A magyar nemzetiségű marosvásárhelyi lakosok szerint egyre inkább háttérbe szorulnak a magyar rendezvények a városnapokon, az önkormányzat most magyar személyiségeket is kitüntetett. Egyelőre román nyelvű plakátok hirdetik, és szinte kimondottan a román fiatalságnak szóló koncerteket. A Krónika napilap és számos magyar nemzetiségű vásárhelyi lakos panaszára reagálva, Csegzi Sándor alpolgármester számadatokkal próbálta cáfolni azt a felvetést, miszerint a városnapokról egyre inkább kiszorulnak a magyar jellegű rendezvények. Szerinte az esti órákig egyenlő a magyar és a román kulturális rendezvények aránya, este azután több román énekes és együttes koncertezik. Csegzi a Bolyai-bulit, az EMKE gazdag kínálatát, a délutáni népművészeti programokat, a sportvetélkedőket, a főtéri kiállításokat emelte ki. Június 25-én zártkörű rendezvény keretében átadták a díszpolgári címeket és a Pro Urbe díjakat. Előbbire Kovács Levente rendezőt, a Színművészeti Egyetem dékánját és Valentin Marica írót, a Marosvásárhelyi Rádió főmunkatársát javasolta az önkormányzat. Az idegen állampolgárként Marosvásárhelyért sokat tevők sora az idén Szili Katalinnal, az Országgyűlés elnökével és Hóbor Erzsébettel, a Zalaegereszeg–Marosvásárhely Baráti Társaság vezetőjével gazdagodott. /Szucher Ervin: Etnikai egyensúly, csak az esti órákig. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat legújabb számának bemutatóját december 11-én, az egyik budapesti, Dob utcai kávéházban tartották a szerzők és a szerkesztők. Tematikus számuk címe: A mi Erdélyünk. A közölt írások többnyire a régi időket idézik. Tamás Gáspár Miklós szerint Erdélyben, sőt egész Romániában a zsidóság múlttá vált. A lapszám bemutatóján Erdélyi Lajos elmesélte, életének nagyobbik részét Marosvásárhelyen töltötte, a Sütő András vezette Új Élet munkatársa volt. 1940-ben, a bécsi döntés megváltoztatta életüket. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatokat. Végül jött Auschwitz. A szintén marosvásárhelyi Ágoston Vilmos író, kritikus – a ’70-es évek végén a helyi területi rádió munkatársa volt, jelenleg Gödöllőn él –, írással szerepel az összeállításban. Ágoston apját munkaszolgálatra hívták be, ezzel megúszta azt, amit szerettei nem, ugyanis több családtagját elhurcolták Auschwitzba, ahonnan nem volt visszaút. Az erdélyi jelent többek között Simon Judit nagyváradi újságíró képviselte a lapban, aki azt vallja, hogy ő magyar, és a vallása zsidó. „Egyik sem zavarja a másikat. Egyik sem több, mint a másik. ” A Tompa Gáborral, a Kolozsvári Magyar Színház rendezőjével készített interjúból kiderül: az anyjának az apja volt zsidó származású. Tompa Gábor rendező kifejtette: Harag György meg Kovács György sem hagyta magát sodortatni a középszerű, népnemzeti hőbörgés által, ezért tudtak európai módon gondolkodni a színházról. Parászka Boróka, a marosvásárhelyi A Hét főszerkesztője két könyvet ismertetett. Lőwy Dániel A Kálváriától a tragédiáig című könyvében a kolozsvári zsidóság történetét dokumentálta a második világháborúig. Tibori Szabó Zoltán az Árnyékos oldalban pedig a holokauszt utáni évek eseményeit boncolgatta. Dragomán György 1973-ban született, az anyai nagymamája zsidó származású, tizenöt éves korában vándorolt ki szüleivel Magyarországra. A fehér király című regénye az utóbbi évek talán legnagyobb könyvsikere. /Kibédi Varga Sándor: Kettős identitás, dupla szorítás. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 20./

Hobók útján címmel mutatták be Kolozsváron a Szekernyés Réka és Solymosi Zsolt által ötödik alkalommal szervezett kalandos biciklitúráról készített dokumentumfilmet. A 31 unitárius kollégista diák és véndiák részt vett az embert próbáló, 950 kilométeres túrán. A film felelevenítve a túra közösségépítő napjait. Kicsit más emberekké váltak a túra során: megtanultak jobban odafigyelni egymásra, együtt dolgozni, miközben közösséggé formálódtak. /D. I.: Biciklis „csavargók” nyomában. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 23./

Elfelejtett csontvázként kerülnek elő időnként az egykori „besúgók”. Újabban Gheorghe Popescuról, a román aranycsapat egyik vezéregyéniségéről azt állítja a média, hogy együttműködött a Securitatéval. 20 évvel a rendszerváltás után semmi nem indokolja, hogy továbbra is hétpecsétes titokként őrizzék a hatóságok a kommunista titkosszolgálat archívumát. Az aktáknak már régóta nyilvánosaknak kellene lenniük, akkor nem lehetne zsarolásra használni a dokumentumokat. Az olyan esetek váltak a múlt feltárására tett kísérletek jelképévé, mint a liberális Varujan Vosganiané. Őt három évvel ezelőtt azzal vádolta meg egy lap, hogy együttműködött a Securitatéval. A botrány következtében az akkori miniszterelnök kénytelen volt az örmény származású politikust lecserélni, és helyette Leonard Orbant javasolni az Európai Bizottság Romániát megillető biztosi tisztségére. Azóta se derült fény arra, hogy a lap állításának legalább a töredéke valós volt-e. Ez a leleplezősdi azt a veszélyt rejti magában, hogy a közvéleményben elhatalmasodik az a nézet, miszerint nem kell foglalkozni a múlttal. Mindenkinek az aktája külön, sajátos esetet jelent, amit csak egyedi elbírálás alapján lehet besorolni egyik vagy másik kategóriába. Az 1989 előtti események kutatása nem fölösleges, holmi értelmiségi hóbort. Fontos, hogy a múltról folytatott vita ne a besúgókra korlátozódjon, hanem elsősorban szóljon azokról a rendőr- és szekustisztekről, akik közvetlenül működtették a gyilkos gépezetet. /Borbély Tamás: Csontvázkutatás. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 7./

Nyuszika, nincs sapkád – vannak viszont földjeid
Abszurdisztánban ― a hely, ahol élünk ― minden napra jut valami kiadós botrány, ami alkalmas lehet arra, hogy a hírekre kondorkeselyűként lecsapó hírtelevíziókat foglalkoztassa...
...így legalább nem törődnek, vagy legalábbis nem annyit, az országot égető, súlyos problémákkal, a nyugdíjak körüli bonyodalmakkal, a befagyasztott fizetésekkel, a közalkalmazottak tervezett nagyarányú elbocsátásával, a forrongó tanüggyel, a kórházak nehéz helyzetével, vagy a sztrájkokra készülő román proletariátus ellehetetlenülő életkörülményeivel.
Tegnapelőtt még az volt a megmosolyogtató hír, hogy elolvadt Elena Udrea hóból készült szobra. Ez csak vicc volt, mondta az érintett, Flutur, pártja ügyvezető elnöke pedig kijelentette, hogy semmilyen formában nem ért egyet ilyesfajta szobrokkal. Az egyelőre hóból készülő szobrot Suceava egyik vezetője rendelte meg, mivel Udreának állítólag annyit köszönhet szülőföldje, Bukovina. Erről ennyit.
A tegnapi hír meggondolkodtatóbb, és mutatja, hogy valami újra elkezdődik az állandóan reformokról halandzsázó országban. Kiderült ugyanis ― s az ország egyik felelős testülete, a Feddhetetlenségi Ügynökség derítette ki, hogy a költőként, publicistaként ismert Mircea Dinescu távozni kényszerülhet a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsból, mivel több földterülete van, ezek adminisztrátora, és ez összeférhetetlen a tisztséggel. Az ügy még tavaly decemberben kezdődött ― előzőleg persze egy kampányrendezvényen, amely az ő területén zajlott Traian Băsescu államelnök és akkori jelölt is élesen bírálta az őt a mogulok tévéadóin sokszor kritizáló költőt, neki viszont nem adtak, noha jelen volt, válaszlehetőséget, sőt, a craiovai polgármester kijelentette némi burkolatlan fenyegetéssel a hangjában, hogy ha Mircea Dinescu nem változtat magatartásán, elmehet a megyéből. Ezután jött a Feddhetetlenségi Ügynökség első lépése, valamikor december végén már tisztségével való összeférhetetlenséggel vádolták meg a költőt. Az volt az ok, hogy vezető szerkesztője a Cotidianulnak. Akkor ez a vád elesett, ugyanis a költő nevetve jelentette ki az őt beidéző s láthatólag megzavarodott tisztségviselőknek, hogy lemaradtak egy brosúrával, ő már két hónapja nem szerepel a Cotidianul szerkesztőségi névsorában, ráadásul a lap már meg sem jelenik. Most pedig a birtok az összeférhetetlenségi ok.
Az ingerült Dinescu azonnal reagált, kijelentve, hogy az okokat ostobának, mondvacsináltnak tartja, miért függene össze az, hogy ő adminisztrátora-e saját területeinek ― egyébként nem az, ezzel felesége foglalkozik ―, s egyértelműen politikai támadásra gyanakszik. Túlságosan is Traian Băsescu begyében van. A tisztogatás tehát elkezdődött.
Érdekes viszont, hogy például Horia Roman-Patapievici esetében nem merültek fel összeférhetetlenségi okok, noha ő a Román Kulturális Intézet vezetője. Igaz viszont, hogy ő Băsescu kedvencei közé tartozik.
Bogdán László. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elítélik a székely gárdisták és vármegyések március 15-i, kolozsvári megnyilvánulásait
Elítéli az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakaszának, valamint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) március 15-i kolozsvári megnyilvánulásait szinte valamennyi magyar politikai és ifjúsági szervezet. A lapunk által megszólaltatott ifjúsági és politikai vezetők egybehangzóan úgy fogalmaztak, hogy a magyar szélsőséges szervezetek megjelenésükkel és cselekedeteikkel nagyon sokat ártottak a kincses városi magyarság amúgy sem túl fényes helyzetének. Valamennyien egyetértenek abban is, hogy hiba volt „Székelyföld nem Románia” táblával felvonulni, főleg, hogy a kincses városnak földrajzilag sincs köze a Székelyföldhöz.
Meg kellene próbálni eltávolítani valamennyi szélsőséges szervezetet a nemzeti ünnepi megemlékezésekről – vallják szinte egyhangúlag a kolozsvári március 15-i ünnepségen részt vevő ifjúsági és politikai szervezetek. A Krónika annak kapcsán kérdezte a civil szféra és a politikum képviselőit, hogy a kincses városi megemlékezésen felvonult az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakasza, valamint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom több képviselője is, akik egyenruhájukkal, az árpádsávos lobogóval, illetve a HVIM zászlójával már eleve felkorbácsolták a kedélyeket, az általuk felmutatott, „Székelyföld nem Románia” tábla pedig további olajat öntött a tűzre. A román sajtó ugyanis kevés kivétellel nem is számolt be magáról az eseményről, annak jelentőségéről a magyar közösség számára, ehelyett szinte valamennyi híradás a szélsőségesekről szólt, s olyan híresztelések is szárnyra kaptak, amelyek szerint maga Cseke Attila RMDSZ-es egészségügyi miniszter vitte a székelyföldes táblát.
