„Három napig magyar”
„Három napig magyar” – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990 „Fekete Márciusa” miatt börtönbe zárt marosmenti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjú-kötetben. Ezt idézte Budapesten Schmidt Mária főigazgató a Terror Háza és a Polgári Kultúráért Alapítvány által közösen alapított Petőfi Emléklap a Helytállásért díjátadóján, 2010. március 11-én.
A megemlékezéssel egybekötött ünnepséget tízperces film vezette be, amelyben megrázó képsorokkal idézték fel a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történteket. A nagyszámú érdeklődő annak is tanúja lehetett, amint Sütő András megverve, fél szemét elveszítve is a szülőföldön való maradás mellett tesz hitet: „ha lehet”.
És hogy ne lehessen, ennek céljából minden lehetőt megtett az egykori Szekuritáté – jelentette ki Schmidt Mária történész, aki egyértelműsítette: a marosvásárhelyi pogrom-kísérlet a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását voltak hivatottak előkészíteni. Iliescu akkori ideiglenes államfő hathatós támogatását élvezte az akkoriban megalapított Vatra Românească „kulturális egyesület”, amely vehemens magyargyűlöletével tulajdonképpen az egész pogromot levezényelte.
A történészasszony emlékeztetett: 1989. karácsonyán magyarok és románok együtt döntötték meg a diktatúrát – 1990. márciusában viszont épp azért ugrasztották egymásnak a békésen egymás mellett élni kívánó nemzetiségeket, hogy ne tudjanak összefogni a bukott eszme kiszolgálói ellen. A Fekete Március eseménysorozata tulajdonképpen a dezinformálás, a figyelemelterelés eszköze is volt egyben. Az akkor a magyarok mellett kiálló marosszentgyörgyi és Marosvásárhely környéki cigányok közül többeket súlyos börtönévekre ítéltek, míg a románok közül senkit sem találtak bűnösnek. Közös szégyenünk, hogy húsz évig adósok maradtunk a köszönettel és az elismeréssel – jelentette ki a Terror Házának vezetője. Ők nagyon nagy árat fizettek hősiességükért – emlékeztetett Schmidt Mária. A Magyarországra menekült Puczi Béla például tíz évig várt, míg megkapta a menekültstátuszt (közben Franciaországot is megjárta, de onnan is visszatoloncolták); soha se munkát, se állampolgárságot nem kapott – emlékeztetett Schmidt Mária.
Tőkés László volt királyhágómelléki püspök a babiloni fogságból hazatért zsidók építő munkájának példázatával vezette fel köszöntőjét. 1990. január 5-én a Nemzeti Megmentési Front még megkövette a kommunizmus bűnei miatt a kisebbségeket, és állásfoglalásában egyéni és kollektív jogokat ígértek – ehhez képest viszont február végén Ion Iliescu már az erdélyi megyék „szeparatizmusáról”, tulajdonképpen a magyar revizionizmusról beszélt, mesterségesen szítva a magyarellenes hisztériát. Fél évszázad múltán az első szabad magyar nemzeti ünnepünk, 1990. március 15-e kiváló alkalmat kínált erdélyi magyar közösségünk megalázására.
Az utódkommunisták az „oszd meg és uralkodj” elve alapján cselekedtek, mutatott rá az EP-képviselő: szembefordították egymással nem csupán a magyarokat és a románokat, hanem a különböző társadalmi osztályokat is: a bányászokat a bukarestiekkel, az egyszerű munkást az értelmiséggel, a forradalmárokat pedig egyszerűen „lehuligánozták”. 
A marosvásárhelyi szomorú emlékű események következtében „újrakeresztelték” a Szekuritátét, mondta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, továbbá a pogromkísérlet és a bányászjárások egyenes folyományaként elmaradtak a felelősségre vonások: bár Dan Voinea katonai ügyész legutóbb a prágai nemzetközi kommunizmus-ellenes konferencián is kijelentette, hogy beazonosították mind a forradalom ideje alatt gyilkolókat, mind a későbbi események felelőseit, mai napig nem álltak bíróság elé. Jogőrzés helyett jogorzás törént, idézte az egykori temesvári lelkipásztor.
Tőkés László nagyon fájlalta, hogy az „áldozatból lett bűnös”. Azért csatlakozott Schmidt Mária kezdeményezéséhez, hogy talpára álljon a felfordult világ, hogy megtörténjen az elmaradt igazságtétel. Ugyanakkor – mint mondta – ő „is osztozik a szégyenben”, és elismerte, hogy ez csak szerény kezdete annak, amit megérdemelnek „cigány testvéreink”. Tőkés örömmel fogadta azt a hírt, hogy Bajnai Gordon is fogadta a kitüntetetteket és megígérte, „utánanéz a jóvátétel” lehetőségének. Az EP-képviselő rámutatott, hogy az egykori közös fellépés jó példát mutat a cigánykérdés rendezésére a mának is. „Össze kell fognunk cigány testvéreinkkel” – mondta. Tőkés László abbéli fájdalmát is kifejezte, hogy a kommunizmus áldozatait még mindig alsóbbrendűnek tekintik a holokauszténál. „Rossz íze van a holokauszt tagadását tiltó törvény egyoldalúságának, a kommunizmus áldozataira is hasonlóan oda kell figyelnünk” – fogalmazott.
Végezetül a püspök a megemlékezések további állomásaira hívta fel a figyelmet: március 17-én Brüsszelben, az Európai Parlamentben szerveznek konferenciát a „Fekete Március” tiszteletére, 19-én Marosvásárhelyen az Igazság Fáklyás Menetével emlékeznek, 20-án délelőtt nemzetközi konferencia keretében gondolkodnak magyarok, románok, illetve meghívott EP-képviselők a közös múltról és közös jövőről, míg délután a Vártemplomban Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagygyűlést tartanak.
Temetetlen holtak felett járunk – kezdte beszédét Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Polgári Kultúráért Alapítvány egyik alapítója. A politikus hiánypótlónak tartja a díjat, ugyanakkor elkésettnek is. Meggyalázták az emberi méltóságot akkor és azóta is – hívta fel a figyelmet. Felidézte Puczi Béla egy mondatát, mely szerint három napig volt csak magyar. Ez szívbemarkoló, a mi felelősségünk – fogalmazott. 
Sok adósságunk van a múltból – jelentette ki Balog. Ki győzi ezeket kifizetni, „hol vannak a sok temetetlen holt eltemetői?” – tette fel a kérdést a politikus. Az állam feladata lenne? – vetette fel. Felszólította a mindenkori kormányt, hogy erkölcsi és anyagi jóvátételt adjon ezeknek az embereknek. Megígérte, hogy ezért ő személyesen is dolgozni fog. „De az igazi Magyarország mégiscsak a civil kurázsiból áll” – jelentette ki Balog Zoltán. Szerinte minden változás úgy kezdődik, hogy valakik döntenek, amihez pedig szív kell. 
Végre meg kell értetni, meg kell írni, hogy itt – a Kárpát-medencében és Magyarországon is – igenis van, volt békés egymás mellett élés – mondta. Balog szerint fontos, hogy ez minél világosabb legyen. Bár vannak, akik a gyűlöletből szeretnének erőt meríteni, ez csak erőszakot szülhet – figyelmeztetett a politikus. Mi azt mondjuk: „Ne féljetek, itt vagyunk” – fogalmazott. 
Egymásra vagyunk ítélve – ezt mondja Balognak a cigányok 1990-es csatakiáltása. Racionálisan sem hagyhatjuk figyelmen kívül a hazánkban élő 700-800 ezer cigányt, mert nélkülük nem fog menni. És nem elég a kormányok elszántsága, kell az emberek, a szív döntése is – fogalmazott Balog. Hangsúlyozta a megbékélés szükségességét, mert „megpróbálni csak ezt érdemes”. 
A társ-díjalapító felszólalása után átadták a Petőfi Emléklapot a Helytállásért Lőrinczi Józsefnek, Sütő Józsefnek, Puczi Béla özvegyének és Szilágyi Józsefnek. Szilveszteri Kis Péter és Tóth Árpád, aki a letartóztatása és vallatása közben történ bántalmazásba halt bele 1991-ben, posztumusz részesültek elismerésben, az ő emléklapjaikat Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át.
Az eseményen felszólalt Kincses Előd, a Maros Megyei Megmentési Front alelnöke és Baricz Lajos atya is. Előbbi felidézte, hogy ő fogta vissza a Securitate emberei által mesterségesen feltüzelt székelyeket, hogy ne induljanak meg Marosvásárhely ellen. 
Budapest, 2010. március 11.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája/ Magyar Nemzet Online. Forrás: tokeslaszlo.eu/cikk

Dinoszauruszok tavasza
Adrian Păunescu ismét a Szociáldemokrata Párt (PSD) kultúra, egyházak és kisebbségek témakörért felelős ideológiai osztályát vezeti.
Nicolae Ceauşescu egykori udvari költője húsz évvel a rendszerváltás után sem vonult vissza, kisebbségellenes magatartásával mai napig is feszültségkeltő tényező az etnikumok közötti viszonyban. Megkérdőjelezhetetlen karizmájával és költői tehetségével még most is a fiatalabb nemzedékek lelkét fertőzi magyarellenességével. Egyértelműen rossz jel az RMDSZ számára, hogy a PSD ideológiai boszorkánykonyhájában a kisebbségellenes állásfoglalásairól hírhedtté vált bárd lett újból a „főszakács”, hiszen a szociáldemokraták eddig sem viszonyultak különösebb megértéssel a kisebbségi törvénytervezet iránt. Ráadásul a PSD-ben a Păunescuéhoz hasonló fontossággal bíró funkcióra tett szert az a Lia Olguţa Vasilescu is, aki nemrég a Nagy-Románia Párt színeiben koptatta a parlamenti bársonyszéket. Az oktatási kérdésekre szakosodott hölgy főbenjáró „érdemet” vívott ki magának a kisebbségi törvénytervezet elsüllyesztésével.
A politikai életnek ezek a legfrissebb fejleményei összhangban vannak az Adrian Păunescut publicistaként befogadó napilapnak, a Jurnalul Naţionalnak a minapi „felfedezésével”. Az újság azt veti Markó Béla miniszterelnök-helyettes szemére, hogy magyar nyelvű meghívót is küldött miniszterelnök-helyettesi irodájából a magyar nemzetiségű iskolaigazgatóknak és tagozatvezetőknek egy oktatási szakmai tanácskozásra, amit nemrég Marosvásárhelyen tartottak.
Számos román politikus önelégültséggel hajtogatja, hogy Románia teljesítette a tőle elvárható maximális kisebbségvédelmi jogrendszert, és hazánk ezen a téren mintaértékűvé vált Európában. Csakhogy a magyar nyelv természetes használata rendszerint heves tiltakozást vált ki Erdélyben vagy a bukaresti hivatalokban. Jó példa erre a kolozsvári helyzet is, ahol húsz nyelven, még kínaiul is ki van írva a város neve, de még véletlenül sem találja a 60 ezer magyarnak is otthont adó városba látogató a feliratok között a Kolozsvár nevet. Ilyen körülmények között nevetséges elhallgatni a többségi társadalom tudatalattijába mélyen beágyazódott magyarfóbiát, vagy akár a magyarok elég jelentős részénél is tapasztalható románfóbiát. Ezeket a viszolygásokat és ösztönös félelmeket el lehet kendőzni, de hosszú távon ismét a marosvásárhelyi „fekete márciushoz” vezethetnek, ha nem kezeljük őket. A gyógyír pedig csak a párbeszéd, valamint a másik kultúrájának, nyelvének és történelmének a megismerése lehet.
BORBÉLY TAMÁS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Nincs átvilágítási ökuménia
A Királyhágómelléki, valamint az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Unitárius Egyház és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház képviselőinek részvételével alakul meg pénteken Kolozsváron az erdélyi magyar történelmi egyházak átvilágítási és közelmúlt-kutatási Szakmai Egyeztető Fóruma (SZEF). Ebben azonban sem a gyulafehérvári, sem a nagyváradi, sem a szatmárnémeti, sem pedig a temesvári római katolikus egyházmegye képviselői nem vesznek részt, s visszautasították a felkínált együttműködési lehetőséget a romániai magyar baptista egyház vezetői is.
Hátat fordítottak. Nem a protestánsok mintájára néznem szembe a múlttal a római katolikusok. Szabó László unitárius lelkész, az egyháznak a SZEF-be delegált képviselője a Krónikának elmondta, a fórum létrehozásának ötlete még tavaly fogalmazódott meg a protestáns egyházak képviselőinek tanácskozásán. Célként tűzték ki egy olyan fórum létrehozását, amelynek keretében tapasztalatot cserélhetnek az egyházi átvilágítással kapcsolatos közös szakmai kérdésekről. „Szakmai együttműködésünkkel többre megyünk, mint ha külön utakon járnánk” - szögezte le Szabó László. Kérdésünkre, hogy a római katolikus egyházmegyék vezetői mivel indokolták távolmaradásukat, a lelkész elmondta, visszajelzésükben az állt, hogy megfontolták az együttműködésről szóló ajánlatot, s közösen úgy döntöttek, hogy nem kívánnak részt venni a SZEF-ben.
Gyulafehérvár: nem bíznak a CNSAS-ban
Hasonlóképpen fogalmazott a Krónikának Potyó Ferenc gyulafehérvári általános helynök. Mint mondta, még januárban megkeresték Jakubinyi György érseket a SZEF-ben való részvétel kapcsán. „A magunk részéről megfontoltuk e kezdeményezés lehetőségeit - mind pozitív, mind negatív szempontból -, és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem veszünk részt a tervezett SZEF-ben” - idézte a kezdeményezők levelére adott választ Potyó. Arra is kitért, tudják, hogy a távolmaradási szándékukról a sajtón keresztül híveik is értesültek, s annak is tudatában vannak, hogy „a jóhiszemű olvasó könnyen gondolhatja, hogy a katolikusok azért maradtak ki, mert rejtegetnivalójuk van”.
„Nem veszünk részt, mert nem látjuk értelmét. Nem veszünk részt, mert nem egyeztethető össze küldetésünkkel” - szögezte le lapunk kérdéseire küldött válaszlevelében az általános helynök, aki részletesen kifejtette az egyház és saját álláspontját a távolmaradásuk okáról. „Mindannyiunk előtt közismert, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) ügyintézése most is olyan kezekben van, akik szabadon manipulálhatják az ott lévő iratokat. Az átvilágításkor csak olyan iratokat adnak ki, amit jónak látnak. Állításomat személyes tapasztalatom igazolja” - kezdi Potyó Ferenc az érvek felsorakoztatását.
Többfrontos támadás
A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben sem örvend osztatlan sikernek a Tőkés László által kezdeményezett „leleplezési hadjárat”. Sokan azzal bírálják a leköszönt püspököt, hogy önös érdekei mentén hozza nyilvánosságra a Szekuritátéval együttműködők listáját, s olyan esetekről is beszélnek közéleti és egyházi berkekben egyaránt, miszerint alaptalan vádaskodások is elhangzottak.
Mint fogalmaz, ő maga már közvetlenül a CNSAS létrehozását követően jelezte, hogy megtekintené a róla készült jelentéseket. Ugyan kapott választ, amelyben azt közölték, hogy vannak őt érintő dokumentumok, azonban közel másfél évet kellett várnia, hogy értesítsék, megtekintheti az iratcsomót. Ezt követően kérte a jelentéseket író személyek nevének felfedését, ám Gheorghe Onişoru akkori CNSAS-elnök azt közölte, ez nem áll módjukban. Azóta eltelt néhány év - írja -, és minden kérés nélkül, a tavaly és néhány nappal ezelőtt kapott hivatalos levelek egy-egy róla jelentő személyt azonosítottak. „Nem csodálkoztam ezen, mert mindkettő már halott - teszi hozzá. Tudjuk, hogy állambiztonsági szempontból védett személyek neveit nem hozzák nyilvánosságra. Másképp fogalmazva, akik ma is szolgálatot tesznek jelentéseikkel, azokat titok fedi. Akiknek adatait kiszolgáltatják, azok régebb is megfélemlített, a diktatúrának nem tetsző személyek voltak. Ezektől kényszer vagy megfélemlítés hatása alatt csikartak ki nyilatkozatot. Az egyházak mostani megkeresésére kiadják ezen személyek adatait, hogy újra üssenek rajtuk, kiszolgáltatva a nyilvános megszégyenítésnek. Az igazi bűnösök továbbra is titokban maradnak, és a korábbi diktatúrát működtető személyek most más beosztásban dolgoznak, nagy fizetéssel vagy busás nyugdíjjal élik mindennapjaikat” - véli Potyó Ferenc.
Arra a kérdésre, hogy az egyház küldetésével miért összeegyeztethetetlen a kommunista rezsim bűneivel való szembenézés, az általános helynök úgy fogalmaz: amióta ember él a földön, azóta jelen van a bűn is, az emberiség története pedig a bűnbeesés után a szabadulás állandó kereséséről szól. „A bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg, amelyet mindig megad az őszinte bűnbánónak. A besúgás bűnére alig hiszem, hogy valaki önként vállalkozott volna. Mint hiányosságra és bűnre elsősorban Istentől kell bocsánatot nyernie, és egyben jóvátegye azok felé is, akiket ezzel megkárosított” - hangsúlyozza Potyó, kiemelve, egyetlen egyház gyakorlatában sem szerepel a nyilvános megszégyenítés. „Meggyőződésem, hogy a besúgásra kényszerített emberek rossz lelkiismerete már magában hordozza a bűnhődés szenvedését is. Ezeken a testvéreinken próbáljunk inkább segíteni, hogy a tettük okozta sebeket ne mélyítsük, hanem gyógyítsuk” - szögezi le. Majd ismét saját példáját hozza fel. Sok esetben annak ellenére, hogy besúgóinak kilétét nem fedték fel, egyértelműen tudja, hogy ki lehetett, s vannak köztük közeli ismerősei, barátai is, azonban egyikükkel sem éreztette, hogy tudja, mit tettek. „Mindannyian naponta imádkozzuk az Úrtól tanult legszentebb imádságot, a Miatyánkot, amelyben ez áll: s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” - vallja, arra emlékeztetve, hogy hasonlóképpen járt el a kommunista rezsim alatt folyamatos meghurcoltatásnak kitett, bebörtönzött Márton Áron püspök is. „Márton Áron a maga idejében a megtévedt és „békepap mozgalomba” sodródott papokat nem megbélyegezte, hanem bűnbánattartás után visszafogadta a nyáj közösségébe. Így tudta megőrizni egyházunk egységét, amely osztatlanul állt a diktatúra ideje alatt is” - idézi fel az érseki helynök.
Potyó Ferenc azonban leszögezi: „nem feladatunk a testvéregyházak módszerét vagy eljárását bírálni. Az egyre több sajtóvisszhang egyértelműen igazolja, hogy mennyire jó e kezdeményezés”.
Nagyvárad: Böcskei óvatosságra int
„Egyetértek a Romániai Püspökkari Konferencia álláspontjával, és nem óhajtok eljárást indítani a volt kommunista rendszer esetleges besúgói ellen” - nyilatkozta a Krónikának Böcskei László nagyváradi római katolikus püspök is. Úgy véli, amíg a probléma gyökereit a társadalom nem orvosolta, nagyon nehéz objektíven megítélni a bűnösöket, hiszen sok egykori beszervező a mai napig vezető pozíciókat tölt be, vagy élvezi a nyugdíját. A püspök úgy véli, emiatt még az is lehetséges, hogy a múltról tanúskodó dokumentumok is manipuláltak, emiatt nem lehet pártatlan képet alkotni a rendszerről. A leleplezés emellett Böcskei szerint akár eszközzé is válhat az emberek kezében, amelynek használata széthúzást, lejáratást eredményez, főleg akkor, ha az információ maga sem hiteles. A püspök úgy látja: ha meg is esett korábban a nagyváradi püspökség berkeiben, hogy lelepleződött egy-egy régi bűnös, ezt igen óvatosan kezelték. „Hiszünk benne, hogy a megtérés lehetősége mindig járható út, ez pedig Isten irgalmára hagyatkozik” - fogalmazott a püspök, aki szerint, ha a múlt eseményei miatt ilyesféle negatív tapasztalatokkal kellett is gazdagodnia az egyháznak, nagyon óvatosan kell eljárni, és mindvégig vigyázni kell arra, hogy a rendszerváltás előtti idők ne folytatódhassanak.
Szatmár: senki felett nem ítélkeznének
A Szatmár megyei római katolikus püspökség sajtóirodája lapunk kérdésére leszögezte, intézményükben sohasem működött átvilágító bizottság, és nem is terveznek bevezetni ilyen jellegű vizsgálódásokat. „Tőkés László kezdeményezése kapcsán minket is megkerestek. Akkor ezzel kapcsolatban azt válaszoltuk, nem csatlakozunk az általuk létrehozott bizottság munkájához, és ezt ma is így gondoljuk” - áll abban a levélben, amit a püspökség sajtóirodája küldött válaszként lapunk kérdéseire. Mint rámutatnak, amennyiben a múltban voltak is olyan egyházi szereplők, akiket különböző fórumokon megkörnyékezett a titkosszolgálat, ők ilyen esetekben minden alkalommal egyeztettek az épp tisztségben lévő ordináriussal, akivel közösen dolgozták ki a hatalom emberének adandó választ. „Ha voltak olyan egyháziak, akik a megpróbáltatások valamilyen formájába kényszerültek, ők a mi szemléletünkben áldozatok, mi pedig senki fölött sem akarunk ítélkezni, mert ez nem a mi tisztünk” - fogalmaz Józsa János, a szatmári egyházmegye sajtószóvivője.
A temesvári püspökséggel is felvettük a kapcsolatot, azonban Roos Márton püspök a napokban Németországban tartózkodik, ezért választ csak egy későbbi időpontra tudtak ígérni.
