Sem iskola, sem iskolabusz
A vidéki oktatási intézmények összevonása növelte az ingázó diákok számát
Gyerekek és szülők ezrei szembesültek azzal ezekben a napokban, hogy az idei tanévben a vidéki iskolák felszámolása, összevonása miatt ingázniuk kell, ám a tanfelügyelőségek nem tudnak ehhez elegendő iskolabuszt biztosítani.
Hargita megyében például hat és félezerre nőtt ősztől a naponta ingázó diákok száma. A gyerekeknek átlagosan 10-15 kilométert kell utazniuk, de olyanok is akadnak, akik naponta oda-vissza számolva 60 kilométert tesznek meg azért, hogy tanulhassanak. Jelenleg mintegy négyezer-ötszáz tanuló utaztatásának gondja a szülőkre vagy magára a diákra hárul, mert a megyében található 75 iskolabusz mindössze 1800-2000 diák szállítására elegendő.
„Azokon a településeken, ahol nincs iskolabusz, mert még nem kaptak – például Homoródszentmárton, Gyergyóholló, Tölgyes –, mikrobuszok bérlésével próbáljuk áthidalni a hiányt, a költségeket egy központi program támogatásából állja a tanfelügyelőség. Ugyanebből a forrásból finanszírozzuk azokat az alternatív megoldásokat is, ahol például szülők bevonásával, segítségével oldják meg az utaztatást” – nyilatkozta lapunknak Csukás Levente, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség gazdasági igazgatója.
Beszámolója szerint korábban 22 újabb iskolabuszt kérvényeztek az oktatási tárcától, majd ezt a számot egy „reálisabbra”, hatra csökkentették. „Már akkor is tapsolnánk, ha három-négy buszt kapnánk. Ezek a járművek oda kerülnének, ahol az alacsony diáklétszám miatt kénytelenek voltunk felszámolni az iskolát” – magyarázta az igazgató, aki szerint Székelyvarság, Homoródszentmárton, Kobátfalva, Hidegség, Gyergyóholló és Tölgyes szerepel a prioritási listán.
És a szülők fáradtsága?
„Minden reggel megfogadom, hogy többet nem viszem be a városi iskolába a gyereket” – panaszkodik az egyik Maros megyei faluban élő Kulcsár Ildikó, aki családjával naponta egy órát utazik faluról városra és vissza. „Sokba is kerül, fárasztó is” – mondja a kétgyermekes anya, aki nincs egyedül ezzel a problémával a megyében. Az anyuka olyan településen él, ahová nem jut el a megyében jelenleg közlekedő 76 iskolabusz egyike sem, így a diák utazási támogatást kap. „Jó, hogy legalább az utazást kifizetik. De az én fáradságomat nem fizeti ki senki” – panaszkodott az anyuka.
Az ingázás valóban fáradsággal jár. Erdőszentgyörgyről Marosvásárhelyig például 40–45 perc az út. Oda-vissza megjárni ezt a távot, azt jelenti, hogy a várakozással együtt napi két órát tölt az utazással az, aki az ingázást választja. Egy bérlet ára 170–180 lej, annak függvényében, hogy egy hónapban hány napot utazik a bérlettulajdonos, az iskolások 10 százalékos kedvezményben részesülnek. A Vásárhellyel egybeépült falvakba húszpercenként járnak a buszok, innen könnyebb a bejárás.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, a minisztérium további négy iskolabuszt ígért. Ennél többre volna szükség, ezért azokat az iskolákat, amelyek közelében nincs más tanintézmény, még a annak ellenére sem zárták be, hogy nagyon kevés a gyerek.
Illés Ildikó elmondta, a minőségi tanításhoz erős iskolaközpontokra volna szükség, ami csak az összevonásokkal, az ingáztatásokkal lenne megvalósítható, de ezt a szülői közösségek nem látják be, és ragaszkodnak településük iskolájához. Példának a községközpontnak számító Küküllőszéplakot hozta fel a főtanfelügyelő-helyettes.
Újabb 170 busz érkezik
Az oktatási minisztérium tud az iskolabuszhiányról, a tárca éppen tegnap írt ki versenytárgyalást 170 jármű beszerzésére – tudtuk meg Király András oktatási államtitkártól. Tájékoztatása szerint jelenleg 2370 iskolabusz van forgalomban, és az intézmény-összevonások miatti új helyzetben további 900 jármű van forgalomban.
„Ismerjük az ingázó gyerekek gondjait. Hosszú távon az iskolabuszok jelentik az olcsóbb és kényelmesebb megoldást számukra, de beszerzésük sok pénzbe kerül. Addig is az állam valamennyi diáknak biztosítja az utazási költséget ott, ahová nem jut el iskolabusz” – magyarázta az államtitkár. Egyébként Király András volt még képviselőként a kezdeményezője annak a négy éve érvényben lévő törvénynek, amely szerint az állam állja a diákok ingázási költségeit. A jogszabály szerint megtérítik a napi utazás árát, ha a távolság nem haladja meg az 50 kilométert. Antal Erika, Baloga-Tamás Erika
Antal Erika, Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Módosult az átadási határidő
Az idővel versenyeznek a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurátorai
Ismét módosult a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálásának befejezési határideje. A napokban tárgyalt a felújításra kiírt pályázatot elnyerő Concefa cég és a kolozsvári városháza az új határidőről, valamint a módosult feltételek részleteiről.
Az új határidő: november 27.
„Az előre nem látható akadályok és az ebből adódó lassú munkamenet miatt, ismét tárgyaltunk a Concefa vezetőségével, és abban állapodtunk meg, hogy a legutolsó dátum, ameddig kitolható a restaurálási munkálatok befejezése, az november 27-e. Persze, jeleztük a Concefának, hogy a városháza nem ragaszkodik föltétlenül ehhez a dátumhoz, annál jobb, ha hamarabb is sikerül befejezni a munkálatokat” – mondta el lapunknak László Attila, Kolozsvár alpolgármestere.
Ezen a tárgyaláson módosították a szerződés feltételeit is, a korábbi szerződés értelmében ha a Concefa nem fejezi be a megszabott határidőre a munkálatokat – ez a határidő 2010. július 22-e volt – , büntetést köteles fizetni minden késett nap után. Az alpolgármester elmondta: nem érdekük további anyagi gondokat aggatni a munkáltató cégre, ezt a határidőt is november 27-ig tolták ki.
„Mindannyiunk érdeke, hogy a restaurálás minél hamarabb befejeződjön, és át tudjuk adni a szoborcsoportot eredeti formájában” – fejtette ki László Attila, majd hozzátette: „szerettük volna, ha a szoborcsoportot október 12-én teljes díszében tudtuk volna átadni, mivel 1902-ben ezen a napon avatták fel, de ez sajnos a jelenlegi helyzetben kivitelezhetetlen”.
Majd, ha fagy
A felújítást végző szakembereknek ugyanakkor az időjárással is fel kell venniük a versenyt, hisz a fagy beállta előtt be kell fejezniük a talapzat teljes restaurálását, mivel ezután már nem lehet a köveket egymáshoz illeszteni, betonozni, malterrel dolgozni.
„Megfeszített iramban dolgozunk, a szoborcsoport talapzatát mindennap két sor díszkővel borítjuk be, ezzel párhuzamosan folynak a Kolozsi úr által vezetett bronzelemek restaurálási folyamatai. A talapzat betonmagjának megöntése volt az egyik kulcsfontosságú kérdés a restaurálások folyamán: az eredeti talapzat belső magját kőtörmelékek alkották, és ez azt eredményezte, hogy a szoborcsoport teljes súlyával a díszburkolatra nehezedett, ami jelentős károsodással járt. Miután már elkészült a betonmag, reméljük, minél hamarabb sikerül köré építeni a díszburkolatot, hogy ezután a lovas alak és a hadvezérek alakjai ismét az eredeti helyükre kerülhessenek” – fejtette ki Nagy Benjámin kőfaragó, a talapzat díszköveinek felújításáért felelős szakember.
Lemaradnak a korábbi feliratok
Kérdésünkre az alpolgármester elmondta: a felújított szoborcsoportra nem fog visszakerülni sem a Gheorghe Funar volt kolozsvári polgármester idejében odakerült román nyelvű tábla, sem a szoborcsoport 1902-es, eredeti állapotában rajta megjelenő Nagy-Magyarország címer, viszont restaurálásetikai megfontolásokból ezek helyét jelezni fogják a szakemberek a talapzaton.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

Fehér lovas
A második bécsi döntés kapcsán sokan és sokat írtak Horthy Miklósról, hadd mondjam én is el a nevéhez kapcsolódó élményeimet. Az első az, hogy sok erdélyi gyerekkel együtt, olyan nagy magyar voltam azalatt a pár év alatt, hogy nagyobb már nem is lehettem! Ugyanis ingem-gatyám piros-fehér-zöld vászonból készült. Édesanyám elmondása szerint, a nemzeti zászlón kívül más kelmét sokáig nem lehetett kapni a falusi boltokban.
Arra is jól emlékszem, hogy vonultak az utcán a leventék, és énekelték: „Horthy Miklós, én is a tied vagyok / Viselem a fényes kisszuronyom. / Kisszuronyom, rózsafa a nyele / Rá van írva Horthy Miklós neve”.
Meg arra is emlékszem: édesapám mennyire örült, hogy 1940 után született kisebb testvéreim nevét már magyar k-val írták a községházán, nem ch-val, mint a nagyobbakét a román hatóságok. Meg arra, hogy édesapám román barátja, az avasi Torz Toma, milyen boldogan újságolta, hogy mostanában náluk is mindig lehet cukrot venni. Meg arra is, hogy megszűntek a lopások a falu határában, többé senkinek nem hajtották el a lovát, birkáját a románok, nem szedték le a cseresznyét, almát, s nem törték fel a hegyi présházakat.
Aztán jött a második világháború, s megint elhajtották a jószágot, feltörték a présházakat, rettegésben éltünk. A változó hatalom átkozva ejtette ki Horthy nevét, és minden rosszért őt okolták. Jóllehet a nürbergi perben fel se merült, hogy háborús bűnös lenne, a magyar kommunisták fasisztát csináltak belőle, tápot adva a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, hogy sok volt magyar katonát, lakost fasisztaként kezeljenek, táborba hurcoljanak, elűzzenek.
A rendszerváltás utáni években egyszer átutaztam Kenderesen, s megnéztem a Horthy-mauzóleumot. Azok után, hogy mennyi mindent írtak róla a zsidótörvényekben játszott szerepéről, csak ámultam, amikor megpillantottam a Horthy szobra elé frissen letett koszorú feliratát: „A hálás zsidóságtól”. A múlt években még tovább árnyalódott róla a kép. Kaptam több korabeli pénzt. Például 1941-ben kiadott pengőt, hatnyelvű, köztük román felirattal (zece pengei). S kaptam olyan 1943-ban dátumozott iskolai bizonyítványt, amely egyértelműen igazolta, hogy a szatmári magyar diákok Horthy idejében is tanulták a román nyelvet. Mi több, kötelező volt! Ezek alapján kérdem: ha Horthy románfaló, akkor Iliescu, Băsescu és a többiek milyen jelzőt érdemelnek?
Kétségtelenül nem könnyű, de vajon nem kellene-e mégis árnyaltabban, indulatok nélkül megrajzolni a történelmi kényszerpályán mozgó fehér lovas képét?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nem lesz roma emléknap
Elutasította tegnap a szenátus azt a törvényjavaslatot, amely a romák felszabadításának emléknapjává nyilvánította volna február 20-át. A törvényjavaslatot Nicolae Pãun, a Pro Európa Romapárt képviselője nyújtotta be. A felsőház emberjogi bizottsága még kedvezően véleményezte a javaslatot, ám a szenátus 37-13 arányban, 12 tartózkodás mellett leszavazta azt. A javaslat értelmében az oktatási tárcának be kellett volna vezetnie az iskolai tantervbe a cigányok romániai rabszolgaságának időszakát.
Emellett a minisztériumnak, valamint a helyi önkormányzatoknak saját forrásból kellett volna nyilvános megemlékezéseket és egyéb, kapcsolódó kulturális rendezvényeket szervezniük az emléknapon. A tervezet vitája során Puiu Hasotti, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora arról beszélt: bár egyetlen nemzet vagy nép ellen sem érez ellenszenvet, nemmel szavaz a jogszabályra. Ezt követően arról kezdett értekezést, miért is nem pejoratív vagy sértő a cigány megnevezés használata. A politikus rámutatott: a szó a bizánci időkből származó görög kifejezés, ami annyit jelent, mellettünk élő idegen. Azt is hozzátette, hogy ugyanez a megnevezés a magyar, a német, a francia, a portugál és a spanyol nyelvben is létezik. Éppen ezért úgy vélte, Ion Iliescu államfősége idején a parlament hibát követett el, amikor megszavazta, hogy a közösség hivatalos megnevezése a továbbiakban cigány helyett roma legyen. Hasotti rámutatott, a történelmi hagyomány szerint egyetlen nemzetet sem kell másképp megnevezni csak azért, mert ezt akarja.
Ezt követően azt próbálta elhitetni a hallgatósággal, hogy a románok nem felelősek a két román fejedelemségben élő cigányság rabszolga sorba vetéséért. Mint kifejtette, a cigányok a 13. században, a tatárjárás idején érkeztek Románia területére, ezek rabszolgáiként. Sőt szerinte olyan esetek is ismertek, amikor maguk a cigányok kérték, hogy rabszolgaként szolgálhassanak, mikor nem tudták visszafizetni adósságaikat. Ekkor tért rá a kezdeményezés bírálatára, amelynek alapjául nyelvészeti kérdéseket kezdett boncolgatni. Álláspontja szerint a romák felszabadításáról való megemlékezésről esik szó, miközben cigányokat szabadítottak fel. Emellett a megemlékezés kifejezés használatát is bírálta, mondván: ehelyett az ünneplést kellett volna használni, hiszen a pozitív dolgokat megünnepelni szokás, megemlékezni a negatív eseményekről szoktak.
Radu Berceanu, a Demokrata-Liberális Párt szenátora emlékeztetett: a cigány megnevezés módosítása az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének határozata alapján történt, amely azonban nem nyugszik tudományos alapokon. Románia ugyanakkor azért ültette gyakorlatba az új megnevezést, hogy megtegye az első lépéseket az európai uniós csatlakozás felé. Ugyanakkor ő is megerősítette: nem lehet romafelszabadításról beszélni, mivel nem a romákat szabadították fel, hanem a cigányokat.
Cigány rabszolgaság: román specialitás Európában
Európában egyedülálló módon a román fejedelemségekben a cigányok nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt. Nyugati szerzők elsősorban gazdasági okokra vezetik vissza a cigányok rabszolgasorba vetését. Fraser angol történész szerint a 14. század végén a fejedelemségek közvetítő kereskedelmi jelentősége háttérbe szorult, csökkentek a kolostorok és a bojárok bevételei, s a cigányok értékes mesterségek birtokában (patkolókovács, lakatos, bádogos) jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Nomád életmódjuk miatt nem voltak megbízhatóak, ezért munkaerejük biztosítása végett szolgasorba vetették őket, s kijelentették, hogy minden olyan cigány, aki nem tartozik valamilyen úrhoz, az állam tulajdona.
A rabszolga-tulajdonosok érdekeit drept þigan, azaz „cigányok fölötti jogok” védték, melyek teljhatalmat adtak nekik rabszolgáik felett. Viorel Achim román történész szerint a rabszolgaság már létezett a fejedelemségek létrejöttét megelőzően is, mivel az ezredfordulót követő évszázadokban a kelet-európai népek körében szokás volt pogány hadifoglyaikat rabszolgaként tartani. A rabszolgatartás hagyományát a románok közvetlenül a tatárok társadalmi rendszeréből örökölték. Mikor a cigányok a fejedelemségek területére érkeztek, a rabszolgaság ott már működő intézmény volt. A helyi társadalomtól eltérő jövevényekkel úgy bántak, mint a szintén idegen tatárokkal, s miután ez utóbbiak beolvadtak, a cigányok lassan „kisajátították” ezt a társadalmi intézményt.
Ezt jelzi, hogy a 16. századra a cigan szó egyenlő lett a rabszolgával. Az egyre erősödő külső és belső nyomás hatására a moldvai államtanács 1855. december 22-én megszavazta „a rabszolgaság megszüntetéséről, a megváltás szabályozásáról szóló és a felszabadított cigányok adózását előíró törvényt”, melyet Petre Mavrogheni és Mihail Kogãlniceanu dolgozott ki. Ezt követően 1856. február 20-án kihirdették a „Havaselve fejedelemség törvénykönyve az összes cigányok felszabadítására” nevezetű törvényt. A felszabadított rabszolgák volt tulajdonosainak az állam kárpótlást fizetett, ugyanakkor letelepedési kötelezettséget írtak elő a még nomád cigányok számára. Megközelítőleg 250 ezer embert emeltek jogi szempontból az ország(ok) polgárainak sorába.
Forrás: toriblog.Blog.hu. Krónika (Kolozsvár)

Politikusok, papok a besúgók listáján
Új nevekkel bővült a kommunista titkosszolgálattal együttműködő erdélyi magyar egyházi személyiségek listája. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a Nicolae Ceauşescu egykori diktátor elnyomó gépezete besúgójának nyilvánította Seres Gézát, az Aradi Református Egyházmegye, valamint Sipos Miklóst, a Szatmári Református Egyházmegye volt esperesét.
