Halmos-emlékkoncert és Zenei Ősz
A száz éve született és harminc éve elhunyt kolozsvári zongoraművésznek, Halmos Györgynek állít emléket szeptember 18-i nyitókoncertjén a létesítésének hatvanadik évfordulójához érkezett Transilvania Filharmónia.
A küszöbön álló 49. Kolozsvári Zenei Ősz műsorát pedig úgy állították össze, hogy azzal a 70 éve elhunyt Bartók Bé­lára, illetve a 60 éve elhunyt George Enescura emlékezzenek. A rangos komolyzenei intézmény 2015/2016-os évadjáról és a szeptember 30-a és október 23-a között 49. alkalommal megrendezendő Kolozsvári Zenei Ősz komolyzenei fesztiváljáról tegnap tartottak sajtótájékoztatót.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Van amerikai nagykövet
Csaknem három év után új amerikai nagykövet érkezett Romániába: Hans G. Klemm karrierdiplomata tegnap adta át megbízólevelét Klaus Johannis államfőnek. Az Egyesült Államoknak 2012 decembere óta nem volt nagykövete Romániá­ban, a bukaresti külképviseletet ügyvivők vezették.
Az új nagykövet a biztonságot célzó partnerség megerősítését, valamint a romániai jogállamiság és korrupció elleni küzdelem támogatását nevezte mandátuma céljának román nyelvű videoüzenetében. Klemm csütörtökön tette le a hivatali esküt John Kerry külügyminiszter előtt, aki az Egyesült Államok megbízható szövetségesének nevezte Romániát, az iraki és afganisztáni szerepvállalást említve. Az amerikai diplomácia vezetője méltatta Románia elkötelezettségét a jogállamiság érvényesítése mellett, eltökélt korrupcióellenes kampányát pedig példaértékűnek nevezte a szomszédos országok számára. Múlt héten kezdte meg tevékenységét Románia új washingtoni nagykövete is, George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat volt igazgatója.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kit, miért, hol követnek és hallgatnak le?
Negyedszeri nekifutásra próbálják elfogadtatni Romániában a Nagy Testvérként elhíresült elektronikus hálózati biztonság törvényét. Az Európai Unió által is védett személyiségi jogainkat azonban nem feltétlenül a titkosszolgálatok lehallgatókészülékei veszélyeztetik, hanem a számítógépen és telefonon önként kiszolgáltatott adataink.
Románia 2015-ben a világ egyik legjobb internetes infrastruktúrájával rendelkezik, elvileg tehát bárki hozzáférhet bármilyen ingyenes információhoz. Mégis gyakran hallani és olvasni, hogy a titkosszolgálatok „kékszemű” tisztjei lehallgatnak, illetve nyomon követhetik a világhálón kifejtett tevékenységünket. Azt már kevesebben tudják, hogy technikailag a lehallgatás és a digitális nyomon követés alig kerül pénzbe, de az információk feldolgozása, rendszerezése, összevetése már óriási beruházást és nagy szakértelmet igényel. Ezért nem valószínű, hogy a „szervek” nyomós érvek nélkül bárkire is sok pénzt pazarolnának. Az információk csomagban érnek sokat, egy ilyen naprakész csomag pedig sokba kerül.
Egy elkárhozott törvény
Nem véletlen, hogy a titkosszolgálatok zavartalan munkájához biztos törvényi háttér kell. A Nagy Testvérként elhíresült törvénytervezet – amely többek között az internet- és telefonszolgáltatókat kötelezné az adatforgalom féléves információinak tárolására – sokakban kiverte a biztosítékot. Ezzel magyarázható, hogy három éve tart a vita a törvény életbe lépése körül, amely eddig háromszor bukott el. Az először 2012-ben a 82-es törvényként elfogadott jogszabály előírta, hogy csak személyes adatok regisztrációja után lehessen mobiltelefon-feltöltőkártyát vásárolni. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vezetői, George Maior, illetve Laura Codruþa Kövesi által is támogatott jogszabályt az Alkotmánybíróság azért találta alkotmányellenesnek, mert a törvény előírásai nem precízek és nem nyújtanak garanciát arra, hogy a személyi adatokat biztonságosan lehet megvédeni.
A honatyákat az alkotmánybírósági elutasítás nem tántorította el eredeti szándékuktól, így azt pár hónapos pihentetés után, változatlan formában megszavazták. Döntő törvényhozói fórumként 2014 decemberében végül a szenátus egyhangúan fogadta el az elektronikus hálózati biztonság törvényét, és az Klaus Johannis államfő elé került aláírás végett. A Nemzeti Liberális Párt a szavazás után mégis meggondolta magát, és fellebbezett az Alkotmánybíróságnál, amely 2015. január 21-én újra elkaszálta a törvényt. Ezt követően került sor a SRI elnökének, George Maiornak az emlékezetes kirohanására, amelyben nyilvánosan követelte a felelősök megnevezését „Románia állambiztonságának veszélyeztetése” miatt. Augustin Zegrean, az Alkotmánybíróság elnöke a sajtónak elpanaszolta, hogy a SRI nyomást gyakorol a taláros testületre. A cirkusz azzal ült el, hogy lemondott George Maior. A román Alkotmánybíróság döntése az európai uniós direktívákkal is összhangban volt, amelyek 2014. április 8-án azt mondták ki, hogy az adatok megőrzéséről szóló irányelv különösen súlyos beavatkozást jelent a magánélet területeire, ezért az állambiztonsági beavatkozás csak a szigorúan szükséges mértékre korlátozódhat.
A romániai próbálkozások azonban ezzel nem álltak le: 2015 nyarán újabb megegyezés született az államfő és a pártok között. Ennek értelmében az elnöki hivatal által benyújtott új törvénytervezetet a szenátus jogi bizottsága elfogadta, és idén ősszel ismét megpróbálják megszavaztatni a törvényhozás plénumaiban. Ez lesz a negyedik nekifutás.
Kitől véd meg az Európai Unió?
Az embernek megtelik a szeme könnyel, ha a személyes adatok védelméről szóló uniós törvénykezést olvassa. Idézünk pár passzust: „Mindenki jogosult a személyes adatainak védelmére. Az uniós jog értelmében személyes adatok kizárólag legálisan, szigorú feltételek mellett és törvényes célra gyűjthetők. A személyes adatokat gyűjtő és kezelő személyek vagy szervezetek kötelesek azokat megvédeni a visszaéléstől, és tiszteletben kell tartaniuk az adattulajdonosok uniós jogszabály által garantált bizonyos jogait. A vállalkozások, az állami hatóságok és egyének naponta hatalmas mennyiségű személyes adatot továbbítanak az EU belső határain át. A különböző országokban egymásnak ellentmondó adatvédelmi szabályok zavarnák a nemzetközi adatcserét. Ezért közös uniós szabályokat állítottunk fel annak biztosítása érdekében, hogy az Ön személyes adatai az unión belül mindenhol magas szintű védelemben részesüljenek. Önnek jogában áll panaszt tenni, és jogorvoslatot kérni, ha adataival az EU-n belül bárhol visszaélnének.”
A helyzet groteszksége akkor érvényesül, ha az ember utána olvas, hogy mi minden derült ki az elmúlt években a személyes adatokkal való visszaélésekről és a tömeges lehallgatásokról.
Köztudott, hogy szövetséges államok tonnaszámra gyűjtik egymás adatait a polgárokról, kormányzati körökből, politikusokról, mindenről, ami elképzelhető. Idén tavasszal robbant a világsajtóban, hogy az informatikai hírszerzésre szakosodott amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) a Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) közreműködésével az Európai Bizottság, Franciaország és Ausztria ellen kémkedett. Kiderült, hogy a BND tájékoztatta ugyan az őt felügyelő kancellári hivatalt arról, hogy az NSA a közös érdekeknek nem megfelelő tevékenységet végez, de részletes vizsgálat csak azután indult, hogy 2013 júniusában kirobbant a Snowden-ügy. Mindeközben az Európai Bizottság (EB) szóvivője 2015. június 15-én sajtóközleményben adta hírül, hogy „az Igazságügyi Tanácsban ülésező miniszterek általános megközelítést fogadtak el a bizottsági adatvédelmi rendeletjavaslattal kapcsolatosan. A modern, harmonizált adatvédelmi szabályok elősegítik, hogy Európa jobban igazodjon a digitális korszakhoz, és előrelépést jelentenek az EU digitális egységes piacának megvalósításához.” Věra Jourová, a jogérvényesülésért, a fogyasztópolitikáért és a nemek közötti esélyegyenlőségért felelős biztos szerint a polgárok és a vállalkozások megérdemlik a modern adatvédelmi szabályokat, amelyek lépést tartanak a legújabb technológiai változásokkal. A magas szintű adatvédelmi normák megerősítik a fogyasztók digitális szolgáltatásokba vetett bizalmát, a vállalkozásoknak pedig előnyt jelent, hogy a 28 országban egyetlen egységes szabályrendszer érvényesül majd. Az EB által kidolgozott új szabályozás szerint a magánszemélyek csak a saját nemzeti adatvédelmi hatóságukkal kerülnek majd kapcsolatba.
Google és a Facebook: mindent tud rólunk
A megnyugtató politikusszólamok ellenére, aki számítógépet és internetet használ, jó, ha elővigyázatos. Hogy miért? Hadd emlékeztessünk arra, hogy a manhattani ikertornyok 2011. szeptemberi leomlása után az amerikai szövetségi kormány egy pályázaton ötmillió dollárt kínált fel egy olyan szoftverért, amivel elvileg korlátlan mennyiségű adathalmazból képes keresni és szűrni. Nem volt kérdéses, hogy az amerikaiak – polgáraik személyiségi jogait, szabadságát félrerúgva – mindenkit le akarnak hallgatni. Az is kiderült, nem a lehallgatással van itt a gond, hanem a releváns információk kiszűrésével egy hatalmas adattengerből. Valamikor ebben az időszakban hívhatták meg egy visszautasíthatatlan kávéra a Google és még néhány más, adatkereséssel és osztályozással foglalkozó számítástechnikai óriáscég vezéreit, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyenek nekik. Ez nyilván nem bizonyítható, de a fejlemények láttán nagy a valószínűsége a forgatókönyvnek. A Google és a többi óriás, mint a Microsoft és a Facebook nem engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan adatcsomagokat kínáljanak felhasználóik szokásairól, kívánságairól, vásárlóerejéről, koráról, hiszen az ilyen üzletek kitudódnak. Egyetlen hely van, akikkel ők nyugodtan üzletelhetnek, ahonnan nem szivároghat ki információ, ez pedig az illetékes nemzetbiztonsági hivatal. Ha valaki figyel bennünket, az nem feltétlenül az NSA, a hackerek vagy a saját titkosszolgáink, hanem azok a cégek, amelyektől szoftvert töltöttünk le, vagy vásároltunk: a kíváncsi szemek az adware-ek vagy spyware-ek. Sőt, nem is rejtőzködnek!