Végh Balázs, Nagy Orsolya, Bálint Eszter. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Balog Zoltán: a magyar kormánynak kárpótlást kell adnia a marosvásárhelyi áldozatoknak
Balog Zoltán fideszes képviselő szerint a mindenkori magyar kormánynak anyagi és erkölcsi kárpótlást kell nyújtania az 1990-ben Marosvásárhelyen elkövetett magyarellenes pogrom áldozatainak, bebörtönözötteinek vagy hozzátartozóiknak, akik között a magyarokért kiálló cigányok is voltak.
Balog erről Budapesten egy megemlékező rendezvényen beszélt, ahol felszólalt Schmidt Mária, Kincses Előd, Tőkés László, és felolvasták Bajnai Gordon levelét is. Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke a Terror Háza Múzeum és a Polgári Kultúráért Alapítvány közös rendezvényén kitért arra: 1990-ben nem először fordult elő, hogy a magyarok segítségére sietett egy másik kisebbség, amelynek tagjait meghurcolták, mert segítettek a magyaroknak az ellenük indított pogrommal szemben. Mint mondta, a magyar állam a pogrom áldozataival szemben az őket megillető kárpótlással még mindig adós, pedig az a leghelyesebb, "ha a mi sorsunkat mi magunk intézzük".
A politikus hangsúlyozta: meg kell írni, közzé kell tenni és meg kell értetni mindenkivel, hogy évszázadokon keresztül volt, és ma is van békés egymás mellett élés Erdélyben, ahol "mindig volt szeretet és tolerancia a nemzetiségek között."
Balog Zoltán arról is szólt hogy Magyarország előrelépése, boldogulása "nem fog menni a cigányság nélkül", akik mintegy 700-800 ezren élnek az országban. "Egymásra vagyunk ítélve" - fogalmazott -, majd hozzátette: "a békés egymás mellett élés mellett kell állást foglalni, bármi történt is Olaszliszkán, Tatárszentgyörgyön vagy Kislétán".
A rendezvényen felolvasták Bajnai Gordon miniszterelnök levelét is, melyben a kormányfő nemzeti és személyes tragédiának nevezte a Marosvásárhelyen 1990. március 19-20-án történt magyarellenes pogromot. Mint írta, sokan életükkel vagy szabadságukkal fizettek a nemzeti önrendelkezés és a kisebbségi magyar nyelven való oktatás melletti kiállásukért. Marosvásárhelyen alapvető emberi jogokat ért brutális támadás, de minden csepp vér a szabadságot erősítette Erdélyben - mutatott rá Bajnai Gordon.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója köszöntőjében arról beszélt: magyar szeparatizmussal és polgárháborús veszéllyel fenyegetett 1990 elején a hivatalos román állami vezetés, ami figyelemelterelő hadművelet volt arról, hogy a pártállam és a titkosszolgálat átmenthesse hatalmát.
A magyarok ellen feltüzelt és felbérelt 1500 román paraszttal elhitette a hatalom, hogy Erdély ki akar szakadni Romániából, és megostromoltatták velük az RMDSZ székházát, ahol mindössze 79 magyar tartózkodott a padláson. A románok szétzúztak mindent, amit ott találtak, majd tárgyalások után szabad elvonulást ígértek a magyaroknak. Ezt nem tartották be, Sütő András írót ekkor verték meg úgy, hogy elvesztette fél szeme világát – folytatta.
A főigazgató arról is beszélt, hogy az erdélyi cigányok segítettek ekkor a magyaroknak, ekkor skandálták azt az azóta már szállóigévé vált mondatot, hogy "Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!". A pogrom során három embert szándékosan halálra gázoltak, a gyilkosok megbízói ismertek, de azóta sem kérték őket számon - hangsúlyozta.
A magyaroknak segítő romákat perbe fogták emberölési kísérlet és a román állam vagyona megrongálásának vádjával, melynek során tetemes pénzbírságot és néhány hónapostól másfél évig terjedő börtönbüntetést róttak ki rájuk.
Tőkés László európai uniós képviselő kitért arra: a magyarok március 15-i ünnepsége adott alkalmat arra a román titkosszolgálatnak, hogy a magyarok ellen pogromot szervezzenek. Egymásnak ugrasztották nem csak a román és a magyar nemzetiséget, hanem a különböző társadalmi rétegeket is.
Felhívta arra a figyelmet, hogy ez a taktika most is érvényes, ennek alátámasztására felhozta azt az egyébként kudarcba fulladt kísérletet, melynek során bukaresti romákat akartak volna elhozni Csíkszeredára, hogy tüntessenek az ottani székely magyarok ellen.
1990-ben a román kormány "Magyarországra kente" a marosvásárhelyi vérengzés kirobbantását, a vádaskodás leple alatt pedig "újjáalakították a régi kommunista titkosszolgálatot, ugyanabban a szellemben, a posztkommunizmus egyik alapintézményeként".
A politikus azt mondta: Bajnai Gordon ígéretet tett arra, hogy "utánanéz a jóvátétel lehetőségeinek" a marosvásárhelyi vérengzés kapcsán, ennek végrehajtása azonban a volt püspök véleménye szerint a román kormányon múlik.
Beszédében egyoldalúnak nevezte a holokauszttagadásról szóló, kedden Sólyom László államfő által aláírt törvényt, mert szerinte - noha "a zsidóság fájdalmára is oda kell figyelni" - más típusú üldöztetés tagadását is büntetni kellene.
Kincses Előd, az 1990-ban működött Maros Megyei Nemzeti Megmentési Front akkori alelnöke a román média 1990-es tevékenységéből kiemelte: az azzal fenyegetőzött, hogy a magyarok el akartak szakadni Romániától. Meglátása szerint azért nem sikerült a nemzetek közötti összefogás, mert a rendszerváltás során hatalomra kerülők "nem voltak érdekeltek Románia demokratikus útra terelésében".
Az ünnepi alkalmon a magyarok mellett kiálló cigányok közül a Petőfi emléklap a helytállásért nevű elismeréseket Balog Zoltán adta át. Lőrinczi József kőműves, Sütő József vállalati alkalmazott, Szilágyi József asztalos személyesen vette át a díjat, míg Puczi Bélának, Szilveszteri Kis Péternek és Tóth Árpádnak posztumusz ítélték oda a díjakat. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Markó feloldaná a Fekete márciusi iratainak titkosítását
Az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események dossziéi titkosításának feloldását kéri Markó Béla. Az RMDSZ elnöke sajtótájékoztatóján kifejtette: a közvéleménynek joga van tudni mi történ a húsz évvel ezelőtti véres eseményeken.
Az RMDSZ elnöke szerint a márciusi magyarellenes események nem spontánul szerveződtek, hanem olyan személyek rendezték meg, akiknek a román és magyar közösség közötti konfliktus kirobbantása volt a célja.
„Most, amikor húsz év elteltével emlékezünk ezen eseményekre, ki kell hangsúlyozzuk az ezek nyomán levonható következtetéseket is” - mondta Markó. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A mezőgazdászoknak sem könnyű
Nagyvárad – Pénteken a Sas-palotabeli Ifjúsági Központ pincetermében évi közgyűlését tartotta a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Bihar megyei szervezete. Meghívták az agrárintézetek képviselőit is.
Szentmiklósi Zoltán, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Bihar megyei szervezetének elnöke kifejtette: a tavalyi esztendő az RMGE számára sem volt könnyű. A megszokottnak mondható, időjárás okozta problémákon kivül az agrárpolitikai helyzet sem alakult kedvezően, a kormányválságnak betudhatóan. Idén tavasszal fogják ünnepelni az RMGE megalakulásának 20. évfordulóját, melyet 1990-ben alapítottak újra, az 1949-ben egy tollvonással megszüntetett Erdélyi Gazda Egylet utódaként. A Bihar megyei szervezetet 1998-ban jegyezték be jogi személyiségként, mely által felhatalmazást kapott arra, hogy segítséget nyújtson azoknak a gazdáknak, akik európai uniós projektekben vesznek részt. Az alapszabályzatnak megfelelően továbbra is három fő tevékenységi körre fókuszálnak: érdekvédelem azok számára, akik agrárkérdésekben és vidékfejlesztésben érintettek; a mezőgazdasággal kapcsolatos információk átvétele, tárolása és továbbítása, valamint szaktanácsadás. Társult szakmai szervezetként ugyanakkor együttműködnek azRMDSZ-szel. A két alakulat közt nem létezik függőségi vagy alárendeltségi viszony, így azRMGE-hez politikai beállítottságtól függetlenül lehet csatlakozni. A terveik közt szerepel, hogy Romániában törvénycikkellyel tisztázzák a vidéki-városi fogalomzavart, mert így egyszerűbb lenne a termőföldek adóztatása. A gazdáknak minden pénteken 10-12 óra között tartanak fogadóórát, a Sas-palotában található székhelyükön. Panaszaikat, problémáikat, kérdéseiket feljegyzik, és válaszolnak rájuk, még ha nem is azonnal.
Megyei agrárintézetek
A beszámolót követően a megyei agrárintézetek képviselői kaptak szót. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság részéről felszólaló Szabó Zoltán RMGE-alelnök arra hívta fel a figyelmet: jelentős a parlagon hagyott terület, ami azt jelzi, hogy nem kifizetődő ezzel foglalkozni. Bihar megyében különben 499.209 hektárnyi az összmezőgazdasági terület, körülbelül 194.000 hektányi az erdő és 255.218 hektár nem alkalmas agrártevékenységre. Az igénybe vehető támogatásokról egyelőre korai lenne beszélni, viszont az igazgatóságon tanácsot tudnak adni a 141. számú (félig önellátó gazdaság), a 112. sz. (fiatal gazdák beiktatása), a 121. sz. (mezőgazdasági területek korszerűsítése), a 123. sz. (agrártemékek feldolgozása) és a 142. sz. (termelői csoportok létrehozása) intézkedésekkel kapcsolatban. A szakember arra búzdította a gazdákat, hogy fogjanak össze, mert így könnyebben tudják értékesíteni a termékeiket.
Ştefan Marius, a Bihar Megyei Tanács fennhatósága alá tartozó Agrárkamara vezetője arról tájékoztatta a jelenlevőket: tanfolyamokat fognak szervezni, valamint valószínűleg több gépészeti kiállítást, illetve vásárt is rendeznek majd az idén. Egy mezőgazdasági ingatlanok adásvételével foglalkozó cég reprezentánsa arra hívta fel a figyelmet: fontos, hogy a tulajdont igazoló dokumentumok rendben legyenek, s mindenki tisztában legyen azzal, hogy hol van földterülete. A nagyobb területek iránt élénkebb a kereslet, tette hozzá.
A tanácskozáson egyebek mellett még elhangzott: a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség székhelye a Matei Corvin utca 1. szám alatt található, Sárközi Szabolcsot kell keresni az első emeleten. A Vidékfejlesztési és Halászati Kifizetési Ügynökség a Sucevei utca 14. számnál van. Biótermékekkel Nagy Miklós szalárdi polgármester foglalkozik, a méhészetben pedig Jakab Károly kisgazda az illetékes.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: erdon.ro

"Három napig magyar"
Petőfi Emléklap a Fekete Március cigány hőseinek
"Három napig magyar" – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990 "Fekete Márciusa" miatt börtönbe zárt Maros menti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjúkötetben, ezt idézte Budapesten Schmidt Mária főigazgató a Terror Háza és a Polgári Kultúráért Alapítvány által közösen alapított Petőfi Emléklap a Helytállásért díjátadóján 2010. március 11-én.
A megemlékezéssel egybekötött ünnepséget tízperces film vezette fel, amelyben megrázó képsorokkal idézték meg a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történteket, így a nagyszámú érdeklődő láthatta Sütő Andrást, amint megverve, fél szemét elveszítve is a szülőföldön való maradás mellett tesz hitet: "ha lehet".
És hogy ne lehessen, ezért mindent megett az egykori Szekuritáté – jelentette ki Schmidt Mária történész, aki egyértelműsítette: a marosvásárhelyi pogromkísérlet a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását voltak hivatottak előkészíteni. Iliescu akkori ideiglenes államfő hathatós támogatását élvezte az akkoriban megalapított Vatra Româneasca "kulturális egyesület", amely vehemens magyargyűlöletével tulajdonképpen az egész pogromot levezényelte.
Az akkor a magyarok mellett kiálló marosszentgyörgyi és Marosvásárhely környéki cigányok közül többeket súlyos börtönévekre ítéltek, míg a románok közül nem találtak bűnöst, hívta fel a figyelmet a Terror Háza vezetője – és közös szégyenünk, hogy húsz évig adósok maradtunk a köszönettel és az elismeréssel. Ők nagyon nagy árat fizettek hősiességükért – emlékeztetett Schmidt Mária. A Magyarországra menekült Puczi Béla például tíz évig várt, míg megkapta a menekültstátust (közben Franciaországot is megjárta, de onnan is visszatoloncolták), soha se munkát, se állampolgárságot nem kapott. "Van miért pironkodnunk" – fogalmazott.
Tőkés László volt királyhágó-melléki püspök a babiloni fogságból hazatért zsidók építő munkájának példázatával vezette fel köszöntőjét, majd az igazságtételt sürgette.
Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Polgári Kultúráért Alapítvány egyik alapítója hiánypótlónak tartja a díjat, ugyanakkor elkésettnek is. Meggyalázták az emberi méltóságot akkor és azóta is – hívta fel a figyelmet. Felidézte Puczi Béla egy mondatát, mely szerint három napig volt csak magyar.
A beszédek után átadták a Petőfi Emléklapot a Helytállásért Lőrinczi Józsefnek, Sütő Józsefnek, Puczi Béla özvegyének és Szilágyi Józsefnek. Szilveszteri Kis Péter és Tóth Árpád, aki a letartóztatása és vallatása közben történt bántalmazásba halt bele 1991-ben, posztumusz részesültek elismerésben, az ő emléklapjaikat Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át.
Az eseményen felszólalt Kincses Előd, az akkori Maros Megyei Megmentési Front alelnöke és Baricz Lajos atya is. Előbbi felidézte, hogy ő fogta vissza a Szekuritáté emberei által mesterségesen feltüzelt székelyeket, hogy ne induljanak meg Marosvásárhely ellen. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Markó Béla RMDSZ-elnök felhívása március 15-e alkalmából
F E L H Í V Á S
Bárhol éljenek a világon, március 15-e a magyarok számára mindig és mindenhol a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget jelenti. Ezt ünnepeljük itt, Erdélyben is, ahol e három szó fontosabb talán, mint bármely szegletében a világnak. Hiszen ez az üzenet, március 15. üzenete éltette közösségünket a történelem nehéz pillanataiban, és ezt tűztük zászlónkra 1989 után is, amikor újból összefogtunk e nemes célok megvalósítása érdekében.
Kimondtuk sokszor, és továbbra is mondani fogjuk: március 15-e számunkra nemcsak az 1848-as forradalom, hanem 1989. utáni közös szabadságharcunk ünnepe is.
Húsz éve annak, hogy 1990 márciusában, Marosvásárhelyen, a régi rend szélsőséges magyargyűlölő képviselői próbálták vérbefojtani közösségünk szabadságvágyát, jogküzdelmét.
Emlékezzünk meg méltóképpen a márciusi események áldozataira is, mindazokra, akik azokban a sorsdöntő napokban életüket áldozták az erdélyi magyarság ügyéért, közös szabadságunkért.
Az elmúlt 20 évben, példamutató egységgel, nehéz politikai küzdelemmel sikerült visszaszereznünk a szabad és méltó ünneplés jogát, elértük azt, hogy március 15-én, de mindennapjainkban is szabadon használhassuk nemzeti szimbólumainkat, himnuszunkat, piros-fehér-zöld nemzeti lobogónkat.
Összefogásra azonban ma is nagy szükség van.
Hiszen ha a szabadság elérhetővé is vált számunkra, a küzdelem folytatódik: még meg kell teremtenünk az erdélyi magyarság legfőbb célkitűzését, az autonómia, vagyis az önálló döntéshozatal különböző formáit, és ezt csakis egységesen valósíthatjuk meg.
Március 15-e ezért főként a nemzeti összefogás, a szolidaritás napja. Az elmúlt sok évtized ugyanis azt bizonyítja számunkra, közösségi létünk legalapvetőbb igazsága, megtartó ereje az egység. Amit eddig elértünk, azt csak összefogással érhettük el, és ez a jövőben sem lesz másként.
Nagy, közös felelősségünk, hogy ez a nap minden magyar ember közös ünnepe maradjon, és ne engedjük, hogy ezt az ünnepet bárki is önös politikai célokra használja fel. 1848-ban ugyanakkor minden nép, minden nemzet szabadságáért harcoltak eleink, és ma is mindenki ünnepe lehet ez a nap, nem a kizárólagosság, hanem a szabadság, egyenlőség, testvériség napja.
Ünnepeljük március tizenötödikét az idén is ugyanúgy, ugyanolyan méltósággal, mint eddig. Legyen jelen köztünk ugyanúgy, mint eddig a nemzeti lobogó, és csendüljön fel nemzeti himnuszunk a magyar nemzet ünnepén.
Emlékezzünk együtt a magyar szabadság és a világszabadság hirdetőire, a márciusi ifjakra!
MARKÓ BÉLA
az RMDSZ elnöke. Forrás: Erdély.ma

Kossuth-szobrot avattak a Maros megyei Havadon
Először a domboldalon futó úton a falu központja felé ereszkedő, magyar és székely zászlók kísérte gegesi református kórust pillantotta meg a Havad központjában nagy számban összesereglett nézősereg, majd pár perc múlva a fúvószenekar Kossuth-nótákból álló kísérete mellett megérkeztek a huszárok. Félkörben sorakoztak fel, a talapzaton álló, lepellel takart szobor és az ünneplő közösség mögé: elkezdődött az ünnepély. A március 15-i, március 14-én, különleges a hagyományosban. Mert Havad községben e vasárnapon szobrot avattak: Kossuth Lajos szobrát, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását, amelynek felavatására eljöttek a község, a megye elöljárói, az RMDSZ országos szintű vezetői. Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Kelemen Atilla és Kerekes Károly parlamenti képviselők, Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke, illetve a házigazda Veress Gergely Domokos polgármester két fenyőfát ültettek a szobornak otthont adó központi parkba, majd Adorjáni Ildikó magyar szakos tanárnő ceremóniamesterségi tevékenysége alatt elkezdődött az ünnepi beszédek sorozata.
Elsőként Veress Gergely Domokos lépett az emelvényre, aki a tavasz, a szabadságharc és az összefogás tematikái köré építette mondandóját.
– Az ünnepnek van egy olyan vetülete is, amelyről gyakran megfeledkezünk: és ez a véres események mögül a megváltás örök reménységével kitündöklő tavasz. Ezelőtt 162 évvel hitték, hogy a változás elhozhatja a békét. Nincs olyan ünnepünk, amely mélyebb és magyarabb lenne március tizenötödikénél. A lélek lármafái gyúltak ki a szívekben, mert üzent a haza. Most is üzen: összefogást, közös munkát, emberséget, szeretetet. Ez a szobor a magyar összefogás tanúja, mely jelenünket, jövőnket meghatározza, és azt mutatja, hogy az elöregedés ellenére életképesek vagyunk, lehet jövőképünk. Ünnepeljük e napon az életet, legyen a szobor összmagyarságunk, összetartozásunk jelképe! – mondta beszédében a polgármester, majd Markó Bélával közösen leleplezték a művet, Hunyadi László szobrászművész alkotását.
Nem sok helyen áll Kossuth-szobor Erdélyben, Marosvásárhelyen még az utcanév körül is komoly gondok vannak – szólt a hallgatósághoz az RMDSZ elnöke. – Havad példát mutat. '48 számunkra egy szimbólum, és erre a szimbólumra szükségünk van. Kiemelkedő alakja Petőfi, Széchenyi, de a forradalom lényegét talán legteljesebben Kossuth fejezi ki. Megvolt benne a bölcsesség, hogy a reformokat, a tettvágyat összefogja. Nem csak vezető, hanem egyik legfontosabb gondolkodónk is, a Duna-konföderáció megálmodója. A történelem nagy csodája, hogy regimentje mégsem fogyott el. Itt vagyunk, és olyan dolgokat kell véghez vinnünk, amelyeket ő alkotott meg egykoron. – Azt is ünnepeljük, hogy élnek itt olyan emberek, akik mertek merészet és nagyot álmodni – tette hozzá dr. Kelemen Atilla. – Mert 2010-ben az Európai Unióban még vannak olyan erők, amelyek a hisztériáig nyúlóan képesek akadályozni azt, hogy Kossuth Lajosról újra utcát nevezzünk el. Pedig szobra áll Washingtonban, New Yorkban, Tokióban, Ausztráliában, és a világ mint az egyik nagy, demokratikus gondolkodót tiszteli. Minket azonban nem vigasztalhat, hogy műveletlen emberekkel vagyunk körülvéve. Hiszem, hogy a magyarságnak még sok évszázadon keresztül lesz jövője, hiszen hány nagy nép tűnt el, és mi még mindig itt vagyunk. Kerekes Károly szerint jogunk van szobrokat és emlékműveket állítani. – Nem azért állítunk szobrokat, mert ez divat vagy ez a mániánk. Hanem azért, mert a műből a megidézett személyiség szól hozzánk: hogy egyek vagyunk és oszthatatlanok. Hogy semmit sem fogunk tálcán megkapni. Hogy nem elég, ha csak álmodunk, cselekednünk is kell. És többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Hogy gyengék vagyunk-e vagy erősek, az csak a hozzáállásunkon múlik. Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a betegsége miatt hiányzó Lokodi Edit elnök asszony üzenetét olvasta fel, amelyben a székelyek tízparancsolatáról és az annak parancsolatait vigyázó Veress Gergely Domokos polgármesterről írt – mert fontos a becsület, a hűség, a magyar nyelvhez való rendületlen ragaszkodás, a tettek igazsága, a közvagyon szentsége. Buksa Ferenc rigmányi lelkész szerint a magyar nemzet szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kíván ma is, Nagy Attila havadi lelkipásztor rövid áhítatában hozzátette: a keresztény magyarság a világiasodásba süllyedt, és égetően fontos az Istenhez való visszatérése, amely nélkül boldogabb jövendőre nem számíthatunk. Kossuth Lajos életútját Tőkés Attila gegesi lelkész ismertette, majd a dalárda műsora, László János tanár szavalata, az oklevelek kiosztása és a szobor megkoszorúzása után a magyarok világhimnusza, a Himnusz és a székely himnusz eléneklésével ért véget a tavaszi hűvösben szívmelengető, kellőképpen rövid és nívós ünnepség, melyet vigyáztak a havadi dombok, a Magyar Királyi Marosvásárhelyi 9. Hagyományőrző Huszárezred, a Torboszlói Lófők és helyi hagyományőrzők lovasai, őrzött a felhőkön túli égbolt és a megidézett elődök szellemisége – talán szelleme – is.
