Vásárhelyi Játéktér
Az alkalmazott színházról
Alkalmazott színház – avagy színházi nevelés, színházpedagógia, playback-színház, csecsemőszínház, tantermi színház, lakásszínház. Alkalmazott színház – ez a tematikája a Játéktér címet viselő erdélyi magyar színházi folyóirat legutóbbi számának, amelyet szerda este Marosvásárhelyen is bemutattak. A Játéktér 2014. téli lapszámának beszélgetésekben gazdag, különleges és érdekes ismertetőjére az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház konferenciatermében termében került sor, telt házas közönség előtt.
A résztvevőket a folyóirat szerkesztői nevében Ungvári Zrínyi Ildikó, a lap tanulmány-, esszé- és interjúrovatának szerkesztője üdvözölte, és elmondta: a szóban forgó lapszámban olyan írások is olvashatók, amelyek a magyarországi színházi fórumokon nem feltétlenül kapnak helyet. A tematika az alkalmazott színház, illetve annak vetületei, valamint a fentebb felsorolt műfajok. A téli lapszámról, a folyóirat múltjáról, a jövőbeli tervekről, a szerkesztőség munkájáról, a lap online felületéről Ungvári Zrínyi Ildikó, valamint szerkesztőtársai, Zsigmond Andrea könyvrecenziókért felelős szerkesztő és László Beáta Lídia segédszerkesztő beszélt. Mint elmondták, szerkesztőség szinte összes tagja teatrológia szakot végzett, a folyóirat honlapja pedig 2012 őszén jött létre. A nyomtatott verzió megjelenését követően, kis késéssel kerülnek föl rá a cikkek – a színház efemer jellege miatt elsőként a kritikák, hogy lépést tarthassanak az előadásokkal. Azokat az írásokat is feltöltik, amelyek a nyomtatott lapszámban nem jelennek meg, e munkát elsősorban a szerkesztőség fiatal tagjai végzik. A Hamlet.ro megszűnése után a Játéktér folytatja a munkát, partnerük a Transindex.ro, amely átveszi az anyagok nagy részét.
Ami a téli lapszám anyagát illeti, az érdeklődők többek között interjút olvashatnak Barabás Olga rendezővel a csecsemőszínházról, beszélgetést Pálffy Tibor Hobó színművésszel, illetve Gergely László pszichopedagógussal a pszichodrámáról és annak színházi vonatkozásairól; Prezsmer Boglárka arról írt tanulmányt, hogy Erdélyben miért nincs színházi nevelés; Kocsis Tünde a bibliodrámáról értekezik, Szijártó Zsolt pedig arról a Rimini Protokoll című produkcióról írt tanulmányt, amelyben összemosódik a rendező, a dramaturg, a színművész szerepköre, és mindnyájan aktorokká válnak. Mint elhangzott, a Játéktér igyekszik egy olyan színházi nyelvet kialakítani, amellyel a mai előadások elemezhetőek, Szijártó pedig élen jár ebben, noha nem is színházi szakember, hanem színházat szerető antropológus. A lap másik céljaként a színházi emberek közötti kapcsolatteremtés megteremtését, illetve e kapcsolatteremtés fontosságát hangsúlyozták a szerkesztők, akik a korábbi lapszámok tartalmát is ismertették (ezek anyagai a www.jatekter.ro című honlapon megtalálhatók – a szerk.) és bevallották, néha olyan területekre is elmerészkednek, amelyeken nem érzik kimondottan otthon magukat, de szeretnek úttörő jellegű témákat felvetni, megtárgyalni, problémafelvetőek lenni. Olyan szerzőket is szívesen megszólaltatnak, akik nem feltétlenül színházi emberek, de tevékenységük során kapcsolatba kerülnek a színházzal, a színjátszással. Ami a terveket illeti, a továbbiakban megjelenő lapszámok a következő kérdésköröket boncolgatják: a test köré csoportosuló tematikák, nők a színházban, színészmesterség-dramaturgia- teatrológia. A szerkesztőség nyitott bármilyen javaslatra, mint elhangzott, várják színművészek, rendezők írásait.
A lapszámbemutatót beszélgetés, számos felszólalás is színesítette. A szervezők kérésére a közönség sorai között ülő Bonczidai Dezső bábszínész mesélt a csecsemőszínházról, amely kísérleti színházi forma, kötetlen előadás, leginkább olyan, mint egy játszóház, amelynek keretében igencsak szabadnak érezhetik magukat a gyerekek és a színészek egyaránt. Az Ariel Színház már a 28. ilyen jellegű előadásánál tart, a gyerekek nagyon szeretik, hamar megszokják a kialakított teret, és mindenre a felfedezés örömével reagálnak. Ugyancsak a közönség sorai között ült Lazsádi Csilla, a BBTE marosvásárhelyi, Pszichológia és Neveléstudományok Karának óraadó tanára, aki egy olyan, színházi szakemberek és pszichoterapeuták által angol nyelven szerzett, rituális színházról szóló könyvről írt recenziót, amely az alkalmazott színháznak nagyon sok példáját mutatja meg. Mindezzel kapcsolatosan elmondta, a cél a színház, a pedagógia és a pszichológia közelítése, hiszen a drámapedagógia és a pszichodráma egyaránt terápiás folyamat: az egyiknél a megírt drámák, mítoszok szereplőinek segítségével jutnak el önmagukhoz, a másiknál pedig egymás életét játsszák el a résztvevők. Mindez a kifejezési eszközöket, lehetőségeket is bővíti, hiszen sok gyerek csak azért marad önmagába zártan, mert nem értjük a nyelvet, amelyen kommunikálni lehetne vele. És a gyerekek nagyon érzik a dráma nyelvét – hallottuk az igencsak érdekes szerda esti lapszámbemutatón. A folyóirat Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesboltban kapható, illetve a www.jatekter.ro címen megrendelhető.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László: ki kell mondani az igazságot!
„Fel a küzdelemre, haladjunk tovább az elkezdett úton” – üzente Nagyváradon Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Az 1848-as forradalom emléknapján tartott ünnepi beszédében az igazságharc folytatására szólította fel az erdélyi magyarságot, meggyőződése ugyanis, hogy „ki kell mondani az igazságot ahhoz, hogy a láncokat leszakítsuk”.
Úgy véli, nem érdemes szembeállítani a jelképeket a reálpolitikával, hiszen minden egyes szimbólumnak valós tartalma és „súlyos” üzenete van. „Nem véletlenül rejtegették egyesek éveken keresztül a magyar zászlót. A székely lobogó kitűzése sem pusztán hőbörgés” – vallja az EP-képviselő. Kitért ugyanakkor arra is, hogy miközben Brüsszelben szabadon beszélhet magyarul, addig Romániában botrányt okozna, ha ugyanígy tenne a bukaresti parlamentben.
Napjaink nyelvhasználatért, kisebbségi jogokért és az autonómiáért zajló harcát vonta párhuzamba az 1848-as szabadságharccal Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke is, aki a Szacsvay-szobornál tartott koszorúzáson összegyűlt közel kétszáz fős hallgatóság előtt rámutatott: a márciusi ifjaknak akkori választási lehetősége most is aktuális.
„Vállaljuk-e érdekeink megóvását, jogaink kivívását akár konfliktusok árán is, vagy folytatjuk a merjünk kicsik lenni eddigi politikáját” – tette fel a kérdést az EMNP-vezető, aki az RMDSZ-t bírálva sorolta fel a kisebbségi jogok hiányosságait.
„Márpedig az, amitől annyira tartanak, meg fog történni. Igenis lesz Erdélynek autonómiája és önrendelkezése. Mondjunk nemet a félelemre!” – fogalmazott Csomortányi. Hozzátette, amikor Nagyváradon azért harcolnak, hogy a városalapító Szent László szobra visszakerüljön a róla elnevezett főtérre, nem pusztán egy emlékműért küzdenek, hanem azért, hogy megértessék a városvezetéssel, hogy „nem vagyunk másodrendű polgárok”.
Szabolcs Attila magyarországi országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke váradi ünnepi beszédében leszögezte, hogy az Erdélyben élő összes nemzetiségnek joga van a szabadsághoz, és arra kérte a polgárokat, segítsenek felvirágoztatni a térséget, változtassák azt a „béke szigetévé”.
Nagyváradon különben idén is külön ünnepelt a két romániai magyar párt megyei képviselete, ugyanakkor délben Huszár István alpolgármester és Ritli Csongor, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője részt vett az EMNP-EMNT közös rendezvényén. A szövetség a forradalom és szabadságharc több emlékhelyén is elhelyezte az emlékezés koszorúit, vasárnap este pedig a tervek szerint fáklyákkal vonultak át a belvároson.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Bakó Zoltán: „ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak”
A marosvásárhelyi magyarok és románok 25 évvel ezelőtti március 20-i véres összecsapásának előzményeként, március 16-án kis híján megölték a helyi magyar napilap egyik munkatársát. Bakó Zoltán ütlegelőit máig nem vonták felelősségre. Interjú. Huszonöt évvel ezelőtt először ünnepelhette nyíltan, hivatalosan március 15-ét az erdélyi magyarság. Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk emlékoszlopánál többezres tömeg gyűlt össze. Azt hitte mindenki, a magyar közösség ezentúl végre szabadon ünnepelhet, koszorúzhat, hangot adhat magyarságának, történelmére, hőseire, veszteségeire nem kell többet titokban, magába zárkózottan emlékeznie.
