Tanévkezdés Háromszéken
Ma reggel minden óvoda és iskola megnyitja kapuját, de nem felhőtlen a viszontlátás öröme. Az egy évvel korábbinál is több az elégedetlen pedagógus, a jövőkép nélküli fiatal, és még annyi pénz sem jut a hazai oktatásnak, mint tíz esztendővel ezelőtt.
Háromszék háromszázharminckét óvodájában, iskolájában köszöntik ma reggel a diákokat, kicsiket és nagyokat, tanévnyitó ünnepségeken mondják el: a nehézségek ellenére sikerült mindenütt fertőtleníteni, takarítani, holott arról kellene beszámolni, hol mit javítottak, korszerűsítettek, mennyit haladtak a megkezdett beruházásokkal. A tanulók kevesebb, mint felének jut új tankönyv, a többiek régit kapnak. Ötvenkilenc háromszéki falusi óvodában, iskolában nincs vezetékes víz, de ennek ellenére megyénk mégis országos első egészségügyi engedélyek tekintetében.
Becsengetnek közel háromezerötszáz pedagógusnak és mintegy harminchétezer óvodásnak, iskolásnak, valamint a soha ilyen kis létszámban nem foglalkoztatott adminisztrációs személyzetnek, ugyanis a megszorító intézkedésekkel kiseperték a sepergetőket, a karbantartókat, a könyvelők egy részét, de még aligazgatóknak is menniük kellett.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decentralizáció az ifjúsági- és sporttevékenységben
Október végéig a jelenlegi 202 fős személyzetből csak 167-en maradnak meg az Országos Ifjúsági és Sporthatóságnál, szemléltette a helyzetet Déván Széll Lőrincz, a hatóság államtitkári rangú vezetője. A nadrágszíj-meghúzás azonban nemcsak a bukaresti központra vonatkozik, hanem a megyékre is, ahol az ifjúsági-, illetve a sportigazgatóságok összevonása révén 12 fős személyzet maradhat. Hunyad megyében jelenleg 17-en vannak, s még az sem dőlt el, hogy a két igazgató közül melyik marad. A decentralizációt azonban feltétlenül folytatják. Ami sikerült Cseke Attila egészségügyi miniszternek, azt akarják megtenni a táborhelyekkel: átadni a helyi hatóságoknak. Országosan jelenleg 181 táborhely létezik, ezek közül 80 működő, 101 romokban hever. Ezeket átadják a helyi vagy megyei hatóságoknak, országosan először Arad, Kovászna és Dâmboviţa megyékben, illetve koncesszióba adják magáncégeknek, s az ebből befolyó összegekből a többi ifjúsági- és sporttevékenységet finanszírozzák. Sőt, a helyi hatóságok úgy kezelhetik a romokban heverő táborokat, ahogy jónak látják, nem kötelező megtartani azok rendeltetését, végül is a gyermeklétszám és a táborozás iránti igény is lényegesen csökkent az utóbbi években. Ezeket fordítsák hasznosabb célokra a helyi hatóságok, vélte Széll Lőrincz. Hunyad megyében például 9 táborhely létezik, közülük a Déva határában lévő Őzike (Căprioara) és a kosztesdi működőképesek, 6 használhatatlan, az algyógyiban pedig széles körű fejlesztés zajlik, mely révén az ország egyik legszínvonalasabb táborhelyévé válik. Október végéig a jelenlegi 202 fős személyzetből csak 167-en maradnak meg az Országos Ifjúsági és Sporthatóságnál, szemléltette a helyzetet Déván Széll Lőrincz, a hatóság államtitkári rangú vezetője. A nadrágszíj-meghúzás azonban nemcsak a bukaresti központra vonatkozik, hanem a megyékre is, ahol az ifjúsági-, illetve a sportigazgatóságok összevonása révén 12 fős személyzet maradhat. Hunyad megyében jelenleg 17-en vannak, s még az sem dőlt el, hogy a két igazgató közül melyik marad. A decentralizációt azonban feltétlenül folytatják. Ami sikerült Cseke Attila egészségügyi miniszternek, azt akarják megtenni a táborhelyekkel: átadni a helyi hatóságoknak. Országosan jelenleg 181 táborhely létezik, ezek közül 80 működő, 101 romokban hever. Ezeket átadják a helyi vagy megyei hatóságoknak, országosan először Arad, Kovászna és Dâmboviţa megyékben, illetve koncesszióba adják magáncégeknek, s az ebből befolyó összegekből a többi ifjúsági- és sporttevékenységet finanszírozzák. Sőt, a helyi hatóságok úgy kezelhetik a romokban heverő táborokat, ahogy jónak látják, nem kötelező megtartani azok rendeltetését, végül is a gyermeklétszám és a táborozás iránti igény is lényegesen csökkent az utóbbi években. Ezeket fordítsák hasznosabb célokra a helyi hatóságok, vélte Széll Lőrincz. Hunyad megyében például 9 táborhely létezik, közülük a Déva határában lévő Őzike (Căprioara) és a kosztesdi működőképesek, 6 használhatatlan, az algyógyiban pedig széles körű fejlesztés zajlik, mely révén az ország egyik legszínvonalasabb táborhelyévé válik.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Mi, székelyföldi magyarok
Vannak dolgok, mikben nem lehet eléggé korán fölemelni a szavunkat, hogy elkerülhessük végzetes közösségi tévedéseinket. Itt van a székelyföldi területi autonómia kérdése. Minden jóérzésű székelyföldi magyar ember egyetért abban, hogy ennek a történelmileg, földrajzilag, gazdasági érdekekben, hagyományokban, etnikai összetételben egységes területnek szinte alanyi jogán jár az önrendelkezés, hiszen csak így maradhat meg, így kerülheti el a további erodálódás, lemorzsolódás veszélyét, mely Trianon óta egyfolytában – négy évet leszámítva – fenyegette és fenyegeti.
S ha fenyegetettség van, akkor a közösségi érzületet és öntudatot is kell mozgósítani, s ennek egyik eszköze a közösség jelképeinek tudatos és következetes használata. A székelyföldi hagyományos zászlók, címerek használata, székelykapuk-állítása, a hagyományos építészet megőrzése, további éltetése. De legfőképpen a nyelvet, magyar anyanyelvünket kell védenünk, ápolnunk és óvnunk, mert nyelv nélkül bajosan lehet nemzeti közösségről beszélni.
A székelyföldi magyar nyelvjárás, a tájnyelvi szóejtés és megannyi ízes fordulat az egységes magyar nyelv és kultúra óriási értéke, megőrzése pedig a legnagyobb felelősség. Láthatjuk, mi történik a nyelvüket vesztett moldvai csángómagyarokkal, hogyan olvadtak – olvadnak – be a környező tengerbe, mert a vallás nagy dolog, de nyelvhasználat nélkül vajmi keveset ér, főleg akkor, ha az egyházat a közösség, annak gyökerei ellen fordítják. Pedig komolyabb történészek – Dimitrie Cantemirtől máig – elismerik, hogy a moldvai katolikusság egységesen magyar eredetű és etnikumú.
Nicolae Iorga és köre (meg egy két nemzetáruló magyar) próbálta elhitetni a székelyekkel, hogy voltaképpen elmagyarosított románok lennének. Erre legyintettek a székelyek, ahogyan arra is legyinteni kell, hogy külön nemzetként kellene meghatározniuk magukat. Tehát nem magyarnak, hanem székelynek, s így nyilatkozni majd a soronkövetkező népszámláláskor is. A szirénhangok szerint, így könnyebben lehetne elérni a székelyföldi területi autonómiát. A szirénkedők egy része ostoba és tájékozatlan, de könnyen lehet köztük néhány áruló szándékú is, aki így gyengítené Erdély magyarságát, mely sokszínű ugyan, de egy dologban egységes és oszthatatlan: magyar anyanyelvű magyar, hívják akár biharinak, kalotaszeginek, mezőséginek, vagy éppenséggel székelynek.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Brassai Sámuel Unitárius Líceum oldaná meg az iskola gondját?
Tíz év alatt sem sikerült orvosolni Kolozsváron a Brassai Sámuel Elméleti Líceum teremgondjait, amelyek azután jelentkeztek, hogy az iskola épületét visszakapta az unitárius egyház, és létrehozta a János Zsigmond Unitárius Kollégiumot. Az új tanévben a Brassai-líceum 4 osztályát ideiglenes megoldásként a Babeş-líceum (volt unitárius ókollégium) épületébe helyezték, amely szintén az unitárius egyház tulajdona – erre a városháza még nem bólintott rá. A Brassai-líceum állásfoglalásából úgy tűnik: se az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, se a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség magyar szakemberei nem támogatták kellő mértékben a Brassai-líceumot e probléma megoldásában. (A líceum vezető tanácsának közleménye a 3. oldalon olvasható.) László Attila alpolgármester a két líceum egyesülésében látja a legjobb megoldást, ám a két iskola önállóságra törekszik. Az unitárius egyház a Brassai-líceum használatára bocsátaná az ókollégium épületét, de ehhez az ott működő iskolának kellene költöznie.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum vezető tanácsa a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében hangot ad a tanintézet sorsa miatti aggodalmának. Hangsúlyozzák: Anca Cristina Hodorogea főtanfelügyelőtől és Anca Podoleanutól, a Babeş-líceum igazgatójától kaptak segítséget, ám a városvezetés mindeddig nem hagyta jóvá azt a megoldást, amely szerint a Brassai-líceum négy osztálya a Babeş épületében tanulhat, és ebben nem kaptak segítséget tisztségviselőinktől. (A Brassai-líceum vezető tanácsának közleménye a 3-as oldalon olvasható.)
László Attila: kompromisszumot kell kötni
A két intézmény egyesülését tartja a legideálisabb megoldásnak László Attila alpolgármester, véleményét a demográfiai mutatókra alapozva.
A kolozsvári gyereklétszámra vonatkozó demográfiai adatokat elküldtem a helybeli magyar tanintézmények vezetőinek, hogy mindenki előtt világos legyen: ilyen kevés magyar gyerekkel számolva milyen jövő vár az iskolákra. A romániai közoktatásban a fejkvóta rendszer bevezetése csakis a nagy létszámú iskolák számára nyújt esélyt a tartós túlélésre. Ami a Brassai-líceum és az unitárius kollégium helyzetét illeti, csakis a két tanintézet között megkötendő kompromisszumban látom a megoldást. Az ingatlan fenntartása óriási összeget emészt fel, amely nehezen kifizethető a minisztériumtól gyerekenként kiutalt évi 3200 lejes fejkvóta-összegből. Értékelem az Erdélyi Unitárius Egyház és Bálint Benczédi Ferenc püspök pozitív hozzáállását. A megoldást abban látom, hogy az említett két tanintézet vezető tanácsa, illetve tantestülete leüljön és kidolgozza az együttműködési lehetőségeket. Felelősségteljesebb viselkedést várok el a két tanintézet vezetőségétől. Jó lenne, ha a közel 40 tantermes iskolában minden gond nélkül elférne a két tanintézet 36 osztálya. A legjobb kompromisszum az lenne, ha Brassai Sámuel Unitárius Líceumként egyetlen iskola működne több mint ezer gyerekkel – összegzett az alpolgármester.
László Attila úgy vélekedett: azt a dokumentumot, amelyben kérik, hogy a Brassai-líceum négy osztálya a volt unitárius ókollégium (ma még Babeş-líceum) épületében működjön, a Babeş-líceum vezető tanácsának kell benyújtania, és a városháza minden további nélkül jóváhagyja a kérést.
Popa Márta: önálló jogi személyiségként kell működnünk
Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója elmondta: „A két tanintézet vezető tanácsa és az Erdélyi Unitárius Egyház vezetősége többször is tárgyalt az ügyben, és elhatároztuk: közös erővel lépünk fel azért, hogy mindkét iskola önálló jogi személyként megmaradjon, és folytassa tevékenységét.”
Az Erdélyi Unitárius Egyház írásban is kifejezte szándékát, hogy az ókollégium épületét a Brassai-líceum használatára bocsátja, ám ez nehezen kivitelezhető addig, amíg a kolozsvári önkormányzat nem tud biztosítani megfelelő székhelyet a jelzett ingatlanban jelenleg még működő Babeş-líceumnak.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával
Idén jelent meg két kötetben a Kányádi Sándor által a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak nevezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó része. A lexikon főszerkesztője, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója, Dávid Gyula bevallotta: elégedetlenséget érez a 42 éves munka végén.
A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.
Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)
A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal. Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.
A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.
A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.
Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően. – 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.
Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.
Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.
Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

„Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!”
Szűk hat hónapja egy utcai verekedést követően kissé másabb időszámítás kezdődött Székelyudvarhelyen: az incidens óta napi téma, hogy egyre gyakoribbak a városban az erőszakos cselekedetek, melyek során ártalmatlan embereket félemlítenek meg, bántalmaznak vagy fosztanak meg javaiktól. Szőke László hadat üzent az alvilágnak.
Az eset erőszakellenes civil megmozdulást eredményezett: áprilisban kisebb utcai tiltakozásra került sor, majd májusban a témában lakossági fórumot is tartottak. Utóbbin többek között az is kiderült, hogy fényes nappal egy unitárius lelkészt bántalmaztak, illetve a lakásmaffiáról, egyáltalán a székelyudvarhelyi szervezett bűnözésről is szó esett. A témát Szőke László székelyudvarhelyi–budapesti újságíró „karolta fel”: internetes blogján „nyomozásba” kezdett, hogy – mint mondja – feltárja az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve korrupt kapcsolataikat. Szőkével egy internetes csevegő segítségével készítettünk interjút.
A fekete-fehérrel jól felkavartad a port Udvarhelyen, ha tetszik, egy olyan darázsfészekbe nyúltál, melyet mindenki elkerül. Jogos hát a kérdés, hogy ki Szőke Laci, és mit akar? – Hm, Szőke Laci semmivel sem több, mint aki volt: egy firkász, aki hisz abban, amit csinál. Semmi extra, semmi székely Zorró. Olyasvalaki, aki kötődik saját szülővárosához, s úgy érezte, hogy ha tehet valamit, akkor tennie kell azért, hogy az udvarhelyi viszonyok normalizálódjanak valamelyest. Udvarhelyen ugyanis elszabadult a pokol – egy kis túlzással –, most már a város mindennapjait is fenyegeti egy jól szervezett alvilági csoport, akiknek sikerült mindent behálózni. Jelenlétük most már szemmel látható, hatalmuk szintén, életterük megnőtt, most már a közösséggel is érintkeznek, nemcsak saját köreikkel. Ez pedig értelmetlen erőszakban, buta kivagyiságból fakadó garázdaságokban, de jól működő bűnözői tevékenységben is megnyilvánul. Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!
Ténykedéseddel, annak eredményességével kapcsolatosan megoszlanak a vélemények: sokak szerint ütsz-vágsz amerre érsz, bizonyítékok nélkül.