Összemossák a résztvevőket
A gárdisták és HVIM-esek jelenléte a rendőrség akcióira is kihatott: sokak szerint azért fordulhatott elő, hogy a rendőrök három KMDSZ-es, alig 20 éves szervező diáklányt elvittek az egyik főtéri rendezvény helyszínéről, mert már a résztvevőket és szervezőket is összemosták a szélsőséges nacionalistákkal. „A Kolozsvári Magyar Diákszövetség sajnálatosnak tartja, hogy bizonyos források párhuzamot véltek felfedezni az Új Magyar Gárda Mozgalom Székely Szakaszának rendőrségre kísért képviselője, valamint a KMDSZ-önkéntesek ügye között. Sajnálattal tapasztaltuk az ünnepet kisajátítani kívánó, és az önnön céljaikat előtérbe helyező mozgalmak megjelenését. Az intézkedő rendőrök egy félreértés okán eleinte gárdista-szimpatizánsnak gondolták a KMDSZ szervezőit, az ügy azonban rövidesen tisztázódott” – áll a KMDSZ lapunkhoz eljuttatott közleményében.
Kovács Péter (RMDSZ): meggondolatlanság volt
Várható volt, hogy a román sajtó – véletlenül vagy sem – összekeveri a résztvevőket – nyilatkozta lapunknak Kovács Péter kolozsvári RMDSZ-es politikus, a szövetség ügyvezető alelnöke. „Meggondolatlanság Kolozsváron egy olyan táblával felvonulni, amelyen az áll, hogy a Székelyföld nem Románia. Igenis Románia része, s Románia része lesz akkor is, ha autonómiája lesz. Kevesen akarnak független államot, illetve alagúttal vagy légi csatornával Magyarországhoz csatlakozni” – fogalmazott a politikus, aki szerint noha demokrácia van, s mindenki ott ünnepel, ahol éppen akar, de ilyen „kényes környezetben” mint Kolozsvár is, kár provokálni, hisz minden ilyen megnyilvánulás feladott labda a román sajtó képviselőinek, ők pedig rendszerint élnek is a leütés lehetőségével. Kovács Péter szerint ugyanakkor ritkán jöhetett volna éppen ennyire rosszkor ez a sajtóvisszhang. „Elfogadásra vár a kisebbségi törvény, a tanügyi törvény módosítása, illetve a régióátszervezési jogszabály. Ha egy ilyen meggondolatlan cselekedet miatt startból elutasítanak a kollégák, nagyon nehéz érvényesíteni az érdekeket” – véli a politikus, aki szerint az emberek a nemzeti ünnepen ünnepelni és nem hőzöngeni akarnak, ezért abban bízik, hogy a jövőben a szélsőséges megnyilvánulások mindkét oldalon tompulni fognak.
László Attila kolozsvári RMDSZ-es alpolgármestert tegnap nem sikerült elérnünk, korábban viszont a Citynews internetes portálnak úgy nyilatkozott, nem ért egyet azzal, hogy a HVIM és a székely gárda képviselői felvonultak a kolozsvári március 15-i megemlékezésen, mint ahogy azzal sem, hogy a „Székelyföld nem Románia” táblát is magukkal hoztak. „Aggódom amiatt, hogy felütötte a fejét ez a jelenség. Soha nem voltam híve a hasonló megnyilvánulásoknak, s soha nem fogok tudni egyetérteni semmiféle szélsőséges megnyilvánulással” – fogalmazott László Attila.
Gergely Balázs (EMNT): ki kellene tiltani a szélsőségeket
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei elnöke. Mint hangsúlyozta, mindenkinek joga van elmondani, amit akar, amíg tette nem ütközik törvénybe, azonban nem mindegy, hogy cselekedete milyen eredménnyel jár. „A provokáció határát súrolta a székely gárda és a HVIM felvonulása. Az sem lepne meg, ha vezetőik a titkosszolgálatok küldetését hajtanák végre, hiszen mindenre rátelepednek. Látjuk, hogy Magyarországon is mik történtek. Az igazi gond az, hogy megjelenésük, stílusuk, hőbörgéseik a mi rendezvényünket is minősítik” – fogalmazott Gergely Balázs, aki szerint a szervezőknek kellene kezelniük a hasonló helyzeteket, s jövőre meg kellene próbálni akadályozni részvételüket a hasonló rendezvényeken.
„Tudom, hogy törvényes eszközökkel nem lehet megakadályozni részvételüket, de ki kellene tiltani őket valamiféleképpen, mert nagyon sokat ártanak. Azután pedig hazamennek a Székelyföldre, minket meg itt hagynak a nem túl rózsás, sőt kimondottan rossz helyzetben” –mondta a politikus. Hozzátette: a gárdisták, miután vezetőjük fasiszta jelképek használata miatt elvitte a rendőrség, úgy viselkedtek, mint a legszélsőségesebb futballhuligánok. Mint emlékeztetett, a fiatalok „Gyarmatosítók takarodjatok”, „Vesszem Trianon” jellegű szlogeneket skandáltak a város főterén, miután az ünneplő tömeg már szétoszlott.
Sándor Krisztina (MIT): mindig találnak valamit
A szintén szervező Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, Sándor Krisztina lapunk kérdésére úgy nyilatkozott: a nemzeti ünnepen mindenkinek ott van a helye, mindenkinek joga van felvonulni, koszorúzni. „Nincs rosszalló véleményem a székely gárda és a HVIM felvonulásáról. Nem történt provokáció, sem rendbontás. Nem zavarták az esemény lebonyolítását, alkalmazkodtak a jó előre megállapított forgatókönyvhöz” – fogalmazott. Mint mondta, sajnálja viszont, hogy a sajtó egy kalap alatt tárgyalt valamennyi résztvevőt, de szerinte minden évben találtak valami kivetnivalót. Példaként azt hozta fel, hogy néhány éve még attól volt hangos a román sajtó, hogy Kolozsvár központjában népviseletbe öltözött fiatalok vonultak fel piros–fehér–zöld zászlókkal kezükben a magyar nemzeti ünnepen. A táblának szerinte sem volt helye a megemlékezésen, azonban szerinte a gárdista egyenruha, az árpádsávos zászló nem minősülhet önmagában provokációnak. „nem szeretném, ha odajutnánk, mint Magyarországon, ahol a fehér ing-fekete mellény kombináció lassan nem hordható” – véli Sándor Krisztina, aki szerint pont olyan mértékben érzékenyek a románok a magyar szélsőségekre, mint amilyen érzékenyen érintette az erdélyi magyarságot, hogy a román nacionalista Új Jobboldal Sepsiszentgyörgyön demonstrált tavaly december elsején.
Hívták vagy nem hívták?
Az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakaszának szóvivőjétől, Keresztes Nándortól azt kérdeztük, miért esett választásuk éppen Kolozsvárra. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok, a parancsnokság megtiltotta” – hangzott válasza, majd újabb kérdésünkre kiderült, hogy az egy nappal korábban fasiszta jelképek használata miatt a rendőrőrsre bekísért Balázs Pál Gergely tiltotta meg, hogy erre a kérdésre választ adjon. Hozzátette: „a szervező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Kolozs megyei szervezete meghívására érkeztek a kincses városba”. „A problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Örvendünk, hogy sokévnyi elfojtás után Kolozsváron is beindult a magyar nemzeti mozgalom” – fogalmazott Keresztes, aki szerint eleve diszkrimináció, hogy a román szélsőségesek szabadon felvonulhatnak, miközben a székely gárda tagjait rendszerint elviszi a rendőrség. „Szorítóba vagyunk bepréselve. Ma-holnap odajutunk, hogy a Székelyföldön sem lehet magyarul megszólalni, ünnepelni” – szögezte le a szóvivő.
Sándor Krisztina, a szervező MIT-elnöke egyébként lapunknak cáfolta, hogy a HVIM részt vett volna a szervezésben. Mint tájékoztatott, a vármegyések kérték korábban, hogy csatlakozhassanak a szervezést felvállaló kilenc ifjúsági szervezethez, ezt azonban nem minden szervezet támogatta, így maradt az eredeti felállás.
Bálint Eszter. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Ne csak kampányban forduljunk a magyarsághoz
A múlt héten megrendezett Hunyad megyei magyar napok rendkívül gazdag és tartalmas programmal kényeztették el az itteni magyarságot. Nyolc nap alatt összesen több, mint 40 magyar rendezvény volt, ami jelentős erőfeszítést jelentett, még ha 14 szervezet is vett részt a szervezésbe.
Erről beszélgetett a Nyugati Jelen Babos Arankával, a vajdahunyadi RMDSZ elnökével, a magyar napok egyik fő szervezőjével, aki mindenekelőtt az első 6 nap alatt vállalt fontos szerepet a szervezésben.
– Kemény fába vágtátok a fejszéteket, az első alkalommal megrendezett magyar napok mégis nagy sikert arattak. Hogyan állt össze a gazdag program?
– Régóta terveztük, néhány hónappal ezelőtt összeültünk és megbeszéltük, hogy minden városnak, minden szervezetnek milyen elképzelései vannak, milyen programokat terveznek és milyen személyzet áll rendelkezésre a szervezéshez. Jómagam természetesen főleg Vajdahunyadra koncentráltam, elképzeléseinket megbeszéltük a választmányban, majd hozzáfogtunk a munkához.
– Rendkívül gazdag volt a program. Kulturális rendezvények, koncertek, tudományos előadások, néptánc, gyermekprogramok, gulyásfőzés.
– A programot úgy igyekeztünk összeállítani, hogy fiatalokhoz és idősekhez, minden korosztályhoz szóljon, értelmiségieknek és egyszerű embereknek egyaránt vonzó legyen. A szervezésbe is sikerült bevonni az egyházakat, iskolákat, civilszervezeteket, ifjúsági szervezeteket és természetesen az RMDSZ-t. Közös munka volt, azzal a céllal, hogy a rendezvénysorozat minél több magyart megmozgasson.
– Bizonyos nézeteltérések azonban voltak a szervezők között, különösen a csernakeresztúriak és a többiek között.
– Természetesen akadnak véleménykülönbségek, főleg ekkora rendezvény megszervezésénél. Noha eleinte a csernakeresztúriak valóban nem örvendtek, hogy a magyar napok a bukovinai székely találkozóra épülnek, végül jól sikerült, hatékony együttműködés született, kölcsönösen segítettünk egymásnak. Sőt, serkentően hatott a kisebb településeken, amelyek felbátorodtak az első napok sikerein. Pénteken Bácsiban például így került sor 28 év után először magyar rendezvényre, holott ez eredetileg nem is szerepelt a programban. Egyes hangok megkérdőjelezték az RMDSZ bevonását a szervezésbe, de a hatósági engedélyek nagy részét, a közterület rendelkezésre bocsátását jelentős mértékben a szövetség intézte el, s a székelyföldi előadók is többnyire az RMDSZ-kapcsolatok révén jöttek el.
– Kettős precedens született. Egyrészt a románság felé nyitással, a saját magyar közösségünkből a nyilvánosság elé lépéssel, másrészt a szerteágazó gazdag 8 program révén. Eddig csupán a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság szervezte meg több településen rendezvényeit.