Azok márciusi 19-20-án vérontásig fajuló marosvásárhelyi események alig egy nappal a március 15-i megemlékezések után kezdődtek. A Tudor Vladimirescu lakónegyedben az egyik patika bejáratához/kirakatába megpróbálták magyarul is kiírni a román Farmacie mellé, hogy Gyógyszertár. A közelben kocsmák, bárok működtek, a környék tele volt tébláboló emberekkel, akik mintha vártak volna valamire, egy jelre, egy szikrára. A magyar felirat volt a szikra, amely elindította a véres sorozatot, és amelynek sok társa mellett Bakó Zoltán újságíró, akkor a megyei napilap, a Népújság munkatársa is áldozata lett. Kicsin múlott, hogy „csupán” fizikai bántalmazás érte, és nem kellett életével fizetnie azért, mert éppen akkor fogyott el a hagyma a kamrában, és lépett le a közeli zöldségeshez. Mi is történt azon a napon? Március 16. után ez a tiltakozás jelent meg a helyi lapban: „Marosvásárhely közvéleménye már tudomást szerezhetett arról, hogy a március 16-i, pénteki, hivatalosan be nem jegyzett tüntetésen számos törvénysértő megnyilvánulásra került sor a Tudor lakótelepen. Ennek egyik sajnálatos epizódja, hogy az indulatoktól felkorbácsolt tömeg rátámadt lapunk két munkatársára. Egy eddig nem azonosított személy rájuk mutatott, hogy „a Népújságtól vannak!” (Ăştia-s de la Népújság!), ami felhívásként hangzott a brutális, erőszakos cselekvésre, személyük és egyben lapunk mint intézmény ellen. Ütlegelni kezdték őket, súlyos testi sérüléseket okozva mindkettőjüknek. A hadsereg egy őrnagya mentette ki munkatársainkat a tömegből, amely még azt is megakadályozta, hogy gépkocsival elszállíthassák őket. Nyilvánosan is a leghatározottabban tiltakozunk minden erőszakos cselekmény ellen, amely a munkájukat végző szabad sajtó munkatársait akadályozza feladataik ellátásában. Egyöntetűen szolidaritást vállalunk azokkal a rádiós és televíziós kollégáinkkal, akik hasonló inzultusnak voltak kitéve az említett napon és más korábbi megnyilvánulások alkalmával is. […]” Miért utalsz erre az újságcikkre? Talán nem az történt, amit itt megírtak a kollegáid? Nos, ez a közlemény több sebből is vérzik. Nem volt ott semmiféle tüntetés. Egyszerűen egy részeg csürhe megtámadta a 28-as számú gyógyszertárat, amelynek ablakaira épp festették a magyar feliratot. Is. Nem azt kiáltotta az ismeretlen „szerző”, hogy a Népújságtól vannak, hanem azt, hogy „ez magyar újságíró!”. A hadsereg őrnagya (egyébként Vaneteának hívják) mellett egy százados is segített a menekülésben. Hogy miért a pontatlanságok? Nos, az akkori zavart, vagy zavarodott helyzetben nem volt lehetőség köztem és a szerkesztőség közötti kommunikációra, ezért aztán írták, ami jobban hangzott. S hogy a Népújság neve jobban hangzott, mint az, hogy magyar újságíró... hát engedtessék meg nekik ennyi önreklám. Mi is történt akkor? Hogyan kerültél te az események középpontjába? Március 16-án ünneplőben (abban a ruhában, amelyben egy nappal korábban a fehéregyházi koszorúzáson vettem részt – később ennek még lesz jelentősége) ballagtam hazafele a szerkesztőségből a tudorbeli Pandúrok útján levő lakásomra. Azt már tudtam, hogy a városban puskaporos a hangulat, de a 28-as gyógyszertárról nem hallottam. Hazaérve azzal fogadott az akkori – ugyancsak a lapnál dolgozó – feleségem, hogy nincs hagyma az ebédhez. Nos, ha nincs, akkor venni kell, ez ilyen egyszerű – válaszoltam, s kinéztem a folyosó ablakán a zöldségüzlet felé. Ez a zöldségüzlet a 28-as gyógyszertár tőszomszédságában volt. Akkor láttam meg az úttesten szétfolyt, hullámzó tömeget. A feleségem azonnal visszakozott, mert hallott valamit hazafelé menet arról, hogy zavargás van a gyógyszertár körül. Ha zavargás van, akkor oda megyek, hogy lássam, mi zavarog – döntöttem. És lementünk. Az úttestet akkorra már ellepte a csoportokba verődött tömeg. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kilencven százalékuk merevrészeg. A módszertan a következő volt: a tömeg egy része ivott a Pufoaica ruptă néven elhíresült Favorit nevű önkiszolgáló becsületsüllyesztőben. A másik része kinn hőbörgött az utcán. Amikor mindkét fél belefáradt a maga foglalatosságába, cseréltek. Akik benn ittak, kijöttek hőbörögni, és fordítva. Így sikerült elérni, hogy délutánra már egységesen részeg volt az egész horda. Ekkor kerültünk mi oda. Én akkor még nem tudtam, hogy az egyik toronyház hatodik emeleti teraszáról magyar szót, magyar iskolát követelő feliratú lepedőt lógattak ki iskolás lányok. Miért nem fordultatok vissza és mentetek haza? Miután láttuk, hogy merevrészeg az egész hőbörgő tömeg, döntöttem: megvásároljuk a hagymát, s megyünk haza. Ekkor lépett hozzánk az egyik szomszédasszonyunk azzal, hogy mennék fel a gyógyszertárral szembeni toronyház hatodik emeletére, s szóljak a férjének, Dannak, hogy jöjjön haza, mert várja a család. Mit sem sejtve felmentem, de ott a hatodikon már láttam, hogy valami nincs rendben. Tucatnyian lófráltak a folyosón, köztük a szomszédom, Dan is, akivel mindig magyarul beszélgettünk. Ő román, a felesége székely. Látva a helyzetet, románul szóltam hozzá: vino Dane, că te aşteaptă nevasta (gyere Dan, vár a feleséged). Mire ő önkéntelenül – vin Zoli (jövök Zoli). Nos, ez a zolizás szakította el a gátat. Meg az, hogy a fenti csoportból még egy személy felismert, tudta, hogy újságíró vagyok. Ő kiáltotta el magát: ăsta-i ziarist ungur! (ez magyar újságíró!) S akkor elszabadult a pokol. Később tudtam meg, hogy nem sokkal előtte magyarországi tévéseket már vertek a környéken. Ránk rontottak – időközben felért az emeletre a feleségem is – ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak. Ekkor került elő – ma sem tudom honnan – az őrnagy és a kapitány. Betuszkoltak a liftbe, lementünk a földszintig, ahol már legalább kétszázan tolongtak a lépcsőházban, arra várva, hogy mindenki üthessen-rúghasson rajtunk legalább egyet. A két katonatisztnek köszönhető, hogy élve kijutottunk a tömbházból. Ők velünk maradtak, kétfelől belénk karoltak s vittek a Koronkai úton a városközpont irányába. Közben körülöttünk egy körülbelül háromszáz fős tömeg azon fáradozott, hogy üssön, rúgjon, köpjön. Megjegyzem, a két tiszt legalább annyi ütést, rúgást kapott, mint mi. Egy adott pillanatban már azt kiabálták többen is: ne üssétek, öljétek meg őket (nu mai bateţi, omorâţi-îi)! A részeg tömeg nem tágított körülülünk, azt követelték, hogy térdeljünk le s énekeljük a román himnuszt. Részegségükben azt követelték, hogy a régi himnuszt énekeljük, megfeledkeztek arról, hogy pár napja már új himnusza volt az országnak. Több próbálkozás is volt, hogy kimentsenek a tisztek, de valahányszor próbálkoztak, őket fenyegették gyilkossággal, lakásfelgyújtással. Az őrnagy ugyanis egy közeli tömbházban lakott.
Már a Poklos-híd környékén lehettünk, körülöttünk a vérszomjas tömeggel, amikor a város felől gyalogosan érkezett egy katonai járőr. Az őrnagy megragadta az alkalmat, odaparancsolta a kiskatonákat, fegyverbe szólította őket (csak fegyverbe, mert töltényük nem volt, de kitartóan csattogtatták a závárzatot). Erre a tömeg néhány pillanatra visszahőkölt. Ezt használta ki az őrnagy, megállított egy Daciát, s felvitetett minket a Rigó utcai, akkor már katonaságivá vált szeku-épületbe. S jött ő is velünk. A százados közben valahol lemorzsolódott. Egész úton követett bennünket egy sárga Dacia, amelyben négy civil ült. A minket verő tömegből szakadtak ki azon részegen, s máig érthetetlen okból követtek. A kapuban őrt álló kiskatona meg akarta állítani őket, ám az őrnagy ráparancsolt, hogy engedje be. Amikor már benn voltak a zárt kapu mögött, elvette a személyazonossági igazolványaikat, felírta mindeniknek a nevét, címét, majd kikergette őket az udvarról. Egy sem volt közülük vásárhelyi, különböző falvakból jöttek – vagy hozták őket –, az egyik például a mezőségi Balából érkezett. Az őrnagy feltörette az egyik iroda ajtaját a katonákkal – érdekes módon nem került elő a kulcs – s oda vitt be bennünket. Majd mentőt hívott, s elvitetett a sürgősségi szolgálatra. Ránk fért, ugyanis tetőtől talpig véresek voltunk, s mint utóbb kiderült, a feleségemnek agyrázkódása is volt. Az ünneplő ruhámat apósoméknál vettem alaposabban szemügyre – amellett, hogy lucsogott a vértől, cafatokra volt szaggatva a zakó háta. Máig csodálom, miként maradtam benne viszonylag épen. Tíz napig apósoméknál húztuk meg magunkat teljes titokban a gyerekekkel együtt – akiket a szomszédok menekítettek apósomékhoz, amikor elterjedt a hír a városban, hogy minket meggyilkoltak, miközben mi a szeku épületében voltunk – a főszerkesztő-helyettesen kívül egész idő alatt senki nem tudott hollétünkről. Ez jellemző az akkori állapotokra – még a közvetlen kollégáink sem tudták, hol tartózkodunk. Igaz, még 16-án késő este dorongokkal, vasrudakkal felfegyverkezett részeg csoport jelent meg a tömbházunkban, s bennünket keresett. Szerencsére addig a szomszédok eltávolították a nevünket a postaládáról és a bejárati ajtóról, így a lakás megmenekült a feldúlástól. Feljelentetted a bántalmazóidat? Próbáltál valamilyen jogorvoslást kérni? Amikor annyira talpra álltunk, feljelentést tettem gyilkossági kísérlet miatt a rendőrségen mindkettőnk nevében, mellékeltem az igazságügyi orvosszakértői bizonyítványt a látleletekkel (ezek másolata és eredetije máig megvan). Egy év múlva hívattak, hogy megtaláltam-e a tetteseket? S mert nem, javasolták, hogy zárjuk le a vizsgálati dossziét azzal, hogy az ismeretlen tetteseket nem sikerült megtalálni, azaz úgynevezett AN (autor necunoscut – ismeretlen elkövető) a megoldás.
Antal Erika
maszol.ro

Cluj és Los Angeles
Kolozsvár városi tanácsának többségi tanácsosai nemrégen határozottan visszautasították a magyarok ama kérését, hogy a város nyerje vissza eredeti román nevét, azaz a ma hivatalosnak számító Cluj Napocából töröljék a Ceauşescu-korszakban mellé biggyesztett Napocát.
A kérést egész sor racionális érv támaszthatta volna alá. Azon túlmenően, hogy valóban a Ceauşescu-féle – paródiáig vitt – nacionalista hóbort egyik látványos „eredménye” volt, az is a javaslat mellett szólt volna, hogy a megnevezés – rendkívül tömör és a tárgyilagos megfigyelő számára látványos formában – a román kontinuitáselmélet egyik legkínosabb paradoxonát teszi közszemlére. Azt ugyanis, hogy bár e szerint a – nemzetközi történetírásban korántsem elfogadott – elmélet szerint a várost rómaiak gyanánt a románok alapították, s a környék román lakossága folyamatosan ennek a területnek a lakója volt, a magyar eredetű Cluj kedvéért mégis előzékenyen feladta az általa alapított város latin eredetű megnevezésének „román” megfelelőjét. Ez teljes képtelenség lett volna, hiszen a középkor évszázadaiban az államhatalom még nem rendelkezett olyan eszközökkel, melyekkel a csaknem kizárólag mezőgazdaságból élő vidéki románság nyelvhasználatába belekontárkodhatott volna. Ezzel szemben az új megnevezés, mely a román köznyelvben közel negyedszázad után sem volt képes meghonosulni, egyértelműen a román hatalom kisebbségellenes szándékaira terelheti a tárgyilagos megfigyelő figyelmét. Még akkor is, ha efféle (mármint tárgyilagos) megfigyelő, ebben a kérdésben (szórványos kivételektől eltekintve) nu există cu desăvârşire (azaz egyáltalán nem létezik). Legalábbis deocamdată (azaz egyelőre). Használni tehát (legalábbis perspektivikusan) semmit sem használ, hacsak a román nacionalisták azt nem tekintik haszonnak, hogy bennünket, magyarokat – számos jó érzésű románnal egyetemben – irritál. Ártani azonban annál többet árthat. Mindannyiunknak.