Nagy Botond, Népújság. Forrás: erdély.ma

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

Gazda: Jól ismert recept szerint reagáltak
Gazda Zoltán, a Kovászna megyei MPP alelnöke ma azt nyilatkozta, nem lepődött meg román politikusok nyilatkozatain, a „jól ismert recept szerint” viszonyultak a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűléshez.
Gazda elmondta, elvárta volna, hogy legalább a térségben élő román politikusok másképp viszonyuljanak, s itt elsősorban Dan Manolăchescura, a PD-L sepsiszentgyörgyi elnökére utalt.
Véleménye szerint a legnagyobb gond, hogy a politikusok nagy része nem ismeri a székelyföldi gondokat, így nem lehet velük érdemi vitát folytatni, azok pedig akik ismerik, pártjuk irányvonalát követik.
Az RMDSZ-es önkormányzati képviselők távolmaradásáról úgy vélekedett, hogy ez elítélhető, főként, hogy tavaly szeptemberben, Csíkszeredában az RMDSZ döntött arról, hogy 2010. március 12-én Sepsiszentgyörgyön tartsák meg a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést.
„Az RMDSZ számára nem a nagygyűlés megszervezése vagy a magyar közösség nemzeti érdekeinek képviselet a fontos, hanem az, hány tisztséget tudnak megszerezni”, fejtette ki Gazda.
Az MPP alelnöke hangsúlyozta, a párt tanácstagjai a következő időszakban beterjesztik a helyi tanácsokban a nagygyűlésen elfogadott határozatokat.
Körülbelül 300 Kovászna, Hargita és Maros megyei helyi és megyei tanácsos, polgármester, alpolgármester vett részt pénteken délután Sepsiszentgyörgyön a második Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen. A Szakszervezetek Művelődési Házában lezajlott rendezvényen többségében MPP-s választott tisztségviselők jelentek meg, de eljött néhány RMDSZ-es, független, illetve zöld párti képviselő is.
Az összegyűltek elfogadták a napirendre tűzött négy határozatot – egy közülük a magyar nyelv hivatalossá tételére vonatkozik –, illetve a nagygyűlés házszabályát.
Az egyik határozat szerint a magyar nyelvnek Székelyföldön hivatalos nyelvvé kell válnia, ennek az állam nyelvével azonos státuszt kell betöltenie.
A határozattervezet, amelyet januárban hoztak nyilvánosságra előírja, hogy minden székelyföldi lakhellyel rendelkező személynek joga van szóban és beszédben a románhoz hasonló módon szabadon használnia a magyar nyelvet, hogy a hatóságoknak biztosítaniuk kell mindkét nyelv hivatalos használatát, határozatokat kell elfogadniuk, amelyek a két nyelv teljes egyenlőségét biztosítják, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés házbizottsága, a helyi önkormányzatok szakértőivel közösen dönt azokról a köztisztviselői állásokról, melyeket csak olyan személyek foglalhatnak el, akik mindkét nyelvet ismerik.
A másik három beterjesztett határozatot – március 15. Székelyföld hivatalos ünnepévé tétele, a román parlament megkeresése a székelyföldi autonómia statútum ügyében, illetve az Európa Tanács parlamenti közgyűléséhez fordulás – vita nélkül fogadta el a nagygyűlés.
Dan Manolăchescu, a PD-L sepsiszentgyörgyi elnöke, szombaton nyilatkozott az egy nappal korábban lezajlott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésről, kifejtette, az elfogadott határozatoknak nincs jogi következményük, ezek „érzelmi síkon” maradnak.
„Ez egy újabb március 15., egy újabb összejövetelnek lehetünk tanúi, újabb listának, újabb érzelmi töltetű rendezvénynek... Semmi új a nap alatt”, fejtette ki Dan Manolăchescu.
Úgy látja, az a tény, hogy az RMDSZ nem vett részt a nagygyűlésen jelzi, politikai rendezvényről van szó, és az elfogadott határozatok nem képviselik a teljes magyar közösség követeléseit.
„Azon túl, hogy érzelmi töltete van a nagygyűlésnek, politikai oldala is van. Nem kell a teljes magyar közösség követeléseinek tekintenünk”, nyilatkozta Manolăchescu.
nyugatijelen.com/Mediafax. Forrás: Erdély.ma

Így élünk mi – egyetemista mindennapok Székelyudvarhelyen
A cím szándékosan tartalmazza az egyetemista szót, hiszen különös módon nem minden székelyudvarhelyi tudja, hogy a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján kívül létezik egyetemi oktatás is a városban: ez a Benedek Elek Líceum épületében működő, intézményileg a Babeş–Bolyai Tudományegyetemhez tartozó Pszichológia és Neveléstudományok Karának kihelyezett Kisiskolai- és Óvodapedagógus Szaka, ahol a hároméves alapképzés után a hallgatók kettős képzési – tanítói és óvónői – diplomát kapnak.
Az 1999–2006 között működött college típusú képzés után az intézmény is áttért a bolognai rendszerre, ami kompatibilisabbá tette a más, hasonló profilú felsőoktatású intézményekkel – akár külföldiekkel is. Ennek az uniformizálódásnak azonban nem csak előnyei vannak, hiszen a nemzeti kultúra szempontjából ez a átjárhatóság mindenképpen veszteségként könyvelhető el.A szak működésébe dr. Antal Sándor tanulmányi igazgató nyújtott betekintést. A beiratkozás rendszere roppant egyszerű: érvényes érettségi diploma alapján történik, a 20 államilag támogatott helyet az érettségi vizsgaeredmények szerint kapják meg a hallgatók. Ezen felül minden beiratkozó kap lehetőséget, így a rosszabb érettségi eredményeket produkálóknak sem kell aggódniuk, amennyiben itt szeretnék folytatni tanulmányaikat.
Jelenleg 70 első-, 56 másod- és 22 harmadéves látogatja az előadásokat. Ezek közül a kiemelkedően jó tanulmányi eredményeket elérő hallgatók – általában évfolyamonként egy-egy személy – érdemösztöndíjnak örülhet, ennek összege 350 lej. Létezik tanulmányi és szociális ösztöndíj is, utóbbi a kisebb jövedelemmel rendelkező családok gyerekeinek jár. 
A száraz számadatokon túl egyéb mutatók tekintetében is nívós kép rajzolódik ki az egyetemről: a végzősök – akik a kezdetektől helyben államvizsgázhattak – csupán elhanyagolható hányada nem veszi sikeresen az államvizsga nehézségeit. Érezhető, hogy aki nekivág a képesítések megszerzésének, az komolyan veszi a jövőbeli feladatát. Tanári állások terén sincs ok panaszra: a tizenegy állásból hat helyileg le van fedve, a többi tárgy kevesebb óraszámú, elszórt, így kényelmesen megoldható bedolgozó tanárokkal, a diákok folyamatosan változó órarenddel és elmaradó-bepótolandó órákkal nincsenek összezavarva.
És bár a tanítói és óvónői karrier lehetőségével élni akarók negyven százaléka Udvarhelyszék vonzásköréből kerül ki, szép számmal akadnak hallgatók Csíkból, Gyergyóból és Maros megyéből is. Az mindenképpen említést érdemel, hogy működik távoktatásos forma is, ez főképp azokat célozza meg, akik korábban végzett középiskolai szintű tanító- és óvóképző képesítésüket egyetemi képzéssel szeretnék kiegészíteni, de bárki jelentkezhet, aki érettségivel rendelkezik és ezen a pályán szeretne elhelyezkedni vagy képesítést szerezni. Nem elhanyagolható az sem, hogy ehhez megfelelő infrastruktúra áll rendelkezésre: videokonferenciás felszerelés, e-learning platform stb. A vegyes (blended) típusú képzésben szemeszterenként van három kontaktórás hétvége, ahol a hallgatók találkoznak a tantárgyfelelőssel és az úgynevezett tutorral, és elmondhatják meglátásaikat, kérdéseiket. A távoktatásban résztvevők a félévek végén a nappali tagozattal teljesen azonos körülmények között vizsgáznak.
Visszatérve a nappali képzésre, mivel értelemszerűen az intézmény nem engedhetne meg magának egy külön bentlakást, így a Székelyudvarhelyen állomásozó, távolabbról érkezett egyetemisták egy része a református kollégium diákotthonának vendégszeretét élvezi. Az ottani bentlakásban két egyetemista szoba van kialakítva, melyekben szobánként tizenkét személy lakik csoportosan. Nincs kollektív – csajos-fiús – együttélés, azon egyszerű oknál fogva, hogy a teljes nappali képzésen mindössze három fiú van – és ők mind székelyudvarhelyiek. A kolesz színvonalához képest az árak meglehetősen alacsonyak: csupán 230 lejt kérnek havonta el a diákoktól, amibe belefoglaltatik a napi három étkezés költsége is. Ez ám a jó ár-érték arány!
Kényelemben sem szenved senki nagy hiányt, a bentlakás tévé- és netszobával van felszerelve, de ettől függetlenül sokan a laptopjukat is beviszik, egyszerűbb, komfortosabb, intimitás-központúbb, lehet wireless innen-onnan internetet kapni – térítésmentesen. A jó hangulatot egymás születésnapjának közös megünneplésével is fokozzák – nem rossz dolog bentlakó egyetemistának lenni Székelyudvarhelyen. Ám akad aki a nagyobb önállóság érzését nyújtó kintlakást részesíti előnyben. A hétköznapjairól információkat adó leányzó csíkszeredai, és immáron második éve vizitálja a Kisiskolai- és Óvodapedagógia Szak óráit.
Egy, a központban található magánházban sikerült berendezkednie, ahol külön szobával büszkélkedhet – akárcsak lakótársa, aki egy mellette levő szobában éli mindennapjait. Noha a tulajdonosok is ott laknak, gyakran előfordul, hogy napokig nem is látják egymást – ennek ellenére nagyon jó a kapcsolat, odafigyelnek a nebulókra. A költségek sem nevezhetőek (túlzottan) borzalmasnak: 80 euró/hónap, ez fix összeg, egyéb kiadások – gáz, villany stb. – nincsenek. Mivel egy ilyen hely nagy kincs, amit meg kell őrizni, ezért a nyári időszakra is fizetik a csupán tanév közben ottlakók a – csökkentett – bért.
Szerencsére a kintlakóknak is van lehetőségük a bentlakók étkezdéjében táplálkozni – a megkérdezettem is ezzel az alternatívával él –, igaz, csak az ebéd hozzáférhető. A háromfogásos, mindössze 5,5 lejbe kerülő étkezés ízletes, persze mindig minden mindenkinek nem lehet ínyére. A kintlakás külön konyhájában is van alkalom főzőcskére, ha szükség van rá. A konyhához hasonlóan külön fürdőszoba lehetőséget nyújt a mosásra is, rendszerint az apróbb dolgok kézzel mosódnak, a nagyobbak hazaszállítódnak.
Benti szórakozáshoz a laptop szolgáltatja az alapot, hozzá az internet valamely szomszédtól ugyancsak ingyen jár. Kinti összejövetelek, bulik kedvelt színhelyei az Irish, Retro, Jungle, szürke hétköznapokon meg az Udvarhelyi Kávéházban (régi nevén Mokka) töltik az időt.
Magáról az egyetemről is érdeklődtem, elvégre a növendékek véleménye tükrözi leginkább a valóságot. Meglepődtem, hogy negatívummal nem tudtak szolgálni: a tanárok korrektek – az normális, hogy elvárják a hallgatók hozzáértését ahhoz, amit csinálnak, de órákon kívül is szívesen beszélgetnek, odafigyelnek rájuk, elvégre ők is felelősek azért, hogy ne csupán szakmailag jól képzett emberek kerüljenek ki a kezeik alól. Az egyetem körülményei ideálisak, most érkeztek új padok és kivetítők, amik otthonosabbá és könnyebbé teszik a nem mindig egyszerű diákéletet.
Úgy tűnik jól választ az, aki a kihelyezett kar mellett teszi le a voksát. Az lehet, hogy nincs tombolás és vad pörgés, mint az egyetemi központokban, de ez nem is cél, a nyugodtabb temperamentum amúgyis előny annak, aki a fiatal generáció oktatásának hatalmas felelősségét vállalja magára. És ha ennyi nem lenne elég a jóból, ősztől pedagógia szak is indul, kísérleti jelleggel. A habot a tortán pedig az ugyancsak ősszel rajtoló, úttörésnek számító mesterképzés jelenti. Azért kuriózum ez, mert tanítóknak nem volt még mesterképzésre lehetőségük. Ez az innováció elsősorban tanítókat és óvónőket szólít meg, de nem kizárólag – olyanok jelentkezését is várják, akiknek nem tanítóképzői alapképzése van (logopédus, egyéb rokonszakmák).
Pinti Attila. Forrás: Székelyhon.ro

Megemlékezés a Székely vértanúk emlékművénél
Jó érzés magyarnak lenni, különösen ilyenkor, március 15-én, amikor Kossuth Lajosék, Petőfi Sándorék végtelen szabadságszeretetére gondolunk. Olyan hatalmas, olyan végtelen szabadságot akartak ők itt Európának ezen a részén, hogy abból jutott volna bőven minden nemzetnek, és ha megvalósul az ő álmuk, senki sem lett volna híjával a szabadságnak errefelé – mondta ünnepi beszédében Markó Béla, az RMDSZ elnöke a marosvásárhelyi Postaréten, ahol többezres tömeg gyűlt össze emlékezni és ünnepelni.
Markó szerint jó érzés magyarnak lenni ezen a napon még Romániában is, ahol embernek lenni sem könnyű sokszor, nemhogy magyarnak, nem könnyű nyugdíjasnak, álláskereső fiatalnak sem lenni.
A gyertyás, könyves tüntetéstől kezdve zajlott a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca
Rámutatott, nem könnyű visszagondolni a múltra, nem az 1848 óta eltelt százhatvankét esztendőre, hanem arra, ami húsz évvel ezelőtt történt Vásárhelyen. Az is szabadságharc volt, 1990. február 10-től, a gyertyás, könyves tüntetéstől kezdve zajlott a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca, amely március 20-án tetőzött. "Ha akkor otthon maradnak a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok, Ernyétől Szovátáig, és ha nem állnak mellénk a cigányok, ma szétvert, megalázott közösség lennénk. Így pedig azóta is itt vagyunk, magyarok vagyunk, számos jogunkat kivívtuk, és amit eddig nem sikerült, azt ezután ki fogjuk vívni" – hangsúlyozta, figyelmeztetve, hogy "nekünk ma erre a szabadságharcra is emlékeznünk kell". Köszönetet mondott a húsz évvel ezelőtti magyaroknak, a cigányoknak és azoknak a románoknak is, akik minden nacionalista nyomás ellenére megértették a magyarok követeléseit.
Köszönetet mondott ugyanakkor "a húsz évvel ezelőtti szabadságharc áldozatainak, halottainak, sebesültjeinek", Sütő Andrásnak és a többieknek. Mint mondta, "békés küzdelem volt ez a részünkről, és végig az maradt volna, ha a régi rend haszonélvezői ránk nem uszítják a félrevezetett, botokkal felfegyverzett falusi románokat, akik nem tudták, hogy az ő szabadságuk attól nem lesz kevesebb, ha a magyarok is szabadon használhatják anyanyelvüket".
Minket Petőfi Sándor szelleme vezérel
– jelentette ki a továbbiakban, aki világszabadságot akart, harcolt minden zsarnokság ellen, és minden nép szabadságát egyként megbecsülte. "Mi is megbecsüljük azokat, akikkel együtt élünk, a jó ügy érdekében összefogunk velük, együtt kormányzunk, amikor szükség van ránk, tudásunkat, képességeinket megmozdítjuk az ország, a megye, a város, legszebb szülőföldünk, Erdély érdekében, de nem tűrjük, hogy valaki is ismét száműzni próbálja a magyar nyelvet a nyilvános életből. Nem elég az sem, ami van, tovább kell mennünk előre a magyar nyelvhasználat kiterjesztésében, a magyar iskolarendszer bővítésében, a különböző autonó-miaformák megteremtésében.
Valahogy úgy kellene cselekednünk, hogy az utódoknak is legyen, amire büszkén visszanézniük. Például arra, hogy nem hagyjuk annyiban a múltat, és feltárjuk, ami történt".
Az igazságot ki kell deríteni!
Felhívta a figyelmet, hogy százhatvanegy éve nem tudjuk, mi lett Petőfi Sándorral, de azt sem tudjuk igazán, hogy húsz évvel ezelőtt itt Marosvásárhelyen mi történt, kik szervezték a pogromot, kik tervezték el és szervezték meg a magyarellenes megtorlást, kik bujtogattak, kik a felelősök azért, ami történt? Az igazságot ki kell deríteni! "Kérjük, hogy az 1990. március 19–20-ával kapcsolatos dokumentumokat is tegyék hozzáférhetővé, szüntessék meg a titkosságukat. Jogunk van tudni, hogy kik a bűnösök. Érdeke ez minden becsületes embernek, magyarnak, románnak egyaránt, mert ha tudjuk, mi történt, el tudjuk kerülni, hogy valaha ismét megtörténhessen. Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk itt, Erdélyben, itt, Romániában. Más szóval: igazi demokráciát. Ma ünnep van, szép piros-fehér-zöld ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk egy pillanatig büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy marosvásárhelyiek vagyunk" – hangsúlyozta Markó Béla.
Közös történelmi múlt, közös európai jövő
Emil Boc miniszterelnök üzenetét Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta, aki a kormány nevében köszöntötte a romániai magyar közösséget. Március 15-ét a magyar nemzet fontos ünnepének, az 1848-as forradalom kiemelkedő pillanatának nevezte, kiemelve, hogy "a románok és magyarok közösen hittek akkor is a szabadság, egyenlőség és demokrácia eszményében, ugyanakkor azok a legitim törekvések, amelyek ezekhez az eszményekhez fűződtek, mára a nagy európai család polgáraiként a közös jövő építéséhez vezettek". Rámutatott, hogy "Románia és Magyarország, valamint az itt élő románok és magyarok közötti kapcsolatok az elmúlt években jelentősen fejlődtek, s mára már baráti, együttműködésen és kölcsönös tiszteleten alapuló viszonnyá váltak", megköszönve ezt a romániai magyar közösségnek, amely a románokkal együtt jelentősen hozzájárult ennek a viszonynak a kialakításához". Ugyanakkor hangsúlyozta az RMDSZ szerepét, amely "komoly kormányzati partnerré vált", s köszöntötte a Magyar Köztársaságot is, "hisz közös a történelmi múltunk, de közös az európai jövőnk is".
A magyarság bebizonyította, hogy képes küzdeni a szabadságért
Traian Basescu államfő levelében, amelyet Marius Pascan prefektus olvasott fel, március 15-ét, a világ magyarságának ünnepét ugyanolyan felemelő pillanatnak nevezte, "akárcsak Románia nemzeti ünnepe minden román számára", hiszen "ezen a napon egyrészt az 1848-as európai forradalmi hullám részeként a magyar szabadságharc eseményeit idézzük fel, másrészt a magyarok, románok és más európai nemzetek törekvéseit a modernizációra és a nemzeti felemelkedésre. Mint mondta, "a történelem során a magyarság bebizonyította, hogy képes küzdeni a szabadságért. Megtette ezt 1956-ban is, amikor Közép- és Kelet-Európának irányt mutatva szembefordult a kommunista rendszerrel, és megtette ezt 1989 decemberében is azáltal, hogy részt vett Romániában a kommunista diktatúra megdöntésében".
Kiemelte: jelenleg Románia és Magyarország is ugyanannak az európai családnak a tagja, amelyben közös cél az állam modernizációja és jóléte, végül "minden romániai magyarnak örömet és jólétet kívánt, s azt, hogy bízzanak egy jobb európai jövőben".
1848 hagyatéka határokat átívelve köti össze a magyarság tagjait
Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetében úgy fogalmazott, hogy bármenyire távol élnek a hazától, bármilyen régen is szakadtak el az anyaországtól, 1848. március 15. emléke és hagyatéka határokat átívelve köti össze a magyarság tagjait. Egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk megtartása ezért fontos része összetartozásunk kifejezésének. Az 1848-as forradalomra és szabadságharcra való emlékezés lehetőség arra, hogy minden magyar próbálja megkeresni és megadni saját válaszait identitásának legalapvetőbb kérdéseire, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy a világ más pontján ünnepel.
Le a kalappal, marosvásárhelyiek!
Immár hagyományosan köszöntötte Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei elnöke az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy a világon mindenhol – vidámabban vagy könnyesebben –, de ünnepel a magyarság. Magyar egyenességünket, szókimondásunkat, a követeléseink egyszerű, de lényegre törő megfogalmazását tudja a magyarság hozzáadni a kormányzáshoz, hogy ne csak mi, magyarok, de az ország minden lakója: románok, magyarok, németek, és mind a 18 nemzetiség úgy érezze, hogy egy demokratikusabb, jobb országban él.