Willman Walter
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Kelemen és Tőkés a legnépszerűbb húsz között
Az INSCOP legfrissebb közvélemény-kutatása – szeptember 10. és 15. között készült 1085 személy megkérdezésével, hibalehetősége plusz-mínusz három százalék – szerint a romániai politikusok népszerűségi rangsorát továbbra is az államfő vezeti, popularitása azonban csökkenőben: most már a válaszadóknak csak az 58,6 százaléka bízik Klaus Johannisban.
A második hely birtokosa sem változott, Mugur Isărescu jegybanki vezető népszerűsége kevéssel ugyan, de meghaladja a negyven százalékot. Közel harminc százalékon áll George Maior, a húsz százalékot meghaladja még Victor Ponta és Mihai Răzvan Ungureanu. Tíz százalék fölötti közkedveltségnek örvend Călin Popescu Tăriceanu, Alina Gorghiu, Liviu Dragnea, Cătălin Predoiu, Mircea Geoana, Traian Băsescu, Sorin Oprescu, Vasile Blaga és Monica Macovei, de Ion Iliescu már csak 9,3 százalékon áll. Elena Udrea népszerűsége alig haladja meg az öt százalékot, a sort Kelemen Hunor folytatja 4,1 százalékos indexszel, őt Tőkés László követi 3,2 százalékkal. (Adevărul)
FELÉLEDT AZ EREKLYEMÚZEUM. Újra állandó kiállításon tekinthetőek meg az Arad megyei múzeumban az egykori Ereklyemúzeum tárgyai. Az Ereklyemúzeum egy 1867-es felhívás nyomán, országos gyűjtés eredményeként jött létre Aradon. Az 1893. március 15-én megnyitott múzeum gyűjteménye a szabadságharc vértanú tábornokainak személyes tárgyai mellett több mint 17 ezer, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéből származó tárgyi emléket és dokumentumot tartalmaz. A budapesti Nemzeti Múzeum valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum 1848–49-es gyűjteménye után az aradit tekintik a korszak legjelentősebb gyűjteményének. A kiállítás túlélte a román közigazgatás bevezetését és a második világháborút, csak 1956 után kezdték fokozatosan ritkítani, mígnem 1974-ben, Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának megerősödésekor a raktárak mélyére száműzték. Az Ereklyemúzeum anyagát az aradi múzeum szakemberei 2009-ben és 2010-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeummal és a Budapesti Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal európai uniós támogatással katalogizálták, restaurálták és foglalták gyűjteménybe. A csütörtökön megnyílt kiállításhoz a múzeum egyelőre nem tud magyar nyelvű tárlatvezetést biztosítani. (MTI)
A BBTE A LEGJOBB ROMÁNIAI EGYETEM. Új egyetemi világrangsort állított fel a londoni Times Higher Education, amelyben a világ legjobb 600 egyeteme közé sorolták a Babeş–Bolyai Tudományegyetemet. A The Times Higher Education World University Rankings 2015–2016 800-as rangsorába még három romániai felsőoktatási intézmény került be: a jászvásári Alexandru Ioan Cuză Egyetem, a Bukaresti Egyetem és a Temesvári Nyugati Tudományegyetem. A világrangsor összeállítása során 13 kritériumot vettek figyelembe, és ezek közül a legfontosabbakat öt főbb mutató köré csoportosították: az oktatási tevékenység minősége, tudományos kutatás, idézettség, nemzetközi perspektívák, az üzleti környezettel való kapcsolatok. A tekintélyes lista első helyezettje egyébként a Kaliforniai Műszaki Egyetem, majd sorban az oxfordi, stanfordi, cambridge-i, massachusettsi és a harvardi egyetem következik. (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszatértek az önkéntes orvosok Hargita megyébe
Huszonkilenc orvos és egészségügyi szakember vesz részt a héten a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat gyógyító körútján, ők Székelyudvarhelyen, Gyimesbükkben, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Csíkmenaságon, Csíkszentdomokoson, Csíkszentmihályon, Zeteváralján, Kosteleken, Csíkszentmártonban és Csíkszeredában vizsgálják a rászoruló gyermekeket.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok – neurológus, fül-orr-gégész, szemészek, urológus, nefrológus, bőrgyógyász – valamint fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, kézsebész, mentőápolók, medikus- és szakorvosjelöltek vesznek részt – derül ki az előzetes tájékoztatóból.
A korábbi évekhez hasonlóan a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat mozgó fogászati busza is csatlakozik az úthoz, melyben szűrik, illetve szükség esetén kezelik a gyerekek fogait. A fogorvosok most is különösen nagy hangsúlyt fektetnek a megelőzésre, a fogvédelemre és a helyes fogmosási technikák bemutatására. Szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak a Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionjának mobil rendelőjében dolgozó orvosok is.
Gyermekneurológiai vizsgálatok: hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő Központban (betelt az előjegyzés); pénteken 9–14 óra között a csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház gyermekosztályán.
Szemészeti szűrés: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön Csíkszentmihályon, kizárólag az Arany János Általános Iskola tanulói számára; pénteken 9–13 óra között Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára.
Gyermekgyógyászati szűrés: hétfőn, kedden Gyimesközéplokon – kizárólag a Majláth Gusztáv Általános Iskola tanulói számára; kedden Kosteleken, csak helyi gyermekek számára; szerdán és csütörtökön Gyimesfelsőlokon – kizárólag a Domokos Pál Péter Általános Iskola tanulói részére; csütörtökön 14 órától a gyimesbükki plébánián, kizárólag a moldvai csángó gyerekek részére; szerdán és csütörtökön Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára; pénteken 9–14 óra között a csíkszeredai kórház gyermekosztályán, 9-13 óra között Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára. Fül-orr-gégészeti szűrés: kedden, szerdán és csütörtökön Gyimesközéplokon – kizárólag a Majláth Gusztáv Általános Iskola tanulói számára; csütörtökön Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára; pénteken 9–14 óra között vizsgálatok gyermekek részére a csíkszeredai kórház fül-orr-gégészeti osztályán. Nőgyógyászati szűrés: hétfőtől péntekig minden nap a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionjában Csíkszentmártonban, a Korai Fejlesztő Központ területén. A mozgó fogászati rendelőben hétfőtől péntekig szűrővizsgálatokat és kezeléseket végeznek Csíkmenaságon – kizárólag a Gál Sándor Általános Iskola tanulói számára.
Tornaterem-avató, labdarúgó-mérkőzések
A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat több éve segíti a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolát, többek között tornatermének kialakításában és felszerelésében. A tornaterem ünnepélyes átadása október 8-án, csütörtökön 14 órától lesz, utána, 14.30-tól játszik barátságos mérkőzést a Magyar Parlament labdarúgócsapata a gyimesbükki pedagógusok együttesével. Október 9-én, pénteken délelőtt, a hagyományoknak megfelelően a Parlament együttese Csíkszentdomokoson a helyi közméltóságok, valamint a moldvai csángók csapatával találkozik.
Tízezer vizsgálat volt tavaly
2014-ben a szervezet önkéntesei a két út során több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 23 gyermek magyarországi műtétjére és gyógykezelése történt meg, és 60 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez. A mobil rendelőben dolgozó fogorvosok tavaly összesen 9300 iskolás és óvodás gyermek fogait vizsgálták meg. Ebből Erdélyben 220 fogászati kezelést és csaknem 2300 szűrést és szaktanácsadást végeztek.
Szakmai előadások:
Az önkéntes orvoscsoport tagjai közül ma 19 órától többen is előadást tartanak Csíkszeredában, a Hargita Megyei Sürgősségi Kórház könyvtárában. Szabó Attila, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikájának igazgatója, egyetemi tanár előadásának címe: A gyermeknefrológia aktuális gyakorlati kérdései. Novoth Béla, a Fővárosi Önkormányzat Heim Pál Gyermekkórház Sebészeti Osztály, Gyermektraumatológiai és Kézsebészeti Részlegének részlegvezető főorvosa A traumatológia, a kézsebészet és a plasztikai sebészet gyermekkori vonatkozásairól beszél, Asbóth Dorottya, a Fővárosi Önkormányzat Heim Pál Gyermekkórház Gyermek-bőrgyógyászati osztályának osztályvezető-helyettes főorvosa Új terápiás elvek a gyermekbőrgyógyászatban címmel tart előadást.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Semjén: a magyar-román sorsközösség tudatosítását kell segítenie a megemlékezésnek
A magyar-román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kedden Aradon, október 6-i ünnepi beszédében.
Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Semjén Zsolt hangoztatta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar-román közös határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. Felidézte: a magyar-román együttélés 2012-ig bizalmi alapú, gyakorlatias és eredményes volt, az együttműködést azonban az utóbbi években politikai szinten elutasították, az utóbbi hetekben pedig „minősíthetetlen stílusú támadások" érték Magyarországot. Hangsúlyozta: ennek ellenére Magyarország továbbra is nyitott arra, hogy a két ország minél több szálon össze legyen kötve. Ennek egyik jó példája az lenne, ha az osztrák és szlovák határhoz hasonlóan „minél több határátkelő pont nyitna lehetőséget a mindennapi kapcsolatokra, hiszen csak így képzelhető el gazdasági együttműködés, az emberek között pedig minél szabadabb és szorosabb kapcsolat". Semjén Zsolt ünnepi beszédében szólt arról is, hogy a történelmi múlt nem szakítható el a jelentől és a jövő útkeresésétől.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szövetségi elnöke ünnepi beszédében kiemelte: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – fogalmazta meg.
Kifejtette: számukra a szabadság azt jelenti, hogy nemzeti identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat szülőföldjükön megőrizhetik. „Nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban" – hangoztatta hozzátéve: a romániai magyarság szabadságától nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet. Az 1848-49-es események arra tanítanak, hogy minden nemzedéknek tudnia kell áldozatokat hozni, megújulni és előre tekinteni – mondta Kelemen Hunor.
George Falca, Arad polgármestere az ünneplőkhöz szólva emlékeztetett: 15 éve ő volt az első román köztisztviselő, aki koszorút helyezett el a 13 aradi vértanú szobránál. „Hiszünk az értékekben, s az egyik legnagyobb érték egymás tisztelete" – mondta.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke szerint a magyarság – különösen Aradon és a szórványban – ideológiai és politikai törésvonalak mentén egyre megosztottabb, a megosztottság pedig gyengíti az erejét. „Szórványban élet-halál kérdése megmutatni, hogy vagyunk, és hogy bele akarunk szólni sorsunk irányításába" – mondta. Az ünnepi beszédek után közös imádkozás és a koszorúk elhelyezése következett.
Aradon a megemlékezés délelőtt kezdődött, amikor Urbán Erik csíksomlyói ferences atya, erdélyi érseki helynök celebrálásával szentmisét tartottak a római katolikus templomban. Ezt követően Kelemen Hunor a Szabadság-szobornál helyezett el koszorút a vértanúk emlékére.