BÍRÓ BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Kustán Magyari Attila: A nemzetidegen Maszol
Azt írja egy Facebook-csoport szabályzata, hogy „tilos a csoportban megosztani balliberális, nemzetidegen hírportálok cikkeit, ne reklámozzuk őket, ne szerezzünk látogatókat nekik. Ilyen oldalak: Maszol.ro, Transindex.ro, 444.hu, Index.hu stb. (kivétel ha nagyon fontos hír és máshol SEHOL nem jelent meg)”. Érzem: a lap szerzőjeként jó társaságba kerültem. Itt van rögtön a Transindex csapata, amellyel az egészséges kollegialitás és rivalizálás jegyében dolgozunk azon, hogy Erdély legolvasottabb hírportáljai legyünk, az olvasók elé tárva társadalmi kérdéseket, kulturális eseményeket, a politika ágas-bogas életét. Aztán itt van az említett 444, ez a szellemes és minden tévhit ellenére baloldaliságot csak nyomokban tartalmazó portál, meg Magyarország egyik legismertebb és legolvasottabb – sőt legrégibb internetes lapja, az Index. Túl azon, hogy ilyen remek lapokkal említik együtt a Maszolt – joggal! –, megütközöm azon, hogy azok az emberek, akik állítólag a magyarságért aggódnak, éppen bennünk lelnek ellenségre. Ha ugyanis arra kíváncsiak, hogy mi kap hangsúlyt az erdélyi magyar vagy akár a romániai, kárpát-medencei, európai stb. közéletben, hogy melyik színház mit kínál az évadban, ki remekel a sport világában, íróink hogyan látják a világot, a szakemberek mit gondolnak, a politikusok mit mondanak, akkor itt a helyük, az említett portálokon és számos kihagyott szerkesztőség honlapján. (Megjegyzem halkan, a világ nem fekete-fehér: higgyék el nekem, a maszol.ro szerkesztősége is éppen annyira sokszínű, mint bármelyik más lapé. A kérdés mindig az, hogyan lehet és kell közös ügyekért együttműködni.) Persze, ki ne venné észre, hogy már hosszú sorok óta cinikusan közelítem meg a kérdést? Ezek a kedves fiatalok, akik a nemzetféltés jegyében rutinosan cigányoznak, zsidóznak, oláhoznak, buziznak, libsiznek, nem a magyar kultúrát féltik és mentenék, hanem kis frusztrációikkal küszködnek. Pontosan olyanok, mint a román szélsőségesek, a tökkelütött Új Jobboldal tagjai például, akik ugyanannak a téveszmének és nemzeti megalomániának az áldozatai, mint magyar testvéreik. Aki a magyar vagy bármilyen közösségért tenni akar, annak nem hőbörögnie kell, nem eltolnia magától a másik felet, hanem együttműködnie. Amikor pár héttel ezelőtt magyarok öleltek románokat és fordítva, egyesek szerint nemzetárulást követtek el. Hogy mondja Tamási? „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Előszeretettel szokták félreérteni őt is. Nem első ízben kapom meg a vádat, hogy a magyarság ellensége vagyok. Érdekes: vádlóimnál mindig helyesebben használom a nyelvet, nagyobb hatékonysággal népszerűsítem annak a közegnek a kultúráját, amelyben élek, és mindezt úgy, hogy nem zárkózom el másoktól. Vádlóink saját csapdájukba esnek: azt mondják, szeretik a magyarságot, aztán jelentős részét mégis kirekesztik: a melegeket, a baloldaliakat, a liberálisokat, a hajléktalanokat, az ateistákat – bárkit, aki a világképükbe nem fért be. Nemzetidegennek neveznek magyarokat, akikkel nem értenek egyet. Ebből nem lesz előrelépés, srácok.
maszol.ro

Várhódító váradiak
Bevették a hétvégén a városalapító lovagkirály egykori sírhelyéül szolgáló, újjáépítés alatt álló vár külső udvarát a nagyváradiak. A csütörtökön elkezdett és vasárnap Zorán-koncerttel véget érő Szent László Napok programjai több ezer helybélit és környékbelit szólítottak meg.
A reneszánsz miliőben zajló, színes rendezvény keretében immár harmadik alkalommal került sor a Nagyváradról elszármazottak találkozójára.
A történelmi színhely – ahol a szervezők a magyar kultúra keresztmetszetét kívánták bemutatni – megtelt élettel: honfoglalás kori jurtát is felállítottak a gyerekek örömére, népszerű volt a viselet- és fegyverbemutató, a Szent László Napokon ugyanakkor hagyományosnak számító kézműves vásárban is komoly forgalom volt a hétvégén. A vár látványosságait bemutató, magyar és román nyelven zajló körsétákon több százan vettek részt.
Péntek délután női divatbemutató szemtanúi lehettek a „várlakók” Hampel Katalin jóvoltából: a budapesti Hampel-ruhaszalon Magyarországon és Nagyváradon közismert személyek közreműködésével, egyszerű, kecses koreográfiában mutatta be népi, polgári és úri viseleteit. A bemutatón elhangzott felvezető szerint az idők változása előnyösen befolyásolta a magyar nemzeti viseletet – régen egyenesen tiltott volt a viselésük, napjainkban azonban újból beszivárognak a divatba.
A pénteki nap egyébként nem csupán a divatról szólt: az idén hetvenéves Földes László Hobo és zenekara másfél órás koncertjén több népszerű slágert is eljátszott a vár népének. A Szent László Napok szombati programját a főzni vágyók nyüzsgése indította be a várudvaron. Sátorállítás, hozzávalók előkészítése, az Érmellék különböző tájairól érkező főzőcsapatok felvonulása után, néhány óra múlva már ínycsiklandó illatok töltötték be a teret. A jó ebédhez szóló nótát Kátai Zoltán Tinódi-díjas népzenész biztosította.
A délutáni órákban a rendezvény fő helyszínének számító várszínpadon a kolozsvári Operettissimo társulat tolmácsolásában csendültek fel – többek között – a Csárdáskirálynő dallamai, míg a Hooligans esti koncertje telt ház előtt zajlott, több ezer fős tömeg énekelte együtt a budapestiek legnagyobb slágerét, a Királylányt. „Boldogságos huligános jó éjszakát kívánok mindenkinek” – kiáltotta a mikrofonba Csipa, az együttes frontembere a nagysikerű koncertet követően.
Megteltek a várban berendezett gyerekkuckók is vasárnap reggel: a foglalkozások keretében a legkisebb várhódítók fára, kőre, gipszöntvényre festhettek, fonhattak és gyöngyöt is fűzhettek. Őket szólította meg gyerekkoncertjével a délutáni órákban színpadra lépő Ghymes zenekar is, akik a Bennünk van a kutyavér című programjukat mutatták be a nézők kórusának közreműködésével.
Krónika (Kolozsvár)

Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Ponta fokozza a konfliktust
Ismét megszólalt a Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet nyilatkozatai nyomán kirobbant magyar–román diplomáciai konfliktusban Victor Ponta.
A román miniszterelnök ezúttal Facebook-bejegyzésben ismételte meg korábbi kijelentését, miszerint provokációnak tartja a diplomata kijelentéseit, amelyekben felrója Romániának a kisebbségi jogok szavatolása és a közös infrastrukturális fejlesztések terén meglévő mulasztásait. Ponta – aki kedden este már Tbilisziben tartózkodott, ahol élőben nézte meg az európai labdarúgó-szuperkupát, előtte pedig grúz kollégájával, Irakli Garibasvilivel hivatalos vacsorán és borkóstolón vett részt – kedd délutáni bejegyzésében „kisiklásnak” minősítette a magyar diplomata nyilatkozatát.
„Nem szeretnék a budapesti provokációk csapdájába esni, de a román kormány nem tűrheti a végtelenségig Magyarország bukaresti nagykövetének vagy más, az országunkba látogató magyar hivatalosságok elfogadhatatlan kisiklásait! A román külügyminisztérium álláspontja rendkívül kiegyensúlyozott volt, és összhangban állt az európai normákkal! És egy szükséges pontosítás: tisztelem Magyarországot és a magyar népet, de nem fogadom el, hogy Budapesttől kelljen jóváhagyást kérnem az országomat érintő legitim álláspontom kifejtésére, és nem kényszeríthet az Európai Néppárt (ahogy sajnos más román politikuskollégákat) arra, hogy alázatosan lenyeljem a diplomáciai normáktól és a két ország közötti tisztelettől való ilyen eltéréseket!” – áll Ponta bejegyzésében.
Magyarellenes hőbörgést indított el Ponta
Miután a miniszterelnök bejegyzésével megadta az alaphangot, az azt követő hozzászólásokban elszabadultak a magyarellenes indulatok: bár néhányan normális hangnemben is megszólaltak, a többség soviniszta, durván magyargyűlölő hangnemben szólt hozzá Ponta írásához. „A magyarok tényleg nem a saját dolgukkal foglalkoznak. Menjetek el az országból, testvérek, ha tényleg nem tetszik, amit kínál nektek. A határ nyitva van az anyaország, Magyarország felé. Ez itt Románia” – áll az egyik bejegyzésben.
A többi hozzászólásban is minősíthetetlen hangnemben emlegetik a magyarokat, és visszatérő elem a románok által a magyarokra használt „bozgor” – azaz hazátlan – kifejezés alkalmazása.
CNCD: törölni kellett volna az uszító kommenteket
Az uszító kommentek kapcsán a Krónika kikérte az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke, Asztalos Csaba véleményét. Lapunk arra volt kíváncsi, visel-e a miniszterelnök valamilyen felelősséget a bejegyzése nyomán született magyarellenes kommentekért. „Az ilyen kommenteket kötelessége lett volna törölni a bejegyzés szerzőjének vagy az oldal üzemeltetőjének. Főleg, mivel közszereplőről van szó. Ráadásul Romániában a legfelsőbb bíróság ítélete is kimondja, hogy a Facebook nyilvános térnek minősül” – közölte Asztalos. Hozzátette ugyanakkor: nem várható, hogy a CNCD ennek nyomán hivatalból eljárást indít az uszító kommentek törlését, illetve a szélsőséges kommentelők csillapítását elmulasztó miniszterelnök ellen, mivel ez eddig sem volt gyakorlat.
Mint mondta, ennek az az oka, hogy senki ne vádolhassa meg a testületet: bizonyos esetekben vizsgálatot indítanak, más politikusok ellen viszont nem. „Ilyen esetekben néhány napon belül úgyis feljelentés érkezik” – mutatott rá. Hozzátette: az uszító hozzászólások szerzőinek felelősségre vonására is van lehetőség.
Mint arról beszámoltunk, a román külügyminisztérium a România Liberã napilapnak adott interjú megjelenésének napján, hétfőn bekérette a magyar nagykövetség képviselőjét, elfogadhatatlannak nevezve az abban megfogalmazottakat. Majd miután hétfőn este Victor Ponta miniszterelnök a magyar felet vádolta provokációval, kedden a magyar külügy is bekérette a budapesti román nagykövetet, és kemény hangnemben adta a tudtára: magyarellenes agitációnak tekinti Ponta kijelentését. Egyúttal figyelmeztette a román felet: a Magyarországgal szembeni román kormányzati kirohanások már komolyan veszélyeztetik a magyar–román kétoldalú kapcsolatok fejlesztését.
Balogh Levente
Szabadság (Kolozsvár)

Jó nacionalisták, rossz nacionalisták
A múlt hét végi EMI-tábor a „hagyományoknak megfelelően” kiverte a biztosítékot a román nacionalistáknál. Úgyhogy aki ebben az agyat olvasztó kánikulában egy kis változatosságra vágyik, a miniszterelnök szapulása és a megbuktatását célzó forgatókönyvekről szóló „kibeszélő” műsorok, illetve az államelnök grandomán lakásfelújítási igényeit bemutató kommentárok között olvashatja, hallgathatja, nézheti a román nép sorsáért éjjel-nappal aggódó „hazafik” agyrémeit. Arról, természetesen, hogy az itteni és anyaországi magyarok micsoda gazságokat követnek el ellenük. Vagy, ha nem is követnek el semmit, biztosan elkövetnének.
Az egyik – nem éppen a toleranciájáról, demokratikus nézeteiről híres – napilap tegnap terjedelmes írásban szapulta az EMI-tábort, nem feledkezve meg Tusványosról, illetve a magyar miniszterelnök elleni uszításról sem. A szokásos nacionalista hőbörgések mellett, például, hogy Orbán Viktor azt sugallta, hogy Erdély magyar föld – bár szerintük Bálványos és Gyergyószentmiklós is Olténia, mert itt ered az Olt –, a fő téma a románok másik legnagyobb „ellensége”, a Jobbik volt, amely kétségbe meri vonni Románia állami egységét.
Abba, amit a Jobbik elnöke mondott, belekötni ugyan nem tudtak, mert „lejjebb engedte a mércét”, hogy ne tudják párhuzamba vonni az Új Jobboldallal (Noua Dreaptă). Viszont – aki keres, talál – abba kötöttek bele, hogy minő égbekiáltó káromlás ez az összehasonlítás, hiszen a két politikai alakulatot nem lehet egy napon emlegetni. Amivel egyetértünk. A kettő tényleg nem ugyanaz. De egész másért, mint ahogy a „jó” románok gondolják. Szerintük a
„rasszista elveket valló” magyar párt elnöke tendenciózus nyilatkozatával le akarja járatni a román szervezetet, amelynek legfőbb célja „a nemzeti értékek támogatása más etnikumok és fajok tiszteletben tartása mellett”. Mivel tehát a pártelnök nem foglalkozott „Románia belügyeivel”, az alelnök beszédét pécézték ki, aki egyebek mellett felvetette Románia Moldovával való egyesülésének lehetőségét. A kifejezés a végletekig felidegesítette őket, mert szerintük nem Románia egyesül Moldovával, hanem fordítva, és nem Moldova, hanem Moldovai Köztársaság, és a többi. Szokás szerint a végkövetkeztetés az volt, hogy újabb szcenárium készül Románia szétdarabolására.