Ez a reakció természetes, el sem várhatok mást. Több hónapnak, akár évnek is el kell telnie ahhoz, hogy az udvarhelyi alvilág hálóját fel tudjam fedni. Apró, sziszifuszi munka, indult azzal, hogy névtelenektől érkezett infókat kapok, melyeket leellenőrzök. Lassan jönnek a névvel vállalt konkrét esetek, jelentkeznek a sértettek. Az ügyek kapcsán nő az érintettek köre, lassan megismerjük a különböző feljelentésekből, perekből, panaszokból azokat, akik részei ennek az alvilági hálózatnak. Én nem vehetem át semmilyen hatóság (rendőrség, ügyészség, önkormányzat) hatáskörét, de nyilvánossá tudom tenni, hogy mi zajlik az említett hatóságok, intézmények tudtával.
Híradásokból is tudjuk, a világ minden sarkán léteznek bűnszövetkezetek... – A világ okosabb sarkain tudja az alvilág is, hogy hol a helye. Ezeknél a fiúknak elszállt a realitásérzékük. Amikor a nyílt utcán összevernek egy unitárius lelkészt minden következmény nélkül, ott már valami nagyon nem stimmel. Azt a közösséget sem tisztelik, melynek a vérét szívják. Ettől veszélyesek ezek a székely nagyfiúk... – Udvarhelyen a maffia és létezése egyfajta tabu: hivatalos jelentésekben nem beszélnek róla, nyilvánosan pedig a közember sem, egyedül a fekete-fehér lóg ki a sorból. Egyáltalán miről szól az általad nyomozott világ? – Sok száznyi, a szóban forgó fiúkra vonatkozó nyomozati anyag van például a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságnál, büntetőpereik is folynak itt-ott, van köztük több is, akik börtönviseltek, némelyiküket az Interpol is körözte. Legutóbbi információim szerint gyilkos is van köztük, szóval nem mai bárányok ezek. Mindennapjaikat nem fenyegeti a rendőrség és bűnüldözés erős keze, mert sokukat megvették, megszervezték magukat és kapcsolataikat annyira, hogy egyelőre szabadon garázdálkodhatnak. A közösségi nyilvánosság ereje nagy, Székelyudvarhely viszont még nem atomizálódott annyira ebből a szempontból, hogy ne lenne hatása annak, akit a „város a szájára vesz”. Ez természetes, és egy egészséges közösség önvédelmét is szolgálja az ilyen jelenségek esetén. – Nevekkel, fotókkal hozakodsz elő, ez pedig jogi szempontból is egy merész „vállalkozás”. – Óvatos vagyok, de félni nincs mitől. Amikor ezt a szakmát választottam, azt, hogy nemcsak szemlélője vagyok a jelenségeknek, hanem azokat befolyásolni is tudom, nos, a fenyegetettséget természetesként kellett elfogadni. Az szinte mindegy, hogy ez a fenyegetettség milyen természetű. – Ha itthon lennél, akkor is ilyen „bátran” viselkednél, vagy a távolság megvéd? – A távolság most hasznos. Nem tudom, miként viselkednék, ha otthon lennék, különben, ha nem véletlenül sodródom bele ebbe, akkor más módszert, nem egy személyes blogot választok fórumnak. De így alakult. A távolság véd is, hiszen a hirtelen felindulásból elkövetett seggrepacsit nem tudják majd elfogadtatni a fiúk, ha utaznak ezért mondjuk 700 kilométert. Ekkora út alatt mindenki megnyugszik. – Miben reménykedsz? Felébred bennünk a civil kurázsi, összefogunk, atomizálódunk? Te is azt mondtad, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! – Én nem reménykedem, tudom, hogy mit akarok: feltárni az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve a korrupt kapcsolataikat. Ezeket nyilvánosságra hozom, bizonyítékokkal alátámasztott verziómat pedig elküldöm azoknak a hatóságoknak, melyeknek ilyenkor illik. Én nem fogok senkit letartóztatni, csak információt és adatokat gyűjtök – jelen esetben az illetékes hatóságok helyett, nekik ugyanis a jelek szerint más elfoglaltságaik vannak. – Perbe hívtak-e? – Ó, nagyon sok munkától megmentenének, ha perbe hívnának, hiszen így személyes adataikról „hivatalból” értesülnék, illetve az általam feltárt bizonyítékok, netán tanúvallomások egy perirat hivatalos részei lennének, ami már – ugye – nem pletyka. Ha kirakatperre kerülne sor, mert erre is számítani lehet, nos, akkor sincs semmi baj, hiszen tudni fogjuk, hogy a rendőrségen, ügyészségen és bíróságon kik az embereik. Az eddig névtelen támogatóknak, segítőknek hirtelen arcuk lesz, nekem csak arról kell majd gondoskodnom, hogy ez időben eljusson a potenciális áldozatokhoz, hogy tudják, kik lehetnek sárosak azokban az intézményekben, melyek az áldozatokat lennének hivatottak védeni, nem a bűnözőket. – Látod a végét? Ki fog „nyerni”? – Szerintem Székelyudvarhely, mert kap egy leltárt saját alvilágáról. – Egy bűnszövetkezet általában szerteágazó tevékenységet folytat. Az udvarhelyi miből él, hol tartasz feltáró munkáddal? – Mindennel foglalkoznak: drog, lakás- és telekügyek, lopott autók, biztosítási csalások, prostitúció, védelmi pénzek, lopások, zsarolások, betörések. – 500 000 forintos pénzjutalmi kereted van. Honnan a pénz, vannak támogatóid, „csendes társaid”? – Pénzt saját célra vagy személyesen nem fogadok el. Ígéretem van arra, hogy néhány vállalkozó támogatna egy tájékoztató kampányt, mellyel a lakásmaffia potenciális áldozatait kellene figyelmeztetni arra, hogy vadásznak rájuk. Sajnos ők nem olvasnak blogot, így másként kell elérni őket. Jó lenne a helyi sajtó, de ők még hallgatnak, mert amiről nem írnak, az nem is létezik – szerintük... Van támogatás arra, hogy elkészüljön az udvarhelyi alvilág arcképcsarnoka, egy 12 ezer példányos kis füzet, mellyel könnyebb lesz navigálni az udvarhelyi éjszakában. Ezt valamikor az év végén kellene kiadni. * Szőke László
1970-ben született Székelyudvarhelyen. Húszévesen az Udvarhelyi Híradó napilapnál alkalmazzák, ahol rövid idő alatt felelős szerkesztő lesz. Három év múlva már az Ati-Beta Televíziónál dolgozik, ahol a kezdeti „építkezésben” vesz részt. Szintén három év múlva az induló Príma Rádióhoz kerül. Kicsit kokettál a politikával is, önkormányzati képviselő, majd a polgármesteri hivatala sajtóreferense lesz. „Kitérőként” az Udvarhely Székhez szerződik. A hetilap megszűnését követően rájön, számára beszűkült a szakmai tér, így nagyot lép: Budapesten az RTL Klubhoz és az Axel Springerhez igazol át. 2007-től a Magyar Nemzet munkatársa, külsősként többfelé is dolgozik. Jelenleg a Holding (Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió és Hír TV) úgynevezett belső hírszolgálatának egyik vezetője. Az a feladata, hogy a Holding újságíróit zárt rendszerben kiszolgálja témákkal. Ezen hírügynökségi, témaajánló szolgálatot saját ötlet alapján valósíthatta meg.
Máthé László Ferenc. Hargita Népe (Csíkszereda)

Fekete-Fehér interjú a Bűnös Városból
Szőke László nemrég a székelyudvarhelyi állóvízbe hajította bele a kisváros állítólagos maffiahálózatának szereplőit. Hogy ne Udvarhely legyen a székely Sin City.
A magyarországi média hamar felkapta a székelyudvarhelyi, ám Budapesten dolgozó újságíró (és családja) megfenyegetésének történetét. A Duna TV-től a TV2-ig mindenhol bemutatták az udvarhelyi érintettek durva, helyenként mégis röhögést kiváltó reakcióját Szőke László blogjára.
Az erdélyi média ingerküszöbét eddig valamiért nem érte el a maffiasztori. A bloggerrel beszélgettünk.
Székelyudvarhelyen egyre többen fedezik fel maguknak a blogod. A most tizenéves generációnak: ki is vagy te, és mi közöd a városhoz?
Újságíró lennék, vagy inkább olyasvalaki, aki ebből él. Amúgy udvarhelyi vagyok, 2002-ig voltam viszonylag állandó szereplője az otthoni médiának: Udvarhelyi Híradó, ATI-BETA TV (most már Digitál 3 TV), Príma Rádió, Udvarhely Szék. Ezeknél a médiumoknál nemcsak dolgoztam, hanem a megteremtésükben is részt vettem, többnyire mint főszerkesztő. Aztán jött 1996-ban a politika, 4 év önkormányzati képviselői tevékenység - függetlenként - a legtöbb szavazattal megválasztva. 2002-re úgy éreztem, hogy elfogyott a tér számomra Udvarhelyen, nem indíthatok megint egy újabb médiumot. Elég volt, beszűkültek a lehetőségeim, és nem voltam eléggé szervilis típus sem...
A blogon több udvarhelyi problémáról írtál (ANL-lakások például), de a maffiás sztorival nagyon belenyúltál valamibe. Honnan jött a téma? Miért érzed úgy, hogy ezzel nem felesleges foglalkozni?
Alkatilag fogékony vagyok az ilyen ügyekre, rendkívül megviselnek azok a helyzetek, amikor valaki kihasználja egy-egy áldozat kiszolgáltatottságát. Mellesleg, amolyan témakeresőként működtetek egy csalásellenes blogot/hírgyűjtő oldalt is (Internetdetektív), ahol önkéntes munkában próbálunk segíteni áldozatoknak túljutni a bürokrácia útvesztőin.
A Szentimre utcai verekedés okán írtam egy bejegyzést, akkor vált világossá, hogy otthon valami nem stimmel, ez már erős az én „sokat látott” szemeimnek is. Azonban nem volt tudatos döntés, hogy beszállok, az események sodortak az elején. Tulajdonképpen belekeveredtem.
Később a családomat és engem ért fenyegetések juttattak el arra az elhatározásra, hogy ezt bizony végig kell csinálni, innen már nincs visszaút! Akik ezt megtették velem, bármit megengednek maguknak, ezt nem hagyhatom, ha úgy vélem, tudok is tenni valamit. Hát ezzel próbálkozom.
Mondhatjuk akkor, hogy ezt már módszeresen, projektszerűen csinálod? Mik a konkrét célok?
Azzá vált, módszerré. Adva van a fórum (a blog és hozzászólások), viszonylag nagy olvasottság Udvarhelyen, és ezt kell(ett) használni arra, hogy valamiféle akcióterv elkészülhessen. Meglepő, de működik. Megnyílnak az emberek, először névtelenül, később névvel is. Kezdenek beszélni, még néhány hónap, és képes leszek névre lebontva feltérképezni az udvarhelyi alvilág kapcsolati hálóját. A nagy fegyverük, a rejtőzködés odalesz - bár ezek már nem is rejtőzködtek igazán.
Mindent nyilvánossá teszek, hogy közösségen belül mindenki odakerüljön, ahová való. Nehogy arra ébredjünk négy év múlva, hogy egy ilyen arc lesz mondjuk a polgármester Székelyudvarhelyen. Mert pénze amúgy lehet, hogy lesz rá, erkölcsi háttere semmiképp - már ha időben megtudja mindenki, hogy kik is ők valójában.
Meglepett, hogy mennyire szervezett és erős lett az udvarhelyi alvilág. Felnőtt és megszervezte magát egy bűnözői generáció Udvarhelyen, ahová a román alvilág - nyelvi kirekesztettsége okán - nem tud betelepedni. Így kiépült a „saját” alvilág, s mivel kisváros, a bűnözés szinte minden területén „nyomulniuk kell”, hogy életszínvonalukat tarthassák. Volt kb. tíz évük, hogy mindent behálózzanak, hogy a korrumpálható hivatalnokokat megkeressék, megzsarolják akár. Így kezdtek el mostanában a szürke gazdaságban is megjelenni.
Székelyudvarhelynek bizony szembesülnie kell saját mocskával, különben összekeverednek a szerepek: bűnözőből lesz a köztiszteletnek örvendő, irigylésre méltó mintapolgár - kizárólag a pénze miatt, és a becsületesen dolgozó emberből lesz a másodrendű polgár. A korrumpált udvarhelyi közélet pedig ezt a folyamatot erősíti, még tíz év, és Udvarhely lesz a székely Sin City.
Tényfeltáró újságírás és crowdsourcing: hatékonyan használod a legmodernebb webes eszközöket. Úgy érzed, könnyebb így elérni az olvasókat és áldozatokat? Vagy ugyanígy működne ez húsz éve is, internet nélkül?
Hm, ez még nem tényfeltáró újságírás, hanem virtuális kocsmaasztal, ha viccesen akarnék fogalmazni. Viszont bizonyíték lehet ez az egész akció arra, hogy ma már egy közösség bármelyik tagjának lehetősége van arra, hogy viszonylag nagy nyilvánossághoz jusson. Csak ehhez nem kell az intézményesült, hagyományos média.
Az is igaz viszont, hogy vannak csoportok - estünkben például a lakás- és telekmaffia potenciális áldozatai -, akiket nincs mód elérni helyi sajtó nélkül. És a közösségi titokzsákon könnyebb lyukat ütni ma már az internettel, vége a szőnyeg alá söprésnek. Esély sincs arra, hogy az eltussolás sokáig működjön, még a zárt székelyföldi közösségekben sem!
Az első posztok után telefonon többször is megfenyegettek, ezután feljelentést tettél. Hogy áll a vizsgálat az ügyben?
Nyomozati szakaszban van az ügy, azaz a fenyegetők ellen tett feljelentést megalapozottnak találta a rendőrség. Beazonosították az elkövetőket, folyik a nyomozás, egyelőre ennyit tudok. Azért Magyarországon, mert itt, a HÉV-en ért az első fenyegető telefonhívás.
Sok komment foglalkozik azzal, hogy nincsenek bizonyítékok az általad elmesélt ügyekben. A háttérben gyűlnek a tanúvallomások és bizonyítékok, vagy csak az elmesélés tényére szorítkozol?
Én újságíró vagyok, nem bíró. Vallomások vannak, és jönnek folyamatosan. Konkrét, megtörtént esetek, melyeknek valamilyen nyoma van valamelyik hatóságnál, tehát biztosan megtörténtek.
Én nem teszek egyebet, mint idézem az elkövetők nevét, és röviden ismertetem a történetet. A lényeg a részletekben van: ha tíz esetben ugyanaz az elkövetői kör, illetve ehhez társul büntetett előéletük, jelenleg is folyó büntetetőpereik, nyugodtan nevesíthetek. És teszem is.
A. E. Manna.ro

Levél Szüleimnek, Erdélynek – 1940. szeptember
Az alábbi levél 1940. szeptemberében íródott, a bécsi döntést, majd a bevonulást követő napokban. Írója Paál Árpád István, aki kolozsvári iskolái után Budapesten végezhetett egyetemet, és ekkor Diósgyőrön gyakornokoskodott. Szüleihez, és rajtuk keresztül az erdélyiekhez írt levelében az évtizedeken át várt esemény bekövetkeztének öröme olyan hangulatokat kelt, melyből a mai ember számára is kiérezhetővé válik a tiszta, nem más nemzetek kárára megnyilvánuló öröm, az erdélyi lélek ragaszkodása, a szülőföld tisztelete.