Százhatvanhat éve, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc 13 honvédtisztjét – tizenkét tábornokot és egy ezredest -, Pesten pedig Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. Október 6-át a kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává. MTI
Erdély.ma

Teleki–Bethlen párhuzamok és ellentétek
Két erdélyi politikus a magyar miniszterelnöki székben: Teleki Pál és Bethlen István. Ezzel a témával indult a Korunk Akadémia idei második előadási ciklusa, amelyet a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy kedden este az EME székhelyén nyitott meg. Az előadó Zeidler Miklós történész (egyetemi docens, ELTE) volt, aki párhuzamos életrajzot mutatott be a két grófról, Bethlen Istvánról (1874-1946) és Teleki Pálról (1879-1941).
Már fizikumukban is nagy hasonlóságot mutatott a szatmári és mezőségi politizáló arisztokrata családokból származó két történelmi személyiség. Mindkettőjük jogi és gazdászati tanulmányokat folytatott, ami azonban igazából egyiküket sem érdekelte. Bethlen a politikához vonzódott, Teleki inkább a földrajzhoz. A két országgyűlési képviselő életében nagy változást hozott 1918, amelynek hatására – az antibolsevizmus jegyében – együttműködésre kényszerültek, megtanultak vesztes pozícióból politizálni, a nagyhatalmak szorításában képviselni egy kis ország érdekeit.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Utcanévtáblaügy: városházi replika az RMDSZ-nek
Közönséges manipulációnak nevezi a marosvásárhelyi városháza, hogy az önkormányzati képviselő-testület RMDSZ-es frakciója az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz és a közigazgatási bírósághoz kíván fordulni, miután kiderült, hogy a polgármesteri hivatal által megrendelt utcanévtáblákon nem lesz magyar elnevezés.
A városháza sajtóirodája pénteki közleményében úgy fogalmaz, az RMDSZ lépésének semmi köze a város magyar közössége érdekének a védelméhez. „Egyes jelöltek azt hiszik, hogy népszerűségre tehetnek szert, ha feszültséget keltenek, és becsapják a polgárokat. Marosvásárhely polgármesteri hivatala nem tesz mást, mint életbe ülteti azt a helyi tanácsi határozatot, amely az utcanevekről szól, s amelyet megvitattak és elfogadtak a helyi önkormányzati képviselők, magyarok és románok egyaránt” – olvasható a városháza állásfoglalásában.
Mint ismeretes, a polgármesteri hivatal által meghirdetett, a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó közbeszerzés dokumentációja szerint a különböző táblatípusok terveit tartalmazó ábrák kizárólag a különböző személyiségekről elnevezett utcák leírását rögzítik a következő módon: str. George Enescu utca. A tenderfüzetben még csak példa sincs arra vonatkozóan, hogy mi történik olyankor, amikor az utcát nem egy személyről nevezték el.
Dorin Florea a múlt heti sajtótájékoztatóján jelentette ki, nem lesznek kétnyelvűek az utcanévtáblák, a magyar felirat semmiképp nem kerülhet fel a hivatalos táblára, hiszen egyrészt törvénytelen, másrészt a kettős elnevezés megtévesztő lehet a turisták számára.
Peti András alpolgármester egyébként a hétvégén a Transindexnek elismerte, nem vehetett részt a közbeszerzési dokumentáció kidolgozásában, azt azonban leszögezte, hogy a tanács idén kétnyelvű és nem egynyelvű utcanévtáblákra különített el 1,1 millió lejt. Peti a hírportálnak azt mondta, nemcsak felelőtlenség, hanem egyenesen törvénytelenség úgy meghirdetni egy közbeszerzést, hogy az ne legyen összhangban a tanácshatározattal és azzal, amire felhatalmazást kapott a tanácstól a polgármester.
„Egyelőre nem egyértelmű, hogy a közbeszerzés nem a kétnyelvű utcanévtáblákról szól, vagyis nem arról a határozatról, illetve annak mellékletében szereplő, magyar fordítást is tartalmazó utcanévlajstromról, amit az RMDSZ-frakció is jóváhagyott. Abból, amit a polgármester mondott, arra következtethetünk, hogy a kiírás nincs összhangban a tanácshatározattal” – fogalmazott az alpolgármester.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Főhajtás az 56-os hősök emléke előtt
„Hála, hűség és emlékezet”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulóján, 2015. október 23-án a temesvár-belvárosi református templomban ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg az 56-os hősökről. A rendezvényre immár 4. alkalommal a Temes megyei RMDSZ, a történelmi egyházak, az oktatási intézmények és civil szervezetek szervezésében került sor, Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus és Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök részvételével.
A Szózat közös eléneklése után Ft. Fazakas Csaba református esperes hirdetett igét, Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, józsefvárosi plébános és Nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor közreműködésével. „Hála, hűség és emlékezet – ezzel a három dologgal tartozunk forradalmaink és szabadságharcaink hőseinek, akik életüket áldozták a szabadságunkért – mondta az igehirdetés során Fazakas Csaba esperes. – Hála, hűség és emlékezet – ez a három gondolat legyen előttünk mindvégig.”
Az ünnepi köszöntők sorát Marossy Zoltán nyitotta meg, kiemelve: október 23-a 1991 óta az egész magyar nemzet ünnepe, nem csak a Magyarország határain belül élő magyaroké. Marossy részletesen megemlékezett a temesvári diákság 1956-os lázadásáról, amelynek résztvevői ezerszámra szolidarizáltak a magyar forradalom eszméivel. A megtorlás is kegyetlen volt: 31 diákot és egy tanárt 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, 81 diákot örökre kizártak a román egyetemi oktatásból és további 126-ot átmeneti időre kicsaptak az egyetemről. „Az elítéltek között, egy kivétellel valamennyi bánsági nemzetiség képviselőit megtaláljuk – hangsúlyozta Marossy Zoltán –, egy magyar is volt közöttük, a nagyváradi Nagy László, akinek az volt a bűne, hogy román nyelvre lefordította a magyar forradalmárok követeléseit.” Az alprefektus megemlékezett az idén elhunyt temesvári Koczka Györgyről is, aki a kolozsvári Bolyai Egyetem diákjaként néhány társával diákszervezetet szeretett volna létrehozni az 1956-os forradalmi hangulatban, és ezért 3 év börtönbüntetésre ítélték. „Koczka György nem tartotta magát a kommunizmus ellenes harc hősének, inkább a kommunizmus áldozatának” – mondta Marossy Zoltán, aki szerint ’56 üzenete, a hősök példáján keresztül egyértelmű: akkor is tenni kell a közösségért, részt kell vállalni a közösségi munkában, ha ez nem mindig kényelmes és veszélytelen.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész felidézte az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit, ezen belül részletesen beszélt a temesvári diáklázadásról, amely a Budapesten kívüli legradikálisabb diákmegmozdulás volt 1956 októberében. 1956. október 30-án és 31-én több ezer temesvári diák tüntetett a szabadságért, ami a legnagyobb retorziót váltotta ki a román elnyomó gépezet részéről, és ha a Szoboszlay pert is kapcsolatba hozzuk az 1956-os eseményekkel, akkor a legtöbb halálos ítélet is itt született.
Halász Ferenc végezetül George Bush amerikai elnök szavait idézte, aki az 56-os forradalom 50. évfordulóján kibocsátott nyilatkozatában az elismerés napjává nyilvánította október 23-át. George Bush az évforduló kapcsán köszönetet mondott azért is, milyen sokféleképpen gazdagították és erősítették az Egyesült Államokat az amerikai magyarok. „Szellemükkel és kemény munkájukkal járultak hozzá Amerika életerejéhez, sikeréhez és jólétéhez” – idézte Bush szavait Halász Ferenc. „Ha a temesvári forradalom 50. évfordulóján a román elnök hasonló szavakkal köszöni majd meg a romániai magyaroknak hozzájárulásukat Románia fejlődéséhez, akkor mi is elégedettek lehetünk” – mondta befejezésül az RMDSZ elnöke, utalva arra, hogy 1989 egyik beteljesületlen ígérete a nemzetiségi jogok érvényesítése.
Az ünnepi műsor Meleg Vilmos nagyváradi színművész Elszakadó sikoly című, nagy sikert aratott előadóestjével zárult, amely a magyar irodalom gyöngyszemeiből szemezgetve idézte fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történéseit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Híd a román és magyar történetírás között
A szakma jeles magyar és román kutatói képviseltetik magukat azon az államszocializmus időszakához kötődő egyháztörténeti konferencián, amelyet október 29–31. között immár negyedik alkalommal szervez meg a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, és amely egyedülálló módon, évek óta hidat képez a magyar és román történetírás között.
Az első konferencia előadói azt vizsgálták, hogy az állam milyen intézményeken keresztül és milyen módszerekkel próbálta meg ellenőrzése alatt tartani az egyházakat, a második konferencián az egyházak állammal szemben tanúsított magatartását vették górcső alá, a harmadik alkalommal pedig egyház és társadalom viszonyáról beszélgettek. Az idei konferencia címe Historiográfiai mérleg és az egyháztörténeti kutatások új irányai, s ennek megfelelően teljesen új irányból közelíti meg az eddig is tárgyalt tematikát.
„Eddig sok kis helyi történet meséltünk el, most viszont az a célunk, hogy mérleget vonjunk és bemutassuk, hogy a különböző országokban milyen kutatások történtek ezen a téren, és ezeket a kutatásokat milyen módszerekkel végezték” – nyilatkozta a Reggeli Újságnak Nagy Mihály Zoltán főszervező, a Román Kulturális Intézet (ICR) alelnöke. Mint hozzátette, Nagyvárad perifériának tekinthető mind az anyaország, mind pedig Románia szemszögéből, de épp a határhoz való közelsége teszi alkalmassá arra, hogy a magyar és román történetírást összehozza egy fedél alá. Ezért ez a konferencia-sorozat az évek során szakmai műhellyé is alakult.
„Sokak számára kérdés, hogy az államszocializmus időszakában, az állam és egyház viszonyát milyen mértékben diktálta Moszkva és milyen mértékben volt saját egyházpolitikai elképzelése a helyi kommunista vezetőknek. Erre deríthetünk fényt, ha összevetjük a különböző nézőpontokat” – tette hozzá a történész.
Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a konferencia sorozat anyagát minden évben egy-egy kötetbe is foglalják, így az elhangzott előadásokat jó kivitelezésben kézhez is kaphatják az érdeklődők a helyszínen, vagyis a Posticum Kulturális Központban (Teiului u. 26.), csütörtökön, pénteken és szombaton. Különlegesen érdekesnek ígérkezik ugyanakkor Balogh Margit Mindszenty Józsefről szóló monográfiája, amely több kontinens levéltárainak anyagát foglalja össze több mint kétezer oldalon, s amelyet a nyitónapon 18.30-tól mutatnak be egy pódiumbeszélgetés keretében.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Látogatóban a 70 éves Györffi Kálmán írónál
Gyergyószentmiklóson jártam szeptemberben, és köszöntöttem a 70 éves Györffi Kálmán írót. Talán ő a múlt század utolsó negyedének egyik legnagyobb erdélyi magyar novellistája.