Nem akarjuk szépíteni a radikális Jobbikot. De mindenek ellenére, végül is egy parlamenti és európai parlamenti párt. A román Új Jobboldal, amelyet még nem tudtak pártként bejegyeztetni, zajos magyarellenes tüntetésein és nacionalista szlogenjein kívül nemigen tud mást felmutatni.
Szeretjük ezt a kettős mércét a „jó” és a „rossz” nacionalistákról, akik mindig valamiféle merényletet készülnek elkövetni Románia ellen. Persze, a nyári kánikulában ez is „téma” lehet. Ám a tapasztalat szerint szerencsére már nem sokan veszik be ezt a maszlagot.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölködés felsőfokon
Victor Ponta támadásba lendült. Talán itthon próbálja maradék kis hitelét menteni, talán a nyugat-európaiak diktálta sorba próbál befurakodni, két-három napja egyebet sem tesz, Magyarországot, annak vezetőit gyalázza. Este a tévében, reggel a legfőbb kommunikációs eszközévé vált közösségi oldalon. Meglovagolna egy hullámot, és nem veszi észre, hogy lekéste, a bevándorlóáradattól fuldokló országok sorra vezetik be azokat az intézkedéseket, melyekért pár napja még Orbán Viktort ostorozták. Határellenőrzések, kötelező regisztráció, kivezényelt katonaság, túlzsúfolt táborok, embertelen körülmények köszöntöttek be Németországban és Ausztriában is, ha legfelsőbb szinten még nem is, de a tartományi kormányzók egyre gyakrabban hangoztatják, hogy Magyarország mintájára kell megpróbálni kezelni a mindenkit meghaladó helyzetet.
Victor Ponta trendi próbál lenni, ha mindenki Orbánt szidja, ő sem maradhat le, ha az osztrák kancellár náci praktikákhoz hasonlíthatja a menekültügy magyar kezelését, ő is megteheti. Nem veszi észre, hogy közben már nyugaton is más szelek fújnak, és azt sem, inkább szégyenkeznie kellene, hogy olyan országot irányít, amelyben sírva fakadnak a határon véletlenül átkeveredett migránsok, mikor megtudják, hová jutottak.
Egyelőre elkerülte Romániát a bevándorlóáradat, ám a politikusoknak, fő megmondóembereknek máris sikerült iszlámellenes hangulatot kialakítani, és Ponta, miközben emberségről beszél, s háború elől menekülők sorsán kesereg – ezt várja el ugye az európai baloldal –, magyarellenes kirohanásaival nemcsak a két ország viszonyát lehetetleníti még jobban el, lángra lobbantja az ellenünk irányuló gyűlölködés parazsát is. Nem kell nagy ész, hogy megértsd, a határon épülő kerítés nem a román állampolgárok ellen készül, a határátkelőkön egy személyi felmutatásával ezután is átmehet mindenki, a jó szándékú utazók eddig sem a zöldhatáron közlekedtek. Ezt bizonyára pontosan tudja Victor Ponta és a hozzá hasonlók, ám hőböröghetnek, fenyegetőzhetnek és szidhatják a magyarokat.
Veszélyes terepre tévedt az amúgy is zavartan bóklászó, hatalmát vesztett miniszterelnökünk. Kicsúszott kezéből pártja, kormánya és országa ellenőrzése, senki nem veszi már komolyan a nagyvilágban, nem tud megbirkózni belső ellenfeleivel, csatába indul hát Magyarország, a magyarok ellen. Ez mindig jó téma Romániában, egy kis zászlócirkusszal megfejelve át lehet vetíteni a felháborodást az itt élő magyarokra, néhány szavazatot még ez is hozhat a konyhára.
Hogy mi következik ez után? Ki fékezi majd meg a lángra lobbantott gyűlöletet, az elszabadult indulatokat – ez nem érdekli, utána a vízözön.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képzelt apartheid
Eddig sem voltak a békés együttélés élharcosai a Marosfőn időnként összeülő és a románok elnyomását vizionáló székelyföldi „román civilek”, azonban élükön Mircea Duşa védelmi miniszterrel most már odajutottak, hogy nyilatkozataik nyomokban sem tartalmaznak valóságot.
Hogy provokációnak vagy manipulatív hazugságnak tekintjük-e a Román Akadémia Etnikai Problémákat Kutató Európai Központjának igazgatója, Radu Baltasiu nyilatkozatát, már szinte teljesen mellékes, a lényeg úgy is az marad, hogy ez az ember „apartheidféleséget” említett, amikor a székely megyékben kisebbségben élő románok hányatott sorsáról értekezett.
Vajon az úr egyáltalán tisztában van azzal, hogy mit mondott? Talán jobb lenne mindannyiunk számára, ha nem lenne, s miután elolvassa az értelmező szótár vonatkozó szócikkét, kiadna egy helyesbítő nyilatkozatot. Bár sokat elárul a dolgok menetéről az is, hogy a hírügynökségi beszámolók szerint senki nem fojtotta belé a szót ezen a ponton, mi több, vasárnap koraestig el sem határolódott senki az „akadémikustól”.
Az éremnek ugyanakkor van egy másik oldala is. Ha jól megnézzük, beolvadástól való félelmük, igényük arra, hogy kisebbségként különleges odafigyelésben részesüljenek a központi hatalom részéről, nem más, mint amit mi is annyi ideje kérünk.
Csakhogy míg mi a békés együttélést is magában foglaló autonómiát akarunk, addig ők a hadsereget és más rendvédelmi szerveket hoznának a magyarság nyakára, hogy móresre tanítsák „a sok mocsok szeparatistát”, a magyarellenességet hivatásuk legfontosabb elemének tekintő prefektusokat pedig bebetonoznák székükbe, nehogy egy magyar megszentségtelenítse azt ülepével. (Mint tudjuk, ez is csak áltéma, azért mondják, hogy ne legyenek csendben, hiszen a magyar kormánymegbízottak se tudtak sokat tenni, egyetlen fecskeként nem csinálhattak tavaszt a megörökölt apparátussal.)
Mondhatnánk, hogy abban reménykedünk: az apartheid emlegetése a jóérzésű románokban is kiveri végre a biztosítékot, és közös erővel sikerül leültetni a hőbörgőket. Duşa jelenléte viszont azt jelzi, hogy Romániában valóban a kormányprogram része a magyarok megfélemlítésére és „megrendszabályozására” irányuló szándék.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templom, mint épület, avagy templom, mint Isten háza. Hol a határ?
Válasz Kerekes Edit Divatbemutató a templomban, avagy miért mondjon le Kató Béla? című írására
A Farkas utcai templomban szervezett divatbemutatóról olvasva, és az ott készült fényképeket végignézve az első reakcióm az volt, hogy a történteket nem szabad szó nélkül hagyni. Vállalva, hogy egyesek rám sütik a jól ismert billogok bármelyikét – netán az összest –, úgy döntöttem, hogy hozzászólok a témához.
Miközben megpróbáltam összeszedni az ide vágó gondolataimat, a Facebookon kitört egy virtuális magyar–magyar szópárbaj, amelyben egyesek a verbális fegyverarzenáljuk minden létező eszközét bevetették. A briliánsabbnál briliánsabb címkézések csattogása-ropogása közepette lassan elvesztettem az ihletet, és jobb belátásra térve, letettem a hozzászólásról. Minek belekeveredni egy olyan vitába, amelyben a velem hasonlóképpen gondolkodók egy része is Isten nevében, de istentelen módon üti-vágja a másikat, hiteltelenné téve ezáltal az amúgy helytálló véleményét? Jobb ebből kimaradni – mondtam magamban, majd elül ez is, mint annyi más csörte, és akinek van hozzá elég esze és érzékenysége, levonja majd a megfelelő következtetéseket. Ennyiben is hagytam volna a dolgot, ha nem kerül a kezembe a Szabadság keddi lapszáma, benne Kerekes Edit ide vonatkozó írásával.
Mindamellett, hogy több ponton vitathatónak tartom a szerző megállapításait, a cikk egyetlen igazán visszatetsző gondolatának a bevezetőben megfogalmazottakat tartom, amelyben a Kerekes Edit sommásan „kommenthuszároknak” aposztrofálja mindazokat, akik a közösségi hálókon hangot adtak nemtetszésüknek. Nem tett különbséget stílus és mondanivaló alapján, nem próbált a felháborodás mögé nézni, csak általánosított. Ez az, amit nem tartok helyénvalónak. Túl sok őszinte, jó szándékú, és joggal felháborodott embert mosott össze a valóban elmarasztalható hőbörgőkkel.
Meggyőződésem szerint a szerző sem gondolhatja komolyan, hogy a nemtetszésüknek kulturált módon hangot adók „csak egy apró lépésre vannak attól, amit az ortodox egyház a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán mondott az áldozatokról, akik a pópák szerint megérdemelték a sorsukat, mert sátáni rockzenét hallgattak”. A teljesen megalapozatlan párhuzam kapcsán megjegyzem, hogy számomra legalább annyira evidencia az, hogy a papoknak – templomon belül és kívül – a szenvedők mellett a helye, mint az, hogy a templom – mint Isten háza – összeférhetetlen bizonyos tevékenységekkel, és engedtessék meg sokunknak, hogy a magunk szubjektív módján a nevezett divatbemutatót is ide soroljuk. Itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amely miatt mégis írni kezdtem.
Kerekes Edit egy másik gondolatában a következőket írja: „A néhány évtizede gyakorló lelkész talán mégis jobban ismeri az egyház megannyi írott törvényét és etikettjét, sokkal illetékesebb átérezni és eldönteni, hogy milyen rendezvényt enged be abba a templomba, amelynek alighanem minden egyes kövét bármelyikünknél jobban ismeri.”
Nos, ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértenék, ha a felsorolásból nem hiányozna egy kihagyhatatlan elem: a gyülekezet. A gyülekezet, azaz az egyházközséghez tartozó hívő emberek közössége nélkül értelmét veszti az Isten háza. Értük írattak törvények, s értük rakattak egymásra a kövek. A templom mindenekelőtt az övék. Nem utolsósorban a lelkész is értük van, hogy a nyájat jó pásztorként összetartsa. Fazekas Zsolttal, az egyházközség lelkipásztorával és Nagy Péter főgondnokkal meglehetősen közeli – mondhatnám, baráti – viszonyban vagyunk, és az őszinte barátság jegyében jegyzem meg, hogy véleményem szerint ezúttal tévedtek. Nem azért, mert rábólintottak egy szokatlan megkeresésre (az elnökségnek joga van hasonló döntések meghozatalához), hanem azért, mert egy kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésben nem voltak elég körültekintőek, és nem kérték ki a presbitérium, netán a gyülekezet véleményét. A döntésüket kétségtelenül a jó szándék vezette, de a gyülekezet jelentős részét mégis megbotránkoztatta az, ami történt. A várható következményeket kellett volna az elöljáróknak alaposabban felmérni, és az udvarias megkeresést nem kevésbé udvariasan visszautasítani, vagy a presbitérium elé terjeszteni. Egy esetleges visszautasítás esetén sem dőlt volna össze a világ, s a rendezvényt is megtartották volna más, arra alkalmas helyen. Felháborodás ide, megbotránkozás oda, most kellene higgadtan újragondolni a történteket, és a tévedéseken – a megfelelő tanulságokat levonva, és egymásban minél kevesebb kárt okozva – túllépni.
Fazekas Zsoltot a Farkas utcai gyülekezet elöljáróival egyetemben sokkal inkább segíteni, mintsem támadni kellene. Meglehet, hogy ezúttal hibáztak, de kötve hiszem, hogy bárki komolyan gondolná, hogy a döntésüket rossz szándék vezérelte. Az egyházi szolgálaton túl számos alkalommal nyitották meg a templom kapuját, és teljes odaadással segítették különböző közösségi rendezvényeink megszervezését, legyen az komolyzenei koncert, felolvasóest, vagy – horribile dictu – ruhakiállítás a Farkas utcai templomban, amelynek magam is szervezője voltam.