Mindketten idén nyáron, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben augusztusban lezajlott egyházmegyei választások előtt vonultak nyugalomba, a kánon alapján ugyanis már nem pályázhattak meg újabb mandátumot. Sipos Miklós, a Szatmárnémeti Németi Egyházközség lelkészének – aki a KREK esperesi kollégiuma elnöki tisztségét is betöltötte – ügyében a bukaresti táblabíróság szeptember elején hozott határozata megerősítette a CNSAS verdiktjét, és kimondta: a tiszteletes együttműködött a Szekuritátéval.
Seres Géza angyalkúti lelkipásztorról már korábban megszületett az azonos bírósági döntés, amely ellen ő nem fellebbezett a legfelsőbb bíróságon. Mint arról már beszámoltunk, Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK volt püspöke nemrég élesen bírálta az egyházkerület választási bizottságát amiatt, hogy a frissen lebonyolított belső megmérettetésből nem zárta ki a Szekuritátéval együttműködő papokat. Tőkés felháborodását egyebek mellett az váltotta ki, hogy újrajelöltette magát Mikló Ferenc bihari és Nagy Sándor nagykárolyi esperes is; utóbb mindkettőjüket megerősítették az egyházi tisztségben. Mikló Ferencről tavaly állapította meg a CNSAS, hogy 1974-ben Fineşan Ioan és Feri fedőnéven beszervezte a hírszerzés, jelentéseket is írt, ám az átvilágítók nem nyilvánították a Szekuritáté besúgójának/kollaboránsának. Hasonló döntés született idén Nagy Sándor ügyében is, aki 1985-ben írt alá beszervezési nyilatkozatot Moldovan Ilie fedőnéven.
Ezzel egy időben fennakadt az átvilágításon Portik Csaba gyergyószentmiklósi vállalkozó, az RMDSZ egykori városi tanácsosa is, aki 2008-ban a szövetség Neamţ megyei képviselőjelöltjeként indult a parlamenti választáson. Az ügyében született CNSAS-ítéletet a bukaresti táblabíróság ugyancsak megerősítette. Esete különben azért is kényes az RMDSZ számára, mivel a turisztikai vállalkozókat és vendéglátókat tömörítő Gyilkostó Egyesület elnökeként is tevékenykedő Portik „bejelentkezett” a gyergyószentmiklósi tanácsosi mandátumáról néhány hónapja lemondott Gál Árpád helyére.
A polgári párti többségű helyi képviselő-testület egyébként júniusban el is vetette Portik mandátumigazolását, ám nem az akkor még nem ismert besúgói múltja miatt, hanem azért, mert az RMDSZ kizárt soraiból négy másik tanácsost, akik a közigazgatási bírósághoz fordultak, és a testület meg kívánja várni az igazságszolgáltatás ítéletét. Portikhoz hasonlóan kollaboránsnak nyilvánították a két évvel ezelőtti parlamenti választáson az RMDSZ színeiben indult Papp Ştefant is, aki Konstanca egyik választókerületében pályázott – sikertelenül – mandátumra. Eközben Sógor Csaba EP-képviselő Szász Jenő MPP-elnök lapunkban megjelent nyilatkozata kapcsán leszögezte: vele kapcsolatban évekkel ezelőtt csak vádak láttak napvilágot, ezek azonban többszöri átvilágítása során rendre alaptalannak bizonyultak.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Politika és líra között
Beszélgetés Markó Béla kormányfőhelyettessel, az RMDSZ elnökével
Miközben Markó Béla kormányfőhelyettessel a kormánypalotában beszélgettünk, lent, a bukaresti Victoria téren szakszervezeti tüntetésre gyűlt a tömeg. Az RMDSZ elnökét az elmúlt kilenc hónap kormányzásáról kérdeztük – kilenc hónapról, melyek alatt a válság elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, új adónemek jelentek meg.
Miközben mi itt, a kormánypalotában beszélgetünk, lent a téren szakszervezeti tüntetésre gyűl a tömeg. Kilenc hónap kormányzás van emögött a koalíció mögött, és Emil Boc kormányfő a hét elején a parlamentben tartott beszédében úgy fogalmazott: a neheze még hátravan. Kilenc hónap alatt a gazdasági válság teljesen elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, különböző új adónemek jelentek meg... mi lesz még?
A legsúlyosabb megszorító intézkedés a 25 százalékos fizetéscsökkentés volt a költségvetési intézményeknél. Ez december 31-ig szól, tehát január 1-jétől más rendelkezéseknek kell érvénybe lépniük, és a fizetéseknek január 1-jétől a mostani állapotokhoz képest nem csökkenniük kell, hanem növekedniük. S miután ezekben a hónapokban a különböző minisztériumok költségcsökkentést és személyzetcsökkentést hajtottak végre, erre van is lehetőség.
Ez nyilván kategóriánként változik majd, most készül az a törvény, amely szabályozza. Természetesen más módon is érintheti a lakosságot egyik-másik intézkedés. Például a hozzáadottérték-adó emelése kihat az árakra is, ezért sokan ugyanabból a pénzből kevesebbet vásárolhatnak. Ahol szerintem még van szükség intézkedésekre, az a közigazgatás további ésszerűsítése.
Ez egyébként nemcsak költségmegtakarítással járna, hanem magát a közigazgatást is hatékonyabbá tenné. Minden prognózis azt ígéri egyébként, hogy jövőre valamelyest javul a helyzet, tehát nem esünk, hanem – ha nagyon keveset is – emelkedünk. Ez azt jelenti, hogy ha a meghozott intézkedések működnek, ha melléjük tudunk tenni gazdaságélénkítő intézkedéseket is – itt viszont elégedetlen vagyok, mert vajmi kevés történt –, akkor jövőre nem látványosan, de egy árnyalattal jobb lehet a helyzet.
Az RMDSZ gazdaságélénkítő csomagjának mi lett a sorsa?
Most, amikor beszélgetünk, több vállalás tekintetében is ketyeg az óra. Például azt ígértük, hogy eltöröljük azt a bizonyos minimáladót a kiscégek esetében, október elsejétől. Tudomásom szerint a pénzügyminisztériumnál ott van, előkészítve a szükséges intézkedés, hétfőn tárgyalunk róla a koalícióban, és elindítjuk. Ez gazdaságélénkítő intézkedés, hiszen a gyengén működő cégeket nem fojtogatni kell, hanem valahogy egy kis levegőhöz juttatni.
Ott vannak más, közvetve gazdaságélénkítést szolgáló lépések is: például az, hogy elkezdtük kifizetni az állam adósságait a vállalkozók felé. Az elmúlt években számos beruházás indult – óvodák, iskolák, utak, hidak –, de számos elvégzett munka nincs kifizetve. Meg kell nézzük, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos, fiatal vállalkozóknak szánt hitelkártya-rendszerrel is, amelyet mi javasoltunk (az úgynevezett Kogălniceanu-terv – szerk. megj.), és amelyre szintén egyezség van.
Ezenkívül az RMDSZ részéről vannak még olyan, aprómunkának tűnő, de fontos kezdeményezések, mint amilyen a napszámosmunka rendezésére vonatkozó törvénytervezet. Ám a nagylélegzetű gazdaságélénkítő intézkedésekkel kapcsolatosan én látok egy állandó vacillálást. Egy ilyen válságidőszakban, amikor a költségvetés egyébként is sanyarú, a pénzügyminisztérium sündisznóállásba helyezkedik, és egyszerűen nem akar pénzt adni semmire.
Márpedig semmiből általában semmi lesz, viszont ahhoz, hogy infrastruktúrát lehessen fejleszteni, ami munkahelyeket, jövedelmet jelentene jelentene sokak számára, pénzre van szükség. Ilyen időszakban valóban kevés a pénz, de európai uniós támogatásoktól, pályázati lehetőségektől elesni azért, mert nem tudjuk kifizetni az önrészt, nem szabad.
Ha pozitívumokkal és negatívumokkal kellene mérleget készíteni, összességében milyennek nevezné ezt a kormányzást? Pozitívum a kórház-decentralizáció, de ugyanakkor az egészségügy helyzete katasztrofális. Pozitívum a tanügyi törvénytervezet, de itt is van egy „de”: elakadt a törvényhozásban. Más részről negatívum például, hogy megnőttek az adók, itt a „de” az lehet, hogy legalább nem kell sorbaállni a kifizetésükért...
Most olyasmit mondani, hogy a mérleg pozitív, szinte nevetséges lenne. A mérleg ahhoz képest pozitív, hogy mi lett volna, ha az RMDSZ nincs kormányon. Így már meg tudom közelíteni a kérdést, és biztos, hogy például a kórház-decentralizáció nem történt volna meg. Ezt sokan úgy tekinthetik, mint egyfajta rögeszmémet, mert az elmúlt hónapokban sokat hivatkoztam rá. Mások pedig arra gondolhatnak, hogy mivel más egyebet eredményként nincs mit mondanom, folyton ezt hozom fel. Nem, én ezt valóban nagyon fontos precedensnek tartom.
Tulajdonképpen ez az első alkalom, hogy egy nagyon fontos területen a döntések jelentős részét áttettük az önkormányzatokhoz, és még ennél is komolyabb lépés ilyen irányban az oktatással kapcsolatosan lesz: azt szeretném, ha az oktatás területén is sikerülne tiszta vizet önteni a pohárba – vagy legyen meg az új oktatási törvény, vagy másmilyen módon a decentralizációt itt is hajtsuk végre.
Persze ettől nem lesz több pénz az egészségügyre vagy az oktatásra, hiszen akár Bukarestnek vannak alárendelve a kórházak és az iskolák, akár az önkormányzatoknak, ebben a pillanatban a pénz ugyanannyi lenne, vagyis kevés. Viszont azt kell mondanom, hogy abból a kevés pénzből is helyben, a helyzet ismerői remélhetőleg jobban fognak dönteni, mert ha nem, az azt jelenti, hogy önkormányzataink nem képesek ilyen fontos területeket adminisztrálni.
Elég kevés jut ki a közvélemény elé abból, ahogyan a koalícióban vitáznak partnereikkel. Miként zajlanak ezek a viták?
Állandó vitában vagyunk több kérdésben is, és általában két szemlélet ütközik. Az én álláspontom ilyenkor – és a Kelemen Hunor kulturális miniszteré, és általában az RMDSZ-é – az, hogy a piacgazdaság körülményei között vannak olyan területek, amelyeket az államnak fokozottan a védelme alá kell vennie.
A kultúra ilyen, és az oktatás is ilyen. Ezért voltak a hosszú vitáink a szerzői jogi kérdésekről és hasonló problémákról is, mert ütköztünk egy olyan látásmóddal, hogy kevés a pénz, ilyen körülmények között nem tudunk engedményeket tenni, és így tovább. Az RMDSZ talán egy ilyen szemléletet tart ébren a koalícióban, ez volt a nyugdíjakkal kapcsolatban is a véleményünk, hogy a kisnyugdíjasokat nem szabad érinteni.
Ha már pozitívumokról és negatívumokról volt szó: az mindenképpen pozitívum, hogy a román–magyar viszony, legalábbis államközi szinten, nemcsak hogy felhőtlen, hanem talán az eddigi legjobb. Küszöbön áll a közös kormányülés is, melyek lesznek a fő témák?
A szervezési kérdésekért a kormányfőtitkárság felel, tartalmi kérdésekről pedig abban egyeztünk meg a miniszterelnökkel, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter lesz a felelős, ő összesíti az elképzeléseket. Régen nem volt közös román–magyar kormányülés, és számos aláírásra váró egyezmény, szerződés összegyűlt. Én még nem láttam egy ilyen leltárt, de hamarosan el fog készülni.
Ami a romániai magyar– magyar ügyeket illeti, vélhetően párttá alakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, vagy legalábbis a szándék egyértelmű. Hogyan alakítaná át egy ilyen fejlemény az RMDSZ és a Tőkésék közti viszonyt? Legutóbb Tőkés bírálta az RMDSZ-t kormányzati részvételéért...
Tőkés László valamikor benne volt az RMDSZ-ben, együtt dolgoztunk, és én akkor is úgy láttam, hogy szűk volt neki ez a ruha. Azután – én úgy tudom – bábáskodott a Magyar Polgári Párt létrehozásánál is, és aztán az a ruha megintcsak nagyon szorítani kezdte. Úgyhogy én nem nagyon hiszem, hogy az ő számára a megoldás az lenne, hogy politikai pártot hozzon létre. De ez az ő döntése.
Én mindenesetre rossz döntésnek tartom, mert valamiképpen ellentmond annak, ami most jól-rosszul, de működik, és ez az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum és az a Magyar Összefogás, amelyet sem mi, sem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács eddig nem kérdőjelezett meg. Ha pedig valaki azért akar pártot alapítani, hogy legyen egy kés, amit folyamatosan az RMDSZ oldalába döfjön, azt meglehetősen veszélyes dolognak tartom. Tudtunk együttműködni, tudtunk összefogni, vitázunk is, veszekszünk is, persze, de ez belefér a politikába.
Hogy bírálják a kormányzati részvételünket? Nos, én erről azt tudom mondani, hogy Tőkés László agyba-főbe szokta dicsérni koalíciós partnerünket. Úgyhogy ebből csak azt érthetem, hogy – ha rossz, hogy az RMDSZ szövetségre lépett a Tőkés László által legjobban szeretett, értékelt, méltányolt Traian Băsescuval és a Demokrata-Liberális Párttal –, akkor az erdélyi magyarság politikai képviseletének szerintük úgy általában nem kell kormányoznia.
Az RMDSZ most azzal a Băsescuval kormányoz, akit nem támogatott a tavalyi elnökválasztáson, miközben Tőkés Lászlóék igen. Valami zavar lehet tehát, ha arról az oldalról kárhoztatják ezt a kormányzást – amely kormányzással egyébként nekem rengeteg problémám van! –, csakhogy én ebben a pillanatban az alternatívát abban látom, hogy jól kormányzunk vagy rosszul, és kevésbé abban, hogy meneküljünk ellenzékbe.
Közeledik az RMDSZ jövő februári kongresszusa, és javában folyik a találgatás, hogy Markó Béla indul-e újabb elnöki mandátumért. Eldöntötte-e már?
Igen, nagyjából tudom, hogy hogyan képzelem el a magam pályáját, és mit szeretnék, ami az RMDSZ-politikát illeti. De ez valószínűleg most, a szombati SZKT-n sem fog úgy kinézni, hogy én azt mondom: utánam az özönvíz, vagy hogy azt mondom: foggal-körömmel, de ott maradok, ahol vagyok. Szeretném, ha az SZKT-n is és utána is arról tudnánk beszélni – ebben én partner leszek, ebben részt akarok venni –, hogy mi módon, milyen tisztségben folytatom.
Tisztújítás mindenképp lesz az RMDSZ-ben, tehát akár vállalok jelölést, akár nem: annak, aki jelölteti magát, meg kell méretkeznie. Szeretném, ha arról beszélnénk, hogy hogyan tudjuk továbbépíteni – ha kell, átépíteni – az RMDSZ-t úgy, hogy az elkövetkező időszak egyáltalán nem könnyű kihívásainak megfeleljen. Nehéz időszak következik, ennek az időszaknak az értelmezésében, a megoldások keresésében részt akarok venni. De hogy nekem ezt majd a következő négy évben is az RMDSZ elnökeként kell-e tennem vagy másképp, ezt el kell döntenünk a következőkben.
Milyennek szeretné látni az RMDSZ-t ebben a négy évben?
Ez a mostani sok szempontból rossz pillanat a stratégiai tervezésre, a távlati gondolkozásra. Én magam is találkoztam olyan vélekedésekkel, hogy most minek kell az oktatási törvénnyel foglalkozni, amikor sokaknak egyszerűen a megélhetés a gondjuk? Ilyenkor kétségtelen, hogy nehezebb identitáris kérdésekről beszélni.
Én olyan RMDSZ-t látok ezentúl is, amely beleszól az országa sorsába, és beleszól az általános gazdasági kérdések megoldásába is. Egyébként húsz év elteltével érvényes az, amit húsz évvel ezelőtt elterveztünk, és amiből húsz év alatt sok mindent megvalósítottunk, és sok mindent nem: egységes magyar képviseletnek kell kiküzdenie a magyar közösség számára megfelelő jogi és intézményes kereteket.
Haladunk e felé – igaz, hogy lassan, és ilyen válságos időszakban még lassabban –, de azok az intézkedések, mint amilyen a kórház-decentralizáció, szintén az autonómia irányába mutatnak, tehát nem igaz, hogy nem lehet ilyen döntéseket válságban meghozni. Szerintem az RMDSZ ma már egy olyan felelős politikai szervezet, amelyet sem Romániában, sem Magyarországon, sem Európában nem lehet megkerülni, bár biztosan lesznek, akik megpróbálják majd.
Markó Béla költő idén megjelent szonettkötetéből olvasom: „Én a kertemből nézem a világot, / míg nézi a világ a kertemet, / egyenlőtlen harc: kevesebbet látok, / mint ahányan láthatnak engemet.” Ennyire vágyik az intimitásra?
Aki politikára vállalkozott, ne panaszkodjék. A politikusi státusnak vannak előnyei és hátrányai, és annak a tisztségnek, amelyet én már hosszú idő óta viselek a nagy előnye az, hogy befolyásolni lehet fontos döntéseket, ha kompromisszumok árán is. Ezért áldozatokat kell hozni. A politika nem nyolcórás munka, hogy reggel bemegyünk a munkahelyünkre, valamikor délután hazamegyünk, és nem különösebben foglalkozunk azzal, ami a munkahelyünkön történt.
A politika reggeltől estig, és estétől reggelig zajlik, fölszippantja az embert. Jóval kevesebb idő jut a magánéletre, a családra, a művelődésre, s a magánéletünk ráadásul átlátható, mert a politikustól ezt várják el. Én ez ellen mindig berzenkedtem, hiszen mindenkinek szüksége van egy olyan szférára, amely az övé... és én a magam számára nem tartom jónak azt, hogy kevés idő jut a magánéletre.