Drága jó Szüleim!
Nektek írom ezt a levelet, de rajtatok keresztül írom mindazoknak, akiket elválasztott idáig valakitől a „határ”, akik vártatok bennünket haza a bevonulókkal. Mentünk volna, szerettünk volna ott lenni, nem a főhelyeken, nem ünneplésre számítva, csak valahonnan, egy eldugott kis erkélyről, egy utcaszegletről megpillantani a régen várt álombeteljesülést. Leírom ezeket a hazavágyódással teli napjainkat, leírom az érzéseinket, hogy megmaradjon emlékként, bizonyítékaként annak a szeretetnek, amivel a magunkénak hisszük a mi újra magyarrá lett kis hazánkat, Erdélyt.
Azon a péntek délutánon, csendes, napsugaras időben mondta be a rádió a bécsi döntést. A 22 éve várt öröm hihetetlen elkövetkezése, a sok-sok színes álom beteljesülése szinte belénk fojtotta az örömöt. Nem tudott kitörni belőlünk, nem tudtuk elhinni a hírt, nem tudtunk gondolkozni akkor, csak ültünk egymással szemben a feleségem meg én, két Erdélyből kiszakadt lélek, s a bennünk született ezernyi kérdés közül nem tudtuk melyik legyen az első. Aztán újra szólt a rádió. Valaki, a tények száraz bejelentése után, az első érző szavakkal köszöntötte Erdélyt, valaki ezrek és ezrek szeméből elindította a megkönnyebbítő könnyeket. Mert megkönnyebbültünk akkor, végre hinni tudtunk, végre végigcsordulhatott az arcunkon az öröm és sírtunk, sírtunk úgy, ahogy csak az örömtől lehet, sírtunk úgy, ahogy sohasem tudott megsiratni a két évtizedes szenvedés. A felszabadult érzés egyszerre tevékennyé tett. Ismerősök, levelek, táviratok útján igyekeztünk biztosítani a hazamenetelünket. Tudom akkor minden odavaló így tett, s senki sem álmodta, hogy lemaradunk.
Vasárnap jött, Várad felejthetetlen ünnepe! Milyen érzés lehetett annyi idő után újra elimádkozni a himnuszt. Nem bírt bennetek maradni, kitört belőletek, s Várad ezzel a vasárnappal mutatta meg igazi magyar arcát, amikor mert lelkesedni, szuronyerdő közt, sortűz, s a vesztes uralom kicsinyes bosszúvágya közepette mert tüntetni, himnuszt imádkozni, szívében a 22 éve várt örömmel. Oh milyen büszkék voltunk akkor mi, odavalók!
Másnap jött a lehangoló hír. 30 napig polgári személyek nem mehetnek a visszacsatolt területre. Istenem csak mi, mi hazavágyók tudnánk megmondani mennyi nekünk ez a 30 nap. Nem tudtunk ebbe belenyugodni, autós kirándulást terveztünk. A többség azonban kimondta, hogy a hosszú út miatt „nők kizárva” jeligével történjék a hazamenetel. Végre megértettem velük, hogy az én kis feleségem nem a látványosságért menne oda, az álmai, a vágyai, a kisebbségi élet alatt beleidegződött érzései viszik most őt haza. Megértették, belegyeztek. Akkorra megjött a végső határozat, a kirándulást sem engedélyezik. Milyen délelőtt volt! De az idő rohant tovább, már nem lehetett semmit sem csinálni.
Csütörtök reggel 7 óra. Megszólalnak az ország összes harangjai, búgva, zokogva, imádkozva kísérik a honvédeinket arra, az ősi Kárpátok felé. Délelőtt Szatmárra vonulnak be. Akkor tudtuk meg, hogy a Kormányzó Úr is velük van, Ő csatolja újra ide az ősi városokat. Még egy utolsó erőlködéssel, telefont, levelet, táviratot igénybevéve megpróbálunk engedélyt szerezni az utazásra, de hiába, nem mehetünk. Így virrad ránk, messze Tőletek, a legszebb váradi nap, 1940. szeptember 6-ika. A rádió mellett kuporgunk, könnyes szemeinken át mennyivel többet látunk mi, odavalók, mint a többiek, mint amit elhozhat ide az a kis mikrofon. Látjuk az állomástól a Bémer térig hullámzó tömeget, látjuk a virágzuhatagot, látjuk a sok-sok ismerős, örömtől síró-nevető arcot, látunk Benneteket, a szeretteinket, a sok-sok zászlót, az ismert szónokokat, s látjuk, sírva látjuk a honvédek élén köztetek lovagló beteljesült álmot.
A könnyeink festenek felétek ezerszínű szivárványt, felétek – örömben úszó otthoniak, feléd magyar lelkű Várad.
Aztán elcsendesedett a rádió, csak a lelkünkben élt tovább az otthoni ünnep. Jöttek rendre a közvetítések. Nagybánya, Beszterce, Dés, jött a kolozsvári örömmámor, a székely falvak, a gyönyörű völgyekben nem hiába álmodó kis székely városok ünnepe. Eljött mind ide hozzánk. Azóta minden visszaadott helységbe elérkeztek az álomhonvédek, mindenütt szabadon szólhat a magyar imádság.
Mi is megnyugodtunk. Az utazási tilalom miatt érzett zúgolódás megértéssé szépült, s vigaszra talált. Mert vigasz az nekünk, hogy ennyire fájt nem otthon lenni, hogy ennyire szeretjük a mi kis hazánkat, s ha Bennetek örökké élő emlékek lesznek az elmúlt napok, bennünk örökké örömöt, önbizalmat, otthonszeretetet szülő érzés lesz a most érzett fájdalom.
Csak októberben mehetünk haza. Csak akkor, amikor elhervadt már minden elhintett virág, amikor eltűnik az utcák zászlódísze, eltűnnek a honvédeket fogadó diadalkapuk, s az örömmámort a megszokottság szürkesége váltja fel. Mi csak akkor mehetünk, de a lelkünkben ünnep lesz, virágzuhatagos, zászlódíszes ünnep lesz az a nap.
Várjatok bennünket is örömmel, várjatok a lelketek színes virágaival. Ne éreztessétek, hogy nekünk, akik nem voltunk ott végig, nekünk nem is volt jogunk részt kérni az örömötökből. Ne éreztessétek ezt, mert mi nem a munka elől menekülni, nem a szenvedések elől szabadságban élni jöttünk ide. Bennünk örök fájó emlék lesz az eddigi elválásokat megszomorító határ, bennünk fel fog sírni mindig az elszakítottság miatt idáig érzett árvaság. Mi itt is az otthonért, a kicsi hazánkért dolgoztunk, a munkánk nevet, megbecsülést szerzett Erdélynek, s ha néha hazamehettünk, mi vittünk nektek buzdítást, reményeket, ha sokszor fájó színészkedéssel is, mégis mi adtunk nektek színes álmokat, amiket nem láthattunk beteljesülni!
Várjatok minket is örömmel, színes virággal, ünneplő köntössel, várjatok minket is, mert nekünk is jogunk van az örömünket sírva ünnepelni.
Árpád Közreadja: Paál Gábor. Erdély.ma

Az oktatási reformnak a decentralizációra kell épülnie
Az RMDSZ és a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők állásponja szerint az oktatási törvény annyira fontos az oktatási rendszer reformja szempontjából, hogy amennyiben a jogszabály továbbra is akadozik a Szenátusban, akkor sürgősségi kormányrendelet révén kell elfogadtatni az rendszer decentralizációjára vonatkozó részét.
Ez azonban továbbra is csupán mentőmegoldásnak tekinhető, az RMDSZ ugyanis az oktatási törvény mihamarabbi elfogadtatásában érdekelt – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön, Kolozsváron, a magyar tanfelügyelők találkozóján.
A szövetségi elnök elmondta, a tanácskozáson az oktatási rendszer helyzetéről, a magyar tanintézmények sajátos gondjairól, valamint a készülő oktatási törvényről volt szó. Mint mondta, a magyar oktatási szakemberek is azon az állásponton vannak, hogy a tanügyi reformnak egyértelműen a valós decentralizáció irányába kell mutatnia, ezt pedig a most készülő törvény szolgálná a legjobban. Hozzátette: a tanfelügyelők számos konkrét és hasznos javaslattal jöttek főként a tekintetben, hogy milyen módszerekkel lehet fenntartani az anyanyelvű oktatás minőségét a jelenlegi nehéz pénzügyi-gazdasági helyzetben. A javaslatok olyan szempontból is fontosak, mondta, hogy az oktatás törvény gyakorlatilag még nyitott, így bármilyen megalapozott szakmai észrevételt be lehet még emelni.
A megbeszélésen sok olyan konkrét, megoldásra váró probléma is felmerült, mint a pedagógusok bérezése, az iskolák finanszírozása, vagy az elkezdett beruházások, fejlesztések kérdése is. Ez utóbbi kapcsán Markó Béla kifejtette: a kormánynak mindent meg kell tennie, hogy törlessze az eddigi iskolafejlesztések során felhalmozott állami tartozásokat, és be kell fejeznie a fontosabb beruházásokat: ez egyébként gazdaság-ösztönző intézkedésnek is tekinthető, hiszen az állami kifizetések sok céget menthetnek meg a működésképtelenségtől.
A szakmai egyeztetés fontosságáról szólva a miniszterelnök-helyettes kifejtette, az oktatási ágazatban felmerülő általános problémák mellett a magyar oktatás számos sajátos gonddal is küzd: a legnehezebb helyzetben kétségtelenül a magyar szórványiskolák vannak, ezek működtetése az alacsony gyereklétszám miatt egyre nehezebb, emiatt alapvetően fontos, hogy megteremtsék a fenntarttásukat biztosító törvényes keretet.
A nemrég elfogadott nyugdíjtörvény kapcsán Markó Béla elmondta: bár nem ért egyet a jogszabály egyes rendelkezéseivel, mint például azzal, hogy a nők számára a férfiakéval azonos nyugdíjkorhatárt szabtak meg, álláspontja szerint a törvény megteremti a keretet arra, hogy a nyugdíjak kérdését ezentúl egy egységes rendszer szabályozza, de fontos a nyugdíjak közötti gyakorta igen jelentős különbségek kiegyenlítése szempontjából is.
A tanácskozáson az RMDSZ részéről jelen volt még Takács Csaba ügyvezető elnök, Lakatos András, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke, Király András oktatási államtitkár, valamint Szőcs Domokos, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója is.
erdon.ro

Semjén: felkészültünk a magyar állampolgárság megadására
Felkészültünk arra, hogy január elsejétől megkezdődhessen a magyar állampolgárság megadása azoknak a határainkon kívül élő magyaroknak a számára, akik ezt kérik – hangoztatta csütörtökön Szombathelyen tartott sajtótájékoztatóján Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. Elmondta: a nemzetpolitika tekintetében olyan történelmi lépést tettünk, amely Trianon óta először megteremti annak lehetőségét, hogy a magyar nemzet közjogi értelemben is egyesülhessen.
Hangsúlyozta, a magyar állampolgársági törvény mindenben összhangban áll az Európai Unió szabályaival és utalt arra, hogy a körülöttünk lévő országok már mind kiterjesztették saját állampolgárságukat határaikon kívül élő nemzettársaikra.
A magyar nemzet legelemibb érdekei közé tartozik az állampolgárság megadása mindenki számára, aki azt kéri, akinek őse a valamikori magyar királyság területéről származik, valamilyen szinten beszél magyarul – fűzte hozzá.
Semjén Zsolt elmondta: az állampolgársági kérelmeket bármelyik magyarországi önkormányzat anyakönyvi hivatalánál be lehet majd adni, az ügyintézés legfeljebb három hónapot vesz majd igénybe.
A Magyar Köztársaság senkiről nem fog másik ország számára állampolgársági adatokat szolgáltatni, így azoknak sem félniük az állampolgársági kérelmek benyújtásától, akik szülőföldjükön bármiféle retorziótól tartanak. Semjén Zsolt szerint ugyanis az állampolgárság megadása Magyarország belügye, azt pedig egyenesen magyar diplomáciai sikernek nevezte, hogy szavaival élve „a kisantant országai” nem sorakoztak fel ellenünk, szomszédjaink közül pedig egyedül Szlovákia emelt kifogást.
A KDNP elnöke a sajtótájékoztató után Puskás Tivadar a Fidesz-KDNP szombathelyi polgármesterjelöltjének kíséretében rövid belvárosi sétát tett egy főtéri kávézóhoz, a választási fórum helyszínére, ahol válaszolt a 60-80 fős hallgatóság kérdéseire.
Semjén Zsolt beszélt arról, hogy pártszövetségük továbbra is a családbarát politika megvalósítását tekinti egyik fő céljának, ennek érdekében bevezetik a családi adózást, és az élet minden területén támogatni kívánják a gyermekes családokat.
A miniszterelnök-helyettes szólt arról is, hogy csak a gazdaság élénkítése, a vállalkozók helyzetbe hozása teremthet új munkahelyeket.
Kérdésre megerősítette: az egyházaknak vissza kívánják adni azt a pénzt, amit az egyházi oktatási intézményektől nyolc év alatt elvett az előző kormányzat.
Szombathelyről megjegyezte: elengedhetetlenül fontos a térség közlekedési infrastruktúrájának fejlesztése. Duna Tv, MTI. Erdély.ma

Kiegyenlített korhatár - elfogadták az egységes nyugdíjtörvényt
A képviselőház szerdán éjszakába nyúló, tízórás vita nyomán elfogadta az egységes nyugdíjtörvényt. Az új jogszabály – amely a szenátuson már korábban átment – szerint férfiak és nők 2030 után egyaránt 65 évesen vonulhatnak nyugdíjba, ha legalább 15 éven keresztül fizették a hozzájárulást a nyugdíjalaphoz. Az új rendszer megszünteti ugyanakkor az aránytalanul magas nyugdíjakat, a közalkalmazottakat pedig egységes nyugdíjrendszerbe sorolják. Az ellenzéknek nem sikerült elfogadtatnia javaslatát, amely a bruttó országos átlagbér 45 százalékra emelte volna a nyugdíjpont értékét, így a törvényhozás a kormány által támogatott 39 százalékos szintet foglalta a jogszabályba.
Ez jelenleg 732,8 lej. A vereséget követően a szociáldemokraták (PSD) és a liberálisok (PNL) kivonultak az ülésteremből. Az ellenzéki pártok egyébként 63 évben szabták volna meg a nyugdíjkorhatárt a nők esetében.
Nem minden módosító indítványt utasított el azonban az alsóház. Azt a javaslatot például megszavazta a honatyák többsége, hogy két évvel hamarabb mehessenek nyugdíjba mindazok, akik legalább harminc évig éltek Nagybányán, Kiskapuson, Zalatnán vagy ezen települések nyolc kilométeres körzetében.