Kossuth Lajost emlegette, aki az amerikai szenátusban is felszólalt, a Capitoliumban a világ demokratái között áll a szobra, és felkérte a prefektust, tegyen meg mindent, hogy Marosvásárhelyen ismét legyen Kossuth utca. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy Maros megyében 78 településen zajlottak megemlékezések, de arra is, ami húsz évvel ezelőtt, 1990 márciusában történt Marosvásárhelyen, és azt mondta, soha nem szabad elfeledni az események áldozatait, "az újkori hősöket".. "Tudjuk, hogy az erdélyi magyar ember egy kicsit nagyobb keresztet hordoz, de biztonsággal mondhatjuk, hogy ezt a keresztet hordozni fogjuk itt, Erdélyországban, Maros megyében és Marosvásárhelyen is" – zárta szavait Kelemen Atilla arra kérve Füzes Oszkár nagykövetet, hogy a magyarországi politikai csatározásokat ne szivárogtassák be Erdélybe.
Az ünnepi megemlékezés a székely himnusszal kezdődött, a magyar himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult. Fellépett Györffy András és Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze, Madaras Ildikó, a Marosvásárhelyi Filharmónia énekese, műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Bojkott
Miközben mi, magyarok, ma nemzeti ünnepünket ünnepeltük, a Cotroceni-palotában Băsescu elnök alkotmánymódosítási konzultációval kísérletezett.
Sikertelenül.
Alig érkeztek meg a meghívottak, s az államfő alig mondta el bevezető mondatait arról, hogy miként képzeli el az ország legfelsőbb törvényének megváltoztatását, és ehhez miért várja a javaslatokat, az ellenzéki pártok delegációi kivonultak a tanácsteremből.
Nem azért, mert jónak tartanák jelenlegi alkotmányunkat, s nem akarnák azt javítani, hanem azért, mert az államfő, meglepetésükre, nemcsak a parlamenti pártokat hívta meg a megbeszélésre, hanem az úgynevezett függetlenek csoportját is, tehát azokat a honatyákat, akik cserbenhagyták pártjaikat, s az utóbbi hónapokban ellenzéki oldalról átpártoltak a hatalmi oldalhoz.Elsőként a liberálisok álltak fel, majd a szociáldemokraták és a konzervatívok is, sértőnek tartva az államfő magatartását, annál is inkább, mivel alkotmánymódosítási programjavaslataikban az is szerepel, hogy az új alaptörvénynek meg kell tiltania a politikai vándormadár-politikát.
Az RMDSZ egyrészt könnyebb, másrészt nehezebb helyzetben volt.Könnyebb, mert a március tizenötödikei ünnepségek miatt csak harmadik-negyedik vonalával – két államtitkárral – képviseltette magát, Markóéknak tehát nem kellett az ellenzék szemrehányásait hallgatniuk, hogy miért nem vonulnak ők is ki, másrészt ugyanakkor azt a látszatot is kelthette, hogy még ebben a kényes kérdésben is lojális a kormányhoz, amelynek tagja, még akkor is, ha nem ért teljesen egyet az állampárt alkotmánymódosítási javaslataival.
Azzal sem többek között, hogy a kétkamarás parlamentet egykamarássá redukálják, a felsőházat az RMDSZ is meg akarja tartani, olyan formában, hogy az a jövőben a régiók érdekeit képviselje.
Azzal, hogy a honatyák számát 300-ra vagy 300 alá csökkentsék, ahogy azt a novemberi népszavazás is kérte, minden párt egyetért, azzal viszont nem, hogy az Alkotmány módosításának ez vagy az lenne a leglényegesebb pontja, hogy az államfő még nagyobb hatalomhoz juthasson.
Régóta – elfogadása óta – világos: Románia legfelsőbb törvénye elavult, nem felel meg az Európai Unió követelményeinek, gyökerestől kellene megváltoztatni.
Amit Băsescu akar, csak foldozás.
Kérdés azonban, hogy a jelenlegi politikai osztály akar-e, képes-e egyáltalán gyökeres alkotmányreformot.
Kilin Sándor. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Borzolja a kedélyeket Bukarestben a SZÖN
„Világos, egyhangú álláspontot vár Traian Băsescu államfőtől és Emil Boc miniszterelnöktől a Szociáldemokrata Párt a hét végén Sepsiszentgyörgyön megrendezett Székely Önkormányzati Nagygyűlésen (SZÖN) elfogadott alkotmányellenes határozatok ügyében” – jelentette be tegnap Ecaterina Andronescu, a PSD alelnöke.
Mint hangsúlyozta, Romániában példaértékű a kisebbségpolitika, sőt szerinte pozitív diszkrimináció is szerepel a román törvénykezésben a kisebbségeket illetően. Éppen ezért szerinte az ország vezetőinek határozott álláspontot kell az ügyben megfogalmazniuk, s meg kell védeniük az alkotmányt.
Az önkormányzati nagygyűlés miatt Radu Câmpeanu, a Nemzeti Liberális Párt képviselője is a kormányt és Traian Băsescut szólította fel, hogy tegyenek lépéseket a magyar nyelv hivatalossá tételét követelő döntések ellen. Szerinte a magyarok megnyilvánulásai kezdik veszélybe sodorni Románia egységét. „Elsősorban a kormány, valamint az államfő feladata, hogy intézkedjen az ügyben, hivatalosan és komolyan leszögezze, hogy az ország egysége nem képezheti vita tárgyát, valamint azt, hogy a székelyek kijelentései felelőtlenek, s ellentmondanak a román állam egységének.
A kormány és az államfő feladata meghozni a szükséges intézkedéseket, mivel a dolgok alakulása veszélyes lehet országunk nyugalmára” – hangoztatta tegnap Radu Câmpeanu, leszögezve, mint egykori politikai menekült, tudja, milyen hatást tud kiváltani a külföldiek szemében a „Romániából gerjesztett hazugságpropaganda”.
Eközben parlamenti vizsgálóbizottság létrehozását és a belügyminiszter székelyföldi látogatását kérte Ioan Selejan Hargita és Kovászna megyei ortodox püspök. Az egyházi vezető is a hétvégi Székely Önkormányzati Nagygyűlés miatt aggódik, szerinte a hatóságoknak sürgősen ki kellene vizsgálniuk az egyebek között a magyar nyelv hivatalossá tételét követelő sepsiszentgyörgyi rendezvényt. Az ortodox püspök aggodalmát fejezte ki ugyanakkor amiatt, hogy hétfőn – a március 15-i megemlékezés alatt – a székely zászlót is kitűzték a román lobogó mellé a megyei önkormányzat székhelyének a homlokzatára. Az ortodox püspök ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az itt élő románság kisebbségben van, és szükségük van az állam védelmére.
Ugyanakkor tegnap a Konzervatív Párt (PC) mintegy ötven szimpatizánsa – többnyire nyugdíjas – vonult az RMDSZ bukaresti székháza elé tiltakozva Románia szétszabdalása ellen. „A román nyelv az egyetlen hivatalos nyelv”, „Románia egységes nemzetállam”, „PC nem engedi meg az ország területének szétszabdalását”, „Nem Románia szétszabdalására” – állt egyebek mellett a tiltakozók által kifeszített molinókon. Az akció mintegy tíz percig tartott.
Bálint Eszter. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Elítélik a székely gárdisták és vármegyések március 15-i, kolozsvári megnyilvánulásait
Elítéli az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakaszának, valamint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) március 15-i kolozsvári megnyilvánulásait szinte valamennyi magyar politikai és ifjúsági szervezet. A lapunk által megszólaltatott ifjúsági és politikai vezetők egybehangzóan úgy fogalmaztak, hogy a magyar szélsőséges szervezetek megjelenésükkel és cselekedeteikkel nagyon sokat ártottak a kincses városi magyarság amúgy sem túl fényes helyzetének. Valamennyien egyetértenek abban is, hogy hiba volt „Székelyföld nem Románia” táblával felvonulni, főleg, hogy a kincses városnak földrajzilag sincs köze a Székelyföldhöz.
Meg kellene próbálni eltávolítani valamennyi szélsőséges szervezetet a nemzeti ünnepi megemlékezésekről – vallják szinte egyhangúlag a kolozsvári március 15-i ünnepségen részt vevő ifjúsági és politikai szervezetek. A Krónika annak kapcsán kérdezte a civil szféra és a politikum képviselőit, hogy a kincses városi megemlékezésen felvonult az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakasza, valamint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom több képviselője is, akik egyenruhájukkal, az árpádsávos lobogóval, illetve a HVIM zászlójával már eleve felkorbácsolták a kedélyeket, az általuk felmutatott, „Székelyföld nem Románia” tábla pedig további olajat öntött a tűzre. A román sajtó ugyanis kevés kivétellel nem is számolt be magáról az eseményről, annak jelentőségéről a magyar közösség számára, ehelyett szinte valamennyi híradás a szélsőségesekről szólt, s olyan híresztelések is szárnyra kaptak, amelyek szerint maga Cseke Attila RMDSZ-es egészségügyi miniszter vitte a székelyföldes táblát.
Összemossák a résztvevőket
A gárdisták és HVIM-esek jelenléte a rendőrség akcióira is kihatott: sokak szerint azért fordulhatott elő, hogy a rendőrök három KMDSZ-es, alig 20 éves szervező diáklányt elvittek az egyik főtéri rendezvény helyszínéről, mert már a résztvevőket és szervezőket is összemosták a szélsőséges nacionalistákkal. „A Kolozsvári Magyar Diákszövetség sajnálatosnak tartja, hogy bizonyos források párhuzamot véltek felfedezni az Új Magyar Gárda Mozgalom Székely Szakaszának rendőrségre kísért képviselője, valamint a KMDSZ-önkéntesek ügye között. Sajnálattal tapasztaltuk az ünnepet kisajátítani kívánó, és az önnön céljaikat előtérbe helyező mozgalmak megjelenését. Az intézkedő rendőrök egy félreértés okán eleinte gárdista-szimpatizánsnak gondolták a KMDSZ szervezőit, az ügy azonban rövidesen tisztázódott” – áll a KMDSZ lapunkhoz eljuttatott közleményében.
Kovács Péter (RMDSZ): meggondolatlanság volt
Várható volt, hogy a román sajtó – véletlenül vagy sem – összekeveri a résztvevőket – nyilatkozta lapunknak Kovács Péter kolozsvári RMDSZ-es politikus, a szövetség ügyvezető alelnöke. „Meggondolatlanság Kolozsváron egy olyan táblával felvonulni, amelyen az áll, hogy a Székelyföld nem Románia. Igenis Románia része, s Románia része lesz akkor is, ha autonómiája lesz. Kevesen akarnak független államot, illetve alagúttal vagy légi csatornával Magyarországhoz csatlakozni” – fogalmazott a politikus, aki szerint noha demokrácia van, s mindenki ott ünnepel, ahol éppen akar, de ilyen „kényes környezetben” mint Kolozsvár is, kár provokálni, hisz minden ilyen megnyilvánulás feladott labda a román sajtó képviselőinek, ők pedig rendszerint élnek is a leütés lehetőségével. Kovács Péter szerint ugyanakkor ritkán jöhetett volna éppen ennyire rosszkor ez a sajtóvisszhang. „Elfogadásra vár a kisebbségi törvény, a tanügyi törvény módosítása, illetve a régióátszervezési jogszabály. Ha egy ilyen meggondolatlan cselekedet miatt startból elutasítanak a kollégák, nagyon nehéz érvényesíteni az érdekeket” – véli a politikus, aki szerint az emberek a nemzeti ünnepen ünnepelni és nem hőzöngeni akarnak, ezért abban bízik, hogy a jövőben a szélsőséges megnyilvánulások mindkét oldalon tompulni fognak.
László Attila kolozsvári RMDSZ-es alpolgármestert tegnap nem sikerült elérnünk, korábban viszont a Citynews internetes portálnak úgy nyilatkozott, nem ért egyet azzal, hogy a HVIM és a székely gárda képviselői felvonultak a kolozsvári március 15-i megemlékezésen, mint ahogy azzal sem, hogy a „Székelyföld nem Románia” táblát is magukkal hoztak. „Aggódom amiatt, hogy felütötte a fejét ez a jelenség. Soha nem voltam híve a hasonló megnyilvánulásoknak, s soha nem fogok tudni egyetérteni semmiféle szélsőséges megnyilvánulással” – fogalmazott László Attila.
Gergely Balázs (EMNT): ki kellene tiltani a szélsőségeket
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei elnöke. Mint hangsúlyozta, mindenkinek joga van elmondani, amit akar, amíg tette nem ütközik törvénybe, azonban nem mindegy, hogy cselekedete milyen eredménnyel jár. „A provokáció határát súrolta a székely gárda és a HVIM felvonulása. Az sem lepne meg, ha vezetőik a titkosszolgálatok küldetését hajtanák végre, hiszen mindenre rátelepednek. Látjuk, hogy Magyarországon is mik történtek. Az igazi gond az, hogy megjelenésük, stílusuk, hőbörgéseik a mi rendezvényünket is minősítik” – fogalmazott Gergely Balázs, aki szerint a szervezőknek kellene kezelniük a hasonló helyzeteket, s jövőre meg kellene próbálni akadályozni részvételüket a hasonló rendezvényeken.
„Tudom, hogy törvényes eszközökkel nem lehet megakadályozni részvételüket, de ki kellene tiltani őket valamiféleképpen, mert nagyon sokat ártanak. Azután pedig hazamennek a Székelyföldre, minket meg itt hagynak a nem túl rózsás, sőt kimondottan rossz helyzetben” –mondta a politikus. Hozzátette: a gárdisták, miután vezetőjük fasiszta jelképek használata miatt elvitte a rendőrség, úgy viselkedtek, mint a legszélsőségesebb futballhuligánok. Mint emlékeztetett, a fiatalok „Gyarmatosítók takarodjatok”, „Vesszem Trianon” jellegű szlogeneket skandáltak a város főterén, miután az ünneplő tömeg már szétoszlott.
Sándor Krisztina (MIT): mindig találnak valamit
A szintén szervező Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, Sándor Krisztina lapunk kérdésére úgy nyilatkozott: a nemzeti ünnepen mindenkinek ott van a helye, mindenkinek joga van felvonulni, koszorúzni. „Nincs rosszalló véleményem a székely gárda és a HVIM felvonulásáról. Nem történt provokáció, sem rendbontás. Nem zavarták az esemény lebonyolítását, alkalmazkodtak a jó előre megállapított forgatókönyvhöz” – fogalmazott. Mint mondta, sajnálja viszont, hogy a sajtó egy kalap alatt tárgyalt valamennyi résztvevőt, de szerinte minden évben találtak valami kivetnivalót. Példaként azt hozta fel, hogy néhány éve még attól volt hangos a román sajtó, hogy Kolozsvár központjában népviseletbe öltözött fiatalok vonultak fel piros–fehér–zöld zászlókkal kezükben a magyar nemzeti ünnepen. A táblának szerinte sem volt helye a megemlékezésen, azonban szerinte a gárdista egyenruha, az árpádsávos zászló nem minősülhet önmagában provokációnak. „nem szeretném, ha odajutnánk, mint Magyarországon, ahol a fehér ing-fekete mellény kombináció lassan nem hordható” – véli Sándor Krisztina, aki szerint pont olyan mértékben érzékenyek a románok a magyar szélsőségekre, mint amilyen érzékenyen érintette az erdélyi magyarságot, hogy a román nacionalista Új Jobboldal Sepsiszentgyörgyön demonstrált tavaly december elsején.
Hívták vagy nem hívták?
Az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakaszának szóvivőjétől, Keresztes Nándortól azt kérdeztük, miért esett választásuk éppen Kolozsvárra. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok, a parancsnokság megtiltotta” – hangzott válasza, majd újabb kérdésünkre kiderült, hogy az egy nappal korábban fasiszta jelképek használata miatt a rendőrőrsre bekísért Balázs Pál Gergely tiltotta meg, hogy erre a kérdésre választ adjon. Hozzátette: „a szervező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Kolozs megyei szervezete meghívására érkeztek a kincses városba”. „A problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Örvendünk, hogy sokévnyi elfojtás után Kolozsváron is beindult a magyar nemzeti mozgalom” – fogalmazott Keresztes, aki szerint eleve diszkrimináció, hogy a román szélsőségesek szabadon felvonulhatnak, miközben a székely gárda tagjait rendszerint elviszi a rendőrség. „Szorítóba vagyunk bepréselve. Ma-holnap odajutunk, hogy a Székelyföldön sem lehet magyarul megszólalni, ünnepelni” – szögezte le a szóvivő.
Sándor Krisztina, a szervező MIT-elnöke egyébként lapunknak cáfolta, hogy a HVIM részt vett volna a szervezésben. Mint tájékoztatott, a vármegyések kérték korábban, hogy csatlakozhassanak a szervezést felvállaló kilenc ifjúsági szervezethez, ezt azonban nem minden szervezet támogatta, így maradt az eredeti felállás.
Bálint Eszter. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A 13. pont
Az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának újbóli kolozsvári fellépése túllép az alkotmány biztosította szabad gyülekezési és véleménynyilvánítási kereteken. Nem az árpádsávos zászló miatt, merthiszen tudvalevő, hogy az egyik legrégibb magyar jelképről van szó.
A viszketegséget az okozza, hogy sokan a nyilaskeresztet is oda képzelik, de eszükbe nem jut például a Mátyás-korabeli árpádsávos heraldika. S miközben azt is tudni lehetne, hogy a világ legelterjedtebb és legismertebb zászlója, az Amerikai Egyesült Államoké is ugyanolyan árpádsávos, tán valami magyar gyökerek miatt is.
Tehát nem ezzel van baj. Hanem azzal az SS-jelképpel és jelszóval, amelynek okán és láttán a világon bárkit elő kellene állítani. Mert az ilyen és ehhez hasonló jelszavak és ideálok hirdetői ölték meg sokan mások mellett a magyar költészet egyik markáns alakját, Radnóti Miklóst, vagy például a magyar sporttörténet nem kevésbé legendás labdarúgóját, a Fradi harmincas évekbeli egykori játékosát, Tóth Potya Istvánt. Könyvtárnyi még a példa. A történelmet – nem lévén egzakt tudomány – lehet ugyan értelmezni és magyarázni, tán kell is. De SS-jelvénnyel és jelszóval ágálni tegnap, ma, holnap, akármikor mérhetetlen tájékozatlanság, sőt inkább butaság.
Ha nem éppen ellenünk, magyarok ellen irányított provokáció. Ami arra jó, hogy a magyarság talán legszebb és legszentebb ünnepének lényegéről elterelje a figyelmet. És táplálékot biztosítson a negatív szenzációra mindig éhes sajtónak, és milliónyi olvasójának, általános magyarellenes hangulatot csiholva tehát. Az ilyenfajta székely gárdáskodás, vagy gárdás székelykedés nem csak Kolozsváron okoz kárt, de Erdélyben mindenütt.
Ilyen körülmények között a március tizenötödikei ünnepségeinket mindig gyanakvás és rosszallás kíséri a románság körében – ezért verték meg tavalyelőtt Kolozsváron a magyar zászlót vivő iskolást a román szélsőségesek –, miközben a többségi nemzetnek valahogyan azt kellene a tudomására hoznunk, hogy 1848. március 15-e indította el azokat a reformokat, amelyeknek során Erdélyben százezrével szabadultak fel a jobbágyság alól a románok. A kolozsvári magyar ifjúság tegnapelőtt elfogadott tizenkét pontos kiáltványa mellé tizenharmadiknak ajánlanám tehát: követeljük a magyarellenes magyar megnyilvánulások beszüntetését is.
Benkő Levente. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Tisztába tenni a dolgokat
Kelemen Hunor a GDP-hez kötné a kulturális tárca költségvetését
Eddig havat lapátolt, ezután a kulturális örökség törvénykönyvét dolgozná ki a kulturális miniszter. Nagyinterjú.
A költségvetési vita során felmerült, hogy a kulturális minisztérium költségvetése feleljen meg a GDP 1 százalékának. Végül aztán nem lett ebből semmi. Miért?
Kelemen Hunor: – A felvetés a mi részünkről jött, de a képviselők rögtön ráharaptak és támogatták. Ez egyébként nem új ötlet, készséggel elismerem: '97-ben és '98-ban is próbálkoztunk ezzel, amikor én államtitkár voltam a kulturális tárcánál. Ezt a régi ötletet vettem elő, és a bizottságban többé-kevésbé vehemensen mindenki támogatta az elképzelést.
- Úgy gondolom, akkor lenne reális ez, ha sikerülne egy olyan törvényt életbe léptetni, mely előírja az 1 százalékot – ugyanúgy, ahogy a tanügyben már érvényben van egy hasonló törvény, nyilván nagyobb százalékkal.
- Nemzetközi szinten léteznek ilyen szabályozásra példák? Ez az 1 százalék általánosnak mondható?
– Ez nemzetközi szinten változó. Kevés olyan országot találni, mely a GDP 1 százalékánál kevesebbet fordít a kultúrára. Rendszerint 2 és 5 százalék között mozog ez a ráfordítás, ezt nyilván minden ország saját prioritásai függvényében állapítja meg.
A függetlenné vált Horvátországban a háború után például a GDP 4-5 százalékát fordították műemlék-felújításra. Mivel tudták, hogy a turisztikai szolgáltatásokhoz szükséges a szétlőtt, lerombolt műemlékek helyreállítása, ezért ezt tűzték ki prioritásként. Franciaországban éveken keresztül a kultúra digitalizálása volt prioritás, és emiatt nőtt meg a kulturális tárca költségvetése.
- Mivel foglalkoztál a kinevezésed óta eltelt hónapokban?