Györffi Kálmán 1945. március 26-án született Erdőszentgyörgyön. Alig néhány évet él a nagyközségben, mert a család beköltözik Marosvásárhelyre. Az Unirea líceumban érettségizik 1963-ban, majd elvégzi az építkezési technikumot. Néhány évi sepsiszentgyörgyi technikusi munka után beiratkozik a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára, amit 1976-ban végez el. 1980-tól az Előre munkatársa. Több éven át tanít Gyergyószentmiklóson. Első írása 1968-ban jelenik meg az Ifjúmunkásban, majd az Utunk és a Igaz Szó is közli karcolatait és novelláit. Később az Igaz Szó szerkesztője lesz, ahonnan – kitelepedési szándékáról értesülve – meneszti a lap főszerkesztője. Másfél évi magyarországi tartózkodás után (ahol egy szombathelyi újságnak dolgozott) visszatér Gyergyószentmiklósra. 2006-ban vonul nyugdíjba.
Művei: Csendes hétköznapok (novellák, 1973), Házavatás. Ágnes (két kisregény, 1975), Visszatekintő (regény, 1978), A nagy kórház (elbeszélések, 1981), Sodoma, avagy kiáltás az emberért(dráma, Igaz Szó, 1982), Intoarcerea (Visszatekintő román nyelven, George V. Volceanov fordítása, 1983), Mézízű napjaink (elbeszélések, karcolatok, 1987), Ne üldözz, Hermann! (novellák, Gálfalvi György válogatása, 2001).
Györffi Kálmánnal 2015. januárban beszéltem telefonon, s jeleztem, hogy kerek évfordulós lévén, születésnapi interjút szeretnék készíteni vele. Nem gondoltam, hogy kerek-perec nemet mond, ahogy ő fogalmazott: nem akar születésnapi "szereplést": – Nagyon ritkán írok, két-három évente egy novellát, csak azért, hogy kipróbáljam magam, tudok-e még írni. De nem adom le sehová, hanem fölolvasom a kutyámnak s elégetem... – No, itt valami mást kell kitalálnom – biztattam magam –, személyesen kell találkoznunk.
Erre idén szeptemberben adódott alkalom, amikor Gyergyószentmiklóson jártam, és felkerestem lakásán. Végül kint az udvaron, kényelmes kerti asztalnál, gyümölcsérlelő szeptemberi melegben telepedtünk le. Itt beszélgettünk múltról és jelenről, a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári egyetemi és az Igaz Szónál töltött évekről, a kitelepedés szándékáról értesülő főszerkesztői döntésről (H. Gy. azonnal menesztette a laptól), a '89-es zavaros időkben való "átsétálásáról" egy Szombathely melletti kis faluba (fia és lánya most is ott él), a magyarországi másfél év után hozott döntéséről, miszerint visszatelepedik Gyergyóba, itt folytatja tanári pályáját. Azóta keveset publikált, néha a Székelyföldben jelentek meg írásai. Hosszúra nyúlt baráti beszélgetésünk alkalmával nem tehettem, hogy ne kérdezzem meg:
– Mikor olvasom a következő novelládat?
– Soha!
– Miért?
– Az íráshoz három dolog kell. Az első a legfontosabb: az olvasó. Aki nincs! Régebb volt olyan, hogy az írók egymásnak írtak, számon tartották egymást, tartották a kapcsolatot. Például én nagy örömmel olvastam Kányádit, ő is olvasta az én írásaimat. A harmadik: a pénz. Mikor az ember bemegy egy nyomdába, azt kérdik: mennyi pénze van?
– Ebből a háromból most mi hiányzik neked?
– Az olvasó. Én is olyan vagyok,mint Szávai Géza. Szerettem azokat az időket, amikor háromezer példány fogyott el egy kötetből, most nem fogy el háromszáz.
– Ha már szépirodalmat nem írsz, nem gondoltál arra, hogy összeállítod a családfádat? Erdőszentgyörgyön születtél, vadasdi gyökereket hordozol...
– Nem kell megtegyem, mert édesapám már összeszedte az adatokat.
– Kész van, használható?
– Apámnál van. Azért kellett neki, mert Horthy tisztet csinált belőle, s be kellett bizonyítsa, hogy nem tudom hány száz évre nem voltak zsidók az ősei.
– Mi volt édesapád?
– Tanító.
– Mit olvastál utoljára?
– Kosztolányit és Babitsot. De már nagyon régen!
– És az egyetemes irodalomból?
– Dosztojevszkijt. Szerettem az elbeszéléseit...
Bár két dedikált Györffi Kálmán- kötetet őrzök a '80-as évekből, amikor H. Gy. és "igazszós" csapata író-olvasó találkozókra járt magyar vidéken, magamhoz vettem a Házavatás. Ágnes című kötetét azzal a céllal, hogy kései dedikást kérjek a szerzőtől. Szó nélkül beleírt, bár jelezte, hogy ez az utolsó "irománya". Íme az ajánlás:
Hál Istennek ez az utolsó "íromány" s erre se vagyok büszke. Barátsággal Györffi Kálmán 16. IX. 2015. Gyergyószentmiklós
Kismagnós interjút szerettem volna a hétkötetes Györffi Kálmán íróval, de most nem jött össze. Talán legközelebb...
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Alkalom a szellemi kikapcsolódásra (Erdővidéki Közművelődési Napok)
A tegnap kezdődött XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szervezői nem rukkoltak túl gazdag eseménysorozattal elő idén, de néhány érdekes program megtalálható kínálatukban. Az előbbiek közé sorolható a Dénes István-emléknap, melynek során a fiatalon elhunyt geológus szellemi örökségét idézik fel; utóbbi kategóriába pedig a kolozsvári és székelyudvarhelyi színművészekkel való együttműködés.
A szervezők idén is figyelmet fordítottak arra, hogy a műsorok ne csak a szó szoros értelmében vett Erdővidékre, hanem a Brassó megyei településekre is eljussanak. Ürmösön például a bibarcfalvi Fehérváry Egyesület, a Búzavirág Színjátszó és Néptánccsoport, valamint a Bóbita Néptánccsoport jut nagyobb szerephez, amikor pénteken egész napos programot mutatnak be: a kézműves-foglalkozások mellett vidám jeleneteket adnak elő, néptáncot járnak és népdalt énekelnek. Előtérbe helyezik a helyi értékeket: Benkő Józsefről és Csereyné Zathureczky Emília életútjáról és munkásságáról is szó lesz, valamint a szakrális magyar népköltészettel is megismerkedhetünk. Egyéni műsorok során Wass Albert és Nyirő József műveivel találkozhatnak az érdeklődők. A „világibb” szórakozást kedvelőknek sem kell csalatkozniuk: szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében huszárbált tartanak.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetés Csíkszeredában – Bíró Zsolt beszéde
Tisztelt egybegyűltek, kedves Barátaim!
Ne félj – hallottuk Tompa László versét.
Ne féljetek! – mondta II János Pál Pápa székfoglaló beszéde alkalmával homíliájában.
„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” – ezt a gondolatot George Orwell fogalmazta meg. Látszólag nagyon egyszerű kedves barátaim, tisztelt, egybegyűltek!
Ma kimondhatunk bármit.
De vajon tényleg kimondhatunk bármit?
És ha kimondhatunk, akkor minden egyéb aztán magától következik? A dolgok úgy festenek, hogy az orwelli mondat nagy és örök igazsága mellett sokkal árnyaltabb a kérdés.
Kimondhatunk látszólag bármit.
Ma itt ezen a téren kimondhatjuk, hogy nem örülünk annak, hogy december elseje szabad nap Romániában. Kimondhatjuk azt is, hogy nem örülünk annak, hogy olyan országban élünk, ahol ez a nap az ország nemzeti ünnepe. Egy olyan nap, amely megosztja az ország polgárait.
Kimondhatjuk, hogy magyarok vagyunk,
Kimondhatjuk, hogy ragaszkodunk szimbólumainkhoz.
Kimondhatjuk, hogy ragaszkodunk anyanyelvünkhöz.
De mindannyian tudjuk, hogy a kinyilatkozástól még hosszú út vezet a szabadságig. Ezért teszünk is érte.
Mivel ragaszkodunk szimbólumainkhoz, kifüggesztjük szimbólumainkat.
Mivel ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, kiírjuk a községházára, hogy községháza.
Aztán valakinek mindez szemet szúr, és hosszas procedúra kezdődik. A törvényre hivatkozva egy európai uniós jogállamban az európai méltóság nevében létrehozott egyesület kezdeményezésére levétetik feliratainkat, szimbólumainkat.
Csíkmadarason Biró Lászlót arra kötelezik, hogy távolítsa el a zászlót. Csíkkozmáson Bodó Dávidot arra kötelezik, hogy távolítsa el a községháza feliratot. Most pedig minden jel arra mutat, hogy következik a csíkszeredai Városháza felirat.
Mindezt csupán azért, mert valaki, vagy valakik méltóságát sérti.
Ezen a ponton érdemes felütni az értelmező szótárat és az emberi méltóság címszóhoz lapozni. Ezt olvashatjuk: „Az emberi méltóság mindazon értékek összességét jelöli, amelyek az embernek és csakis az embernek, mégpedig minden egyes embernek, származásától, fejlettségi szintjétől, műveltségétől, tulajdonától függetlenül a sajátjai. Az emberi méltóság olyan minőség, amely egyenlő és abszolút minden egyes emberben. Az emberi méltóság jellemzői: egyetemesség-egyenlőség; elvehetetlenség-eljátszhatatlanság; és sérthetetlenség.” Hogy is állunk akkor ezzel a dologgal tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim?
Hol van Mezei János barátom joga az emberi méltósághoz, amikor úgy rontanak rá családjára hajnalok hajnalán, állarcba burkolózott kommandósok, mint teszik azt mostanság Párizs vagy Brüsszel utcáin közveszélyes gyilkosokkal?
Hol van a Mezei János kiskorú gyerekeinek egyetemes, vagy ha úgy tetszik európai méltósághoz való joga, amikor kisiskolásként életre szóló traumát kell elszenvedniük? Hol van Gyergyószentmiklós polgárainak emberi méltósága, amikor még azt a jogukat kis megkérdőjelezhetik, hogy választott elöljárójukért imádkozzanak templomaikban? Sajnos a securitate módszerei kísértenek. A félelemkeltés politikája folytatódik. De megismételhetnénk mindezen kérdéseket Ráduly Róbert és családja esetében is.
Hol van csíkkozmási székelyek méltósága, amikor arra kényszerítik őket, hogy a saját őseik által, saját pénzükön emelt épületre saját nyelvükön írt feliratot távolítsák el? Egy nemzet méltóságát sérti, ha szimbólumát nem használhatja? Ennek ellenére tucatjával távolíttatják el a székely zászlót Székelyföld szerte.
Sajnos megállapítható: távol állunk az emberi méltóság szavatolásától.