Botiş: bár hiányt eredményez, nem csökkennek a nyugdíjak
A maratoni parlamenti vitán jelen volt Ioan Botiş újonnan kinevezett munkaügyi miniszter is. Mint felszólalásában hangsúlyozta, azért nem szabad az átlagbér 45 százalékára emelni a nyugdíjpont értékét, mert az 5,1 milliárd eurós deficitet eredményezne a társadalombiztosítási költségvetésben. Leszögezte: ha nem csökkennek 2011-ben a nyugdíjak, a büdzsében 3,1 milliárd eurós hiány keletkezik. Hozzátette: ezt a deficitet semmiképp nem szabad hitelből finanszírozni.
A szaktárcavezető ugyanakkor arra is kitért, hogy a nyugdíjasok alig egyharmada, összesen 4,7 millió személy dolgozta le a törvényben rögzített éveket. Hozzátette: eközben jóval alacsonyabb az aktív lakosság száma, mint a nyugdíjasoké, egy nyugdíjast 0,89 alkalmazott tart el. Botiş leszögezte, 2011-ben a megszorító intézkedések keretében nem csökkentik a nyugdíjakat, mindenki 732,8 lejes nyugdíjponttal számolva kapja majd a havi járandóságát, ami által „elfogadható” szinten marad a büdzsé deficitje.
Szintén a deficit mélyülésének megakadályozásával érvelt az egységes nyugdíjtörvény mellett csütörtökön Emil Boc kormányfő. Mint hangsúlyozta, ha megemelték volna a nyugdíjpont értékét, akkor 3 milliárd euró helyett 5 milliárdot kellett volna jövőre a költségvetésből a nyugdíjak kifizetésére fordítani. Szerinte éppen ezért a jogszabály elfogadása „társadalmi igazságot” teremt, hiszen egyebek mellett megszüntették a „luxusnyugdíjakat”, illetve lehetővé tették a nyugdíjak költségvetésének közép- és hosszú távú fenntarthatóságát.
„Valamennyien nyugdíjba mehetünk 50 éves korunkban, dönthetünk erről is. De akkor kérem, mondják meg, honnan vesszük a pénzt a nyugdíjak kifizetésére. Ha valaki előrukkol a megoldással, akkor én már holnap készen állok kiadni egy erről szóló sürgősségi rendeletet. Ha pillanatnyi döntéseket hozunk, akkor egy napig, két hónapig, talán egy évig túlélhetünk, azonban nem tudjuk közép- és hosszú távon biztosítani a nyugdíjalap fenntarthatóságát” – válaszolta Emil Boc arra az újságírói kérdésre, miszerint szerinte nem túl késői a 65 éves nyugdíjkorhatár. A miniszterelnök ugyanakkor arra is kitért, hogy Európa szinte valamennyi országában téma a nyugdíjak reformja, mindenhol lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a közelebbi és távolabbi jövőben egyaránt biztosítani lehessen a járandóságok kifizetését.
Az alkotmánybíráktól várnak jogorvoslatot
Bár a parlament két háza megszavazta a jogszabályt, amit így már csak az államfőnek kell aláírnia és kihirdetnie, korántsem biztos, hogy a jelenlegi formában lép hatályba. A legnagyobb ellenzéki alakulat, a Szociáldemokrata Párt (PSD) ugyanis már jelezte, az alkotmánybíróságon támadja meg a törvényt, mert annak egyes előírásai szerintük ellentmondanak az ország alaptörvényének. Ioan Cindrea PSD-s képviselő csütörtökön úgy nyilatkozott, meglátásukban nem szabadna csökkenteni az úgynevezett különleges nyugdíjakat, amelyekben a katonaság, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás kötelékeiből nyugdíjba ment személyek részesülnek. Mint részletezte, a szociáldemokraták egyebek mellett azért sem szavazták meg a jogszabályt, mivel a nyugdíjpont értéke idén a bruttó átlagbér 39 százalékára csökkent, s egyáltalán nem kizárt, hogy az elkövetkező években a kritikus 30 százalékig süllyedhet. Ugyanakkor a PSD-s honatyák szerint az is elfogadhatatlan, hogy a nők nem mehetnek a férfiaknál két évvel hamarabb, azaz 63 éves korukban nyugdíjba.
Markó: korlátozott a kormány mozgástere
Nekem sem tetszik a nyugdíjtörvény – válaszolta Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön kolozsvári sajtótájékoztatóján arra az újságírói kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy a PSD megtámadja az alkotmánybíróságon a jogszabályt. Markó Béla elmondta: nem ért egyet a jogszabály egyes rendelkezéseivel, többek közt azzal, hogy a nők számára a férfiakéval azonos nyugdíjkorhatárt szabtak meg.
Ennek ellenére úgy véli, a törvény megteremti a keretet arra, hogy a nyugdíjak kérdését ezentúl egy egységes rendszer szabályozza, ugyanakkor a járandóságok közötti gyakorta igen jelentős különbségek kiegyenlítése szempontjából is előrelépésnek számít a törvény. Arra a kérdésre, hogy kilép-e a koalícióiból az RMDSZ, ha egyszer elégedetlenek a jogszabállyal, a szövetség elnöke leszögezte, egyrészt az RMDSZ-képviselők megszavazták a nyugdíjtörvényt, másrészt nem a koalíciós partnerrel elégedetlenek, hanem azokkal az intézkedésekkel, amelyeket az Európai Unió és a Világbank megkötései miatt kénytelenek voltak meghozni. A miniszterelnök-helyettes hozzáfűzte, megérti a PSD képviselőit, hiszen az ellenzéknek az a dolga, hogy ellenkezzen, ugyanakkor leszögezte, a kormánynak gyakorlatilag alig van mozgástere.
Szakszervezeti felzúdulás
Nemcsak az ellenzéki honatyák tartják felháborítónak az egységes nyugdíjtörvény előírásait, hanem szinte valamennyi nagy országos szakszervezeti tömörülés felemelte csütörtökön a hangját a jogszabály ellen. Az Országos Szakszervezeti Tömb (BNS) közleményében arra szólította fel Traian Băsescu államfőt, hogy ne hirdesse ki a törvényt, hanem küldje vissza felülvizsgálatra a parlamenthez. Ugyanakkor a szakszervezetiek az ombudsmantól azt várják, hogy hivatalból eljárást indít, s az alkotmánybíróságon támadja meg az alaptörvénynek ellentmondó előírásokat. „Hazugság, arcátlanság, megvetés – ezek azok a szavak, amelyekkel jellemezni lehet azt a folyamatot, amely a képviselőház szerda esti döntésében csúcsosodott ki.
Egy parlamenti többség, amelynek szégyenében el kellene süllyednie, elfogadott egy teljesen népellenes jogszabályt, teljesen semmibe véve a szakszervezetekkel a témában folytatott tárgyalásokat. A BNS közlése szerint korábban a kormányfővel és a munkaügyi miniszterrel abban állapodtak meg, hogy a nyugdíjpont értéke jövőre eléri az átlagbér 40 százalékát.
Szintén az államfőtől várnak segítséget az Alfa Kartellhez csatlakozott szakszervezetiek is. Liviu Apostoiu, a szakszervezeti tömb alelnöke csütörtökön úgy nyilatkozott, amennyiben Traian Băsescu nem küldi vissza a törvényt a parlament elé, akkor jogi úton támadják meg a jogszabályt, s a nemzetközi szervektől is segítséget kérnek. Azt azonban Apostoiu is belátja, hogy igen kevés esély van arra, hogy az államelnök ne hirdesse ki a jogszabályt. A szakszervezeti vezető közlése szerint elégedetlenségük fő oka, hogy a törvény megemeli a nyugdíjkorhatárt, illetve nem értenek egyet a nyugdíjpont kiszámításának módszertanával sem.
A rendőröket és vámosokat tömörítő Pro Lex szakszervezet eközben az ellen emelte fel a hangját, hogy az egységes nyugdíjtörvény megszünteti privilégiumaikat, s ezentúl nem részesülhetnek az emelt értékű különleges nyugdíjakban. Szerintük ez igazságtalan, főként olyan körülmények között, hogy jelenleg Romániában egy rendőr várható élettartama alig 62,5 év. A Pro Lex csütörtöki közleménye rámutat, támogatást kértek a Rendőrségi Szakszervezetek Európai Tanácsától. Krónika (Kolozsvár)

Magyar tanfelügyelőkkel találkozott Markó Béla RMDSZ-elnök Kolozsváron
Az RMDSZ és a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők álláspontja szerint az oktatási törvény annyira fontos az oktatási rendszer reformja szempontjából, hogy amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is akadályokba ütközik a szenátusban, akkor sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadtatni a rendszer decentralizációjára vonatkozó részét.
Ez azonban továbbra is csupán mentőmegoldásnak tekinthető, az RMDSZ ugyanis az oktatási törvény mihamarabbi elfogadtatásában érdekelt – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön Kolozsváron, a magyar tanfelügyelők találkozóján.
Még „nyitott” a törvény
A szövetségi elnök elmondta, a tanácskozáson az oktatási rendszer helyzetéről, a magyar tanintézetek sajátos gondjairól, valamint a készülő oktatási törvényről volt szó. Mint mondta, a magyar oktatási szakemberek is azon az állásponton vannak, hogy a tanügyi reformnak egyértelműen a valós decentralizáció irányába kell mutatnia, ezt pedig a most készülő törvény szolgálná a legjobban. Hozzátette: a tanfelügyelők számos konkrét és hasznos javaslattal jöttek, főként azzal kapcsolatosan, hogy milyen módszerekkel lehet fenntartani az anyanyelvű oktatás minőségét a jelenlegi nehéz pénzügyi-gazdasági helyzetben.
A javaslatok olyan szempontból is fontosak, mondta, hogy az oktatási törvény gyakorlatilag még nyitott, így bármilyen megalapozott szakmai észrevételt be lehet még emelni. A megbeszélésen sok olyan konkrét megoldásra váró probléma is felmerült, mint a pedagógusok bérezése, az iskolák finanszírozása, vagy az elkezdett beruházások, fejlesztések kérdése is. Ez utóbbi kapcsán Markó Béla kifejtette: a kormánynak mindent meg kell tennie, hogy törlessze az eddigi iskolafejlesztések során felhalmozott állami tartozásokat, és be kell fejeznie a fontosabb beruházásokat: ez egyébként gazdaságösztönző intézkedésnek is tekinthető, hiszen az állami kifizetések sok céget menthetnek meg a működésképtelenségtől.
A szakmai egyeztetés fontosságáról szólva a miniszterelnök-helyettes kifejtette, az oktatási ágazatban felmerülő általános problémák mellett a magyar oktatás számos sajátos gonddal is küzd: a legnehezebb helyzetben kétségtelenül a magyar szórványiskolák vannak, ezek működtetése az alacsony gyereklétszám miatt egyre nehezebb, emiatt alapvetően fontos, hogy megteremtsék a fenntartásukat biztosító törvényes keretet.
Veszélyben az utánpótlásképzés
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának elmondta, az iskolák decentralizációját a következő tanévtől mindenképpen életbe kell léptetni. A magyar nyelvű oktatás szempontjából ez azért fontos, mert új iskolahálózatot kell kialakítani, és ennek a struktúrája teljesen más kell legyen Kovászna és Hargita megyében, mint a szórványban. Elmondta, a kolozsvári találkozón megfogalmazódott, hogy helyi, megyei szinten tökéletesíteni kell a kölcsönös információáramlást az oktatásban érintett tényezők – önkormányzatok, iskolák, tanfelügyelőségek, civil szféra – között, mert az oktatás a helyi közösség igényeit kell kielégítse.
Véleménye szerint nagy hangsúlyt kell fektetni a tanárképzésre, hiszen a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma, matematikusok, fizikusok és a magyar szakos tanárok vannak kevesen. A következő néhány évben Kovászna és Hargita megyében összesen 60 matematikatanár vonul nyugdíjba, elsősorban városokban, és ha nem fordítanak figyelmet az utánpótlásképzésre, komoly gondok adódhatnak.
Az egyetemeken nem pedagógusokat, hanem kitűnő szakembereket képeznek, így a matematikusok, fizikusok többsége nem a tanügyben keres állást, és ezen változtatni kell – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma. Mint mondta, a kolozsvári találkozó résztvevői kezdeményezték, hogy a következő ülésen a felsőoktatásban dolgozókkal beszéljék meg, hogy az egyetemek kínálatát igazítsák a piaci igényekhez. A találkozókat megyei szinten is rendszeresítik, a következő megyeközi megbeszélésre februárban kerül sor, amikor a kiértékelésekről, a tanárok továbbképzéséről lesz szó.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Test, lélek, irat összefonódása - interjú Bernád Rita főlevéltárossal
Szorgalom, kíváncsiság, kitartás és pontosság – ezek a legfőbb jellemzői egy levéltárosnak, aki ideje nagy részét régi, poros, penészes iratok társaságában tölti. Az eredmény: több „kilométernyi” rendszerezett irat, nyolc gyűjtőlevéltár. Minderről Bernád Ritát, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosát faggattuk.
Hogyan lesz valakiből levéltáros?
Ha röviden akarok válaszolni, azt mondom, hogy rengeteg tanulással és egy kis szerencsével, amit esetemben inkább isteni gondviselésnek neveznék. Amikor szülővárosomban, Gyergyószentmiklóson érettségiztem a Salamon Ernő Gimnáziumban, álmokat szőttem, mint minden frissen végzett diák. Az isteni gondviselés Gyulafehérvárra „terelt”, ahol muzeológiát tanultam. Már az egyetemi évek alatt inkább a könyvek, a papírok világa vonzott, mert meggyőződésem, hogy az ember testből, lélekből és iratból áll. Mindenkiről van valami feljegyzés, ami a legrégebbi időkben barlangrajz formájában jelent meg, aztán papiruszon, majd pergamentekercseken, később papíron és ma már elektronikus formában marad meg. Már az első szakdolgozataim régi könyvekről szóltak, így jutottam el a Batthyány-könyvtárba, és román nyelven írtam dolgozatot magyar könyvekről, történelmi emlékekről. Ekkoriban még a levéltár fogalma eléggé távoli volt számomra, de szerettem a régi könyveket, és izgatott a kutatás. Aztán 2000 júliusában az érsekség munkatársa lettem, akkoriban még román–magyar fordítóként, illetve dokumentációs titkárnőként dolgoztam.
De fél év múltával a kezébe adták a levéltár kulcsát...
Igen ám, de amikor bementem a hét raktárból álló helyiségbe, ahol több mint ezer folyóméter – vagyis egy méter magasságban egy kilométer hosszúságban kirakott – irathalmaz állt, elveszettnek éreztem magam. Idő kellett ahhoz is, hogy a dobozokba rendszerezett iratokhoz merjek nyúlni. Következő nyáron jött Szögi László magyarországi professzor egy egyetemista-csoporttal, akik már elkezdték a meglévő anyagok feldolgozását, nekik segédkeztem. Aztán Szögi professzor ösztönzésére beiratkoztam az ELTE posztgraduális levéltárosi képzésére, közben mindvégig dolgoztam a levéltárban, és amit elméletben megtanultam, azt gyakorlatban alkalmazhattam.