– Ha nagyon szabadon beszélnék, azt mondhatnám, hólapátolással foglalkoztunk. Próbáltuk átnézni a problémákat, és eddig csak problémákkal találkoztunk. Rengeteg elvarratlan szálat, számos megoldatlan problémát találtunk a tárcához tartozó intézmények körül.
- Ilyenkor mennyire előny vagy hátrány az, hogy a miniszter politikai karrierje kezdete óta valamilyen módon kultúrával kapcsolatos tevékenységet folytatott? Nem könnyebb ilyenkor egy rendszeren kívülről érkező ember dolga?
– Elődöm, Theodor Paleologu a rendszeren kívülről érkezett. Az, hogy korábban is kultúrával foglalkoztam, nem is hátrány, nem is előny. Olyan értelemben lehet előny, hogy engem nem lehet megvezetni a rendszerrel kapcsolatos kérdésekben. Ugyanakkor persze hátrány is lehet ez, hiszen az embernek lehetnek megcsontosodott nézetei. Én nem tartom magam ilyennek.
- Az igazi probléma nem az, hogy valaki a rendszeren kívülről vagy belülről érkezik, hanem az, hogy mennyire tudja átlátni és működtetni ezt a rendszert úgy, hogy a rendelkezésre álló kevés pénzt hatékonyan költsék el? Mert a nagy kérdés, amikor kevés pénz áll rendelkezésre, az, hogy mire lehet azt fordítani a kötelező költségeken, a béreken és fenntartáson kívül?
- Mennyi marad a költségvetésben kultúrára előirányozott 689 millió lejből, miután a kötelező kiadásokat levonják?
– Ezt nem lehet pontosan megmondani, hiszen a kötelező kiadások után maradó összeg is sokfelé oszlik. A költségvetésnek több mint fele, 400 millió lej intézményfenntartásra, bérekre és egyéb kiadásokra megy el. További 60-70 millió lejt költünk műemlékek felújítására, ugyanakkor van néhány nem túl nagy beruházásunk is. Vannak aztán azok a hozzájárulások, melyeket különféle alapokba – például a Nemzeti Kulturális Alapba (AFCN) – fizetünk be. A filmhivatal (RADEF Romaniafilm) illetve a Román Szerzői Jogvédő Hivatal (ORDA) működését is mi biztosítjuk.
Szintén a költségvetés része néhány nagyberuházás – ezt azonban az Európai Fejlesztési Bank (EIB) hosszú távú kölcsönéből fedezzük. Ebből a pénzből 15-16 objektumot újítunk fel: például a közelmúltban adtunk át Zilahon egy 19. századi, reprezentatív épületet. Nagyon szépre sikeredett a felújítás, 670-680 ezer euróba került. Az épület a kulturális igazgatóságnak valamint a megyei könyvtárnak fog otthont adni. Ennek a hitelnek az iránya előre megszabott, nem lehet másra költeni, mint ami a hitelszerződésben szerepel. Sőt, az ütemezés is igen szoros, az sem mindegy tehát, hogy meddig költjük el.
- Már a költségvetés összeállításakor voltak olyan hangok, miszerint a bevételi oldalt tekintve túlságosan optimista a költségvetés, a becsültnél kevesebb pénz fog befolyni. Előfordulhat, hogy egy költségvetési kiigazításkor megnyirbálják a kulturális tárca költségvetését?
– Remélem nem, de minden forgatókönyvet figyelembe kell venni. Annyit tudok, hogy 2010 januárjában a költségvetési bevételek csak egészen kevéssel maradtak alatta a 2009-es szintnek. Van egy pici eltérés, de nem akkora mértékű, ami ebben a pillanatban okot adna aggodalomra. A kérdés, hogy tudni fogjuk-e tartani a következő hónapokban a 2009-es szintet?
Én szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban hogy az év első 4-5 hónapjában lesz annyi pénz, amennyire kiadási oldalon szükség van. Főleg azért, mert a román kormánynak van egy sor 2009-ben vállalt kötelezettsége, kölcsöne, amit vissza kell fizetni. 2010 semmivel nem lesz könnyebb, sőt, bizonyos értelemben nehezebb lesz, mint 2009: a nyugdíj- és egészségügyi reformot, valamint a közigazgatás átalakítását elhalasztották a választások miatt.
2010-ben mindezeket a dolgokat meg kell oldani, ami elbocsátásokat jelent, ezért szociális oldalon idén nagyon nagy kiadásokkal számolunk. Továbbá olyan átszervezések következnek, melyek a bevételi oldalt ugyan később megerősítik, de az idei év első felében biztosan nem hoznak pluszbevételt. Én mindenesetre remélem, hogy a kulturális tárca költségvetése nem fog tovább csökkenni, mert akkor be is zárhatunk.
- A kötelező kiadásokon kívül melyek a prioritások idén?
– A kulturális tárcának van néhány projektje, melyet évek óta támogat, és ezeket továbbra is támogatni kell: ilyen a TIFF, az Országos Színházfesztivál (Festivalul Naţional de Teatru), az UNITER-gála, az Enescu-fesztivál illetve az Őszi Művészeti Fesztivál, valamint a Velencei Biennálé. A gond az, hogy ezekre a projektekre évek óta egyre kevesebb támogatást tudunk nyújtani. Főleg 2009-ben csökkent az erre fordítható pénzalapunk, és ez idén is ugyanazon a szinten marad.
Szeretnénk néhány regionális, országos kisugárzású magyar rendezvényt is felvenni ezek közé. Úgy gondolom, támogatni kellene a marosvásárhelyi AlterNative rövidfilmfesztivált, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, illetve a csíkszeredai Régizene Fesztivált. Sajnos a támogatásként nyújtott összegek picik lesznek, de úgy gondolom, fontos az egyensúly helyreállítása a támogatott román és magyar fesztiválok között.
Szeretnénk még a bukaresti Sala Palatuluiból egy olyan 3-5 ezer férőhelyes koncerttermet létrehozni, mely bármilyen zenekarnak magas szintű szolgáltatásokat, infrastruktúrát nyújt. Bukarestben nincs ilyen modern központ. Ha sikerül erre a projektre pénzt szerezni, akkor reméljük, hogy 2011-re, a következő Enescu Fesztiválra elkészül.
A közelmúltban jelent meg egy, a nyelvijogok.ro által szignált szöveg a Transindexen. A cikk szerzője arról ír, egy miniszteri rendelettel meg lehet szünteti a műemlékek feliratozására vonatkozó jogszabály visszásságait, ami például tavaly Kolozsváron problémát okozott. Kívánsz intézkedni ilyen irányban?
– A műemlékek feliratozásáról szóló, Răzvan Theodorescu által kibocsátott miniszteri rendeletet a tavasz folyamán módosítani fogjuk. Ebben a pillanatban azon gondolkozunk, miképpen lehet olyan döntést hozni, mely minden szempontból megfelel, hiszen már látszik, nem lehet egységesen kezelni a feliratok kérdését. A kérdésnek vannak ergonómiai vetületei is: nem lehet minden műemlékre 6-7 nyelven felírni a szükséges információkat.
- Ott, ahol magyar műemlék van, természetesnek tartom, hogy magyar nyelvű szöveg szerepeljen rajta. Kolozsvár esetében azt fogjuk mondani, teszem azt románul, magyarul, angolul és franciául kell szerepeljenek a feliratok. De mihez kezdjünk a német nyelvvel? Szebenben a német nyelvet természetesen feltesszük, ott az a kérdés, hogy a magyar nyelv felkerül-e vagy sem? Azon gondolkodunk tehát, hogy milyen kritériumok szerint választjuk egyik vagy másik nyelvet, illetve hogyan tüntetjük fel kezelhetően az információkat egy táblára?
Az arányokon tehát még dolgozunk, de ezen a rendeleten mindenképpen módosítani fogunk. Csak senki ne gondolja, hogy ez olyan, mint a mesében – veszem a varázspálcát, suhintok egyet, és attól a pillanattól kezdve működik.
- A kulturális minisztérium tavaly meghirdette, majd vissza is vonta pályázatait. Ez ügyben lesz valami fejlemény?
– Nem tartom kizártnak, hogy meghirdettek valamit, és aztán észbe kaptak, de nyilvános pályázatról nem tudok. Nyilvános pályázat egyébként idén sem lesz.
- Kis költségvetésű év lévén a törvényhozás terén lehet a minisztériumnak nagyobb mozgástere. Itt melyek a tervek?
– Idén a legnagyobb kihívás a kulturális örökség törvénykönyve lesz. Egy olyan törvénykönyvet állítanánk össze, mely tartalmazná az épített, tárgyi, szellemi és régészeti örökség védelméről szóló összes jogszabályt. Ezek a törvények jelenleg is léteznek, de mivel különféle időszakokban írták azokat, egy részük már elavult, illetve egy csomó minden nem illik össze. Ezt szeretnénk kiküszöbölni, és egységes kódexbe rendezni. Nagy munkáról van szó, amit márciusban indítanánk minisztériumi munkacsoportok szintjén, majd a közvita után szeptember-október folyamán lehetne benyújtani a parlamentbe.
Módosítani szeretnénk továbbá a közkönyvtárakra vonatkozó törvényt – erre vonatkozóan már javaslatokat is bekértünk. A szerzői jogvédelmi törvényt összhangba kell hozni az uniós rendelkezésekkel, illetve az év második felében a filmtörvényhez is hozzá fogunk nyúlni. Ott is egyszerűsíteni szeretnénk, nem akarjuk a feje tetejére állítani a dolgokat.
Lenne egy további elképzelésünk is a filmgyártásról, azonban ehhez a Pénzügyminisztérium segítségére is szükség van: az adózási szabályoknál kellene módosításokat eszközölni, hogy Románia ismét versenyképes lehessen filmgyártás terén Bulgáriával és Magyarországgal.
Tavalytól Bulgáriában nagy adókedvezményeket adnak a filmgyártásban érdekelt cégeknek, eziránt pedig az amerikaiak nagyon érdeklődnek. Ők ugyanis keresik az olyan országokat, ahol olcsóbban tudnak filmeket előállítani, mint Amerikában. Románia és Magyarország volt a filmgyártók kedvence éveken keresztül, de most úgy látszik, Bulgária nagyon meg fog ugrani, és Magyarország is fölzárkózik, Románia pedig lecsúszik, mivel nem biztosít fiskális juttatásokat. Ezen azért kellene változtatni, mert a külföldi forgatócsoportok nagy összegeket hagynak itt, néhány száz, de akár ezer embernek is munkát biztosítanak produkciós irodákon keresztül. Így az adókedvezmények áttételesen megtérülnek.
- Hosszú távon melyek a terveid?
– Hogyha teljes mandátumban, tehát 3 esztendőben gondolkozom, akkor egy olyan minisztériumot szeretnék magam mögött hagyni, ahol a dolgok tisztában vannak, az alárendelt intézmények működnek, hosszú távú programok működnek mind a kulturális örökség, mind a kortárs művészek támogatására. Szeretnék továbbá egy olyan törvényes keretet biztosítani a kulturális tárcának, mely hosszú évekre biztosítja a működés pénzügyi feltételeit – ez lenne a kulturális tárca költségvetésének GDP-hez való kötése. Ha mindezt 3 év alatt el tudnám végezni, akkor azt mondanám, rendben vannak a dolgok.
- A koalíciós tárgyalások egyik vezetője voltál. Hogyan működtek a tárgyalások, az RMDSZ kért bizonyos tárcákat, vagy a demokraták mondták azt, hogy ez vagy amaz a minisztérium legyen az RMDSZ-é?
– A minisztériumok elosztásáról szóló tárgyalásokat december folyamán még Markó Béla vezette, de én is jelen voltam. Politikai értelemben alkudoztunk a minisztériumok elosztásáról. Nem volt olyan, hogy valamit nem kértünk, de kaptunk, ugyanakkor mi többet kértünk, s nem mindig azt kértük, amit kaptunk.
Például a környezetvédelmet és a fejlesztési minisztériumot is kértük. A fejlesztésügyi minisztériumot végül nem kaptuk meg, de mivel az egészségügyi tárca nekünk második prioritásunk volt, ezért megkaptuk azt. Volt 2-3 listánk, mindegyiken három-három kategóriával, ezek függvényében alkudtunk. Nem kaptunk meg mindent, amit kértünk, de nincs olyan minisztériumunk jelenleg, amit ránk sóztak.
- Milyen szempontok szerint álltak össze a listák? A rendelkezésre álló politikus, szakember mennyire számított?
– Itt több fajta szempont van. Az egyik szempont, hogy kisebbségi ügyekben milyen tárcánál lehet előrelépni. A másik fontos kérdés, hogy melyek azok a tárcák, ahol olyan beruházásokat lehet elindítani, melyek a magyar közösségnek segítenek? Minden más e két fő szemponthoz adódik hozzá.
Nem mindig miniszteri pozícióban gondolkodtunk, arra törekedtünk, hogy minél nagyobb területet fedjünk le miniszterekkel és államtitkárokkal. Világos volt, hogy nehéz lesz megszerezni a gazdasági tárcát, viszont ott kialkudtunk egy államtitkárt, aki képes a kis- és középvállalkozások programjaiba besegíteni.
Én a honvédelmi minisztériumban is el tudok képzelni magyar minisztert, ugyanúgy, ahogy az igazságügynél vagy a külügynél. A hadügyet nem kértük, a külügy egy adott pillanatban megjelent a prioritások között, de nem az A kategóriában. Egy külügyminiszter ugyanis roppant fontos, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a külpolitikát az alkotmány szerint az államelnök vezeti.
Persze a szakemberek kérdése is szóba jött, de igazából nincs olyan minisztérium, ahova ne tudnánk miniszteri szinten olyan embert állítani, aki képes adminisztrálni azt. Hiszen miniszteri szinten nem az a fontos, hogy a tárcavezető az adott területen kiváló szakember legyen: az egészségügyi miniszterünk egy jogász, mint ahogy Borbély László és korábban Korodi Attila sem környezetvédelem szakon végzett.
Második-harmadik szinten, főképp az ügynökségek esetében már bonyolultabb a dolog, ugyanis oda nem árt olyan embert találni, aki szakember, illetve olyan menedzser, akinek köze van az adott területhez. Például ha a Tarom vezetéséről beszélünk, akkor nem egy tapasztalt pilótát keresünk, hanem egy olyan menedzsert, aki el tud vezetni egy nagyon komplex céget.
- A kinevezések miért késlekedtek?
– Nem késlekednek, ilyen gyorsan még sosem mentek a kinevezések. Tavaly a PSD és a PD-L még február és március elején is nevezett ki embereket. Azonnal elkezdődtek a kinevezések, ahogy megkötöttük a koalíciós egyezséget. Egyedüli kivétel az oktatási tárca, ahol azért volt egy 3 hetes késés, mert várni kellett egy, a minisztérium átszervezéséről szóló kormányhatározatra.
1996-ban, amikor államtitkár lettem, februárban neveztek ki, pedig a kormányzás novemberben kezdődött. Így tehát ez a normális ütem, sőt, a demokratákhoz képest még jól is állunk, mert ők sok esetben még a jelölendő személyekről szóló belső döntést sem hozták még meg.
- Hargita megyében született egy olyan megállapodás a PD-L-vel, miszerint a magyarság számaránya tükröződik az intézmények vezetésében. Mi a garancia, hogy ez nem borul, ha egy PSD-kormány következik?
– A Hargita megyei megállapodás nem tartalmazza az arányosság elvét, mivel nem magyar az intézményvezetők 84 százaléka. A megállapodás persze attól még nem rossz, de azért ne szédítsük egymást. Ami a garanciákat illeti, a politikában semmiféle garancia nem létezik az egyezségen túl. Az egyezség betartására vigyázni mindenkor azok felelőssége, akik épp vezető tisztséget töltenek be városban, megyében vagy országos szinten.
Ezért fontos az, hogy miután a politikai képviselet megkapta a megfelelő támogatást a közösség részéről, olyan helyzetbe tudjon kerülni, hogy képes legyen tárgyalni. Más garancia nincs: ez nem üzleti szerződés, ahol, hogyha egy kitételt nem tart be a szerződő felek egyike, akkor büntetés szabható ki.
- Azt mondják, a kisebbségi törvény elfogadására a következő 6 hónapban van esély. Ugyanakkor a PD-L-nek érdeke minél későbbre tolni a törvény elfogadását, mert ezzel sakkban tudja tartani az RMDSZ-t. Erről mi a véleményed?
– Azt látom, hogy a kisebbségi törvénynek 2010-ben, legfeljebb 2011 elején van esélye. Másfél évvel a választások előtt már valóban csökkenni fognak az esélyek. Abban reménykedem, hogy sikerül idén keresztülvinni ezt a törvényhozáson. A PD-L vezetőivel folytatott eddigi tárgyalásokból számomra nem úgy tűnik, mintha a demokraták fékezni akarnák a folyamatot. Persze mi a pártvezetőkkel tárgyaltunk, hogy mi van az alsóbb szinteken – és egy politikai pártban sok minden van az alsóbb szinteken – nem tudjuk.
Ami az RMDSZ sakkban tartását illeti, mi nem csak 3 évnyi koalícióról beszélünk. Ez persze már nem függ majd tőlünk, és bizonyos értelemben a PD-L-től sem fog függni. 2012-ben a jelenlegi elnöknek még lesz egy dobása: egy újabb miniszterelnököt fog nevesíteni. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, mi nem csak 3 évre tervezünk, amikor tárgyalunk, és vannak kérdések, melyekről úgy tárgyalunk, hogy hosszabb távra tervezzük a koalíciót. Ez persze ebben a pillanatban még nem több egy szándéknál.
- Látszik-e már, hogy Băsescunak melyek a további politikai szándékai az 5 év múlva lejáró elnöki mandátuma után?
– Az újságírók bizonyos értelemben jobban informáltak, mint egy politikus. Azt látom, Băsescu körül politikai értelemben nincs zaj, a PD-L pedig az elmúlt másfél hónapban normálisan viselkedett, a koalícióban nem voltak gondok. A demokratákkal nem volt több vitánk, mint ami egy koalíciós partnerrel természetes és megszokott.
Az államfő szándékait nem tudom megjósolni, de arra gondolok, más stratégiával kezdte második mandátumát, mint az elsőt. Őt ugyanis többet nem fogják elnöknek választani, ilyen politikai kihívás tehát őt már nem ambicionálja. Épp ezért talán kiegyensúlyozottabb és békésebb 5 esztendőre rendezkedett be, legalábbis egy normális államférfi így tervez, így építkezik utolsó mandátuma során. Persze nem tudom, hogy az ő fejében mi van.
S. Z. Forrás: Transindex.ro

Meghamisított közelmúlt
Elgondolkoztató, hogy húsz évvel a halálos áldozatokat követelő véres marosvásárhelyi események után milyen mértékű diverzió folyik ma is. Központi és helyi lapok elevenítik fel a korabeli eseményeket a többség szemszögéből, anélkül, hogy néhány jó szándékú próbálkozástól eltekintve szembenéznének a valósággal.
A román és a magyar helyi sajtó szerepének összemosása csak egyik oldala a maszatolásnak. Ennél zavaróbb, hogy a nagy manipuláció előkészítését is a magyarok nyakába varrják, így például a Bolyai iskola önállóságáért és a magyar tagozatától megfosztott marosvásárhelyi orvosi egyetem egykori státusának visszaszerzéséért békésen tüntető diákok akcióját, a gyertyás-könyves felvonulást, március 15-e megünneplését, a Tudor negyedbeli patika üvegére festett magyar feliratot, amelyek ma egy demokratikusan működő államban természetes dolgoknak számítanak. Akkoriban irrendenta, soviniszta szörnyűségeknek tekintette a többségi nemzetet féltő tűzhelyszövetség, amelynek nagygyűléseiről, ahol a magyarságot sértő jelszavak, feliratok sem hiányoztak, hallgat a fáma.
És szándékosan megfeledkeznek vagy elbanalizálják a gondosan megszervezett március 19-i akciót, amikor a magyarok megfélemlítésére Vásárhelyre szállított és félrevezetett vidéki románok a középkor parasztlázadásainak hangulatában randalíroztak. Miközben Bolyait akarták megölni, merő véletlenségből az RMDSZ székháza előtt kötöttek ki, amelyet vad dühvel ostromoltak, a bennrekedt személyek, köztük Sütő András életére törve. A pártatlanság álruhájában tetszelgő központi sajtó továbbra is a március 20-án történteket részletezi, a magyarokra uszítottak között szerencsétlenül járt Mihai Cofarra fókuszolva. A magyar tüntetőkbe szándékosan vezényelt teherautó halálos áldozatáról, a bejövetel során halálra gázolt vidéki magyarokról mintha nem is hallottak volna. Ahogy azt sem tudjuk meg az eseményeket kommentáló főügyésztől, hogy a nagy buzgalomban, amelynek során naponta százával hallgatták ki az ipari egységek dolgozóit Cofar bántalmazóinak azonosítása érdekében, miért feledkeztek meg a magyar áldozatok gyilkosainak azonosításáról, s a szervezők megnevezéséről és törvény elé állításáról. A márciusi események nyomán 40 magyar és cigány embert ítéltek el hosszú börtönévekre, és mindössze két román kapott csendháborításért felfüggesztett büntetést.
A húsz évvel ezelőtt történteknél a ma is folyó manipuláció hagy még keserűbb szájízt azokban, akik percről percre végigélték, végigkövették és végigszenvedték az eseményeket. És feltevődik a kérdés: ha ilyen mértékben meg lehet hamisítani a közelmúlt történéseit, reménykedhetünk-e abban, hogy valaha sor kerülhet a távolabbi múlttal kapcsolatos "pontatlanságok", sztereotípiák tisztázására...
Bodolai Gyöngyi. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Azok a "fekete" napok…
(Húszéves az RMDSZ című kiadvány nyomán)
1990. március 15.