Igen. 2011. áprilisában, a frissen restaurált Mátyás-szobor átadásának alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében reneszánsz ruhakiállításnak adott otthont a Farkas utcai református templom. Igaz, modellek helyett bábuk viselték egy régmúlt kor divatos ruhakollekcióját, és a magyar nemzetiségű ruhatervező sem számolt be másnap az eseményt és a templomot összekötő erotikus fantazmagóriáiról, de a lényegen ez semmit sem változtat: ruhabemutató helyszíne volt a Farkas utcai templom. Számos aggály vetődhetett volna fel a rendezvény kapcsán, de nem tudok róla, hogy bárkiben visszatetszést keltett volna a kiállítás. Pedig a mostani közfelháborodásból kiindulva, talán akkor is megfogalmazódhattak volna az aktuális alapkérdések, kritikák. Mi köze van egy ruhakollekciónak az Isten házához?
Számos egyéb kérdés, vélemény és felháborodott megjegyzés mellett úgy érzem, a lényegi kérdés a következő: hol a határ? Minek van, és minek nincs helye a templomban, amelyre nem pusztán egy monumentális, ritka szépségű, ódon műemlékként, vagy egyszerű, belakható épületként, hanem Isten házaként tekintünk. A kultúrának, a művészeteknek helye van – mondják egyesek, szerintem túlságosan nagyvonalúan. Kétségtelen, hogy vannak olyan kulturális, művészeti értékeink, amelyeknek – akár kizárólagosan is – a templomban van helyük, de vannak mások, nem kevésbé fontosak, amelyeknek nem. A kultúra és művészet fogalma egyaránt túlságosan tág ahhoz, hogy egy világos választóvonal szerepét betöltse. A botrányt kavaró ruhakollekció is a modern kultúránk része, sőt, amennyire laikusként, a fotók alapján meg tudom ítélni, az ott bemutatott alkotások semmiképpen sem sorolhatók a bóvli kategóriába. Mindezek ellenére a templomban – amennyiben arra Isten házaként tekintünk – véleményem szerint nincs helyük, mint ahogy – utólag belátom – normális körülmények között az általunk szervezett reneszánsz viseletbemutatónak sem. Fontos hozzátenni, hogy az elutasításnak semmi köze a tervező, a szervező, vagy éppenséggel a közönség nemzetiségéhez. Játszottak már nem egyszer román orgonaművészek a templomainkban, és tartott már közös koncertet a Kolozsvári Református Kollégium és az Ortodox Szeminárium énekkara is a Farkas utcai templomban anélkül, hogy bárkinél kiverték volna a biztosítékot. Az, hogy az úrasztala köré koreografált divatbemutató túlságosan világi, és a hívők jelentős részének öszszeegyeztethetetlen az Isten házával, nem mond ellent, inkább egybecseng a keresztény tanítással. Vajon nem elegendő érv ez ahhoz, hogy a jövőben a hasonló rendezvények kimaradjanak a repertoárból? Csendben jegyzem meg, hogy érzésem szerint a sokak által lesajnált egyszerű emberek számára – legyenek hívők, vagy sem – ez a válasz sokkal természetesebb, mondhatni evidencia, mint a globális értékváltságot jóval nehezebben emésztő elitnek.
És minek van helye a Templomban?
Szerencsénkre, ezt a kérdést továbbra is legilletékesebbek fogják eldönteni, a történtek után várhatóan még nagyobb körültekintéssel.
A krisztusi tanítás alapján, a gyülekezetek érdekében.
Végezetül, appendixként:
A templomok hajdanán gyakran töltöttek be védelmi funkciót. A „vártemplom” összetett szavunkat, akárcsak annak funkcióját, a kényszer szülte. Gyakorta megesett, hogy a faragott kövek nem csupán szemeket gyönyörködtettek, hanem védelmeztek nyíltól, golyótól. Templomokba menekült a közösség, ha jött a tatár, a török. Sajnos nem túlzás: olyan világot élünk ma is Erdély-szerte, amelyben a kultúránknak nem mindig akad otthona, s annak hiányában sokszor az egyházainkra támaszkodunk, templomokba menekítve a közösségünket összekötő értékeket. Világi értékeket is, amelyeknek nem feltétlenül ott a helyük. Pozitív diszkrimináció ez, amelyet egyházaink a mostoha helyzetre való tekintettel alkalmaznak. Nem más, mint egy természetes és életszerű önvédelmi reflex, amely azonban nem válhat általánossá. Épp ellenkezőleg: jó lenne olyan államban, olyan törvényi környezetben élni, amely minden tekintetben szavatolja a közösségeink létének biztonságát, kulturális kiteljesedését, s megteremti egy közel másfél milliós őshonos nemzet számára a továbbfejlődés lehetőségét, templomon kívül és belül egyaránt.
Gergely Balázs
Szabadság (Kolozsvár)

Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Van-e „székely terrorizmus”?
Még a mangalicaólat is feldúlta a román titkosszolgálat
Múlt kedden a Bukaresti Táblabíróság eleget tett a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) kérésének, és harmincnapos vizsgálati fogságba helyezte a kézdivásárhelyi Beke István Attilát, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) helyi vezetőjét. A székely fiatalembert december 1-jén hajnalban tartóztatták le, azzal vádolva, hogy nagy mennyiségű pirotechnikai eszköz segítségével robbantásra készült a Románia nemzeti ünnepe alkalmával szervezett katonai parádén.
A nyomozók a székely fiatalember baráti körét is alaposan felderítették, némelyiküknél házkutatást is tartottak. Kézdisárfalván például átugrottak Szabó Ottó amatőr festő, karateedző kerítésén is (a férfi utána kinyitotta a kaput a tizennyolc tagú, nyomozókból, csendőrökből és kommandósokból álló különítmény előtt, mondván, úgy könnyebb közlekedni), sáros bakanccsal végigcaplattak az edzőterem tatamiján, a műteremben hosszasan tanulmányozták a vásznak alapozásánál használatos csontenyv-granulátumot (nem robban), a pácolóporokat (azok sem), feldúlták a mangalicaólat, aztán távoztak. Az amatőr festő parittyáját és muzeális kardjait nem kobozták el.
A román sajtó értesülései szerint a HVIM kézdivásárhelyi tagjai októberben kezdték el tervezni a „merényletet", vagyis azt, hogy a városközpontban Románia nemzeti ünnepén működésbe hoznak egy petárdákból összeállított robbanószerkezetet, amelyet a katonai parádé útvonalán egy szemeteskukában kívántak elrejteni. A gyanúsított állítólag azt mondta, a bombát úgy is fel tudja robbantani (mobiltelefon segítségével), hogy sem ő, sem a családja nem lesz a városban. A Mediafax úgy tudja, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) október 23-án tett feljelentést a terrorizmus elleni igazgatóságon a HVIM helyi szervezete ellen. A titkosszolgálat ebben úgy fogalmazott, hogy a csoport tagjai „közvetlen kapcsolatban állnak a magyar szélsőséges Jobbik politikai alakulat és a magyar Alkotmányvédelmi Hivatal által terrorista jellegű szervezetként megbélyegzett Betyársereg" vezetőivel.
Beke István látványos letartóztatása után a szenzációt szimatoló román hírtelevíziók megszállták a háromszéki város főterét, a bukaresti stúdiókban pedig habzó szájú publicisták elmélkedtek a székely terrorizmusról. A magyarok elleni gyűlöletkampányból lapunk és e sorok írója sem maradhatott ki: sokszor – és pontatlanul – idézték az ezeken a hasábokon december 1-jén megjelent publicisztikát a román nemzeti ünnepről. Legfőképpen ezt a mondatot sérelmezték: „Európának ezen a fertályán úgy alakult, hogy ami nagy öröm az egyiknek, óriási bánat másnak – magyar ember (legyen erdélyi vagy akár anyaországi) nem tud tiszta szívvel ünnepelni ezen a napon." Arról már nem beszéltek, hogy a jegyzetben megjósoltam: idén december 1-jén is újabb magyarellenes provokációkra számíthatunk.
Nem kellett sokat várni, és szerencsére megjelentek a józanabb hangok is. Cristian Tudor Popescu a Digi 24 hírtelevízión péntek este arról beszélt: logikusan gondolkodva a román titkosszolgálat érvelése nem áll meg a lábán, viszont súlyos hatása lett, mert a letartóztatás nyomán Kézdivásárhelyen utcára mentek az emberek, hogy megvédjék Beke Istvánt. (December 2-án délután spontán módon több száz ember verődött össze a város főterén, majd vonult a polgármesteri hivatal, a városi rendőrség, a bíróság és az ügyészség elé, hogy tiltakozzon a fiatalember meghurcolása ellen. Fiatalok, középkorúak, idősek, nők és férfiak együtt követelték, hogy a román hatalom illetékes szervei vessenek véget a magyarok ellen irányuló, a kisebbség megfélemlítését szolgáló intézkedések ellen.)
A román újságíró szerint az SRI munkatársai azt akarták bebizonyítani nyugati kollégáiknak, akik a valódi terrorizmus ellen harcolnak, hogy ők is éberek, és teszik a dolgukat. Valóban elgondolkodtatóak a román publicista érvei: ha igaz az SRI érvelése, és a hajnali négykor letartóztatott székely fiatalember valóban robbantani akart aznap délelőtt, akkor miért nem volt összeszerelve a robbanószerkezet? Azt még el kellett volna helyeznie a szemeteskukában – ezt fényes nappal tervezte egy olyan kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit? Ráadásul az első hírek még időzítőről, detonátorról is szóltak, de később kiderült, hogy ilyet nem találtak a fiatalemberre lecsapó kommandósok, csak nagyobb mennyiségű tűzijátékot – igaz, az erősebb fajtából, de még azok sem alkalmasak arra, hogy embert öljenek. És miért robbantott volna annak a városkának a főterén, ahol jó eséllyel barátai, rokonai, ismerősei tartózkodnak?
Az Átlátszó Erdély nevű világhálós médium időközben megszerezte az előzetes letartóztatási jelentés szövegét. Eszerint a kézdivásárhelyi HVIM elnökének lakásán 195 darab FP3-as típusú petárdát találtak – ezek darabonként 3 gramm robbanóanyagot tartalmaznak, és a román törvények szerint közepesen veszélyesnek minősülnek, így ilyeneket csakis tűzszerészengedéllyel rendelkező személyek birtokolhatnak. A petárdákat egyébként interneten rendelte egy román cégtől tavaly szilveszterre, de azok tíz hónapos késéssel (!) érkeztek meg.
A DIICOT szerint az akció ötlete egy, az SRI által lehallgatott, 2015. október 10-ei találkozón körvonalazódott – itt az egyik vármegyés felvetette, hogy egy robbanószerkezetet kellene elhelyezni és felrobbantani a román nemzeti ünnepen rendezett felvonuláson, december 1-jén. Majd hozzátette, neki otthon van is egy doboz petárdája, amit erre lehetne használni. Az is érdekes, hogy a kézdivásárhelyi fiatalembernek tévé- és rádiójavító vállalkozása van, így természetesen sok elektromos kütyüt találtak nála a házkutatás során. Azt is ellene használják, hogy rendszeresen űzi az airsoft nevű hobbisportot, így a román tévék lövöldözős fotókat tudtak mutatni róla, amelyeken katonai ruhára hasonlító öltözetben szerepel – arról már kevesebb szó esett, hogy ezt a sportot légfegyverekkel játsszák, és lényegében veszélytelen.
Az Átlátszó által közölt iratból az is kiderül, hogy a hatóság nem terrorakcióként kezeli az ügyet (ahogy ezt először beharangozták), hanem az alkotmányos rend felforgatására tett kísérletként. Az Europa FM kereskedelmi rádió nagy hallgatottságú műsorában, a Románia élőben című betelefonálós adásban a riporter megjegyezte: nem szokás, hogy a titkosszolgálatok a sikeresen meghiúsított merényletkísérletekről ilyen részletesen beszámoljanak. Franciaországban csak a Charlie Hebdo- és a Bataclan-terrortámadás után tudta meg a közvélemény, hogy az év során hat másik kísérletet akadályoztak meg a titkosszolgálatok, és ezekről semmilyen más részletet nem hoztak nyilvánosságra. Mi a cél, tette fel a kérdés a műsorvezető: vétkessé nyilvánítani egy egész nemzetet, a magyarokat? Feltépni a történelmi sebeket, amelyek még be sem gyógyultak? Még jobban izolálni a Székelyföldet, hogy a románok ne merjenek odamenni? Mit kellene tenni a két nemzet megbékéléséért?