Miből áll a munkája?
Az ezeréves történelmi múlttal rendelkező erdélyi egyházmegye iratait kell rendszerezni, megőrizni és hozzáférhetővé tenni, illetve a kutatószolgálatból. Előbbi közel sem egyszerű feladat, mert ugyan az elején évente két alkalommal egy-egy hétre jött Szögi professzor a diákjaival rendszerezni az anyagot, de az év többi részében magamra maradtam. Ez nem olyan munka, hogy jön a főnök és megmondja, mit kell tenni, nekem kell eldöntenem mindennap, mi a legfontosabb, amivel foglalkoznom kell. Ezenkívül jönnek az egyetemisták, a kutatók, akik mondanak egy címszót, s nekem kell előkeresnem az ezer folyóméternyi anyagból pontosan azt a dobozt, amiben az illető adatokat talál a dolgozatához. Emellett pályázatokat is írok, hiszen ezeket az értékeket európai normáknak megfelelő tárolóeszközökben kell tartani, ami rengeteg pénzbe kerül, de pénz kell a kötetek, okmányok restaurálására is. Ezért már több pályázatot is benyújtottam a Nemzeti Kulturális Alaphoz, és eddig mindenik nyertes volt.
A munkájához tartozik az is, hogy eljár elhagyatott plébániákra, és olykor poros padlásokról, pincékből gyűjtögeti össze „kincseit”.
Kezdetben a Gyulafehérvárhoz közeli településekről az érsekségre bejáró papok ösztönzésére indultam el felfedezőútjaimra. Jöttek a papok, látták, mivel dolgozom, és mondták, hogy tíz, húsz, negyven, hetven kilométerre tőlem lévő elhagyatott plébánián is vannak régi iratok, és jó lenne, ha azokat is megőriznénk. Felajánlották, hogy amikor hetente-kéthetente mennek misézni egy-egy filiába, elvisznek kocsival, és mise után megnézhetjük az iratokat. Előbb a közelebbi településekre mentem, aztán egyre távolabbra.
Milyen állapotok fogadták egy-egy elhagyatott plébánián?
Úgy képzeltem el, mint a Csipkerózsika mesében: minden ott volt, csak éppen az idő állt meg. Ott voltak a régi iratok, de esetenként ötvenéves por, pókháló fedte, innen kellett összegyűjteni, és biztonságos helyre szállítani. És volt példa olyanra is, hogy a Mária Terézia-oklevélen a pecsétet elvágták, és az iratot átlyukasztották, hogy a sínes dossziéban elférjen. Mindez természetesen nem a papok hibája, hisz ők nem szakemberek, és csak jót akartak azzal, hogy a maguk módján megpróbálták megőrizni az anyagokat.
Melyik volt a legrégebbi irat, amit ilyen körülmények közepette találtak meg? – Atyhában, Székelyudvarhely mellett talált rá Pénzes Lóránd kollégám egy Bethlen Gábor korából származó, 1625. március 15-én keltezett okmányra, melyben a fejedelem felszólítja az unitárius superintendenst, hogy ne háborgassák hitük gyakorlásában a római katolikusokat, és adják vissza a templomukat.
Mára már sikerült valamennyire rendszerezni az egyházi iratok hagyatékát, és ezek zömét biztonságos helyen tárolják. Volt-e valamilyen modell, mely alapján elindulhattak? – Nem volt ilyen, mondhatni ebben is az isteni gondviselés vezérelt, mert ennyire rendszerezett hagyaték nincs Magyarországon, de még Németországban sem. Magyarországon még mindig plébániák padlásain porosodnak a régi egyházi iratok, nálunk viszont már sikerült nyolc gyűjtőlevéltárban rendszerezni 630 működő, illetve elhagyatott plébánia és szerzetesrend anyagait. Gyulafehérváron vannak a hunyadi és a fehérvári főesperesi kerületek iratanyagai, Gyergyószentmiklóson a Gyergyói-medence plébániáinak okmányai, de Sepsiszentgyörgyön, Szamosújváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is működnek gyűjtőlevéltárak.
Jánossy Alíz. Krónika (Kolozsvár)

Bizonytalan évad az M Studiónál
Végleges költségvetés nélkül nem tudja megtervezni az idei évadot a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely. Az M Studio öt esztendővel ezelőtt a Háromszék Táncegyüttes műhelyeként jött létre, ám ettől az évtől – hogy a megszorító intézkedések következtében fenyegető teljes felszámolást elkerülje – a táncegyüttestől átvette a Tamási Áron Színház, és így a Kovászna megyei önkormányzattól a sepsiszentgyörgyi fennhatósága alá került.
M Még nem dőlt el, hogy milyen körülmények között, miből, hogyan fognak dolgozni, ezért az évadot sem tudják pontosan megtervezni, vázolta Uray Péter társulatvezető. Már korábban egyeztettek Mihai Măniuţiu rendezővel, aki a napokban kellett volna elkezdje a munkát a társulattal, ám ezt az együttműködést is elhalasztották bizonytalan időre.
A Tamási Áron Színházban nincs az M Studio számára működési lehetőség, ezért továbbra is a Háromszék Táncegyüttes termeiben fognak dolgozni. Uray hangsúlyozta: a Tamási Áron Színház erőteljes, meghatározó értékrendű teátrum, de az M Studio ugyanolyan teljes értékű színház, a későbbiekben fog eldőlni, hogy tud összeépülni a két művészeti érték: a Bocsárdi- és az Uray-féle művészeti koncepció. Az együttműködés ígéretes lehet, ha meg tudják tartani a függetlenségüket, magyarázta Uray Péter.
A társulatvezető elmondta, öt évvel ezelőtt új műfajt teremtettek Erdélyben és Romániában, az országban egyetlen hivatásos mozgásszínházi társulatként el kellett fogadtassák a műfajt a közönséggel. Nem a gyors siker, hanem a színházépítés volt a fontos, öt év alatt 15 bemutatót tartottak. Az ötödik évre, úgy tűnik, a szakma is befogadta őket: 13 hazai és külföldi fesztiválra kaptak meghívást. Szombaton utaznak Ljubljanába, ahol az Ex Ponto Nemzetközi Színházi Fesztiválon vesznek részt Törékeny című előadásukkal, amelyet Goda Gábor magyarországi rendező vitt színre, és amely „egy szürreális vallomás mozdulatokban, képekben, szavakban”.
Ebben az évadban első bemutatójukat, a húszperces Adagio cantabile című produkciót a 20 éves Háromszék Táncegyüttes és az 5 éves M Studio születésnapi gálaműsorán láthatja a közönség. „Képek az összekapcsolódásról és elválásról, emléktöredékek a keresésről a mozgásszínházi táncok eszköztárának felhasználásával. Az Adagio cantabile (lassan énekelve) finom atmoszférájú kihágás az M Studio mozgásszínházi előadásainak határozott, dramatikus világából” – fogalmazta meg Uray Péter.
Ünnepel a Háromszék Táncegyüttes
Közvetlenül egymás után szervezik meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes 20 éves születésnapi ünnepségét és az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek VII. Találkozóját. Deák Gyula, a táncegyüttes igazgatója elmondta: a születésnapra visszahívták az együttes minden régi tagját, lesz plakát- és fotókiállítás, film- és könyvbemutató, koncert, táncház, folkkocsma, valamint gálaműsor a 20 éves Háromszék Táncegyüttes és az 5 éves M Studio közreműködésével, a volt és a jelenlegi együttestagok részvételével.
A gálaműsor összeállításában azok a rendezők-koreográfusok vesznek részt, akik a legtöbbet dolgoztak a társulattal. A két évtized alatt 36 bemutatót tartottak, az együttesnél 230-an tevékenykedtek, koreográfusok, rendezők, zenészek, táncosok, énekesek, művészeti és műszaki személyzet, állandó és meghívott művészek.
Az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesek találkozóján a Nagyvárad Táncegyüttes, a Maros Művészegyüttes, az Udvarhely Táncműhely és a házigazda Háromszék Táncegyüttes lépnek fel, külön előadásokkal és közös gálaműsorral. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kínai turnéja miatt hiányozni fog. A hatnapos fesztiválra a diák- és nyugdíjasbérlet 30 lejbe, a felnőttbérlet 40 lejbe kerül.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Román táblák magyar zsebből
Többéves jogi és politikai huzavona után Sepsiszentgyörgyön elhelyezték a Petőfi Sándorra és Mihai Eminescura emlékeztető utcanévtáblákat. A két új utca a város főútjának, az 1918. December 1. sugárút szakaszosítása révén jött létre.
Antal Árpád polgármester tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy helyére került Petőfi Sándor neve, és emléktáblát is kapott a költő, ezzel szinte egy időben otthonra talált a Mihai Eminescu utcatábla is.
A polgármester elmondta, a következőkben azt az elvet követik, hogy a magyar személyiségekről elnevezett utcák esetében első helyen a magyar felirat szerepel, utána következik a román és angol, míg a román személyiségekről elnevezett utcákban először az állam hivatalos nyelvén, utána pedig magyarul és angolul feliratoznak. „Úgy vélem, így helyes ez, a kiegyensúlyozott etnikai kapcsolatoknak megfelelően” – hangsúlyozta a polgármester.
Minden utcanévtábla alá egy emléktáblát is elhelyeznek, amelyen az illető képmása mellett méltatják a névadót, és egy-egy idézet is helyet kap. Petőfi Sándor emléktáblája a következő, Szendrey Júliának szóló idézetet tartalmazza: „Előbbeni levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”
Amint arról korábban beszámoltunk, az utcanévtáblákat magánadományból finanszírozzák: egy jótékonykodó 15 ezer eurót kimondottan a magyar utcanévtáblák és más irányítótáblák cseréjére szánt. Antal Árpád sajtótájékoztatóján bejelentette: az Eminescu utca, és más román személyiségekről elnevezett utcák tábláit saját forrásból, magánadományként készítteti el. A polgármester megnyugtatta az érdeklődőket, a két új nevet viselő utcában lakók számára az önkormányzat finanszírozza a kötelező okmánycserét.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kifüstölték a Kölcseyt
Ismét igaza lett Széchenyinek: ellenségeink nem tudnak annyit ártani, mint amennyit mi ártunk önmagunknak! A nagyhírű szatmári magyar iskola, a Kölcsey Főgimnázium az új tanévre végleg elhagyta évtizedeken át megszokott épületét.
Hiába volt minden tárgyalás, egyezkedés, halogatás, a helyi magyarság többségének érdekére való hivatkozás, távozott a nyolcszáz diák és a nyolcvan tanár!
Még szerencse, hogy a katolikus egyháznak akadt a közelben egy kevésbé kihasznált épületegyüttese, és felajánlotta azt. Ám a városvezetés és a szülők igyekezete ellenére, máig csak felét tudták rendbe tenni. A múlt héten a félig romos épületrész felújításának költségeiről tárgyalt a helyi tanács, s az egyik szocialista képviselő, Viorel Solschi tanár megdöbbenésének adott hangot, hogy egy olyan elit magyar iskolának, mint a Kölcsey, amelyre a románok is felnéznek, nincs végleges helye!
Az előzmény az ÚMSZ-ből is ismert. A történelem fintora: 1957-ben a Kölcsey, mint állami iskola, a kommunista hatalom által megszüntetett, több évszázados református gimnázium épületében jött létre. A politika széljárása miatt közben többször átnevezték, majd 89 után ismét Kölcsey lett. Kiváló teljesítménye okán letörölhetetlenül ez a név ragadt rá. Igazi rangot a legnehezebb kommunista években kapott, amikor teljes végzős osztályok „sétáltak be” innen a legjobb egyetemekre.
Nagyra szökött a remény, mikor látszott, hogy a Láncos-templom körül négy-öt iskolaépületet visszakap a református egyház. Tőkés püspök leutazott Szatmárnémetibe, és a helyi magyar vezetőkkel a Láncosban szándéknyilatkozatot írt alá, hogy nevezett épületekben egy református iskolaközpontot hoznak létre. Mára ez a terv füstbe ment. Ennek egyik oka az, hogy akkor szó sem volt a Kölcsey épületének kiürítéséről, hisz bőségesen jutott hely a Refinek.
Közben Tőkés László EP-képviselő lett, s már nem volt fontos a református központ, így azok élére állt, akik a Kölcsey távozását akarták, ami azért is furcsa, mert ide több református diák jár, mint a Refibe. (De hiába, ha az ügy olyan színezetet kapott, mintha a Kölcsey az RMDSZ líceuma lenne és szándékosan gátolná az újraindulása óta tébláboló református iskolát.)
Talán dacból, a kifüstölt Kölcsey nem a felkínált régi udvaron, hanem a filharmóniában tartotta tanévnyitóját. Az új igazgató, Pataki Enikő nagy tapsot kapott, amikor kijelentette: a Kölcsey erejét nem a falak adják, hanem szellemisége, tanárai és diákjai teljesítménye. S erre nagyon vigyáznak ezután is. Akárki ellenében.
Sike Lajos

Székely képviselet Európában
Mentorát kereste és találta meg a Székely Nemzeti Tanács az anyaországi küldöttségben — miként kiderül a hírből, mely szerint a strasbourgi székhelyű Európa Tanácsban ezentúl a magyarországi képviselők fogják pártját az SZNT kezdeményezéseinek.
AZ ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének vezetője, Braun Róbert fideszes képviselő hozta ezt a sajtó tudomására, s a gesztus a választások utáni új helyzetre is fényt vet. Az ET parlamenti közgyűlése az emberi jogok érvényesítésének fontos fóruma, a székelység nevében fellépő szervezetek előtt eddig sem volt ismeretlen az egész kontinensre kiterjedő szervezet jelentősége. Az ET nem véletlenül vált a kisebbségi szervezetek számára jogvédelmi harcuk színterévé, felépítése is arra predesztinálja, hogy a kontinens legfeszítőbb gondjai megoldásának eszközeként fungáljon. Az anyanemzetekről politikai határokkal leválasztott, más impérium alá került őshonos nemzeti közösségek sorsa mindenképp megoldásra váró kérdése az európai demokráciának. Az Európai Unió a regionális, szubnacionális szinten beindított folyamatok révén vett irányt a kérdés kezelésére, így az gazdasági dimenziók közé helyezve haladhat előre, adekvát voltát azonban sokan vitatják. A közösségi önrendelkezés eszmekörében mozgó megoldáskeresés az emberi jogok kollektív kiterjesztését tartja célszerűbbnek, és nem lehet vitás, hogy erről lemondani nem szabad. Eddig is az archaikus székely nemzetfogalom eredményes korszerűsítésének tanúi lehettünk az SZNT tevékenységében, mely íme, új kibontakozási teret keres. A székelység sajátos földrajzi helyzete folytán sem tartja indokolatlanul magát a nagyobb nemzettest kisebb másának, egyfajta kisebb tömbnek a határon túl. Ha az anyaország lép fel ezentúl képviseletében a kontinentális fórumokon, akkor tulajdonképpen egy természetes viszony lép jogaiba.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

“A templom, az nagy dolog. Olyan, mint a vár”
Ünnepel vasárnap a csíkszeredai református gyülekezet: tíz éve áll a templomuk. A templomépítésről, a templom fontosságáról a gyülekezet életében, illetve az évforduló tiszteletére szervezett ünnepség előtti gondolatairól is kérdeztük Hegyi István templomépítő nyugalmazott lelkipásztort.