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának első "szabad" megünneplése, incidensekkel, előzetes és hónapokig ismételgetett hisztérikus rágalmakkal. Az 1848-as forradalomra való békés emlékezéseket több városban megzavarják a Vatra Româneasca hívei. Szatmárnémetiben az ünneplőkre támadnak, magyarokat vernek meg.
Március 16.
A Tudor lakónegyedben lévő gyógyszertár bejáratára kitett kétnyelvű felirat ürügyén a Vatra Româneasca Szövetség magyarellenes provokatív tüntetést szervez Marosvásárhelyen. Magyarellenes tüntetések Szatmárnémetiben is. Az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban, Maros megyei vezetősége, Sütő András aláírásával, nyílt levélben hozza a hatalom tudomására a magyarság fenyegetettségét.
Március 17.
• Marosvásárhelyen folytatódnak a magyarellenes megmozdulások. Feltüzelt román tüntetők behatolnak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazzák az ott tartózkodókat és feldúlják az irodát; eltávolítják az 1848-as emléktáblára a magyar követség által elhelyezett, piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorút. A rendőrség figyelmen kívül hagyta a helyi RMDSZ-vezetők ez irányú panaszát. Az RMDSZ elnöksége tiltakozik a magyarellenes provokációk ellen. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagál az RMDSZ helyzetjelentéseire.
• Kolozsváron megalakul a Bolyai Társaság (április végén a Cégbíróságon megkapta a jogi személy státusát is). Célja az önálló magyar felsőoktatási hálózat kiépítése, a kolozsvári tudományegyetem visszaállítása.
Március 18.
• Folytatódnak Marosvásárhelyen a magyarellenes megmozdulások.
• Kolozsváron megalakul a Romániai Magyar Zenetársaság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság.
Március 19.
Román nacionalista tömeg Marosvásárhelyen tüntet a magyarok ellen. A környékről 13 busszal hoznak további tüntetőket. Megtámadják a magyar nemzetiségűeket és leszaggatnak minden magyar feliratot. Az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal ostromolják meg. Az épületben bennrekedt 75 személyt a rendőrség nem védi meg. Később a katonaság szabad elvonulást ígér a magyaroknak, viszont tétlenül szemléli, hogy a román tömeg láncokkal, botokkal támad a székházból távozókra. Sok a sebesült, Sütő András írót fél szemére megvakítják.
Március 20.
• Román tömegek rátámadnak a magyarokra, sok a sebesült. Este Iliescu elnök nyugalomra inti a románokat és a magyarokat. A válság kezelésére Bukarestben összeül az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. A megbeszélésen részt vesznek a Nemzeti Liberális Párt képviselői is.
• Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a történtek miatt, és kéri az események kivizsgálását.
•Az RMDSZ vezetősége magyarországi és romániai értelmiségi találkozón vesz részt Budapesten, hogy párbeszédet kezdjenek a két nép és a két kultúra kapcsolatainak kritikus kérdéseiről. Nyilatkozatot adnak ki a szatmárnémeti és marosvásárhelyi magyarellenes provokatív akciókról.
• Székelyudvarhelyen 20 ezer ember részvételével a nagygyűlésen elutasítják a marosvásárhelyi Vatra Româneasca provokációját. Felhívásukat a román kormányszervekhez és az ENSZ-hez intézik.
Az előző napi események hírére az RMDSZ sztrájkot hirdet a gyárakban, de a türelmetlen munkások a város központjába vonulnak, hogy a megyei tanács székháza előtt tiltakozzanak az előző napi magyarverések ellen. Román tömeg is gyülekezik Marosvásárhely központjában, a katonaság kordont von a magyarok és a románok közé. Ismét Szászrégen környéki román falvakból hoznak teherautókkal, autóbuszokkal románokat, akik dorongokkal, fejszékkel, rönkhúzó csáklyákkal felfegyverkezve átszakítják a kordont, és megtámadják a magyar tüntetőket, akik védekezésül visszavágnak. Az összetűzésnek 6 halálos áldozata van, majdnem félezer a sebesült. A román kormány nyilatkozatában Magyarországot vádolja a marosvásárhelyi vérengzésért. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
(Korabeli feljegyzések)
Maros megye lakosságának kb. 50%-a magyar nemzetiségű. Ez a szám nem tükröződött az igazságszolgáltató szervek összetételében 1989 decemberében.
Úgy éreztük, hogy a "rendszer- váltással" ez a probléma is meg fog oldódni, de már 1990 januárjában elindult egy folyamat, amelyben olyan erők egyesültek, melyek meg akarták tartani a hatalmukat, sőt, még növelni is, ezért mindent megtettek és -tesznek, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárokat – mint egyéneket és mint közösséget – teljesen háttérbe szorítsák.
A nyomozói és rendfenntartó szervekben, vagyis a rendőrségben az alkalmazottak között alig található egy-egy magyar származású egyén, esetleg egy elrejtett, kis faluban, ahol semmi jelentősége sincs jelenlétének. A rendőrök nagy része regáti megyékből származott ide, akik nem ismerik a magyar nyelvet, de akik ismerik, azok sem hajlandók beszélni.
A városi és megyei ügyészség összetétele sem változott semmit, a városi ügyészségen 13/0 és a megyeinél 8/1 a nemzetiségi arány, természetesen a magyarok hátrányára.
A városi bíróságon is maradt a 15/3-as, a megyei törvényszéken pedig a 8/1-es összetétel, ahol egyáltalán nem is érződik a magyar bírók jelenléte, egyrészt teljes kisebbségben levő minőségük, meg veszélyeztetettségük miatt sem.
Az 1989-es váltás után lecserélődtek az elnökök és alelnökök, élre kerülvén a volt párttitkárok meg a jelenlegi Vatra Româneasca alapító tagok.
Szomorú jelenség, hogy a magyar ügyvédek 80%-a nyugdíjba vonult, előrehaladt kora miatt, és az ügyvédi kamarában is teljesen elzáródott a kapu a magyar jelentkezők előtt, így egyre kevesebb lesz az a jogász, aki honfitársaink panaszát legalább meghallgassa anyanyelvünkön, ha nem is teljesen tőlük függ az ügyek kimenetele.
Az 1990. márciusi események után megkezdődött a magyar és cigány nemzetiségű lakosság elleni megtorlás, melynek keretében a támadók átalakultak "sértett felekké", míg a védekezők bűnözőkké lettek a törvény előtt, és koncepciós perek folyamán ezek példás büntetéseket kaptak, mivel minden felelősséget ezekre hárítottak.
A márciusi események után az ügyészség összeállított egy kimutatást, ahol a 35 dossziéból négy kivételével mind a magyarok és a cigányok elleni vádemelést kezdeményezik.
Abban a négy iratcsomóban, ahol román nemzetiségű személyek szerepelnek, és háromban magyar ember halálát okozták, hamarosan meg is állapították, hogy a halottak a hibásak, és a halálukat okozók nem felelnek a bűntettért.
Sajátos helyzet, hogy a főügyész is aláírta ezeket a vád alóli felmentéseket, hiába próbált az áldozatok családja igazságáért folyamodni hozzá. (dossziészám: 32/P/1990 és 32/P/1990)
Mindhárom haláleset – melynek áldozatai magyar emberek voltak, mégpedig Csipor Antal (Ernyéből), Gémes István (Sáromberkéről) valamint Kiss Zoltán (Marosvásárhelyről) – úgy történt, hogy a városba jövő, felfegyverzett román falusi tömegeket szállító autók elé próbáltak állni az emberek, hogy meggátolják a Vásárhelyre jutásukat, viszont egyszerűen áthajtottak rajtuk, több halált és súlyos sebesülést okozva.
Az autóvezetők (Covaci Ioan, Butilca Dumitru) nem találtattak hibásnak, sőt, egyikük sértett félként is szerepel, kártérítést kérvén azoktól a marosszentgyörgyi vádlottaktól, akiknek sikerült őt megállítani.
Ami a március 19-i eseményeket illeti, a VR szervezésében behoztak M-vásárhelyre több ezer Görgény völgyi parasztot teljes falusi fegyverzetben (ásó, kapa, vasvilla, fejsze, vasbot, szúrós végű vasalt fabotok, hatalmas kések, kövek, benzinnel töltött üvegek), akik egy része délelőtt már bent volt és csatlakozott a város román lakosságának egy részéhez, akik erőszakkal leváltották Kincses Előd ügyvédet az NMF megyei alelnöki tisztségéből, más része pedig délután érkezett harcra készen, leitatva, felbujtva, aminek okán aztán megtámadta az RMDSZ székházát.
Az RMDSZ székházában bent rekedt 29 személy a padláson torlaszolta el magát. Néhány óra múlva egy részüket a "hatóságoknak" sikerült hazugsággal lecsalniuk, ám ráengedték a felbőszült tömeget, így sokukat súlyosan megsebesítették.
A sebesültek között volt Sütő András Herder- díjas író, az RMDSZ elnöke, akit meg akartak gyilkolni, és akinek örökre elveszett fél szeme és sokszorosan megsebesült.
Sütő András és a 28 magyar sérült miatt nem került a bíróság elé csak egy román és egy cigány nemzetiségű személy, nem szerepelt egyik magyar sérült sem sértett félként vagy tanúként az ügyben, és nem volt beidézve az RMDSZ sem mint anyagi vagy morális károsult.
Mai napig senkit felelősségre nem vontak az RMDSZ és a 29 személy ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, testi sértésért és az okozott anyagi károkért.
A két vádlott – Gorea Ioan náznánfalvi lakos, aki bottal verte a katonai gépkocsiba ott szorult magyarokat (köztük Sütő András) és Berchi Alexandru marosvásárhelyi lakos – a következő büntetésben részesült:
A 2968/1990 bírósági dossziéban kimondott 525- ös ítélet alapján Gorea Ioan súlyos csendháborítást követett el, és Berchi Alexandru erőszakkal, több személlyel együtt felfegyverkezve betört egy párt székházába. Előzőnél alkalmazták a bűnügyi törvénykönyv 321-es cikkelyének 2-es paragrafusát, utóbbinál a 88/1990-es törvényt, melyhez hozzájárultak a 74, 76-os cikkelyek a Btk.-ból.
Mindkettő büntetése 1-1 év, mely kötelezően munkahelyen töltendő le, anélkül, hogy valakinek kártérítést kellene fizetniük.
A felfolyamodás után is ez az ítélet végleges maradt.
Sütő András panaszát mai napig senki sem nyomozta ki, nem érdeklődött sem a rendőrség, sem az ügyészség az ügy felderítése iránt. Arról a 17 személyről, akiről aznap este (március 19-én) bejelentették, hogy azonosítva voltak, többé nem lehetett semmit hallani.
Bizonyíték van arra, hogy az autóbuszokat és a tehergépkocsikat a VR szervezet rendelte meg a szállítóvállalattól, Kincses Előd közölte a számlák másolatát az újságokban, de erről az igazságszolgáltatás emberei nem vesznek tudomást, és senki sem keresi, kutatja a pogromszervezőket és végrehajtóit.
A felelősség áthárítása Kincses Elődre irányult, aki emiatt nem tud hazatérni, mivel "állítólag" letartóztatási parancs van ellene.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. március20.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
I. Dossziészám: 5262/1990, a Nagybányai Bíróságról
Vádlottak neve: Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kiss Péter, Tóth Árpád, Lörinczi József és Puczi Béla. Mindannyian marosszentgyörgyi lakosok, akiknek az a bűne, hogy kb. 6-800 emberrel együtt próbálták feltartóztatni a Régen és a Görgény mente felől Marosvásárhelyre jövő, verekedő szándékú emberekkel megtöltött autókat.
Ellenük felhozott vádak: közerkölcs elleni súlyos vétség, állami és magánvagyon- rombolás, testi sértés, verekedés. Mindenhol a bűntény súlyosbított formája. 321-es cikkely, 2-es paragrafus, 217, 218/2, 180, 181, 182 Btk.
Egyikükre sem lehetett semmit konkrétan rábizonyítani személyesen, de az ügyészség, a bíróság a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG alapján vád alá helyezte és elítélte őket. Különben a kollektív felelősség a román törvények alapján nem létezik.
A bíróság úgy határozott, hogy a "vétkesek" többek között Cováci Ioannak is 10.000 lej kártérítést kell fizessenek, aki halálra gázolta Csipor Antalt Ernyében és aki nem fizetett és nem lett megbüntetve Csipor Antal haláláért. A büntetés 1 év 4 hónap és 1 év 8 hónap között ítéltetett meg, munkahelyen való letöltéssel, amelyből 9 hónapot már börtönben töltöttek.
Az egyik vádlott, Tóth Árpád a sok lelki és fizikai megpróbáltatástól szabadlábra helyezése után nemsokára meghalt szívinfarktusban, 39 évesen.
A többi elítélt nagyon nehezen kapott helyett, ahol letöltse büntetését, egyesek Magyarországon kerestek menedéket, családjuk felbomlott. Visszatérve Covaci Ioan személyére, az ügyészség elfogadta mentségnek, hogy azért gázolta halálra Csipor Antalt és sebesített meg súlyosan még négy személyt, mert Ernyében megdobták a fejét egy kővel, és elvesztette eszméletét, nem is volt tudomása a gázolásról.
Ettől függetlenül tovább vezette a (kanyargós) úton a kocsit, 20-30 emberrel és kövekkel megrakva, egészen Marosszentgyörgyig, ahol a telefonon értesített emberek a faluból útját állták, kiráncigálták a kocsiból (teherautó) és megverték.
Az orvosi vizsgálat nem igazolta a feji ütést, de felmentették a vád alól.
II. Dossziészám: 5.230/1990, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Vádlott: Vajda Dominic (Domokos), 58 éves sáromberki lakos (Dumbravioara), súlyos szívbeteg, aki ellen nyomozás indult azzal a váddal, hogy egy kb. 14-20 tagú csoporttal együtt megtámadtak egy autót és megvertek 4 személyt, akiből kettő a pogrom miatt lett behozva a városba.
A nyomozást csak Vajda Domokos és Vajda Ferenc ellen indították meg, mindketten április 4. és május 23-a között le voltak tartóztatva. Mivel bebizonyosodott, hogy egyikük sem tartózkodott a tett helyén aznap (Vajda Ferenc a faluban sem volt, Vajda Domokos végig annak a balesetnek a helyén volt és elsősegélyt próbált nyújtani, ahol D. Butilca halálra gázolta Gémes Istvánt), mindkettőt szabadlábra helyezték. Utána mégis pert indítottak, de csak egyedül Vajda Domokos ellen, közerkölcs elleni vétség miatt.
Teljesen hiábavaló volt 15 tanú vallomása, hogy el sem mozdult a halott mellől, akit ő talált meg, mégis Vajda Domokos 10 hónapra szóló, munkahelyen letöltendő büntetést kapott. Arra alapozott a vád, hogy az a két ember megismerte őt, aki felismerte Vajda Ferencet is, akit felmentettek vád alól.
Tehát ha 14-20 személy megállít egy teherautót, és a benne ülőket igazoltatják és megütik, akkor egyetlen ember felel, aki még ott sem volt.
Érdekes, hogy az autógázolás és a teherautó megállítása teljesen egy időben történt, kb. 600 m távolságra egymástól.
A sértett feleknek nem volt orvosi igazolásuk a bántalomról, és nem is tettek le panaszt.
A 650-es számú ítélet ellen fellebbezett az ügyészség, és a Megyei Törvényszék az 1717/1991-es dossziéban, a 99-es határozattal megemelte a büntetést 1 év és 6 hónapra a munkahelyen való letöltéssel.
Természetesen nem vették figyelembe az elítélt felfolyamodását, akinek teljes ártatlansága bizonyítva volt.
III. 2.800/1990-es iratcsomó, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Az elítélt neve SZABADI FERENCZ szentimrei lakos, akit a 659/1990. számú határozat alapján 5 év börtönbüntetésre ítéltek alapfokon, mely végleges maradt, a Megyei Törvényszék 64/1991 számú ítélete által.
A vád ellene: munkahelyi visszaélés, testi sértés és közerkölcs elleni vétség, súlyosbított formában.
Az elítélt mint beteghordozó (brancadier) volt alkalmazva a megyei kórháznál, ahol szolgálatot teljesített március 20-án 7-15 óra között. Mivel hallotta, hogy mi történik a városban, 17.30 órakor visszament a kórházba, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a szolgálatban levőknek.
A kötelessége abban állt, hogy a mentőautóból kisegítse a sebesülteket, kivegye kezükből az ütő-vágó eszközöket, és tolókocsiban, lábon vagy hordágyon elszállítsa őket a szolgálatos orvos rendelőjébe. A két szolgálatos orvos (román és magyar) valamint az elítélt kollégái bizonyították a tárgyaláson, hogy nem hagyta el munkahelyét másnap reggel 9 óráig, végig dolgozott.
A vádiratban az áll, hogy a mentőautóban megverte Petra Iliét, aki megsérült a város központjában, és akit ezért vittek fel a kórházba. Egyetlen bizonyíték Szabadi ellen ennek a "sértett félnek" a vallomása, aki különben minden alkalommal mást mond, de azt mindenhol elmondja, hogy felismerte Szabadit először a fényképeken, amelyeket a rendőrségen mutattak meg neki. A dosszié első oldalán 2 levelezőlap nagyságú kép van (a félreértések elkerülése miatt), ahol bemutatják Szabadit civilben és munkaruhában. A törvényszéki orvosi papírt kb. 40 nap késéssel állították ki Petra Iliének, 8-9 nap alatt gyógyuló sérülésről, amit egy üzemi orvos által kiadott igazolás alapján adott ki a törvényszéki orvos. Az üzemi orvos is csak a 9. napon látta a sérülést, tehát a teljes gyógyulás napján.
Ennek az igazolványnak az alapján Szabadit kötelezték 45 napi munkabér kártérítésére Petra Ilie számára, akinek kézzel írt nyilatkozata szerint kb. 300-an indultak Hodákról megvédeni Erdélyt a magyaroktól, vasbotokkal felszerelve.
A másik vád Szabadi Ferencz ellen, hogy megütötte Gliga Florét az orra és az álla alatt a kórház folyosóján, míg az egyetemisták éppen kötözték, legalábbis ezt állította az egyik tanú.
Gliga Flore bevallotta, hogy a főtéren megdobták egy benzinnel töltött üveggel, mely megpörkölte a homlokát és a szemöldökét.
Törvényszéki orvosi igazolása van arról, hogy 5-6 nap alatt gyógyuló égési sebe van a homlokán és a szemöldökén, Szabadinak a rovására megítéltek 3 hónapi munkabért, mivel az ütése miatt Gliga Flore nem tudott dolgozni 3 hónapig. Különben nyugdíjas.
Szintén a két szolgálatos orvos (dr. Lupsa Nicolae és Salati Csaba) azt állították a tárgyaláson, hogy a szolgálatuk alatt a sürgősségi részlegen március 20-án 14 órától 21-én 8 óráig semmi incidens nem volt, és ha lett volna, lehetetlenség, hogy ők ne tudjanak róla. Különben Szabadi F. nagyon szolgálatkész dolgozó.
Mellette szól az aláírt ív is, amivel a mentőállomás sofőrjei igazolják, hogy a vádlott nem tartózkodott egyik mentőautóban sem, sőt, a mentőállomás átiratot küldött, hogy saját egészségügyi kádereik kísérik a kocsikat a színhelyre és onnan a kórházba.
A Maros Megyei Törvényszék nem halasztotta el a tárgyalást, hogy a legfelső törvényszék átköltöztesse a dossziét más megyébe, sürgősen el kellett ítélni Szabadi Ferenczet.
A tárgyaláson Orza Aurel megyei ügyész "neispravit, om de nimic" szavakkal illette Szabadi Ferenczet, aki soha azelőtt nem volt elítélve.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. Március 23.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése (korabeli feljegyzések)
(Folytatás szombati lapszámunkból)
VI. Dosszié: 540/1991, a megyei törvényszéken
A vádlott: Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakos, aki különösen súlyos gyilkossági kísérletért lett a törvényszék elé állítva, mivel március 20-án egy hodáki embert, aki bottal jött a magyarságra támadni, és támadás közben leütötték, megrúgott.
A marosvásárhelyi orvosok szerint az az ütés, vagyis rúgás, amit a vádlott mért az áldozatra, nem veszélyeztette az életét, csak a többi ütés, amit másoktól kapott azelőtt, mégis a bukaresti törvényszéki véleményezés úgy mutatja, hogy az összes sérülés együtt veszélyeztették az áldozat életét. A szakértői véleményben azt is leírja az orvos, hogy a véleménye megfogalmazása előtt megnézte a videofilmet is, melyet egy írországi személy készített.
Folyamatban van a Legfelsőbb Törvényszéken a második elhelyezési kérés tárgyalása, amelynek döntése alapján marad az ügy Marosvásárhelyen, vagy máshol fogják letárgyalni.
A nyomozás alatt Cseresznyés Pált többször is kegyetlenül megverték, szándékosan kínozták.
A bírói testület és az ügyész nyíltan elfogult és átértelmezi a tanúvallomásokat, rendreutasítja a tanúkat, ha az igazat szándékozzák mondani.
A védelem kérését, hogy egy szakorvosi felülvizsgálat szülessen a meglevő orvosi kiértékelések alapján, mivel ezek ellentmondanak egymásnak, visszautasították.
Ha Marosvásárhelyen marad az ügy tárgyalása, nagyon szigorú kirakatbüntetés születik, amivel majd példát statuálnak (10 év börtön).