– A Dél-Erdélyért Kulturális Társaság most is jelentős részt vállalt a szervezésben, tapasztalataik roppant hasznosak voltak. Most például a vajdahunyadi 6-os számú iskola magyar diákjaival közösen léptek fel a Hunyadiak kastélyában a csütörtöki reneszánsz esten. A szervezés végül közös munka volt, Hobót Koppándi Zoltán lupényi unitárius lelkész hozta el, a Háromszék néptáncegyüttes a Hunyad megyei RMDSZ és Kovászna megye közötti együttműködés keretében lépett fel, a fénypontot, a népviseletes felvonulást, pedig a csernakeresztúriak biztosították. Már most gondolkozunk, hogy jövőre – amikor ismét magyar napokat szervezünk – mi legyen a fénypont. Most könnyű volt, hiszen a bukovinai székely találkozó révén a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület 600 meghívottat biztosított.
A közterületre való kilépés pedig a rendezvénysorozat egyik fő célja volt. Mi magunk ismerjük kultúránkat, hagyományainkat, értékeinket, ezeket vittük köztérre, hogy a többség is megismerje. A román sajtóból kedvező visszhang érkezett, a többség egyértelműen pozitívan értékelte a magyarság ünnepségét.
– Mennyibe kerültek az első hat nap rendezvényei?
– Még nem végeztük el a pontos számítást. Minél színvonalasabb rendezvények, minél kevesebb pénzből, ez volt a célunk. Eleinte Republik-koncertet terveztünk Vajdahunyadra, de erről anyagiak miatt mondtunk le, a legtöbb pénz Csernakeresztúrnak kellett, a bukovinai székely találkozóra. Kovászna megye sokat segített anyagilag is, akárcsak a Communitas Alapítvány. A magyarországi pályázatokra az ottani kormányváltás miatt még nem kaptunk választ.
–Ifjúsági programokat szerveztél, májusban elhoztad Vajdahunyadra a budapesti utcaszínházat, a Huniadi Cantores tagjaként Brüsszelben is felléptél reneszánsz zenével. November óta, amióta megválasztottak helyi RMDSZ-elnöknek, megmozgattad a vajdahunyadi magyarságot.
– Két éve, amióta haza érkeztem Kolozsvárról, igyekszem szervezni az ifjúságot. Olyan körülmények között akarok élni, ahol jól érezzem magam, s ha mi magunk nem alakítjuk ki ezeket a körülményeket, akkor ki tegye meg helyettünk? RMDSZ-szinten elkezdtük a tagság pontos összeírását, illetve új tagok toborzását. A magyar rendezvények szervezésének kiemelt fontosságot tulajdonítok, hogy a magyarok ne érezzék azt, hogy az RMDSZ csak kampányban emlékszik rájuk, akkor keresi fel őket, amikor szüksége van szavazataikra.
– További sok sikert kívánva, köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Erdély.ma

Tőkés, Markó, Szőcs Géka, Hobo: a szabadegyetem első hete
A szervezők néhány napja bőségesen adagolják a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programját, mi szemelgetünk.
A Csík Zenekar és a Role koncertjével indul idén Tusványos: mindkét együttes népzenei alapokról építkezik, azonban míg a Csík Zenekar ismert együttesek dalait népzenésíti meg, a Role éppen fordítva, népdalokat rockosít meg. A koncertek július 20-án, kedden 20.30 órakor kezdődnek, azonban utánuk sem kell lefeküdni indulniuk a táborlakóknak: a MISZSZ sátorban Huli Buli lesz, a Design Pont & Kreatív Műhely sátrában Mush up buli várja őket.
A MISZSZ, azaz Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége sátrában szerdán többek között a Bálványos Intézetről és a Kárpát-medencei ifjúsági nagypolitikáról, csütörtökön Ifjúsági támogatáspolitikákról és a gazdasági válságról, pénteken az erdélyi magyar könyvkiadásról és könyvterjesztésről, szombaton drogokról és szexkultúráról esik majd szó, számos meghívott előadóval. Ugyanitt tart majd humorestet Felméri Péter, az Open Stage, Zsók Levente és a Szomszédnéni Produkciós Iroda - és persze lesznek esti bulik is.
Szerdán, július 21-én a tábor első előadása a Fősátorban máris sokak érdeklődésére tarthat számot: 10.30-tól Az EU és a nemzeti gazdaságok – béklyó vagy kitörési lehetőség a válságból? címmel László János (vállalkozó, az EMNT székelyföldi régió elnöke, Székelyudvarhely), Mendelényi Dániel (informatikai megoldások és szolgáltatások terület vezetője, Siemens Zrt.), Becsey Zsolt (államtitkár, Nemzetgazdasági Minisztérium), Juhász Jácint (dékán-helyettes, BBTE, Közgazdasági és Gazdálkodástudományi Kar), Szatmáry Kristóf (elnök, BKIK) beszélgetnek, Mátis Jenő (elnök-vezérigazgató, BGA Mikrohitel Rt., Kolozsvár) moderálásával.
A Corvina-sátorban Nyelvi jogaink. Ha vannak, miért nincsenek? címmel Szigeti Enikő (ügyvezető igazgató, Civil Elkötelezettség Mozgalom, Marosvásárhely), Batizán Emese (programfelelős, CEMO), Horváth István (egyetemi tanár, BBTE), Cúth Csaba (elnök, Anyanyelvünkért Polgári Társulás, Komárom) válaszolnak Balogh Levente (újságíró, Krónika) kérdéseire.
A nagyszínpadon 20 órától a régi kedvenc: a Bikini lép fel, őket a Magashegyi Underground követi. Az alternatív-elektronikus magyarországi együttes énekesnője az erdélyi Bocskor Bíborka, akit a Megasztár tehetségkutató műsorban ismert meg a szélesebb közönség.
Csütörtökön, július 22-én 10 órakor a Fősátorban egy asztalhoz ül Markó Béla és Tőkés László, hogy a nemzetpolitikai rendszerváltásról beszélgessenek Ágoston Andrással (elnök, VMDP), Brenzovics Lászlóval (alelnök, Kárpátalja Megyei Tanács), Kovács Miklóssal (elnök, KMKSZ), Pásztor Istvánnal (elnök, VMSZ), Izsák Balázzsal (elnök, SZNT), Jakab Sándorral (elnök, HMDK). A beszélgetés tiszteletbeli meghívottja Semjén Zsolt (miniszterelnök-helyettes, Budapest), moderál Répás Zsuzsanna (államtitkár-helyettes, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Budapest).
Míg 16 órától a nemzettudat és lelkiállapot témáját járja körül Czakó Gábor (író), Böjte Csaba (lelkipásztor, Déva) és Szőcs Géza (államtitkár, Nemzeti Erőforrás Minisztériuma) Gazsó L. Ferenc (újságíró) moderálásával, 18 órától a verespataki állóháborúról osztja meg godolatait Tőkés László (európai parlamenti képviselő) és Remus Cernea (elnök, Romániai Zöld Párt) a moderátor Kovács Zoltán Csongor (elnök, Zöld Erdély Egyesület) lesz.
Az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) szervezésében Bayer Zsolt és Méry Gábor beszélgetnek Nádasdy Borbála grófnővel, illetve bemutatják Demeter Szilárd Lüdércnyomás című prózakötetét és L. Simon László A római szekér (Kulturális politika - politikai kultúra) című könyvét. Este az egyik legsikeresebb magyar rockzenekar, a Hooligans lép fel, majd az erdélyi Tündérground zárja a bulit a nagyszínpadon. A szervezők legfrissebb jó híre, hogy Hobo is jön Tusványosra - Földes László pénteken, július 23-án lép fel Rúzsa Magdolna koncertje után. Transindex.ro

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

TUSVÁNYOS – Jó eséllyel lesz Orbán Viktor- Traian Băsescu találkozó
Miközben az államelnök útjai kifürkészhetetlenek, biztosnak ígérkezik a nyílt színi gyomrozás az első publikus EMEF-ülésen.
Annak ellenére, hogy a Tusványos-program még távolról sem végleges (a résztvevők közül még nem igazolta mindenki vissza részvételét), máris nehéz döntések előtt áll bármiféle ajánló szerkesztője: vagy bő lére ereszti és alaposan, minden rezdülésről tájékoztat, ezzel azt kockáztatva, hogy az anyagot unják majd végigolvasni, vagy pedig szelektál, és ezzel az önkényes döntések, személyes preferenciák ingoványos talajára lép. Mi az utóbbit választjuk.
Pénteken, július 23-án 10 órától az ébresztőt Németh Zsolt (parlamenti államtitkár, Külügyminisztérium, Magyarország), Eckstein-Kovács Péter (Traian Băsescu elnök kisebbségi tanácsosa), Szilágyi Zsolt (egyetemi oktató, EMNT alelnök, társelnök, EMEF kül- és nemzetpolitikai bizottsága), Cătălin Avramescu (egyetemi oktató, államelnöki főtanácsos) tartják 10 órától: a beszélgetés címe Korszakváltás a magyar-román kapcsolatokban a 2011-es EU-elnökség fényében, moderál Smaranda Enache.
Azok, akik mindig is arra voltak kíváncsiak, hogyan is zajlik az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum egy ülése, 14 órától egy nyilvános EMEF-megbeszélésen vehetnek részt, ahol az EMNT-t Tőkés László elnök és Toró T. Tibor ügyvezető képviselik, az RMDSZ álláspontját pedig Markó Béla elnök és Kelemen Hunor védik, Bakk Miklós moderálásával.
Érdemes lesz még meghallgatni az egyházak átvilágításáról szóló beszélgetést 13 órától, ahol Szabó László (lelkész, Erdélyi Unitárius Egyház), Antal János (külügyi előadótanácsos, KREK), Molnár János (egyháztörténész, Szeged) osztják meg a jelenleg folyó átvilágítással kapcsolatos tapasztalataikat, Gazda Árpád moderálásával.
De pénteken 14 órától folytatódik az Erdély Café Sátorban az Adatbank Café konferenciánk is, amelyben a harmadik nap a természettudományoké lesz. Demeter László biológus, Ujvárosi Lujza biológus és Nagy László fizikus előadásait hallgathatjátok meg.
A Commitment-sátorban 18 órától a Biszku Béla-dokumentumfilmet, a Bűn és Büntetlenséget lehet látni: az 1956-os forrradalom megtorlásának kulcsfigurájáról készült film Magyarországon hatalmas port kavart, és Erdélyben eddig egyedül Kolozsváron lehetett megtekinteni. A vetítés után beszélgetésre is sor kerül az alkotókkal.
Pénteken a magyarországi Megasztár történetének legsikeresebb felfedezettje, Rúzsa Magdi tér vissza Tusványosra, hogy ismét megmutassa: van élet a tehetségkutató után is. Az egyik legnépszerűbb magyar énekesnő nemrég jelentetett meg egy közös dalt Hobóval, Bolondok hajója címen, úgyhogy Tusványoson nagy egymás ölébe borulás várható: hiszen a magyar blues nagy öregje is ott lesz - akinek a koncertjét a szervezők csak néhány napja jelentették be. Hobo és bandája a Circus Hungaricus című lemez turnéjának keretében lép fel Tusnádfürdőn.
A szombati, július 24-i program politikai szempontból kétségtelenül legfontosabb mozzanata a 10.30-tól kezdődő Orbán Viktor (miniszterelnök, Magyarország)-Tőkés László (alelnök, Európai Parlament)-Németh Zsolt (parlamenti államtitkár, Külügyminisztérium, Budapest) beszélgetés. Korábbi években ez volt az az előadás, melyet messze a legtöbb néző, kamera és billentyűzet követett – tavaly pedig Traian Băsescu is beszállt a vitába. Idén is voltak olyan hírek, miszerint talán Băsescu is jelen lesz – ez azonban még nem biztos.