Ki kell mondanunk, hogy kettő meg kettő az négy! Ki kell mondanunk, mert csak ha ezt kimondjuk, akkor tudunk tovább lépni. De tudnunk kell tovább lépni! Nem elég kimondani, hogy visszautasítjuk, hogy nemzetbiztonsági kockázati tényezőként tekintenek egy közösségre mely csupán méltóságot szeretne és olyan jogokat, amelyek egyébként természetesek Európában, sőt sok helyütt még azon kívül is, például itt, a közeli Moldvában is.
Ma, amikor a terrorveszélytől és migránshullától hangos a média, nem feledkezhetünk meg a csíkkozmási hírekről sem és meg kell hallanunk azt is, hogy mi történik közvetlen keleti szomszédságunkban. Tőlünk keletre, nem az északkeleti Ukrajnára vagy a délkeleti Szíriára gondolok, csupán Románia leginkább keleti szomszédjára, Moldva Köztársaságra, ahol a parlament létrehozta a moldovai törvényhozásnak a gagauz autonómia-törvénnyel való összhangba hozatalára hivatott, parlamentközi munkacsoportot; munkacsoportot a Chişinău-i Parlament és a Gagauz Népgyűlés között; és ugyancsak a chişinăui parlament elvetette a moldvai gagauz nemzeti közösség „kisebbségként” való meghatározását, mivel a gagauz közösség Moldva egyik államalkotó tényezője. Ennyit kérünk mi is.
Mindezt jogkövető módon.
Azt kérjük, hogy törvény által államalkotó tényezőként ismerjék el a magyar közösséget! Azt kérjük, hogy törvény által garantálják az autonómiát! Látható: nem ördögtől való dolgot kérünk. Csak azt, ami másutt is természetes. Az Unióban vagy éppen azon kívül. Ráadásul mindezt nekünk megígérték. Lassan 100 éve annak, hogy ezt megígérték Gyulafehérváron.
Azok számára, akik a Nyilatkozatot szerkesztették természetes volt, hogy az autonómia nem a veszély forrása, hanem éppen a probléma megoldása. Nincs ez másként 100 év elteltével sem!
Ezért fordulunk ma ismételten Románia kormányához kéréseinkkel. Kéréseinket egy petíció formájában eljuttatjuk az ország új miniszterelnökéhez, de helyzetünkről, kéréseinkről tájékoztatni kívánjuk a nemzetközi közvéleményt, a világ nagyhatalmait is, ezért petíciónkat eljuttatjuk a Romániában akkreditált nagykövetségekre is. Annak tudatában, hogy kimondhatjuk: hogy kettő meg kettő az négy, legyünk azon, hogy minden további igazságunk valóság legyen.
Ne féljünk!
Ne féljetek!
Csíkszereda, 2015. október 28.
Biró Zsolt,
a Magyar Polgári Párt elnöke
Erdély.ma

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újrajátszási kísérlet
December 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív.
A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót.
A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik.
Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem.
Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”.
De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu.
Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ.
Rédai Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonöt év színház
Az ünneplés helyett inkább az emlékezést tűzi ki célul az az igényesen kivitelezett album, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház 1990 és 2015 közötti időszakába nyújt betekintést.
Tompa Gábor igazgató megfogalmazása szerint „azoknak a pillanatoknak a felidézése, amelyek értelmet adnak a visszatekintésnek, egy művészi csapat számára világosabbá teszik, mi az, amiért érdemes volt megtenni ekkora utat”. Ezt a kötet bevezetőjében írja, hozzáfűzve, hogy főhajtásnak is szánják, egy olyan társulat előtt, „amely bátran vállalta a kockázatot, hogy új irányba induljon 1989 után, és a gyakran kishitűségből fakadó ellenállás akadályait is legyőzve megőrizze nyitottságát és kíváncsisáságát, s képes legyen az állandó megújulásra”. Ezen felül pedig köszönetnyilvánításként is funkcionál a kiadvány, azoknak a nagyszerű művészeknek, „akik emlékezetes alkotásaikkal lehetővé tették, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház ezekben az években Európa egyik legelismertebb társulatává váljon”, jegyzi meg Tompa Gábor.
George Banu, Simon Judit, Mircea Morariu és Crenguţa Manea vezeti be az olvasót abba a csodába, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház kínált és kínál számukra, jól sikerült előadásoktól és tehetséges színészektől kezdve egészen a remek találkozásokig.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Hogy érik el céljukat a titkosszolgálatok?
Ha felmerül a terrorista fenyegetés, a titkosszolgálatok válasza rendszerint abban merül ki, hogy megpróbálják elérni költségvetésük növelését (ez sikerült is, hiszen a tavalyihoz képest 22 százalékkal nagyobb pénzkeret áll rendelkezésükre), illetve az állampolgárok szabadságjogainak korlátozását – áll a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Demokráciatanulmányi Központjának kutatói által készített tanulmányban.
Eszerint terrorizmustámadás esetén az ország legnagyobb rizikófaktora a demokrácia működésével függ össze. A kutatócsoport szerint a craiovai és a kézdivásárhelyi akciói révén a Román Hírszerző Szolgálat azt az üzenetet próbálja elhinteni a társadalomban, hogy Románia terrorcselekmények célpontja lehet, holott ez nem így van. A tanulmány egyik készítője, George Jiglău adjunktus szerint a Hargita és Kovászna megyei lakosság egy részének radikalizálódása annak tudható be, hogy az emberek mellőzve érzik magukat, úgy érzik, képviseletük nincs hatékonyan ellátva, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy csökkent az RMDSZ jelentősége a politikai szférában. Így megtörténhet, hogy a magyar kisebbség és a román állam között kiépült híd beszakad, ezzel párhuzamosan felerősödnek a radikális hangok, és olyan mozgalmak vehetik kezdetüket, amelyek a 20–30 évvel ezelőtti Európára voltak jellemzőek, amikor az ETA és az IRA aktív volt. (Transindex) NÖVEKVŐ MIGRÁNSELLENZÉS. A menekültek szétosztásáról szóló kötelező kvótatervek kapcsán a szeptemberi 56,2 százalékhoz képest most 75,8 százaléknyian gondolják úgy, hogy Romániának nem kellene őket befogadnia, míg csupán 19,2 százalék véli úgy, hogy igen – áll az Adevărul megrendelésére készült legújabb Inscop-kutatásban. Tizenöt százalékkal nőtt azok aránya is, akik ellenzik a migránsok romániai letelepedését, a szeptemberi 65,3 százalékról 80,2-re. Csupán 16,1 százalék gondolja úgy, hogy nem probléma, ha a migránsok Romániát választják lakóhelyül. Ennél is magasabb azok aránya, akik nem járulnának hozzá, hogy egy menekült-migráns az általuk lakott településen telepedjen le – ez az arány szeptemberben még csak 67,1 százalék volt, most 81,2 százalék. A letelepedést pártolók 14,2 százaléknyian vannak. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdekvédő vagy provokátor? – A Dan Tanasă-jelenség
Dan Tanasă, a 34 éves blogger 2011-ben végzett kommunikáció szakon, vizsgadolgozatában a Románia és a románok megjelenése a hazai magyar nyelvű sajtóban témát boncolgatta. Küldetéstudatának 2007-es ébredése óta ő a Hargita-Kovászna megyei „elnyomott" románok önjelölt érdekvédője.
A rendkívüli nemzeti érzékenységgel megáldott Tanasă nem éppen szerény, önmagáról így írt 2010-ben: „jobb vagyok 50 személyes ismerősömnél, de egymillió olyannál is, akit nem ismerek". Viszont mindenekelőtt kemény, civil kurázsival megáldott érdekvédő, aki zászlajára tűzte, hogy márpedig megvédi a magyar megyék románjait a „többségi elnyomástól".
Hiszen Dan Tanasă nem tesz egyebet, mint hogy él jogaival, azaz panaszt tesz, feljelent, kivizsgálást kér, illetve nyilvánosan hangot ad nemtetszésének. Hiteles, mert Kovászna megyéből származik, valamint azokat a félelmeket lovagolja meg (feltehetően hittel), melyek ott élnek a két megye románjaiban, román tiszt(ség)viselőiben.
Utóbbiak mindent megtesznek, hogy folyamodványai befogadásával azok megalapozottaknak, az okok pedig ténylegeseknek tűnjenek, hiszen kimondva-kimondatlanul ők is így élik meg, hogy e két megye zsíros állami állásait, tisztségeit, netán az igazgatótanácsi tagságokat nem automatikusan kapják meg, a bukaresti politikai háttér-megállapodások mellett még versenyhelyzettel is szembe kell nézniük ott, ahol évtizedekig nekik jutott minden konc.
Dan Tanasának áll a (román) zászló, záporoznak rá és zsebébe a díjak. 2014-ben, a Hargita-Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 000 lejes pénzjutalommal járó elismerésben részesítette: megkapta a Szabad sajtóért kifejtett bátorság díjat. De 2015-ben is bezsebelt néhány elismerést: a Hargita-Kovászna-Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevéllel jutalmazta, és az Egyesültünk Egyesülettől is kíválósági díjat kapott.
Köszönet is megilleti Dan Tanasát, mégpedig egyik 2014-es akciójáért, mellyel egy gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadott meg, arra hivatkozva, hogy a rendezvény fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsít. Beadványa miatt első alkalommal erősítette meg román hatóság hivatalosan, hogy Nyírő József se nem fasiszta, se nem háborús bűnös.
A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondja: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában".
A román nemzet védelmében fellépő blogger és hivatásos feljelentő, ma már szinte nemzeti hős különben azzal él vissza, hogy kifejezetten olyan törvények és szabályok megszegése miatt emel panaszt, melyek nincsenek tekintettel, netán ellent is mondanak a romániai kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseknek. Mert Romániában mindent be lehet törvényesen bizonyítani, miként annak ellenkezőjét is, csak más törvényekre hivatkozva.
Dan Tanasából az egészséges román nacionalista erők (is!) hős székelyföldi nemzetvédőt faragtak, akit bátorságáért minden valamirevaló román tisztel. Az, aki sosem járt Székelyföldön. És nem is fog, mert Tanasă lerántja a leplet, hitelesen, ő ugyanis a bőrén tapasztalja (bár jelenleg Spanyolországban él, és onnan alkot) a valóságot, ami más – különben mindig más –, mint a hivatalos, politikai hátérralkuk alakította színjáték.
Hősünket viszont nem kiröhögni kell(ene), hanem Mózesként tisztelni, aki a magyaroknak is példát mutat civil kurázsiból. Ha minden jogsértés vagy annak vélelme esetén hivatalosan is hangot adnánk nemtetszésünknek, akkor bizony térdre lehetne kényszeríteni a látszatdemokrata kaméleonsovénokat is, de még a csak jó értelemben vett nacionalista román hivatalnokot is.
Ugyanis van egy apró igazság, amire Dan Tanasă rájött: száz panasznak is egy a vége. Mert ha csak egyet helybenhagy valamilyen hatóság, akkor íme, ott a bizonyíték, ha viszont egyet sem, akkor is bizonyíték születik. Mégpedig annak bizonyítéka, hogy részrehajló a hatóság, hiszen aligha létezhet százból száz megalapozatlan ügy. És indulhat(na) a tánc...