IV. Dossziészám: 3588/1990 a Marosvásárhelyi Bíróságról
1166/1990, a Maros Megyei Törvényszékről
Vádlottak: Hanzi Valentin és Galaczi József marosszentgyörgyi lakosok, akiket 4 évi börtönbüntetésre ítéltek köztisztviselő elleni sértésért, ami abból állt, hogy ittas állapotban összeszólalkoztak a polgármester-helyettessel, akit a lakosság akarata ellenére nevezett ki, és aki tisztséget töltött be a faluban 1989 decembere előtt is, és a veszekedés hevében megpofozták ezt az embert. Másnap már bocsánatot kértek és a "sértett fél" visszavonta feljelentését.
Hiába jelentette ki a sértett fél, hogy elismeri, a vita személyes ügyben történt, a törvényszék a büntetést csak egy évvel csökkentette, tehát maradt 3 év börtön.
A tárgyaláson Orza Aurel ügyész a két cigány származású elítéltet felháborodva küldte A…frikába, ami Ázsiának indult.
V. Dossziészám:1426/1991, Marosvásárhelyi Bíróság, 1069-es határozat
1851/1991, Maros Megyei Törvényszék 154
Az elítéltek neve: Papp Árpád, Füzesi András és Füzesi Albert, erdőcsinádi lakosok, akik a falu többi lakosával együtt kigyűltek március 20-án őrizni a falut, mivel oda is elért a hír, hogy a hodákiak fel akarják gyújtani a falvaikat.
A ténylegesen odajövő két kiskocsi utasait igazoltatni akarták, mivel a falun nem vezet út keresztül Régen vagy a Görgény mente felé, és innen indult a vita, melynek hevében tettlegesség ért az autóban ülő személyek közül hármat.
A falut őrizték és az eseményben részt vettek 200-300-an.
Állítólag ezek hárman próbálták csitítani a kedélyeket.
A tárgyaláson a vádlottak kibékültek a sértett felekkel, akiknek kifizették a kért kártérítést, és ezek visszavonták ellenük leadott panaszaikat. Alapfokon négy év börtönbüntetésre ítélték ezeket az embereket, és elég hosszú idő elteltével, 1992. január 8-án letartóztatták őket. A hivatalos vád: 321. cikkely, 2-es paragrafus Btk. és 217. cikkely, valamint 181-es cikkely Btk., vagyis testi sértés, rombolás és közerkölcs elleni vétség. A felfolyamodás tárgyalásán a megyei törvényszék tudomásul veszi, hogy nem létezik testi bántalmazás, sem rombolás, de fenntartják a közerkölcs elleni vétség súlyosbított formáját, és megmaradt a négy év börtön. Ami érdekes a tárgyaláson, hogy a három "sértett félből" kettőt börtönből kellett megidézni, akik lopás miatt voltak bezárva. Tehát: aki hazudik, az lop is, ahogy tartja a közmondás.
***
A megtorlás azonnal, március 20-a után megkezdődött, mivel már másnap összeszedték azokat a cigány férfiakat, akik a magyarok pártjára állottak, akiket saját társaik másnap besúgtak.
A 153/1970-es dekrétumot alkalmazták ezen személyek ellen, mely egy speciális törvény, és mely teljes kihasználást nyert Ceausescu idejében, mert azokat az egyéneket büntette, akik munkakerülőnek voltak nyilvánítva, és ilyen minőségben botrányt okoztak, verekedtek, prostitúcióval foglalkoztak vagy sértegettek.
A törvény hangsúlyozza, hogy értelme a szocialista rendszer védelmezése.
Az a 12 személy, akit ennek alapján büntettek meg, mind állandó munkahellyel rendelkezett, és semmilyen folt nem volt múltjukon.
Az 1708/1990-es iratcsomó alapján szabtak ki büntetést (1554-es ítélet): Horváth István – 5 hónap börtön, Puczi Kozák Béla – 4 hónap, Puczi Kozák Sándor – 3 hónap, Carcula György – 4 hónap, Kalló Géza – 4 hónap munkahelyen.
Ezeknek az embereknek a család ügyvédet fogadott és nem a maximum 6 hónap börtönbüntetést kapták, de ahol a családnak nem volt tudomása az esetről, ott mind 6 hónap börtönbüntetést kaptak, mert még a hivatalból járó védelmet sem biztosították. Pl. Kalányos János, Kurkuly Elek, Voika Dénes, Kalányos Ioan, Csikó Sándor. A dosszié száma: 1646, 1647, 1648, 1649/1990.
Megemlítendő, hogy ezen emberek szabadlábra helyezésük után nem kapták vissza munkahelyüket, pedig jó minősítésük volt.
Dossziészám: 5718, a városi bíróságról, 491/1991-es ítélet
1107/1991, a megyei bíróságon
A vádlott neve Máthé Lajos, akit szintén elítéltek közerkölcs elleni vétséggel 1 év és 6 hónapra, amit munkahelyen kell letöltenie, ugyancsak a március 20-i eseményekkel kapcsolatosan.
Jelenleg tárgyalja a Marosvásárhelyi Bíróság annak a négy embernek a helyzetét, akik Iklandon laknak, és kimentek az ernyei útra, hogy megpróbálják feltartóztatni a város felé autókon özönlő felfegyverzett embereket.
Ezen emberek: Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály és Vass Sándor, szintén a hírhedt 321-es cikkely 2. paragrafusáért a Btk. értelmében kerültek törvény elé.
Az ügyészségi iratcsomó száma 431/P/1990, de a tárgyalások már folynak a bíróságon, ítélet még nem született. (Dossziészám: 303/1992, Marosvásárhelyi Bíróság)
Ezek az ügyek kapcsolatban vannak a márciusi eseményekkel, és még vannak meglepetések előkészítve számunkra, amit alkalomadtán majd bedob az ügyészség, és majd megint bíróság elé lesz állítva 5-6 ártatlan ember különböző falvakból, ahányszor csak figyelmeztetni akarnak, hogy mi itt másodrendű állampolgárok vagyunk.
Több ilyen dosszié van félig készen az ügyészségen, csak az alkalomra várnak az elindításukkal.
Ezeken az ügyeken kívül, ahol egy megadott tárgy körül forog minden, vannak egészen semleges ügyek, de a megítélésükben, az elítélésükben a fontos szempont mindig a nemzetiség kérdése.
Ugyanazon bűntettért más-más büntetés jár, vagy ha valakit elgázolnak, megvernek, és ráadásul magyar nemzetiségű, akkor maga az áldozat a tettes vagy pedig nem kerül meg az elkövető. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Defenzívvé vált a magyarság
Interjú Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel, a fekete március egyik főszereplőjével.
Tőkés László egykori ügyvédjeként 1990 januárjában bejárása volt az államfőhöz, a miniszterelnökhöz. Hogyan dolgozta fel, hogy alig két hónap alatt közellenséggé vált?
– Amit román részről kaptam, az rosszul esett, de nem lepett meg. Bukarestben végeztem a jogi egyetemet, egyedüli magyar voltam az évfolyamon, az évfolyamtársaim előttem leplezetlenül beszéltek a magyarokról, megtapasztaltam hát a gondolkodásukat. Engem inkább azoknak a magyaroknak az árulása viselt meg, akikkel együtt indultam, akiket tanítottam arra, hogyan kellene politizálni. Amikor Magyarországra menekültem, azt hittem, a választások után a mentelmi jogom birtokában hazajöhetek. Úgy alakult azonban, hogy Smaranda Enachét is, engem is töröltek a választási listáról. Az RMDSZ nem fellebbezett az ítélet ellen, így Markó Béla került helyettem a szenátusba.
– Bánja, hogy akkor szerepet vállalt?
– Nem. Feltétlen meg kellett próbálnunk jó irányba vinni Románia szekerét. Ha újra kezdeném, akkor is elvállalnám, pedig akkor nagyon vacilláltam. Tudtam a történelemből, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Azt sajnálom, hogy nem kerültem be a legelején a román törvényhozásba. Meggyőződésem, hogy a felkészültségemmel, a magyar műveltségemmel, a bukaresti kapcsolataimmal, a bukarestiek ismeretével jó irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politizálását. Talán azért engedtek csak öt és fél évvel később haza, mert akkorra már kialakult az az RMDSZ-garnitúra, amelyet a hatalom kézben tudott tartani.
– Úgy tartja, a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokat gondosan megrendezték. De ki lehetett a rendező?
– Ion Iliescu államfő, Petre Roman miniszterelnök, Victor Athanasie Stănculescu hadügyminiszter, Mihai Chiţac belügyminiszter, és a régi rendszer haszonélvezői. Stănculescut és Chiţacot azóta a forradalmárok elleni temesvári sortüzek miatt el is ítélték. Számukra életbevágóan fontos volt, hogy a közvélemény ne azt firtassa, ki lövetett Temesváron vagy Bukarestben, hanem foglalkozzon a magyarveszéllyel. De az is ösztönözhette őket, hogy akkor járt le a Szekuritáté állományának a három hónapos fizetett szabadsága. Okot kellett szolgáltatni a Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához.
– Miért éppen Marosvásárhelyt választották az összecsapás helyszínéül?
– Két olyan város volt Romániában, ahol nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és románok: Szatmárnémeti és Marosvásárhely. Március 15-én Szatmárnémetiben próbáltak magyar-román összecsapást szítani azzal, hogy lemondatták a két legmagasabb rangú magyar tisztségviselőt, Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet. A szatmárnémeti magyarság viszont nem vonult az utcára a védelmükben, így hát az avasi román parasztokat sem szállították már be a városba, és az összecsapás elmaradt.
– De miért nem Kolozsváron szítottak, ahol húsz százalék körüli a magyarok aránya?
– Különbség van a verés és a verekedés között. Ha csak verik a magyarokat, az egyértelmű pogrom, és nemzetközi tiltásokba ütközik. Ha viszont verekedés van, az értelmezhető, magyarázható.
– Marosvásárhely mintha ma is egy kicsit másképpen viselkedne, mint a többi erdélyi város. Talán az is jellemző, hogy épp itt akarnak szobrot állítani Ştefan Guşă tábornoknak, Ceauşescu vezérkari főnökének.
– A Ceauşescu idején történt tömeges betelepítések hatása érződik ma is az erdélyi városokban. A betelepített regátiakat egyfajta kolonizációs tudattal látták el. Ők úgy érezték, azért költöznek ide, hogy ez a föld örökre román és ortodox legyen. A betelepítés olyan káderek idehozatalát is jelentette, akik más városokban nem tudtak sikerrel haladni a szamárlétrán. A Vatra Românească Egyesület holdudvarát is azok alkották, akik féltek, hogy egy szabad versenyhelyzetben nem tudják már megőrizni előjogaikat. Féltették a pozíciót, amelyet nem érdem szerint, hanem a származásuk szerint szereztek. Ez a garnitúra továbbra is úgy tartja, ha valamit elleneznek a magyarok, az csak jó lehet. Pedig hát Ştefan Guşă a hadsereget arra használta, hogy a románokba lövetett Temesváron. Az áldozatok 90 százaléka román volt. Marosvásárhelyen megszűnt a román–magyar barátkozás. Békés egymás mellett élés zajlik, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Teljesen párhuzamos világokban élünk, protokollkapcsolatokat tartunk fenn egymással. A mélyebb, tisztázó beszélgetések műfaja itt nem létezik.
– Mintha Ceauşescu álma teljesült volna be a városban. Többségbe került a románság, román a város polgármestere. És mindez 1989 után alakult így.
– A román polgármester egy Iliescu–Markó-paktum következménye. Az RMDSZ sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a megyei tanács elnöki tisztségét szerezze meg. Marosvásárhelyen ugyanis erős volt Markóék belső ellenzéke. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy Fodor Imre megszerezze a polgármesteri széket, a rá leadott szavazatoknak pedig közel 10 százalékát érvénytelenítették, a legtöbbet öt körzetben, ahol óvni kellett volna. Engem azonban a választás előtt félreállítottak a megyei RMDSZ-elnöki székből, és a szavazókörzetek szintjén nem óvták meg a szavazatszámlálást. Csak városi szinten óvtak, azt meg elutasították. Ha a szavazókörzetek szintjén kérték volna a szavazatok újraszámlálását, azt nem lehetett volna elutasítani. Így ment el a polgármesteri tisztség.
– De azóta volt másik választás is.
– Közben Dorin Florea megerősödött, és sikerült megőriznie tisztségét. Sajnos a demográfiai törvényszerűségek is a románokat segítik: jelentősen különbözik a marosvásárhelyi magyar és román közösség korfája. Míg a magyar közösség elöregedőben, a betelepített románok általában fiatalok voltak, akik azóta gyerekeket szültek. Az én gyermekkoromban az itt élő románok jól beszéltek magyarul, ha egy boltba bementél, magyarul szólt hozzád az eladó, mára már csak a poftiţi hallatszik. Kezdi elveszíteni magyar jellegét a város. De egy sor olyan magyar orvosról, magyar ügyvédről is tudok, aki nem írja már ki magyarul is az órarendet az ajtajára.
– Van ebben szerepe a fekete márciusnak?
– A fekete márciust követő retorziónak van szerepe. Annak, hogy az igazságszolgáltatás az áldozatból csinált agresszort. Defenzívvé vált a marosvásárhelyi magyarság. A közhangulatot ma az jellemzi: ne szólj szám, nem fáj fejem.
– De nem járult ehhez ön is hozzá? Hiszen a márciusi forró napokban ön is folyamatosan arra kérte a magyarokat, hogy maradjanak otthon, legyenek türelmesek.
– Volt 1990 februárjában egy békés, gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amelyet Sütő Andrással ketten szerveztünk. Százezer magyar vonult fel gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért. Akkor a magyarság óriási erőt mutatott. Amikor azonban láttuk, hogy egy véres konfliktust akarnak kirobbantani, úgy gondoltuk, nem játszhatjuk el azt a szerepet, amelyet a diktatúra hívei ránk osztottak. Elleneztük hát az összecsapást.
– Elsősorban a román elemzők hangoztatják, hogy 1990 márciusában könnyen koszovóira fordulhatott volna Románia története.
– A fekete március után 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ha az eredeti forgatókönyv érvényesül, valószínű, ennél jóval nagyobb lett volna a kivándorlók száma. Ahogy Koszovót szerbtelenítették, úgy ürült volna ki Erdély is.
– Koszovó szerb vonatkozásait említi, de hát ott az albánok lázadtak fel azért, mert nem kapták meg az őket megillető jogokat. Nem vezethetett volna itt is egy afféle koszovói forgatókönyv a Székelyföld autonómiájához?
– Attól tartok, ha itt a koszovóihoz hasonló konfliktus alakul ki, mi abban nem albánok lettünk volna, hanem elüldözött szerbek.
Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Szomorú évforduló – Kik és miért rendeztek fekete márciust Marosvásárhelyen?
Húsz évvel ezelőtt, 1990 márciusában Marosvásárhelyen olyan véres összecsapások voltak románok és magyarok között, amelyek során öt ember (három magyar és két román) meghalt, 278-an pedig megsérültek. A konfliktus mögött az 1989-es rendszerváltás nyomán megszületett új hatalom és a hírhedt Szekuritáté embereit kell keresni. A marosvásárhelyi etnikai összetűzéseket utóbbiak provokálták ki, az alábbiak okán.
A szekusoknak az 1989. decemberi rendszerváltó események, valamint korábban a kommunizmus idején játszott dicstelen szerepe miatt a tömegek körében maga a Szekuritáté intézménye 1990 márciusában rendkívül népszerűtlennek számított, mondhatni közutálatnak örvendett. A Szekuritátét az új hatalom képviselői a rendszerváltó események során törvényen kívül helyezték. (Ezt azért is meg kellett tenniük, mivel korábban ez az erőszakszervezett számított a megdöntött rendszer legfőbb tartópillérének.) Ám a Ceauşescu idején politikai rendőrség és titkosszolgálat szerepet egyszerre betöltő Szekuritáté törvényen kívül helyezése azt is jelentette, hogy Románia (legalább hivatalosan, formailag) titkosszolgálat nélkül maradt. Új titkosszolgálatot kellett alakítani. Azonban az országban akkor olyan szekus-ellenes közhangulat uralkodott, hogy azok, akik a Ceauşecu-diktatúra megdöntése nyomán hatalomra jutottak, túlságosan kockázatosnak vélték, csak úgy, valamilyen nyomós okra való hivatkozás nélkül Szekuritáté-jogutódot létrehozni.
Nos, a nyomós okot, amelyre való hivatkozással egy héttel az 1990-es március 19-i és 20-ai véres események után a hatalom új birtokosai már bátran létrehozhatták a Román Hírszerző Szolgálatot, a Marosvásárhelyen történtek szolgáltatták. Persze ehhez a tömegek kellő félretájékoztatására, illetve arra is szükség volt, hogy az ottani eseményeket a célnak megfelelő „tálalásban” hozzák a román közvélemény tudomására. A szekusok számára azonban ennek a feladatnak a „szakszerű” kivitelezése sem okozott gondot, hiszen 1989 decemberéig a Szekuritáté keretében külön álhír-terjesztő ügyosztály is működött.
Az egész jól megtervezett és hatásosan levezényelt akció lényege pedig a következő volt: nagyszabású tömegverekedést kiprovokálni románok és magyarok között, erről készült felvételeket a televízióban is bemutatni, mégpedig úgy kommentálva, hogy minden azért történt, mert a magyarok – kihasználva a helyzetet, hogy Szekuritáté hiányában nincs olyan szerv, amely fellépjen ellenük – túlzó követelésekkel álltak elő, illetve el akarják szakítani Erdélyt Romániától. Miután ezzel a maszlaggal megetetették, a román közvélemény addig Szekuritáté-ellenes része is azt kezdte el mondogatni, hogy a Szekuritáté szükséges rossz, ilyen szervre mégiscsak szükség van, mert íme, mire vetemednek a magyarok, ha nincs…
Így történt, hogy ugyanabban az országban, ahol 1990 márciusának az elején még erősen szekusellenes hangulat uralkodott, 1990 márciusának a végén a Szekuritáté jogutódját, a Román Hírszerző Szolgálatot már mondhatni közkívánatra alakították meg.
Szatmárnémetiben nem sikerült
A Román Hírszerző Szolgálat megalakítása érdekében szükségesnek ítélt román-magyar tömegverekedés színhelyéül eredetileg Szatmárnémetit szemelték ki. 1990. március 15-én lényegében itt is a Marosvásárhelyről ismert forgatókönyvet alkalmazták volna: bepálinkáztatott avasi románokat Szatmárnémetibe szállítanak, akik nekiesnek a szabadságharc évfordulója megünneplésére összegyűlt magyaroknak – és jöhet a tömegverekedés, meg a magyarellenes uszítás a médiákban.
Az erre a célra kiszemelt – a köznyelv által osányokként emlegetett – román népcsoport tagjairól tudni kell, hogy megsérteni bizony nem tanácsos őket, mert ebben az esetben hamar ütnek, sőt gyakran szúrnak is, mégpedig késsel. Azonban – bár, ha ilyesmire kerül sor, eszükbe sem jut félre állni – ok nélkül általában nem kezdeményeznek verekedést. Nos, Szatmárnémetiben legalább részben a szekusok által ide irányított osányok ez utóbbi tulajdonsága miatt nem következett be nagyobb szabású román-magyar összecsapás. Úgy is mondhatnánk, hogy a nagy „késelők” hírében álló osányok (a Görgény-völgyiekkel ellentétben) nem hagyták magukat az orruknál fogva vezetni.
Boros Ernő. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

„Békés együttélés”
Húsz évnyi eredeti román demokrácia után, a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom évfordulóján semmibe bele nem törődve mondhatjuk el: a többségi nacionalizmus vadhajtásai máig burjánzanak, még ha nem is vaskosodnak fojtogató, agresszív, gyilkos liánokká. (Bár vannak köztünk olyan nemzettársainak, akik szerint egyfajta látens népirtás mindmáig zajlik a bukaresti hatalom szemhunyása vagy épp tevőleges hozzájárulása mellett ellenünk, azt azért el kell mondanunk, hogy mi magunk, romániai magyarok is passzívan asszisztálunk ehhez.) A kisebbségi magyar közképviselet politikai – bár sokszor csak konjunkturális – súlya mind az állami, mind a helyi közigazgatásban, hatalomgyakorlásban nyilvánvalóan zavarja az „itt minden a miénk, mert megszereztük” elvét valló többségi nacionalistákat. Acsarkodnak is, lent is, fent is. Ritka nap, hogy ne vennék elő a sértett nemzeti önérzet aduját, s hogy csak a mi szűkebb pátriánknál maradjunk: hol a magyar egyházaknak juttatott adógarasokat sokallják, hol a legnagyobb „magyar-román” futballistáról „derítik ki” – mihelyst róla neveznek el egy stadiont –, hogy antiszemita, fasiszta ügynök volt, hol a szocializmusban tönkretett magyar irodalmi emlékhely, a Léda-ház tatarozása ellen ágálnak, hol a holnaposok tervezett szobrára sokallják a közpénzt a hagymakupolás honfoglalás és városidegen köztéri elemek sűrű importja közepette. S ha mindez nem elég a honfiúi indulatok felkorbácsolásához, hát jó alkalom rá március 15-e méltóságteljes megünneplése, amiről árgus szemű – amúgy felületesen tájékozott, saját anyanyelvüket is törő – román újságírók siettek szétkürtölni, hogy egyes honi magyar politikusok disszonáns hangot megütve autonómiáról szónokoltak, Magyarországról pedig szélsőséges kommandók jöttek át az itteni magyarok jogait követelni. (Mintha mi nem is lennénk képesek erre.) Húsz év alatt mi változott ezen a téren? Mi mondjuk a magunkét, ők meg a magukét. Mi kérünk, ők nem adnak. Erre mondják a dörzsöltebb, Európát is megjárt, saját pecsenyéjüket is mindig jól megsütni tudó politikusok: jól elvagyunk mi itt egymás mellett.