Mivel a szervezők szombatra nem szerveztek be egyéb politikai eseményt, ezért lehet lazítani: mindenképpen kipróbálandó például a Walking on Water nevű program 17 és 19 óra között, ahol egy átlátszó labdában lehet járni a Csukás-tavon. Érdekes lehet még a tokaji bórkostolás és borvásár 17 órától, a Vinum Primartis Borsátorban.
A MISZSZ sátortól nem érdemes nagyon eltávolodni a délután folyamán: Kurdics Mihály (nyugalmazott rendőr alezredes, kábítószer-fogyasztás megelőzési szaktanácsadó, Kecskemét) a kábítószerek terjedéséről tart előadást 14 órától, aztán 15.30-tól Hajdó Csaba (Sentega Group, igazgató, Székelyudvarhely) fejtegeti a lótrágya és a globális felmelegedés közötti összefüggéseket. 16.30-tól Szilágyi Géza (életmód tanácsadó, Marosvásárhely), Sándor Csaba (módszertani pszichológus, Marosvásárhely) beszélgetésére kerül sor, Női és férfi titkok a nyugati és a keleti szexkultúrákban címmel. 18 órától pedig a Szomszédnéni Produkciós Iroda lép fel ugyanitt.
A Csűrben Lakatos Róbert Bahrtalo! – Jó szerencsét! című fikciós dokumentum-vígjátékát lehet megtekinteni 20 órától.
A Tusványos-szervezők valamiért különös vonzódást érezhetnek az idősödő rocksztárok iránt. Így fordulhat elő, hogy a már korábbi tusnádfürdői fellépésén is a korban jócskán benne levő Demjén Rózsi ismét itt lesz szombaton, a zárónapon. Igaz, ami igaz, Demjén tata annyi és akkor slágert gyártott már, hogy az is bőven elég lenne, ha csak karmesterkedni menne fel a színpadra. Tuti, hogy első beintésére többezren énekelnék hiba nélkül a dalait. Akiknek pedig ez nem a stílusa, azok a nap másik fellépőjével vigasztalódhatnak: a Pannonia Allstars Ska Orchestra pont azt fogja bemutatni, hogy nincs szükség emlékezetes dalszövegre ahhoz, hogy átéljük és élvezzük a zenét.
Vasárnap, július 25-én egyetlen programpont van, az azonban mindenki számára kötelező: haza kell menni. Transindex.ro

12. jobbágytelki tánctábor
Napkeltétől virradatig...
Július 11–18. között a jobbágytelki utcákat újra bejárja a népzene hangja, az iskolából és a kultúrotthonból kiszűrődőtáncritmusok üteme. A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány a tizenkettedik alkalommal szervezte meg itt ahagyományossá vált táborát.
Az idén is több mint 200-an jöttek el a nyárádmenti településre, hogy feltöltődjenek a tiszta forrásból. S hogy milyen érték ma az eredeti erdélyi népi kultúra, tükrözi az is, hogy nemcsak megyénkből, hanem Magyarországról, Ausztriából, de még a távoli Amerikából is jöttek résztvevők. Ez utóbbiak – egy részük neohippikként – a nyelvi nehézségek ellenére nemcsak a ritmusokat próbálgatták, hanem a népdaltanulással is birkóztak.
– Mi a vonzereje ennek a tábornak, amiért nem lehet megunni? – kérdeztem a szervezőktől, akik elmondták: a népzene, a néptánc olyan forrás, ami állandóan megújul és kifogyhatatlan. Azok az adatközlők, akiket elhoznak, még számukra is mutatnak új figurákat, az oktatók pedig ennek a varázsnak a bűvöletében adják át a népi kultúra szeretetét, ismeretét és ez a hozzáállás "ragadóssá" válik. Az idén is immár több alkalommal szórakozva szórakoztat és oktat táncot: László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Kádár Elemér, Molnár Rozália és Csatlós Csaba. Az éneket pedig a csillogó hangú Kásler Magda, Lengyel Ildikó továbbítja felnőtteknek és diákoknak egyaránt.
Örvendetes, hogy az idén az agyagfalvi és a székelyudvarhelyi általános iskolák egy-egy osztályának diákjait hozták el oktatóik, mert itt "rosszat nem lehet tanulni, s jobb, mint a számítógép helyhez kötő kényszere".
A néptánc- és népdaloktatás mellett Barabás László, Vajda András, Balássy Enikő, Balázs Lajos néprajzkutatók, Györfi Zalán történész érdekes, új néprajzi és történelmi előadásokat tartottak. Jelen voltak a Bekecs, a Maros és a nyárádselyei néptánccsoportok, a Finger Pickers koncertezett. Volt kézműves-foglalkozás, s nem maradhatott ki a labdarúgó-világbajnokság döntőjének a megtekintése sem.
Az idei tábor különálló programja a Kocsis Hobo László-emlékkirándulás volt, amelyet annak a tavaly fiatalon elhunyt természetjáró, nép- rajz- népzene-, és néptánckedvelőnek a tiszteletére szerveztek, aki meghatározó, sajátos, emblematikus figurája volt a tánctáboroknak, s aki örömmel vállalta minden évben, hogy furulyahang kíséretében a környéken végigvezesse a táborlakókat. Az idéntől – a tábor hagyományos rendezvénye – az ő nevéhez, emlékéhez fűződik majd.
A táborlakók az idén egy olyan völgybe kirándultak, ahonnan a Kelemen-havasok bércei is látszottak. A polgármesteri hivatal alkalmazottai által rakott tábortűz lángja magasra csapott. Körülötte a muzsikaszóra többen is táncra perdültek, s míg a hamu el nem szunnyadt, addig mulattak a lányok és a legények… kifulladásig, kivilágos kivirradtig. Mert erről szól a marosszéki tánctábor, s ezért érdemes ide eljönni minden évben.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Összefogással idén is lesz PMN
Szatmár megye – A privát és a közszféra összefogásával kerül megrendezésre augusztus 26. és 29. között a kilencedik Partiumi Magyar Napok rendezvény, melynek fő célja a hagyományőrzés erősítése és a történelmi önismeret fejlesztése.
Az augusztus 26. és 29. között megrendezésre kerülő kilencedik Partiumi Magyar Napok tervezett programját ismertette tegnap Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke, Stier Péter, a rendezvény koordinátora és Magyar Lóránd, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alelnöke. Bár a szervezők szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatnak, mégis igyekeznek minden korosztály és minden réteg számára változatos programot szervezni. A költségek egyharmadát a Szatmár Megyei Tanács, egyharmadát a Szatmárnémeti Helyi Tanács állja, egyharmadát pedig vállalkozók támogatásaiból fedezik. Ilyen formában a rendezvény példaértékű lesz arra, hogy gazdasági válság idején is lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni a magán és a közszféra összefogásával. A szervezők célja az volt, hogy ha már Partiumi Magyar Napok, akkor ne csak szatmárnémeti helyszíneken legyenek a rendezvények, hanem a Partium más településein is. Ez anyagi okok miatt idén nem valósulhatott meg, de sikerült az, hogy az előadók több településről érkezzenek.
A tervezett programokból
A négynapos program közül egy esemény az, amelyre tíz lejes belépődíjat kell fizetni. Ez nem más, mint az augusztus 26–án, csütörtökön 19 órakor az Északi Színházban kezdődő József Attila-est, Földes László (Hobo) előadásában. Az előadásra augusztus 15–től lehet jegyet vásárolni. Pénteken 18 órakor az Északi Színházban lesz a hivatalos megnyitó, melyet egy nyíregyházi néptáncegyüttes műsora követ. A Kossuth–kert nagyszínpadán 20 órától Hobo Blues Band koncert, 22 órától a kaplonyi Retro Mania szórakoztatja a közönséget. Szombaton a Kossuth–kertben egy kis– és egy nagyszínpadon folytatódik a rendezvény. A kisszínpadon gyerekek számára mutatnak be bábjátékokat, gyermekelőadásokat és ugyancsak gyerekek számára szerveznek gyerekműsorokat. Az Ady Endre Társaság szervezésében egy magyarországi lovagrend lovas, íjász és fegyverbemutatón idézi fel az elmúlt korok történelmét. 18 órától a kisszínpad mellett táncházat szerveznek, a nagyszínpadon lesz néptáncbemutató, fellépnek a tasnádi Teletinik, a Kolozsvári Opera művészei operett részleteket adnak elő, lesz Bródy koncert. Vasárnap 11 órától ismét gyerekműsorok várják a kicsiket a kisszínpadon. Bemutatkozik a nagybányai Turul Lovagrend, hallhatunk Rákóczi–korabeli zenét. Idén sem marad el a politikai talk show, amelyre meghívást kapnak politikusaink, közéleti személyiségeink, akiknek kérdéseket lehet feltenni a kettős állampolgárságról és megye problémáiról. 16.30 órától a nagyszínpadon népzenei műsor fog következni, majd a Harag György Társulat művészei szórakoztatják a közönséget. Fellép Ihos József (Kató néni), majd Varga Feri és Balázsi Betti koncertezik. A Vasile Lucaciu sétányon, a múzeum melletti téren 21.30 órakor Charlie és a Tátrai Band koncertje zárja a rendezvényt.

Székelyföld az ENSZ-ben (Beszélgetés Cunnold-Benkő Erikával a genfi meghallgatás tanulságairól)
Augusztus 10-én és 11-én az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén bemutatták a romániai kisebbségek helyzetéről szóló ,,árnyékjelentést”, amelyet három magyar civil szervezet — a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) — kezdeményezett.
A Pro Regio Siculorum Egyesület ügyvezető elnöke, Cunnold-Benkő Erika politológus részt vett a Székelyföldről szóló fejezet kidolgozásában és bizottság előtti bemutatásában. Igen tanulságos genfi tapasztalatait hazatérte után Sepsiszentgyörgyön osztotta meg velünk.
Hogy került a Pro Regio Siculorum Alapítvány az ENSZ elé terjesztett árnyékjelentés előkészítői közé?
Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke hosszas előkészítés után lehetőséget kapott, hogy bemutassa az ENSZ-nek a magyar felsőoktatás helyzetét. Ő úgy gondolta, jó lenne ezt összekapcsolni Székelyföld területi autonómiájának ügyével. Több szervezetet megkeresett, és végül ránk esett a választása.
Jó néhány hónapos munka után megszületett a végső változat. Milyen szempontokra figyeltetek?
Megvoltak a kritériumok, amelyeket figyelembe kellett vennünk. Igyekeztünk a lehető legreálisabban, legütősebben vázolni az erdélyi magyarság problémáit, helyzetét. Ugyanakkor szerettük volna, hogy szinte minden szervezet számára vállalható legyen a szöveg, nem akartuk mi, a kezdeményezők kisajátítani.
Magyar vádaskodás
― Utólag pont a kormányt képviselő magyarok részéről hangzott el olyan vád, hogy ez a szöveg sokkal inkább politikai volt, mint szakmai. Mi erről a véleményed?
Nyilvánvaló, hogy van politikai része is, nem lehet Székelyföld autonómiájáról úgy beszélni, hogy annak ne legyen politikai felhangja, de elsősorban a szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt. Nem is értem a felvetést, a kettő hol ütközik? Miért probléma ez? Az volt a célunk, hogy bemutassuk a létező gondokat, ezt másképp nem lehetett.
A másik, ugyancsak az említett magyarok által megfogalmazott vád az volt, hogy főként kollektív jogokról szóltatok, nem egyéni jogokról?