Nem tudom, mit akartak pontosan a kézdivásárhelyi hatvannégy vármegyések. Azt tudom, hogy nem áll távol tőlük a hőbörgés, de hülyének lenni alapvető emberi jog: a fantáziabűnöket egyelőre nem büntetik, így amíg nem csináltak semmi törvénybe ütközőt, addig őket is megilleti az ártatlanság vélelme. Nagyon úgy tűnik, a román hatóságok túlreagáltak valamit, de ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. A cél ugyanis évek óta világos: katonai parádéval, óriási román zászlóval, álterroristával vagy Isten tudja, mivel, de provokálni, amikor csak lehet.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet,

Bartha Béla munkássága
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Kész a tervlajstrom a Sapientián
Hangtechnikusképzést indít február 12-én a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara, ugyanakkor az egyetem elkészítette a 2016/2017-es tanévre szóló felvételi tájékoztatóját, és a tervek szerint mintegy ötezer diáknak mutatják be a felsőoktatási intézmény kínálatát – jelentették be csütörtöki sajtótájékoztatójukon a kolozsvári kar vezetői.
Tonk Márton dékán elmondta: a következő tanévben négy helyszínen – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön –, összesen ezer helyet hirdetnek meg alapképzésre és további háromszázat mesterképzőre jelentkezők számára.
Ami az oktatási kínálatot illeti, a felhozatal nem sokat változik: ugyanazok a szakok indulnak a következő tanévben is, az újdonságot a környezetvédelem és monitoring mesterképző jelenti. A dékán ugyanakkor elmondta, megemelik az ösztöndíjak összegét, ezt a lépést az infláció indokolja. Az érdemösztöndíj havi 230 lejről 300-ra, a tanulmányi ösztöndíj 170-ről 220-ra, míg a szociális ösztöndíj 140-ről 180 lejre emelkedik. A tandíjak mértéke ugyanakkor változatlan marad. A részletekről az egyetem honlapján is lehet tájékozódni. A dékán bejelentette: az egyetem részt vesz a hétvégi budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon, ahol oktatási kínálatát népszerűsítik. 
Tonk Márton hozzáfűzte, a hangtechnikusképzés régi terve az egyetemnek, hiszen ezt a területet eddig nem fedte le a romániai oktatási kínálat. Mint mondta, a felnőttképzést annak köszönhetően tudják elindítani, hogy pályázati úton támogatást nyertek el erre a célra a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítványa (PADOC) révén.
Az egyetem médiakarát képviselő Fazekas Áron elmondta: a két féléves képzésre összesen 12 főt várnak, a tandíj 580 euróba kerül. Mint részletezte, szeretnének minőségi oktatást biztosítani, ezért meghívták Takács Lászlót, a Hobo Blues Band, illetve Dézsi László a Beatrice zenekar hangmérnökét és Varga Tibort az MTVA-tól, aki két nyári olimpia helyszíniközvetítő-stúdióját tervezte.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Házhoz vitt megelevenített irodalom
Új ismeretek közlése, rendhagyó irodalomóráknak is beillő színházi produkciók szervezése a célja az Erdélyben négy éve úttörő jelleggel működő Borostyán Produkciós Irodának. Némethy Norbert impresszárió a Krónikának adott interjúban elmondta, már túl vannak a megkereséses időszakon, és most már az igények függvényében dolgoznak.
– Érdekes, hogy amikor a 90-es évek elején fellendült a vadkapitalizmus vállalkozó szelleme, a legkülönbözőbb kisvállalkozások indítása közepette sem jutott senkinek az eszébe produkciós irodát nyitni, felvállalni az impresszárió könnyűnek semmiképp sem mondható, de annál érdekesebb és kreatívabb munkáját. Pedig a szakma nem új keletű, ha nem csalódom, nagyjából a filmipar felfutásával egyidős. Ön tudatosan akart úttörő lenni a magyar nyelvű művészi piacon, Erdélyben, vagy véletlen, netán kényszer volt-e?
– A kérdés utóbbi két lehetőségére mondhatom azt, hogy is-is. Előadások szervezésével külsősként kapcsolatban álltam színházakkal, amikor egy volt barátnőm elkészítette Weöres Sándor Psyché című művét a szatmári színház keretében, de annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült, a színház néhány előadás után „kijátszotta”. Azt mondták, ebből elég lesz ennyi. Valamit ki kellett találnunk – így jött létre a Borostyán. Elindultunk vele a megyébe, nem bántuk meg.
Következett a vállalkozás jogi-adminisztratív hátterének megteremtése, megkerestem egy ügyvédet, ő készítette el a formaságokat, és lett belőlem egyéni vállalkozó, nálunk ismertebb nevén PFA. A Psyché sikerét látva megkeresett egy erdélyi színész Salinger Zabhegyező című művének feldolgozásával, ami aztán le is fedte Erdélyt, a Partiumot és Kelet-Magyarországot. Tizennyolcadik éve ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal kint élek, kapcsolatban állok magyarországi színházakkal is.
– Vagyis nem bánta meg, hogy belevágott?
– Nem, dehogy, sőt. Igaz, hogy a szervezési munka sok jövés-menéssel jár, de a szabadságérzés, hogy nem vagyok lekötve egyetlen színházhoz sem, mindent kárpótol. Végső soron azt csinálom, amit mindig is akartam.
– Műfaji megkötés van?
– Eddigi legnagyobb sikereink közé tartozik Hobo, illetve Berecz András műsora. Gondolom, Hobót nem kell bemutatnom, Berecz András mesemondó-népdalénekes, kettejük világa különböző. Ha pontosabban szeretném megfogalmazni, mi is a Borostyán célja, az volna a legtalálóbb, hogy két lábon áll: az egyik láb az új ismeretek közlése, a másik iskolai jellegű. Rendhagyó irodalomórának is mondható több produkciónk, házhoz visszük a megelevenített irodalmat.
Érdekes, hogy alig-alig van ugyanabból a műből két azonos előadás, mivel a tanerők nem egyformán rugalmasak. Sőt vannak, akik nem is veszik szívesen a kívülről jövő „beavatkozást” a tananyagba, mások viszont egyenesen kérik. Ugyanis maximális az interaktivitás, amit a diákok nagyon élveznek. Nem hagynak egyetlen nekik feltett kérdést sem megválaszolatlanul, épp ellenkezőleg, gyakran kérdeznek még sok mindent hozzá.
– Miért lett Borostyán a produkciós iroda neve?
– Mert olyan növény, ami bárhol megveti gyökereit, mindig a fény felé tör, levelei mindig az új hajtásokat részesítik előnyben. Bevallom, én is szívesebben dolgozom fiatal művészekkel, nemcsak színészekkel, de zenészekkel, festőkkel is. Jelenleg például van egy kiállítás, Élet a kastélyban a címe. A nagykárolyi Károlyi-kastélyt mutatja be Jula Ciprian szatmári fotós 28 képből álló fotósorozata, a megnyitón korabeli ruhákban egy 16 éves leányka énekelt, hasonló korú zongoristalány kísérte.
Ez volt számukra a kiugrás lehetősége, azóta részt vettek egy megmérettetésen, elismertek lettek. Tehát a fiatal művészek számára a lehetőség biztosítása is bekerült a produkciós iroda céljai közé, bár igazából a lényeg közelebb hozni a fiatal generációhoz a színházat azzal, amiről már beszéltem: házhoz visszük nekik. Nem mondom, hogy az összegyűlt diákság között nincs olyan, aki épp egy másik óráról akar emiatt ellógni, de úgy vélem, ha száz közül tíz színházbarát lesz, akkor máris megérte. Ezért nem érzem, hogy az én, a mi munkánk konkurencia volna a színháznak, épp ellenkezőleg. És a már szintén említett interaktivitás is nagyon vonzza a diákságot.
– Előfordult-e már, hogy valahol „megrendeltek” egy előadást?
– Hogyne. Épp a legutóbbi műsorunk, Gajai Ágnes Édes Anna produkciója is megrendelésre jött létre. Hivatalosan 2012-től működik a Borostyán, de már túl vagyunk a megkeresésen, most már az igények függvényében dolgozunk. Sokat kellett szelektálni, mert sokan kérdezték, hogy ez vagy az nincs-e. Készítettem egy körkérdést, mik lennének a leginkább igényelt művek, így jött be az Édes Anna, az első, teljesen saját „gyermek”. Érdekességként említem, hogy előbb Kosztolányi Pacsirta című kisregénye került szóba, de Szatmáron és Károlyban két-két iskolában is az Édes Annát kérték, és ennél maradtunk.
– Eddig minden említett produkció egyszemélyes. Ez véletlen vagy tudatos?
– Abszolút tudatos. És nemcsak azért, mert az egyszemélyes műsor szervezésileg könnyebb, de épp az interaktivitás miatt az előadónak el kell érnie, hogy őt maguk közé fogadják a jelenlévők. Kettő vagy több szereplővel a diákság körében már nem működne ez a befogadás-befogadtatás.
– A szervezést említette: a Psychéhez képest bővült vagy szűkült a lefedettség?
– Nagyjából ugyanaz. Vagyis Kelet-Magyarország, Partium, Erdély. A Székelyföldön jól ismerik és szeretik a produkciókat. Sokan besegítenek a szervezésbe is, de alapjában véve egyedül szervezek. Tudom azt az 5, 6, 7, 8 helyet, ahol mindig biztosan szívesen látnak, a többi hely gyakran magától adódik. Nagy ellenségem az idő, nem könnyű mindenhová eljutni. Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön hatszáznál több az állandó közönségünk, mert ez olyan műfaj, ami arrafelé kihalóban van, és érzik, hogy épp ezért kell ápolni.
– Közelebbi és távolabbi terveik?
– Az iskolai szinten Babits Jónás könyve, Kosztolányi Esti Kornélja következik, egy újabb Berecz András és Hobo-turné. Hobo mondta, aki a budapesti Nemzeti Színház deszkáiról jött, hogy hallott olyat: több diák az egyéni műsorának interakciója miatt ment később színházba is. Áprilisban Berecz András új műsorral jön, a Káin és Ábel történetét feldolgozó Láttam a Holdat előttem címmel. Március végén Gajai Ágival megyünk a Székelyföldre, tehát van munka bőven.
– Nem gondolt a vállalkozás bővítésére?
– Ősztől még egy embert szeretnék felvenni, aki a pályázatokkal foglalkozna, mert arra nekem már fizikailag nem jut időm. Vagyis pozitívan látom a jövőt: ha többen is belekezdenének hasonlóba, akkor sem félek attól, hogy a Borostyán ne működne. Hisz ugye a névadóját sem lehet olyan egykönnyen kiirtani!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Interjú – Újraszínezte Mező Misi életét a hit
Magna Cum Laude, teológia és romaság
A legtöbb gyülekezettől eltérően Bogártelkén két hétig tart a reformátusok ökumenikus imahete. Idén a záró istentiszteleten a rákoscsabai baptista gyülekezetből látogattak el tucatnyinál többen a kalotaszegi kis faluba. A gyülekezeti tagok közül többen tagjai a BÉTHEL alapítványnak, amely támogatja a bogártelki templom kazettás mennyezetének felújítását. Az istentiszteleten bizonyságtétellel és énekkel szolgáltak a rákoscsabai baptista fiatalok, akiket elkísért Mező Misi, a Magna Cum Laude énekese. Az ebédre várva beszélgettünk az ismert zenésszel megtérésének körülményeiről, illetve arról, hogy miként fogadták zenésztársai és a családtagok ezt a komoly változást az életében.
Énekeljetek az Úrnak
– Melyik a kedvenc bibliai idézeted?
– Jó néhány évvel ezelőtt vettem egy mikrofont, amit egyedivé szerettem volna tenni. Megkértem valakit, hogy fesse rá nekem Krisztus képét. Egy bibliai idézetet is belevésettem a mikrofonba. Amikor a Szentírásban keresgéltem, Jeremiás könyvénél bukkantam erre az igére: Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert a szegénynek lelkét megszabadítja a gonoszok kezéből(Jer 11, 20). A mikrofon ma már nincs meg, mert amikor elromlott, odaadtam egy kedves barátomnak, aki a Magna klubbot szervezi. Szerintem minden bibliai vers egyformán fontos, talán Jézus tanításai azok, amelyek egy kis elsőbbséget élveznek.
– Hogy állsz a teológiai tanulmányaiddal?