Lépjünk vissza az időben úgy 20 évnyit. Miért vágott neki a templomépítésnek? – Azért, mert a gyülekezet megkeresett, hogy templomot kell építeni. Én azelőtt bő három évvel, 1986 decemberében jöttem lelkésznek Csíkszeredába. Akkor már voltak lappangó beszélgetések, hogy templom kellene, hogy kicsi az imaház. Mondtam, hagyjanak békén engem, emberek, ez a nagy lendület úgyis alábbhagy. De nem hagyott alább. Én csak óvatoskodtam, mondtam, ide valami aláírások kellenének, hogy a többi hívek is akarják. Rövid idő múlva hoztak 3000 aláírást. Igaz, hogy aláírta azt református, nem református, a vállalatoknál is gyűjtötték az aláírásokat. Így indultunk el.
– Miért próbálta hárítani ezt a feladatot? Túl nagy fának tűnt? – Sosem voltam az a túlbuzgó, aki valami hősiességet akart volna véghezvinni. Elvégeztem az én papi dolgomat, és kész. Ráadásul tudtam, hogy egy építkezés annyi bajjal jár. Tusnádfürdőn csak egy imaházat javítottunk, állandóan jöttek reánk, hogy milyen engedéllyel, hogy s mint zajlanak a munkálatok? Pénz nem volt, én voltam a malterhordó, egy atyánkfia volt a munkás, szóval jól tudtam, hogy sok baj van az egyházi építkezésekkel. Különösképpen, ha templomot akarunk építeni. Azzal még több van. Gondoltam, könnyebb lesz az életem, ha nem építünk.
– De végül nem volt kiút, muszáj volt nekivágni...
– Édesapámtól azt láttam, hogy ha a gyülekezet valamit kér a lelkipásztorától, és olyant kér, ami a gyülekezet javát szolgálja, akkor oda kell állni, azt a lelkipásztornak kutya kötelessége megtenni. Akkor is csinálnia kell, ha az nincs a kedvére vagy fáradtságot, nehézséget okoz számára, mert nagy dolog, ha a gyülekezet jó kedvvel és örömmel veszi a szolgálatát a lelkipásztornak.
– Az építkezéshez hol talált támogatókat?
– Nagy kételyeim voltak az elején, hogy lesz pénzünk templomépítésre, de végül is ment minden magától. Volt egy összegünk, de ki kellett fizessük a telekkisajátítást, így azt a pénzt odaadtuk. Amikor az alapot kiástuk, kisült, hogy tőzeg van ott, le kell cölöpölni. Az is egy csomó pénzbe került. De amíg a munkálatot elvégezték, a pénz is előkerült. Kaptuk a szállítmányokat Hollandiából – nem egyházi vonalon, hanem egy város lakossága segített –, ezeket értékesítettük az imaház udvarán, és biza ebből elég sok pénzt elő tudtunk teremteni. Körülbelül az építkezéshez szükséges összeg felét. A másik felét pedig a hívek adták össze. Jöttek tehetősebb emberek, ennyit hoztak, annyit hoztak, volt olyan ember, aki azt mondta, tiszteletes úr, én a tanügyben dolgoztam, nem tartoztam az egyházhoz, de most úgy gondoltam, hogy egy bizonyos összeggel támogatom a templomépítést. És egy nagyobb összeget adott. De ott voltak az özvegyasszonyok, akik az összekuporgatott pénzüket hozták örömmel. És amikor látták, hogy kezd épülni a templom, jöttek az emberek, és adakoztak. Emlékszem, egyszer el voltam keseredve, ültem ott az építőtelepen, és egy ügyes falusi bácsi odajött, hogy ugye, el van keseredve, tiszteletes úr? Hát nem olyan öröm itt építkezni most, amikor tudom, hogy mennyit kell fizetni, mondtam neki. Azt mondta: ide figyeljen! Maga ne búsuljon, amit elkezdünk, az úgyis felépül. Az Isten megsegíti az embereket, ne törődjön, mi is imádkozunk azért, hogy magának sikere legyen itt. Pedig ez az ember nem is tartozott a gyülekezetünkhöz, azt sem tudom, ki volt, csak azt tudom, hogy egy ügyes falusi ember volt, aki ismert engem, talán az alcsíki szolgálatomból.
– Volt olyan pillanat az építkezés során, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, nem lehet folytatni?
– Nem volt. Amikor elindult a munka, és az alap már elkészült, azután már olyan volt, mint egy játék. Jött minden magától. Úgy örvendtem! Persze volt olyan, hogy összetűztünk, hogy ez miért így, vagy miért úgy, de én nem fáradtam bele az építkezésbe. Mintha nem is én kellett volna csináljam az egészet, hanem Isten akarja, hogy építsük a templomot, és mondaná, hogy te ne törődj, te csak legyél ott. Én így voltam ezzel a templomépítéssel.
– Tíz éve áll a templom. Milyen érzésekkel megy el a vasárnapi ünnepségre?
– Hát, ejsze úgy, mint minden vasárnap. Olyan különös érzésem nincsen. Nekem élmény volt minden vasárnap odamenni, újra látni a híveket, együtt ülni, énekelni, imádkozni. Amikor jöttünk ki, látni azt a sok ragyogó szemet, hogy miként néznek rám, pedig kicsit gyengélkedek, és nem tudok az emberekkel úgy álldogálni és beszélgetni. Ennek ellenére jóleső érzés volt mindig ott lenni. Én nem szeretem a nagy ünnepségeket. Jóleső érzés, persze, hogyne volna jó érzés, mikor az embernek azt mondják, hogy ügyes fiú, templomot épített, hát ember vagyok én is. De nekem jólesik az is, amikor ránézek a templomra, vagy ha vasárnap elmegyek a templomba. Az ünnep mindennap meglehetne, hiszen templomunk van. És ez a fontos. Mert a templom nagy dolog. Az olyan, mint a vár. Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy amikor a nép megérkezett valahová, az első dolguk az volt Mózes idejében, hogy sátrat húztak. Később az, hogy templomot építettek. Mikor a templom megvolt, várat építettek. A templom megvédte a bűntől, a vár megvédte a külső bajoktól. A gyülekezetnek is nagy öröm a templom. Mert sokan voltak úgy, hogy mindig arra emlékeztek, hogy hej, nálunk, otthon a faluban a templom ilyen volt, meg olyan volt. De most már ez a templom az övék. Most már azt mondják, hogy nálunk, Csíkszeredában, a templomunkban.
Forró-Erős Gyöngyi. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Bihari kultúrkavalkád Budapesten
Nagyvárad/Budapest- Vasárnap Nagyvárad, illetve Bihar megye volt a budapesti Művészetek Palotája Hetedhéd ország című rendezvényének meghívottja. Az ötórás programkavaldád a kultúra valamennyi szegletét lefedte.
A budapesti Művészetek Palotájában vasárnaponként látogatható népszerű Hetedhét országelnevezésű rendezvény keretében a látogatók ízelítőt kapnak egész Magyarország kulturális életéből. Megtiszteltetés volt a nagyváradiak és a Bihar megyeiek számára, hogy a határon túli települések, illetve térségek közül elsőként ők kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. Ennek megfelelően többen már egy nappal korábban, szombaton elutaztak a magyar fővárosba, hogy minden rendben legyen, s ne az utolsó pillanatokban kelljen például a kiállított képek feltevésével foglalatoskodni. Várkonyi Attilától, az intézmény egyik vezetőjétől megtudtuk: egy átlagos vasárnapon körülbelül 2500-3000-en vesznek részt a MŰPA programjain, nagyjából ennyien jelentek meg az elmúlt hétvégén is. Többségük a szórakoztató és a gyermeknek szánt események (kézművesfoglalkozások, könnyűzenei számok stb.) iránt érdeklődött, az irodalmi jellegű és az olyan típusú műsorblokkok, melyek Várad művelődési életével, történelmével voltak kapcsolatosak, szinte észrevétlenek maradtak. Jó példa erre, hogy amikor Biró Rozália alpolgármester Szent Lászlóról próbált mesélni a gyermeknek, kiderült: fogalmuk sincs róla, hogy kiről van szó, amikor pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola énekesei után a Szigligeti Társulat négy tagja Ady-emlékműsorral lépett fel (Temetetlenül címmel), a közönség tagjainak hirtelen egyéb elfoglaltsága akadt, s alig néhányan maradtak a színpad előtt. Arról nem is beszélve, hogy az Irodalmi kávéházban a váradi írók és költők jobb híján egymást szórakoztatták…
Dinamikus és statikus
Dinamikus és statikus programok egyaránt voltak, rövid nyitóbeszédet Biró Rozália mondott, aki ezt követően átadta Várkonyi Attilának Vassy Erzsébet festőművésznek a nagyváradi várat ábrázoló képét, mely a MÜPA állandó kiállításán kapott helyet. A Lilliput Társulat bábelőadása sajnos az egyik művész egészségügyi problémája miatt elmaradt, helyette később interaktív produkcióval próbálták kárpótolni a csalódott gyermekeket. Nagy sikert aratott az érsemjéni Ezüstperje és az érmihályfalviNyiló Akác néptánccsoportoknak az előadása, mely gyermektáncházba “torkollott”. Hasonló elismerés illette az érmihályfalvi Bartók Béla Citerazenekart is, Csűri Katalin énekelt szólót. Eközben a földszinti és az emeleti részen kézművesfoglalkozások zajlottak, Biró Böske textilműves, nemezkészítő, Szilágyi Károly kaskötő és Fazekas Károly gyékényfonó közreműködésével. Zenei koncertekre is sor került, köszönetet érte Kristófi Lászlónak (orgona), Marian Boboianak (bariton), az Intermezzo vonósnégyesnek és Sotto-Voce Énekegyüttesnek. Utóbbinak a repertoárja a reneszánsz madrigáloktól a kortárs zenén át a könnyűzene-swing-dzsessz feldolgozásig terjedt. Nagyszerű vízuális élményt nyújtott ugyanakkor a Tibor Ernő Galéria alkotóközösségének, a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanárainak és diákjainak, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke hallgatóinak és a Tavirózsa Fotóklubnak a tárlata.
A több mint ötórás együttlét során ismét bebizonyosodott: Nagyvárad és Bihar megye gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezik, ami pedig a művelődést és az örökségvédelmet illeti, inkább az anyaországi testvéreink vehetnének rólunk példát.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Verestóy az árvizek okozója?
A Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatója szerint a Hargita megyei szenátor is felelős az utóbbi évek felelőtlen erdőirtásaiért. Verestóy erre úgy reagált, Giurgea valószínűleg nem veszi be időben a gyógyszereit.
Hargita megye árvizeinek első számú okozójaként jelölte meg Verestóy Attila szenátort Teodor Giurgea, a Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatója tegnap tartott sajtótájékoztatóján. A vízügyi szakember szerint az árvizek fő oka az elmúlt évek felelőtlenül véghezvitt erdőirtása, amelynek a hátterében Giurgea állításai szerint az RMDSZ szenátora áll. „Felhívnám a figyelmet az erdőtulajdonosok részéről – élükön Verestóy Attila szenátorral – mutatkozó felelőtlen magatartásra, amelyet a környezettel és árvízvédelemmel szemben tanúsítanak. Az említettek csúfot űznek mindkettőből” – nyilatkozta Giurgea, aki a vízügyi ha óságnál betöltött igazgatói funkciója mellett a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) színeiben megválasztott Maros megyei tanácsos is.
Verestóy válasza nem késett, nyersen válaszolta meg az ellene felhozott vádakat: „Azt hiszem, hogy az illető információ- és gyógyszerhiányban szenved. Sze¬gény feltehetően nem olvas, nem tájékozódik, fölöslegesen beszél és nem veszi be idejében a gyógyszereit. Bátran ellenőrizheti az összes eddigi mezőgazdasági, környezetvédelmi és erdészeti minisztérium nyilvántartását, hogy soha nem volt közöm a felelőtlen erdőirtáshoz. Mindössze a székelyudvarhelyi bútorgyárban van tulajdonrészem, nem vagyok erdőkitermelő, és soha nem is leszek” – vágott vissza élesen Verestóy a Mediafax országos hírügynökségnek adott nyilatkozatában. Hargita Népe (Csíkszereda)

Aláírásgyűjtés Bákai Magdolnáért
Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke szólított fel minden könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, aláírásukkal támogassák, hogy a korábbi gyergyószentmiklósi könyvtárigazgató állását visszakaphassa. Mezei János polgármester mint mondja, ennek csak örvendeni tud.
„Bákai Magdolna a Hargita Megyei Művelődési és Nemzeti Örökség Igazgatóságnál betöltött menedzseri szerződése idejére kérte a könyvtárigazgatói tisztségből való felfüggesztését, eközben munkaviszonya a Városi Könyvtárral nem szűnt meg, a helyi tanács pedig ideiglenesen nevezte ki helyettesét. Ezért értetlenül állok azon tény előtt, hogy visszahelyezési kérelmét a Polgármester úr elutasítja. Annál kevésbé értem ezt a hozzáállást, mivel Bákai Magdolna személyében egy lelkes, odaadó könyvtárost és könyvtárvezetőt ismertünk meg, akinek szívügye a könyvtár, számos rendezvényt szervezett, tevékenysége ideje alatt pezsgett az élet a gyergyói könyvtárban; mindannyian csodáltuk rengeteg energiája miatt” – áll Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke által fogalmazott felhívásban. Mint már olvashattak róla, a könyvtárigazgató 2009 nyarától a Hargita Megyei Kulturális Igazgatóság igazgatója lett, könyvtárigazgatói állásából felfüggesztették, helyettesét pedig az ő távollétének időszakára nevezték ki, ami a papírforma szerint 2012 júniusáig tartott volna. Bákai Magdolna munkaviszonya azonban a vártnál hamarább szűnt meg a kulturális igazgatóságnál, így visszaülne a könyvtári székbe. Az ügy már a prefektúrát is megjárta, tanácsülésen is terítékre került, a polgármester akkor azt ígérte, jogászok segítségével keres megoldást, hisz a helyettessel kötött szerződés érvényes. Ez mostanáig nem sikerült, a sürgetését pedig immár aláírásgyűjtéssel próbálják nyomatékosítani, és több mint 200 támogató került ehhez.
„Bákai Magdolna mindig fontosnak tartotta a továbbtanulást, a képzéseken vagy személyes tapasztalat által szerzett tudást maximálisan alkalmazta és hasznosította munkájában. Biztos vagyok abban, hogy a Megyei Művelődési Igazgatóság vezetőjeként szerzett tapasztalataival a gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár és Gyergyószentmiklós város kulturális életének fejlődését szolgálja majd. Ezért kérem, hogy helyezzék őt vissza tisztségébe, és kérek minden romániai és határon túli könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, hogy amennyiben egyetért az itt megfogalmazott véleménnyel, írja alá a beadványt” – olvasható a felszólításban.