Nem helyes ez a megfogalmazás. A bemutatót és az árnyékjelentést egyaránt arra hegyeztük ki, melyek azok az egyéni jogok, amelyek sérülnek, ha nincsenek meg a megfelelő keretek. Úgy érzem, ezzel egy kicsit meg is fogtuk a bizottságot. Adott helyzeteket mutattunk be, például, ha a bíróságon nem tudom anyanyelvemen megvédeni egyéni jogomat, akkor az egyéni jogom sérült, ha a rendőr megállít, és nem tudok vele magyarul beszélni, mert román, akkor az egyéni jogom sérült. Olyan helyzetet vetítettünk ki, amely átmenet az egyéni és kollektív jogok között. Azt is elmondtuk, hogy noha a törvények szavatolnak bizonyos jogokat, a valóságban ezek alkalmazása nem történik meg.
Életszerűen
― Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a meghallgatás?
A bizottság tizenöt-húsz tagú volt, és rendkívül sokszínű. Voltak benne afrikaiak, ázsiaiak, voltak olyanok, akik támogattak, és olyanok is, akik nem. Kiemelném az ír, az angol és az orosz képviselőt, ők már előzőleg is segítették Hantz Pétert, hogy meghallgatásra kerüljön ez az ügy. Az árnyékjelentést másfél órás, vetítéses előadáson mutattuk be. Nagyon érdekes volt látni, hogy most először szembesültek a kérdéskörrel. Éppen ezért úgy érzem, nagy volt az érdeklődés, új dolgokkal jöttünk, megpróbáltuk pergően, életszerűen bemutatni, s látszólag sikerült az érdeklődésüket felkelteni. A raportőr (a bizottság vezetője) francia volt, amitől az elején tartottunk, de nagyon korrekt volt. A bemutató után gyakorlatias kérdéseket tettek fel, és ebből is láttuk, melyek voltak azok a témák, amelyek felkeltették az érdeklődésüket. Elmondták, valóban látják, hogy történik diszkrimináció, de megkérdezték, hogyan magyarázzuk, hogy az RMDSZ igen fontos politikai szerepet tölt be a román kormányban. Válaszunkból megtudhatták, hogy az RMDSZ is számos beadvánnyal próbálkozik, például a kisebbségi törvénnyel, de nincs elegendő parlamenti többsége, hogy érvényesítse elképzeléseit. Felvetették azt is, miért kell nekünk autonómia, csak azért, hogy kiterjedt nyelvi jogaink legyenek? Mi pedig elmondtuk, az autonómia nemcsak a nyelvi jogokról szól, hanem megakadályozza a régió etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletet, a militarizálást és számos olyan kérdést, amely csak nyelvi jogokkal nem megoldható.
Kérdések a román kormány képviselőihez
― Jelen lehetettek a román kormány képviselőinek meghallgatásán? Az hogyan zajlott?
Megjelent a nagyon népes román delegáció, magát az ENSZ-bizottságot is meglepte, hogy ilyen sokan jöttek. A delegáció vezetője (Asztalos Csaba ― szerk. megj.) ismertette Románia hivatalos jelentését, amely nagyon általánosan nyilatkozott az összes romániai kisebbségről, és leginkább a romákkal foglalkozott. Konkrétumot szinte semmit, politikailag korrekt szövegeket tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a delegáció a román kormány érdekeit védi.
Ezután a raportőr ismertette álláspontját, és megfogalmazta kérdéseit. Nagyon érdekelte őket, hogy a Diszkriminációellenes Tanács vagy az Etnikumközi Hivatal mennyire független intézmény, mennyire hozhat autonóm döntéseket, kitértek a romák helyzetére, a gyakorlati eredményekre voltak kíváncsiak.
Ezt követően tértek rá a mi árnyékjelentésünkre. Megkérdezték az anyanyelvhasználat jogát, a gazdasági diszkriminációt, mert nagyon részletesen beszéltünk arról, hogy az infrastrukturális beruházások, a fejlesztési pénzek elkerülik Székelyföldet. A végén pedig kitértek az autonómiakövetelésre is. A román delegáció tagjai ekkor kezdték fogni a fejüket, mindenki jegyzetelt, addig nagyon vidámak és kedélyesek voltak.
Ezután következtek a bizottság tagjainak személyes kérdései. Nekünk nagyon sokat segített például az orosz küldött, aki ott is diszkriminációt látott, ahol nekünk eszünkbe sem jutott. Rettenetesen fel volt háborodva azon, hogy a román jelentésben az ukránokat, oroszokat és ruténokat egy kategóriába sorolták, és megfogalmazta, ha Románia ilyen lezserül kezel egy ilyen kérdést, elképzeli, hogy milyen lehet a valós helyzet. Felvetette, hogy Románia a hontalanokat és az idegeneket is egy csoportba sorolja. Az ír képviselő azt kérdezte, hogy a bíróságon biztosítanak-e magyar dokumentációt a magyar vádlottnak? Az angol képviselő is sok fontos kérdést fogalmazott meg, s ezért is pozitív a végső benyomásom. Hisz beszéltünk az ügyről, konkrétan, nem általánosan. Szerintem az lepte meg a legjobban a román delegációt, hogy nem egy elvont autonómiahőbörgéssel szembesültek, hanem konkrétumokkal, amelyekkel sokkal nehezebb vitatkozni.
Hátrányban
― Beszéltetek-e a román küldöttség magyar képviselőivel?
Én nem, mert úgy éreztem, nincs, amit beszélnem velük, de Hantz Péter igen. Különben akkor szembesültünk azzal, mit jelent, hogy magyarok vannak a román kormányküldöttségben, amikor a brazil képviselő azzal kezdte a hozzászólását, hogy látja, Asztalos Csabának hívják a küldöttség vezetőjét ― gondolom, a román tag mondta el neki, hisz nem volt ahonnan tudnia, hogy ez magyar név ―, ő abszolút meg van elégedve, és nyugodt a magyarság helyzetével kapcsolatosan, mert ha a román kormánydelegációt egy magyar ember vezeti, nincs miről tárgyalni.
Milyen hozadéka lehet ennek a meghallgatásnak?
Nagyon fontos, hogy immár van írásos bizonyítéka: egy ilyen komoly nemzetközi szervezet odafigyelt Székelyföld gondjaira. Úgy érzem, ha bekerül az ENSZ-dokumentumba, hogy bizonyos problémák azért léteznek az erdélyi magyarság ügyében, és ezeket javítani kell, az már jelentős előrelépés. Bár nem lesz kötelező érvényű, de azért illik az ENSZ ajánlásait betartani. Fontos, hogy sikerült kivinnünk az országból ezt az ügyet egy olyan nemzetközi fórum elé, amely először szembesült vele. Nem szerezhetünk támogatást ezekhez az ügyekhez, ha nem ismerik. Ez, hogy odamentünk, érdeklődtek, mellénk álltak, segítettek, mutatja, hogy a legkevésbé sem veszett ügy, csak meg kell találni azt a hangot, retorikát, amely célravezető. Megváltozott a világ, ma már nem lehet eredményt elérni nemzetközi színtéren a már megszokott, archaikus erdélyi magyar politikai retorikával. Ügyeseknek kell lennünk, meg kell találnunk azt a hangot, ahogy eladható, elfogadtatható az ügyünk. Szerintem ez a tanulság a legfontosabb hozadéka az ENSZ-bizottsági meghallgatásnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetféltés felsőfokon
Igaza van Lia Olguţa Vasilescu szenátornak, amikor a belügyminiszter azonnali lemondását követeli: valóban tarthatatlan, hogy miközben Marosfőn a határon túli románság sorskérdéseiről folyik eszmecsere, Gyergyószentmiklós határában magyar, sávos és székely zászlók hada lobog az EMI-táborban. Meg környékén, szerte a falvakban. Az is felháborító, hogy a két rendezvény hatósági támogatása között komoly pénzbeli eltérés van a marosfői nyári egyetem rovására. Egyáltalán mit keresnek még ezek a hazátlanok itt az ország szívében? Konjunkturális (pédélés-udémérés) cinkosság van a hivatalos hallgatás mögött. Szögesdróttal kell körülvenni őket, hadd hőbörögjenek, amíg bírják. Az utóbbi három vélemény már a netes felületen megjelenő hírre érkező reakciók közül való, igen jól kiegészítik az ellenzéki politikus felütését.
A szenátort temperamentumos fellépéseiről, harcos modoráról ismerni fel, arról, hogy a művelődési szakbizottság tagja, volt nagyromániás, önvédelmi sportok aktív kedvelője és a szociológia doktora. Ezt a címet Vilfredo Pareto munkásságának elemzéséért-fordításáért kapta. A leginkább az elitelméletről ismert Pareto a szakma nagyágyúja, halála előtti esztendőkben Mussolini frissen megerősödő rendszerének szimpatizánsa. Az Il Duce ezért szenátorrá nevezi ki. És még van egy dolgozata Vasilescu szenátornak: A kultúra mint nemzetbiztonsági tényező. Nem olvastam a szociáldemokrata politikus egyik művét sem, azt viszont tudom, hogy jelenlegi mandátumában eddig hétszer tett politikai nyilatkozatot és két ízben interpellált: szerepléseinek egyik esetben sem volt nemzeti vonatkozása. Mostani pengevillogtatása kicsit nosztalgikus, egykori vadimista múltjához illő gesztus, ugyanakkor a szociáldemokraták nemzeti(eskedő) vonalának megerősödését hivatott újból igazolni.
A felháborodás tárgyáról, a zászlókról már volt alkalmam itt a harmadik oldalon véleményt alkotni. Szajkómód csak az akkoriakat melegítem fel, kissé áthangszerelve: a jelképnek számító lobogó, a nemzeti, bizony gond. Adminisztratív, jogi és esztétikai egyszerre. Főhet a feje a szerény költségvetésű polgármesternek, ha e szűkös időkben a megfakult trikolórt ki kell cserélnie újabb, fénylő selymű zászlóra. Először is nincs már erre keret, meg becsületes gyártó is alig. Erdélyszerte tucatjával látni többségiek által lakott-vezetett települést, ahol rojtosszélű lobogók díszelegnek a homlokzatokon, de olyan is van, hogy rossz ízlésű műanyagzászlócskák szegélyezik a főutcát, nemegyszer már bikolórrá foszlott cafatok lógnak a zavarában még büszkén égrebökő árbocon. A svéd törvény például, meglehet a szeles időjárás miatt, arra kötelezi polgárait, hogy napkeltekor felvonják a nemzeti zászlót, napnyugtakor pedig bevonják. A skandinávok a maguk szívós, szótlan módján eléggé nacionalisták, a svédek is saját udvarukon, üdülőik kertjében állítanak zászlótartót. Csakhogy törvénytisztelőkként apró furfanghoz folyamodnak: nem a szabványos téglalap alakú kéket húzzák fel sárga kereszttel, hanem a jelkép egy áramvonalasított, háromszögű változatát. Mely esőben, fagyban, éjszaka és nappal helyén marad, és nem sért szabályt. Igaz, cafatos és megkopott zászlókat még így sem láttam odafönt. (Horvátországban még közillemhelyeken is láttam csempés felületre feszített nemzeti zászlót.) Romániában van nemzeti zászló ünnepe, de a parlamenti folyosókon megejtett gyorsteszten még a honatyák nagy része sem tudná megnevezni a napot. Törvénybe kéne iktatni továbbá, hogy a piros-sárga-kék színösszetételt milyen körülmények között szabad használni, sőt le is védetném, visszaéléseket elkerülendő. Vasilescu szenátor képzelőereje biztosan megpezsdül ettől az ötlettől: a múlt héten éppen a honlapokon közölt írások kommentjeit akarta megregulázni, hogy politikust és házanépét ne érhesse alpári, sértő, méltánytalan szókartács.