D. L. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

A kulcsmondatokról
Kaptunk körülbelül egy hete egy közleményt arról, hogy Kolozsváron „megtartotta alakuló ülését az erdélyi magyar egyházak átvilágítási és közelmúlt-kutatási Szakmai Egyeztető Fóruma.” Az alakuló ülés résztvevői az általuk képviselt egyházak megbízásából elfogadtak egy alapítási nyilatkozatot is, amely aláíróinak névsorából kiderült, hogy valójában csak az erdélyi református, unitárius és evangélikus egyház volt jelen, vagyis csak ezek a magyar történelmi egyházak fogtak össze annak érdekében, hogy feltárják saját múltjukat – nyilvánvalóan a kommunista diktatúra idejére vonatkozóan. Csak később derült ki a különféle híradásokból, hogy sem a római katolikus egyház ( a négy erdélyi-partiumi püspökség egyike sem), de sem a kisegyházak (baptisták, adventisták stb.) nem óhajtanak csatlakozni ehhez a kezdeményezéshez. Magyarán: ők házon belül intézik el a lusztrációt és az esetleges felelősségre vonást. Nem kívánják kiteregetni a szennyest, de még pontosabb és tisztességesebb, ha úgy fogalmazunk: elvégzik ők a bűnök feltárását, a bűnök megtorlását vagy megbocsátását. Majd ők kiróják a szükséges penitenciákat, ha szükségesek egyáltalán, de teret engednek a bűnhődésnek, eklézsiakövetésnek, jóvátételi szolgálatnak és bűnbocsánatnak éppúgy, mint a körültekintő mérlegelésnek. Amúgy valami ilyesmit kérnek, követelnek és várnak el azok is, akik a református, untiárius és evangélikus egyházon belül sem helyeslik azt, amit a következetesen antikommunista Tőkés László és harcostársai indítottak, szorgalmaznak és végeznek. Jutott mindez eszembe annak kapcsán, hogy a március 10-i Reggeli Újságban ezen az oldalon megjelent Szerecsenmosdatás pártos segédlettel? című írásomért kaptam meleget és hideget az elmúlt napokban, eleget. Tőkés püspök hívei szerint „jól megmondtam” és „helyesen tártam elő az összefüggéseket”, ellenfelei (az egykori szekus besúgókat, kollaboránsokat leleplező akcióit helytelenítők) viszont azt vetették a szememre, hogy valaki fogta a tollamat, netán megrendelésre született a cikk.
Kedves olvasók, innen és onnan, én megvédeni magamat azért nem fogom, mert még azt az inszinuációt is kikérem magamnak, hogy nekem bárki is diktálhatna. Mindamellett meglehet, hogy zsigerileg elfogult vagyok (éltem én is mindkét rendszerben, s végignéztem a gengszterváltást), netán sajnálatosan tájékozatlan bizonyos dolgokban. Tanulni és okulni nem szégyen, állok elébe deresedő fejjel is. De arra hadd kérjem meg a kedves olvasót (mindkét oldalon), hogy ne olvassa bele az írásaimba azt is, ami nincs bennük. Az ominózus cikkre utalva például ne vegye magára a „szerecsen” kifejezést az, akinek nem inge. Szerecsen az, aki annak érzi magát, vagy akit mássága miatt ilyenfajta megkülönböztetés ér, mégpedig hátrányos. Jusson eszünkbe az is, hogy Fekete-Afrikában mi, európai fehérek vagyunk a „niggerek”. És a kulcsmondatok, fordulatok hogy el lettek felejtve vagy mellőzve abban a cikkben mindkét oldalon?! Például ez a rész: „Érdekes az is, hogy a lelepleződő egykori besúgók, kollaboránsok védelmére szinte mindig „a romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezete’, az RMDSZ és annak sajtója ugrik. Ami azt a benyomást kelti, mintha az RMDSZ-nek nem állna érdekében tisztázni és feltárni a múltat, illetve félreállítani a diktatúrában besározódottakat. Mintha az RMDSZ a kommunista átmentésben, a történelmi maszatolásban lenne érdekelt.” Ha ezek a mondatok nem az RMDSZ, nem a párt, nem a legerősebb kollektív reprezentánsuk érdekében szólnak, akkor ki mellett? Nem azt szeretnénk mindannyian, romániai magyarok, hogy ne képviseljenek minket olyanok, akiket szégyellnünk kellene? Tisztulást várunk másoknál, de öntisztulásunkat nem vesszük komolyan?
És vajon nem mutattam rá egyértelműen, hogy „a legutóbb ’leleplezett’ három bihari lelkipásztor akár még azt is felróhatja Tőkés Lászlónak, hogy miért pont ők és miért csak az ő nevük kerül terítékre, hiszen annyian működtek együtt – valamilyen formában – az egykori rezsimmel és annak titkosszolgálatával, hogy akár több ezer név is szerepelhetne az EP-képviselő listáin, és a legtöbbjük nem is egyházi személy, sőt, egyáltalán nem, nagyon sokan ma is aktív közéleti szereplők, politikusok, tisztségviselők, RMDSZ-esek vagy más szervezethez tartozók, szerte Erdélyben és a Partiumban. Magyarok ők is.” Nem éppen az írtam e sorokban, hogy nincsenek csak mocskos és csak makulátlan közösségeink, mert mindenütt vannak köztünk olyanok, akik valamilyen úton-módon-helyzetben esendőknek bizonyultak?
A kifogásolt írásom további részeiben saját értelmezését adtam annak, hogy miként látom én a megbotlottak és a soha meg nem botlottak viszonyát, jelezve: ez utóbbi kategória csak a leányregényekben létezik, vagy még ott sem. Nem írnám le, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”, mert tudom, az ember már csak ilyen: folyton ítélkezik, s ezzel magára ítéletet von. Ami lényeges: mindig adjunk esély egymásnak arra, hogy jóvá tegyük, amit elbaltáztunk. Követeljük ki magunknak ezt az esélyt. Tegyünk annyi jót, hogy a végső mérlegeléskor a rossz cselekedeteink, hibáink, vétkeink serpenyőjét magasba emelje az ellensúly: a helytállás súlya. Ez nyomjon a legtöbbet a latban.
Dénes László. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

A szeretet márciusa
Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában
Mottó: Emlékezzünk, hogy az 1989-ben kivívott szabadság örömével folytathassuk a demokratikus rendszerváltozást! Emlékezzünk, hogy a húsz éve újjáébredt szeretet és szolidaritás erejével lépjünk fel az etnikai gyűlöletkeltés ellen!
A szeretet márciusa című nemzetközi konferenciával folytatódott szombaton délelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Pro Európa Liga és Kincses Előd ügyvéd szervezésében Marosvásárhely fekete márciusa huszadik évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban a résztvevők Tőkés László európai parlamenti képviselő, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke és Kincses Előd ügyvéd visszaemlékezéseit hallgathatták az meg az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről.
Így volt – így legyen
A konferencián felolvasták Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének, illetve Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, valamint Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetét, majd két szakaszban folyatódott a rendezvény. Az első rész – Így volt – az emlékezésé volt. Ezen bemutatták Király Károly levelét, majd William Totok újságíró, Ábrám Zoltán egyetemi tanár, Matuska Márton újságíró, Boros Zoltán tévés szakember, Éhn József, a Társaság a Kárpát-medence Magyarságának elnöke előadásait követő vita után, Így legyen címszó alatt Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu politológus, ÁgostonAndrás, a Vajdasági Demokrata Párt elnöke, Mikola István és Balog Zoltán magyar országgyűlési képviselők és Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke beszélt.
Családom fekete márciusa
A rendezvényen került sor a Családom fekete márciusa című pályázat díjainak kiosztására: az I. díjat Szabó Dániel másodéves egyetemi hallgató kapta, II. helyezett Dénes Hunor Levente II. éves joghallgató, volt bolyais diák lett, a második helyezéssel egyenlő különdíjat Simon Alíz Tímeának, a művészeti líceum tanulójának ítélték, a III. díjat Kusztos Dávid, a Marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója kapta.
A szeretet kultúrája a mi identitásunk tartóoszlopa
A rendezvénysorozat szombaton 17 órától a Vártemplomban tartott Kárpát-medencei ökumenikus találkozóval zárult. A találkozó előtt Tőkés László a Népújságnak elmondta: "A hit dimenziójában próbálunk sorsunkon felülemelkedni, a megbocsátás, a szeretet szintjére emelkedni, hiszen mi olthatná ki – mint víz a tüzet – a gyűlöletet más, mint a szeretet. Ne elégedjünk meg a tolerancia se hús, se hal semleges kifejezéssel. Nekünk vannak keresztyén hagyományaink, vannak keresztyén gyökereink. Mi a szeretet hitét valljuk, és a szeretet kultúrája a mi identitásunknak a tartóoszlopa. Tehát, amikor a Kárpát- medencéből összegyűlnek az egyházaink képviselői, és egyházaink hívei a maguk sokszínűségében képviselik a keresztyénséget, akkor mintegy Európának is üzenünk, hogy ha a válságaira megoldást akar találni, akkor nem elég csupán számolnia, statisztikákat készítenie és egyenleteket megoldania, vissza kell találnia gyökereihez".
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A stressz, a kastély és a levelek
Hármas könyvbemutató a Bernády Házban
Hármas könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Bernády Ház: a Mentor Kiadó új köteteinek méltatásán azok szerzői is részt vettek, az est forgatókönyve szerint először a méltatók, utánuk a szerzők szóltak a szóban forgó kiadványokról.
A megjelenteket Káli Király István, a kiadó igazgatója köszöntötte, ugyanakkor méltatóként is felszólalt: B. Kovács István Az uniós stressz című riportkönyvét ismertette a közönséggel. A kötet kapcsán a szerző korábbi, illetve jelenlegi munkahelyeiről mesélt és elmondta: a riportsorozatokban találta meg a neki leginkább megfelelő műfajt. – Riportsorozatokat írtam, ezekből állt össze a könyv. Az Ifjúmunkásnál kamaszokról, diákokról, majd ’98-tól a Háromszéknél a falusi életről. Ha a fiatal riportereknek tanácsot adhatnék, azt mondanám, írjanak sorozatot. Nem véletlen, hogy ezt most a főszerkesztők kevésbé engedik. Visszatérve a kötetre: kezdtem végigjárni a székelyföldi falvakban olyan emberek házait, akik meghallották az idők szavát és nem eladogatták a földjeiket, hanem megpróbáltak kezdeni velük valamit. A riportok 2003-2007 között készültek, az emberek szorongtak, hogy mi lesz velük az Unióban. A gazdálkodási ösztön viszont igen hamar felébredt a ’90-es "földosztás" után. A riportok erről szólnak – mondta a szerző, majd Nagy Pál irodalomtörténész emelkedett szólásra, Györfi Dénes Kedves Zsigmond! című kötetének bemutatására. – A kötet a Vita Sándor és testvére, Vita Zsigmond közötti levélváltás egy részét tartalmazza. A szerző az enyedi Bethlen könyvtárban őrzött Vita- hagyaték közel félezer levele közül válogatta ki azt a 140-et, amelyek e kötetben helyet kaptak. Feladatunk a további közlés, amelyben majd Vita Zsigmond válaszlevelei is megtalálhatók. Vita Sándor a két világháború közötti erdélyi magyar kulturális élet kiemelkedő személyisége, 1904-ben Nagyszebenben született. Enyeden Áprily Lajos tanítványa volt, majd 1936-ban a Hitel című folyóirat egyik szerkesztője lett Kolozsváron. Fontos szerepe volt a ’37-es Marosvásárhelyi Találkozó megszervezésében. ’40-től ’44-ig képviselő Budapesten, utána letartóztatják, de egy hónap után elengedik. Ezt követően emigrált Budapestre. Levelei igen fontos kordokumentumok. Rendkívül termékeny levélíró volt, mindenről nagyon részletesen tájékoztat. A kötetben található első levél 1935. augusztus 26-án íródott, az utolsó 1993. január 8-án, halála előtt tizennyolc nappal. Nélkülözhetetlen forrásanyag Erdély történelmének tanulmányozásához. Györfi Dénes a Vita Sándor írásairól, az általa szerkesztett folyóiratokról szóló beszéde közben hozzátette, a Bethlen könyvtárban, a hagyaték rendszerezése közben fedezte fel a leveleket, amelyekből a kötetet alkotó száznegyvenet kiválogatta, majd a szóban forgó folyóiratok címoldalait adta át a közönségnek.
Az est sorrendben utolsó, bemutatandó könyvét – Tüdős S. Kinga A régi gernyeszegi várkastély című kötetét – Weisz Szidónia történész ismertette. – A jelentős stratégiai szerepet betöltő kastélyt 1462-ben kezdték építeni. Létezésének háromszáz éve alatt több család tulajdona volt, az 1700-as évektől lebontásáig a Telekieké. A kötet három szerkezeti egységet és azok alfejezeteit tartalmazza: a kastély építése, a benne lévő iskola, a tornyok, a berendezés, a kert, a gazdasági élet. A helyén álló, mai barokk kastély építéstörténete és építőinek életrajzi adatai. A korabeli mindennapi élet, minél teljesebb képet nyújtandó a korszakról. Képanyaga látványos, a könyv érdekes képet rajzol a Teleki Mihály-korabeli mindennapokról. Olyan munka, amelyet a szakemberek, érdeklődők nagy haszonnal forgathatnak, kultúrtörténeti kuriózum.
– Nincs várkastély, nincs Teleki uram, akkor miért is írtam ezt a könyvet? – tette fel a kérdést a szerző. – Hiszen ez a kastély már nem létezik. De azért kell azzal is foglalkozni, ami már nincsen, ám a miénk volt, mert minden nemzet kultúrája és nyelvhasználata genetikailag kódolódik. Nagyon fontos, hogy mindent tudjunk az elődeinkről. Teleki Mihály nagyon befolyásos ember volt. A kötetben ezt a főurat is be szeretném mutatni, az életmódot, amelynek révén megtörténhetett a kastély belakása. A kastélyé, amely a korabeli Erdély egyik legszebb reneszánsz és gótikus kastélya volt, majdnem lovagvár, mintaadó központ. Kertje a reneszánsz kertépítészet alapjait követte, csak a bonchidai volt ehhez hasonlatos. A kötet kalandozás volt a részemről, valami olyat próbáltam rekonstruálni, ami már nincsen. Erre ritkán vállalkoznak a történészek.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Román naggyűlés Maroshévízen: „Székelyföld nem létezik”
A magyar többségű megyékben élő románok „elnyomására”, „elüldözésére” és „elmagyarosítására” kívánták felhívni a figyelmet szombaton a Maroshévízen tartott román nagygyűlés résztvevői, amelyet a Kovászna, Maros és Hargita Megyei Románok Civil Fóruma válaszként szervezett az egy héttel korábban tartott székely nagygyűlésre. A helyi kultúrházban megtartott rendezvényen több mint hatszázan gyűltek össze – legtöbben más megyékből, buszokkal érkeztek a helyszínre –, köztük a Nagy-Románia Párt (PRM) vezéregyéniségei, Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar, valamint Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke.
A magyarellenes szónoklatokban bővelkedő rendezvény különösebb rendbontás és zavargás nélkül zajlott le, annak köszönhetően, hogy a híresztelések ellenére a Székely Gárda képviselői mégsem jelentek meg a rendezvényen, illetve mert Maroshévíz lakossága – mind a magyarok, mind a románok – tisztes távolságból figyelték az eseményeket.
Érkezésünkkor Maroshévíz főutcáján hosszú autóbuszsor fogadott, de a főtérről leágazó mellékutcákban is nehezen lehetett parkolót találni, mert a helyeket elfoglalták az idegen megyékből érkezett gépjárművek. Három autóbusznyi „elnyomás alatt élő román” érkezett Maros megye falvaiból, azokból, amelyeknek lakói cselekvő részesei voltak a húsz évvel ezelőtti „fekete márciusi” eseményeknek, de jöttek Dolj, Prahova, Iaşi, Vaslui, Botoşani, Máramaros, Temes, Beszterce-Naszód és Kolozs megyéből is. A buszok többségén a Nagy-Románia Párt (PRM) jelképe volt látható, a járművekkel érkező „erősítés” is főleg a nagy-romániások zászlóját, illetve a trikolórt lengette. Néhányan „Erdély román föld” (Ardealul pământ românesc) táblát emeltek a magasba. A tömeg a felújított kultúrház előtt gyülekezett, míg a házigazdák a négysávos főutca szemközti oldalán szemlélték az eseményeket.
Tartózkodó helybéliek
„Ki hívta ide ezeket?” – tették fel a kérdést románul, illetve magyarul többen is az út túloldalán szemlélődő helybéliek közül és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül egyöntetűen rosszallásuknak adtak hangot. Mellesleg a helybéliek csekély számú csoportjában több román szót lehetett hallani, mint magyart. „Mi itt jóban-rosszban együtt vagyunk, egyaránt vannak román és magyar barátaim. Nem értem, miért kell ilyen rendezvényeket szervezni, ha mi itt jól megvagyunk egymással?” – méltatlankodott Ioan Turcu maroshévízi lakos, aki a kérdésünkre adott válaszát a nyomaték kedvéért magyarul is megismételte. Elmondta, neki soha semmilyen hátránya nem származott abból, hogy ő román egy többségben magyarok lakta megyében, nem érzi, hogy őt „elnyomnák” a magyarok.
Markó: felelőtlenek a román politikusok
Markó Béla szerint a maroshévizi román nagygyűlés résztvevőit szándékosan félrevezették kijelentéseikkel a rendezvényen felszólaló román politikusok, akik részéről, mint mondta, több felelősséget várna el.
Az RMDSZ elnöke felelőtlennek nevezte Victor Ponta maroshévizi kijelentéseit, s úgy véli a PSD-elnök felkorbácsolta a kedélyeket a rendezvényen.
A Maroshévízen elfogadott memorandum kapcsán Markó leszögezte: amikor a magyarság több jogot kér, ezzel egyáltalán nem csorbulnak a magyar többségű megyékben élő románok jogai.
A gyűlést megelőzően egy kis szóváltásra is sor került a szervezők és az „erősítés” között, ugyanis a Hargita, Kovászna és Maros megyei Románok Civil Fóruma tartott attól, hogy az „elnyomott” négyszázezernyi román jogait követelő eseményt valamelyik párt kisajátítja. Ezért nem engedték bevinni egyik párt zászlóját sem, csak a trikolórt. A tiltás ellenére meglehetősen sok PRM-s zászló lengedezett a teremben és bejutottak az „Erdély román föld” feliratos táblák, valamint a szélsőjobb Noua Dreaptă kelta keresztes zászlói is.
Ponta: Székelyföld nem létezik
Az egymást váltó szónokok felszólalásából kiderült, hogy a Hargita, Kovászna és Maros megyei Románok Civil Fóruma hatalmas veszélyt lát a régiók újraszervezésében, és soha nem fognak egyetérteni azzal az RMDSZ-es kezdeményezéssel, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkosson.
„A PSD soha nem fogadja el, hogy a román mellett más hivatalos nyelv is legyen az országban, de az etnikai alapú autonómiát sem – jelentette ki Victor Ponta. „Egyetlen románnak sem kell innen elköltöznie, a Székelyföld pedig valóban nem Románia, mert a Székelyföld nem létezik” – magyarázta a legnagyobb ellenzéki párt vezetője – utalva a március 15-i kolozsvári megemlékezésen a „Székelyföld nem Románia!” transzparensre, melyet az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának tagjai emeltek magasba.
Ponta hozzátette: pártja vigyáz majd arra, hogy a képviselőház ne fogadhassa el az RMDSZ javasolta egy régióba soroló régióátszervezési törvényt. A politikus határozott állásfoglalásra szólította fel az államelnököt és a kormányfőt az egy héttel korábban tartott székely nagygyűlés kapcsán, ahol a résztvevők egyebek között a magyar nyelv hivatalossá tételét is követelték. Mircea Duşă, a képviselőház PSD-s alelnöke a helybéli románság nevében arra kérte a más vidékről érkezőket, hogy óvakodjanak a magyarellenes megnyilvánulásoktól. „Önök elmennek, de mi itt maradunk” – szögezte le Hargita megye korábbi prefektusa.
Nicolai: a székely nagygyűlés szánalmas
Norica Nicolai, a Nemzeti Liberális Párt alelnöke szánalmasnak, nem európainak és embertelennek minősítette a székely nagygyűlést. Kijelentette: a liberális párt betartja a környéken élő románoknak tett ígéreteit és pártja mindenekelőtt a románság érdekeit képviseli. Kirobbanó tapsvihar fogadta Corneliu Vadim Tudort, aki biztosította a románságot, hogy a kisebbségi törvényt nem fogadja el a parlament. „Mindenkinek tisztelni kell az egységes román nemzetállamot. Nem létezik semmiféle Székelyföld, ez itt Románia” – szögezte le az EP-képviselő.
A Demokrata Liberális Párt (PDL) képviselői nem vettek részt az eseményen, azonban Emil Boc kormányfő, a PDL elnöke már a román nagygyűlés alatt közleményben sietett leszögezni: az alkotmány értelmében Romániában a román a hivatalos nyelv, a magyar nyelv hivatalossá tételét illető viták alaptalanok, az alkotmány pedig nem alku tárgya.
Az ülés végén az egybegyűltek memorandumot fogadtak el, amelyben felkérik a hatóságokat, az elnöki hivatalt, valamint a kormányt és a civil szférát, hogy lépjen fel a szeparatista és revizionista törekvések ellen. Aggódnak amiatt, hogy a Hargita és Kovászna megyét ugyanazon régióba soroló régióátszervezési törvényt a szenátus hallgatólagosan elfogadta. Felszólítják a képviselőházat és Traian Băsescu államfőt, hogy utasítsák el a kisebbségi törvény elfogadását, emellett olyan jogszabály elfogadását sürgetik, amely a román nyelvnek „közigazgatásban használatos egyedüli nyelv státusát biztosítja”.
Jánossy Alíz. Forrás: Krónika (Kolozsvár)