Azt sem igazán tudom, hosszú távon mennyire békíthető össze a politika és az irodalom, nekem ez legalább egy évtizedig nem sikerült. Ami az intimitást illeti, alapjában véve azt gondolom, aki nem teremti meg a többé-kevésbé teljes élet lehetőségét, aki a kultúrát, a családot és más fontos dolgokat elhanyagol, egy idő után a politikában sem tud teljesíteni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást” -
emlékezik vissza egyetemista éveire Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese
Hétfőtől az egyetemisták számára is elkezdődik a 2010–2011-es tanév. Egy újabb évfolyam veselkedik neki a felsőfokú képzés rejtelmeinek Kolozsváron és szerte az országban, hogy elképzeléseinek, álmainak valóra váltásához szükséges szakmai tudást megszerezze. A tanulás mellett azonban a fiataloknak a kikapcsolódásra is lehetőségük nyílik, az otthontól távol valamivel korlátlanabb formák között. Régen is volt, ma is van erre alkalom, a különbség a dolgok mikéntjében, hogyanjában rejlik. Magyari Tivadar médiaszociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettesét az egyetemista státusról kérdeztük, ugyanakkor arról is, hogy mitől voltak másak, egyáltalán miként zajlottak húsz évvel ezelőtt egy egyetemista hétköznapjai.
Rohanó világunkban számos dolog megváltozott, átértékelődött. Hogyan látja, mi a helyzet az egyetemista státussal kapcsolatban, avagy: mit jelent manapság egyetemistának lenni?
Napjainkban sokféle egyetemista típus van, nehéz lenne egy átlagos leírást adni róluk. Sok jó és szép élményt, kalandot, de sokak számára aggodalmakat, elbizonytalanodást, létbizonytalanságot jelent az egyetemista élet. Látjuk a vidám diáktársaságokat, amelyek színt és hangulatot hoznak a városba, de sok magányos, elidegenedett, saját magát és helyét nem találó diák is itt lézeng közöttük. Az egyetemnek meg kellene találnia az utat mindegyikükhöz.
Milyen volt egyetemistának lenni húsz évvel ezelőtt, a ’90-es évek elején? Mi volt más akkoriban?
Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást. Több órára kellett bejárni az egyetemre: akár heti 35–40 óra is volt, kötelező jelenléttel. Többet ültünk a könyvtárak olvasótermében, mert egyrészt olyanok voltak a szemináriumi feladatok vagy a vizsgatételek, hogy szükségét éreztük, másrészt pedig még nem létezett fénymásoló és mai értelemben vett számítógép. Majdnem minden nem kolozsvári lakhelyű diák bentlakásban lakott. Akkor is volt gólyabál, voltak könnyűzenei koncertek, természetesen megtűrt hazai együttesekkel. A bulik „házibulikban” zajlottak, valakinél otthon, estétől reggelig vagy a bentlakásban. Éjfélkor már jött Moldovan, a rendőr. Eloltották a villanyokat, megállították a zenét, pisszenés sem volt, hogy a rendőrviccekből kölcsönzött személy ne találja meg a bulizó szobát. Elég jó filmvetítéseket is szerveztek a studházban, emellett pedig különben is sokat moziztak a fiúk: ha a fiúbentlakásban valaki egy-két órát egyedül akart maradni a kedvesével, a többiek moziba mentek.
Ennyi söröző nem volt akkor, olykor még a boltban sem lehetett sört kapni. Egyik-másik diák hátizsáknyi sört vásárolt valahonnan, és feketén árulta a bentlakásban. A folyosón diszkréten kiírta például ezt: „BR 45. 5 lei”, sör, azaz „bere” kapható a 45-ös szobában, 5 lej egy üveg. Magyar diákok „magyar buliba” is mentek. A fiúk inkább a reál- és mérnöki szakokra jártak, a lányok humán, főleg tanárképző szakokra. Csak a reál szakokon maradt fenn végül a magyar tagozat, ott is egyre sorvasztották.
Ön az egyike azoknak, akik húsz évvel ezelőtt elindították a Szabadság egyetemista mellékletét, a Campust, és gyakorlatilag az elmúlt években is volt alkalma figyelemmel követni az abban végbemenő változásokat. Milyen fórumot teremtett a Campus az egyetemisták számára?
Bizonyára akkor úgy gondoltuk, hogy a Campus jelenti a diákok írásbeli fórumainak a csúcsát, de a Campus csak az egyik fórum volt. Utólag is remélem, hogy a magyar diákszövetség lapjaként hozzájárult ahhoz, hogy azokban az években a KMDSZ a legmodernebb és az egyik legerősebb romániai magyar civil szervezet legyen. A Campusnak, mint a Szabadság napilap mellékletének szerepe volt abban, hogy a város magyar lakosságához közel kerüljön az egyetem, a magyar nyelvű oktatás, a diákok, a fiatal újságírók igyekeztek mindenféle rendezvényen, körön, vitán jelen lenni és tudósítani.
Az egyetemista évek szép lassan elröpültek, a diák időközben felnőtt, szociológus, a BBTE magyar tagozatának vezetője és rektorhelyettes lett. Mennyire volt rögös ez az út? Melyek voltak a vezérlőelvei, amelyek az egyetem mellett tartották?
1990 után számos szakot román és magyar változatban is újra kellett indítani, fel kellett építeni. Már gyakornok koromban is állandóan a tanítás, a kutatás, a továbbtanulás mellett nyakig kellett lenni a bürokráciában, a törvények szövegében, a szervezésben. Hosszú évekig tanszéktitkár voltam: órarendet, bértáblázatot, munkaköri leírást, honlapot készítettem, mindenféle kimutatást, megvalósíthatósági tanulmányt, jegyzőkönyvet, szakindítási dossziét, sok fontos vagy felesleges papírt. Vezérlőelveimet most találom ki a kérdésre, ha magamba nézek: szerettem jól végezni az oktatásszervezést, mindezt lehetőleg jó hangulatú, derűs csapatban. Nem mindig sikerült. A rektori hivatalban talán igen, akár a csapatnak azt a részét nézem, amely főleg a magyar tagozat ügyeiben segít, akár az oktatási rektorhelyettesi munkámat illetően. Amikor a magyar oktatók megválasztottak, kifejezetten arra kértek, hogy legyen minél több szakmai munka és kerüljem a „politizálást”. Emiatt azt hittem, hogy sivár és élményszegények lesznek ezek az évek. De tévedtem: egy sor jó helyzetet így is ki lehetett használni, sőt váratlanul, észrevétlenül. Sok értékes embert helyzetbe lehetett hozni, sok hülyével meg kitolni, feje felett megtenni valamit, avagy elnézni szépen a feje felett.
Milyen mértékben sikerül bevonni az igazán tehetséges diákokat az egyetemi munkába?
Mostanra a legtöbb magyar tagozatos szak mögött nagyon jól kiépültek azok a szervezeti keretek, amelyekben szívesen dolgoznak a diákok. Javarészüket maguk a diákok kezdeményezték, gondoljunk a Mikó Imre Szakkollégiumra például. Naponta írok alá mindenféle kérvényt, amiben ilyen vagy olyan terem, felszerelés, berendezés használatát kérik a magyar diákok ismertebb vagy ismeretlenebb szervezetei, csoportosulásai különböző rendezvényeik megszervezéséhez. Úgy látom, növekedett az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), valamint az egyetemi lelkészségek szerepe, és a tehetségápolás terén kulcsfontosságúvá vált a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) léte is. Ez utóbbi ernyőszervezete a közben megszületett különféle szakmai szerveződéseknek.
Egyre gyakrabban halljuk, hogy az egyetem „diplomás munkanélkülieket” nevel, és bizony nem egy esetben igaz is, hogy a diák képtelen elhelyezkedni az adott szakterületen. Hogyan látja, mi mindenre lenne szükség ennek orvoslása érdekében?
Sokkal több és jobban szervezett szakmai gyakorlat kell, ugyanakkor a gazdasági szereplőkkel való jobb kapcsolatok kialakítása is lényeges szempont ennek kapcsán. A BBTE még mindig egyik legjobb egyetem az országban. Sok probléma, tévút terheli, de erről csak később szólhatok, akkor pedig a kellő könyörtelenséggel és szókimondással fogom megtenni. Mandátumom utolsó tanévébe lépek, most az egyik legfőbb célom, hogy jó helyzetbe hozzam azt a személyt, aki a helyemet átveszi.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Király: már nem szólnak le a minisztériumból
Király András oktatásügyi államtitkár tegnap Kolozsváron tanácskozott a Kolozs megyei magyar önkormányzati vezetőkkel és magyar iskolaigazgatókkal. Ezt követően az államtitkár exkluzív interjút adott a Szabadságnak, amely során megtudtuk: a tanügyi törvénytervezet jelenleg a szenátus tanügyi bizottságának asztalán van. A cikkelyek egyharmadát már megvitatták és elfogadták, ám Király András úgy véli: a felsőoktatásra vonatkozó cikkelyek elfogadása még több időt vesz majd igénybe, hiszen a szenátusi szakbizottságban sok a felsőoktatásban érdekelt szakember, akik majd minden szót górcső alá vesznek. „Értesüléseim szerint a szakbizottságnak november végéig kell elfogadnia az összes cikkelyt, ezt követően kerül majd a szenátus plénuma elé, amely majd dönt a törvénytervezetről” – nyiltkozta az államtitkár.
Ami a visszaszolgáltatott egyházi ingatlanokban működő iskolákat illeti – ilyen Kolozsváron például a Brassai-líceum helyzete –, az államtitkár úgy vélekedett, hogy az egy ingatlanban működő tanintézeteknek a helyi önkormányzattal közösen kell megoldást találniuk úgy, hogy a tanintézmények önálló léte lehetőleg ne sérüljön.
Király András elmondta: ez a kolozsvári találkozó része annak a több szakaszból álló sorozatnak, amelyben a szaktárca tisztségviselői sorra látogatják a megyéket, hogy feltérképezzék a helyi gondokat. „Az RMDSZ mindig is kiállt az oktatás decentralizációja mellett, de azt vesszük észre, hogy a közoktatásban érintettek egy része elvárja, hogy a szaktárca magyar illetékesei helyettük oldják meg azokat a gondokat is, amelyeket helyileg kellene rendezni. Az az idő már elmúlt, amikor a minisztériumból leszóltak, és elrendezték a vitás kérdéseket” – összegzett az államtitkár.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Köszönöm
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)

Az elfelejtett polihisztor,
avagy Bánffy Miklós – a színházi ember
Bánffy (Kisbán) Miklós, a színházi ember. E címmel hallhatott igen érdekes előadást a közönség, múlt hét szerdáján a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Dr. Lázok János egyetemi docenst hívta vendégelőadóként soron következő estjére a Helikon – Kemény János Alapítvány, amelynek rendezvényén elsőként dr. Nagy Attila elnök fogadta az egybegyűlteket. Mint üdvözlőbeszédében mondta, Bánffy Miklósról az utóbbi években leginkább mint regényíróról beszéltek, holott a gróf igen karizmatikus egyéniség volt, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, nemcsak író és drámaíró, hanem grafikus, rendező és díszlettervező, a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa.
A színházi ember fogalma alatt nem a drámaíróról fogok beszélni, hanem Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezői munkásságáról, színházadminisztrátori működéséről, szerepéről a huszadik század eleji magyar színházi életben – kezdte vetített képes előadását dr. Lázok János. – Bánffyt 1912-ben nevezik ki a Nemzeti és az Opera intendánsává, azaz kormánymegbízottjává. Ő ezt igen tágan értelmezte és megengedte magának azt a luxust, hogy képzőművészként beleavatkozzék az intézmények díszleteibe, aminek következtében igen modern és jó díszletek születtek. Nem volt avantgárd újító, de ebben a korban igen fontos szcenikai forradalom zajlik az európai színházakban – Gordon Craig vagy Adolphe Appia munkássága. Bánffy befogadja ezeket az újító törekvéseket és biztosítja érvényesüléseket a Nemzeti és az Opera falain belül. 1912-ben meghívja dr. Hevesi Sándort az Operaház főrendezőjének, előadásaihoz ő tervezi a díszletet, a Bánffy rendezéseihez pedig Kéméndy Jenő. A plakátokon 1913-tól kezdik feltüntetni a díszlet- és jelmeztervező nevét, de van közös tervezés is, amely a Bánffy-Kéméndy páros munkája. Az Aida 1913-as díszletezése például a meiningeni iskola hatását mutatja, monumentális, festői és a történelmi hűségre törekedő díszlet, míg a Varázsfuvola esetében a jelmez meseszerű stilizálódása a jellemző, amely részben az Orosz Balett 1912-es, budapesti, frenetikus sikerű vendégjátéka hatásának köszönhető. Bánffy és Kéméndy hihetetlenül gyors színváltozásokat tudott végezni a tolószínpadi technika alkalmazásával. Legnagyobb megvalósítása mégsem monumentális és újdonságot jelentő, az intézmények előadásait igen népszerűvé tevő díszleteihez kötődik. 1912 és ’14 között volt az Operaház intendánsa. Ily minőségben hivatalos támogatást tudott nyújtani Hevesi Sándornak ahhoz, hogy megvalósítsa a Mozart- és Verdi-reneszánszot, amely során a színészi játék plasztikussága, hatása fölerősödött, így a nézők az operát drámaként is átélhették. Ez húsz évvel előzte meg a németek Mozart-reneszánszát. Bánffy meg akarta törni a német stílű operajátszás becsontosodott konvencióit, ezért 1913-ban egy olasz karmestert szerződtetett, Egisto Tangót, akinek később meghatározó szerepe volt a repertoár darabjainak kiválasztásában, ezzel az operajátszás megújításában. 1916 újabb meghatározó év az Operaház életében: ekkor sikerült Bánffynak elérnie Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatását, amelyre 1917 májusában került sor. A darabot előzőleg nyolc karmesterből hét visszautasította. Tango volt az egyetlen, aki vállalta, de 30 próbát kért, ami akkor teljesen irreális szám volt. Bánffy magyaros, folklorisztikus, mégis egzotikus, keleties jelmezeket tervezett, tudatosan nem a valószerűség felé törekedett. Az utólagos siker igazolta a Bartók-műért vívott harcát. 1918-ban, szintén neki köszönhetően bemutatják a számos pályázatról visszadobott Bartók-operát, a Kékszakállú herceg várát. 1934-ben Szegeden volt még emlékezetes rendezése, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol Az ember tragédiáját vitte színpadra. Rendező és díszlettervező társnak Oláh Gusztávot kérte meg, akivel ötszintes, belső lépcsővel ellátott emelvényszerkezetet készített, az intonálás pedig a dóm tornyaiból történt, onnan harsonáztak az angyalok.
Gróf Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezőként, képzőművészként közelített a színházhoz, az újításokat jó ízléssel közvetítette közönsége felé. Legnagyobb tette a két Bartók-mű megismertetése, amelyek azóta A csodálatos mandarin mellett a magyar opera- és zeneirodalom legismertebb művei. Egyéniségére ugyanakkor a rendkívüli ellentmondásosság jellemző: 1921 és ’22 között Magyarország külügyminisztere, e minőségében Magyarország Trianon utáni helyzetét próbálta könnyíteni. Az egyik konferencián, miután belátta, hogy céljai eléréséhez esélye sincs, rendkívül jó karikatúrákat rajzolt a részt vevő nagyhatalmak képviselőiről és saját magáról is. Az 1916-os koronázási ünnepség tervei miatt kegyvesztett lett, majd mégis döntő szerepe volt abban, hogy Sopron esetében népszavazást tartsanak és az így visszakerüljön Magyarországhoz. Bonchidai kastélyában előszeretettel sakkozott embernagyságú bábokkal, amelyeket két szolga mozgatott, de ’44-ben ő az, aki eléri, hogy Kolozsvár megmenekül a bombázástól és a súlyos ostromtól. ’48-ban, a kommunista államosítás következtében úgy veszíti el minden vagyonát és kastélyait, hogy a kolozsvári Bánffy- palotában egy szoba sem marad neki és gyakorlatilag hajléktalanná válik. 1950-ben telepedik ki Magyarországra, ahol még abban az évben meghal. 1977-ben Marosi Ildikó bátorságának és kitartásának volt köszönhető, hogy hamvait hazahozták és a Házsongárdban helyezték végső nyugalomra – mondta rendkívül érdekes, vetített képes értekezésében az előadó. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

"Hagyjanak fel a képmutatással!"
Bulgária és Románia elválasztaná a schengeni övezet ügyét a romákétól
(MTI/AFP) – Bulgária és Románia ragaszkodik ahhoz, hogy a romákkal kapcsolatos problémák ne befolyásolják a kétország jövőre tervezett belépését a schengeni övezetbe.
"A legfontosabb uniós célunk a 2011. márciusi csatlakozás az övezethez. Határozottan ellenezzük, hogy ezt közvetlenül vagy közvetve összekapcsolják más ügyekkel, nevezetesen a romákéval" – hangoztatta Traian Basescu elnök csütörtökön, miután Szófiában megbeszélést tartott bolgár kollégájával, Georgi Parvanovval.
Parvanov ezt azzal egészítette ki, hogy "a kisebbségi csoportok társadalmi integrációja nem előfeltétele a belépésnek Schengenbe".
A két politikus először találkozott azóta, hogy a nyáron Franciaország hozzáfogott az illegális telepek felszámolásához, és hazaküldött Romániába és Bulgáriába sok, szabálytalanul ott tartózkodó vándorcigányt.