Szőke László. Krónika (Kolozsvár)

Szegénységi bizonyítvány
Keveslik és szemfényvesztésnek nevezik az oktatásügyi szakemberek a 15 százalékos béremelést, amely körülbelül 304 ezer pedagógust érint januártól. Úgy vélik, a fizetéskiegészítés nem oldja meg az ágazat legfontosabb problémáit, és nem motiválja kellőképpen azokat a szakembereket, akik még a rendszerben maradtak.
„Mint koncot a kutyának, úgy dobták oda a pedagógusoknak ezt a béremelést” – fogalmaz Csatlós Mihály Levente, a Felső-háromszéki Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke.
A kézdivásárhelyi tanár aggasztónak tartja, hogy a tanügyben dolgozókat már egyre nehezebben lehet mozgósítani, hogy kiálljanak a jogaikért, legtöbben belefáradtak az ígérgetésekbe. „Folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy a mindenkori kormány nem váltja be az ígéreteit, hiszen 2008-ban már az államfő is kihirdette az 50 százalékos béremelésről rendelkező jogszabályt, és végül egy soha véget nem érő, fájdalmas per lett a vége” – emlékeztetett a szakszervezeti bizalmi.
Csatlós szerint ezt a 15 százalékos béremelést is tavaly október 30-ára ígérték meg, és örülhetnek, ha januárban megkapják az összeget. „Szemfényvesztés az egész. Egyértelmű, hogy a politikum, az ország vezetése teljes mértékben elhanyagolja az oktatást. Ehhez képest az olimpikonokkal, a nemzetközi versenyek győzteseivel büszkélkednek, így próbálják palástolni azt a szomorú tényt, hogy valójában nem működik a rendszer. Pedig mi a törvényhozóktól csak azt várjuk el, hogy rólunk is úgy gondoskodjanak, mint saját magukról” – mondta a szakszervezet felső-háromszéki elnöke.
„Ha azt szeretnénk, hogy olyan emberek dolgozzanak az oktatásban, akik a hivatásuknak élnek, akkor az erkölcsi elismerés mellett az anyagi elismerésre is szükség van” – szögezte le lapunknak Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő. Hangsúlyozta, ez egy örökös probléma, összehasonlítva a magyarországi vagy nyugat-európai bérekkel, a hazai pedagógusok arányaiban is sokkal kevesebb javadalmazást kapnak, holott szerinte ugyanolyan minőségű és mennyiségű munkát végeznek. Kiss Imre szerint nem az a megoldás, hogy különnyugdíjat biztosítsanak a tanároknak, inkább az aktív pedagógusoknak kellene megfelelő fizetést adni.
A főtanfelügyelő szerint a pályakezdőkre is jobban oda kell figyelni, ha azt akarják, hogy olyan szakemberek kerüljenek be, akik biztosítják az oktatás magas színvonalát.
Romlik a szakma megítélése?
Zavaró, hogy egyre romlik a szakma megítélése, becsülete – jegyzi meg Szőcs Torma Katalin sepsiszentgyörgyi angoltanár, aki szerint a „jelenségnek” öszszetett okai vannak, s csak egy szelete az, hogy a tanügyben csekélyek a bérek.
A háromszéki pedagógus úgy véli, az alacsony javadalmazás miatt alakult ki a közvéleményben az a meggyőződés, hogy csak az marad a tanügyben, aki más, jobban fizetett ágazatokban nem boldogul, ez pedig rontja a pedagógusok hitelét a diákok és a szülők szemében is. „Húsz év tehetetlenségével is szembe kell néznünk, hogy semmiben nem újult meg az oktatási rendszer. Úgy tűnik, ez valójában nem jelent prioritást” – tette hozzá. Szőcs Torma Katalin szerint az elmúlt év történéseiből is az a következtetés vonható le, hogy „mindenki mindenről beszél, csak a jobb életminőséget szavatoló két ágazat merül feledésbe: a tanügy és az egészségügy”.
Hargita megyében több mint 6000 alkalmazottat érint a 15 százalékos béremelés. Bartolf Hedvig volt megyei főtanfelügyelő szerint az intézkedés által valamelyest vonzóbbá válhat a tanügyi szakma, de a fizetések még így is messze elmaradnak a megérdemelttől és az európai átlagtól.
„Véleményem szerint manapság már csak azok jönnek vagy maradnak a tanügyben, akik elkötelezték magukat a szakma iránt. Figyelembe véve a sok vizsgát, a nagy stresszfaktort, illetve a pedagógusok másnapra való hosszú délutáni felkészülését, ez a fizetés még az emeléssel együtt is elenyésző” – fejtette ki a tanfelügyelőség illetékese. Egy neve elhallgatását kérő csíkszeredai tanár szerint az is baj, hogy a döntéshozók közül sokan nem veszik figyelembe, hogy egy tanár az iskolai órákon túl gyakran este 10-ig is készül a következő napra, ráadásul saját zsebből is fizet, hogy könyveket vásároljon magának, vagy hogy programokat szervezzen a gyerekeknek.
Hajmeresztő különbségek
Egy tízévnyi szakmai tapasztalattal és egyes fokozati vizsgával rendelkező romániai tanár egyébként egy év alatt keres annyit, mint egy hasonló felkészültségű luxemburgi pedagógus két hét alatt. A nyugat-európai országban élő tanerő konkrétan 7600 eurót kap munkájáért havonta, a hazai pedig megközelítőleg 3400 eurót évente. A világ legjobban fizetett pedagógusai a luxemburgiak, akik évente több mint 90 ezer eurót kapnak kézhez, míg a romániai tanároknak megközelítőleg 21 600 lej a bruttó, 15 600 lej a nettó fizetése – ami 3400 eurót jelent.
A világon a legtöbbet kereső tanárok bérére vonatkozó adatokat a legfejlettebb államokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által készített, tavaly novemberi, Oktatási körkép 2015-re című jelentés sorakoztatja fel, a pedagógusaikat legjobban megfizető országok listáján Románia nem szerepel – írta az Adevărul.ro. Az OECD készíti el egyébként a PISA-teszteket is, a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programját. A jelentésből az is kiderül, hogy egy németországi tanár keresete évi 60 ezer, a kanadainak 58 500, az Egyesült Államokbelinek majdnem 50 ezer eurónak megfelelő összeg.
„A tanügy a költségvetés Hamupipőkéje”
A Romániai Fiatal Tanárok Szakszervezetének elnöke, Corneliu Riegler, a fővárosi George Coşbuc Gimnázium történelemtanára a lapnak úgy nyilatkozott, hogy a gyenge fizetések miatt a hazai pedagógusok közül sokan szégyellik, hogy a tanügyben dolgoznak, hiszen a méltóságukba gázol, hogy emiatt szánakoznak rajtuk. „Hogy számszerűsítsünk: egy szerbiai kezdő tanár fizetése 350 euró, nálunk pedig 250 euró. Romániában gyakorlatilag úgy tekintik a tanárokat, mint a Vöröskereszt önkénteseit. Akadnak kollégáim, akik egyenesen szégyellik a munkahelyüket, mert megalázónak tartják, hogy nem becsülik a munkájukat” – fogalmazott Riegler.
Arról, hogy januártól megemelik a tanügyben dolgozók bérét, a szakszervezet elnöke úgy nyilatkozott, természetesen örülnek ennek, és nagyon várják, viszont ez még kevés a megfelelő életszínvonal kialakításához. „Az egészségügy és a tanügy volt évről évre a költségvetés Hamupipőkéje” – mutatott rá Riegler.
Tincuţa Apăteanu bukaresti oktatásügyi szakértő az Adevărul című lapnak kifejtette, Romániában a tanügyet alapjaiban kellene megváltoztatni. „Véleményem szerint teljesítményüknek megfelelően kellene bérezni a pedagógusokat, nagyon világosan meghatározott kritériumrendszer alapján: például figyelembe kellene venni, ha egy tanárnak sikerül egy bukott diákot odajuttatni, hogy 6-7-eseket kapjon. Arra kellene odafigyelni, hogy milyen innovatív módszereket alkalmaz, mennyire használja a modern technológiát órákon, és az is kéne számítson, hogy mennyire tud interaktív kapcsolatot fenntartani a szülőkkel. Ne a diákok által megnyert érmek száma legyen mérvadó a bérezésnél, hiszen az olimpikonok általában az iskola és a család „termékei”, és rendezett környezetből, számukra előnyös körülmények közül indulnak” – mondta az oktatási szakértő.
A kezdő pedagógusok megalázóan kevés fizetése egyébként közvetlenül hat arra, hogy kik választják majd a tanári pályát. Az OECD jelentésében az is szerepel, hogy az egyes országok tanügyi rendszerei folyamatosan versengenek a különböző gazdasági ágazatokkal, hogy bevonzzák a jól felkészült munkaerőt.
„A kezdő tanárok fizetése és jövedelmük alakulása döntő tényező a tekintetben, hogy ezen a pályán maradnak-e, és tanárként szeretnének-e dolgozni a fiatalok. Azoknak az országoknak, amelyek több tanárt szeretnének foglalkoztatni, vagy ahol a tanerők többsége nem fiatal, illetve azok az országok, ahol egyre növekszik a diákok létszáma, vonzóbb fizetést kellene biztosítaniuk a kezdő pedagógusoknak. Megemlítendő ugyanakkor, hogy nem elegendő csak a tanügybe vonzani a jól felkészült, egyetemet végzett fiatalokat, a rendszernek meg is kell tartania őket” – hívta fel a figyelmet a szervezet jelentése.
Bíró Blanka, Kiss Judit, Molnár Rajmond. Krónika (Kolozsvár)

Bűnpártolás a börtönírók támogatása
Bűnvádi eljárást indított az Országos Korrupcióellenes Ügyészség a börtönben írt könyvek ügyében bűnpártolás vádjával. A vizsgálat azok ellen az egyetemi oktatók ellen folyik, akik az elítéltek dolgozatait vezették és jóváhagyták, illetve a kiadók és azok ellen, akik a szerzők szabadon engedését elrendelték. Az ügyészek által hivatalból indított eljárás indoklásában az áll: a tettet több, összehangoltan tevékenykedő személy követte el azzal a céllal, hogy azt a látszatot keltse, teljesülnek a feltételes szabadlábra helyezés törvényes feltételei. A valóságban ezek nem teljesültek, az elkövetett tettek célja pedig semmi egyéb nem volt, mint az elítéltek pártolása – mutat rá a vádhatóság. Az ügyészek szerint a korrupció miatt szabadságvesztésre ítélt személyek között olyanok is vannak, akiknek akár 300 nappal kevesebb időt kellett vagy kell letölteniük, mint amennyit a bíróság megállapított, mégpedig éppen a könyvkiadás miatt. Egy 2013-as rendelkezés ugyanis 30 nappal rövidíti meg azok börtönbüntetését, akik tudományos dolgozatokat tesznek közzé a rács mögül. „Ennek a kitételnek a kihasználására egész mechanizmus alakulhatott, amelyben egyetemi oktatók, kiadók képviselői és a börtöntanácsok tagjai is részt vettek. Összehangoltan cselekedtek annak érdekében, hogy az elítélt személyek tudományos dolgozatok szerzőiként tűnhessenek fel, és a bíróság által kiszabott szabadságvesztés letöltöttnek számítson” – mondják az ügyészek. 