A cikk elején közöltem: igaza van a belügyért sürgős távozásra ösztönző szenátornak. Igen, ellenzéki párt megmondóembereként a kabinet folytonos diszkreditálása a cél, a „monnyon le, monnyon le” refrén a kelléktár része. Nem a leghatékonyabb, de elkerülhetetlen. És igaza van újfent Lia Olguţa Vasilescunak, ha úgy véli, hogy a románok ügye előbbre való, mint a szintén román állampolgár magyaroké. Egy dologról feledkezik meg harcias politikusunk: részigazságok léteznek csupán, és ezeket is jó időnként leellenőrizni. Például ezt a zászlóügyet egy belgiumi látogatás során, ha már a román-belga parlamenti vegyesbizottság tagja
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Megőrizni, megmutatni értékeinket
Az értékőrzés, értékteremtés jegyében zajlottak a IX. Partiumi Magyar Napok színes programjai.
A Partiumi Magyar Napok az idén is változatos és igényes programmal várta a partiumi közösséget, és a távolról érkező vendégeket, minden korosztálynak nyújtva valami érdekeset, értékeset. Földes László, Hobo József Attila estjére és péntek esti koncertjére sokan voltak kíváncsiak, nem csak a nosztalgiázni kívánó idősebb generáció. Másnap a borús idő, szemerkélő eső ellenére is eljöttek a családok a Kossuth-kertbe, megbámúlni a vásárosok színes portékáit, hiszen kézzel, és itthon készült tárgyakat sajnos szinte csak az ilyen vásárokon lehet már találni. Kicsik és nagyok kiváncsian figyelték, hogyan formálja a fazekas az agyagcsuprot, és hogyan kalapálja a kovács a felízzott vasat. Közben az Északi Színház színészei bohócruhában szórakoztatták a gyerekeket, a kicsiknek hét próbát kellett kiállniuk, hogy elnyerjék jutalmukat, majd „síppal, dobbal” táncoltak, mulattak. Sokan kíváncsiskodtak a a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség és a szatmárnémeti EKE zöld sátra körül, ahol Szatmár és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye természeti értékeiről kaphattak tájékoztatást, a Közfürdő laboratóriumában a környezetszennyezés mérési módszereivel ismerkedhettek, az épület előcsarnokában pedig a történelmi Magyarország műemlék vármegye-székházait bemutató fotókat tekinthették meg.
Igazi élmények
Közben az Aranykard Sárkányos Lovagok dobolása töltötte meg a teret, ősi énekeket szólaltatva meg, később visszafolytott lélegzettel követte a közönség a középkori lovagok bajvívását. Délután a vásár mellett felállított nemezsátorban Csörgő Zoltán budapesti hagyománykutató, kulturális antropológus tartott előadást a magyar népművészetben használt motívumok jelentéséről, a hagyományos életvitelről. Amint előadásából kiderült, az utóbbi húsz évben egyre többek érdeklődése fordul vissza az iparosodás, és az erőszakos kollektivizálás előtt még megszokott hagyományos életforma, ünnepek, vallás felé. Ahogy telt a délután, egyre gyűlt a rendezvényre kilátogató sokaság. Biztosan sokakban felidézte a régi bálok hangulatát a Közfürdő előtt tartott szabadtéri táncház, ahol a korábban a színpadon fellépő táncosok most testközelben ropták a táncot, szabadon mulattak a hús-vér zenészek által húzott felcsíki, moldvai, mezőségi muszikára. Közben bárki beállhatott a körbe, megtanulva néhány alaplépést, míg mások kíváncsian-irígykedve bámulták a legényest járó, lányokat forgató ifjakat. A nagy sikerű Bródy koncert után a lacikonyhákban készülő finomságok, a sör, és a jó társaság vonzották az asztalok köré a sokaságot. erdon.ro

Vétkesek közt cinkos, aki néma
Mintha visszafelé léptünk volna az időben, és rég letűntnek hitt korok szelleme támadt volna fel újult erővel, oly gátlástalan rágalomhadjárat indult ismét Tőkés László ellen: hazaárulással, alkotmányos rend elleni cselekedetekkel, összeesküvéssel, de még a Szekuritátéval való együttműködéssel is vádolják a temesvári forradalom hősét.
Legyinthetnénk, nincs semmi gond, néhány szélsőségesen nacionalista politikus hőbörög mindössze, így akarva szavazatokat szerezni, a többség azért nem ennyire elvetemült. Csakhogy éppen ez a gond: ha alaposan megnézzük, kik állnak a lejáratás mögött, láthatjuk, hogy nem is oly jelentéktelen erők ezek. Azon nem lehet ugyan csodálkozni, hogy egy volt szekus alapította zsebpárt alelnöke egyenesen besúgónak minősíti Tőkést, és — kihasználva az alkalmat az államfő szapulására — kéri az állami kitüntetés visszavonását. De az mégiscsak aggasztó, hogy a felmérések szerint vezető politikai alakulattá előlépett Szociáldemokrata Párt kolozsvári vezetője az említett koholmányokkal állt elő, amikor az Európai Parlament alelnöke a jogos székelyföldi autonómiatörekvésekről beszélt. És cselekedetéről, nyilatkozatairól minden bizonnyal tudnak felettesei is, akik nem cáfolják kijelentéseit, nem ültetik le a vádaskodót, mert minden bizonnyal politikai tőkét kívánnak kovácsolni az ügyből, és mert maguk is rabjai a múlt rendszer mentalitásának, szokásainak, beidegződéseinek. Mégis, a legriasztóbb talán az, hogy eme beteg fantázia szüleményeit a szervezett bűnözéssel és terrorizmussal foglalkozó ügyészség nem veti el, és több hónap után sem zárja le az ügyet. Persze, a célpont sem véletlen. Azt a Tőkés Lászlót támadják most minden oldalról, aki annak idején szembekerült a kommunista hatalommal, és aki húsz éve következetesen kiállt a magyar közösség célkitűzéseiért, nem bocsátkozott kérészéletű alkukba, nem sikerült őt elhallgattatni. És most mégis csend honol. Tőkés László mellett csak az általa alapított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács foglalt állást. Nem szólnak a román pártok, hallgatnak a magyar pártok is. Pedig vétkesek közt cinkos, aki néma.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zászló, mint bizonyíték
Néhány éve a városvezetésnek az a „korszakalkotó” ötlete támadt, hogy a Főtért át kell alakítani, úgymond élettel kell megtölteni. Mint például Nagyszebenben. Vagyis bokrostól, fástól, mindenestől föl kell számolni a virágágyásokat, helyüket le kell kövezni, ahol azután ilyen-olyan rendezvényeket lehet majd tartani. Hiába ellenezte ezt az ostobaságot a város értelmes része, a tervet megvalósították. Szerencsére a Szent Mihály-templomot övező templomkerthez, az egykori temetőhöz nem nyúltak. Nem nyúlhattak, mert az egyházi tulajdon. Bár egyes tervek ezt is a lehető legkisebbre akarták zsugorítani.
Két és fél évvel ezelőtt, a munkálatok megkezdésekor támadt feszültséget valamelyest oldotta az, hogy a messze földön ismertté vált „polgármesternek” a Mátyás király szobor két oldalánál felállított három-három, tizenhat méteres zászlórudat is eltávolították. Ezeken „természetesen” a nemzeti zászló lengedezett, s ráadásként a két rúd között háromszögű, nemzetiszín zászlókból álló füzér függött a nagy király feje fölött.
A puszta tér most ott terpeszkedik nagy szürkén a templomtól délre. Annyi „haszon” van belőle - az is a városházának -, hogy egyik sarkában ősztől tavaszig műjégpályát működtetnek. A pálya megnyitásakor egy ideig baj van a korcsolyázókat szórakoztató hangos zenével, mert ez a templomba is behallszik. A felháborodás nyomán azután lehalkítják a muzsikaszót. Valószínűleg most is ez lesz a sorrend.
Az átalakítás tervében nem szerepelt a zászlórudak visszaállítása. Már meg is feledkeztünk róluk, mikor a városháza egyszerre csak bejelentette, zászlórudak márpedig lesznek. Mert feltétlenül lenniük kell a Főtéren. Képzeljük el, mi lenne nélkülük szegény térből. Illetékesék előbb a Mátyás-szobor elé akarták állítani, hadd gyönyörködjék a nagy király a zászlók lengedezésében. Az ötletet elvetették, de a tér nem maradt zászlórudak nélkül. Még mit nem. Lázas töprengés után aztán a tér délnyugati sarkában állítottak föl három rudat. Na de „vigasztalódhatunk”, mert csak kilenc métereseket. Arról volt szó, hogy egy nemzeti szín, egy EU és egy atlanti szövetségi zászló leng rajtuk. Utóbbi végül elmaradt – elvégre ez nem katonai létesítmény. De akkor mi legyen helyette? Na, mi? Hát persze, hogy nemzeti. Ebből a sok is kevés. És azóta ez a három lengedez, feltéve, hogy legalább szellő fújdogál.
Nem messze, a Bocskai (A. Iancu) téren, a katonaszobor – s hogy a jövendő lelkészek ne feledjék, hol is élnek, egyben a Protestáns Teológia – előtt már van egy országzászló. A biztonság kedvéért azonban a tér másik, déli felén is felállítottak egyet az Avram Iancu szobra elé, nehogy az ott sétálóknak hiányérzetük támadjon.
1990 előtt, mikor a román pártvezetés a Nyugat megnyerése érdekében „bátran” szembefordult a szovjetekkel, sok vicc kelt szárnyra. Mint ez: Díszszemlére sorakoznak a katonák. Az amerikaiaknál egy katona, egy rakéta. A szovjeteknél ugyanígy. Franciáknál, briteknél egy katona, egy repülőgép. A németeknél egy katona, egy harckocsi. A románoknál egy katona, egy nemzeti zászló. Kérdik a román parancsnoktól, mire jó a sok zászló? Hát, mondja, arra, hogy lássuk, merről fúj a szél.
Fontos tehát errefelé ez a szerszám. A „széljárás” jelzésén túl, sőt előtte, nemzeti „tudaterősítő”. Az 1989 utáni események ezt igazolják. Az addig úgy-ahogy féken tartott soviniszta szellemet kiszabadították a palackból. Fő zászlóvivője a Román Nemzeti Egységpárt volt, majd a Nagy-Románia Párt lett. De a többi párt sem akart lemaradni. 1992-ben megválasztott „polgármesterünk” tizenkét évig zászlóerdőbe, nemzetiszínbe borította a város utcáit, tereit. Ilyen színűre festette a köztéri padokat, kerítéseket, játszóterek játékait, utcai szemetesládákat. Ilyen színű villanykörte-füzérekkel nemzetiesítette a főbb utcákat. Nemzetiszín golyóstollal „kedveskedett” az önkormányzati tanácsosoknak, a városháza tisztviselőinek. Sőt, részükre nemzetiszín egyenruhát szándékozott készíttetni. Ráadásul ilyen színekre akarta pingáltatni a városházát, hogy „a szemnyugtató színek alapján bárki könnyen rátaláljon”.
Ügyködéséért „világhíres” lett, s ezzel büszkélkedett is. Amikor a parkolást akadályozó járdaszéli rudakat is nemzetiszínűre festtette, olyan „sikere” támadt, hogy csodát látni baszkföldi lap is ideküldte a tudósítóját. Nem sokkal bukása előtt egy külföldi újságíró megkérdezte tőle, nem vette észre, hogy a sok zászlótól úgy néz ki a város, mintha a román hadsereg a tegnap szállta volna meg?