Basescu összeurópai megoldást sürgetett a romák integrációjára, és felszólította az uniós tagállamokat, hogy "hagyjanak fel a képmutatással". Elfogadhatatlannak minősítette, hogy bárkit is etnikai alapon büntessenek meg vagy utasítsanak ki. Népújság (Marosvásárhely)

Amiért érdemes élni
Beszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal
– Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült?
– Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat.
– Kik voltak a tanárai?
– A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak.
– Hogyan alakult a pályája az államvizsga után?
– 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek.
– Ekkor került Erdőszentgyörgyre...
– 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat.
– Volt-e alkalma, hogy tanítson?
– Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom.
– Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól.
– Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben.
– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni?
– Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
– Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig!
Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)

A kisebbség, mint kuriózum?
Kolozsvár – A Kolozsvári Professzionális Újságírók Szövetsége (APPC) második alkalommal rendezett műhelybeszélgetést, melynek fő célja azokat a szakmai fogalmakat minél alaposabban körbe járni, amelyek az újságírói életpálya velejárói.
Ez alkalommal a meghívott Dan Cureana Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió egyik fő operatőre volt. A meghívást annak köszönhette, hogy valódi riporterként a nézőknek egy olyan sorozatot készített el nem kis fáradsággal és következetes kitartással, mely mondanivalója következtében olyant tartalmazott, ami bizonyos fokig újdonságot jelentett.
A sorozat címe: „Emberek Romániából”, egyenként három perces időtartamban állapotriportot készített hazánkban élő és még létező nemzeti kisebbségekről. A három perc nagy kihívás, próbára teszi a riportert. Ennek az elvárásnak Dan Curean maradéktalanul eleget is tesz. Ennek következtében nincsenek felesleges szövegek, képek. Mégis ennyi időben felvillant egy olyan állapotot, mely a nézőt elgondolkodtathatja.
Mindenik rövid filmet szöveg vezet be, melyben Dan Curean megfogalmazza röviden mit is, tud azokról a kisebbségekről, kiket bemutat.
A vetítés kronologikus sorrendjében felsővisói cipszerekről elmondja: 1798-ban Ausztriai Zipt községből 26 faipari munkás, egyesek családostól, érkezik Máramarosba. Rövid időre jönnek, de a Visó partján házakat építenek és végül is, letelepednek. 1942-ben a közösség 7000 lelket számlált, mára maradtak 1000-en. Közülük két személy beszéli a zipszer dialektust.
A Kolozs megyei szamosújvári örmények 1670- ben Kaukázusból, Krím félszigetről és Moldáviából érkeznek Szamosújvár település területére. Az újonnan letelepültek felépítenek maguknak egy örmény várost, melyet Armenopolisnak neveznek el. Hosszú ideig senki idegen sem telepedhetett le. A város az örmények sajátos törvényei szerint fejlődött. 1850-ben a városnak 8000 örmény lakosa volt. Mára maradt 200 személy.
Konstanca megyei Valu lui Traian településen élnek tatárok. A cári csapatok elől menekülve elhagyták a Krím félszigetet, és Dobrudzsába menekülnek. Vallásukat, szokásaikat és nyelvüket megőrizték. Ma több mint 300 család él itt, békés harmóniában az őslakossággal.
Tulcea megyében Letean letelepedtek az ukrán származású haholik. 150 évvel ezelőtt állataikat áthajtva a Duna-delta Chilia ágán letelepedtek, a Leteai erdő mellé. A települést víz veszi körbe. Halászatból és földművelésből élnek. Maguk között csak ukrán nyelven beszélnek. Ma már a fiatalok elhagyják a települést, és a városba mennek munkát és megélhetést keresni. Csak az öregek emlékeznek azokra az időkre, mikor a faluban 15000 szarvasmarha volt és az énekeik messze szálltak.
Erdélyi Gábor cigányok. A legenda szerint a mai Gábor cigányok ősei, mint fegyverkovácsok Árpád fejedelemmel érkeztek az ország területére és a Székelyföldön telepedtek le. Egyetlen történelmi adat sem tükrözi, mikor jelentek meg a Gábor cigányok Erdély területén. A Gáborokat felismerhetjük kalapjukról, jellegzetes bajuszukról és karakteres arcukról. Nagyon sok közülük szőke, kékszemű. Gáborok tisztelt mesteremberek. Eskü kötelezi hagyományaik őrzésére.
A Cernai meglenorománok több száz évet éltek a mai Görögország északi részén. Ők egyedülálló dialektusát beszélik a román nyelvnek. Mivel nyelvhasználatuk miatt üldözték őket, 1926-ban elhagyják Görögországot és a mai Bulgária Kadrilater területén telepednek meg. 1940-ben lakosságcsere következtében Dobrudzsába kerülnek. 15 év alatt kétszer voltak kénytelen lakóhelyet cserélni. Ma már Tulcea megyében Cerna faluba vannak beszorítva. Ahol ma már 2000 meglenoromán él.
A vetítés után közvetlen beszélgetés alakult ki Dan Curean és a jelenlevő kollegák között. Elmondta mit jelentett számára az a segítség, melyet a Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió vezetőségétől kapott azért, hogy ezt az anyagot másfélév leforgása alatt elkészítse. Volt olyan hely, ahova többször is visszatért. Maga a rögzített anyag sokkal nagyobb, mint amit itt bemutatott. Nem egy részt szeretne kibővíteni olyan eseményekkel, melyek a három percbe nem fértek be. Meg tudtuk, a 89-es események előtt, bizonyos közösségek jobban összefogtak, összetartottak, jobban ügyelték, ápolták azokat a szokásokat, melyeket őseiktől örököltek, mint a mai állapotukban. Ma már nem egy kisebbségnek iskolája van, melyben, tanítják anyanyelvüket. Ennek dacára sok fiatal a nagyvilágot választja. Elmegy szülőföldjéről. Aki ott marad, hihetetlenül nyitottan fogadja az őket meglátogató idegent. Szívesen beszél sorsukról, problémáikról. Örved annak, van ki, rájuk is figyel.
Szakmailag felvetődött, a riport azon kívül, hogy beszámol, azt is próbálja kutatni, hogy miért történt úgy, ahogy történt.A riporter, mivel, hogy felderít, ezért a személyes jelenléte nélkülözhetetlen. A riport pontos, konkrét információkat kell, hogy tartalmazzon. Rádióban, tv-ben hanghatás és a képek, látvány is szerepet játszik. Csendesen megfogalmazódott, az államnak még jobban oda kellene figyelnie azokra a nemzeti kisebbségekre, akik az ország különböző részeiben élnek.
Számomra a szamosújvári örményekről készült részben sokat elárultak azok a képek, melyek a jelenlegi helyzetet tükrözték. A hajdani gyönyörű házak kariatidáikkal együtt, lerobbant állapota. Néptelen utca rész, melynek a végében meghúzódik az ősi örmény Salamon templom, melyet 1723-ban építettek. Gyönyörű szobabelső, faragott bútorokkal, értékes perzsákkal. Gazdag könyvtár. Esztegár János kulturáltan beszél arról az időről, amikor a város jelentős gazdasági életet élt, örmény szempontból.
Ezzel szemben a Gáborok vidáman magabiztosan élik életük. Érezni rajtuk a markáns tudatosságot, ami lehetővé teszi azt a vitalitást, mellyel birtokukba, veszik azt a területet, melyen élni, akarnak. Érezni övék a jövő. Amit bizonyít a rengeteg gyermek.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Gyenge, habozó, de a miénk?
Nagyváradon tartja soron következő kongresszusát az RMDSZ – döntötték el a hétvégén Marosvásárhelyen ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsának tagjai. A várakozással ellentétben Markó Béla nem nyilatkozott egyértelműen arról, indul-e a februári kongresszuson újabb elnöki mandátumért.
„Mindannyian tudtuk, hogy gazdasági válságban vagyunk, de vállalkozni kellett a kormányzásra, mert esélyt láttunk az állami berendezkedés átrendezésére, a reformra” – vont mérleget az elmúlt kilenc hónap kormányzásáról Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) marosvásárhelyi ülésén. Markó kifejtette, az RMDSZ-nek az erdélyi magyarság képviseletét ellátni hivatott programja van, képviselőinek ezért jelen kell lenniük a döntéshozatalban.
Elégedetlen az RMDSZ
Az oktatási törvény elfogadásának törvényhozási halogatása kapcsán Markó leszögezte: az RMDSZ rendkívül elégedetlen, hogy – bár van koalíciós többség – nem tudja érvényesíteni minden esetben akaratát. Úgy fogalmazott, a szövetség egy gyenge, habozó koalíció tagja, és az RMDSZ nem fogadhatja el az ingadozást: szerinte a jogszabályt még ezen az őszön el kell fogadni, de el kell kezdeni olyan, az erdélyi magyarság számára fontos jogszabály vitáját is, mint a kisebbségi törvény vagy a régióátszervezést célzó kezdeményezés.
A szövetségnek Markó szerint ragaszkodnia kell az általa kezdeményezett gazdaságösztönző intézkedések gyakorlatba ültetéséhez (a minimáladó eltörlése, a kisvállalkozások számára biztosítandó kedvezményes hitel biztosítása, az elkezdett infrastrukturális beruházások folytatása, a napszámosmunka kérdésének rendezése).
Markó: a fizetéseknek növekedniük kell
Markó ugyanakkor megismételte, az RMDSZ nem fogad el semmilyen további megszorító intézkedést, a szervezetnek az az álláspontja, hogy a jövő év elejétől a fizetéseket újból növekedési pályára kell állítani. Az RMDSZ kormányzati létének feltétele ez: folytatni a decentralizációt, és világos intézkedéseket hozni a gazdaság tekintetében.
„Nem adunk igazat azoknak, akik szerint ebben az időszakban a szociális kérdések kevésbé fontosak. Igenis, éppen a válságidőszakban van szükség a szociális védelemre, nem szabad megengednünk, hogy a kisnyugdíjakhoz vagy az indokolt szociális támogatásokhoz valaki is hozzányúljon” – hangsúlyozta az elnök.
Ernyő alá hívják az EMNT-t
Politikai beszámolójában a szövetségi elnök élesen bírálta mindazokat, akik azt vetik az RMDSZ szemére, hogy együttműködik a „népnyúzó Demokrata-Liberális Párttal” és Traian Băsescuval, holott, mint rámutatott, a választásokon „éppen ezek az emberek buzdították a magyarokat a Băsescura való szavazásra”.
Mint mondta, nem szokása a szövetségeseket bírálni, de furcsállva hallotta, hogy az EMNT a pártalapítás gondolatával kacérkodik, ami akár azt is jelenthetné, hogy a magyar összefogás nem működik. „Szerintem jól működik, és működtethető, másrészt pedig nem hiszem, hogy egy egyébként nehéz helyzetben lévő magyar közösségnek az lenne az érdeke, hogy pártokra bomoljon ahelyett, hogy azt az érdekképviseletet, mely itt van a kezünkben, húsz évig jól működött, próbáljuk megerősíteni, megpróbáljunk ennek ernyője alá mindenkit bevonni” – szögezte le Markó.
Személyi kérdésekről csak jövő februárban
A jövő februárban esedékes RMDSZ-kongresszus feladatairól szólva a szövetségi elnök úgy értékelte, változásra van szükség, újra kell gondolni a szövetség alapszabályzatát és programját. Bár a hozzászólók közül Olosz Gergely képviselő burkoltan feszegette a személyi változások kérdését is (a tiszteletbeli elnöki tisztség visszaállítását javasolta), Markó erről csupán annyit mondott: szükség van a személyi változásokra is, de nem mindenáron.
„Magam támogatni fogom a változás gondolatát, és vállalom, hogy konzultálni fogok a területi szervezetekkel, platformokkal annak érdekében, hogy kialakítsunk egy közös víziót arról, hogy az RMDSZ-nek hogyan kell továbbmennie. Ezekről a változásokról azonban nem 2010-ben, hanem 2011 februárjában kell döntést hozni” – szögezte le Markó Béla.
Frunda ismét bírál
Frunda György szenátor felszólalásában bírálta az RMDSZ kormányzati részvételét, amelynek szerinte „túl nagy az ára”. Azt az ígéretet kaptuk, hogy júniusig meglesz a tanügyi törvény, nem lett meg. Az RMDSZ nem kapta meg azokat a helyeket az intézmények élén, amelyeket megígértek. Egyetlen olyan törvény vagy döntés nem született, amitől az emberek fellélegezhetnek. Ez nem olyan partner, aki betartja az ígéreteit” – sorolta Frunda az érveket, amelyek szerinte a demokrata-liberálisokkal való szakítás mellett szólnak.
Borbély László környezetvédelmi miniszter szerint sem könnyű az RMDSZ élete a koalícióban. „Igaza van ebben Frundának, meg kell nézni, hol a tűréshatár. Közel voltunk ehhez a határhoz egyes döntéseknél: alkotmánybírók megválasztása, nyugdíjcsökkentés” – tette hozzá Borbély. Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök arra figyelmeztetett: az RMDSZ szervezeti életét sem szabad elhanyagolni a kormányzati munka miatt. „Foglalkozzunk a szervezettel, és vigyázzunk az egységére” – kérte az SZKT tagjait Takács Csaba.
Nagyváradon rendezik a kongresszust
Az RMDSZ tizedik, 2011 februárjában esedékes kongresszusát Nagyváradon rendezik – döntötte el a hétvégi SZKT. A szövetség 10. kongresszusának megszervezésére a területi szervezetek Csíkszeredát és Nagyváradot jelölték, Nagyvárad egy ellenszavazattal és két tartózkodással győzött.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke az ülésen elmondta, a helyszín kiválasztásában szerepet játszott, hogy Nagyváradon zajlott a szövetség első kongresszusa is, ugyanakkor a partiumi városnak repülőtere is van, és megfelelőek a kongresszusi küldöttek elszállásolásának és étkeztetésének feltételei.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Újratemetés Tehát egymás ócsárlása még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó egyik szobájában, könyvek társaságában beszélgetünk. Nem Nyirőről, de látom, itt van ő is, hiszen a kiadó eldöntötte, hogy sorozatként újra kiadja életművét. Mialatt erről-arról folyik a szó, eszembe jut, hogy a napokban olvastam egy közleményt: a székelyudvarhelyi polgármester Madridból jövőre haza szeretné hozatni a katolikus papságból egyszer kilépett, majd a spanyol fővárosban mégiscsak szerzetesként elhunyt, meglehetősen ellentmondásos életpályát bejárt író hamvait.
Mi sem természetesebb, hiszen a Budvár alatt járt iskolába, magyarországi és erdélyi olvasók ezrei éppen a könyvei nyomán képzelték el, hogy milyen az igazi, hamisítatlan székely, ráadásul már egy szobra is áll abban az Emlékparkban, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Székelyudvarhely az egy lakosra jutó hasonló műalkotások tekintetében Erdély élenjáró városa legyen.
Az író utolsó művében szintén arra célzott, hogy nem szeretne idegen földben pihenni, következésképpen az utókor nagyon is kegyeletteljes cselekedetet hajt végre, amennyiben a hazahozatal különböző alapítványok és magyarországi diplomaták segítségével sikerül. Végre egy olyan elképzelés – gondoltam magamban –, amelyben mindenki egyetért a helyi magyar politikai feszültségektől megszabadulni képtelen Küküllő-parton. De tévedtem. Megfeledkeztem arról, hogy a polgármester RMDSZ-színeket képvisel, következésképpen minden szándéka vagy ballépés vagy utánzás lehet. Mármint az MPP szerint.
Nyirő József hamvait ugyanis – szögezte le a következő közlemény – a helyi polgáriak már 1995-ben haza akarták hozatni, és ennek érdekében meg is tették a szükséges diplomáciai lépéseket. Tehát nem csupán a közigazgatási tisztségek betöltése, az infrastruktúra, az ingatlan-vásárlások, a vadásztársaságok, a helyi közlekedés, helyi kommunikáció, helyi fürdő, a helyi közép- és felsőoktatás ügyében és minden más helyi ügyben lehet egymásnak esni, hanem az egymás ócsárlása és a közös fellépés hiánya még egy olyan ügyben is jellemző, mint a végtisztesség megadása egy sokáig tiltott és nemzedékek által ma sem, vagy csak nagyon felületesen ismert erdélyi írónak.
Szomorú. Mert mindeközben – akár RMDSZ, akár MPP keltezéssel – az általuk székely anyavárosnak nevezett helységben beszélnek a legtöbbet a székely autonómiáról.
Vajon ilyen lenne ez az autonómia?
Ahol egy döntéshozó, várost irányító testület egyetlen kérdésben sem tud megegyezni? Ahol az érdekcsoportok mindegyre egymásnak feszülnek és mindenekelőtt a másikat szeretnék a padlóra teríteni?
Ahol az életre-halálra folyó küzdelem közönsége csak akkor tudja hallatni a hangját, ha az egyik vagy a másik félhez szegődik és nincs semmiféle lehetősége saját, hétköznapi érdekeinek az érvényesítéséhez és saját vezetőinek az ellenőrzéséhez? A múlt héten Budapesten egy németországi alapítvány szervezésében, (ki)válogatott meghívottakkal, autonómia-konferenciát szerveztek, és a kiadott közleményből a média csipegetett. Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét csak nagyon kevesen idézték, pedig nagyon közérthetően, mindenféle politikai ömlengés nélkül roppant fontosat mondott: az előrehaladás első lépése nem a többség jó szándéka és nyitottsága, hanem az, hogy a saját közösségen belül szót lehessen váltani és szót lehessen érteni egymással. Amíg ez nem sikerül, addig sehol nem lesz autonómia.