A vádirat szerint több egyetemi oktató adott hivatalos ajánlást, amelyekkel egyes dolgozatok állítólagos tudományos jelentőségét támasztották alá kizárólag azok címe alapján, anélkül, hogy bármilyen formában felvették volna a kapcsolatot a dolgozatok szerzőivel, és ismerték volna annak elképzelését a felvállalt témát illetően. Ezek az ajánlások általános jellegűek voltak, és olykor ugyanabban a formában használták fel őket több tudományos természetű dolgozathoz is. Más egyetemi oktatók beleegyeztek, hogy alátámasszák egyes dolgozatok jelentőségét, és belefoglalják őket nemzetközi tudományos konferenciák anyagába, holott a szerző által befektetett munka ideje egy órát tartott. A látszólag tudományos jellegű dolgozatokat az ügyészek szerint valakik megírhatták az elítéltek helyett. „Az állítólag a büntetés-végrehajtóban megírt dolgozatok olyan művekre is hivatkoznak, amelyekhez a szerzőnek semmilyen hozzáférése nem lehetett sem a börtönkönyvtárban, sem az interneten, a dolgozatok megírására szánt idő pedig nyilvánvalóan nem elég egy ilyen munkához (például 12 óra egy 180 oldalas dolgozathoz vagy 6 óra és 40 perc egy 212 oldalas munkához)” – tudatja az ügyészség. 
Mi több, egyes kiadók képviselői úgy egyeztek bele a dolgozatok publikálásába, hogy egyáltalán nem vették figyelembe sem annak tudományos értékét, sem a könyvpiac érdekeit, a könyvek soha nem kerültek eladásra. Ezek az atipikus kiadói szerződések is azt bizonyítják, hogy a cél a bíróság által megállapított büntetések lerövidítése. 
Gyanúsak a büntetés-végrehajtási intézetek országos igazgatóságának tisztviselői is, akiknek joguk volt feltételes szabadlábra helyezést javasolni, elfogadták az elítéltek állításait, és megadhatták nekik az említett kedvezményt anélkül, hogy annak megalapozottságáról meggyőződtek volna. Így fordulhat elő, hogy egyes elítéltek ugyanabban az időszakban, párhuzamosan négy tudományos dolgozatot is írtak, ami lehetetlen. 
Az igazságügyi minisztérium év elején tette közzé a 2013 és 2015 között elítéltek által írt tudományos dolgozatok címeit. Ezalatt 188 fogva tartott személy több mint 400 könyvet írt és publikált. Dan Voiculescu, Dan Diaconescu, Ioan Niculae, George Copos, Gigi Becali és Cătălin Voicu is szerepel közöttük. Raluca Prună igazságügyi miniszter ezzel kapcsolatban kijelentette: cseppet sem kegyes intézkedéseket rendel el, ha kiderül, hogy törvénysértés történt, vagy a törvényeket hibásan alkalmazták ebben a kérdésben. Rámutatott: 2007-től 2010-ig a romániai börtönökben évente egy ilyen dolgozatot írtak, 2011-ben hármat, 2012-ben hatot, 2013-ban tizenegyet, 2014-ben 69-et, 2015-ben pedig 331-et. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Bűnvádi eljárás a kommunista időszak egyik volt minisztere ellen
Emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával bűnvádi eljárást kezdeményezett kedden a román legfőbb ügyészség George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért.
A vádhatóság a miniszteri felelősség törvénye értelmében Klaus Iohannis államfő hozzájárulását kérte ahhoz, hogy bűnvádi eljárás alá vonja Homosteant, aki 1978 és 1987 között vezette a román belügyminisztériumot. A román alkotmány szerint egy tisztségben lévő vagy volt minisztert csak a parlament (amennyiben tagja a törvényhozásnak), vagy az államfő jóváhagyásával lehet felelősségre vonni a mandátuma idején elkövetett tettekért.
Az építészmérnökként dolgozó, verseket és prózai műveket is publikáló Gheorghe Ursut 1984-ben munkatársai feljelentése nyomán tartóztatták le, miután megtalálták rendszerellenes feljegyzéseket tartalmazó naplóját. Ursut azzal is vádolták, hogy Romániát lejárató kommentárokat juttatott el a kommunista diktatúrát bíráló, az Egyesült Államok által működtetett Szabad Európa Rádióhoz.
1985 novemberében bekövetkezett erőszakos haláláért eredetileg csak Ursu egy volt cellatársát vonták felelősségre – aki a börtönőrök utasítására rendszeresen verte őt -, valamint a rendőrségi fogda akkori vezetőjét. Azt a vizsgálatot, amely a vallatást vezető Securitate-tisztek (a kommunista korszak hírhedt politikai rendőrség tisztjei) esetleges bűnösségére próbált fényt deríteni, vádemelés nélkül lezárták. A legfőbb ügyész azt követően rendelte el a korábban vádemelés nélkül lezárt dosszié újbóli kivizsgálását, hogy az egykori politikai fogoly fia, Andrei Ursu 2014-ben 17 napig tartó éhségsztrájkkal követelte az apját halálra kínzó egykori tisztek és politikai vezetők felelősségre vonását.
Az emberiesség elleni bűncselekmények nem évülnek el a 2012-ben hatályba lépett új román büntető törvénykönyv szerint.
Romániában több büntetőeljárást indítottak az elmúlt évben a – sajtó által „kommunista pribékeknek" nevezett – volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok elszámoltatása érdekében a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet feljelentései nyomán. Az első (nem jogerős) ítélet tavaly nyáron született, amikor a húsz év szabadságvesztésre ítélték a most 90 éves Alexandru Visinescu volt kommunista börtönparancsnokot.
MTI. Erdély.ma

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Itt is, ott is paródia
Azt hiszem, manapság gyakrabban kellene olvasnunk a magyar Karinthy Frigyest, a cseh Jaroslav Haseket vagy a román Ion Luca Caragialét, akinek százvalahány évvel ezelőtt megfogalmazott kritikája ma is érvényes Romániára, és sajnos nem csak Romániára.
HIRDETÉS
A mi színházainkban is sokszor játszott színműíró azt a fájdalmas igazságot fogalmazza meg, ami talán ma is a legjellemzőbb Európának erre a részére, hogy itt minden csak utánzás, minden csak héj, máz, smink, de alatta nincsen semmi. Minálunk minden olyan, mintha… Mintha demokrácia… Mintha piacgazdaság… Mintha lenne választási lehetőség… De nincsen remény, mondja Caragiale,
az egyik politikus éppen olyan korrupt, mint a másik.
Bár máig nem akarok egyetérteni a nagy román íróval, hogy nincs kiút, ajánlom mégis olvasásra őt mindannyiunknak. Mostanában például igazán nevethetnénk eleget egymáson is, magunkon is, ahogy ezekben az országokban lassan-lassan saját paródiájába fordul mindaz, amit az elmúlt negyedszázadban komolyan vettünk. Nevethetnénk, mondom, de inkább sírni kellene azon, hogy amire felocsúdunk, a fürdővízzel együtt már kiöntöttük a gyermeket is, elveket, eszméket, mindent.
Itt van ez a jó kis botrány – mindig van valami jó kis botrány nálunk –, amely napokig lefoglalta a médiát, amikor kiderült, hogy a romániai börtönökben valóságos tudományos dolgozatíró láz tört ki.
Ugyanis már 1969 óta van egy olyan törvénycikkely, hogy amennyiben a börtönbüntetését töltő személy elkészít egy tudományos dolgozatot, akkor egy ilyen munkáért elengedhetnek egy hónapot a hátralevő büntetéséből. Nagy ritkán éltek is ezzel a lehetőséggel az elítéltek, így kapott néhány éve valamennyi enyhítést két dolgozatáért Adrian Nastase volt miniszterelnök, aki egyébként valóban írástudó ember, neves jogász, egyetemi oktató, és akkor ezt nem is kifogásolta senki.
Igen ám, de utána 2013 és 2015 között 188 elítéltnek 400 könyve jelent meg, mialatt börtönbüntetésüket töltötték, tehát jókora rés támadt a rendszeren, iparrá vált ez a dolgozatírás. A dúsgazdag juhosgazdából futballklub-tulajdonossá lett, majd korrupcióért elítélt George Becali nem kevesebb, mint öt könyvet jelentetett meg. Kiszabadulva naiv – vagy cinikus – nyíltsággal elmondta az újságíróknak, hogy másoktól kapta – rendelte – ezeket a műveket, aztán ő kézzel lemásolta, és így adta tovább a kiadónak. Vagyis leírta. A törvény ezt nem tiltja, hát akkor mi a probléma, kérdezte. Mellesleg George Becali egyik könyvének címe A kegyes és megváltó szeretet, és két ortodox püspöktől is megkapta hozzá a kötelező ajánlást.
Summa summarum: egyesek valószínűleg súlyosan visszaéltek egy törvényes rendelkezéssel. Ilyenkor minden normális országban azon gondolkoznak, hogy lehet-e, és hogyan lehet tisztességesen alkalmazni a törvényt. Hiszen egyértelmű, hogy mégiscsak a javulás reményében zárnak börtönbe valakit. Akkor pedig az ott elvégzett munkát – horribile dictu: az intellektuális tevékenységet is – miért ne lenne érdemes akár a kiszabott idő csökkentésével méltányolni. Ehhez hasonló rendelkezések sokfelé vannak a világon. Nem is ezeket szándékszom én most elemezgetni, hanem a kommentárokkal van bajom.
Újságírók serege, de tudós értelmiségiek is megveszekedett dühvel, valamiféle elemi gyűlölettel vetették rá magukat a témára, és már-már az lett ennek az egésznek a végkicsengése, hogy inkább rohadjanak meg a börtönben, de ne kapjon senki kedvezményt.
Az igazságügy-miniszter asszony sem arról beszélt, hogy csak a tényleg elvégzett tudományos munkáért kellene könnyítést adni, hanem sietett mindenkit megnyugtatni, hogy a kormány kezdeményezni fogja magának a törvénycikkelynek a törlését. Mintha, mondjuk, a doktori dolgozatok ki-kiújuló plágiumbotrányát azzal akarnánk orvosolni, hogy mostantól fogva senki sem lehet doktor. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy gyengén működő állam nem képes kivédeni vagy felderíteni a bűncselekményeket, akkor igazán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy például a bankrablás leghatékonyabb megelőzése a bankok felszámolása. Még az egyébként tiszteletre méltó, 1989 előttről némi ellenzéki dicsfényt megőrzött filozófus és könyvkiadó, Gabriel Liiceanu is vehemensen tagadta a lehetőségét, hogy a börtönben valaki is értelmiségi maradhasson: „…egy fegyenc nem lehet tudós, akkor sem, ha ő éppenséggel Einstein”.