A mondás szerint egy bolond százat csinál: a lobogózás hóbortjában számtalan település kelt versenyre városunkkal.
A 2004. évi helyhatósági választások után az új tanács és polgármester megritkíttatta a zászlóerdőt, átfesttette a köztéri padokat, szemetesládákat. De a Funar főterévé lett Bocskai téren, Avram Iancu szobra körül, s a közeli Szent György-laktanya előtt valamennyi maradt. Nehogy a hadsereg megsértődjék. Amikor az ország az Észak-atlanti Szövetség tagja lett, a város- és megyeházára, több középületre a nemzetiszínű mellé kitűzték a NATO-zászlót is.
Fura színfoltjai történetünknek a templomok. Funar és a kormány az akkor is súlyos gazdasági helyzetben odaadóan támogatta a már-már nemzetinek minősített görögkeleti, ortodox egyházat. Ennek köszönhetően tucatnyi templomuk épült a városban. Amint felhúzták a falakat, nyomban kitűzték a nemzeti zászlót. Érdekes szokás. Számunkra. Mert a magyar lobogót csak kivételes ünnepkor, mint például 1940. augusztus 30-a, a második bécsi döntés után tűzték ki a visszatért észak-erdélyi települések magyar templomaira.
De a görög katolikusok sem akarnak lemaradni, ők is kitűzték templomaikra a nemzeti lobogót. Arra a kevésre, amit 1989 után visszakaptak, visszavettek. Mint például a makacskodó görögkeleti testvéreiktől rohammal bevett Deák Ferenc utcai, 1924-ig római katolikus, minorita templomra. Rómával egyesültekként azonban a pápai sárga-fehérről sem feledkeztek meg.
Még Funar idején, az országnak az atlanti szövetségbe való felvétele előtt, a tagországok hadseregeinek képviselői Kolozsvárt tanácskoztak. Ez alkalommal a Bocskai (Avram Iancu) téren annyi zászlórudat állítottak, zászlót vontak fel, ahány tagországa van a szövetségnek. A találkozó után azonban őpolgármestersége, nehogy csorba essék a becsületén, valamennyit románra cseréltette.
2005-ben, majd 2006-ban, miután számítani lehetett arra, hogy Románia az Európai Unió tagja lesz, mind több középületen jelent meg a csillagos kék lobogó. 2007. január 1-je után a fő utcákon minden második villanyfán is.
A figyelmesebb szemlélő észreveheti, hogy noha előírás szerint az EU-zászlónak valamennyi középületen ott kell lennie, sok helyütt nincs. Románia ugye nem Magyarország, ahol 2004. május elsején, az EU-ba való felvétel napján, a határállomásokon bevonták a magyar zászlót, és csak jókora közfelháborodás után tűzték ki újból.
De ne feledjük, hogy noha Funar már hat éve nem a város polgármestere, s a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon a szenátusból is kipottyant, „nagynemzeti” szelleme ma is belengi a várost. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Tartományi Vasút-igazgatóság épületén egy nyeszlett EU-zászló mellett mintegy másfél tucat nemzeti díszeleg. A Szent György-laktanyán és a hadsereg más épületein, mint a tiszti szálloda, sem NATO-, sem EU-lobogó nem lengedez. Ezek az intézmények talán egyiknek sem tagjai?
A főtéri magyar főkonzulátus homlokzatára megnyitásakor természetesen kitűzték a címeres magyar zászlót. Funar hiába prüszkölt, hogy ez Nagy-Magyarország zászlaja, hiába vétette le embereivel, mert csak ott maradt. Mit tett erre őkelme? A konzulátussal szomszédos két épület homlokzatára, hogy „többségben legyenek”, kitűzetett négy román zászlót! Noha bukása óta hat év telt el, az egyik most is odafönn, az eresz alatt árválkodik.
A rendőrség épületén sincs EU-zászló. A Hadsereg házának nevezett, most ismét Tiszti kaszinó bejárata fölött ugyan ott van, de a tetején, akár a Szent György-laktanyán, csak egy hatalmas piros-sárga-kéket lenget a szél. Akár a Szent György (Béke) téri Diákművelődési Házon. És a Dózsa György utcai Központi Áruház előtt.
És mit ad Isten, az említett Bocskai téri zászlórudakon egy idő után változás, sőt visszaváltozás következett be. A Traian Băsescu felfüggesztése körüli hajcihőben az őt támogató, őrjöngő tüntetés előtt, a nagy nemzeti felbuzdulásban valamennyi EU-zászlót nemzetire cserélték. Utóbb a nagy mellől is bevonták a csillagos kéket. Bukarestben a rendőrtiszti iskola bejárata előtti sétány két oldalán nemzetiszín zászlók sorfala fogadja a diákokat.
Rendes helyek fővárosában, az országház előtti oszlopra ünnepeken felvonják az országzászlót. Kolozsvárt három helyt is ott áll magas rúdján az országzászló. Inkább több legyen, mint kevesebb – így az illetékesek. Egyiket sem kell felvonni, mert állandóan ott vannak a magasban.
Mire jó ez a sok zászló, azon- kívül, hogy azt a látszatot keltik, mintha minden nap ünnep lenne, illetve, hogy zászló-országgá teszik ezt a jobb sorsra érdemes országot? Ebben a cifranyomorúság gazdasági válságban először is a fölösleges kiadást növelik, másodszor pedig időnként ki kell cserélni őket, mert a sok lobogásban kifakulnak, elrongyolódnak. De ez láthatólag nem hatja meg a pénz kezelőit. Ha nincs, hát kölcsönkérünk…
Nos, rövid fejtörés után megvilágosodhatunk, egyetlen értelme van a nagy lobogtatásnak: a perdöntő bizonyíték, a helynevek hiányában, ezzel a színes látványossággal akarják bizonyítani a bizonyíthatatlan dák–román folytonossági mítoszt.
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Nyolcvankilenc holdudvarában
Sepsiszentgyörgyi cigányok égetik a diktátor portréját december 23-án
Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé.
Geológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek. Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk. Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett ,,szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, ,,szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozsvár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk. Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt. Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor. Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik. 1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek. A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek. A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért ,,a nedves kor", melyben ,,nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben. Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik. Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk. 1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben... Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyarországon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)

Röpcék Sepsiszentgyörgyön
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

Tovább él a nacionalizmus
A szerda esti hőbörgéshez képest visszafogottabban, de tegnap is folytatódott a tévesen Orbán Viktornak tulajdonított üzenet körüli cirkusz: Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét bekérette a román külügyminisztérium, és felszólították, határolódjék el a magyar kormányfő köszöntőjét kiegészítő mondatoktól.
Amit igencsak nehezen lehetett volna megtenni, hiszen, mint kiderült, a nagykövet feleségének szavaival, valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalának soraival tévesztették, avagy mosták össze a magyar miniszterelnök üzenetét egy pontatlan román hírügynökségi tudósítás alapján. Csakhogy kit érdekeltek egyáltalán a tények? Hiszen azok számára, akik a bizalmatlansági indítvány vitája során a leghangosabban kiáltották, hogy veszélyben az ország szuverenitása, területi egysége, akik a leghevesebben ostorozták a magyar állam vezetőit, és a két ország kapcsolatainak megromlásáról beszéltek, tegnapra mintha tét nélkülivé vált volna a játszma. Lejárt a bizalmatlansági indítványról szóló szavazás, nem sikerült a magyar—román ügy kapcsán összeugrasztaniuk a hatalmon levő pártokat, kudarcba fulladt a kormánybuktatási kísérlet. Meg aztán ország-világ láthatta, mily nagyon védelmezik ők Erdélyt az irredenta magyaroktól — és ez bizony Romániában még mindig szavazatokat hoz a konyhára. És minden bizonnyal éppen ez a legelkeserítőbb tanulsága a szerda esti történéseknek: húsz évvel a rendszerváltás után még mindig eredményesen lehet kijátszani a magyar kártyát, a román pártok pedig még mindig csak a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően viszonyulnak a magyar kérdéshez, politikai helyzetük függvényében egyik nap kisebbségbarátnak, másik nap nemzetféltő nacionalistának mutatkoznak. De azon azért az RMDSZ régi-új vezetőinek sem ártana elgondolkodniuk, eredményes-e a kormányzati szerepvállalást mindenek fölé helyező, a román partnereket igen gyakran váltogató, ide-oda simuló, gyakran kettős kommunikáción alapuló politizálás, amelyet az elmúlt időszakban folytatott az érdekvédelmi szövetség, és amely, ismét bebizonyosodott, csöppet sem tette megértőbbé, érzékenyebbé a romániai pártokat az erdélyi, a magyar kérdés iránt. A román politikusok ugyanúgy üvöltöznek, ha autonómiáról hallanak, mint évekkel ezelőtt, és változatlanul nem tudják, mit jelent az önrendelkezés, a szövetség politikusai pedig továbbra is kínos magyarázkodásra kényszerülnek, valahányszor erről kérdezik őket Bukarestben. Pedig rajtuk is múlik, hogy meddig él még Romániában a nacionalizmus szelleme.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiteltelen
Csak kapkodom a fejem: hiteles papjaink hosszú sora mellett mennyi hiteltelen is van.
Az egyik a szószékről lángolva beszél a szülőföld szeretetéről, az itthonmaradás erkölcsi felelősségéről, s közben elegánsan „elfelejti”, hogy két gyermekét már rég nyugatabbra rendezte.
A másik a család szentségéről, a házasság szépségéről papol, miközben feleségétől többek között olyan előrángatott okkal próbál válni (írt róla a sajtó!), hogy a román titkosszolgálatnak az ő megfigyelésére beépített embere.
Többektől hallani, hogy X tiszteletes, miközben itthon az Úr szegény szolgáját játssza, szép nyaralót épített a Balatonon. Miből? Abból, amire az olvasó gondol!
Néhány éve lapunk is beszámolt Cs. tiszteletes esetéről, akit a hívek karóval zavartak el az egyik szatmári faluból, mivel hosszú éveken át „lenyúlta” (ellopta!) az egyház pénzét. Mint kiderült, gyermekei nyugati karrierének egyengetésére.
Nem kevés haragost szereztem azzal, hogy nyíltan vallom: papjaink egyáltalán nem jobbak, mint az átlagos ember, és mint maga a társadalom, amelyből vétettek. Ugyanakkor felháborít, hogy egyesek mégis megjátsszák, hogy jobbak, s ezért ők hivatottak a hazai magyarságot vezetni.
Gondoljunk csak Tőkés Lászlóra. Az egykori temesvári hős (akit akkori kiállásáért magam is tisztelek) már rég nem azonos az általunk 89 végén megismert személlyel. Gőg, felfuvalkodottság, önimádat, öntörvényűség jellemzi. Amit a személye körül kialakult sok zűr (az ide-oda való politikai táncolásától és pártalapítási hóbortjától a bulvárlapok csemegéjének számító válásáig) elég meggyőzően bizonyít.
Mint több más, a legújabb trükkös játéka is hiteltelen. Mármint az, hogy elszámoltatja az RMDSZ-t a magyarországi pénzek felhasználásáról. Nem azért hiteltelen, mert nem lehetnek kétesen elköltött pénzek. Hanem azért, mert az ő anyagi ügyeiben is legalább ennyire lehetne turkálni.