A szót értés nem jelent föltétlenül egyetértést. De legalább hasonló irányú törekvést igen. És ebben nem a románok gátolnak meg, és még kevésbé Székelyudvarhelyt, közkedvelt MPP-s jelző szerint a legmagyarabb várost. Hanem valami más. A kivagyiság. Az úrhatnamság. A kisdiktátori hajlamok. Az olyan törekvések, amelyek a demokrácia teljes mellőzésével valamiféle központosított, kézi vezérlésű államként képzelnék el a területi autonómiát, ahol mindenkinek az a jó, amit magyarul mondanak meg neki. Ez azonban nem így működik. És ha nem változtatunk ezen az alapálláson, akkor nem is fog. Még akkor sem, ha netalán Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjánál mind az RMDSZ, mind az MPP dicséri majd a saját érdemeit.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

2016-ban valósul meg Románia új területi felosztása
Vasile Blaga közigazgatási és belügyminiszter pénteken, Besztercén elmondta, még az idén elkezdődik az ország új területi felosztásának kidolgozása, de az 2016-ig nem valósul meg.
A Romániai Municípiumok Közgyűlésén Vasile Blaga kijelentette Románia új felosztásának tanulmányi anyaga két, a közigazgatási ágazati programon keresztül finanszírozott projektnek köszönhetően készül el.
„Több dolgot is támogatni fogunk, de csak széleskörű közviták után. A közigazgatási kapacitás fejlesztését célzó Ágazati Program keretében két olyan projekt kapcsán hirdetünk versenytárgyalást, amelyek célja Románia felosztása új tervének a kidolgozása. Nem folytathajtuk a jelenlegi helyzetben. Jelenleg 3227 helyi költségvetés létezik, ezek közül 2506 még a béreket sem tudta kifizetni a helyi adókból és illetékekből. Hogyan fejlődjenek a közösségek, ha fennmarad ez az állapot? Akkor sem tudnak projekteket megvalósítani és fejlődni, ha helyi fejlesztési struktúrákba tömörülnek”, fogalmazott Vasile Blaga.
A miniszter szerint az illetékes intézményeknek jelentős lépéseket kell tenniük Románia területi újraszervezése érdekében.
„Ezt szerintem nem lehet 2012-ben megvalósítani, legfeljebb 2016-ban, de még az idén el kell kezdeni a munkát. Hogy pontosan tudjuk, miként szervezzük meg Románia közigazgatási egységeit, amelyek életképesek lesznek az európai alapok lehívása tekintetében, de nem feltétlenül a jelenlegi, hanem a 2013–2017-es költségvetési keretek között. Végső soron ebbe az irányba kell haladnunk a továbbiakban (…). Sajnos, a nemzeti spőorttá vált jelenség az 1990-es években kezdődött a megszüntetett megyékkel. Aztán mindenki községnek szerette volna látni a faluját, és ez általában sikerült is, aztán a község város kívánt lenni, a városok pedig municípiumok. (…) Ilyesmi országszerte történt, és sajnos így lett 3227 költségvetésünk”, mondta Blaga.
A közigazgatási és belügyminiszter Lengyelország példáját hozta fel, ahol 1990 óta a harmadik területi felosztás van folyamatban.
„Lengyelországban ma 16 vajdaság, valamivel több, mint 2400 község van, ezek egy része városi, és csak nagyon kevés falusi jellegű. Egy-egy város körül 10 község van, 10-15 000 lakóval. Most a vajdaságok számát 12-re kívánják csökkenteni”, mondta Blaga.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Eltérő állspontok az SZTK-n
A RMDSZ kormányzati jelenlétének feltétele, hogy tovább megy-e az elkezdett reform, a decentralizáció, hogy sikerül-e elfogadtatni az oktatási törvényt és megvalósulnak-e a Szövetség által támogatott gazdaságösztönző intézkedések.
Az RMDSZ-nek az a határozott álláspontja, hogy ezeknek a lépéseknek mihamarabb, még az ősszel meg kell valósulniuk – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes szombaton, Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén. Markó szerint fontos a tisztújítás az RMDSZ-ben, és a programot és alapszabályzatot is újra kell gondolni. Az SZKT döntése értelmében az RMDSZ 10. kongresszusát Nagyváradon tartják 2010 februárjában. Az RMDSZ elnöke a szövetség miniparlamentjének is nevezett SZKT ülésén hangsúlyozta: a kormányzati szerep további vállalásának legfőbb feltétele, hogy folytatódjon a decentralizációs folyamat, felgyorsuljanak a reformok, megszülessenek a hatékony gazdaságélénkítő intézkedések. Leszögezte: a szövetség az idén már nem hajlandó újabb megszorító intézkedésekre, mivel azokra nincs már szükség.
Markó felhívta a figyelmet, hogy a következő hetekben-hónapokban több kérdésben sürgősen lépnie kell a kormánynak, így például a szenátusban elakadt oktatási törvénynek még az ősz folyamán meg kell születnie. Az oktatás decentralizációja nemcsak a magyarságnak, hanem az egész országnak az érdeke – fűzte hozzá.
Hozzá kell fogni a magyarság számára különösen fontos jogszabályok megalkotásához – folytatta a szövetség elnöke –, tető alá kell hozni a kisebbségi törvényt, neki kell látni a gazdasági régiók átszervezéséhez.
A koalíciós partnerrel, a Demokrata Liberális Párttal (PDL), eddig korrekt volt az együttműködés – mondta, ám megállapította, hogy abban a pártban az utóbbi időben kiéleződtek a belső konfliktusok. Ez a fő oka annak, hogy bár a parlamentben többséget élvez a koalíció, mégsem képes érvényesíteni akaratát a legjelentősebb kérdésekben. „Ilyen értelemben gyenge, habozó koalíció tagjai vagyunk, az RMDSZ nem fogadhatja el ezt az állandó ingadozást” – szögezte le Markó Béla.
Hatékonynak nevezte a magyar miniszterek munkáját, külön hangsúlyozva, hogy az egészségügyben sikerült megvalósítani a kórházi rendszer decentralizációját. A környezetvédelmi tárca élén működő magyar miniszternek köszönhető, hogy a nehéz körülmények között is ki tudták aknázni a lehetőségeket, a kulturális minisztérium élén pedig ugyancsak magyar miniszter érte el, hogy a kultúrát nem szolgáltatták ki a piacgazdasági körülményeknek – fejtette ki a politikus.
Markó ismét állást foglalt a romániai magyarság erős és egységes képviselete mellett. Szerinte nem jó, ha ez a közösség különböző pártokra bomlik, furcsállotta, hogy a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a pártalapítás gondolatával kacérkodik. Markó szerint ugyanis ebből az következne, hogy nem működik a magyar összefogás. Márpedig – hangsúlyozta – az RMDSZ és az EMNT között jól működik az egyeztetés (az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum – EMEF – keretében).
A februárban esedékes RMDSZ-kongresszussal és saját személyével kapcsolatosan Markó Béla nem kívánt nyilatkozni arról, hogy vállalja-e a jövőben is a szövetség vezetését. Úgy vélte, most még korai „megelőlegezni” azt, hogy mi lesz 2011-ben. Mindenképpen fontosnak tartotta a változásokat és a tisztújítást az RMDSZ-ben, szerinte a programot és az alapszabályzatot is újra kell gondolni. Személyi változásokra is szükség van, de nem mindenáron – tette hozzá.
„Én magam támogatni fogom a változás gondolatát, az elkövetkező hónapokban majd ezekről konzultálunk a területi szervezetekkel, platformokkal, a fontos politikai tényezőkkel” – mondta Markó Béla, hozzáfűzve: semmiképpen sem akar kivonulni a közéletből, a felhalmozott tapasztalatokat bármilyen szerepben kamatoztatni kívánja a közösség javára.
Frunda György vitába szállt Markóval
Kormányon maradni vagy sem, és ha igen, akkor meddig lehet ott maradni anélkül, hogy ezért túlságosan nagy árat kelljen fizetnie az RMDSZ-nek – tette fel a kérdést az SZKT-ülésen felszólaló Frunda György szenátor (képünkön), aki vitába szállt Markó Bélával. Frunda szerint a jelenlegi helyzetben az a fő kérdés, hogy a szövetség maradjon-e a kormányon vagy sem, és ha igen, meddig. Utalt a megszorító intézkedések nyomán megcsappant jövedelmekre, a kisvállalatok tömeges tönkremenésére, az állástalanok számának növekedésére, a kisnyugdíjasok nyomorúságos helyzetére.
Ilyen körülmények között Frunda szerint az a kérdés: kell-e továbbra is vállalnia a szövetségnek mindezért a felelősséget, kell-e vinnie tovább „azt a keresztet, amely az emberek elszegényedését jelenti?”. Azzal az elvvel egyetértett a felszólaló, hogy egy kisebbség képviseleti szervének valóban hasznos lehet kormánykoalícióban lennie, de – tette hozzá – nem mindenáron és nem mindent vállalva.
Borbély László környezetvédelmi miniszter a Novum Forum platform nevében abban igazat adott Frunda Györgynek, hogy valóban meg kell állapítani: hol van az a határ, ameddig szabad vállalni a kormányzati szerepet. Megjegyezte: az RMDSZ már néhányszor közel volt ehhez a határhoz, például a nyugdíjakat érintő szavazás esetében. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy ezt a kérdést a kollektív felelősség szellemében kell elemezni, alaposan megvizsgálva, hogy mi valósult meg a kormányprogramból, és mi nem. Szerinte a következő három hónap ebből a szempontból döntő lesz.
Olosz Gergely, a Székelyföldi Frakció nevében maga is úgy látta, hogy az RMDSZ-nek változnia kell. Igaz ugyan, hogy az elmúlt húsz év alatt fontossá, megkerülhetetlenné vált a szervezet, de nem biztos, hogy jelenlegi szervezeti formájában alkalmas-e továbbra is a romániai magyarság érdekeinek képviseletére. Nem tért ki az esetleges személyi változások témájára, de javasolta, hogy állítsák vissza a szövetségen belül a tiszteletbeli elnöki címet.
Markó Béla a hozzászólásokra reagálva nem értett egyet Frunda György érvelésével. Úgy vélte, nem lenne helyes, ha a szövetség az ország nehéz helyzetében hátat fordítana, lemondana a kormányzati cselekvésről. Példaként említette, hogy ellenzékből nem lehet jó oktatási törvényt alkotni.
Nagyváradon rendezik az RMDSZ-kongresszust
Az SZKT szombaton úgy döntött, hogy az RMDSZ tizedik, 2011 februárjában esedékes kongresszusát Nagyváradon rendezik. A testület erről egy ellenszavazattal és két tartózkodással határozott. A szövetség 10. kongresszusának megszervezésére a területi szervezetek Csíkszeredát és Nagyváradot jelölték.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke az ülésen elmondta, a helyszín kiválasztásában szerepet játszott, hogy Nagyváradon zajlott a szövetség első kongresszusa is, ugyanakkor a partiumi városnak repülőtere is van, és megfelelőek a kongresszusi küldöttek elszállásolásának és étkeztetésének feltételei is. Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld legitim entitás
Hibás az a — legalábbis hallgatólagosan — gyakran elfogadott nézet, hogy egy nemzetnek szóló tartalmat hordozó — magyarként megjelölt — autonómiát a megadása után egyoldalúan, egy másik nemzet nemzetállama részéről vissza lehetne vonni!
Ez majdnem olyan képtelenség, mintha egy függetlenséget elnyert országtól korábbi gyarmattartója azt később egyszerűen visszavenné. Illegitim volt egy ilyen visszavonó lépés 1960-ban Székelyföld esetében is, és az is maradt. E tekintetben ugyanis természetesen nincs semmiféle elévülés, nem tekinthető megfelelő érvnek az, hogy évtizedeken át az autonómia megsemmisítése nem került napirendre — „tehát elfogadható”. A politikai rendszer érdemi megváltozása mégis napirendre tűzheti most ezt az ügyet is. Az el nem évülési princípiumot láthatjuk érvényesülni a nemzetközi közösség — sőt, a közvetlen érdekeltek — egyes lokális problémákat, annexiókat vagy megszállást és más hasonlókat illető állásfoglalásaiban is. A róka, holló és sajt meséjére emlékeztet az a szituáció — a magyarság az együgyű holló —, amelyben a magyarok rendre és garantáltan helyeselik az ellenük irányuló fellépéseket, és bólogatnak ezekre, ám a nekik kivételesen viszonylag kedvezőt erősen fumigálják, lesajnálják, és tetszelegnek az e viselkedésért kapott „dicséretekben”. Három lépés történt a Székelyföld jogi helyzetét illetően a második világháború után:
— a Párizsi Béke 1947-ben (térségünkben Moszkva parancsai szerint)
— 1952-ben autonóm terület beiktatása
— 1956 okán újra a kommunista világ resztalinizálódása, majd ennek nyomán az 1960-as (’68-ban még Ceauşescu által tovább dúlt) autonómia-visszavonás.
Az autonómia visszavonását szokás „az úgysem volt egyéb, mint sztálinizmus” ítélettel illetni, lényegében opportunista módon ezzel az ürüggyel a visszavonást elfogadni; a másik két előbb említett lépés tartalmát viszont (pedig ezek az igazán és mélyen sztálinisták, újrasztalinizált logikájúak és egyszersmind magyarellenesek) magyarul sem halljuk kritizálni! (Persze, egy nemzeti területi egység aligha lenne egyébként is megszüntethető egy korszak képtelen belpolitikája okán!) Egyébiránt már Sztálin fizikai halálát megelőzően, politikai agonizálása idejétől egészen az 50-es évek közepéig folyt egyfajta külpolitikai desztalinizálódás: a nagyrészt svéd népességű nyugat-finnországi Hankó területileg kiszakított szovjet bázis moszkvai feladása, a székelyföldi magyar autonómia kialakítása, az osztrák szovjetzóna feladása, a szovjet és kommunista „lazítással” összefüggő kelet-berlini, lengyel és magyar események éppen ilyenek. Pontosan az ötvenes évek végére tért magához újra a terror, a sztálinizmus — ennek egyik eleme volt a magyar autonómia egyoldalú, tehát jogtalan faricskálása, megszüntetése. Moszkva — az ötvenes évek első felében, bármily furcsának is tűnik — nemzetközi politikájának alakításában még rugalmasabb reagálóként szemmel láthatólag nem akart lemaradni abban a versenyben, amelyet hasonló lépésekkel nyugati riválisai diktáltak számára, nevezetesen, hogy gesztusokat tegyen a háborúban legyőzött nemzeteknek, azokat magához édesgetve. A nyugati oldalon így válhatott újra németté, német tartománnyá a Saar-vidék, és talán gyors keleti reakcióként is autonóm magyarrá a Székelyföld. Előbbi máig is az maradt…
Nem az autonómia kialakítása, hanem éppen annak elragadása volt tehát mélyen sztálinista — az utóbbi ügyben a veretesen oda tartozó Dej és Ceauşescu lett éppen az autonómiaannexió „kiszerelője”!
Kolozsi Béla. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miről kell szóljon a változás az RMDSZ-ben?
Két szerep között kell megfelelő hidat találnia az RMDSZ-nek, vagy éppen felégetnie a lehetséges hidakat. Nem a „kormányozzunk vagy legyünk ellenzékiek”, hanem a helyi RMDSZ-ek és a központi RMDSZ tevékenysége között.
A központi RMDSZ alatt a szövetség Bukarestben tevékenykedő csúcsvezetőit értem, a helyi RMDSZ-ek alatt azokat a szervezeteket, amelyek a helyi önkormányzatokban tevékenykedők döntő többségét adják. A „fentiek” arcát már „unja” a közvélemény, legalábbis ennek egy igen hangos fele. Ebből a szemszögből azonban nagyon kicsi a változás lehetősége, nem azért, mert nem akadnának boldog jelentkezők, akik rögtön hajlandók lennének vezérként defilálni, hanem azért, mert azok, akiknek megvan a súlyuk Bukarestben ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljon velük valaki, nagyon kevesen vannak. A helyi szervezeteket ez a tényállás mondhatni, nagyon nehéz helyzetbe sodorhatja: megtörténhet, hogy rajtuk verik el a port a központi vezetők iránti ellenérzés miatt a protesztszavazatra hajlamos választók. Ennek ellenére nem lehet elégedetlenkedni, mert a központi RMDSZ által és annak tárgyalási képességei révén lehet megszerezni azokat a többletforrásokat, amelyek nélkül nem fuldokolnának a pénzhiánnyal küszködő magyar önkormányzatok, hanem meg is fulladhatnának akár.
A helyi RMDSZ nem tudna erős lenni, ha nem lenne a központi támogatás, a kettő csak együtt működik. Ám mi van akkor, ha a központtól szerezhetők források, de szerezhető a rossz imázs is, ami az idén végrehajtott kormányzati megszorítások mondhatni természetes velejárója? A helyi politikusnak van néhány esélye arra, hogy megpróbáljon olyan helyzetbe kerülni, aminek végén ott áll az újraválasztás lehetősége. Például pártot változtat. Egyelőre itt nem kecsegtető a kínálat, hiszen az MPP-hez való sorolással az esélyek csak csökkennek, nemhogy nőnének. Sokan reménykednek abban, hogy Tőkés László köré épül majd egy olyan alakulat, ahol talán esélyt kaphatnak. Így aztán jó néhányan vannak, akik elővették régi kapcsolataikat, és próbálnak szerezni egy jó pozíciót a választásokon esetleg szereplési jogot kapó EMNT-ben.