– Jelenleg a második évemet taposom a baptista teológián, de nem azért végzem a főiskolát, mert teológus vagy lelkipásztor szeretnék lenni. Igazából a Bibliába, és a baptista hitvallásba akartam mélyebb betekintést nyerni, de persze hiszem, hogy az Úr irányítja az életünket. Ha ő úgy akarja, akkor lehet, hogy teológus leszek, de egyelőre nem ez az indíttatásom. Nagyon nehéz a zenélés meg a család mellett ezt végezni, de azért egészen jól boldogulok.
Megbocsátás nélkül nincs jövőnk
– Már a megtérésed előtt könnyen megbocsátottál. Amikor például az első együttesedtől, a La Bombától meg kellett válnod, azt nyilatkoztad, hogy nem maradt benned harag. Mennyiben változott a megbocsátásra való hajlam, amióta hívő ember lettél?
– A megbocsátás az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Anélkül nincs jövőnk. Aki állandóan csak a múlton rágódik, az nem halad előre. Egy alkalommal Szenczy Sándor, a baptista szeretetszolgálat elnöke prédikált a megbocsátásról, amikor egy lány sírva fakadt, és azt mondta, hogy ő képtelen megbocsátani. Elmesélte, hogy az édesanyja eladta őt háromévesen, és egy bordélyházban kötött ki. Később megpróbált megszökni onnan, de visszavitték, ágyhoz bilincselték, és egy csomó férfi megerőszakolta. Hogyan tudna megbocsátani, amikor a saját édesanyja ilyet tett vele? Azóta a lány megtért és megbocsátott az édesanyjának. Most már előre tud tekinteni, le tudta tenni a terheket, amelyek majdnem megfojtották. Van jövője.
– Hogyan fogadta a zenekar ezt a változást az életedben?
– Ők eleinte csak röhögtek. Azt gondolták, hogy ez is csak egy újabb hóbort, amin majd túlteszem magam. Aztán amikor látták, hogy valóban megváltoztam, és igyekeztem a vadhajtásokat lemetszeni az életemről, akkor már látták, hogy komolyan gondolom. Azóta a színpadon is megváltozott sok minden. Van egy számunk, aminek az a címe, hogy Gondatlanságból elkövetett emberölelés, ami a megcsalásról szól. Amikor bekövetkezett a változás az életemben, kértem a srácokat, hogy ezt vegyük le a koncertek repertoárjáról, mert az értékrendemmel már nem fér össze. Nem akartam arra bátorítani a fiatalokat, hogy megcsalják a kedvesüket. Zenésztársaim ezt megértették, és azóta színpadon már nem énekeljük.
– Hogyan viszonyult hozzá a család?
– A család nagyon pozitívan fogadta. Szoktam mondani félig poénból, hogy a megtérésem első haszonélvezője a feleségem volt. Teljesen másként viselkedem otthon is. Már nem jelentett terhet számomra, ha le kellett menni a játszótérre a gyerekekkel. Több türelmem van és odafigyelek rájuk. Természetesen követek el én is hibákat. A megtérés nem azt jelenti, hogy többet nem vétkezünk, de teljesen más fajsúlyú, más jellegű bűnöket követünk el. Az emberek mind követnek el hibákat, csak az a kérdés, hogy harcolnak-e a bűnök ellen. Próbálok példaértékű életet élni, hisz cselekedeteink által leszünk megítélve.
HOVER ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Basarabia e România! Besszarábia Romániáé!
Vannak olyan logikai ellentmondások, amelyek megállapításához nem szükséges egyetemi oklevél, sőt még érettségi bizonyítvány sem. 
Kedvenc politikai „bukfencem”: az egymással vitázó két román csúcspolitikus egyike azt állítja, hogy néhány napja telefonon beszéltek egymással, miközben a másik tagadja a telefonhívást. Nyilvánvaló, egyikük nem mond igazat. Amennyiben tudattalanul teszi, Alzheimer-kór gyanújával orvoshoz kellene fordulnia, amennyiben tudatosan, nem lenne helye a népképviseletben. Erkölcsileg megbukott ugyan, jogilag viszont minden rendben van. Miközben a választópolgár azzal szórakozhat, hogy melyik felére esik a levegőbe röpített érme.
A fentihez hasonló logikai ellentmondás: miközben az Európai Unió a határok tiszteletét hirdeti, és nézeteinek az alkalmazását megköveteli a tagországoktól, Románia tele van festve „Basarabia e România!” (Besszarábia Romániáé!) felirattal. A húsz évig tartó nagyromán álom nosztalgiáját és a határmódosítás vágyát kifejező jelmondattal. Nemzeti színekkel díszítve vagy anélkül. Aki még egyetlen hasonló feliratot sem látott, nem ebben az országban él, vagy sürgősen szemészhez kell fordulnia. Bukarest egyik sugárútját Bulevard Basarabia névre keresztelték.
Eddig rendjén. A Brassó–Bukarest–Konstanca-autóút egy-egy részét Besszarábia 1, 2, 3, ..., n útszakaszként kellene feltüntetni a jól látható és hivalkodó feliratok miatt. Ez is rendjén volna? Vajon ki festette őket közterületre? Vagy a műút korlátjai, a vasút melletti betonfalak, a felüljárók és a hidak Romániában magántulajdonban lennének? És ha közterületen az Európai Unió szellemiségével ellentétes feliratok vannak, akkor a tagország hivatalnokainak nem lenne-e feladatuk eltüntetni azokat? Az Unió korifeusai és farizeusai fikciók helyett miért nem amiatt tiltakoznak, ami szemmel látható, kézzel tapintható?
A téma iránt mégis érzékenyeknek öt perces pihenőt ajánlok Buşteni-hegyvidéki település Brassó felőli bejáratánál. Az autóút mentén jobbra-balra parkolóhely, eldobott szemét és megszokott rendezetlenség. Ám már első látásra feltűnő a motorjától megszabadított PH 12 KOU rendszámú teherautó látványa. Két oldalán messziről is jól olvasható feliratokkal: „Fără compromisuri (piros-sárga-kék) Basarabia e România!” (Kompromisszumok nélkül Besszarábia Romániáé!), illetve „1918 România 1918”. A nacionalista érzelmeikkel túlhevített hőbörgők még azt is ráírták, hogy „Muie Petrolul!” (Szopd meg a Petrolult!).
A rövidítésekből ítélve hasonló minősítést kapott a marosvásárhelyi focicsapat és a bukaresti bajnokcsapat is. Az utóbbi feliratok viszont nem az elhagyottsága és nemzeti telítettsége miatt immár muzeális értékű gázolajszállító roncsra, hanem egy elhanyagolt épületmaradványra kerültek. Az egykori vasúti őrház környékén európai uniós román szemét. A tíz méterre fekvő sínek mögött legalább ötven méter hosszú betonfal, másfél tucatnyi felirattal és köztük helyenként nemzeti színekkel. A „Basarabia e România!” alapmotívum mellett olyanokat is olvashatunk, akár több példányban, mint: „Unitate naţională! Jos hotarul de la Prut! Limba română unica stăpână! Unirea face puterea! Unire!” (Nemzeti egység! Le a határral a Prutnál! A román nyelv az egyedüli úr! Az egyesülés erőt ad! Egyesülést!) Úgy tűnik, az Európai Unión kívülre kerültem...
Behunyom a szemem, képzelődöm. A Magyar Gárda emberei a Bécsbe vezető M7-es autópálya mentén legalább százszor lefestették, hogy „Erdély Magyarországé!”, mire másnap az Európai Parlamentben megleckéztették a fasiszta-horthysta-orbanista magyarokat. Németország autópályáin mérnökien pontos beosztás szerint váltják egymást a feliratok: Ausztria Németországé! Elzász-Lotharingia Németországé! Morvaország Németországé! Danzig Németországé! Königsberg Németországé! Riga Németországé! Tallinn Németországé! és a többi. Berlinben, az Unter den Lindenen migránsok tízezrei ropják az örömtáncot: Egyesült Európai-Arab Uniót akarunk! Kinyitom a szemem. Az egyik bukaresti stoptáblára ragasztott matricán lekoptak a betűk, így az olvasható, hogy: „Arabia e România” (Arábia Romániáé!). Istenem, vajon mit hoz a jövő?
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

A rubincsőrű kék madár fészkére száll…
Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
"Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz)
Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár.
Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást.
A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund.
A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született.
Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Lélekrombolás
„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám)
Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte.
A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése.
Megbélyegzés véleménydiktatúrával
A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti.
A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz.
Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget.
A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe.
Mesterségesen irányított közvélemény
A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe.
Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen.
A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez.
Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti.
A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra.
Nemcsak önérdek az értékek tisztelete
A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság.
Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át.
Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van.
Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel".
Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket.
Veér Győző
A szerző szovátai orvos
Krónika (Kolozsvár)

Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte.
– Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
– Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
– Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered?
– Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
– De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
– Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
– Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
– Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából".
– Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
– Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
– Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
– Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
– Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!)
– Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
– A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként".
– (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
– Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával?
– A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
– Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író?
– Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető.
– Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos.
– A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
– Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről?
– Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
– Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
– Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
– Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
– Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
– Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
– A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat.
Népújság (Marosvásárhely)

Megrajzolt értékeink a Minerva székházában
Művészettörténészi végzettségét ötvözte rajzkészségével – avagy saját megfogalmazása szerint a rajzolási hóborttal – Kelemen Albert Kálmán, ennek a folyamatnak az eredményeit tárja az érdeklődők elé tegnap óta a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székhelyén.
Az épületgrafikákat, városi látványképeket és más grafikákat felvonultató Megrajzolt erdélyi értékeink című kiállítást, akárcsak az alkotó 1999-es Kolozsvári bemutatkozó tárlatát, Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke nyitotta meg. Hangsúlyozta: az utóbbi években kialakított művészi világ középpontjában a műemlék jellegű épületek megörökítése áll. Olyan jelentős erdélyi művészek nyomdokaiba lépett ezáltal Kelemen Albert Kálmán, mint Kós Károly, Debreczeni László, Varga Nándor Lajos, Köpeczi Sebestyén József, Vámszer Géza, ifjabb Cseh Gusztáv és mások. A tárlat augusztus végéig, munkapokon 10 és 15 óra között tekinthető meg a Minerva-házban, a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár)

Kezdődnek a Brassói Magyar Napok
A Brassói Magyar Napok kedden, szeptember 13-án kezdődnek és vasárnap érnek véget. A programot áttekintve, kicsiknek és nagyoknak egyaránt találunk érdekes és értékes eseményeket. A megnyitó kedden este fél nyolctól lesz a Patria teremben, ahol a Kolozsvári művészekből álló Operett Group Projekt előadását láthatják.
A Magyar Napok alkalmával gyerekeknek lesz meseterápiás foglalkozás Szabó Enikő meseterapeutával az Áprily Lajos Főgimnáziumban, illetve a 2-es és a 15-ös Általános Iskolában. A Sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház társulata A rest legényről című előadását mutatja be szerdán, délután 5 órától az Arlechino Bábszínházban. Újdonság, hogy idén a Graft-patak melletti sétányon lesz Bor-, buli- és gasztrokert.
A bor kedvelőinek szerveznek majd borkóstolót az unitárius templom melletti teremben. Ugyanezen a helyszínen, az unitárius templom termében szeptember 14-én, este 7 órától tartják meg a sokak által várt József Attila-estet, Földes Lászó – Hobó fellépésével. Két képzőművészeti tárlat megnyitását is műsorra tűzték: Karda Zenkő festőművész, illetve az Incitato művésztelep csoportos kiállítását. Az előbbit az evangélikus egyházközség konferenciatermében, az utóbbit a Reménység Házában.
Az irodalom kedvelőknek irodalmi revüt szerveznek az Előretolt Helyőrség Íróakadémia előadásában szeptember 17-én, szombaton az Arlechino Bábszínházban. Aki pedig a sportot kedveli, az részt vehet vasárnap este a Hockey Pubban megszervezett rendezvényen, ahol sporthírességek élménybeszámolóit hallgathatják meg.