Például a szatmárnémeti Rákóczi Kollégium építésére küldött húszezer dolláros amerikai támogatás kapcsán. A tíz éve még létező kuratórium tagjai szerint egyszerűen lekapcsolta, mondván: „Majd megkapjátok kamatostól”. Azóta mind kapják, s a még félig sem kész épület hosszú évek óta ott áll, mint egy romhalmaz, az egyház messzire látszó tehetetlenségének jelképeként, miközben a református gimnázium diákjai a Kölcsey Főgimnázium és a Katolikus Líceum bentlakásába szorultak – már akinek jutott hely.
Persze, ez csak egy tisztázásra váró ügyei közül. S meglehet, nem is a legnagyobb.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Le velünk az iszapba
Nem hiszek a véletlenekben. Sőt, a csodákban sem. Ezért aztán számomra nem véletlen, hogy az elmúlt két hétben román nacionalista fazonok média+ellenzéki össztüze zúdult az aradi magyarságra. 
Médianacionalizmus itt most egyenlő – egyelőre – a Glasul Aradului napilappal, a többi kiugrott a gondolából, ami ebből a szegletből azért marhára furcsa, mert a napilap enyhén fogalmazva PD-L-közeli, még enyhébben, az RMDSZ koalíciós partnerének szócsöve.
Na, akkor vágjuk ketté a dolgokat a médiára és ellenzéki pártokra.
Ellenzéki oldalról újabban a Florin Galiş igazgatta liberálisok csúsztak le román nacionalisba, ebben a kategóriában fő művük a Szabadság-szobrunk kiárusítása. Azt mondták, amennyiben hatalomra kerülnek, elárverezik, eladják, amit akarunk, csak ne lássák. S hogy mitől lettek a liberálisok ennyire nacionalisták?
Táborhiányból.
Ezért aztán jobb híján belekötöttek a Cioran-örökségbe, amelyet a Kelemen Hunor igazgatta kulturális minisztérium nem vett meg, szemükben pedig ez rrrománellenesség. S mint minden saját igaz, szemszög kérdése, elfelejtették hozzátenni, hogy a román kulturális tárca nem vásárolhatta meg a cuccot, mert kemény örökösödési problémák borítják az egész örökséget, most nem akarom részletezni, de rettentően bonyolult és kenterbe verésekbe alapozódik a történet.
Az ügyben egyébként a „liberális” hozzáállás a röhejes, szóval echte román specialitás liberális pártot is lerugdosni nacionalizmusba, ha már más érvvel képtelenek támogatottsági tábort toborozni. S mivel az aradi liberálisok népszerűsége a padló alatt kapirgál, félredobták az elveket, és elővették az ősi vádimos kártyát.
Szintén liberális találmány, hogy az RMDSZ szétverné az országos levéltárat a megyei fiókokkal együtt. Pedig az RMDSZ „csak” annyit akar, hogy a magyar történelmi egyházaktól a kommunizmus hajnalán elkobzott anyagok kerüljenek vissza a jogos tulajdonosokhoz. És a visszaszolgáltatás az ortodoxokat is érinti, más kérdés, hogy a román ortodox egyház levéltári anyaga a mi történelmi egyházainkhoz képest nulla, ráadásul a románokat nem is érdekli ez a szellemi vagyon. Bennünket viszont igen, mert pont a levéltár az, amelyik az elmúlt hatvan évben szisztematikusan pusztította a mi szellemi vagyonunkat, hát persze, hogy utolsó pillanatban, kormányon, még mentenénk.
Akkor térjünk át a médiára, a Glasul Aradului nevű pártlapra. Mindenképpen a tulajdonosi kör dadogását jelzi, ha vezéranyagot gyártanak politikai ellenségeik, egy ellenzéki párt süket szövegeiből. Sőt, a Csikyt is legettózták egy diákverekedés miatt, erre viszont kőkeményen kellett volna reagálni. Minden román középiskolában naponta történik diákverekedés, s hogy a legettózás szerzői bunkóság, vagy szándékosság, vizsgáltassák ki az illetékesek.
Mondtam, nem hiszek a csodákban, véletlenekben, sem a levéltári, sem a csikys kitámadás, sem a szoborrongálás nem véletlen. A választási kampány a románoknál egy évvel korábban elkezdődik, bizonyíték erre a március 15. körüli hőbörgés, tán ennek utózöngéit nyeldestetik velünk. Tudom, nehéz dâmboviţai politikai ésszel gondolkodni, pláne, ha ez az irányvonal már a nyugati partvidéken is rég gyökeret vert. Amit leírtam, csupán a kezdet, 2012 választási év, és ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Ezért most helyben és azonnal kell pofán vágni őket, másképp az indulatok, vádak elszabadulnak. Ebben a helyzetben szerintem nem érvényes a közmondás, miszerint a sárban acsarkodókat felfalják a disznók.
Felfalnak, ha tiszta marad az ingünk.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarít a realitatea.net
Magyar nyelvű híreket jelentet meg a román nyelvű hírfolyamában az ország leglátogatottabb híroldala, a Sorin Ovidiu Vântu „médiamogul” tulajdonában levő Realitatea Caţavencu tröszt égisze alá tartozó realitatea.net.
Az egyik legbefolyásosabb romániai tömegtájékoztatási eszköznek számító Realitatea TV hírportálja egyelőre a Mediafax hírügynökség magyar nyelvű híreit publikálja, de a tervek szerint tágítanák a kört.
Fontos a kisebbség
„Nézze, úgy vélem, hogy Románia leglátogatottabb híroldalának fontos az, hogy az országban élő, nagyszámú kisebbséghez anyanyelvén is eljuttassa a legfontosabb híreket” – jelentette ki lapunknak Sorin Kosz, majd hozzátette: nem titkolt szándékuk, hogy realitatea.net-en az országhatáron túli, a romániai hírek iránt érdeklődő, magyar nyelven beszélő egyének is megkapják a számukra szükséges információkat.
A realitatea.net szerkesztője érdeklődésünkre elmondta, a Mediafax hírügynökségtől származó magyar nyelvű hírek megjelentetése felülmúlta az előzetes elvárásaikat.
„Több ezer megjelenést regisztráltunk, ami nem elhanyagolható eredmény” – fogalmazott Kosz. Felvetésünkre, hogy a különböző fórumoldalakon több, a kezdeményezést bíráló szélsőséges hozzászólást írtak román álnevű személyek, Kosz kijelentette: „Nem érdekelnek minket a szélsőséges csoportok megjegyzései, hőbörgései. Amíg igény lesz magyar nyelvű hírekre, addig a realitatea.net-en olvashatóak lesznek”.
Piacfüggő hírkínálat
A román oldalak magyarításának van hagyománya a román médiában – egy évvel ezelőtt, az akkor még nyomtatásban is megjelenő Gândul című napilap honlapján magyarul, angolul és németül is olvasható anyagok jelentek meg, a portál jobb felső sarkában a három nyelvet jelképező zászló volt látható, amelyekre rákattintva a honlap legfontosabb cikkeinek, híreinek, blogbejegyzéseinek a fordításait lehetett elérni.
A honlapon viszont ma már csak román nyelvű cikkek érhetők el. Felvetésünkre, hogy a realitatea.net kezdeményezése mennyire tekinthető tiszavirág-életűnek, Kosz hangsúlyozta: amennyiben nő a magyar nyelvű hírek olvasottsága, folyamatosan bővítik a kínálatot és a megjelenések gyakoriságát is.
„Egyszerű az elv, ugyanúgy, ahogy román nyelven is voltak olyan hírkategóriák, illetve -típusok a realitatea.net-en, amelyeket később nem frissítettünk, mert nem volt elég olvasójuk, ez történhet a magyar hírekkel is, de ismétlem, a jelek ennek az ellenkezőjét mutatják. Az online sajtóban tökéletesen lemérhető az egyes hírek iránti érdeklődés, így csak azt tartjuk meg, amelyiknek van piaca” – magyarázta az ÚMSZ-nek Sorin Kosz.
Farkas István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kápolna a Bekecs tetején
Tegnap délelőtt ködfátyol mögül tűnt elő a bekecsi kápolna égre törő sziluettje. Már távolról látni a karcsún magasló épületet, amely irányt, utat mutat a zarándoklóknak. Az alapkövet 2005-ben helyezték el. A mostanra felhúzott épületeket több környékbeli település katolikus egyházi méltósága társaságában Oláh Dénes római katolikus főesperes szentelte fel és adta át a híveknek.
A borús idő ellenére több százan jöttek el a Bekecs 1080 méter magas csúcsa alatti épületegyüttes avatójára. A szentelést és a misét követően Oláh Dénes főesperes beszédében elmondta, hogy csoda történt a Bekecsen. A kápolna megépítése az összetartó, megtartó erő példázata. A templom üzenet, az evangéliumi élet, a lelki üdvösség, az élet igazolása. A Bekecs tetején épült kápolna nem plébánia, ide csak jeles napokon jönnek el a hívek, de látványa a tekintetet az ég fele irányítja, s azt üzeni nekünk, hogy azé a föld, aki megveti rajta a lábát, aki tervez és épít a történelem viharai dacára, hiszen erre köteleznek őseink. A kápolna az összefogás emlékműve is, mivel megépítésében az egyház, a megyei önkormányzat, vállalkozók, testvértelepülések, magánemberek, művészek, katolikus és református hívek egyaránt "téglákat" helyeztek el az alapoktól a toronyig. Ezt kell igazolnunk jelenlétünkkel, hogy az egymásra épülő téglákkal és nem a széthúzással erősítjük megmaradásunkat – mondta többek között Oláh Dénes.
Krizbai Nemes György nyárád-magyarósi református lelkipásztor történelmi eseménynek nevezte a kápolnaavatót, amely hitben, összefogásban megerősítheti a nyárádmentieket, majd hívei nevében megáldotta a létesítményt. Nagy László selyei plébános megköszönte a tervezőnek, az építőknek és mindazoknak, akik hozzájárultak az "álom" valóra váltásához, a kitartó munkát és a segítséget. Az épület fő támogatójának képviselőjével, Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnökkel emlékoklevelet adtak át valamennyiüknek.
A teljesség igénye nélkül megemlítjük: Moldován Tibor tervezőt, Konrád Árpád, Molnár Antal építészeket, a megyei tanácsot, a magyarországi Selye testvértelepülést, Bandi Katalint, aki a faliszőnyeget adományozta, a szovátai Softeam, Sovirus, a Building Invest cégeket, Ákosfalva, Nyárádremete, Nyárádmagyarós, Köszvényes, Deményháza, Makfalva, Nyárádszereda önkormányzatait és plébániáit, a Nyárádmenti Kistérségi Társulást, a Marosszéki Közbirtokosságot, több megyei tanácsost (köztünk Balogh Józsefet, Ilyés Tóth Sándort), Kerekes Károly képviselőt, a nyárádmagyarósi református egyházközösséget, több lelkes magánszemélyt, akiknek a neve elhangzott az oklevelek átadásakor.
Az eseményt követően Lokodi Edit Emőke a természetjárók zarándokhelyét is felkereste és a huszárok kíséretében megkoszorúzta a Bekecs néhai kutatójának, térképezőjének, Kocsis Hobo Lászlónak az emlékére felállított kopjafát. Az ünnepség a nyárádselyei kultúrotthonban ért véget, ahol az esemény fontosságát tükrözve több – a kápolnáról és a Bekecsről – "frissen" született vers és ének is elhangzott.
Késő délutánra a felhők is eloszlottak, és a kápolna frissen meszelt fehér falai messziről hirdették, hogy a Mindenhatónak új hajlék épült a Bekecs tetején.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)