Mezei János ennek kapcsán lapunknak rövid választ adott: „Levélben válaszoltunk Bákai Magdolnának: keressük a megoldást. Nagyon örvendek, hogy ennyire foglalkoztatja Gyergyószentmiklós sorsa a könyvtárosok szövetségének vezetőségét, és hogy ennyien szívükön viselik kollégájuk karrierjét, lehetőségét. Örvendek, és ebben a törekvésben én is szeretnék segíteni nekik.”
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

Utánuk nyúlt a Szeku keze?
„Bánt, hogy mai napig nem tudok megszabadulni ettől, pedig áldozat voltam, zsaroltak és pszichikai terrorban tartottak” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Vajna Imre, akiről a napokban a Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) vizsgálatai nyomán kiderült, hogy a múlt rendszerben együttműködött a Szekuritátéval. S bár Vajna a kommunista titkosszolgálat áldozatának tartja magát, és méltánytalannak nevezi a CNSAS elmarasztalását, az MPP politikusa hajlandó lemondani a székelyudvarhelyi szervezet éléről és a megyei tanácsban betöltött tisztségéről.
„Nem akarom, hogy a múltam beárnyékolja, besározza a körülöttem lévőket, ezért úgy láttam tisztességesnek, ha lemondok az MPP székelyudvarhelyi szervezetében betöltött vezetői tisztségemről. Ők miután megtárgyalták, majd elhatározzák, hogy elfogadják-e vagy sem a kérésemet, a döntésre úgy gondolom, hogy a közeljövőben sor kerül” – mondta Vajna Imre lapunknak. Közölte azt is, hogy a másik politikai posztjáról, a Hargita Megyei Tanácsban betöltött tanácsosi tisztségéről is lemond, igaz, erről nem föltétlenül a kirobbant ügy miatt, hanem munkája érdekében.
„Számomra nem fontos a politikai pályafutás, nekem van egy hivatásom, egy szakmám, aminek mindig is éltem és ezen túl is ennek szeretném szentelni magam” – fogalmazott Vajna, és leszögezte, gondoljon ki mit akar, ő sem az ismerőseiről, sem a munkatársairól, sem a barátairól nem mondott semmit, igaz a Szekuritáté nem is rájuk, hanem az orvosi egyetemen tanuló külföldi diákokkal kapcsolatos dolgokra volt kíváncsi.
Vajna Imre mellett Bondor István RMDSZ-es Hargita megyei tanácstag is szerepel a lebukottak listáján. Bondor az elmúlt évek alatt több, igen magas beosztású tisztséget töltött be, volt iskolaigazgató, tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő.
„Az igaz, hogy a Szekuritáté engem is kerülgetett, pontosabban nem a titkosszolgálat, hanem az iskola igazgatója, ahová jártam, mondta azt, hogy ha államellenes cselekedetről tudunk, akkor azt jelentsük neki, persze azt sejtem, hogy a mi faggatásunkat ő is feladatként kapta. Tizedikes diák koromtól kezdve öt éven keresztül, egészen 1967-ig próbálgattak rábírni az együttműködésre, de kijelentem, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem voltam kollaboránsuk, a lapom tiszta. »Használhatatlan és nem megfelelő«– ezt tartalmazza a rólam írt jelentés, ami a Szekuritáté nyilvántartásában található, és 1967 után, miután munkába álltam, már semmilyen bejegyzés nincs rólam, nem kaptak további adatokat, ezt a CNSAS is leírta” – szögezte le lapunknak Bondor István.
Hozzátette, mindig becsülettel és lelkiismerettel töltötte be a rábízott feladatokat, tisztségeket. Az ő ügyében egyébként még nem született döntés.
Idén egyébként majdnem 300 dossziét állított össze a CNSAS: 88 személyt együttműködés vádjával perelnek, 199 személy esetében pedig az a gyanú, hogy a titkosszolgálat alkalmazásában álltak.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ősi fejfák Krasznadobrán
„Hallottam ezekről a fejfákról, s csak sajnálhatom, hogy nem jártam itt jóval előbb, hisz itt rendkívüli kulturális érték található! Ha lett volna már korábban, ki felmutassa a világnak, akkor ma úgy zarándokolnának ide a turisták mindenünnen, mint a szaploncai Vidám Temetőjébe” – mondta el lapunknak Enyedi István néprajzkutató, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Központ főmunkatársa, miután a múlt héten sikerült ellátogatnia a krasznadobrai régi temetőbe, amely inkább hasonlít időverte faszobrok szabadtéri kiállítására, mintsem az ember örök nyugvóhelyére.
Elkezdődik a felmérés
A szakember a látogatás során mindjárt beleveti magát a feltérképező- és mentőmunkába: térdel, ágaskodik, fűben hasal, fára mászik, hogy lehetőleg mindent a legelőnyösebb pozícióban fényképezzen, s közben nem győz eleget jegyzetelni. Van mit és van miről, mert úgy 150 szoborszerű fejfát számolunk meg abban a parcellában, amelyet még nem hódított meg az új keletű – jellegtelen, minden helyi motívumot nélkülöző – divat, a rideg márvány, beton és a vas.
Ezek az emberformájú jelfák semmiben nem hasonlítanak a székely kopjafákra, még kevésbé a legrégibbnek tartott magyar sírjelekre, a csónak alakú fejfákra, amelyekből éppen a történelmi Szatmárban maradt meg mára a legtöbb. Más forma, más faragásminta járt a férfinak, más a nőnek, más a házasembernek, megint más a nőtlennek.
A házas férfinél jól kivehető a kalap jelzése, utána egy vagy két gömb következik, majd a váll jelzése, de ez is több helyen duplázva. A pár éve eltávozott kiváló dobrai magyartanár és néprajzkutató Sipos Jenő szerint egyértelműen bálványimádattal, régi magyar pogány szokással van dolgunk. Véleményét csak megerősítette Bellon Tibor, a Magyar Néprajzi Társaság egykori főtitkára, aki a rendszerváltás után járt Dobrán.
Kelet felé tájolták
A faragómesterek azért bújtattak fontos jeleket a részletekbe, hogy ne gyűljön meg a bajuk az egyházzal, amely tiltja a bálványimádást. Azért az asszonyok fejfáján könnyen felismerhető a konty, majd lennebb a váll és a mell jelzése. A szép formás, gömbölyű vonalak, és a díszítő motívumok amúgy is jelzik, hogy nő nyugszik odalent.
„Semmi kétség, halottimádatról van szó!” – állapítja meg a szakember. Ezért a sírokat is kelet-nyugat irányba tájolták, hogy amikor a halott a sírban felül, kelet felé, a magyar őshaza irányába nézzen. Legalábbis ezt állítja Sipos tanár, aki hosszabb tanulmányt írt a dobrai temetkezési szokásokról, benne a bálványimádatról. Olyan részletekre is kitért, mint az, hogy a nyers tölgyfából faragott fejfát friss tyúkmájjal dörzsölték be, mert az megvédte a későbbi repedéstől. Ezt maga is megtapasztalta, mert több fejfát faragott. Azt beszélik, hogy a sajátját is évekkel halála előtt megfaragta, és a kazalban rejtegette.
A látogatás alkalmával megtudtuk, hogy még él egy mester Dobrán, aki kérésre farag ilyen fejfákat. Pongrácz Lajos mindjárt meglepetéssel szolgál: az utolsó két fejfát egy innen származó európai parlamenti képviselő nagyszüleinek faragta, alig két éve.
Szívesen faragna ma is bárkinek –sopánkodik–, hisz minden szükséges szerszámot kiélezve őriz, tölgyfa is akad még elég a környéken, de az emberek itt is a helyi szokásoktól idegen, semmitmondó és olcsó (anyagi ráfordításban jóval drágább) divat után mennek.
„Egészen lenyűgöz, amit itt láttam! Sok temetőben jártam, kutattam is sírhelyeket, de ilyesmivel még nem találkoztam. Miután jobban feltérképeztem és leírtam, javaslom a megyénél, hogy mielőbb indítsuk meg védetté nyilvánítását. A magyar néprajz olyan kincséről van szó, amit mindenképpen védeni kell” – összegzi benyomását Enyedi István.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kettős hatósági mérce a román és magyar szélsőségesek ellen
A vaskeresztet viselő román fiatalok ellen nem indul eljárás
A kolozsvári városi bíróság mellett működő ügyészségnek fél évre volt szüksége ahhoz, hogy eljárjon az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szélsőséges nacionalista szervezet szélsőségesei ellen március 26-án benyújtott feljelentés ügyében. Ştefan Cubleşan ügyész úgy döntött: lévén, hogy a tettesek először követtek el ilyen bűncselekményt, de nem büntetett előéletűek és nem jelentenek veszélyt a társadalomra nézve, nem indít bűnvádi eljárást ellenük, csupán személyenként 400 lejes adminisztratív büntetést ró ki rájuk. Az ügyész elismeri: a 2002-ben elfogadott 31-es számú sürgősségi kormányrendelet értelmében az említett személyek valóban bűncselekményt követtek el. Érdemes megjegyezni, hogy a Székely Gárda fiataljai ellen hivatalból indított nyomozást az ügyészség a március 15-i megnyilvánulásuk miatt, az ügyben pedig még nem született döntés.
Az ügyészségi irat szerint április 4-én ismeretlen tettesek ellen indult nyomozás, azonban az ügyészség kérésére, a RMDSZ Kolozs megyei szervezete által a feljelentéshez csatolt fényképek alapján a kolozsvári rendőrségnek sikerült azonosítania az elkövetőket. Így augusztus 8-án Alexandru Adrian Moldovan, Alexandru Mihai Bradea és Sergiu Cristian Pop ellen bűnvádi nyomozás indult, és valamennyiüket kihallgatták az ügyészségen.
Érdekes módon, az ügyészségi irat szerint a kolozsvári illetőségű, 22 éves, középiskolai végzettséggel rendelkező munkás, Alexandru Adrian Moldovan azt nyilatkozta az ügyészeknek, hogy nem náci jellegű jelvényt viselt a kabátján, hanem egy olyat, amely „az indián tavasz hírnökének szimbóluma”. Hozzátette: a dzsekit egy kolozsvári turkálóban vásárolta, de időközben elajándékozta valakinek, ugyanakkor vétlennek vallotta magát. Ráadásul azt is hozzátette: nem tagja az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezetnek. Az ügyész megállapítja: nem lehet figyelembe venni az elkövető tanúvallomását, a szakirodalom tanulmányozása során ugyanis fény derült arra, hogy Alexandru Adrian Moldovan valóban a második világháború során a nácik által hordott jelképeket viselt.
Ha születésnapi ajándék, akkor vaskereszt
A másik vádlott, az aradi illetőségű, Kolozsváron egyetemi tanulmányait végző Alexandru Mihai Bradea azt nyilatkozta az ügyészségen, hogy születésnapi ajándékként kapta a március 14-én viselt nyakláncot, amelyen szerinte nem vaskereszt lógott. A helyszínen készített felvételekből az ügyész megállapította: igenis vaskeresztről van szó. Az ügyészségen adott nyilatkozatában Alexandru Mihai Bradea továbbá azt állította: a láncot időközben elvesztette, és ő sem érzi felelősnek magát bűncselekmény elkövetésében. Az ügyész megállapítása szerint a vádlott nyilatkozata nem mérvadó, a szakirodalom szerint ugyanis Alexandru Mihai Bradea valóban vaskeresztet viselt az említett dátumon.
Érdekes módon a harmadik vádlott, Sergiu Cristian Pop meg sem jelent az ügyészségen, holott „törvényesen beidézték” – áll a dokumentumban. Az ügyész megállapítja: a bizonyítékként benyújtott felvételekből nem derül ki egyértelműen, hogy a dicsőszentmártoni (Maros megye) illetőségű, 22 éves fiatalember valóban tiltott jelvényeket viselt volna, így esetében nem állapítható meg a bűncselekmény elkövetése.
Ştefan Cubleşan ügyész elrendelte: nem indul bűnvádi eljárás az érintett személyek ellen, de Alexandru Adrian Moldovan és Alexandru Mihai Bradea esetében 400–400 lejes adminisztratív pénzbírságot rótt ki.
Fellebbez az RMDSZ?
Latolgatjuk, hogy fellebbezzünk-e vagy sem. A napokban lesz egy szűk körű vezetőségi gyűlésünk, amelynek keretében megbeszéljük a kérdést – nyilatkozta a Szabadságnak Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ-szervezet alelnöke, a büntető feljelentés benyújtásának kezdeményezője.
Amint arról lapunk több ízben beszámolt, március 26-án az RMDSZ Kolozs megyei szervezete nevében Molnos Lajos ügyvezető elnök büntető feljelentést tett az Új Jobboldal március 14-i tüntetése és felvonulása kapcsán. Az iratot és a különböző forrásokból szerzett felvételeket Csoma Botond városi tanácsos, megyei alelnök iktatta az ügyészségen. – Kiderült, hogy a román rendőrség kettős mércét alkalmazott, és nem lépett fel egységesen a szélsőségesek ellen. A birtokomba jutott felvételek alapján egyértelmű, hogy március 14-én az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tüntetői náci jellegű jelvényeket viseltek – fogalmazott akkor a politikus.
Világos, hogy a hatóságok kettős mércét alkalmaznak, az Új Jobboldal szélsőségesei ellen ugyanis az RMDSZ-nek kellett büntető feljelentést tennei, míg az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalja székely szakaszának képviselői ellen hivatalból indítottak bűnvádi nyomozást.
A székely szakasz parancsnoka, Balázs Pál Gergely tegnap a Szabadságnak elmondta: nemrég járt az ügyészségen, ahol nyilatkozatot kellett adnia. – Azt mondták, tiltott jelképeket viseltünk, s emiatt 3 hónaptól 5 évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatnak. Ugyanakkor azt is sugallták, hogy pénzbírsággal megúszhatom – nyilatkozta lapunknak a „szakaszparancsnok”.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Bepereli Giurgeát Verestóy
Aljas rágalomnak nevezte a Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatójának kijelentéseit Verestóy Attila udvarhelyszéki szenátor. Az árvizek fő okozójaként a honatyát megnevező Teodor Giurgea ellen ezért pert indít.
Az igazságszolgáltatáshoz fordul Verestóy Attila Hargita megyei szenátor Teodor Giurgea kijelentései miatt. A Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatója ugyanis hétfői sajtótájékoztatóján azt állította, az árvizek fő oka az elmúlt évek felelőtlenül véghezvitt erdőirtása, amelynek a hátterében szerinte az RMDSZ-szenátor áll.