A leghitelesebb viszonyulás lenne – és az RMDSZ ezt meg kell lépje, ha meg akarja tartani erejét – a népi mozgalommá való visszaalakulás. Vagyis a helyi szervezetek meg kellene találják újra a kapcsolatot a választópolgárral. Választópolgár, aki nem föltétlenül azért haragszik az RMDSZ-re, mert bent van a kormányban, illetve azért biztos nem haragszik, hogy a helyi önkormányzat jó teljesítményt nyújt. Az eltávolodás a kommunikáció hiányából fakad. A szervezetek már nem állnak elég széles társadalmi alapon – ha azon állnának, akkor tudnák tartani a hangulatot, akkor az ott lévő emberek lennének a hangulat formálói. A választókkal nem elég csupán találkozni, hanem ki kell kérni a véleményüket intézményesített formában, és ha ez működik, nem kell aggódni azért, hogy az emberek talán nem értik meg, miért kell álldogálni Boc mellett. Amelyik helyi RMDSZ-szervezet ezt meg tudja tenni, annak képviselői nem kell féltsék mandátumukat, és ez az erdélyi magyarság belső demokráciájának annyit hangoztatott kérdését is megoldaná.
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tőkés László: Autonómiát a Partiumnak is!
Tőkés László, az EP alelnöke hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta, „a román politikum egyetértésével és kölcsönös megegyezéssel” szeretne területi autonómiát a Partiumban is.
Tőkés a román politikusoknak a nyáron, a Tusványosi Szabadegyetemen elhangzott, a székelyföldi autonómiával kapcsolatos nyilatkozataira érkezett vádaskodásaira válaszolva kifejtette: „Ragaszkodunk a romániai magyar közösség autonómiájához, a területi autonómiához ott, ahol a magyarság többségben van. A demokratikus európai normák szerint jogunk van az autonómiához. Nem akarunk függetlenséget, nem akarunk elszakadást, tiszteletben tartjuk Románia területi egységét” – hangsúlyozta. Hozzátette: nemcsak a Székelyföldön, de az ezen kívül eső részeken is támogatja az autonómiát, például, a Partiumban, ahol relatív többségünk van. Kiemelte, egy ilyen autonómia előnyös lenne az ott élő románok számára is, példaként a Spanyolországi Katalóniát hozta fel, ahova „ezer és ezer spanyol költözik”, mert magas az életszínvonal.
Tőkés László azt is kifejtette, hogy levelet küldött az EP elnökének, Jerzy Buzeknek, amelyben kéri tőle, támogassa a román politikusok támadásainak leállításában, mert ez „az egykori nacionál-kommunista légkör újrateremtéséhez vezet”.
Corina Creţu, PSD-s EP képviselő szeptember elején kérte, váltsák le Tőkés Lászlót az EP alelnöki tisztségéből, mert úgy véli, megválasztása óta felerősödtek a szélsőséges nacionalista üzenetek.
Tőkés László EP-alelnök július 22-én a Tusványosi Szabadegyetemen azt nyilatkozta, hogy, ha egy Koszovó méretű kisrégió autonómiát nyerhet, akkor ugyanezt elérheti Székelyföld is, és, hogy a székelységnek utcára kellene vonulnia. Másnap Tőkés a Kárpát-medencei magyarság számára fogalmazta meg üzenetét, hogy folytatnia kell a küzdelmet az autonómiáért. Kifejtette azt is, a román nacionalisták tévednek, amikor azt hiszik, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt: nem akarnak mást, csak Románia szuverenitásának tiszteletben tartása mellett rendezni saját ügyeiket.
Tőkés nyilatkozatai egy sor bírálatot váltottak ki, a PSD bejelentette: az EP őszi ülésszakának megkezdésekor kéri majd, vonják vissza alelnöki funkcióját, mert a székelyföldi autonómiaigény veszélyezteti Románia stabilitását, nemcsak az ország, hanem egész Európa számára veszélyt jelent. Daniel Constantin, a PC elnöke levélben kérte Jerzy Buzektől Tőkés leváltását.
Theodor Stolojan a PD-L alelnöke ugyanakkor azt nyilatkozta, az EP alelnöki funkciója nem játék, nem lehet egyik nap megválasztani, másnap pedig leváltani valakit. Cristian Preda PD-L-s képviselő is kifejtette, az EP alelnöke csak súlyos kihágások miatt és nem politikai nyilatkozatokért leváltható, ehhez az elnökök háromötödének, az EP-plénum kétharmadának szavazata kellene.
Eddig az EP egyetlen alelnökét sem váltották le vagy helyettesítették mandátuma lejárta előtt, közölte július 27-én a Mediafaxszal az EP sajtóirodája.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Vidékfejlesztés – emberközelben
A napokban zajlott Székelyudvarhelyen a II. Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztivál, melynek nyitórendezvénye a "Közösségalapú vidéki gazdaságfejlesztés – kihívások és lehetőségek" nevet viselő nemzetközi szakmai konferencia volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Mr. Oystein Hovdkinn – a Norvég Királyság romániai nagykövete, Tánczos Barna – a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára és több más olyan személyiség, akinek szakmai tapasztalatai tanulságosak lehetnek azon helybéliek számára, akik a vidékfejlesztésben megalapozott jövőt látnak.
A konferencián részt vettek a Maros-Hegyvidéket képviselő helyi Leader akciócsoport tagjai is.
A csütörtöktől vasárnapig tartó rendezvény változatos programokat kínált mind a hazai, mind a külföldi látogatóknak. Itt ugyanis próbára teheti angol nyelvtudását a székely, de ugyanúgy a norvég, francia, észt, a román résztvevő. Hiszen a vidék fejlesztésének törekvéseiben csak akkor lehet gyakorlati eredményeket elérni, ha egy közös nyelvet beszélnek a különböző régiók képviselői.
Kolumbán Gábor – a Civitas Alapítvány a Polgári Társadalomért kuratóriumi elnöke komolyan megfontolandó gondolatot sugallt előadásában: akkor lesz vidékfejlesztés Székelyföldön, amikor az emberek a vidéki életet szolgáltatásként fogják fel. Ez a gondolat felfogható akár a jövőbeli vidékfejlesztési törekvések alapelveként is. Nem elegendő tehát falusi életet élni és sopánkodni az állami támogatásokért, hanem a falusi élet teendőit meg kell mutatni a külvilágnak, tetszetőssé kell tenni azok számára, akik hajlandók pénzüket arra költeni, hogy megismerjenek bennünket, a házainkban, udvarainkban folyó munkát. Persze, a turista sétáltatásához traktor kell, étkeztetéséhez eredeti házi termék, szórakoztatásához mutogatni való környezet – mondhatja joggal a vidéki ember – s erre honnan a pénz? Erre a kérdésre egyik válasz a Leader program, amely az effajta beruházásokat támogatja. De az sem elégséges, hogy falusi otthonunkban tétlenül ülünk s várjuk, hogy bekopogjon hozzánk a Leader- lehetőség. Hiszen ez a program csakis akkor jelenthet megvalósítható lehetőséget, ha csatlakozunk saját régiónk akciócsoportjához, értelmes, valódi szükségletet fedő ötletekkel jövünk, s lehetőségeinkhez mérten hozzájárulunk ahhoz, hogy a szakemberek ezen ötletekből tervet kovácsoljanak, majd elnyerjék a szükséges anyagi támogatást.
Az említett rendezvény külföldi résztvevői bizonyították, hogy a vidékfejlesztési programok kivitelezhetőek, sok munkával s küszködéssel ugyan, de általuk komoly eredményeket lehet elérni. S hogy ezen eredmények helyben, a Székelyföldön is láthatókká válhatnak, jó példa erre a rendezvény keretében Farkaslakán felavatott gyümölcsfeldolgozó üzem.
Tolokán-Király Katalin. Népújság (Marosvásárhely)

Harminc éve halt meg Márton Áron
Isten Szolgája, megboldogult Márton Áron püspök halálának a harmincadik évfordulóját üljük szeptember 29-én, a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, főegyházmegyénk védőszentje főünnepén. Mivel a búcsúünnepen és évfordulón híveink kis része vehet részt, ezért körlevélben szeretnék megemlékezni a jeles évfordulóról.
Mindenki, aki kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, nagy élménnyel távozott. Közéleti személyiségek, írók, politikusok méltató jelzőkkel illették, Illyés Gyula „emberkatedrális”-nak nevezte, s folytathatnám... Visszagondolva harminc évvel ezelőtti halálára, hadd emlékezzem meg az utolsó találkozásunkról.
Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg Főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. „1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kezdetű, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz Püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben. Nem akarok találgatni. A veszteség fájdalma úgyis megzavar minden igyekezetet, hogy időrendbe szedjük gondolatainkat. Ezeket a mondatokat a nagy Püspök halála után három héttel írtam, de csak 1996-ban lehetett kinyomtatni, a 100. születésnapjára kiadott Márton Áron emlékkönyvben. (Kolozsvár 1996. 57.)
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe (Ma: FVR = Ferences Világi Rend), az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.
Püspök atyánk halála 30. évfordulója kapcsán hadd számoljak be a kedves híveknek arról, hogy hogyan áll az ő boldoggá avatásának 1980. október 4. ügye. Nagy püspökünk halála után, a kommunista időben nem lehetett szentté avatásra gondolni. A ’89-es változásokat követően azonban az egyházmegyék sorra jelentkeztek vértanúikkal. Természetes, hogy az erdélyi egyházmegye Márton Áron püspök úr perét indította be. Főtisztelendő Szőke János szalézi atya vállalta – mint a többi magyar ügy esetében is – a posztulátor szerepet. Irányítása mellett püspök urunk volt titkára, Bartalis Árpád egykori tordai főesperes – jelenleg János ferences atya – önzetlen munkával elvégezte a tanúk kihallgatását, a jegyzőkönyvezést, a felterjesztendő iratok (Positio) megszerkesztését. Ennek köszönhető, hogy II. János Pál pápa 1992. november 17-én engedélyezte a szentté avatási per beindítását. Ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az „Isten Szolgája” cím. 1996. december 9-én átadtuk a Positiót a Szenttéavatási Kongregációnak. Mivel 2500 per van folyamatban a Kongregációnál, a vértanú pereket veszik előre, mert ezeknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, csak a vértanúság tényét állapítják meg. Hitvalló esetében egy bizonyított csoda szükséges, amely imameghallgatásra történt. Márton püspök úr székhelyén halt meg, nem börtönben, ezért hitvalló pere van, és nem vértanúé. Ezzel magyarázható, hogy az idén, október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt, jövőre, július 3-án pedig Szatmáron Scheffler János vértanú püspököt. A romániai tizenkét katolikus egyházmegyéből tíz egyházmegye tizennégy pert indított be, ebből tizenhárom vértanú. Csak a Márton püspök úr pere hitvallóé.
Az idén februárban püspöki karunk az ötévenként esedékes „ad limina” látogatáson volt XVI. Benedek pápánál. A Szenttéavatási Kongregáció ekkor kivételt tett Isten Szolgája Márton Áron hitvalló perével. Nem várta meg a megkívánt csodát, hanem júniusban kiadta véleményezésre a hittudós bizottságnak a Positiót. Ennek alapján a Kongregáció szakemberei megvitatják, hogy Isten Szolgája Márton Áron valóban hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket – a hit, remény és szeretet erényeit. Döntésüket a Szentatya hagyja jóvá. Decemberre várhatjuk az ítéletet. Ha a pápa elismeri, hogy Isten Szolgája, Márton Áron hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket, akkor Tiszteletreméltóvá (Venerabilis) nyilvánítja. Ám ettől függetlenül, a csoda továbbra is szükséges a boldoggá avatáshoz.
A csoda imameghallgatásban áll. Többnyire csodás gyógyulásról van szó. Orvos igazolja, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A plébános igazolja, hogy a gyógyíthatatlan beteg esetében Isten Szolgája Márton Áron közbenjárását kérték – a család, az egyházközség, társulat stb. –, hogy Isten gyógyítsa meg a beteget. Ha beáll a váratlan gyógyulás, ismét orvosi igazolás kell, hogy a gyógyulást orvosilag, az alkalmazott kezeléssel nem lehet megmagyarázni. Ezt a három igazolást felterjesztjük a Szentszékhez, ahol újabb független orvosi bizottsággal felülvizsgáltatják az iratgyűjteményt. Pozitív véleményüket a Szentatya fogadja el azzal, hogy elismeri a csodát és kitűzi a boldoggá avatás időpontját az illetékes megyéspüspökkel egyetértésben.
Szeretnék egy félreértést tisztázni: a boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál a kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni. Nekik ez a foglalkozásuk. Nem lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak. Ez a hivatásuk, és főállásban ezeket intézik. Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni. Ezért kérem a kedves híveket, hogy hagyományos imánkat továbbra is végezzük:
Istenünk, te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító Jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.
Ezt az imát naponta mondjuk el. Ajánljunk fel a boldoggá avatásért jócselekedeteket, önmegtagadást, szentséglátogatást és más ájtatosságot is.
Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek. Szabadság (Kolozsvár)

A Sebes-Körös menti magyarság él, és élni akar
Az elmúlt hét végén újra hallatott magáról a Sebes-Körös menti magyarság. A térség több településén is voltak olyan jellegű rendezvények, melyek az ott – sajnos már szórványban – élő magyarság kiemelkedő eseményei közé sorolhatóak, függetlenül attól, hogy melyik településen zajlott.
Megadatott számomra – évek óta nem történt meg – , hogy 2010-ben négy olyanrendezvényen is részt vehessek, melyet az élesdi magyarság szervezett. Mindháromról beszámoltunk lapunk hasábjain, mint tesszük most a negyedikkel, melyre péntek délután került sor a helyi középiskola étkezdéjében. Kálmán G. Gabriella élesdi lakos – nyugodtan nevezhetjük helytörténésznek – népes közönség előtt mutatta be Élesdi séta…a múltban című képes történelmi CD-jét. Az esemény annyira megmozgatta a helybelieket, hogy az étkezde teljesen megtelt érdeklődőkkel, nagyon sokan voltak. Nemcsak helybeliek, hanem számos Sebes-Körös menti településről is érkeztek érdeklődők. A megjelenteket elsőként Ciavoiné Létai Andrea pedagógus köszöntötte, aki többek között elmondta: a most bemutatásra kerülő CD-t a helybeli lakosoknak köszönhetően sikerült megvalósítani, hiszen ők voltak azok, akik előszedték régi fényképalbumaikat, és felajánlották a szerzőnek.
Ezt követően Dénes István Lukács református lelkipásztor méltatta a kiadványt, aki történelmi elemzésen keresztül mutatta be azokat a változásokat, melyeket a Sebes-Körös menti város átélt az elmúlt mintegy 90 év alatt. „Míg 1900-ban Élesd lakosságának 54,6%-a református volt, 2002-ben 14,5 százaléka az. Ma Élesden hét személyből öt ortodox vallású. Amit tett Kalmár Gabriella, az a munka értékmentés volt, átmentése annak, ami volt, és ami soha nem lesz már úgy, vagy ami nem jön vissza abban a formában”, mondta többek között a lelkipásztor.
Könyv formában is
Létai Zoltán, Élesd város alpolgármestere kiemelkedő eseménynek nevezte mindazt, ami pénteken Élesden történt, majd arról beszélt, hogy ő mint fotós rendkívül nagyra tudja értékelni ezeket a sok-sok éve készült fényképeket. „Nagy öröm számomra, hogy Élesden élnek olyan emberek, akik ilyen maradandót tudnak alkotni, mint tette ezt Kalmár Gabriella”. A szerző, a CD kitalálója, Kalmár G. Gabriella hozzászólásában beszélt mindarról, ami hozzájárult ahhoz, hogy ez a CD megjelenjen. Köszönetet mondott azoknak, akik felajánlották értékes fotóikat, és így elkészülhetett az album. Ezután vetítették le az albumot. Megható volt, ahogy a teremben a mögöttem ülők kommentálták a látottakat: „Látod, azon a képen a csíkos nyakkendőben az édesapám, az óvodásképen az első sorban a harmadik én vagyok. Nézéttek, a mindenki Bandi bácsija…”, több hasonló megjegyzés hangzott el a teremben. Atalálkozó végén a szerző kérdésünkre többek között ezt nyilatkozta: „Mi, akik itt élünk Élesden, meg akarjuk mutatni, hogy ebben a városban magyarok is élnek, akik tisztelik múltjukat, és jövőképük is van. A múltunkat nem lehet eltörölni, ezt mutatják be ezek a képek is, melyeket most egy CD-re mentettünk le. De remélhetőleg könyv formában is meg fog jelenni, mely 220 képet fog majd tartalmazni. A jelenlegi albumon 50 fotó van feldolgozva”. Az is kiderült a krónikás számára, hogy a kiadvány költségeit a szerző állta.
Mezőtelegden
Egy másik nagyszerű esemény – melyen már vasárnap délelőtt vehettünk részt – ugyancsak a Sebes-Körös mentén, Mezőtelegden történt. A helyi római katolikus templomban ünnepi szentmise zajlott abból az alkalomból, hogy a római katolikus egyházközségnek sikerült teljesen felújítania az egykor elkobzott katolikus iskola épületét. Aszentmisén Vilcsek Ferenc plébános üdvözölte a megjelenteket. A tisztelendő elmondta, hogy 2005-ben kapták vissza az épületet, már akkor elkezdték az épület felújítását, melyet mostanára sikerült teljesen felújítani. Megköszönte a támogatásokat, kiemelten azt, amit a Bihar Megyei Tanács nyújtott, a megyei RMDSZ hathatós támogatásával. Külön köszöntötte a szentmisén részt vevő Szabó Ödönt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökét és Grim András alelnököt. A szentmise keretében dr. Kovács Zsolt tisztelendő mondott szentbeszédet.