A koncertek iránt már sok Brassói érdeklődik. Brassó főterén, a Tanács téren fellép majd a TransylMania, Baricz Gergő, Szász Ágnes és a Gébert-Ulbert Projekt zenekar, a Góbé zenekar. Lesz Republic-koncert szeptember 15-én és Piramis-koncert vasárnap, szeptember 18-án, a rendezvény záróakkordjaként. Petki Judit
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Húszéves Marosvásárhely első testvértelepülési kapcsolata
Jubiláló barátság
Augusztus 31-szeptember 4. között látta vendégül a Marosvásárhelyi küldöttséget a ZA-MA Baráti Társaság, s szerveztek pörgős, színes, élménydús programot, mindezt az immár két évtizede tartó testvértelepülési kapcsolat és a második alkalommal sorra került vadpörkölt- és borfesztivál apropóján.
Visszatértek a "vitaminok"
Pénteken, szeptember 2-án vette kezdetét Zalaegerszeg város háromnapos ünnepsége, amelyen megtisztelő szerep jutott a közel 800 kilométerről érkezett küldöttség művészeinek is.
– Zalaegerszeg a köztéri szobrok és alkotások városa. Most egy olyan alkotással bővült, amely nemcsak azt bizonyítja, hogy a városban fontos a jövő generációjára való odafigyelés, de tárgyi bizonyítéka a húszéves barátságnak is. Ahogyan Farkas Ferenc Piac téri Fiatalok című bronzszobrának két hőse, a lány és a fiú között szerelem látszik kibontakozni, úgy fonódtak a két város lakosai között barátságok, erős szálak – mutatott rá köszöntő avatóbeszédében Balaicz Zoltán polgármester.
A bíróság zsúfolásig megtelt dísztermében a Domahidi kvartett Sok számos esztendők című köszöntő népdala nyitotta meg a hivatalos ünnepséget.
Vígh László országgyűlési képviselő köszöntője szerint összetartozásunk nem 20, hanem 1100 éves. Eperjes Károly színművészt idézte, aki szerint a régi Magyarország formája olyan volt, mint egy kenyér. Erről azonban Trianonban levágták a vitamint tartalmazó héját. "Köszöntöm itt a vitaminokat" – fejezte ki örömét a képviselő.
– A hivatalos kapcsolat 1996. október 22-én jött létre, dr. Gyimesi Endre akkori polgármester, valamint a néhai Fodor Imre polgármester és Orbán Dezső egykori alpolgármester kézjegyével – elevenítette fel a kezdeteket Balaicz Zoltán. Ezt követte 2000-ben a MA-ZA (Marosvásárhely-Zalaegerszeg Baráti Kör Egyesület), majd 2003-ban a ZA-MA (Zalaegerszeg–Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület) megalakulása. "Összeköt bennünket a közös múlt, a keresztény hit, a nemzeti hagyomány, az emberek közötti barátság, a megértés, egymás értékeinek tisztelete. Ezzel magyarázható, hogy ez a kapcsolat erős, kitartó és folyamatosan megújuló" – mondta Balaicz. Nem hagyhatta szó nélkül a 2004. december 5-i, "az akkori politikai élet által beszennyezett népszavazást" sem, melyet követően dr. Gyimesi Endre kezdeményezte, hogy a testvérváros polgárait fogadják jelképesen Egerszeg tiszteletbeli polgáraivá. Ennek eredményeként 2005 novemberében 237 vásárhelyi vehette át a díszpolgárságot bizonyító okiratot. "Egy nemzetet nem az országhatárok, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba kapaszkodó kis körei tartanak össze, szellemisége tesz naggyá. Ezért csatlakozott Zalaegerszeg is ahhoz a nemzeti szolidaritási mozgalomhoz, melynek keretében székely zászlót tűztünk ki a városházára, kifejezve ezzel együttérzésünket erdélyi magyar-székely testvéreink iránt, s a zászló azóta is ott leng!" – újságolta örömmel a polgármester. De az összetartozásnak más tárgyi bizonyítékai is vannak: míg Egerszegen székely kaput állítottak, addig Vásárhelyen göcseji haranglábat; évente megszervezik a Zala megyei és a határon túli magyar területek fiataljai közötti kapcsolatokat erősítő Kárpát-medencei ifjúsági tábort, s az évtizedek alatt számos erdélyi magyar Zalában talált második otthonra.
A történelem folytatódik
A Zalaegerszegért díjas Cseh Gábor, a MA-ZA elnöke felszólalásából kiderült, a két város közötti kapcsolat az 1980-as évekig nyúlik vissza, s a kezdeti sportkapcsolatok idővel önkormányzati, politikai, kulturális és oktatási intézmények közötti együttműködéssé bővültek. "A jó testvéri kapcsolatot azonban igazán élővé a barátság, az emberi érzések, az emberi kapcsolatok teszik. Ezért alapítottuk 2000-ben a MA-ZA Baráti Kör Egyesületet", mutatott rá a felszólaló. Az azóta épülő szimbolikus hídnak pedig a két évtized történései az alappillérei: számos zalai képzőművész mutatkozott be Vásárhelyen, illetve vásárhelyi Egerszegen, de kitűnő kapcsolat működik a Zalai Táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes között, illetve a Látó és a Pannon Tükör folyóiratok szerkesztősége között. Sportvonalon ifjúsági, serdülő és felnőtt labdarúgók találkoznak különböző tornákon. A barátság tárgyi bizonyítékokkal is rendelkezik: három köztéri alkotást helyeztek el Egerszegen: a Béke téren a vásárhelyi RMDSZ állíttatott kopjafát; a Vizsla parkban a Barátság kapuját; míg Wass Albert születésének 100. évfordulója alkalmából a Dózsa-parkban Wass-mellszobrot avattak. Zalaegerszegnek három Pro Urbe-kitüntetettje van: Józsi György, a Zala megyei labdarúgó-szövetség elnöke, dr. Gyimesi Endre és dr. Hóbor Erzsébet, a ZA- MA Baráti Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. "Maros-vásárhely és Zalaegerszeg testvérkapcsolata már történelem. De ez a történelem folytatódik" – fogalmazott az elnök.
A testvértelepülési szerződést aláíró dr. Gyimesi Endre elmondta, Zalaegerszeg volt Vásárhely első magyarországi testvérvárosa. "Örömmel tölt el, hogy országgyűlési képviselőként 2010-ben szavazatommal én is letehettem a voksot a határon túli magyarok teljes jogú állampolgársága mellett", húzta alá felszólalásában az egykori polgármester, aki a nemrég elhunyt Fodor Imrével 20 évig őszinte barátságot ápolt.
Az eseményen jelen levő s a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban a testvértelepülési kapcsolatok ápolásáért felelő Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója szerint mi, vásárhelyiek, a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét adjuk Zalaegerszegnek. Reményét fejezte ki, hogy ezután a hivatalos kapcsolat is új erőre kap, majd a 400 éves szabad királyi városi rangot jelképező plakettet és jelvényt adott át Balaicz Zoltánnak, dr. Gyimesi Endrének, Orbán Dezsőnek és Cseh Gábornak. Orbán Dezső szerint az egerszegi kapcsolat nemcsak az első, hanem a legértékesebb, legsokszínűbb és leginkább életszerű is. Köszönetképpen Balaicz Zoltán a 20 éves jubileum előtt tisztelgő emléklapot adott át Csegzi Sándornak és Cseh Gábornak, a vásárhelyiek pedig Czirjék Lajos festményével és Duha László fafaragó munkájával kedveskedtek a házigazdáknak. Záró-momentumként a Domahidi lányok az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című, saját feldolgozású népéneket adták elő.
Hármas tárlat a Zsinagógában
A zalaegerszegi vadpörkölt- és borfesztivál részeként az erdélyi tájakat megelevenítő festményekből, az örmény és a magyar népi motívumokat feldolgozó faragványokból, illetve a 20 éves testvérvárosi kapcsolat sajtóvisszhangjának anyagából Jubileum címmel hármas tárlat nyílt pénteken a kiállító- és hangversenyteremmé átalakított zsinagógában. Nemes László Marosvásárhelyi származású, immár 30 éve Egerszegen lakó festőművész méltatásában a szülőföldtől való elszakadás fájdalmát, de a szülőföldjétől 800 kilométerre talált segítő kezek örömét emelte ki.
Három nagy vidék – a Mezőség, Kalotaszeg, a Homoród mente – lenyűgöző falusi tájai elevenednek megCzirjék Lajos 25 festményén. A falu világát megörökítő olajfestmények az ezeken a vidékeken az utóbbi két- három évben szervezett festőtáborok "termései". A munkákat az anyaországi közönség már láthatta Budapesten, Baján, a művész azonban első alkalommal járt most Egerszegen.
A szemközti falon az örmény gyökerekkel is rendelkező Duha László 54 alkotása tekinthető meg. 43 plakett az örmény művészetből vett motívumokat tartalmaz. "Az örmény kódexszél-illusztrációkból megőrzöm a tipikus örmény motívumokat, amelyeket más, az örmény művészetre jellemző elemekkel egészítek ki" – avat be az alkotás titkaiba a szakmáját tekintve egészségügyi asszisztens autodidakta művész. Így elevenedik meg a hárpia, vagyis a női fejet viselő madár, az örök szerelmet szimbolizáló, nyakukat egymásba fonó madarak, az örmények megélhetését jelképező gránátalma, az erőt jelképező stilizált oroszlán, a páva – a büszkeség jelképe, mindezeket nem tudni honnan induló, majd hol végződő indák fonnak körbe.
A tizenegy magyar népi motívumokat feldolgozó plaketten szintén jelen van az életfát jelképező indamotívum. A Maros, Hargita, Kovászna megyei motívumrendszerekből egyénileg összekombinált plaketteken visszaköszön a margaréta, a tulipán, a szegfű, a búzavirág, a nap, a rozetta.
A két tárlatrész között középen, mintegy összekötő kapocsként várja a látogatókat az az összeállítás, amely a testvérvárosi kapcsolat és a baráti társaság két évtizedes tevékenysége során szervezett különböző események plakátjait, valamint a Marosvásárhelyi és zalaegerszegi sajtóban megjelent írásokat öleli fel.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alapítvány támogatta.
Vásárhely címere az első
Mind a 14 testvérváros címerével gazdagodik jövőre a városháza előtti tér, mondta Balaicz Zoltán polgármester, a jubiláló ünnepségsorozat részeként szervezett címeravatón. Zalaegerszeg címere mellett az idén Marosvásárhely címere kapott helyet, s róluk ünnepélyes keretek között leplezték le a magyar, illetve a székely zászlót. "Két város, de egy nagy szív vagyunk. A címer pedig örökre hirdetni fogja barátságunkat" – fogalmazta meg Cseh Gábor.
Színes kavalkád a borutcán
Zalaegerszeg városának vezetői, Marosvásárhely és Barót testvérvárosok delegációi, a helyi méz- és borlovagrendek képviselői, a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület honvédei, fúvósok, mazsorettek, vadászok, erdészek, néptáncosok és népzenészek alkotta színes menet vonult végig pénteken délután Zalaegerszeg borutcává átalakult főutcáján. A II. vadpörköltfesztivált a köszöntőbeszédek elhangzása után a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület díszsortüze nyitotta meg hivatalosan. A másnapi, szombati vadpörköltfőző versenyre 72 csapat iratkozott fel, erről a pénteken megjelent riportban számoltunk be.
Nélküled…
Az ünnepség következő mozzanataként a Domahidi kvartett – Zsuzsa (21), Kata (19), Sára (15) és Anna (10) – a hangversenyteremben lépett fel, felejthetetlenné téve a 20 éves jubileumot. A mezőbergenyei lányok Domenico Gallo-, Mozart- és Bach-műveket adtak elő. Ezután népi alkotásokat játszottak. Az Én Istenem című régi székely himnusz és egy Balassi-feldolgozás után Kata, majd Sára csodálatos hangja töltötte be a termet. A szépszámú hallgatóság valósággal megbabonázva hallgatta a lányok tiszta, szívbe markoló előadását, s azt, amikor a két nappal később 10. életévét betöltő Anna kristálytiszta hangján felcsendült a Nélküled című dal. Nem is próbálta senki sem visszatartani a meghatódottság könnyeit, aztán a ráadásként újra előadott dal éneklésébe már a közönség is bekapcsolódott.
– Nagy élmény volt számunkra ez a fellépés, hiszen most muzsikáltunk, énekeltünk közönség előtt úgy, hogy csak mi töltjük ki az egész estés műsort – osztotta meg élményét Domahidi Zsuzsa.
Nagy Annamária
Népújság (Marosvásárhely)