„Ez egy aljas rágalom, ami miatt be fogom perelni Giurgeát. Bárhol le lehet ellenőrizni, nincsenek, soha nem voltak és nem is lesznek erdőkitermelési érdekeltségeim, cégeim” – szögezte le lapunknak Verestóy Attila, aki már el is kezdte a bizonyítékok gyűjtését. A szenátor a Hargita Népének úgy értékelte, nem véletlen, hogy Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester embere őt támadja, a demokrata-liberális párti elöljáró ugyanis régóta éles ellentétben áll az RMDSZ-szel. Teodor Giurgea különben a vízügyi hatóságnál betöltött igazgatói funkciója mellett a PD-L színeiben megválasztott Maros megyei tanácsos is. Hargita Népe (Csíkszereda)

Prioritás az önrendelkezés - interjú Király Andrással
Az oktatási rendszer reformja szempontjából a decentralizáció lenne az első fontos lépés Király András oktatásügyi államtitkár szerint. A szaktárca RMDSZ-es tisztségviselője a Krónikának adott interjúban kifejtette: biztos abban, hogy az új oktatási törvénytervezet mihamarabbi elfogadása számos problémát kiküszöbölhet a tanügyi rendszerben.
A képviselőház módosításokkal elfogadta a kormány által beterjesztett új tanügyi törvénytervezetet, a szenátusban azonban elakadt a tervezet cikkelyenkénti megvitatása és szavazása. Meglátása szerint mikor léphet érvénybe az új törvény, és milyen megoldásokat kínál a rendszerben adódó problémák megoldására? – Az oktatási rendszerünkben felmerülő gondokat kétfelé oszthatjuk. Külön kell tárgyalnunk az oktatás minőségével, megszervezésével kapcsolatos problémákról, és külön az intézményrendszer továbbfejlesztéséről. Az egyik legfőbb gond, hogy sok helyen abbamaradt az iskolaépületek rehabilitációja. A felújítási munkálatok viszonylag gyorsan, látványosan haladtak nagyjából 2005 és 2007 között, 2008-tól már botladoztak, és 2009-ben teljesen leálltak. Meg kell találnunk a megoldást arra, hogy kilépjünk ebből a stagnálásból, jelen pillanatban azonban nem látom a rövid távú megoldást erre. Hatalmas a lemaradás ezen a téren. Az oktatás minőségét, az oktatás szervezését illető kérdéseket csak akkor tudjuk megválaszolni, csak úgy tudunk előrelépni, ha egyrészt a főtanfelügyelőkkel, helyetteseikkel, másfelől az iskolaigazgatókkal, tagozatvezetőkkel folyamatosan konzultálunk. Persze mindenki arra vár most, hogy jelenjen meg az új tanügyi törvény, hogy egy kicsit szellősebb legyen a tanterv és az oktatás egész menete, és végre jókedvű gyerekek jöjjenek ki az iskolakapukon, ezt azonban komoly szervezési munka kell hogy megelőzze. Bízom benne, hogy hamarosan felgyorsul a tanügyi törvény vitája, és a tervezet jelenlegi formájában léphet törvényerőre. A képviselőházon már túljutott törvényjavaslat kisebbségi oktatásról szóló fejezetének sok pozitív hozadéka lesz a magyarul tanulók számára, ezért remélem, változtatások nélkül fogja azt elfogadni a felsőház.
A magyar tanfelügyelők múlt heti találkozóján, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett, elhangzott: amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is késik, sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadni a decentralizációra vonatkozó részét. Mennyire fontos ez az oktatási rendszer reformja szempontjából? – Ennek is ugyanaz a lényege, mint minden decentralizációnak: a döntést ott hozzák meg, ahol annak hatása van. A legfontosabb hozadéka az, hogy az iskola közössége, vezetősége dönthet majd arról, hogy hány osztályt szeretne működtetni, milyen szakokon, milyen szintig, illetve a helyi önkormányzat is tudni fogja, mit és hogyan lehet megfelelően finanszírozni, milyen eszközökkel lehet támogatni az adott intézményt.
Felháborodást váltott ki számos erdélyi megyében, hogy több tanintézetben politikai alapon cserélték le az igazgatókat és igazgatóhelyetteseket, akiknek augusztus 31-én lejárt a mandátuma. Mi erről a véleménye? – Nem hiszem, hogy ezzel a kérdéssel különösebben foglalkozni kellene. A diák, aki a padban ül, nem RMDSZ-es, nem demokrata-liberális, és nem polgári párti. Annak, aki elnyeri az iskolaigazgatói tisztséget, elsősorban a diák és az iskola érdekeit kell néznie. Magam is pedagógus vagyok, függetlenül attól, hogy RMDSZ-tag is – a politikai hovatartozás szerintem egy tanintézet vezetésénél nem kell hogy szempont legyen. Az egyetlen elvárás, hogy az ember sikeres legyen a munkájában, s hogy az intézmény, amelynek az élén áll, megfeleljen az elvárásoknak. Az igazgatók kinevezésének hamarosan meglesz a szabályzatba foglalt módja, szigorú feltételekhez lesz kötve: bizonyos végzettség, szakmai tapasztalat, képesség lesz szükséges a funkció betöltéséhez. Eleve nem lehet majd párttag egy iskolaigazgató, innentől az élet bizonyosan megoldja majd ezt a kérdést.
A magyar tanfelügyelők kolozsvári találkozóján a tanárképzés hiányosságairól is beszéltek. A tanfelügyelők arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma… – Véleményem szerint a nagy baj az, hogy az egyetemi órabeosztás következtében a gyakorlati képzésre nem jut elég idő, nem foglalkoznak vele eleget. A hallgató nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy gyakorlatban tanulja meg a szakmát. Régebben ezt jól megoldották a tanító- és óvónőképzők: „belesulykolták” a diákokba a pedagógusi hivatást. Az egyetemek ezt a kérdést mintha félvállról kezelnék. Azt hiszik, a fiatal tanár magától tanulja meg, mi a teendő az osztályteremben. Ez nem igaz. Vannak a pedagógiának írott szabályai, de íratlanok is. Ezért foglalkozik az új tanügyi törvény kiemelten a pedagógusi karrier építésével. Persze az egyetem mint autonóm intézmény továbbra is úgy működteti a szakjait, ahogy eddig, de az iskola, ahová a végzős bekerül, fenntarthatja magának a jogot, hogy csiszoljon az új tanerőn. Ennek alapján minden iskolában lesz egy tapasztalt tanár, aki mentorként segíti, figyeli a kezdőket az első évükben, és végül értékeli is a munkájukat. Ugyanezen a találkozón fölmerült a tankönyvek problémája is mint az oktatás elengedhetetlen kelléke. Sajnos ez specifikus kisebbségi kérdés: kis létszámú közösségeket nehéz megfelelő tankönyvvel ellátni. Mi azt szeretnénk, ha akár szponzorok, akár pályázatok útján megtalálnánk a módját, hogy a magyar diák is naprakész tankönyvet kapjon, vagy megteremteni a lehetőséget, hogy külföldről hozhassunk be tankönyveket. Ez nehéz, mert Romániában csak a minisztérium által jóváhagyott tankönyvek használata engedélyezett. Úgy vélem, hogy a készséget fejlesztő tantárgyak, mint az ének-zene, a rajz vagy hasonlók esetében a gyakorlati oktatás mellett akár a Magyarországról behozott tankönyvekből való elméleti tanítást is elfogadtathatnánk.
A magyar tanfelügyelők múlt heti találkozóján, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett, elhangzott: amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is késik, sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadni a decentralizációra vonatkozó részét. Mennyire fontos ez az oktatási rendszer reformja szempontjából? – Ennek is ugyanaz a lényege, mint minden decentralizációnak: a döntést ott hozzák meg, ahol annak hatása van. A legfontosabb hozadéka az, hogy az iskola közössége, vezetősége dönthet majd arról, hogy hány osztályt szeretne működtetni, milyen szakokon, milyen szintig, illetve a helyi önkormányzat is tudni fogja, mit és hogyan lehet megfelelően finanszírozni, milyen eszközökkel lehet támogatni az adott intézményt.
Felháborodást váltott ki számos erdélyi megyében, hogy több tanintézetben politikai alapon cserélték le az igazgatókat és igazgatóhelyetteseket, akiknek augusztus 31-én lejárt a mandátuma. Mi erről a véleménye? – Nem hiszem, hogy ezzel a kérdéssel különösebben foglalkozni kellene. A diák, aki a padban ül, nem RMDSZ-es, nem demokrata-liberális, és nem polgári párti. Annak, aki elnyeri az iskolaigazgatói tisztséget, elsősorban a diák és az iskola érdekeit kell néznie. Magam is pedagógus vagyok, függetlenül attól, hogy RMDSZ-tag is – a politikai hovatartozás szerintem egy tanintézet vezetésénél nem kell hogy szempont legyen. Az egyetlen elvárás, hogy az ember sikeres legyen a munkájában, s hogy az intézmény, amelynek az élén áll, megfeleljen az elvárásoknak. Az igazgatók kinevezésének hamarosan meglesz a szabályzatba foglalt módja, szigorú feltételekhez lesz kötve: bizonyos végzettség, szakmai tapasztalat, képesség lesz szükséges a funkció betöltéséhez. Eleve nem lehet majd párttag egy iskolaigazgató, innentől az élet bizonyosan megoldja majd ezt a kérdést.
A magyar tanfelügyelők kolozsvári találkozóján a tanárképzés hiányosságairól is beszéltek. A tanfelügyelők arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma… – Véleményem szerint a nagy baj az, hogy az egyetemi órabeosztás következtében a gyakorlati képzésre nem jut elég idő, nem foglalkoznak vele eleget. A hallgató nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy gyakorlatban tanulja meg a szakmát. Régebben ezt jól megoldották a tanító- és óvónőképzők: „belesulykolták” a diákokba a pedagógusi hivatást. Az egyetemek ezt a kérdést mintha félvállról kezelnék. Azt hiszik, a fiatal tanár magától tanulja meg, mi a teendő az osztályteremben. Ez nem igaz. Vannak a pedagógiának írott szabályai, de íratlanok is. Ezért foglalkozik az új tanügyi törvény kiemelten a pedagógusi karrier építésével. Persze az egyetem mint autonóm intézmény továbbra is úgy működteti a szakjait, ahogy eddig, de az iskola, ahová a végzős bekerül, fenntarthatja magának a jogot, hogy csiszoljon az új tanerőn. Ennek alapján minden iskolában lesz egy tapasztalt tanár, aki mentorként segíti, figyeli a kezdőket az első évükben, és végül értékeli is a munkájukat. Ugyanezen a találkozón fölmerült a tankönyvek problémája is mint az oktatás elengedhetetlen kelléke. Sajnos ez specifikus kisebbségi kérdés: kis létszámú közösségeket nehéz megfelelő tankönyvvel ellátni. Mi azt szeretnénk, ha akár szponzorok, akár pályázatok útján megtalálnánk a módját, hogy a magyar diák is naprakész tankönyvet kapjon, vagy megteremteni a lehetőséget, hogy külföldről hozhassunk be tankönyveket. Ez nehéz, mert Romániában csak a minisztérium által jóváhagyott tankönyvek használata engedélyezett. Úgy vélem, hogy a készséget fejlesztő tantárgyak, mint az ének-zene, a rajz vagy hasonlók esetében a gyakorlati oktatás mellett akár a Magyarországról behozott tankönyvekből való elméleti tanítást is elfogadtathatnánk.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Élni és nagyra nőni
Nagyvárad – A magyar dráma napja alkalmából Élni és nagyra nőni –Széchényi István emlékezete címmel gálaestre került sor a tizenhat éves, Magyar Örökség díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban.
A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg szerte a Kárpát-medencében. Kedd délután Kiss Törék Ildikó, Meleg Vilmos és Varga Vilmos nagyváradi színművészek közreműködésével a magyar dráma napját ünnepelték Nagyváradon, a Kiss Stúdió Színházban is. Kiss Törék Ildikó köszöntötte a szép számú közönséget és ismertette a műsorra tűzött programot. Magyarországon és a határokon túl is méltó módon emlékeznek meg erről a napról, tudhattuk meg a színésznő bevezetőjében. Elhangzott, hogy anyaországi mintára szeretnék újraalakítani a Kiss Stúdió Baráti Körét. A gálaest műsoráról nem hiányozhatott részlet Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
Példaértékű hűség
A színészházaspár Meleg Vilmos színművésszel közösen a XI. színt elevenítette fel mely Londonban, az ipari forradalom idején játszódik. Az est második felében az utókor emlékezetében a legnagyobb magyarként élő Széchenyi István alakja elevenedett meg. Kocsis István drámaíró Széchenyi-trilógiájából hangzottak el részletek. A monodrámajeleneteiben Széchenyi először mint huszárkapitány, majd mint a budapesti Lánchíd megálmodója és építtetője, végül pedig mint a döblingi elmegyógyintézet kezeltje jelenik meg. A politikából kiábrándult, de nemzetéhez mindvégig hű maradt Széchenyi rendületlenül vallotta: „Csak azt a népet lehet elpusztítani, mely hagyja magát”. Kiss Törék Ildikó kifejtette: a legnagyobb magyar országához fűződő, igaz szeretete és hűsége példaértékű kell legyen számunkra is. A gálaest utolsó részében Csokonai Vitéz Mihály egyik versműve, valamint egy kortárs szerző, Ferenczes István Felirat az égi táblánál szolgáló Gróf Széchenyi Istvánhoz című verse hangzott el.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Román panaszok
Petícióban fordult tegnap a Magyarországi Románok Kulturális Szövetsége a magyar állam több intézményéhez, melyben a kisebbségi szervezet „tiltakozását fejezi ki a magyarországi román közösséget ért közjogi abúzus ellen”. Mint fogalmaznak, „nem nézzük tovább tétlenül, hogy a hazai román kisebbség önkormányzati autonómiáját olyan súlyos támadások érik, mint az úgynevezett etnobiznisz, amely közösségromboló erejével egyre jobban ellehetetleníti közösségi jogaink gyakorlását, veszélybe sodorja intézményeinket, erodálja etnikai identitásunkató”.
A dokumentum szerint a magyar politikai elit „kéz a kézben jár a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőivel, miközben semmit sem tesznek annak érdekében, hogy a hazai kisebbségi közélet megtisztuljon az etnobiznisz káros jelenségétől”. Az aláírók kérik a nemzetiségekért felelős hivatalos szerveket, vizsgálják ki a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőinek felelősségét „az etnobiznisz térnyerése és egyre nagyobb elterjedése miatt”.
Mint fogalmaznak, „az aktuális kisebbségi önkormányzati választás során kialakult anomáliák kérdésessé teszik a kisebbségi önkormányzati rendszer legitimitását, mely veszélybe sodorja az oly nagyon áhított kisebbségi kulturális autonómia megvalósulását”. Megemlítik, hogy számos olyan településen alakulhatnak 2010. október 3-án, a magyarországi helyhatósági választásokon román kisebbségi önkormányzatok, ahol nincs román közösség.
„Ilyenek a Borsod-Abaúj-Zemplén és Győr-Sopron-Moson megyékben létrejövő ál-román kisebbségi önkormányzatok, de hasonló jelenség tapasztalható Mátészalkán, illetve a Baranya megyei Szebényben, továbbá számos (14) budapesti kerületben” – teszik hozzá az aláírók. Új Magyar Szó (Bukarest)