Az egyházi szertartás után a jelenlévők – felekezeti megosztás nélkül – az iskolához vonultak, ahol Erdei Zsolt, a mezőtelegdi magyar érdekvédelmi szervezet elnöke köszöntötte a csepergő eső ellenére nagy számban megjelent résztvevőket, majd Szabó Ödön és dr. Kovács Zsolt elvágták az avatószalagot. Az épület ezentúl a helyi magyarság szolgálatában fog állni, magyar közösségi ház szerepét fogja betölteni, hangzott el a teremben történt együttléten, ahol Szabó Ödön gratulált mindazoknak, akik hozzájárultak az épület felújításához. Tette mindezt Filip József, Mezőtelegd község alpolgármestere is, közben Szoboszlai Gáspár István református lelkipásztor irányításával három szavalatot is hallhattunk fiatal előadók részéről. Az esemény ünnepi ebéddel zárult, melyet a gyülekezeti teremben fogyaszthattunk el.
Pósalaka
Vasárnap délután Pósalakán töltöttünk el néhány órát a helybeliekkel, több környékbeli település, megyei magyar elöljáró, önkormányzati képviselő, református lelkész társaságában. A zsúfolásig megtelt helybeli református templomban mutatták be Grim András, Pál László és Varga Árpád Mezőtelki, Pósalaka és Pusztaújlak kistérségének monográfiáját. Az ünnepi istentisztelet keretében igét hirdetett Mikló Ferenc lelkipásztor, a Bihari Református Egyházmegye esperese. A könyvbemutatót megtisztelték jelenlétükkel Pető Csilla és Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselők, Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke, Grim András alelnök, valamint számos hivatalos személyiség. A monográfiát elsőként Visky István fugyivásárhelyi lelkipásztor méltatta, tette mindezt Kupán Árpád történész is. Üdvözölte az eseményt Lakatos Péter, Pető Csilla, Szabó Ödön és Grim András. Az istentisztelet keretében szolgált a Bihari Egyházmegye kórusa, valamint a helyi fiatalok. Az istentisztelet végén Pál László helybeli lelkipásztor mondott köszönetet a jelenlévőknek, mindazoknak, akik hozzájárultak, hogy a kiadvány megjelenhessen. Külön köszönte meg Varga Árpád családjának – aki már elhunyt – a hozzájárulást, hogy az álatala összegyűjtött adatokat a kiadványban közölhessék. A bemutató végén a kötetet meg lehetett vásárolni, amit a jelen lévő szerzők dedikáltak. A bemutató szeretetvendégséggel zárult. Már késő este volt, amikor Szabó Ödönnel ügyvezető elnökkel elindultunk Nagyvárad felé. Rendkívül felemelő, bensőséges eseményeken vehettünk részt, ez volt mindkettőnk véleménye.
erdon.ro

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó Béla: az RMDSZ irányán nem kell változtatni
„Az, hogy jelöltetem-e magam vagy sem az RMDSZ elnöki tisztségére, az a személyes döntésem lesz, de nem kizárólag az én felelősségem, hanem kollektív felelősség: én ugyanis egy szervezet jóvoltából voltam szövetségi elnök, és azt gondolom, úgy tisztességes, ha a következő hetekben, hónapokban a szervezeten belül körbejárjuk, megvitatjuk azt, hogy mi lenne a leghasznosabb a Szövetség számára – nyilatkozta Markó Béla az Erdélyi Magyar Televíziónak.
A szövetségi elnök a jövő év februárjában megrendezendő RMDSZ-kongresszus feladatairól beszélt. Kifejtette: ő személy szerint minden szempontból változáspárti, egy dologban azonban nem szeretné ha változás történne: az RMDSZ eddigi irányában.
„Abban, hogy kormányon vagy ellenzékben, vitával vagy anélkül, de a belső politikai életben jelen lévén és arra befolyást gyakorolván próbáljunk változást elérni az erdélyi magyarság életében. Ebben a stratégiában nem szeretnék változást, minden másban azonban változáspárti vagyok” – mutatott rá a szövetség elnöke.
Mint közölte, azért sem hozta meg eddig döntését, mert álláspontja szerint ez a személyi kérdés nem olyan bonyolult, hogy a szervezetnek ezen kellene „rágódnia” 2011 februárjáig, de kétségtelenül az a felismerés is közrejátszott, hogy a következő időszak kormányzati és parlamenti szinten is igen „forró” lesz: dűlőre kell vinni az oktatási törvényt és más fontos kérdést, de bizalmatlansági indítványok is várhatók. Egy ilyen nehéz időszakban nem engedhetjük meg magunknak, hogy befele forduljunk. Mindent a maga idejében – hangsúlyozta Markó Béla.
Úgy értékelte, nincs szükség alapvető módosításokra, nagy irányváltásokra az RMDSZ programját tekintve, ugyanakkor mélyrehatóbb elemzésre van szükség az RMDSZ alapszabályzatában, a területi, helyi szervezetek működésétől, a különböző testületek közötti viszonytól kezdve a polgármesterek, tanácsosok, képviselők vagy szenátorok jelölésének kérdéséig.
„Meg kell vizsgálni például, hogyan tudja ellátni alapvető feladatait a szervezet, hogyan gyűri le az újból és újból megjelenő személyes érdekeket, a fölösleges csoportérdekeket, és hogyan tud minden pillanatban ténylegesen az egész magyar közösség képviselete lenni az RMDSZ” – mondta az ETV-nek Markó Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat Emil Aluaş karmester
Erdély és a Bánság pénzügyi-adminisztratív autonómiáját tűzi ki célul az a mozgalom, amelyet Emil Aluaş karmester, egyetemi tanár kezdett szervezni másfél évvel ezelőtt. Az Amerikai Egyesült Államokból hazatért művész azt ígéri, közeledik a pillanat, amikor az Erdélyiek Pártja létrehozásán dolgozó egész csapat a nyilvánosság elé lép, a párt jelöltjei pedig választásokon is megmérik támogatottságukat. A Krónikának adott interjúban a professzor hangsúlyozta, nem akarják Románia feldarabolását, és csakis törvényes úton kívánnak fellépni az erdélyiek képviseletében.
Olyan tartományt látnak a szemük előtt, amelyben a román mellett a magyar és a német nyelv is hivatalos státussal bír, és amelyet egy román, egy magyar és egy német kormányzó együtt irányít. Emil Aluaş szerint Erdélyt kevésbé érintette volna a gazdasági válság, ha a tartomány sorsát az erdélyiekre bízzák. Felvetésünkre, hogy jelenleg az egész ország kormányát erdélyi miniszterelnök vezeti, megjegyezte, Emil Boc nem ért a gazdasághoz, a döntéseket mások hozzák helyette.
– Sikeres karmesterként, egyetemi tanárként miért érezte, hogy politikával is kell foglalkoznia? A zene nem tölti be már az életét?
– Semmi más személyes indítékom nem volt az Erdélyiek Pártja mozgalom elindításához, mint az, hogy erdélyi vagyok, és hiányérzetem van. Az Erdélyiek Pártja olyan szükségszerűség, ami még nem születhetett meg a kommunizmus bukása után. Ennek csak annyi köze van Wagner, Bartók, Brahms vagy Mozart muzsikájához, hogy én karmesterként egész életemben az emberek egy-egy csoportjának a szervezésével, összehangolásával foglalkoztam. Most is ezt teszem. Az Erdélyiek Pártjának létrehozása egyébként nem új gondolat. Mindig is tudtam, hogy nekünk van egy sajátosságunk, amely megvan az itteni románokban, magyarokban, németekben egyaránt: ez a mi erdélyiségünk. Különbözik a történelmünk, a kultúránk a többi román területétől. Más értékeket vallunk, mint ők. Az utóbbi két évtizedben pedig egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Tanulmányaim során megtudtam, a két világháború között Iuliu Maniu, Octavian Goga és Alexandru Vaida Voievod is nekilátott az erdélyiek pártja megalakításának, amikor az egyesülés után látták a bukaresti fejleményeket.
– Nagysármáson született, Kolozsváron, majd Budapesten tanult, karmesterként pedig az Amerikai Egyesült Államokban szerzett hírnevet. Mikor kezdett azon gondolkozni, hogy politikai síkon is tegyen valamit az erdélyiekért?
– Már 1990 nyarán, amikor hazajöttem, megfogalmazódott a baráti beszélgetések során, hogy létre kell hozni az Erdélyiek Pártját. Aktív mozgalomként azonban körülbelül másfél éve kezdtünk dolgozni. Ekkor gyűjtöttük össze azokat, akikről tudtuk, hogy hasonlóképpen gondolkoznak. Ekkor éreztünk rá arra, hogy valódi pártként is megszervezhetnénk magunkat.
– Hogyan juthatnak el oda, hogy valódi pártként jelenjenek meg a romániai politikai porondon?
– Mi csakis törvényesen akarunk fellépni. Tudjuk, hogy nem könnyű elérni egy ilyen párt bejegyzését, ezért egyelőre egy alapítványra bíztuk a szervezési munkát. A Pro West Alapítvány egyebek mellett az Erdélyiek Pártja mozgalom ügyeit is intézi. Tevékenysége azonban nem szorítkozik csak erre. Novemberben például az alapítvány önkéntesei részt vesznek egy akcióban, amely során 10 ezer facsemetét ültetnek el Csürülye község térségében, vagy egy Brahms–Bartók nemzetközi komolyzenei versenyt kívánunk szervezni Kolozsváron.
– Furcsa, hogy csemeteültetést és komolyzenei versenyt említ. Az Erdélyiek Pártja megnevezés arra utal, hogy pártként kívánnak működni, részt akarnak venni a választásokon.
– A Pro West Alapítvány fiókokat készül nyitni Zilahon, Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön, ahol már kialakulnak a mozgalmunk magjai. Az a cél, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkoznak. Tavasszal már polgármesterjelölteket is kijelölünk ezeken a településeken. Ahhoz, hogy valaki polgármester legyen, nem szükséges, hogy egy párt jelöltjeként induljon el a választásokon. Függetlenként is versenybe szállhat a mozgalmunk támogatásával.
Emil Aluaş
1976-ban szerzett diplomát a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián, nagybőgősként dolgozott a Kolozsvári Román Opera, majd a Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarában, 1984-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett karmesteri képesítést. 1986-ban az Amerikai Egyesült Államokba telepedett, ahol a minneapolisi, bloomingtoni, lincolni, michigani állami egyetemek karmestertanára. Jelenleg a Gh. Dima Zeneakadémia szimfonikus zenekarának karmestere.
– Nem gondolja, hogy a jelenlegi romániai hangulatban egy független polgármesterjelölt számára inkább hátrányt, mint előnyt jelent egy efféle támogatás? A transzszilvanista elveket vallókat legtöbbször a nemzet ellenségeként bélyegzik meg.
– Igen, vannak, akik így gondolkoznak, de szerintem ők a kisebbség Erdélyben. Persze, lehet minket szidni Bukarestben. Megjegyzem, 1998-ban különösebb feltűnést sem keltett, hogy megalakult a Moldvaiak Pártja. Az egyenlőség elve alapján mi is hasonlóképpen akarjuk bejegyeztetni magunkat. Úgy gondoljuk például, hogy Erdély és a Bánság egészen másképpen vészelhette volna át a jelenlegi gazdasági válságot.
– Mi az ön politikai víziója Erdéllyel kapcsolatban? Milyennek látja a régiót mondjuk 20–30 év múlva?
– Románia területén belüli autonóm tartománynak látom Erdélyt és a Bánságot, amelyben három hivatalos nyelv létezik: a román, a magyar és a német. Erdély és a Bánság adminisztratív pénzügyi autonómiáját tűzzük ki célul. Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben. Hiszünk a saját erőnkben. Hiszszük, hogy vannak olyan szakembereink, akik képesek Erdély és a Bánság 8 milliós lakosságát kiemelni a válságból. Amint egy volt miniszter kollégánk mondta, ezt módszeresen, alaposan, erdélyiesen kell elérni. Biztosak vagyunk abban, hogy tíz évi önkormányzás után Erdély és a Bánság egészen más helyzetbe kerülne az országon belül, mint jelenleg.
– A bukaresti kormányt is erdélyi miniszterelnök vezeti, és bizony elég lesújtóak az eredmények.
– Emil Boc egyetlen gazdasági döntést nem hozott kormányzása idején. Ezeket mindig mások hozták meg helyette. Ő erdélyi, de nem rendelkezik azzal a képességgel, tudással, hogy átlássa a gazdasági folyamatokat.
– Ön következetesen az Ardeal szót használja, amikor Erdélyről beszél, nem a Transilvaniát. Miért?
– Az Ardeal szóban jobban benne van a régió, amelyre gondolunk. A bihariak is magukénak érzik, pedig ők tiltakoznak, ha a Bihart Transzilvánia részének tekintik. Még tárgyalunk a bánságiakkal, akik azt szeretnék, hogy a párt nevében szerepeljen a Bánság is. Ki kell találnunk, miként lehet számukra is vonzó képletet találni. Ezekben a régiókban az autonómia iránti igény ott van az emberekben.
– Ha békés, demokratikus eszközökkel szeretné elérni Erdély autonómiáját, ehhez a bukaresti törvényhozásban kell többséget szerezni. Hogyan lehet elérni a mentalitás gyökeres megváltoztatását?
– Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy tenni kell érte. Természetesen ez csakis bizonyos alkotmányos cikkelyek megváltoztatásával lehetséges. Ebben pedig számítunk az RMDSZ-re, amely a bukaresti politikában, a parlamentben is otthonosan mozog.
– Partnert látnak az RMDSZ-ben? Merthogy az RMDSZ minden bizonnyal abban érdekelt, hogy egyben tartsa a magyarságot, ne engedje elcsámborogni az erdélyiek pártja felé.
– A mi ajánlatunk vonzó lehet az RMDSZ számára is. Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg. Ez lenne a sajátossága a tartománynak. A többnyelvűséget az Egyesült Államokban is megtapasztaltam. A déli államokban természetes, ha valaki beidézést kap a polgármesteri hivatalra, az angolul is, spanyolul is meg van fogalmazva. Ez senkit nem zavar.
– Ön beszéli a három erdélyi nyelvet?
– Restellem is, hogy magyarul csak nagyon keveset tudok, a németet pedig inkább csak a zenei szakszövegekből ismerem. Tanulmányaim egy részét ugyan Budapesten végeztem, de ott sajnos angolul tanítottak bennünket, külföldi diákokat. Igyekszem azonban pótolni e hiányosságokat. Éppen vásároltam magyar nyelvkönyveket, és napról napra fejlődöm.
– Hogyan próbálják megmagyarázni a bukarestieknek, az oltyánoknak, a moldvaiaknak, hogy nekik is jó lenne, ha Erdély autonómiát kapna az országon belül?
– Azt kell megérteniük, hogy az országon belüli verseny számukra is fejlődést hoz. Ha ugyanis azt látják, hogy én valamit jól csinálok, megpróbálják majd még jobban csinálni. Azt hiszem, a moldvaiaknak, az olténiaiaknak is meg kell találniuk a saját receptjeiket a boldogulásra. Az utóbbi időben Traian Băsescunak több olyan nyilvános beszédét hallottam, amelyikben arra biztatta az embereket: ne várják, hogy az állam oldja meg a gondjaikat, vegyék a kezükbe a sorsukat, dolgozzanak a boldogulásukért. Én nem gondolkodhatok a moldvaiak helyett. Az ő érdekeiket nekik maguknak kell felismerniük.
– Kit várnak a mozgalomba, a pártba? Kire építenek?
– Érdekes, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk szervezkedni, beszélgetőtársaink eléggé kétkedően fogadták a gondolatainkat. Most azonban nagy nyitottságot érzek mindenütt; elsősorban a vállalkozók, az üzletemberek körében. Ők látják ugyanis a legjobban azt, hogy mennyi pénz csorog el a tartományból Bukarest irányába, és milyen kevés fordul vissza. És számítunk azokra a fiatalokra, akik gondolkodását nem rontotta meg a kommunizmus. Egy ismert bukaresti színész mondta: aki egyszer kommunista csecsből szopott, az míg a világ világ, soha nem fog megváltozni.
– De hát abból szopott ön is, hiszen a diktatúra idején végezte a tanulmányait.
– Én nem érzem, hogy a gondolkodásomat megfertőzte volna a kommunizmus. Aki azt mondja, hogy abban a korban mindenképpen be kellett hódolni a hatalomnak, az nem mond igazat. Rám például óriási nyomás nehezedett, hogy lépjek be a pártba, de ellenálltam. Lehet, hogy ezzel áll az is összefüggésben, hogy számomra Amerika nem jelentett kulturális sokkot, amikor kivándoroltam. Megtaláltam a helyem.
– Kik az ellenségei az Erdélyiek Pártja gondolatának?
– Az árulók.
– Számukra viszont éppen ön az áruló.
– Akkor azt mondanám, hogy a lusták; lehetnek ezek románok, magyarok, németek egyaránt. Mert egy ilyen párt személyes elköteleződést, személyes tenni akarást feltételez.
– Erdély lakossága is eléggé jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben. Vonzó lehet az erdélyi gondolat azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben telepedtek itt meg?
– Lehet, hogy nem, de ők mégiscsak kisebbséget képeznek a tősgyökeres erdélyiekhez képest. Nekik alkalmazkodniuk kell az erdélyiek többsége akaratához.
– A jelenlegi román törvények meglehetősen nehezen teljesíthető feltételeket szabnak egy regionális párt bejegyzéséhez. Hogyan lehet teljesíteni ezeket a követelményeket?
– Az Erdélyen kívüli megyékben, Bukarestben is vannak erdélyiek, akiknek rokonszenves lehet az erdélyi gondolat. De az is felmerült, hogy Brüsszelben jegyezzük be az erdélyiek pártját uniós pártként. Nem ellenőriztem még ennek a lehetőségét.