Fölépítettünk egy demokráciát, és nem tudjuk működtetni, ráadásul egy idő után már nem is magunkat hibáztatjuk ezért, hanem a rendszert. Ez a börtönpélda talán erőszakoltnak tűnik, de igazság szerint ma ugyanez a bohózat zajlik a még szabadlábon levők világában is.
Rosszul működik a parlament? Hát akkor számoljuk fel a parlamentet! Korruptak a politikusok? Hát akkor nem kellenek politikusok!
Romániában két választás is lesz az idén, a nyár elején önkormányzati, ősz végén parlamenti választások, és mindkettőnek rendkívül nagy a tétje az ország számára is, de számunkra külön is létkérdés, hogy a magyar érdekképviselet hogyan fog teljesíteni és utána pedig mit tudunk kezdeni a parlamentben, netán beleszólhatunk-e a kormányzásba. Mert eltréfálkozhatunk, hogy egy rosszhiszeműen alkalmazott törvénycikkely miképpen csinál professzort a félanalfabétából, de azt is észre kell vennünk, hogy ma Európának ebben a nyomorultabb felében a volt kommunista országok mind-mind azon munkálkodnak, hogy valamiképpen megkerüljék a demokratikus játékszabályokat.
Egyre többen látják már Romániában is hál’ istennek, hogy a néhány hónapja kitalált szakértői kormány, amelynek a jövő őszi választásokig el kell vinnie az országot, ugyancsak kijátszása annak, ami egy demokráciában elengedhetetlen: egy többségi parlamenti párt vagy koalíció és a kormány együttműködése konkrét, részletes kormányprogram alapján. Ma éppen nincs ilyen koalíció, a kormányprogram is csak néhány oldalas szándéknyilatkozat, és ennek látszólag csak – csak? – annyi a veszélye, hogy a kormány intézkedéseit nem ellenőrzi egy parlamenti többség.
Arról viszont senki nem beszél, hogy a fordítottja is éppen ilyen veszélyes, amikor a parlamentre sincs semmiféle mérséklő hatással a kormány. Választási évben ez azért kockázatos, mert ilyenkor jelennek meg az úgynevezett „választási ajándékok”. Minden kampányban „választási ajándéknak” számítanak a demagóg ígéretek, amelyekről mindenki tudja, hogy nem fognak teljesülni, de ugyanakkor, pártfinanszírozási szabályok ide vagy oda, folyamatos osztogatás is zajlik a kampányban, és a kulcstartó vagy golyóstoll semmi ahhoz képest, hogy lisztet, cukrot, étolajat, sőt falun műanyag vödröket és gumicsizmákat is osztogattak egyes pártok. Jó lenne megérteni, hogy a demokráciának vannak elengedhetetlen alapintézményei, és lejárathatjuk ezeket, elsősorban a parlamentet, akár úgy, hogy szavazógépezetté silányítjuk, akár úgy, hogy teljesen felelőtlenné tesszük, ez történik most nálunk.
Így vagy úgy, aki a többpártrendszert megkérdőjelezi, diktatúrára vagy anarchiára tör. Aminek egy elszabadult hajóágyúként viselkedő parlament is előhírnöke lehet.
Romániában tele van a szenátus és a képviselőház képtelennél képtelenebb törvényjavaslatokkal, és félő, hogy a kampányoló szenátorok és képviselők egy adott pillanatban elkezdik két kézzel megszavazni ezeket az eszement ötleteket. Mindenki azon töri a fejét, hogy mi módon nyerhetné el a „nép” tetszését, és az erdélyi magyar közéletben is erős az a vélemény, hogy minden pillanatban azt kell tennie a politikusnak, amit a „nép” akar, de senki sem gondol bele, hogy mi lesz a parlamenti bizottságokban már iktatott, de ma még a többség józan ítéletén fennakadó sok magyarellenes kezdeményezéssel, ha egyszer csak elkezdenek a román politikusok ebben az ügyben is a „nép”, vagy ahogy újabban mondani szokták, az „utca” hangjára figyelni.
Nem a romániai magyar „utca”, hanem a román „utca” hangjára. Anyanyelvű oktatás, magyarnyelv-használat, nemzeti szimbólumok használata, önkormányzatiság, bizony sok a vesztenivalónk. Nemcsak a választásoknak, hanem a választások előtti időszaknak is nagy a tétje ily módon. Másrészt pedig, ki tudja, amit szakértői kormányként legyűrtek a torkunkon, ezt a félig elnöki, félig miniszterelnöki-miniszteri rendszert, esetleg a választások után is működtetni próbálja az államfő, akkor pedig vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy ismét erős kormányzati pozícióra tegyünk szert. Ez sem lenne gond, ha látnánk más eszközöket az ismét egyre feszültebbé – vagy egyszerűen: rosszabbá – váló etnikumközi viszonyok rendezésére. De ebben a pillanatban erre nincs alternatíva.
Demokratikus Kelet-Közép-Európát akartunk negyedszázaddal ezelőtt, és úgy tűnik,
rohamléptekkel haladunk egy populista világ felé.
Ahol ismét a kevesek kezébe kerül a hatalom, ám ezt ravaszul a közvéleménnyel, az utca hangjával legitimálják ezek a kevesek. Többnyire úgy, hogy ők maguk manipulálják a közvéleményt, hol ilyen-olyan botrányokkal, hol a kormányzati öndicséretet megörökítő óriásplakátokkal.
Olvassuk Karinthyt! Például: „Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába… a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Hát nem gyönyörű? Végül is nem úgy lehetne-e a legteljesebb mértékben megelőzni a demokrácia megsértését, ha felszámoljuk a demokráciát? Ahol nincs demokrácia, ott nem lehet megsérteni. És kész.
Markó Béla
nol.hu

Sokan idegenkednek az iskolák összevonásától
A 2016–2017-es tanévben ezerrel kevesebb diák ül majd be az iskolapadokba Maros megyében, mint egy évvel korábban. A diáklétszám csökkenésének egyik eredményeképpen tanintézeteket vonnak össze Marosvásárhelyen, Radnóton, Nyárádszeredában és Nagyernyében.
Évek óta borzolja a kedélyeket a tanintézetek összevonása, egyes iskolák jogi személyiségének megszüntetése, az esetenként elrendelt költözés. Nemrég a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadta az ősztől érvényes iskolahálózatról szóló rendelkezést, amelybe újabb összevonásokat iktattak be. Az érintett szülők és tanárok elégedetlenek a döntéssel.
A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő elmondta: a diáklétszám csökkenése és a meglévő épületek észszerű kihasználása érdekében a 2016–17-es tanévtől összevonják a nyárádszeredai általános iskolát a gimnáziummal, a radnóti általánost a középiskolával, a nagyernyei iskolát a sáromberki szakiskolával, valamint a megyeszékhelyen a Tudor Vladimirescu iskolát (volt 20-as)  a Mihai Viteazullal (volt 5-ös ) és a Romulus Gugát (18-as) a George Coşbuckal (3-as).
„Nincs elég tanuló, így fölöslegessé vált pár ügyintézői állás, gondolok itt az igazgatóra, titkárnőre, könyvelőre. A diáklétszám marad, a beiskolázási számok maradnak, a tanítók, tanárok nem kell attól féljenek, hogy elveszítik állásaikat. Sokan idegenkednek az iskolák összevonásától, pedig az eddigi példák azt mutatták, hogy az összevonás nyomán a tanintézetek megerősödtek, versenyhelyzet alakult ki a diákok között, s jobb eredmények születtek” – mondta a főtanfelügyelő.
Az egyik alárendelt viszonyba kényszerített tanintézet a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu Általános Iskola, ahol jelenleg 699 diák tanul. A háromemeletes épületben 31 osztályterem van, a földszinten óvodai csoportok működnek, az emeleteket az iskolások foglalják el. Az iskola tavaly egy nagyáruháztól csaknem százezer lejes támogatást kapott, amelyből egy korszerű, multimédiás informatikalabort szereltek fel. Az iskolához tartozik egy korszerű nagy sportterem is, amelyet a diákok mellett sportegyesületek is használnak bérleti díj ellenében.
Az iskola igazgatója, Boczog Szabolcs érdeklődésünkre elmondta, tudták, hogy előbb-utóbb szóba kerül az összevonás, de remélték, hogy minél később. A jogi személyiség elvesztése számukra azt jelenti, hogy a közeli, felszereltség szempontjából rosszabbul, de diáklétszám szempontjából jobban álló Mihai Viteazul iskolához kerülnek, és többé nem tudnak önállóan dönteni többek között  a bérleti díjból, szponzorszerződésből származó bevételek felhasználásáról sem. „A tanárok állásaikért aggódnak, noha biztosítottak minket szóban, hogy egyelőre minden osztály megmarad, nem lesznek összevonások. Legalábbis egyelőre” – mondta Boczog Szabolcs. A magyar tagozaton egyelőre elegendő diák van, s az utánpótlás is biztosítottnak látszik, ám pár év múlva előreláthatóan, ha kevesebb magyar kisdiák lesz, csökkenhet a magyar osztályok száma is.
A szülők, akik a napokban szereztek tudomást az összevonásról, fel vannak háborodva, és el vannak keseredve, mert szeretnék, ha gyermekeik ott fejezzék be az iskolát, ahol elkezdték.  A tanfelügyelőség még nem erőlteti az osztályok átcsoportosítását, így lehet, hogy egy évig még minden a régiben marad. Egyelőre egyeztetések zajlanak. Felmerült megoldásként, hogy az elemi osztályok mindkét iskolából kerüljenek át a Tudor Vladimirescuba, s a felső tagozatosok, akik kevesebben vannak, a másik épületben tanuljanak. A korszerű informatikaterem léte azonban indokolttá tenné, hogy a nagyobb osztályok a Tudor Vladimirescu iskola épületében maradjanak. Ez ügyben döntés még nem született.
Az igazgató elmondta: a szülők a főtanfelügyelőhöz is elmentek kihallgatásra, tolmácsolva elégedetlenségüket. „Van, hogy testvérpárok járnak ide, s nem lenne jó őket elszakítani, külön épületbe tenni. Ugyanakkor több szülői közösség saját pénzén, önszántából rendbe tette az osztálytermeket, és természetes, hogy nem szeretnék, hogy gyermeküknek költöznie kelljen. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a mindenki számára elfogadható megoldást”– mondta az igazgató.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Klaus Iohannis visszahívta Románia budapesti nagykövetét
Klaus Iohannis államfő tegnap aláírta Alexandru Victor Micula budapesti nagyköveti tisztségéből való visszahívását – tájékoztatott az Államelnöki Hivatal.
Alexandru Victor Miculát 2011 októberében nevezte ki Románia budapesti nagykövetének Traian Băsescu akkori román elnök. Mandátuma átvétele előtt Micula dániai és izlandi, illetve argentinai és paraguayi nagykövet volt.
Alexandru Victor Micula karrierdiplomata, a németországi George C. Marshall European Center for Security Studies Közgazdaságtudományi Akadémián végezte egyetemi tanulmányait.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)