– Mikor vágnak bele a bejegyzésbe?
– A tavasz folyamán. Arra számítunk, hogy a párt a 2012-es parlamenti választásokra már készen áll a versenyben való részvételre. A választásokkal kapcsolatban azonban még túl sok az ismeretlen. Azt sem tudjuk, egykamarás parlamentje lesz-e Romániának, vagy kétkamarás. Várjuk, hogy megtörténjen az alkotmány módosítása. Egyelőre csak azt határoztuk el, hogy az önkormányzati választásokon jelölteket állítunk.
– A román állam hatóságai többször jelezték, hogy nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek minden autonomista mozgalomra. Érezték, hogy a titkosszolgálatok figyelik a szervezkedésüket?
– Nem. Sokan mondták, hogy a telefonomat minden bizonnyal lehallgatják, de én ezzel nem foglalkozom.
– Mennyire kockázatos egy ilyen mozgalom szervezése? Sabin Gherman korábban a kolozsvári televízió munkatársa volt, aztán a kiáltványa megírásával eltűnt a közéletből. Gondolja, hogy önnek is érintheti a karrierjét a politikai szerepvállalása?
– Sabin Gherman a csoportosulásunk egyik aktív tagja. Ő talán abban hibázott annak idején, hogy mindent egyedül akart. Ez pedig lehetetlen. Az én zenei karrierem nem annyira Romániában, hanem inkább Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban valósul meg. Én ott érzem a legjobban magam karmesterként. Hálás vagyok Kolozsvárnak, de mégis a magyar karmesteriskola sarjának tekintem magam.
– Nem gondolja, hogy a budapesti tanulmányok hangsúlyozása erősíti azt a sztereotípiát önnel szemben, hogy ön politikai téren is Budapest ügynöke?
– Persze, mondanak mindenfélét. Azt is, hogy Budapest ügynöke vagyok, azt is, hogy amerikai ügynök vagyok. Érdekes, éppen a magyar beszélgetőtársaim tanácsolták a leghatározottabban, hogy ne keressem a kapcsolatot a magyarországi politikai pártokkal, hogy ne is adjak táptalajt az efféle gyanúsítgatásoknak. Ezek a dolgok túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam velük.
– Mikor válik láthatóvá az egész csoport? Eddig csak ön vállalta a nyilvános szereplést.
– Remélem, november végéig meghívhatjuk az újságírókat egy sajtótájékoztatóra, amelyen részt veszünk mindannyian. Addig a fundatiapro-west@gmail.com mail-címen várjuk az érdeklődők leveleit.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

A Művelődési Ház ad otthont Elekes Gyula igazgató első udvarhelyi tűzzománc-kiállításának. A megnyitóra október 3-án, vasárnap 13 órától kerül sor az intézmény kiállítótermében. Igazgatói irodájában kerestük fel az alkotóművész Elekes Gyulát.
– Milyen alkalomból született a kiállítás ötlete?
– Az egyik ok az, hogy 30 éve tűzzománcozom, a másik pedig, hogy idén töltöm az 50 évet, és Székelyudvarhelyen még nem volt önálló kiállításom. Eddig összesen 42 alkalommal állíthattam ki műveimet Európában, Spanyolországtól Oroszországig. Ezt a kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja majd meg, aki Budapesten él, és több mint 30 éve az európai tűzzománc nagyon jó ismerője, több évtizede követője és egyfajta értelmezője annak a világnak, amit próbálnak kifejezni az alkotók. Én vallom: függetlenül attól, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, vagy milyen módon próbál közvetíteni az alkotó, a tűzzománc egy olyan képírás, ami sokkal ősibb, mint a mechanikus írásmódok. Gondoljunk csak a népi vagy egyházi kultúrában előforduló nagyszerű alkotásokra, amelyek szavak nélkül közvetítenek üzenetet a nézők felé. Ezt próbálom én is elérni munkáimban, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezért fontos a képírás, mert itt sokszor nem is szükséges a nyelv: a műre ugyanúgy rá tud csodálkozni a magát keltának valló észak-spanyol, mint az orosz.
– Hogyan fogalmazná meg a kiállítás célját?
– A kiállítással célom egy kicsit szülővárosom felé is nyitni, megmutatni mindazt, amit 30 éven át próbáltam megtanulni. Végül is a tűzzománc egy olyan műfaj, ahol folyamatos a tanulás, a kísérletezgetés. Vannak véletlenek, és az egészben az a csodálatos, amikor az ember ezeket a véletleneket meg tudja ismételni, és akár egy sajátos technikaként, egyéni vonásokkal felruházva tudja megjeleníteni. Bármennyire is furcsa vagy kevéssé ismert is itt felénk a tűzzománc, Nyugat-Európában óriási kultúrája van. Hatalmas központok léteznek, ahol évtizedeken keresztül felépített gyűjtemények vannak, ilyen például Közép-Európa legnagyobb gyűjteménye Kecskeméten, ahol az elmúlt 20 évben, egy év kivételével, én is mindig megfordultam a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben.
– Mi ösztönözte arra, hogy szakkört indítson Székelyudvarhelyen?
– A tűzzománc-készítést most már nyolcadik éve tanítom itt Székelyudvarhelyen. Ez a kultúra, amire oly nagyon büszke az ötvösművesség, és Nyugat-Európában úgy ismert, mint „erdélyi sodronyzománc”, mivel az erdélyi ötvösök, aranyművesek fejlesztették ki, lassan feledésbe merül. Feltett szándékom ezt valamilyen módon visszahonosítani, vagy legalább ismertté tenni. Tehát már nyolc éve műveljük a zománcozást közösen gyerekekkel, diákokkal minden csütörtökön 5 órától 8-ig, és minden pénteken 6-tól 9-ig felnőttekkel. Továbbá negyedik éve már, hogy szervezünk alkotótábort is. Szükségét éreztem a szakkör, illetve az alkotótábor létrehozásának, hiszen a tűzzománcozást én már 15 éve oktatom nyaranta Ausztriában, Spanyolországban, Németországban, és úgy gondoltam, hogy ebből atyámfiait sem szabad kihagyni. Így utólag azt látom, főleg a nagyszámú érdeklődőre tekintettel, hogy megérte a fáradozás.
– Hogyan készül a tűzzománc?
– Magáról a technikáról annyit kell tudni, hogy tulajdonképpen egy nagyon finom kvarcüveget használunk, amely bizonyos oxidokkal van dúsítva. Ez az üveg reakcióba lép az elektromos kemencében történő olvasztás, égetés során a hordozó anyaggal, ami rendszerint vörösréz. Az arany, ezüst, a vörösréz vagy egy speciális, nagy széntartalmú acél zománcozható anyagok. Mi inkább a vörösrezet részesítjük előnyben. – Ennyi év után miért csak most nyílik kiállítása Udvarhelyen?
– Az este egy koncerten meséltem az egyik barátomnak, hogy sorra kerül egy ilyen kiállítás. Ő azt mondta, van annyira fontos Székelyudvarhely, hogy be kellett ennek érnie. Tehát először külföldön kell megmérettetni magad, aztán itthon is eljöhet a bemutatkozás ideje. Nehéz itthon prófétáskodni. Mint intézményvezető, azt tapasztalom, hogy be kell a dolgoknak érniük, különben rengeteg támadás érheti az embert. – Mi lesz látható a kiállításon?
– Két nagy, egy moszkvai és egy spanyolországi kiállítás anyaga lesz megtekinthető, kibővítve a nyár folyamán készített művekkel. Persze a paletta nem lesz teljes, hiszen számos olyan munka hiányzik, amelyeket szerettem volna elkészíteni, de nem volt rá időm. De remélem, nem kell újabb ötven évet várni következő kiállításomra.
A kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja meg, az eseményen köszöntőt mond Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. A tárlat október 21-éig lesz megtekinthető, naponta 10 és 12 óra között, szombaton és vasárnap 10-től 13 óráig.
Kovács Eszter. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Központ a szórványért
A szórványtelepülések lakóinak életbevágóan fontos, hogy legyen megbízható, minőségi, anyanyelvű oktatási központ a térségben – mondta lapunknak Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke a szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központ ünnepélyes alapkőletételét követően. A szombati alapkőletételen a magyar kormány számos politikussal képviseltette magát, de jelen voltak az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezető politikusai is. Eközben a Tordán megrendezett szórványkonferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a szórványközösségek életét meghatározó kedvezőtlen folyamatokat csakis erős, önálló magyar tanintézetek, kulturális, közösségi központok létrehozásával lehet megállítani.
A vegyes házasságokból származó gyerekeket is magyar iskolába terelheti a Mezőségi Szórvány Oktatási Központ, azért van szükség egy korszerű oktatási intézmény felépítésére. A szamosújvári magyar általános iskola ugyanis a legrosszabb állapotban van, így sok magyar szülő inkább adja a modern és jól felszerelt román iskolákba a gyerekét – nyilatkozta lapunknak Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke szombaton, a szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központ ünnepélyes alapkőletételét követően. Hozzáfűzte, különösen az olyan szórványtelepülések lakóinak életbevágóan fontos, hogy legyen megbízható, minőségi, anyanyelvű oktatási központjuk a térségben, ahol településenként csak egy-két magyar család él.
Hivatalosságok felvonulása
Szombat délelőtt az őszi napsütéses, de csípős, hideg időben több mint száz meghívott és érdeklődő sétált a Teleki Alapítvány székhelyétől a mezőségi szórvány magyarságot kiszolgálni hivatott leendő – bölcsődét, óvodát és iskolát egyesítő – oktatási központ udvarára. Hogy nem mindennapi eseményről volt szó, jól mutatja a tény, hogy szép számmal képviseltették magukat magyarországi tisztségviselők államtitkároktól miniszterelnöki tanácsosig. Rajtuk kívül jelen voltak a közalapítványok vezetői, a Kolozs megyei RMDSZ vezető politikusai, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselői. Egyik újságíró kolléga meg is jegyezte: ritkán lehet ennyi hivatalosságot a gödör szélén látni. Az alapkő letételét megelőzően számtalan magyarországi és hazai elöljáró mondott beszédet, az esemény ünnepélyességét a szamosújvári fiatalok népdalok éneklésével és versek szavalásával teremtették meg.
Az összefogás ereje
Elsőként Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke köszöntötte az alapkőletétel ünneplő közönségét, majd Gönczi István, a beruházás kivitelezője ismertette a Szervácziusz László műépítész készítette műszaki tervet. „Vállaljuk, hogy a lehető leghamarabb át fogjuk adni az épületeket” – jelentette ki a kivitelező. Ovidiu Drăgan, Szamosújvár polgármestere is üdvözölte a Mezőség felé nyitó és a hagyományt és kultúrát megőrző iskolaépítő programot. „Meg vagyok győződve róla, hogy sikeres lesz” – fejezte ki optimizmusát a polgármester. Ezt követően szinte valamennyi hivatalos vendég mondott hosszabb-rövidebb ünnepi beszédet. Révész Máriusz magyarországi parlamenti képviselő, Orbán Viktor miniszterelnök gyermek- és családügyi tanácsadója az összefogás és az egyetértés fontosságát hangsúlyozta. „Ott épül egy-egy csoda, ahol ember van és mögötte erős közösség van” – dicsérte Révész Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány és a szamosújváriak vállalását. A fideszes politikus azzal a pokolban játszódó viccel szemléltette az összefogás jelentőségét, amelyből kiderül, hogy az oroszokat az ördögöknek nagyon kell őrizniük, mert mind ki akarnak mászni az üstből, amelyben főnek, a németeknek ki kell tenni egy táblát, hogy kilépni tilos, a magyarokat meg nyugodtan őrizetlenül hagyhatják, mert azok úgyis egymást húzzák vissza.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja beszédében kifejtette, stratégiai cél a szórvány iskolaközpont kiépítése. „A jelenlegi helyzetben nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg az erdélyi magyar pedagógusok áldozatvállalásáról – mondta a főkonzul. Egységes cselekvést, konszenzust, ezt kérjük az erdélyi magyarságtól, mert Magyarország így tud hatékonyan fellépni a külhoni magyarok érdekében” – fogalmazta meg elvárásait Szilágyi Mátyás. „A bátor emberek földjén vagyunk, most” – jelentette ki Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke arra utalva, hogy olyan helyen sikerül oktatási központot létrehozni ahol korábban leírták a magyarságot. „A szórványkérdést depolitizálni kell, nem válhat pártpolitikai csatározások áldozatává” – szögezte le Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke.
Folyamatosan kell lobbizni
A Kemény Zsigmond Oktatási Központ várhatóan 650–700 magyarul tanuló kisdiákot fogad be majd. Balázs-Bécsi Attila elmondta, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont modelljét kívánják követni, ami azt jelenti, hogy az iskolaközpont közös román–magyar állami és alapítványi forrásokból finanszíroznák. A teljes beruházás értéke mintegy 3 millió euró, lejben kifejezve 12,63 millióba kerül. Jelenleg elkészült a teljes tervezési dokumentáció, megszerezték a szükséges építkezési engedélyt, a magyar kormány a Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok keretében 40 millió forintnyi támogatást nyújtott, így október elejétől elkezdődtek a munkálatok a szamosújvári önkormányzat 8000 négyzetméteres belvárosi telkén.
Szamosújváron jelenleg a magyar gyerekek vegyes tannyelvű intézetben tanulnak, nincs önálló magyar nyelvű iskola. Az új oktatási központ része annak a hosszú távú oktatási programnak, amelyet a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a szamosújvári Téka Alapítvány tíz éve indított útjára. A mezőségi szórványoktatási program vállalt célja, hogy megoldja a szórványban élő magyarok anyanyelvű oktatását. Eddig a program keretében már felépítettek egy korszerű kollégiumot Válaszúton az 1–4. osztályos elemisták számára, Szamosújváron az 5–12. osztályos általános és középiskolások tanulhatnak majd.
Az új intézmény a tervek szerint egyaránt kiszolgálja Szamosújvárt, a Kis-Szamos mentét, Észak-Mezőséget, Belső-Mezőséget és a Szamos menti dombságot, azaz a háromezer négyzetkilométeren található több mint harminc szórványtelepülést. Balázs-Bécsi Attila ugyanakkor kérdésünkre elmondta, folyamatosan kell lobbizniuk a különböző finanszírozási formák elnyeréséért, az építkezés különböző szakaszait ugyanis egyenként hajtják végre, ráadásul a kisebbségi oktatást nem kezeli kiemelt fontosságúnak az Európai Unió, ezért strukturális alapok sincsenek rá. A kivitelező szerint, ha lesz pénz, akár egy év alatt is be lehet fejezni az oktatási központ felépítését, reálisan számolva azonban örülni kell annak is, ha négy-öt év alatt elkészül az iskolaközpont – fogalmazta meg várakozásait Balázs-Bécsi Attila.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár),

Bukarestben folytatódik a sztrádalobbi – Tőkésnek is üzent a szenátor
Emil Boc miniszterelnököt és Anca Boagiu szállításügyi tárcavezetőt is interpellálta Cornel Popa nemzeti liberális párti szenátor az észak-erdélyi autópálya továbbépítésének 2011-es finanszírozása, illetve a Biharpüspöki–Kolozsvár vasútvonal villamosítása ügyében. Amint arról lapunk is beszámolt, az ellenzéki politikus a múlt héten a sztráda részben már elkészült Bihar megyei szakaszát járta be a kivitelező Bechtel cég illetékeseinek kíséretében, és Berettyószéplakon több Szilágy, illetve Hajdú-Bihar megyei törvényhozóval és az érdekelt települések elöljáróival együtt közös nyilatkozatban állt ki az autópálya építésének folytatása mellett.
Popa szenátor legutóbbi sajtóértekezletén bejelentette, hogy hétfő délre a felsőház egyik üléstermébe invitálta megbeszélésre a Bihar, Szilágy, Kolozs, Maros és Brassó megyei törvényhozókat – a demokrata-liberálisok kivételével. Együttműködésükre számít abban, hogy a jövő évi büdzsé most készülő tervezetébe feltétlenül kerüljön bele a vasúti villamosítás és a sztrádaépítés költsége, mivel – a helyszíni tapasztalatok is bizonyítják – az államnak sokkal többe kerül, ha a félbehagyott munka tönkremegy.
Az NLP Bihar megyei szervezetének elnöke egyúttal Tőkés László európai parlamenti alelnöknek is üzent, mégpedig azt: ne felejtse el, hogy az etnikai konfliktusoktól mentes Biharban él, ne dobáljon petárdákat és füstbombákat, inkább álljon ki ő is az infrastrukturális fejlesztésekért lobbizók közé, hiszen belföldön és Brüsszelben egyaránt szót emelhet az ügy érdekében, sőt kötelessége is támogatókat szerezni a megye és az ország érdekeinek szolgálatában. Azt is megjegyezte, hogy Jean Calvin nevét nem kell lefordítani, amint ő sem Vasileként emlegette Tőkés Lászlót. A szenátor egyébként egyetért azzal, hogy a törvény meghatározta lakossági aránynak megfelelő településeken a kisebbségek nyelven is feliratozzanak, de hozzátette: a jövő felé kell tekinteni, nem a múltba.
Az RMDSZ Bihar megyei képviselői is hivatalosat a találkozóra. Lakatos Péter tegnap például elmondta, hogy ha ideje engedi, ott lesz, mert ő is azt szeretné, ha lenne pénz az autópályára. Emlékeztetett viszont arra, hogy mind a mai napig nem férhet hozzá a Bechtellel kötött kivitelezési szerződés összes mellékletéhez és záradékához. Szerinte államkötvények kibocsátásából lehetne pénzt szerezni a sztrádaépítésre.
Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad),