Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. április 17.
Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből
Majdnem napra pontosan három- száztíz éve, 1707. április 5-én a Dinnyeföld réten ünnepélyes ceremónia keretében beiktatták Erdély törvényes fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet, miközben – akkor még nem tudták – az utolsó marosvásárhelyi országgyűlésre került sor. Ma Erdély mindenkori fővárosában, a kolozsvári Bánffy-palotában egy másik, ugyancsak messze földön szeretett hazafi, Vizi E. Szilveszter akadémikus méltatására kerül sor. Kettőjük legközösebb jellemvonása: a haza szeretete, ami nem a holléttől függ. A magyar (erdélyi) lelkület, a közösségi alázat, ami az embert és közösséget próbáló történelmi-társadalmi változások közepette is naggyá tehet. Mindketten azok közé tartoznak – többedmagukkal, de nem feltétlenül sokadmagukkal együtt –, akik az embertársaik szeretetét is kivívták maguknak. Mert nagyon nagy dolog szeretni és szeretve lenni. Ennek jegyében veheti át most az ünnepelt az EMKE országos elnöksége által neki megítélt oklevelet, életműdíjat az alábbi indoklással: „a magyar tudományosság határon túli kiterjesztéséért, tudománynépszerűsítő és közéleti tevékenységé- ért, kulturális értékek köz- vetítéséért, az erdélyi magyarság érvényesülése és identitásmegőrzése érdekében kifejtett áldozatos munkájáért”. Vizi E. Szilveszter 1936. december 31-én született, így hát jelképes pezsgőbontással köszöntjük a nyolcvan esztendejét betöltött világhírű tudóst, pannon értelmiségit. Számos elismerésben részesülő orvos-farmakológus, egyetemi tanár, akadémikus, Széchenyi-nagydíjas agykutató, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettje, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tiszteletbeli elnöke, a Mindentudás Egyeteme kezdeményezője, a Törzsasztal című adás egykori műsorvezetője, több egyetem díszdoktora. Közel húsz éve az alábbi indoklással kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét: „Az agykutatásban, a neurokémia ingerületátvitel területén elért kimagasló, nemzetközi elismertségű tudományos eredményei- ért, iskolateremtő oktatói és széles körű tudományszervező munkásságáért”, amiért több alkalommal Nobel-díjra terjesztették fel. Szá- mos elismerés mellett 2004-ben a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a díszdoktorai között tisztelheti. 2005-ben Lencsés György Ars Medica Díjjal és Emlékéremmel tüntette ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, a méltatásban kiemelve, hogy „rendkívüli jelentőségű szakmai munkássága mellett a határokon túli magyar tudományosság iránti elkötelezettsége és az erdélyi magyar orvostudomány támogatása” azok a szempontok, amelyek a döntést megindokolták. Mint népe sorsáért aggódó magyar értelmiségi, ő maga vallotta: „Vallásos neveltetésem hozzásegített ahhoz, hogy meg tudjam érteni az elnyomottakat, a rászorulókat. Például a kisebbségi sorban élőket, az erdélyi magyarság helyzetét”. Valóban, a nemzetközi tudóstársadalmon kívül, az egyetemes magyarságon belül az erdélyi magyarság nagyon sokat köszönhet neki. Tudósok és ismeretterjesztők, magányos kutatók és közösségépítők, orvosok és pedagógusok, közleményböngészők és tévénézők szembesülnek az ünnepelt szerteágazó életművével, kitartó tettrekészségével, páratlan derűlátásával és józan helyzetérté- kelésével. Olyan örök érvényű értékekkel, mint az ősök és a család tisztelete, a munka becsülete, a szülőföldhöz való hűség, a közösségi szolidaritás, a határokon átívelő őszinte emberszeretet, a nemzetközi kitekintés és anya- nyelvhez való ragaszkodás, a hit és az autonómia szolgálata. Az erdélyi magyarság sorsa iránti aggódásának kettős bizonyítéka, hogy 2006-ban elnyerte a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendet, amit tíz évre rá tiltakozásképpen visszaadott. Vizi E. Szilveszter agykutató értelmiségi felelősséggel vallja, hogy a tudós általában kisebbségiként gondolkodik. És mivel a magyar tudósnak rendkívül gazdag az anya- nyelve, ezért a magyar tudomány már-már csodákra képes. Egy tizenkét évvel ezelőtt elhangzott kolozsvári beszédéből idézek: „A határon túl élő magyarságnak – akár kisebbségi sorban él, akár nem – egyetlenegy kitörési pontja van, és ez a tudás. Amiként Mikó Imre gróf annak idején a történelmi alapok, az anyanyelv, a nemzeti szokások, az erkölcs megőrzését tűzte ki célul, ezeket tekintette a magyarság túl- élési lehetőségeinek”. A fenti gondolat folytatásaként a Csodálatos tanúságtétel – Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című könyvben olvasható beszélgetésünk üzenetértékű zárógondolatát idézem: »A tudást át kell adni. Közért- hetővé kell tenni. És a tudás egyetemességének a képviseletén túl, magyar nyelven kell megosztani a tudást, mert az a magyar nemzetet élteti. A tudós, tanár, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi számára Kányádi Sándor négysorosa az útravaló: „Aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”«. E rövid méltatás, a tőle idézett néhány gondolat, de legfőképpen személyiségének varázsa és kisugárzása mind-mind azt bizonyítja, hogy Vizi E. Szilveszter szeretetre alapozó hídépítő értelmiségi. A magyarokra oly jellemző széthúzás és irigység fölé emelkedve, neveltetésének és egyéni kvalitásainak köszönhetően azon kiváltságosak közé tartozik, akik otthon maradva és alkotva a külföldi megbecsülésen túl elnyerték a hazai elismerést is. Szerteágazó életművével, az erdélyi lét iránti cselekvő érzékenységével együtt értékelnünk kell az országhatárokon és a lélektani mezsgyéken átívelő egyesítő személyiségét. Nemcsak példaként szolgál, hanem a közös cselekvésben, az összefogásban rejlő társadalmi tőke erejére is figyelmeztet. Egykori és mindenkori tanítványaként, az EMKE országos elnöksége részéről sok szeretet- tel köszöntöm a Professzor Urat. Jelképesen az erdélyi magyarság nevében és tudatosan Erdélyből, a magyar tudomány és kultúra eme szegletéből, amelynek kiteljesedéséhez ő maga is tevékenyen hozzájárult. Szeretetre szeretettel válaszolunk. Isten éltesse! Kolozsvár, 2017. április 8.
Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
Majdnem napra pontosan három- száztíz éve, 1707. április 5-én a Dinnyeföld réten ünnepélyes ceremónia keretében beiktatták Erdély törvényes fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet, miközben – akkor még nem tudták – az utolsó marosvásárhelyi országgyűlésre került sor. Ma Erdély mindenkori fővárosában, a kolozsvári Bánffy-palotában egy másik, ugyancsak messze földön szeretett hazafi, Vizi E. Szilveszter akadémikus méltatására kerül sor. Kettőjük legközösebb jellemvonása: a haza szeretete, ami nem a holléttől függ. A magyar (erdélyi) lelkület, a közösségi alázat, ami az embert és közösséget próbáló történelmi-társadalmi változások közepette is naggyá tehet. Mindketten azok közé tartoznak – többedmagukkal, de nem feltétlenül sokadmagukkal együtt –, akik az embertársaik szeretetét is kivívták maguknak. Mert nagyon nagy dolog szeretni és szeretve lenni. Ennek jegyében veheti át most az ünnepelt az EMKE országos elnöksége által neki megítélt oklevelet, életműdíjat az alábbi indoklással: „a magyar tudományosság határon túli kiterjesztéséért, tudománynépszerűsítő és közéleti tevékenységé- ért, kulturális értékek köz- vetítéséért, az erdélyi magyarság érvényesülése és identitásmegőrzése érdekében kifejtett áldozatos munkájáért”. Vizi E. Szilveszter 1936. december 31-én született, így hát jelképes pezsgőbontással köszöntjük a nyolcvan esztendejét betöltött világhírű tudóst, pannon értelmiségit. Számos elismerésben részesülő orvos-farmakológus, egyetemi tanár, akadémikus, Széchenyi-nagydíjas agykutató, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettje, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tiszteletbeli elnöke, a Mindentudás Egyeteme kezdeményezője, a Törzsasztal című adás egykori műsorvezetője, több egyetem díszdoktora. Közel húsz éve az alábbi indoklással kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét: „Az agykutatásban, a neurokémia ingerületátvitel területén elért kimagasló, nemzetközi elismertségű tudományos eredményei- ért, iskolateremtő oktatói és széles körű tudományszervező munkásságáért”, amiért több alkalommal Nobel-díjra terjesztették fel. Szá- mos elismerés mellett 2004-ben a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a díszdoktorai között tisztelheti. 2005-ben Lencsés György Ars Medica Díjjal és Emlékéremmel tüntette ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, a méltatásban kiemelve, hogy „rendkívüli jelentőségű szakmai munkássága mellett a határokon túli magyar tudományosság iránti elkötelezettsége és az erdélyi magyar orvostudomány támogatása” azok a szempontok, amelyek a döntést megindokolták. Mint népe sorsáért aggódó magyar értelmiségi, ő maga vallotta: „Vallásos neveltetésem hozzásegített ahhoz, hogy meg tudjam érteni az elnyomottakat, a rászorulókat. Például a kisebbségi sorban élőket, az erdélyi magyarság helyzetét”. Valóban, a nemzetközi tudóstársadalmon kívül, az egyetemes magyarságon belül az erdélyi magyarság nagyon sokat köszönhet neki. Tudósok és ismeretterjesztők, magányos kutatók és közösségépítők, orvosok és pedagógusok, közleményböngészők és tévénézők szembesülnek az ünnepelt szerteágazó életművével, kitartó tettrekészségével, páratlan derűlátásával és józan helyzetérté- kelésével. Olyan örök érvényű értékekkel, mint az ősök és a család tisztelete, a munka becsülete, a szülőföldhöz való hűség, a közösségi szolidaritás, a határokon átívelő őszinte emberszeretet, a nemzetközi kitekintés és anya- nyelvhez való ragaszkodás, a hit és az autonómia szolgálata. Az erdélyi magyarság sorsa iránti aggódásának kettős bizonyítéka, hogy 2006-ban elnyerte a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendet, amit tíz évre rá tiltakozásképpen visszaadott. Vizi E. Szilveszter agykutató értelmiségi felelősséggel vallja, hogy a tudós általában kisebbségiként gondolkodik. És mivel a magyar tudósnak rendkívül gazdag az anya- nyelve, ezért a magyar tudomány már-már csodákra képes. Egy tizenkét évvel ezelőtt elhangzott kolozsvári beszédéből idézek: „A határon túl élő magyarságnak – akár kisebbségi sorban él, akár nem – egyetlenegy kitörési pontja van, és ez a tudás. Amiként Mikó Imre gróf annak idején a történelmi alapok, az anyanyelv, a nemzeti szokások, az erkölcs megőrzését tűzte ki célul, ezeket tekintette a magyarság túl- élési lehetőségeinek”. A fenti gondolat folytatásaként a Csodálatos tanúságtétel – Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című könyvben olvasható beszélgetésünk üzenetértékű zárógondolatát idézem: »A tudást át kell adni. Közért- hetővé kell tenni. És a tudás egyetemességének a képviseletén túl, magyar nyelven kell megosztani a tudást, mert az a magyar nemzetet élteti. A tudós, tanár, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi számára Kányádi Sándor négysorosa az útravaló: „Aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”«. E rövid méltatás, a tőle idézett néhány gondolat, de legfőképpen személyiségének varázsa és kisugárzása mind-mind azt bizonyítja, hogy Vizi E. Szilveszter szeretetre alapozó hídépítő értelmiségi. A magyarokra oly jellemző széthúzás és irigység fölé emelkedve, neveltetésének és egyéni kvalitásainak köszönhetően azon kiváltságosak közé tartozik, akik otthon maradva és alkotva a külföldi megbecsülésen túl elnyerték a hazai elismerést is. Szerteágazó életművével, az erdélyi lét iránti cselekvő érzékenységével együtt értékelnünk kell az országhatárokon és a lélektani mezsgyéken átívelő egyesítő személyiségét. Nemcsak példaként szolgál, hanem a közös cselekvésben, az összefogásban rejlő társadalmi tőke erejére is figyelmeztet. Egykori és mindenkori tanítványaként, az EMKE országos elnöksége részéről sok szeretet- tel köszöntöm a Professzor Urat. Jelképesen az erdélyi magyarság nevében és tudatosan Erdélyből, a magyar tudomány és kultúra eme szegletéből, amelynek kiteljesedéséhez ő maga is tevékenyen hozzájárult. Szeretetre szeretettel válaszolunk. Isten éltesse! Kolozsvár, 2017. április 8.
Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 18.
Továbbra sincs megoldva a magyar nyelv használatának joga az egészségügyben
Félrevezetőnek és károsnak nevezte a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" a romániai egészségügyi törvények múlt heti módosításával kapcsolatban az erdélyi Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) keddi közleményében, a csoport szerint ugyanis törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat.
Az MTI-hez kedden eljuttatott közleményében az AGFI a törvények áttanulmányozása után arra hívta fel a figyelmet: tévesen tájékoztatták a magyar közvéleményt arról, hogy a törvénymódosítások következtében a magyarok által is lakott erdélyi településeken kötelezővé válna az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használata. „Az RMDSZ és a sajtó értékelésével ellentétben ezek a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben" – pontosította a jogvédő csoport.
Példaként a kolozsvári gyermekkórház esetét hozta fel, melyben tavaly súlyosan megaláztak egy balesetben megsérült székelyföldi lányt, mert nem tudott románul válaszolni az orvos kérdéseire. Álláspontja szerint a kolozsvári kórházban „egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni" a most módosított törvény előírásainak. „Így továbbra sem lehet ezekre a jogszabályokra hivatkozva számon kérni, hogy a kolozsvári magyar pácienseket magyarul lássák el a város kórházaiban, még akkor sem ha Kolozsváron 50.000 magyar él" – állapította meg az AGFI.
A csoport hozzátette: a hatályos romániai jogszabályok értelmében a román nyelv ismerete hiányában a pácienst egy általa ismert nyelven kell ellátni. Nyomatékosította: a kisebbségi nyelvi jogok lényege viszont pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar nyelv.
Az AGFI arra hívta fel az erdélyi magyar politikai elit figyelmét, hogy félrevezető „a nyelvi jogok bővülését ünnepelni" a törvénymódosítás kapcsán, és ez a megközelítés gyengíti a közösség jogtudatosságát. A csoport mindezek ellenére figyelemre méltónak tartotta a törvénymódosításokat. „A romániai jogalkotó ugyanis először állapított meg a 20 százalékos etnikai küszöbön túl egy alternatív, 5000 fős küszöböt is, amire várhatóan könnyebben lehet majd hivatkozni az esetleges további jogszabály-módosításokkor" – áll a közleményben.
A román képviselőház a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kezdeményezésére április 11-én ellenszavazat nélkül fogadta el az egészségügyi törvények módosítását, amely szerint az egészségügyi és a szociális intézményekben is alkalmazni kell olyan dolgozókat, akik beszélik a nemzeti kisebbségek anyanyelvét. A módosított jogszabályok akkor válnak hatályossá, ha Klaus Iohannis államfő kihirdeti ezeket.
A törvénymódosításról az RMDSZ azon a címen számolt be, hogy „lehetővé tettük a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben".
Az AGFI korábban a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalommal (Cemo) együtt nyújtott be árnyékjelentést az Európa Tanácshoz a kisebbségvédelmi keretegyezmény tiszteletben tartásáról készített román kormányjelentéshez.
MTI; Erdély.ma
Félrevezetőnek és károsnak nevezte a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" a romániai egészségügyi törvények múlt heti módosításával kapcsolatban az erdélyi Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) keddi közleményében, a csoport szerint ugyanis törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat.
Az MTI-hez kedden eljuttatott közleményében az AGFI a törvények áttanulmányozása után arra hívta fel a figyelmet: tévesen tájékoztatták a magyar közvéleményt arról, hogy a törvénymódosítások következtében a magyarok által is lakott erdélyi településeken kötelezővé válna az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használata. „Az RMDSZ és a sajtó értékelésével ellentétben ezek a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben" – pontosította a jogvédő csoport.
Példaként a kolozsvári gyermekkórház esetét hozta fel, melyben tavaly súlyosan megaláztak egy balesetben megsérült székelyföldi lányt, mert nem tudott románul válaszolni az orvos kérdéseire. Álláspontja szerint a kolozsvári kórházban „egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni" a most módosított törvény előírásainak. „Így továbbra sem lehet ezekre a jogszabályokra hivatkozva számon kérni, hogy a kolozsvári magyar pácienseket magyarul lássák el a város kórházaiban, még akkor sem ha Kolozsváron 50.000 magyar él" – állapította meg az AGFI.
A csoport hozzátette: a hatályos romániai jogszabályok értelmében a román nyelv ismerete hiányában a pácienst egy általa ismert nyelven kell ellátni. Nyomatékosította: a kisebbségi nyelvi jogok lényege viszont pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar nyelv.
Az AGFI arra hívta fel az erdélyi magyar politikai elit figyelmét, hogy félrevezető „a nyelvi jogok bővülését ünnepelni" a törvénymódosítás kapcsán, és ez a megközelítés gyengíti a közösség jogtudatosságát. A csoport mindezek ellenére figyelemre méltónak tartotta a törvénymódosításokat. „A romániai jogalkotó ugyanis először állapított meg a 20 százalékos etnikai küszöbön túl egy alternatív, 5000 fős küszöböt is, amire várhatóan könnyebben lehet majd hivatkozni az esetleges további jogszabály-módosításokkor" – áll a közleményben.
A román képviselőház a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kezdeményezésére április 11-én ellenszavazat nélkül fogadta el az egészségügyi törvények módosítását, amely szerint az egészségügyi és a szociális intézményekben is alkalmazni kell olyan dolgozókat, akik beszélik a nemzeti kisebbségek anyanyelvét. A módosított jogszabályok akkor válnak hatályossá, ha Klaus Iohannis államfő kihirdeti ezeket.
A törvénymódosításról az RMDSZ azon a címen számolt be, hogy „lehetővé tettük a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben".
Az AGFI korábban a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalommal (Cemo) együtt nyújtott be árnyékjelentést az Európa Tanácshoz a kisebbségvédelmi keretegyezmény tiszteletben tartásáról készített román kormányjelentéshez.
MTI; Erdély.ma
2017. április 19.
A képviselőház elutasította a zászlótörvény módosítását
Elutasította a képviselőház április 19-én, szerdán a zászló- és himnusztörvény módosításáról szóló törvényhozói kezdeményezést, amely elfogadása esetén ellehetetlenítette volna a székely zászló kitűzését, illetve a székely himnusz megszólaltatását, nemcsak közintézményekben, hanem az ország egész területén.
A tervezet célja az volt, hogy betiltsa a Románia által el nem ismert államok, vagy „az országon belüli hivatalosan el nem ismert régiók" zászlóinak kitűzését, illetve az „alkotmányellenes, szegregációs célokat követő entitások" himnuszának megszólaltatását. A kezdeményezők nevében Sorin Avram Iacoban szociáldemokrata képviselő indoklásában kifejtette: az teszi szükségessé a törvény módosítását, hogy „szakadár szervezetek nyíltan a területi elkülönülésért küzdenek és az alkotmányos rend ellen uszítanak". A tervezet előírásai között szerepelt, hogy más államok himnuszát csak nemzetközi események, találkozók ünnepségek alkalmával szabad nyilvánosan megszólaltatni, hogy bármilyen hazai – helyi, nemzeti, nemzetközi – sporteseményen ki kell tűzni a román zászlót és el kell énekelni a román himnuszt, hogy valamennyi romániai rádió és televízió műsorát a román himnusz énekelt változatával kell kezdeni és befejezni, és hogy minden nap el kell énekelni a román himnuszt az iskolákban a tanórák kezdete előtt.
A törvénymódosítást tavaly februárban kezdeményezte 58 szociáldemokrata és liberális törvényhozó. A szenátusban hallgatólagosan már elfogadottnak nyilvánított tervezetet most szavazattöbbséggel vetette el a képviselőházi szociálliberális kormánytöbbség. A székelyföldi megyék prefektusai az utóbbi években perek tucatjait indították azon magyar többségű önkormányzatok ellen, amelyek a közhivatalokra vagy közterekre – Románia és az Európai Unió zászlaja mellé – kitűzték a székely zászlót. A román törvények tiltják más államok zászlójának kitűzését, kivéve ha diplomáciai eseményekről, vagy sportrendezvényekről van szó. Más jelképek használata nem tilos, az önkormányzatok mégis rendre elveszítették a székely zászlók kitűzése miatt ellenük indított pereket.
MTI; Erdély.ma
Elutasította a képviselőház április 19-én, szerdán a zászló- és himnusztörvény módosításáról szóló törvényhozói kezdeményezést, amely elfogadása esetén ellehetetlenítette volna a székely zászló kitűzését, illetve a székely himnusz megszólaltatását, nemcsak közintézményekben, hanem az ország egész területén.
A tervezet célja az volt, hogy betiltsa a Románia által el nem ismert államok, vagy „az országon belüli hivatalosan el nem ismert régiók" zászlóinak kitűzését, illetve az „alkotmányellenes, szegregációs célokat követő entitások" himnuszának megszólaltatását. A kezdeményezők nevében Sorin Avram Iacoban szociáldemokrata képviselő indoklásában kifejtette: az teszi szükségessé a törvény módosítását, hogy „szakadár szervezetek nyíltan a területi elkülönülésért küzdenek és az alkotmányos rend ellen uszítanak". A tervezet előírásai között szerepelt, hogy más államok himnuszát csak nemzetközi események, találkozók ünnepségek alkalmával szabad nyilvánosan megszólaltatni, hogy bármilyen hazai – helyi, nemzeti, nemzetközi – sporteseményen ki kell tűzni a román zászlót és el kell énekelni a román himnuszt, hogy valamennyi romániai rádió és televízió műsorát a román himnusz énekelt változatával kell kezdeni és befejezni, és hogy minden nap el kell énekelni a román himnuszt az iskolákban a tanórák kezdete előtt.
A törvénymódosítást tavaly februárban kezdeményezte 58 szociáldemokrata és liberális törvényhozó. A szenátusban hallgatólagosan már elfogadottnak nyilvánított tervezetet most szavazattöbbséggel vetette el a képviselőházi szociálliberális kormánytöbbség. A székelyföldi megyék prefektusai az utóbbi években perek tucatjait indították azon magyar többségű önkormányzatok ellen, amelyek a közhivatalokra vagy közterekre – Románia és az Európai Unió zászlaja mellé – kitűzték a székely zászlót. A román törvények tiltják más államok zászlójának kitűzését, kivéve ha diplomáciai eseményekről, vagy sportrendezvényekről van szó. Más jelképek használata nem tilos, az önkormányzatok mégis rendre elveszítették a székely zászlók kitűzése miatt ellenük indított pereket.
MTI; Erdély.ma
2017. április 19.
Húsvéti varázslat Kézdivásárhelyen
Húsvéthétfőn a hideg idő ellenére mintegy 2500–3000 résztvevővel zajlott a kézdivásárhelyi sportcsarnok környékén az első alkalommal megtartott Húsvéti varázslat családi rendezvény. Az RMDSZ Kézdivásárhelyi Nőszervezete által, a Wegener Pro Sanitate Alapítvány társszervezésében, valamint a Zarah Moden Kft. és a New Fashion Rt. készruhagyárak főtámogatásával létrejött rendezvényt hagyományteremtő szándékkal indították el.
Az eseményre kilátogató felnőtteknek és kisgyermekeknek a szervezők igazi húsvéti hangulatot teremtettek. Bekapcsolódott több helyi civil szervezet: a Pro Pectus Egyesület, a Helen Doron Nyelviskola, a KreaKids Stúdió, a Zöld Nap Egyesület, az Antanténusz Egyesület, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete, a Benji Állatvedő Egyesület stb. A látogatók találkozhattak Nyuszi Gyuszival és Cuki Nyuszival, kézműves-tevékenységeken, népi gyerekjátékokon vehettek részt, angol nyelvű mondókákat tanulhattak, volt állatsimogató, vásári zenebona, jó hangulat, a helyi óvodások és kisiskolások, valamint a Bod Péter Tanítóképző Gyöngyvirág néptánccsoportjának táncosai ünnepi műsort adtak elő. A kicsik Meseországba is ellátogattak, kipróbálták a lovas hintózást, a groufie-fotózást, arcfestést, mézeskalács-díszítést, a szobrászkodást, élő malmozást, és megismerhették Háromszék 7 csodáját virtuális szemüvegeken keresztül. A nőegyesület tagjai egész nap zsíros kenyérrel és meleg teával kínálták a megjelenteket, a legkisebbek pedig a rendezvény ideje alatt a kindertojásokat kereshették. Az elsősegély-ellátásról a sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodtak.
Az RMDSZ Nőszervezetének munkájában fontos szerepet kapnak a közösségépítő tevékenységek, az értékmegőrzés, a hagyományápolás – hangsúlyozta köszöntőbeszédében Ájgel Ágnes, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének elnöke: „A mai eseményen sok szép húsvéti vers és ének lesz hallható, szól a zene, táncolni is lehet. Megismerhetjük a hagyományos locsolási szokásokat, és a sort még folytathatnánk, hiszen számos népszokásunk van még, amely az ünnepkörhöz tartozik, és amelyekről manapság mintha kicsit megfeledkeznénk. Úgy gondoljuk, érdemes az ünnepet újraértelmezve a hagyományokat továbbörökíteni, s megmutatni, megtanítani gyermekeinknek ezek szépségét, jelentését” – mondotta többek között. Fejér Melinda, az RMDSZ Kézdivásárhelyi Nőszervezetének elnöke köszönetét fejezte ki mindazon intézményeknek, egyesületeknek, szervezeteknek, vállalkozóknak és magánszemélyeknek, amelyek/akik hozzájárultak a Húsvéti varázslat megszervezéséhez, sikeréhez. „Egy álmunk vált valóra azáltal, hogy az első alkalommal megszervezett esemény ilyen nagy sikernek örvendett. Boldog vagyok, hogy több száz gyerek arcára tudtunk ma mosolyt varázsolni, a családoknak pedig tartalmas és értékes pillanatokat szerezni. A Húsvéti varázslatot ezentúl minden évben megszervezzük” – emelte ki a főszervező.
A rendezvény ideje alatt eladott tombolákból, valamint a színpadon elhelyezett adománydobozba begyűlt jelentős összeget a szervezők Kelemen Kata tanítónő másfél éves beteg kislánya, Hanna támogatására ajánlják fel. A tombolán közel száz nyereményt sorsoltak ki. Bakk-Vitális Mária Kinga főtámogató, a két német tőkéjű nadrággyár vezérigazgatója meglátása szerint Sárkány Hanna, a Wegener Pro Sanitate Alapítvány rendezvényszervezője és Fejér Melinda csillagos tízest érdemel szervezésből.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Húsvéthétfőn a hideg idő ellenére mintegy 2500–3000 résztvevővel zajlott a kézdivásárhelyi sportcsarnok környékén az első alkalommal megtartott Húsvéti varázslat családi rendezvény. Az RMDSZ Kézdivásárhelyi Nőszervezete által, a Wegener Pro Sanitate Alapítvány társszervezésében, valamint a Zarah Moden Kft. és a New Fashion Rt. készruhagyárak főtámogatásával létrejött rendezvényt hagyományteremtő szándékkal indították el.
Az eseményre kilátogató felnőtteknek és kisgyermekeknek a szervezők igazi húsvéti hangulatot teremtettek. Bekapcsolódott több helyi civil szervezet: a Pro Pectus Egyesület, a Helen Doron Nyelviskola, a KreaKids Stúdió, a Zöld Nap Egyesület, az Antanténusz Egyesület, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete, a Benji Állatvedő Egyesület stb. A látogatók találkozhattak Nyuszi Gyuszival és Cuki Nyuszival, kézműves-tevékenységeken, népi gyerekjátékokon vehettek részt, angol nyelvű mondókákat tanulhattak, volt állatsimogató, vásári zenebona, jó hangulat, a helyi óvodások és kisiskolások, valamint a Bod Péter Tanítóképző Gyöngyvirág néptánccsoportjának táncosai ünnepi műsort adtak elő. A kicsik Meseországba is ellátogattak, kipróbálták a lovas hintózást, a groufie-fotózást, arcfestést, mézeskalács-díszítést, a szobrászkodást, élő malmozást, és megismerhették Háromszék 7 csodáját virtuális szemüvegeken keresztül. A nőegyesület tagjai egész nap zsíros kenyérrel és meleg teával kínálták a megjelenteket, a legkisebbek pedig a rendezvény ideje alatt a kindertojásokat kereshették. Az elsősegély-ellátásról a sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodtak.
Az RMDSZ Nőszervezetének munkájában fontos szerepet kapnak a közösségépítő tevékenységek, az értékmegőrzés, a hagyományápolás – hangsúlyozta köszöntőbeszédében Ájgel Ágnes, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének elnöke: „A mai eseményen sok szép húsvéti vers és ének lesz hallható, szól a zene, táncolni is lehet. Megismerhetjük a hagyományos locsolási szokásokat, és a sort még folytathatnánk, hiszen számos népszokásunk van még, amely az ünnepkörhöz tartozik, és amelyekről manapság mintha kicsit megfeledkeznénk. Úgy gondoljuk, érdemes az ünnepet újraértelmezve a hagyományokat továbbörökíteni, s megmutatni, megtanítani gyermekeinknek ezek szépségét, jelentését” – mondotta többek között. Fejér Melinda, az RMDSZ Kézdivásárhelyi Nőszervezetének elnöke köszönetét fejezte ki mindazon intézményeknek, egyesületeknek, szervezeteknek, vállalkozóknak és magánszemélyeknek, amelyek/akik hozzájárultak a Húsvéti varázslat megszervezéséhez, sikeréhez. „Egy álmunk vált valóra azáltal, hogy az első alkalommal megszervezett esemény ilyen nagy sikernek örvendett. Boldog vagyok, hogy több száz gyerek arcára tudtunk ma mosolyt varázsolni, a családoknak pedig tartalmas és értékes pillanatokat szerezni. A Húsvéti varázslatot ezentúl minden évben megszervezzük” – emelte ki a főszervező.
A rendezvény ideje alatt eladott tombolákból, valamint a színpadon elhelyezett adománydobozba begyűlt jelentős összeget a szervezők Kelemen Kata tanítónő másfél éves beteg kislánya, Hanna támogatására ajánlják fel. A tombolán közel száz nyereményt sorsoltak ki. Bakk-Vitális Mária Kinga főtámogató, a két német tőkéjű nadrággyár vezérigazgatója meglátása szerint Sárkány Hanna, a Wegener Pro Sanitate Alapítvány rendezvényszervezője és Fejér Melinda csillagos tízest érdemel szervezésből.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 19.
A pelikán jegyében a Duna-deltában
Beszélgetés a 75 éves Kiss J. Botond biológussal, szakíróval, deltakutatóval
1965-től a Duna-delta Múzeum, majd a Duna-delta Kutatóintézet ornitológus szakembere Tulceán. 1990 óta a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Őr- és Ellenőr Testületét vezette. A Romániai Madártani Társaság, a Romániai Vadászati Társaság és az NGO Group Pro Delta alapító tagja.
– Hogyan lett biológus?
– Szeretném hinni: annak születtem. Édesanyám fejlesztette ki bennem a természetszeretetet. A magyardécsei templom 1765-ös építésű szószékkoronáján – amely alól egy igaz ember, édesapám 46 évig hirdette az Igét – ott a mellét föltépő, faragott pelikán három fiókájával. Gyermekként ez ragadott meg, nem az átvitt, szimbolikus értelme, hanem a madár különössége. Utánaolvastam, néztem a kevés dokumentumfilmet, ami élőhelyéről, a Duna-deltáról készült, kerestem a találkozást. Aztán megkaptam a lehetőséget, otthagytam a katedrát meg Erdélyországot, és életem a pelikán jegyébe fordult. Olyannyira, hogy a kutatóintézet címerén – ahonnan kiöregedtem – ott van a gödény. A később megszülető Őr-és Ellenőrtestületnek én terveztem a szolgálati jelvényét. Ez egy, a delta fölött átrepülő pelikán. Sok terepmunkám és tanulmányom fűződik hozzá, valaha tán könyvet is írok róluk…
– Tudtommal most is dolgozik, túl a 75-ön is aktív.
– Bedolgozom még az Intézetbe, rövid szerződésekkel, félállásban. Aiszóposz azon morálja, miszerint az öreg oroszlánnak már nincs barátja, nem minden esetben érvényes. Jó tanítványokat neveltem – most segítem a harmadik volt inasom doktorálását –, nem sietnek, hogy véglegesen kimarjanak, az ifjú farkas szindróma az adott esetben nem túlságosan éles; talán jó az öreg a háznál. Ebben az is benne van, hogy kemény önéletrajzzal rendelkezem, amely a benyújtott pályázatok elbírálásánál pontokat, több esélyt eredményezhet. Az is számba vehető, hogy életem során számos szakmabelivel alakítottam ki közvetlen, jó kapcsolatot. Ami nyomaszt, a nagy információáradat, amellyel hosszú távon képtelen vagyok megbirkózni, no meg a kutatási témák orientációja. Annak idején az egyetemről táplálkozásbiológiai érdeklődéssel távoztam, ez a témakör olyan félszáz publikációmban tükröződik. Akkoriban minden élőlényről azt kérdeztük: mit eszik, hasznos-e vagy káros?
– Herman Ottó már a múlt század elején megírta: „nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van”...
– A hetvenes években divatba jöttek a magatartáskutató kérdések, majd a századforduló után, az uniós fölzárkózás kezdetén a biológiai sokféleség fölleltározása, amely a védterületek kijelöléséhez, majd a kezelési stratégiák kidolgozásához és a hatástanulmányok elkészítéséhez szükséges. Szakmánkban manapság talán az egészségüggyel kapcsolatos, alkalmazott biológiai projektekkel lehet eredményesebben érvényesülni – a döntéshozók érzékenyek az ilyenekre –, mert az írott és elektronikus sajtó folyamatosan ijesztgeti a társadalmat valami világméretű nyavalyával. Ennek leküzdése rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, nem vagyok elég rugalmas az új szemlélethez, így alakul ki az emberben a szükségtelenség érzése, és tudatosodik a törvény: aminek van kezdete, annak van vége is, és valamikor mindent abba kell hagyni… Ergo: a tudományos munkát is! Nem akarok elszakadni a természettől, levegőzni járni a városi parkokba, gyarló közszolgáltatások örökös kiszolgáltatottja lenni – nos, ebben a gondolatkörben vásároltam és hozattam rendbe egy nádfödeles, vályogfalú, öreg parasztházat a lagúnák partján, fafűtéssel, vízzel a kútból, szőlővel-gyümölcsössel, zöldségessel, no meg deszkabudival a kert sarkában. Még az utca neve is predesztinált: Darvak utcája. Kicsiny menedék, ahová jó visszavonulni az egyre inkább rohanó világ elől. A részidős munkán kívül csak bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni járunk be a városba. Nincs úgynevezett társadalmi életünk. Az ember homo ludens: játszó ember. Vénségére mit játszhat a magyardécsei születésű-neveltetésű Kiss J. Botond, aki mindig játszó embernek szerette volna tudni magát? Azon a szűk félhektáron 350 szőlőtőke, no meg legalább két tucat faj gyümölcstermő fám és cserjém van. Köztük szokatlanabbak is: pl. jujuba, füge, kaki, gránátalma, naspolya, gozsi, szelídberkenye stb. A híres gyümölcstermesztő faluban töltött gyermekkor emlékeire ráépülnek az újabb világhálós ismeretek. Ások, ültetek, metszek, oltok-szemzek – mindez állandó elfoglaltságot ad, feleségemmel együtt. Haszonállatot nem tartunk, a helybéliekkel legfeljebb köszönő viszonyban vagyunk. Nem olyanok, mint akiket Magyardécsén gyermekkoromban vagy Havadon tanárként megismertem. Itt a parasztember majdhogynem elfelejtett dolgozni, gazdálkodni. Egy kis halorzás a Razelm vizein, járulék a részibe kiadott földek után, sokan hektáronként kótyavetyélik el a kolhozból visszakapott tulajdonukat, s a kocsma körül mindig van forgalom... No meg ott a társadalmi segély is. Akkor meg minek dolgozni?! Nem célzatosan, inkább véletlenül kapta a helyhatóságtól az utca a nevét, ahol a templom meg két kocsma áll: Kultúra utcája. Igaz, van ott kultúrház is, de elsődlegesen csak arra szolgál, hogy lagzik alkalmával kibéreljék. A „szellemi központ” tulajdonképpen a italkimérés. Erre nem látni egy rendesen visszanyesett gyümölcsfát, simára kefélt szőrű tehenet. Miről beszélhetünk a szomszédokkal? Helyi értelmiség alig van, legtöbbjükkel legfeljebb illogatni lehetne, magunkra vagyunk az asszonnyal. Mindent magunknak kell elvégeznünk; segítséget, illetve napszámost még a favágáshoz sem kapni. Aki vadfát hoz az erdőből, beoltja, neveli, gondozza, az szeretné hinni, hogy lesz még holnap, tán holnapután is… Tehát nem vagyok elveszve, a telken belül mindig van tennivaló, ha nem a gyümölcsösben, akkor a barkácsműhelyben vagy a szeszlepárlóban. S ha bemegyek szűkre szabott szobácskámba, ott a mai technika általam legtöbbre becsült megvalósítása: a világhálóra kapcsolt komputer. Az interneten pedig rengeteg ismeret, olvasnivaló, olyan könyvek, amelyek eddig kimaradtak, számomra hozzáférhetetlenek voltak. Tájékozódni lehet, a kollégák éppen mit publikáltak, milyen projekteken dolgoznak... Sőt, néha az írás is megy, bár lényegesen nehezebben, mint egy tudományos kutatóintézetben. De mit írna az ember vénségére? Publikációim jegyzékében körülbelül 330 cím van, ezek nyomtatásban is megjelent szakcikkek, és pár könyv is. Nem igazán töröm magam, hogy újabbakat hozzak létre, már nem szükséges bizonyítanom. Sokáig álmodoztam, hogy milyen jó könyvet hozok össze nyugdíjazás után. A címe ez lenne: A Nagy Kaland árnyékában. Azért kaland, mert elég hányatott, néha kalandos életem volt. De mi volt az én életsorsom pl. gróf Teleki Sámueléhez képest?... Az volt a nagy kaland, a világtérkép utolsó nagy, fehér foltjának fölszámolása Afrika mélyén! De nem elégedetlenkedem, nekem ennyi jutott. Legalább deltai fél évszázadom kissé összeolvad Románia biológiatörténetével.
És kinek is írjon az ember? A könyvolvasók lassan kikopnak társadalmunk korösszetételéből, a fiatalabbak, elsősorban a gyerekek az elektronikus fölszerelések rabjai. Őket már nem igazán érdekli a nyomtatott betű. Az Indiáról szóló könyvem jut eszembe, amelynek nem volt kellő reklámja, terjesztője – így a példányok zöme most is ott porosodik Szabó Mártánál Udvarhelyen. A Didaktikai és Pedagógiai Kiadónál megjelent utóbbi kötetem, a Suttog a természet sem volt nagy durranás, bár örömömre több erdélyi magyar iskolába eljutott. Mostanában tematikus előadásokat tartani sem hívogatnak, bár szívesen mesélnék, például a dél-afrikai Krüger Parkról, dúsabb hallgatóság körében.
A deltáról viszont nem akarok beszélni, mert sírva fakadnék a hallgatóság előtt, és az ilyen reakció az én koromban már nem áll jól. De azért nem érzem teljesen haszontalannak életemet, legalábbis, ameddig tart az egészségem.
– Miért mondja, hogy sírni tudna érte, hát nem egy szép, számos élőlénynek otthont adó rezervátumról van szó?
– Legyen bár pusztába kiáltott szó, megpróbálom röviden összefoglalni. Bioszféra védterület vagyunk, helyi lakossággal, jelentős gazdasági hatású turizmussal, komoly érdekeltséggel az ipari jellegű halászatban, közlekedésben, mezőgazdaságban. De ki ellenőrzi, foganatosítja a zömében helyes törvényes rendelkezést? Az Őrtestület ma már csak egy halványodó legenda, a most meglévő szervek közül pedig csak az Ökológiai Gárda mutat föl látványosabb eredményt. A többiek hathatóssága kérdéses. Én nem a Delta Force-ba való újratelepítést látom megoldásnak, hanem visszamenni a 1990-es évek elvárásaihoz. Hogy a testület ne a Természetkezelőség mostohagyereke legyen, hanem ismét önálló intézmény, ahogyan megálmodtuk. Sokszor elmondtam, többször megírtam ezt a receptet, most csak megismétlem. Példa: a nagy ichthyológus, a román halászat hajdani megszervezője, Grigore Antipa idején egytucatnyi válogatott őrből álló testülettel – evezős ladikjaikkal – delta-szerte sikerrel képviselték a törvényt. Másik, igen fontos dolog a védett terület kormányzójának személye. Annak idején nagy örömmel fogalmaztuk meg: a védterület főnöke ne legyen valami igazgatócska, hanem a terület nemzetközi jelentőségét tükröző, legalább helyettes államtitkár rangú kormányzó, akinek kinevezését a Román Tudományos Akadémia is akkreditálja. Nos, ez utóbbi kitétel már az első törvényátrendezéskor megbukott, politikai leosztás lett belőle. Az eredményt a kormányzó személye körül tavaly nyáron kipattant botrány is tükrözi: kiderült, hány milliócska euróért cserélt gazdát a kormányzói szék, egy üzletembernek álcázott maffiafőnök érdekében. Ma sem tudni biztosan, milyen házi feladattal jött a három hónapos mandátumra kibérelt kormányzó. Nagyon kemény, alaposan fölkészült szakember kellene ide, aki jól adminisztrál, nem kötik csoport- vagy egyéni érdekek, vigyáz a rendelkezések betartására, és tartja hátát az embereiért. De ki lenne ez a Grál-lovag, aki – a konjunktúra ismeretében – lecserélhetné a mostani főnököt?
Sok mindent kellene és lehetne tenni itt, például rendezni a deltai közlekedést. Ugyanakkor hiányzik az ellenőrző szerv. De ha lenne is, nincs megszabva a szabálytalanságért kiróható büntetés. Ott van a delta érintetlenségének földarabolása, a titkon fölhúzott halásztanyák, törvénytelenül besettenkedő remetelakok, turisztikai objektumok, az aggasztó méretű orvhalászat meg a vadkempingezés. Nem a természetes vízháztartás érdekében, hanem turisztikai meggondolásból végzett mederkotrások, a lecsapolt, alacsonyan fekvő területek mezőgazdasági területté való átalakítása, a helyhatósági rendeletek, amelyek megengedik a törvények áthágását. Például a védett madártelepek turisztikai objektummá való átalakítását, a kolóniákban pedig – legalább szemszúrásból – megkötéssel csak max. 5 km/óra sebességgel lehessen közlekedni. Pedig nem volna szabad bemenni sem 5, sem 55 km-es sebességgel, mert a törvény tiltja. A prefektus – persze, csak szóban – megengedte a turisztikai cégeknek… Külön könyvet lehetne mindezekről írni, de kinek és miért? A politika a gazdasági érdekek emanációja, a törvényhozó politikus pedig az üzletember kreatúrája. Ismét a pusztába kiáltó szó parabolája: a kilátástalanság.
Nos, ebben a helyzetben kell a pelikán jegyéből visszahúzódnom megint a jó öreg oroszlánéba, amely alatt születtem, és örülnöm, hogy vénségemre nem érem meg szeretett Duna-deltám végnapjait. Szomorú dolgok ezek, de ha már kérdezett, én őszintén, tapasztalataim alapján válaszoltam.
SZÉKELY FERENC / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés a 75 éves Kiss J. Botond biológussal, szakíróval, deltakutatóval
1965-től a Duna-delta Múzeum, majd a Duna-delta Kutatóintézet ornitológus szakembere Tulceán. 1990 óta a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Őr- és Ellenőr Testületét vezette. A Romániai Madártani Társaság, a Romániai Vadászati Társaság és az NGO Group Pro Delta alapító tagja.
– Hogyan lett biológus?
– Szeretném hinni: annak születtem. Édesanyám fejlesztette ki bennem a természetszeretetet. A magyardécsei templom 1765-ös építésű szószékkoronáján – amely alól egy igaz ember, édesapám 46 évig hirdette az Igét – ott a mellét föltépő, faragott pelikán három fiókájával. Gyermekként ez ragadott meg, nem az átvitt, szimbolikus értelme, hanem a madár különössége. Utánaolvastam, néztem a kevés dokumentumfilmet, ami élőhelyéről, a Duna-deltáról készült, kerestem a találkozást. Aztán megkaptam a lehetőséget, otthagytam a katedrát meg Erdélyországot, és életem a pelikán jegyébe fordult. Olyannyira, hogy a kutatóintézet címerén – ahonnan kiöregedtem – ott van a gödény. A később megszülető Őr-és Ellenőrtestületnek én terveztem a szolgálati jelvényét. Ez egy, a delta fölött átrepülő pelikán. Sok terepmunkám és tanulmányom fűződik hozzá, valaha tán könyvet is írok róluk…
– Tudtommal most is dolgozik, túl a 75-ön is aktív.
– Bedolgozom még az Intézetbe, rövid szerződésekkel, félállásban. Aiszóposz azon morálja, miszerint az öreg oroszlánnak már nincs barátja, nem minden esetben érvényes. Jó tanítványokat neveltem – most segítem a harmadik volt inasom doktorálását –, nem sietnek, hogy véglegesen kimarjanak, az ifjú farkas szindróma az adott esetben nem túlságosan éles; talán jó az öreg a háznál. Ebben az is benne van, hogy kemény önéletrajzzal rendelkezem, amely a benyújtott pályázatok elbírálásánál pontokat, több esélyt eredményezhet. Az is számba vehető, hogy életem során számos szakmabelivel alakítottam ki közvetlen, jó kapcsolatot. Ami nyomaszt, a nagy információáradat, amellyel hosszú távon képtelen vagyok megbirkózni, no meg a kutatási témák orientációja. Annak idején az egyetemről táplálkozásbiológiai érdeklődéssel távoztam, ez a témakör olyan félszáz publikációmban tükröződik. Akkoriban minden élőlényről azt kérdeztük: mit eszik, hasznos-e vagy káros?
– Herman Ottó már a múlt század elején megírta: „nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van”...
– A hetvenes években divatba jöttek a magatartáskutató kérdések, majd a századforduló után, az uniós fölzárkózás kezdetén a biológiai sokféleség fölleltározása, amely a védterületek kijelöléséhez, majd a kezelési stratégiák kidolgozásához és a hatástanulmányok elkészítéséhez szükséges. Szakmánkban manapság talán az egészségüggyel kapcsolatos, alkalmazott biológiai projektekkel lehet eredményesebben érvényesülni – a döntéshozók érzékenyek az ilyenekre –, mert az írott és elektronikus sajtó folyamatosan ijesztgeti a társadalmat valami világméretű nyavalyával. Ennek leküzdése rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, nem vagyok elég rugalmas az új szemlélethez, így alakul ki az emberben a szükségtelenség érzése, és tudatosodik a törvény: aminek van kezdete, annak van vége is, és valamikor mindent abba kell hagyni… Ergo: a tudományos munkát is! Nem akarok elszakadni a természettől, levegőzni járni a városi parkokba, gyarló közszolgáltatások örökös kiszolgáltatottja lenni – nos, ebben a gondolatkörben vásároltam és hozattam rendbe egy nádfödeles, vályogfalú, öreg parasztházat a lagúnák partján, fafűtéssel, vízzel a kútból, szőlővel-gyümölcsössel, zöldségessel, no meg deszkabudival a kert sarkában. Még az utca neve is predesztinált: Darvak utcája. Kicsiny menedék, ahová jó visszavonulni az egyre inkább rohanó világ elől. A részidős munkán kívül csak bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni járunk be a városba. Nincs úgynevezett társadalmi életünk. Az ember homo ludens: játszó ember. Vénségére mit játszhat a magyardécsei születésű-neveltetésű Kiss J. Botond, aki mindig játszó embernek szerette volna tudni magát? Azon a szűk félhektáron 350 szőlőtőke, no meg legalább két tucat faj gyümölcstermő fám és cserjém van. Köztük szokatlanabbak is: pl. jujuba, füge, kaki, gránátalma, naspolya, gozsi, szelídberkenye stb. A híres gyümölcstermesztő faluban töltött gyermekkor emlékeire ráépülnek az újabb világhálós ismeretek. Ások, ültetek, metszek, oltok-szemzek – mindez állandó elfoglaltságot ad, feleségemmel együtt. Haszonállatot nem tartunk, a helybéliekkel legfeljebb köszönő viszonyban vagyunk. Nem olyanok, mint akiket Magyardécsén gyermekkoromban vagy Havadon tanárként megismertem. Itt a parasztember majdhogynem elfelejtett dolgozni, gazdálkodni. Egy kis halorzás a Razelm vizein, járulék a részibe kiadott földek után, sokan hektáronként kótyavetyélik el a kolhozból visszakapott tulajdonukat, s a kocsma körül mindig van forgalom... No meg ott a társadalmi segély is. Akkor meg minek dolgozni?! Nem célzatosan, inkább véletlenül kapta a helyhatóságtól az utca a nevét, ahol a templom meg két kocsma áll: Kultúra utcája. Igaz, van ott kultúrház is, de elsődlegesen csak arra szolgál, hogy lagzik alkalmával kibéreljék. A „szellemi központ” tulajdonképpen a italkimérés. Erre nem látni egy rendesen visszanyesett gyümölcsfát, simára kefélt szőrű tehenet. Miről beszélhetünk a szomszédokkal? Helyi értelmiség alig van, legtöbbjükkel legfeljebb illogatni lehetne, magunkra vagyunk az asszonnyal. Mindent magunknak kell elvégeznünk; segítséget, illetve napszámost még a favágáshoz sem kapni. Aki vadfát hoz az erdőből, beoltja, neveli, gondozza, az szeretné hinni, hogy lesz még holnap, tán holnapután is… Tehát nem vagyok elveszve, a telken belül mindig van tennivaló, ha nem a gyümölcsösben, akkor a barkácsműhelyben vagy a szeszlepárlóban. S ha bemegyek szűkre szabott szobácskámba, ott a mai technika általam legtöbbre becsült megvalósítása: a világhálóra kapcsolt komputer. Az interneten pedig rengeteg ismeret, olvasnivaló, olyan könyvek, amelyek eddig kimaradtak, számomra hozzáférhetetlenek voltak. Tájékozódni lehet, a kollégák éppen mit publikáltak, milyen projekteken dolgoznak... Sőt, néha az írás is megy, bár lényegesen nehezebben, mint egy tudományos kutatóintézetben. De mit írna az ember vénségére? Publikációim jegyzékében körülbelül 330 cím van, ezek nyomtatásban is megjelent szakcikkek, és pár könyv is. Nem igazán töröm magam, hogy újabbakat hozzak létre, már nem szükséges bizonyítanom. Sokáig álmodoztam, hogy milyen jó könyvet hozok össze nyugdíjazás után. A címe ez lenne: A Nagy Kaland árnyékában. Azért kaland, mert elég hányatott, néha kalandos életem volt. De mi volt az én életsorsom pl. gróf Teleki Sámueléhez képest?... Az volt a nagy kaland, a világtérkép utolsó nagy, fehér foltjának fölszámolása Afrika mélyén! De nem elégedetlenkedem, nekem ennyi jutott. Legalább deltai fél évszázadom kissé összeolvad Románia biológiatörténetével.
És kinek is írjon az ember? A könyvolvasók lassan kikopnak társadalmunk korösszetételéből, a fiatalabbak, elsősorban a gyerekek az elektronikus fölszerelések rabjai. Őket már nem igazán érdekli a nyomtatott betű. Az Indiáról szóló könyvem jut eszembe, amelynek nem volt kellő reklámja, terjesztője – így a példányok zöme most is ott porosodik Szabó Mártánál Udvarhelyen. A Didaktikai és Pedagógiai Kiadónál megjelent utóbbi kötetem, a Suttog a természet sem volt nagy durranás, bár örömömre több erdélyi magyar iskolába eljutott. Mostanában tematikus előadásokat tartani sem hívogatnak, bár szívesen mesélnék, például a dél-afrikai Krüger Parkról, dúsabb hallgatóság körében.
A deltáról viszont nem akarok beszélni, mert sírva fakadnék a hallgatóság előtt, és az ilyen reakció az én koromban már nem áll jól. De azért nem érzem teljesen haszontalannak életemet, legalábbis, ameddig tart az egészségem.
– Miért mondja, hogy sírni tudna érte, hát nem egy szép, számos élőlénynek otthont adó rezervátumról van szó?
– Legyen bár pusztába kiáltott szó, megpróbálom röviden összefoglalni. Bioszféra védterület vagyunk, helyi lakossággal, jelentős gazdasági hatású turizmussal, komoly érdekeltséggel az ipari jellegű halászatban, közlekedésben, mezőgazdaságban. De ki ellenőrzi, foganatosítja a zömében helyes törvényes rendelkezést? Az Őrtestület ma már csak egy halványodó legenda, a most meglévő szervek közül pedig csak az Ökológiai Gárda mutat föl látványosabb eredményt. A többiek hathatóssága kérdéses. Én nem a Delta Force-ba való újratelepítést látom megoldásnak, hanem visszamenni a 1990-es évek elvárásaihoz. Hogy a testület ne a Természetkezelőség mostohagyereke legyen, hanem ismét önálló intézmény, ahogyan megálmodtuk. Sokszor elmondtam, többször megírtam ezt a receptet, most csak megismétlem. Példa: a nagy ichthyológus, a román halászat hajdani megszervezője, Grigore Antipa idején egytucatnyi válogatott őrből álló testülettel – evezős ladikjaikkal – delta-szerte sikerrel képviselték a törvényt. Másik, igen fontos dolog a védett terület kormányzójának személye. Annak idején nagy örömmel fogalmaztuk meg: a védterület főnöke ne legyen valami igazgatócska, hanem a terület nemzetközi jelentőségét tükröző, legalább helyettes államtitkár rangú kormányzó, akinek kinevezését a Román Tudományos Akadémia is akkreditálja. Nos, ez utóbbi kitétel már az első törvényátrendezéskor megbukott, politikai leosztás lett belőle. Az eredményt a kormányzó személye körül tavaly nyáron kipattant botrány is tükrözi: kiderült, hány milliócska euróért cserélt gazdát a kormányzói szék, egy üzletembernek álcázott maffiafőnök érdekében. Ma sem tudni biztosan, milyen házi feladattal jött a három hónapos mandátumra kibérelt kormányzó. Nagyon kemény, alaposan fölkészült szakember kellene ide, aki jól adminisztrál, nem kötik csoport- vagy egyéni érdekek, vigyáz a rendelkezések betartására, és tartja hátát az embereiért. De ki lenne ez a Grál-lovag, aki – a konjunktúra ismeretében – lecserélhetné a mostani főnököt?
Sok mindent kellene és lehetne tenni itt, például rendezni a deltai közlekedést. Ugyanakkor hiányzik az ellenőrző szerv. De ha lenne is, nincs megszabva a szabálytalanságért kiróható büntetés. Ott van a delta érintetlenségének földarabolása, a titkon fölhúzott halásztanyák, törvénytelenül besettenkedő remetelakok, turisztikai objektumok, az aggasztó méretű orvhalászat meg a vadkempingezés. Nem a természetes vízháztartás érdekében, hanem turisztikai meggondolásból végzett mederkotrások, a lecsapolt, alacsonyan fekvő területek mezőgazdasági területté való átalakítása, a helyhatósági rendeletek, amelyek megengedik a törvények áthágását. Például a védett madártelepek turisztikai objektummá való átalakítását, a kolóniákban pedig – legalább szemszúrásból – megkötéssel csak max. 5 km/óra sebességgel lehessen közlekedni. Pedig nem volna szabad bemenni sem 5, sem 55 km-es sebességgel, mert a törvény tiltja. A prefektus – persze, csak szóban – megengedte a turisztikai cégeknek… Külön könyvet lehetne mindezekről írni, de kinek és miért? A politika a gazdasági érdekek emanációja, a törvényhozó politikus pedig az üzletember kreatúrája. Ismét a pusztába kiáltó szó parabolája: a kilátástalanság.
Nos, ebben a helyzetben kell a pelikán jegyéből visszahúzódnom megint a jó öreg oroszlánéba, amely alatt születtem, és örülnöm, hogy vénségemre nem érem meg szeretett Duna-deltám végnapjait. Szomorú dolgok ezek, de ha már kérdezett, én őszintén, tapasztalataim alapján válaszoltam.
SZÉKELY FERENC / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 19.
Az RMDSZ a kórházi anyanyelvhasználatról: nagy lépés a mostani
Állásfoglalást tett közzé az RMDSZ a magyar nyelv használatát biztosító törvény jelentőségéről az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben.
„Az RMDSZ következetesen kitart a nyelvi jogok alkalmazása és bővítése mellett. Munkánk szerves része ennek a törekvésnek parlamenti és esetenkénti kormányzati megvalósítása. A választások után most a parlamentben van lehetőségünk a törvényalkotásban előrelépni. A romániai politikai környezet nem mindig ad lehetőséget a jogok bővítésére, sőt, az utóbbi években a visszaszorítás, korlátozás időszakát éltük meg. Ezért nagy lépés ez a mostani, még akkor is, ha egyeseknek kevésnek is tűnik” – olvashatóaz Agerpres hírügynökség által idézett közleményben.
Az RMDSZ azokra a bírálatokra reagált, amelyek a kórházi anyanyelvhasználatot érintő, múlt héten elfogadott törvénymódosítások kommunikálása miatt érték. A szövetség által kezdeményezett törvénymódosítások elfogadása nyomán az RMDSZ azt közölte, hogy lehetővé tették a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális intézményekben. Az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) azonban arra figyelmeztetett keddi közleményében, hogy törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szerinte mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszi kötelezővé a magyarok által is lakott településeken. A jogvédő csoport úgy vélte: ennek a feltételnek egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni például a kolozsvári gyermekkórházban. A jogászokból álló csoport sérelmezte az erdélyi magyar közvélemény félrevezetését.
Szerdai állásfoglalásában az RMDSZ hozzáteszi, hogy az általa beterjesztett törvénymódosítás értelmében az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára.
„Fontos, hogy a törvény alkalmazási módszertana pontosan határozza majd meg, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazniuk ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozó előírásokat. Ez a kötelezettség szerepel expressis verbis a törvény szövegében” – olvasható a nyilatkozatban, amely szerint ez a törvénymódosítás a magyar nyelvet ismerő személyzet alkalmazásán keresztül lehetőséget biztosít egy teljes körű anyanyelvű kommunikációra a kórház személyzete és a páciens között, ilyen értelemben bővül az anyanyelv használatának a lehetősége.
„Egy teljesen új lehetőséget nyit mindazon hátrányos helyzetű rászorulóknak, akik a kiszolgáltatottságuk miatt szociális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Ezen módosításokkal például az öregotthonokban, a gyerekotthonokban, vagy akár a szociális munkások által biztosított szolgáltatások alkalmával is anyanyelvünkön igényelhetjük a szolgáltatást az állami intézményekben. Ezért fontos a módszertan kidolgozásakor figyelemmel kísérni a megszerzett jogainknak az életbe ültetését, amely akár előírhatja a szakszemélyzet felkészítését nyelvtanfolyamok szervezése által” – teszi hozzá az RMDSZ közleménye.
A képviselőház április 11-én fogadta el döntő kamaraként az RMDSZ parlamenti csoportja által kezdeményezett törvénytervezetet, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5.000 főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbség nyelvén beszélő szakszemélyzetet alkalmazni.
A tervezetet hallgatólagosan fogadta el a szenátus, kedvezően véleményezte az alsóház összevont munka-, illetve egészségügyi bizottsága, a plénumban pedig 263 támogató szavazatot kapott. Krónika (Kolozsvár)
Állásfoglalást tett közzé az RMDSZ a magyar nyelv használatát biztosító törvény jelentőségéről az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben.
„Az RMDSZ következetesen kitart a nyelvi jogok alkalmazása és bővítése mellett. Munkánk szerves része ennek a törekvésnek parlamenti és esetenkénti kormányzati megvalósítása. A választások után most a parlamentben van lehetőségünk a törvényalkotásban előrelépni. A romániai politikai környezet nem mindig ad lehetőséget a jogok bővítésére, sőt, az utóbbi években a visszaszorítás, korlátozás időszakát éltük meg. Ezért nagy lépés ez a mostani, még akkor is, ha egyeseknek kevésnek is tűnik” – olvashatóaz Agerpres hírügynökség által idézett közleményben.
Az RMDSZ azokra a bírálatokra reagált, amelyek a kórházi anyanyelvhasználatot érintő, múlt héten elfogadott törvénymódosítások kommunikálása miatt érték. A szövetség által kezdeményezett törvénymódosítások elfogadása nyomán az RMDSZ azt közölte, hogy lehetővé tették a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális intézményekben. Az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) azonban arra figyelmeztetett keddi közleményében, hogy törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szerinte mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszi kötelezővé a magyarok által is lakott településeken. A jogvédő csoport úgy vélte: ennek a feltételnek egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni például a kolozsvári gyermekkórházban. A jogászokból álló csoport sérelmezte az erdélyi magyar közvélemény félrevezetését.
Szerdai állásfoglalásában az RMDSZ hozzáteszi, hogy az általa beterjesztett törvénymódosítás értelmében az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára.
„Fontos, hogy a törvény alkalmazási módszertana pontosan határozza majd meg, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazniuk ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozó előírásokat. Ez a kötelezettség szerepel expressis verbis a törvény szövegében” – olvasható a nyilatkozatban, amely szerint ez a törvénymódosítás a magyar nyelvet ismerő személyzet alkalmazásán keresztül lehetőséget biztosít egy teljes körű anyanyelvű kommunikációra a kórház személyzete és a páciens között, ilyen értelemben bővül az anyanyelv használatának a lehetősége.
„Egy teljesen új lehetőséget nyit mindazon hátrányos helyzetű rászorulóknak, akik a kiszolgáltatottságuk miatt szociális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Ezen módosításokkal például az öregotthonokban, a gyerekotthonokban, vagy akár a szociális munkások által biztosított szolgáltatások alkalmával is anyanyelvünkön igényelhetjük a szolgáltatást az állami intézményekben. Ezért fontos a módszertan kidolgozásakor figyelemmel kísérni a megszerzett jogainknak az életbe ültetését, amely akár előírhatja a szakszemélyzet felkészítését nyelvtanfolyamok szervezése által” – teszi hozzá az RMDSZ közleménye.
A képviselőház április 11-én fogadta el döntő kamaraként az RMDSZ parlamenti csoportja által kezdeményezett törvénytervezetet, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5.000 főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbség nyelvén beszélő szakszemélyzetet alkalmazni.
A tervezetet hallgatólagosan fogadta el a szenátus, kedvezően véleményezte az alsóház összevont munka-, illetve egészségügyi bizottsága, a plénumban pedig 263 támogató szavazatot kapott. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 19.
A színházcsinálók is emberek – Török Sándor az Akiknek szívesen tapsolunkról
Török Sándor ötletgazda beszélt az Akiknek szívesen tapsolunk elnevezésű nagyváradi rendezvénysorozatról a Krónikának. A havonta szervezett beszélgetések keretében színészekkel, „színházcsinálókkal” találkozhat a közönség.
Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak.
A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen másodévre.
De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszélgetéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett.
A szerepformálás „szülési fájdalmairól”
Visszatérve a nagyváradi beszélgetőműsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával.
A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket.
A színház mint templom
A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett.
Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
Török Sándor ötletgazda beszélt az Akiknek szívesen tapsolunk elnevezésű nagyváradi rendezvénysorozatról a Krónikának. A havonta szervezett beszélgetések keretében színészekkel, „színházcsinálókkal” találkozhat a közönség.
Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak.
A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen másodévre.
De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszélgetéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett.
A szerepformálás „szülési fájdalmairól”
Visszatérve a nagyváradi beszélgetőműsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával.
A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket.
A színház mint templom
A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett.
Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 19.
Az RMDSZ a kórházi anyanyelvhasználatról: nagy lépés a mostani
Állásfoglalást tett közzé az RMDSZ a magyar nyelv használatát biztosító törvény jelentőségéről az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben
„Az RMDSZ következetesen kitart a nyelvi jogok alkalmazása és bővítése mellett. Munkánk szerves része ennek a törekvésnek parlamenti és esetenkénti kormányzati megvalósítása. A választások után most a parlamentben van lehetőségünk a törvényalkotásban előrelépni. A romániai politikai környezet nem mindig ad lehetőséget a jogok bővítésére, sőt, az utóbbi években a visszaszorítás, korlátozás időszakát éltük meg. Ezért nagy lépés ez a mostani, még akkor is, ha egyeseknek kevésnek is tűnik” – olvasható az Agerpres hírügynökség által idézett közleményben.
Az RMDSZ azokra a bírálatokra reagált, amelyek a kórházi anyanyelvhasználatot érintő, múlt héten elfogadott törvénymódosítások kommunikálása miatt érték. A szövetség által kezdeményezett törvénymódosítások elfogadása nyomán az RMDSZ azt közölte, hogy lehetővé tették a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális intézményekben. Az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) azonban arra figyelmeztetett keddi közleményében, hogy törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szerinte mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszi kötelezővé a magyarok által is lakott településeken. A jogvédő csoport úgy vélte: ennek a feltételnek egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni például a kolozsvári gyermekkórházban. A jogászokból álló csoport sérelmezte az erdélyi magyar közvélemény félrevezetését.
Szerdai állásfoglalásában az RMDSZ hozzáteszi, hogy az általa beterjesztett törvénymódosítás értelmében az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára.
„Fontos, hogy a törvény alkalmazási módszertana pontosan határozza majd meg, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazniuk ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozó előírásokat. Ez a kötelezettség szerepel expressis verbis a törvény szövegében” – olvasható a nyilatkozatban, amely szerint ez a törvénymódosítás a magyar nyelvet ismerő személyzet alkalmazásán keresztül lehetőséget biztosít egy teljes körű anyanyelvű kommunikációra a kórház személyzete és a páciens között, ilyen értelemben bővül az anyanyelv használatának a lehetősége.
„Egy teljesen új lehetőséget nyit mindazon hátrányos helyzetű rászorulóknak, akik a kiszolgáltatottságuk miatt szociális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Ezen módosításokkal például az öregotthonokban, a gyerekotthonokban, vagy akár a szociális munkások által biztosított szolgáltatások alkalmával is anyanyelvünkön igényelhetjük a szolgáltatást az állami intézményekben. Ezért fontos a módszertan kidolgozásakor figyelemmel kísérni a megszerzett jogainknak az életbe ültetését, amely akár előírhatja a szakszemélyzet felkészítését nyelvtanfolyamok szervezése által” – teszi hozzá az RMDSZ közleménye.
A képviselőház április 11-én fogadta el döntő kamaraként az RMDSZ parlamenti csoportja által kezdeményezett törvénytervezetet, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5.000 főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbség nyelvén beszélő szakszemélyzetet alkalmazni.
A tervezetet hallgatólagosan fogadta el a szenátus, kedvezően véleményezte az alsóház összevont munka-, illetve egészségügyi bizottsága, a plénumban pedig 263 támogató szavazatot kapott. Krónika (Kolozsvár)
Állásfoglalást tett közzé az RMDSZ a magyar nyelv használatát biztosító törvény jelentőségéről az egészségügyben és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben
„Az RMDSZ következetesen kitart a nyelvi jogok alkalmazása és bővítése mellett. Munkánk szerves része ennek a törekvésnek parlamenti és esetenkénti kormányzati megvalósítása. A választások után most a parlamentben van lehetőségünk a törvényalkotásban előrelépni. A romániai politikai környezet nem mindig ad lehetőséget a jogok bővítésére, sőt, az utóbbi években a visszaszorítás, korlátozás időszakát éltük meg. Ezért nagy lépés ez a mostani, még akkor is, ha egyeseknek kevésnek is tűnik” – olvasható az Agerpres hírügynökség által idézett közleményben.
Az RMDSZ azokra a bírálatokra reagált, amelyek a kórházi anyanyelvhasználatot érintő, múlt héten elfogadott törvénymódosítások kommunikálása miatt érték. A szövetség által kezdeményezett törvénymódosítások elfogadása nyomán az RMDSZ azt közölte, hogy lehetővé tették a magyar nyelv használatát az egészségügyben és a szociális intézményekben. Az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) azonban arra figyelmeztetett keddi közleményében, hogy törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szerinte mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszi kötelezővé a magyarok által is lakott településeken. A jogvédő csoport úgy vélte: ennek a feltételnek egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni például a kolozsvári gyermekkórházban. A jogászokból álló csoport sérelmezte az erdélyi magyar közvélemény félrevezetését.
Szerdai állásfoglalásában az RMDSZ hozzáteszi, hogy az általa beterjesztett törvénymódosítás értelmében az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára.
„Fontos, hogy a törvény alkalmazási módszertana pontosan határozza majd meg, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazniuk ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozó előírásokat. Ez a kötelezettség szerepel expressis verbis a törvény szövegében” – olvasható a nyilatkozatban, amely szerint ez a törvénymódosítás a magyar nyelvet ismerő személyzet alkalmazásán keresztül lehetőséget biztosít egy teljes körű anyanyelvű kommunikációra a kórház személyzete és a páciens között, ilyen értelemben bővül az anyanyelv használatának a lehetősége.
„Egy teljesen új lehetőséget nyit mindazon hátrányos helyzetű rászorulóknak, akik a kiszolgáltatottságuk miatt szociális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Ezen módosításokkal például az öregotthonokban, a gyerekotthonokban, vagy akár a szociális munkások által biztosított szolgáltatások alkalmával is anyanyelvünkön igényelhetjük a szolgáltatást az állami intézményekben. Ezért fontos a módszertan kidolgozásakor figyelemmel kísérni a megszerzett jogainknak az életbe ültetését, amely akár előírhatja a szakszemélyzet felkészítését nyelvtanfolyamok szervezése által” – teszi hozzá az RMDSZ közleménye.
A képviselőház április 11-én fogadta el döntő kamaraként az RMDSZ parlamenti csoportja által kezdeményezett törvénytervezetet, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5.000 főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbség nyelvén beszélő szakszemélyzetet alkalmazni.
A tervezetet hallgatólagosan fogadta el a szenátus, kedvezően véleményezte az alsóház összevont munka-, illetve egészségügyi bizottsága, a plénumban pedig 263 támogató szavazatot kapott. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 19.
Nyelvhasználat: meddig várjon a magyar beteg?
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az egészségügyi törvények múlt heti módosításával kapcsolatban az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője úgy véli, az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző bizottság szabályának.
Sokan szkeptikusak a romániai egészségügyben és a szociális ellátásban a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát biztosító jogszabály gyakorlatba ültetésének esélyei kapcsán. A bukaresti képviselőház által a múlt héten elfogadott törvény lehetővé teszi, hogy azokon a településeken, ahol a kisebbségek számaránya eléri a húsz százalékot vagy az ötezer főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbségek nyelvén beszélő dolgozókat alkalmazni.
Az indítványt beterjesztő RMDSZ szerint több, szórványnak számító erdélyi nagyvárosban is kötelezővé válik a magyar nyelv használata az egészségügyben, például a betegek Aradon, Kolozsváron, Brassóban, vagy Temesváron is magyarul fordulhatnak orvoshoz. Sokak szerint viszont kérdéses, miként lehet majd magyar nemzetiségű vagy magyarul is beszélő szakember alkalmazására kötelezni a kórházakat, szociális vagy öregotthonokat, amikor a versenyvizsga során diszkriminációnak minősül a magyar nyelvtudás megkövetelése. Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét 2013-ban éppen amiatt sújtotta pénzbírsággal a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a megyeszékhely főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
„Egy törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Mivel az ördög a részletekben rejlik, attól tartok, hogy ellehetetlenítik a jogszabály alkalmazását" – nyilatkozta lapunknak a 2018-ban hatályba lépő előírás kapcsán Szabó Béla, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője. A szülész-nőgyógyászati klinikai vezetőt főleg annak kapcsán fogják el a kételyek, hogy az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző romániai bizottság által rögzített szabálynak. Amely történetesen megtiltja a magyar nyelven zajló klinikai oktatást, sőt a diák-páciens viszonylatban is csak a román nyelvet engedi használni.
„Szép és jó a törvény, de ha a MOGYE szemüvegén keresztül szemlélem, nem tudom, mi fog megvalósulni belőle. Mivel az anyanyelvű képzést akadályozzák, és a kompetencia elve a domináns, szerintem legfeljebb tolmács alkalmazását fogják előírni" – jelentette ki kérdésünkre a MOGYE szenátusának alelnöke. Szabó Béla a magyar orvosok számának növekedésére sem lát sok esélyt, a szakemberek elvándorlása ugyanis egyforma arányban sújtja a magyar és román orvostársadalmat. Ráadásul a vásárhelyi egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény Romániában, ahol az erdélyi magyarság az anyanyelvén képezhetné gyógyítóit, ám a román vezetőség folyamatosan elutasítja a magyar tagozat törvényben előírt intézményesítését.
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Keddi közleményében a kolozsvári szervezet arra hívta fel a figyelmet: tévesen tájékoztatták a magyar közvéleményt arról, hogy a törvénymódosítások következtében a magyarok által is lakott erdélyi településeken kötelezővé válna az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használata.
„Az RMDSZ és a sajtó értékelésével ellentétben ezek a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben" – pontosította a jogvédő csoport. Példaként a kolozsvári gyermekkórház esetét hozta fel, melyben tavaly súlyosan megaláztak egy balesetben megsérült olaszteleki lányt, mert nem tudott románul válaszolni az orvos kérdéseire.
„A kolozsvári kórházban egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni a most módosított törvény előírásainak. Így továbbra sem lehet ezekre a jogszabályokra hivatkozva számon kérni, hogy a kolozsvári magyar pácienseket magyarul lássák el a város kórházaiban, még akkor sem, ha Kolozsváron 50 ezer magyar él" – állapította meg az AGFI, amely korábban a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalommal (Cemo) együtt nyújtott be árnyékjelentést az Európa Tanácshoz a kisebbségvédelmi keretegyezmény tiszteletben tartásáról készített román kormányjelentéshez. A csoport hozzátette: a hatályos romániai jogszabályok értelmében a román nyelv ismerete hiányában a pácienst egy általa ismert nyelven kell ellátni. Nyomatékosították: a kisebbségi nyelvi jogok lényege viszont pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar nyelv.
Az AGFI arra hívta fel az erdélyi magyar politikai elit figyelmét, hogy félrevezető „a nyelvi jogok bővülését ünnepelni" a törvénymódosítás kapcsán, és ez a megközelítés gyengíti a közösség jogtudatosságát. A csoport mindezek ellenére figyelemre méltónak tartotta a törvénymódosításokat. „A romániai jogalkotó ugyanis először állapított meg a 20 százalékos etnikai küszöbön túl egy alternatív, 5000 fős küszöböt is, amire várhatóan könnyebben lehet majd hivatkozni az esetleges további jogszabály-módosításokkor" – áll a közleményben.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az egészségügyi törvények múlt heti módosításával kapcsolatban az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője úgy véli, az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző bizottság szabályának.
Sokan szkeptikusak a romániai egészségügyben és a szociális ellátásban a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát biztosító jogszabály gyakorlatba ültetésének esélyei kapcsán. A bukaresti képviselőház által a múlt héten elfogadott törvény lehetővé teszi, hogy azokon a településeken, ahol a kisebbségek számaránya eléri a húsz százalékot vagy az ötezer főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbségek nyelvén beszélő dolgozókat alkalmazni.
Az indítványt beterjesztő RMDSZ szerint több, szórványnak számító erdélyi nagyvárosban is kötelezővé válik a magyar nyelv használata az egészségügyben, például a betegek Aradon, Kolozsváron, Brassóban, vagy Temesváron is magyarul fordulhatnak orvoshoz. Sokak szerint viszont kérdéses, miként lehet majd magyar nemzetiségű vagy magyarul is beszélő szakember alkalmazására kötelezni a kórházakat, szociális vagy öregotthonokat, amikor a versenyvizsga során diszkriminációnak minősül a magyar nyelvtudás megkövetelése. Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét 2013-ban éppen amiatt sújtotta pénzbírsággal a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a megyeszékhely főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
„Egy törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Mivel az ördög a részletekben rejlik, attól tartok, hogy ellehetetlenítik a jogszabály alkalmazását" – nyilatkozta lapunknak a 2018-ban hatályba lépő előírás kapcsán Szabó Béla, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője. A szülész-nőgyógyászati klinikai vezetőt főleg annak kapcsán fogják el a kételyek, hogy az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző romániai bizottság által rögzített szabálynak. Amely történetesen megtiltja a magyar nyelven zajló klinikai oktatást, sőt a diák-páciens viszonylatban is csak a román nyelvet engedi használni.
„Szép és jó a törvény, de ha a MOGYE szemüvegén keresztül szemlélem, nem tudom, mi fog megvalósulni belőle. Mivel az anyanyelvű képzést akadályozzák, és a kompetencia elve a domináns, szerintem legfeljebb tolmács alkalmazását fogják előírni" – jelentette ki kérdésünkre a MOGYE szenátusának alelnöke. Szabó Béla a magyar orvosok számának növekedésére sem lát sok esélyt, a szakemberek elvándorlása ugyanis egyforma arányban sújtja a magyar és román orvostársadalmat. Ráadásul a vásárhelyi egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény Romániában, ahol az erdélyi magyarság az anyanyelvén képezhetné gyógyítóit, ám a román vezetőség folyamatosan elutasítja a magyar tagozat törvényben előírt intézményesítését.
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Keddi közleményében a kolozsvári szervezet arra hívta fel a figyelmet: tévesen tájékoztatták a magyar közvéleményt arról, hogy a törvénymódosítások következtében a magyarok által is lakott erdélyi településeken kötelezővé válna az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használata.
„Az RMDSZ és a sajtó értékelésével ellentétben ezek a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben" – pontosította a jogvédő csoport. Példaként a kolozsvári gyermekkórház esetét hozta fel, melyben tavaly súlyosan megaláztak egy balesetben megsérült olaszteleki lányt, mert nem tudott románul válaszolni az orvos kérdéseire.
„A kolozsvári kórházban egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni a most módosított törvény előírásainak. Így továbbra sem lehet ezekre a jogszabályokra hivatkozva számon kérni, hogy a kolozsvári magyar pácienseket magyarul lássák el a város kórházaiban, még akkor sem, ha Kolozsváron 50 ezer magyar él" – állapította meg az AGFI, amely korábban a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalommal (Cemo) együtt nyújtott be árnyékjelentést az Európa Tanácshoz a kisebbségvédelmi keretegyezmény tiszteletben tartásáról készített román kormányjelentéshez. A csoport hozzátette: a hatályos romániai jogszabályok értelmében a román nyelv ismerete hiányában a pácienst egy általa ismert nyelven kell ellátni. Nyomatékosították: a kisebbségi nyelvi jogok lényege viszont pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar nyelv.
Az AGFI arra hívta fel az erdélyi magyar politikai elit figyelmét, hogy félrevezető „a nyelvi jogok bővülését ünnepelni" a törvénymódosítás kapcsán, és ez a megközelítés gyengíti a közösség jogtudatosságát. A csoport mindezek ellenére figyelemre méltónak tartotta a törvénymódosításokat. „A romániai jogalkotó ugyanis először állapított meg a 20 százalékos etnikai küszöbön túl egy alternatív, 5000 fős küszöböt is, amire várhatóan könnyebben lehet majd hivatkozni az esetleges további jogszabály-módosításokkor" – áll a közleményben.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 19.
Fénynek kell lenniük
Anna Lucia D’Ospina-val, a piarista nővérek generálisával nagykárolyi látogatása alkalmával beszélgettünk a kongregáció világában és Nagykárolyban betöltött helyéről, valamint feladatáról. Józsa János interjúja.
Anna Lucia D’Ospina, a piarista nővérek generálisa húsvét előtt vizitációban járt a nagykárolyi közösségnél, hogy egyeztessen a jövőre esedékes XVIII. Egyetemes Káptalan előkészítéséről, illetve időt és lehetőséget adjon a személyes beszélgetéseknek is. Látogatása alatt az interjú elől sem zárkózott el, így nyilatkozott a kongregáció életéről, működéséről a világban, illetve Nagykárolyban.
- Generális anya, a Piarista Nővérek vezetőjeként, milyennek látja a nővérek jelenlétét a világban? Hol vannak jelen most, illetve miért ott, ahol?
- A Kongregációnk Olaszországban, Firenzében született, aztán kibontakozott működése más városokban is, szerte a világon: Brazíliában – Salvador Bahiaban, Romániában – Déván, majd Nagykárolyban, Nicaraguában – Tolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban – Inongóban. Hogy miért pontosan ezeken a helyeken? Hiszem, hogy a Szentlélek, ahogy mindannyiunkat ébreszt és vezet az úton, akik a piarista szerzetesi hivatásra kaptunk meghívást, ugyanúgy vezeti Kongregációnkat is az evangelizálás és az apostoli szolgálat útján, ott és abban a meghatározott időben, amikor szükség van rá.
A szerzetes nővéreknek, a Kongregáció és az Egyház szolgálatában, a világ különböző tájain, annak a „fénynek” kell lenniük, amely nem maradhat titokban, hanem világítaniuk kell az életükkel testvéreik között. Tanúságot kell tenniük Isten Szeretetéről, mely végtelenül árad minden teremtményére. Ezt a mindennapok adott valóságában kell megvalósítani, élő kapcsolatban azokkal a személyekkel, akiket Isten ránk bízott, abban az élethelyzetben, amelyben ők élnek.
- A nagykárolyi házat 2004-ben alapították és az idők során sokat fejlődött. Milyennek látja a nővérek nagykárolyi működését?
- Isten akarata emberi szíveken keresztül és a körülmények alakítása által 2004-ben vezetett minket Nagykárolyba. Egy kis közösség született, mindössze két nővérből. Mivel ez a közösség élő, nyitott és befogadó volt, képes volt igennel válaszolni kérdésekre, bólintani helyzetekre, szeretettel felvállalni küldetését. Az igazi szeretet mindig bőven termő: a közösség számában megnőtt, a nővérek most már többen vannak, így egyre növekedett a nyitottság, a készségesség, a ház igazi otthonná vált sok gyermek és fiatal számára; nyitott és készséges maradt a társadalommal való dialógusra, együttműködő azokkal, akik a szükséget szenvedő emberek szolgálatára szentelték az életüket. A szolgálat, amit a nővérek végeznek egy olyan munka, amely segítőkészséget és bátorságot vár el a nehézségekkel szemben, egy olyan életet, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy Isten kezében eszközök vagyunk, és a magunk egyszerűségében, alázatosságában hagyjuk, hogy Ő „nagy dolgokat” hajtson végre mindenki szívében és életében.
- Milyen gyakran látogat el Nagykárolyba? Egyértelmű, hogy a nővérekkel élő kapcsolatot tart fenn. A látogatások alakalmával ugyanakkor volt lehetősége megismerkedni a gyerekekkel is: megismerni őket, az ő érzéseiket, gondolataikat?
- Többször voltam már Nagykárolyban, mindig szívesen jövök, mert részese lehetek pár napig szerzetesi testvérközösségem életének, mely mindig befogadó, nyitott és örömteli. Természetesen a nővérekkel a dialógus töretlen, hisz mind a négyen értik az olasz nyelvet. Sajnos a gyermekekkel már nem ez a helyzet, mert nem tudok magyarul, ők pedig nem értenek olaszul, de a nővérek által ismerem a történetüket, a gondjaikat. És megértem a tekintetek nyelvét, a mosolyok, az ölelések nyelvét. Ez nagyon sok mindent visszaad az érzésvilágukból, szükségleteikből, gondjaikból, de természetesen az örömükből, derűjükből; és a nyugalomból, hogy olyanokat találtak, akik gondjukat viselik, segítenek nekik az élet útvesztőiben, testi-lelki fejlődésükben. A nővérek legnagyobb óhaja az, hogy mindegyikük, kicsi és nagy egyaránt, felnőjön, életük méltóságteljes, kiegyensúlyozott és békés legyen.
- Milyennek látja a nagykárolyi közösség jövőjét? Hogyan szeretné látni őket a jövőben?
- Ennek a közösségnek is napról napra alakul a jövője, minden nap, amelyet szenvedélyesen élnek meg, azok javára, akiket a jó Isten rájuk bízott. A jövő az Ő kezében van, mi szeretnénk együttműködni tervének kiteljesedésében, az evangélium szelleméhez hitelesen élve a mindennapi életünket, azért, hogy a mi jelenlétünk fény legyen, amely megmutatja Isten örök szeretetének horizontját.
Hálával, köszönettel tartozom ennek a közösségnek és külön-külön minden szerzetes nővérnek, mert minden egyes alkalommal, amikor itt lehetek, megtapasztalom, hogy mennyire közvetlen kapcsolatuk van az itteniekkel, és hogy milyen egyszerűen és hűségesen élik Celestina Anya karizmáját. Kívánom, hogy életük tanúságtétel legyen, és továbbra is Isten országának hirdetői legyenek. Hálás köszönettel tartozom azoknak is, akik közel állnak ehhez a közösséghez, és segítik őket abban, hogy vendégszerető család maradjanak, amely mindig közel áll a szükséget szenvedőkhöz, azokhoz, akiknek bizalmat és reményt adhatnak. szatmar.ro
Anna Lucia D’Ospina-val, a piarista nővérek generálisával nagykárolyi látogatása alkalmával beszélgettünk a kongregáció világában és Nagykárolyban betöltött helyéről, valamint feladatáról. Józsa János interjúja.
Anna Lucia D’Ospina, a piarista nővérek generálisa húsvét előtt vizitációban járt a nagykárolyi közösségnél, hogy egyeztessen a jövőre esedékes XVIII. Egyetemes Káptalan előkészítéséről, illetve időt és lehetőséget adjon a személyes beszélgetéseknek is. Látogatása alatt az interjú elől sem zárkózott el, így nyilatkozott a kongregáció életéről, működéséről a világban, illetve Nagykárolyban.
- Generális anya, a Piarista Nővérek vezetőjeként, milyennek látja a nővérek jelenlétét a világban? Hol vannak jelen most, illetve miért ott, ahol?
- A Kongregációnk Olaszországban, Firenzében született, aztán kibontakozott működése más városokban is, szerte a világon: Brazíliában – Salvador Bahiaban, Romániában – Déván, majd Nagykárolyban, Nicaraguában – Tolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban – Inongóban. Hogy miért pontosan ezeken a helyeken? Hiszem, hogy a Szentlélek, ahogy mindannyiunkat ébreszt és vezet az úton, akik a piarista szerzetesi hivatásra kaptunk meghívást, ugyanúgy vezeti Kongregációnkat is az evangelizálás és az apostoli szolgálat útján, ott és abban a meghatározott időben, amikor szükség van rá.
A szerzetes nővéreknek, a Kongregáció és az Egyház szolgálatában, a világ különböző tájain, annak a „fénynek” kell lenniük, amely nem maradhat titokban, hanem világítaniuk kell az életükkel testvéreik között. Tanúságot kell tenniük Isten Szeretetéről, mely végtelenül árad minden teremtményére. Ezt a mindennapok adott valóságában kell megvalósítani, élő kapcsolatban azokkal a személyekkel, akiket Isten ránk bízott, abban az élethelyzetben, amelyben ők élnek.
- A nagykárolyi házat 2004-ben alapították és az idők során sokat fejlődött. Milyennek látja a nővérek nagykárolyi működését?
- Isten akarata emberi szíveken keresztül és a körülmények alakítása által 2004-ben vezetett minket Nagykárolyba. Egy kis közösség született, mindössze két nővérből. Mivel ez a közösség élő, nyitott és befogadó volt, képes volt igennel válaszolni kérdésekre, bólintani helyzetekre, szeretettel felvállalni küldetését. Az igazi szeretet mindig bőven termő: a közösség számában megnőtt, a nővérek most már többen vannak, így egyre növekedett a nyitottság, a készségesség, a ház igazi otthonná vált sok gyermek és fiatal számára; nyitott és készséges maradt a társadalommal való dialógusra, együttműködő azokkal, akik a szükséget szenvedő emberek szolgálatára szentelték az életüket. A szolgálat, amit a nővérek végeznek egy olyan munka, amely segítőkészséget és bátorságot vár el a nehézségekkel szemben, egy olyan életet, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy Isten kezében eszközök vagyunk, és a magunk egyszerűségében, alázatosságában hagyjuk, hogy Ő „nagy dolgokat” hajtson végre mindenki szívében és életében.
- Milyen gyakran látogat el Nagykárolyba? Egyértelmű, hogy a nővérekkel élő kapcsolatot tart fenn. A látogatások alakalmával ugyanakkor volt lehetősége megismerkedni a gyerekekkel is: megismerni őket, az ő érzéseiket, gondolataikat?
- Többször voltam már Nagykárolyban, mindig szívesen jövök, mert részese lehetek pár napig szerzetesi testvérközösségem életének, mely mindig befogadó, nyitott és örömteli. Természetesen a nővérekkel a dialógus töretlen, hisz mind a négyen értik az olasz nyelvet. Sajnos a gyermekekkel már nem ez a helyzet, mert nem tudok magyarul, ők pedig nem értenek olaszul, de a nővérek által ismerem a történetüket, a gondjaikat. És megértem a tekintetek nyelvét, a mosolyok, az ölelések nyelvét. Ez nagyon sok mindent visszaad az érzésvilágukból, szükségleteikből, gondjaikból, de természetesen az örömükből, derűjükből; és a nyugalomból, hogy olyanokat találtak, akik gondjukat viselik, segítenek nekik az élet útvesztőiben, testi-lelki fejlődésükben. A nővérek legnagyobb óhaja az, hogy mindegyikük, kicsi és nagy egyaránt, felnőjön, életük méltóságteljes, kiegyensúlyozott és békés legyen.
- Milyennek látja a nagykárolyi közösség jövőjét? Hogyan szeretné látni őket a jövőben?
- Ennek a közösségnek is napról napra alakul a jövője, minden nap, amelyet szenvedélyesen élnek meg, azok javára, akiket a jó Isten rájuk bízott. A jövő az Ő kezében van, mi szeretnénk együttműködni tervének kiteljesedésében, az evangélium szelleméhez hitelesen élve a mindennapi életünket, azért, hogy a mi jelenlétünk fény legyen, amely megmutatja Isten örök szeretetének horizontját.
Hálával, köszönettel tartozom ennek a közösségnek és külön-külön minden szerzetes nővérnek, mert minden egyes alkalommal, amikor itt lehetek, megtapasztalom, hogy mennyire közvetlen kapcsolatuk van az itteniekkel, és hogy milyen egyszerűen és hűségesen élik Celestina Anya karizmáját. Kívánom, hogy életük tanúságtétel legyen, és továbbra is Isten országának hirdetői legyenek. Hálás köszönettel tartozom azoknak is, akik közel állnak ehhez a közösséghez, és segítik őket abban, hogy vendégszerető család maradjanak, amely mindig közel áll a szükséget szenvedőkhöz, azokhoz, akiknek bizalmat és reményt adhatnak. szatmar.ro
2017. április 19.
A politika nem egyértelműen műemlékbarát, a társadalom egyre inkább
Szakemberekre, anyagi keretre, politikai akaratra és társadalmi igényre is szükség van ahhoz, hogy hatékony műemlékvédelemről beszélhessünk, de még így is közbeléphetnek olyan gazdasági érdekek, amelyek ellen egyik szereplő sem tud mit tenni – derült ki a Műemlékvédelmi Világnapon szervezett, fotókiállítással egybekötött kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron.
A találkozót az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezete és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezte a Reményik Sándor Galériában, a meghívottak Máté János Mű (vagy már csak) emlék című fotókiállításának környezetében beszélgettek.
Oláh Emese először köszönthette a résztvevőket Kolozsvár alpolgármestereként, beszédében kiemelte: Máté János száz fotója által is archivált műemlékek nemcsak épített örökségünk részét képezik, hanem évszázados történelmi események tanúi is. A kiállítás „emlékeztet, és mellbevágóan figyelmeztet erre a soha el nem múló kötelességre”, miszerint megőrizni, ápolni, helyreállítani kell, nem pedig elveszni hagyni ezeket a szimbólumokat, mondta. Hozzátette, rengeteg munka van még a műemlékvédelem terén. Köszönetet mondott az Örökségünk őrei – Fogadj öröke egy műemléket mozgalomnak, amely az alpolgármester szerint azt mutatja, hogy a résztvevő iskolák, pedagógusok, szakemberek, civil szervezetek elsődleges feladatuknak tekintették az épített örökség megóvását.
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke felszólalásában úgy fogalmazott: Románia nagyvonalúan bánik a műemlékeivel. „De mi nem így gondolkodunk”, hangsúlyozta, hiszen a műemlékek a műveltségünk, kultúránk, identitásunk részét képezi. „Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, amit sajnos ezek a képek tükröznek, hogy az enyészetnek engedjük át pusztuló műemlékeinket” – mondta. Felelősséget kell vállalni, hiszen a püspök szerint fontos tudatosítani, hogy ezek az épületek a jövő generáció tulajdonai.
Dr. Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök tájékoztatott: a rendszerváltás után megpróbált a romániai műemlékvédelem talpra állni, de a teljes talpra állás a mai napig nem sikerült. 1977-ben ugyanis Ceaușescu megszüntette az Országos Műemlékvédelmi Hivatalt, szélnek eresztette az ott tevékenykedő szakmai csoportot. „Onnantól kezdve azt láttuk, hogy városrészek, városképek pusztulnak”, magyarázta a szakmérnök, a kastélyok, kúriák és az ezeket létrehozó társadalmi osztály, a történeti városkép, a népépítészet mind feketelistára került a diktatúra idején.
Szakértelem – anyagi keret – politikai akarat – társadalmi igény
A műemlékvédelem többsíkú tevékenység, hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen. Eredmény akkor érhető el, ha vannak szakemberek, anyagi erőforrások, ha van politikai akarat és társadalmi igény, ami a műemlékvédelem esetében nélkülözhetetlen. Furu szerint ez a képlet ma a következőképpen írható le: az anyagi, gazdasági oldal elsétál a téma mellett, a politikai akarat nem egyértelműen műemlékbarát, viszont a társadalmi igény ébredezik, főleg a fiatal generáció esetében.
Maksay Ádám, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója folytatta a szakmérnök gondolatát: jelenleg azt látja, hogy a bukaresti műemlékvédelmi hivatalban lelkes csapat dolgozik, de a kezük kötve van, a politika nem engedi őket tevékenykedni, pedig lenne rá anyagi keret. A kormányváltás előtti hat hónapban viszont volt mozgolódás a művelődési minisztériumban, elmondása szerint lehetett a tisztségviselőkkel beszélgetni, egyeztetni, ami nagy segítséget jelentett például az EU-s pályázatokban, de az utóbbi időben „sajnos a mélypontok győznek” – fogalmazott Maksay.
A fiatalokat érdekli a műemlékvédelem
Gál Zsófia művészettörténész ennél pozitívabb tapasztalatokat osztott meg a hallgatósággal. A Korzo műemlékvédelmi egyesület képviselőjeként azt látja, hogy a gyerekek és fiatalok körében határozottan magas az érdeklődés a műemlékvédelem iránt, nagyon pozitív visszajelzéseket, támogató megjegyzéseket szoktak kapni. „A tevékenységek végén nem egyszer ragyogó szemeket látok” – mondta, ami szerinte bizakodásra ad okot. Tevékenységeikkel, városnéző sétáikkal segíteni akarják az épített örökség iránti kötődés kialakítását, tette hozzá.
Lehetetlen minden épületet megmenteni
Dr. Furu Árpád továbbá arról beszélt, hogy a műemlékvédelem esetében azt is el kell ismerni, hogy lehetetlen minden épületet megmenteni. Kérdés azonban, hogy hogyan történik a szelekció. „Ez mindig nagy dilemma, szakmai, társadalmi szempontból is” – magyarázta. A szakma általában prioritási listákat állít össze, viszont az épületeknek használati értékük van, ezeket pedig össze kell egyeztetni a társadalmi igénnyel. Tulajdonképpen erről szól a kulturális örökség fogalma, amely a közösség értékrendszerére alapozva méri fel az épületek fontosságát – fogalmazott.
Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó épületekről Maksay Ádám elmondta: a 600 épületből 300 műemlék jellegű, amelyből legalább százat a pusztuló templomok közé soroltak – például azokat, ahol a gyülekezet 100 fő alatt van, hiszen ez azt jelenti, hogy nincs anyagi háttér egy felújítás megkezdéséhez. Az egyházkerület ma egy 15 templomot tartalmazó lista alapján fejti ki tevékenységét a műemlékvédelem terén.
Egyértelmű törvényekre van szükség
„Egy olyan országban élünk, ahol az építkezéssel kapcsolatos törvénykezés, engedélyeztetés hihetetlenül szövevényes és bonyolult. Azt látjuk, hogy a többféleképpen értelmezhető törvényeket félnek az egyes tisztségviselők értelmezni és hatékony módon elemezni” – mutatott rá Furu, aki szerint ebben a kérdéskörben a politikumnak van feladata. Úgy véli, kisimítani, egyértelműsíteni kell a törvénykezési rendszert.
A szakszerű helyreállításhoz elengedhetetlen az építési engedély megszerzése is, figyelmeztetett Maksay. Ugyanakkor úgy véli, a pusztuló templomok sorsa elsősorban nemzetpolitikai ügy, nem az egyházkerületek dolga kellene legyen. „Át is gondolták több vonalon, hiszen a Rómer Flóris Terv erről szól” – magyarázta Maksay. A magyarországi terv java része a Kárpát-medencei pusztuló templomokat célozza meg, ahol a gyülekezeteknek nincs lehetőségük a szükséges támogatást összegyűjteni.
Amikor az előadók megadták a hozzászólás lehetőségét a hallgatóság számára is, olyan témák merültek fel, mint a művészettörténeti és építészet-, valamint kultúrtörténeti tanulmányok fontossága a lelkészképzésben, a törvények egyértelműsítésének szükségessége, a gazdasági érdekek fölülkerekedése a kulturális értékek fenntartásával szemben, de például Kolozsvár általános városrendezési tervéről (PUG–Plan Urbanistic General) is beszélgettek, amely az alpolgármester szerint bár jobban áll, mint az 1999-es változat, van még rajta csiszolni való, nagyobb együttműködésre van szükség a törvényhozók és a szakmai csoportok között.
Dr. Furu Árpád szerint van ok a bizakodásra, pozitív példaként említette a Szamos-parti útszakasz kibővítése elleni etnikumon felüli civil összefogást, valamint a verespataki tüntetéseket. „Van egy ébredő ifjúság” – összegzett.
Tasi Annabella / maszol.ro
Szakemberekre, anyagi keretre, politikai akaratra és társadalmi igényre is szükség van ahhoz, hogy hatékony műemlékvédelemről beszélhessünk, de még így is közbeléphetnek olyan gazdasági érdekek, amelyek ellen egyik szereplő sem tud mit tenni – derült ki a Műemlékvédelmi Világnapon szervezett, fotókiállítással egybekötött kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron.
A találkozót az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezete és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezte a Reményik Sándor Galériában, a meghívottak Máté János Mű (vagy már csak) emlék című fotókiállításának környezetében beszélgettek.
Oláh Emese először köszönthette a résztvevőket Kolozsvár alpolgármestereként, beszédében kiemelte: Máté János száz fotója által is archivált műemlékek nemcsak épített örökségünk részét képezik, hanem évszázados történelmi események tanúi is. A kiállítás „emlékeztet, és mellbevágóan figyelmeztet erre a soha el nem múló kötelességre”, miszerint megőrizni, ápolni, helyreállítani kell, nem pedig elveszni hagyni ezeket a szimbólumokat, mondta. Hozzátette, rengeteg munka van még a műemlékvédelem terén. Köszönetet mondott az Örökségünk őrei – Fogadj öröke egy műemléket mozgalomnak, amely az alpolgármester szerint azt mutatja, hogy a résztvevő iskolák, pedagógusok, szakemberek, civil szervezetek elsődleges feladatuknak tekintették az épített örökség megóvását.
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke felszólalásában úgy fogalmazott: Románia nagyvonalúan bánik a műemlékeivel. „De mi nem így gondolkodunk”, hangsúlyozta, hiszen a műemlékek a műveltségünk, kultúránk, identitásunk részét képezi. „Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, amit sajnos ezek a képek tükröznek, hogy az enyészetnek engedjük át pusztuló műemlékeinket” – mondta. Felelősséget kell vállalni, hiszen a püspök szerint fontos tudatosítani, hogy ezek az épületek a jövő generáció tulajdonai.
Dr. Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök tájékoztatott: a rendszerváltás után megpróbált a romániai műemlékvédelem talpra állni, de a teljes talpra állás a mai napig nem sikerült. 1977-ben ugyanis Ceaușescu megszüntette az Országos Műemlékvédelmi Hivatalt, szélnek eresztette az ott tevékenykedő szakmai csoportot. „Onnantól kezdve azt láttuk, hogy városrészek, városképek pusztulnak”, magyarázta a szakmérnök, a kastélyok, kúriák és az ezeket létrehozó társadalmi osztály, a történeti városkép, a népépítészet mind feketelistára került a diktatúra idején.
Szakértelem – anyagi keret – politikai akarat – társadalmi igény
A műemlékvédelem többsíkú tevékenység, hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen. Eredmény akkor érhető el, ha vannak szakemberek, anyagi erőforrások, ha van politikai akarat és társadalmi igény, ami a műemlékvédelem esetében nélkülözhetetlen. Furu szerint ez a képlet ma a következőképpen írható le: az anyagi, gazdasági oldal elsétál a téma mellett, a politikai akarat nem egyértelműen műemlékbarát, viszont a társadalmi igény ébredezik, főleg a fiatal generáció esetében.
Maksay Ádám, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója folytatta a szakmérnök gondolatát: jelenleg azt látja, hogy a bukaresti műemlékvédelmi hivatalban lelkes csapat dolgozik, de a kezük kötve van, a politika nem engedi őket tevékenykedni, pedig lenne rá anyagi keret. A kormányváltás előtti hat hónapban viszont volt mozgolódás a művelődési minisztériumban, elmondása szerint lehetett a tisztségviselőkkel beszélgetni, egyeztetni, ami nagy segítséget jelentett például az EU-s pályázatokban, de az utóbbi időben „sajnos a mélypontok győznek” – fogalmazott Maksay.
A fiatalokat érdekli a műemlékvédelem
Gál Zsófia művészettörténész ennél pozitívabb tapasztalatokat osztott meg a hallgatósággal. A Korzo műemlékvédelmi egyesület képviselőjeként azt látja, hogy a gyerekek és fiatalok körében határozottan magas az érdeklődés a műemlékvédelem iránt, nagyon pozitív visszajelzéseket, támogató megjegyzéseket szoktak kapni. „A tevékenységek végén nem egyszer ragyogó szemeket látok” – mondta, ami szerinte bizakodásra ad okot. Tevékenységeikkel, városnéző sétáikkal segíteni akarják az épített örökség iránti kötődés kialakítását, tette hozzá.
Lehetetlen minden épületet megmenteni
Dr. Furu Árpád továbbá arról beszélt, hogy a műemlékvédelem esetében azt is el kell ismerni, hogy lehetetlen minden épületet megmenteni. Kérdés azonban, hogy hogyan történik a szelekció. „Ez mindig nagy dilemma, szakmai, társadalmi szempontból is” – magyarázta. A szakma általában prioritási listákat állít össze, viszont az épületeknek használati értékük van, ezeket pedig össze kell egyeztetni a társadalmi igénnyel. Tulajdonképpen erről szól a kulturális örökség fogalma, amely a közösség értékrendszerére alapozva méri fel az épületek fontosságát – fogalmazott.
Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó épületekről Maksay Ádám elmondta: a 600 épületből 300 műemlék jellegű, amelyből legalább százat a pusztuló templomok közé soroltak – például azokat, ahol a gyülekezet 100 fő alatt van, hiszen ez azt jelenti, hogy nincs anyagi háttér egy felújítás megkezdéséhez. Az egyházkerület ma egy 15 templomot tartalmazó lista alapján fejti ki tevékenységét a műemlékvédelem terén.
Egyértelmű törvényekre van szükség
„Egy olyan országban élünk, ahol az építkezéssel kapcsolatos törvénykezés, engedélyeztetés hihetetlenül szövevényes és bonyolult. Azt látjuk, hogy a többféleképpen értelmezhető törvényeket félnek az egyes tisztségviselők értelmezni és hatékony módon elemezni” – mutatott rá Furu, aki szerint ebben a kérdéskörben a politikumnak van feladata. Úgy véli, kisimítani, egyértelműsíteni kell a törvénykezési rendszert.
A szakszerű helyreállításhoz elengedhetetlen az építési engedély megszerzése is, figyelmeztetett Maksay. Ugyanakkor úgy véli, a pusztuló templomok sorsa elsősorban nemzetpolitikai ügy, nem az egyházkerületek dolga kellene legyen. „Át is gondolták több vonalon, hiszen a Rómer Flóris Terv erről szól” – magyarázta Maksay. A magyarországi terv java része a Kárpát-medencei pusztuló templomokat célozza meg, ahol a gyülekezeteknek nincs lehetőségük a szükséges támogatást összegyűjteni.
Amikor az előadók megadták a hozzászólás lehetőségét a hallgatóság számára is, olyan témák merültek fel, mint a művészettörténeti és építészet-, valamint kultúrtörténeti tanulmányok fontossága a lelkészképzésben, a törvények egyértelműsítésének szükségessége, a gazdasági érdekek fölülkerekedése a kulturális értékek fenntartásával szemben, de például Kolozsvár általános városrendezési tervéről (PUG–Plan Urbanistic General) is beszélgettek, amely az alpolgármester szerint bár jobban áll, mint az 1999-es változat, van még rajta csiszolni való, nagyobb együttműködésre van szükség a törvényhozók és a szakmai csoportok között.
Dr. Furu Árpád szerint van ok a bizakodásra, pozitív példaként említette a Szamos-parti útszakasz kibővítése elleni etnikumon felüli civil összefogást, valamint a verespataki tüntetéseket. „Van egy ébredő ifjúság” – összegzett.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. április 19.
JOBBIK: KÉT SZÉK KÖZT A PAD ALÁ
Sokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző embereknek nem egymás ellen kellene acsarkodniuk, hanem a közös ellenségre.
Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi képviselői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel.
Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben. Ezt nem látni politikai vakság.
A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát.
Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon nemmel. Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket, és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, amelyben – minden túlzás és pátosz nélkül – a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, ha megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül.
A Jobbik nem ezt tette, s hogy miért, az elég evidens. Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat. Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon, de felesleges. A Jobbik volt az, amely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való,
Vona Gábor ki is fejtette az EMI-táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy a párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembemenni a nemzeti létérdekekkel. A Jobbik nemhogy nem kampányolt, és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás, egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb céljuk.
De mindez nem volt elég. Mert a népszavazás után a Jobbik nem arra élezte ki a retorikáját, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98 százaléka – tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő – nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek, olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik-szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett, Budapesttől a Székelyföldig.
De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg általa javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika. De hogy végül elbuktassa, az már nem. S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amelyhez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk.
S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert az ő kezében van a kormányrúd, és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig sokkal könnyebben elnézi ezt a taktikázást, mint a Jobbiké.
A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt, elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott. A pártnak sikerült úgy elveszítenie a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben szavazói szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert – már ha nyert egyáltalán. A CEU-ügy csak hab a tortán. Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak. Ami érthető.
Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta a szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként. Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond: hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit.
Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam”. S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva. A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbik utóbbi időben felvett stílusához.
1918-ban is a magyarságot tönkretenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen. A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, amely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a Parlamentből. Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora a magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918–19-ben is, ám szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kunóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját.
A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előreláthatóan nem fogja elérni a remélt hatást. A feleszmélés keserű lesz. Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort, abból kiindulva, hogy sikerül épp azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, ami nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, hanem távolabb vitte tőle.
A párt minden valószínűség szerint nemhogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jó barátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban. Két szék között így lehet a pad alá kerülni.
Borbély Zsolt Attila
A szerző politológus, a Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője; Magyar Idők
Sokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző embereknek nem egymás ellen kellene acsarkodniuk, hanem a közös ellenségre.
Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi képviselői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel.
Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben. Ezt nem látni politikai vakság.
A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát.
Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon nemmel. Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket, és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, amelyben – minden túlzás és pátosz nélkül – a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, ha megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül.
A Jobbik nem ezt tette, s hogy miért, az elég evidens. Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat. Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon, de felesleges. A Jobbik volt az, amely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való,
Vona Gábor ki is fejtette az EMI-táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy a párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembemenni a nemzeti létérdekekkel. A Jobbik nemhogy nem kampányolt, és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás, egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb céljuk.
De mindez nem volt elég. Mert a népszavazás után a Jobbik nem arra élezte ki a retorikáját, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98 százaléka – tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő – nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek, olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik-szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett, Budapesttől a Székelyföldig.
De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg általa javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika. De hogy végül elbuktassa, az már nem. S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amelyhez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk.
S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert az ő kezében van a kormányrúd, és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig sokkal könnyebben elnézi ezt a taktikázást, mint a Jobbiké.
A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt, elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott. A pártnak sikerült úgy elveszítenie a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben szavazói szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert – már ha nyert egyáltalán. A CEU-ügy csak hab a tortán. Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak. Ami érthető.
Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta a szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként. Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond: hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit.
Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam”. S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva. A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbik utóbbi időben felvett stílusához.
1918-ban is a magyarságot tönkretenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen. A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, amely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a Parlamentből. Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora a magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918–19-ben is, ám szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kunóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját.
A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előreláthatóan nem fogja elérni a remélt hatást. A feleszmélés keserű lesz. Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort, abból kiindulva, hogy sikerül épp azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, ami nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, hanem távolabb vitte tőle.
A párt minden valószínűség szerint nemhogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jó barátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban. Két szék között így lehet a pad alá kerülni.
Borbély Zsolt Attila
A szerző politológus, a Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője; Magyar Idők
2017. április 20.
A régió mint felépíthető haza – III. székely kongresszus
Közpolitikai javaslatgyűjtemény összeállítása, a régióépítés területfejlesztési, kulturális, gazdasági mintáinak áttekintése, a kor kihívásainak megfelelő identitás megfogalmazása a célja a ma kezdődő III. Székely Kongresszusnak, amelyet négy nap alatt három székelyföldi városban tartanak meg. A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Székelyföld Regionális Tudományi Társaság és a rendezvénynek otthont adó Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy múzeumai által szervezett konferenciasorozat várható eredményeiről Bakk Miklóst, a kongresszus szakmai bizottságának elnökét kérdeztük.
1 » – A szervezés során megfogalmazott célok között szerepel a Székelyfölddel kapcsolatos kutatási témák és szintézisek bemutatása, a székelyföldi önkormányzatiság erősítése a közpolitikai döntések szakmai és tudományos megalapozásának erősítésével, a székelyföldi területi identitás átalakulásának vizsgálata a modernizáció feltételei mellett a közigazgatási reformok nézőpontjából, a székelyföldi tudományos intézmények közötti együttműködés erősítése, a Székely Kongresszus intézményesítése. Sikerült-e megtalálni azokat az előadókat és felsorakoztatni azokat az előadásokat, akik/amelyek a kitűzött célokat szolgálják? Bakk Miklós: – Pontos és kimerítő választ a konferencia után lehet adni, egyelőre a program alapján beszélgethetünk erről a kérdésről. Úgy hiszem, nagyjából sikerült, kellően átfogó lehet az a kép, amely a konferencia előadásai nyomán kibontakozik, de bizonyos értelemben mégsem voltunk most sikeresek, ugyanis nemzetközi konferenciaként képzeltük el, azaz a Székelyföld-kutatások számára nyitni kívántunk a román és a nemzetközi dimenzió irányába is – ez most nem jött össze. Úgy gondolom, amennyiben a Székely Kongresszus folyamatos régióépítő tudományos szellemi erőtérként, intézményként tud működni a jövőben, akkor ez a cél is megvalósulhat. A pontos mérleget természetesen csak a konferencia után tudjuk megvonni, akkor, amikor a másik célunk tekintetében is begyűjtjük az anyagot: ugyanis azt szeretnénk elérni, hogy minél több tudományos és szakmai területről fogalmazzanak meg közpolitikai javaslatokat, amelyek közvetlenül alkalmazhatóak lesznek az önkormányzati helyi politikai eszközök segítségével, és ebből a javaslatgyűjteményből szeretnénk egy kis kiadványt letenni a politika asztalára.
– Az előadások segítik-e a székelyföldi önrendelkezési törekvések tágabb körű megismertetését, Székelyföld és a többi erdélyi, romániai régió párbeszédét?
– Ebbe az irányba az első lépés az lenne, hogy a konferencia anyagai utólag megjelenjenek egy külön honlapon, itt betekintést nyújthatnánk bárki számára, hogy mit jelent a régióépítés a maga komplexitásában, a kulturális, területfejlesztési minták meghonosításának kérdésében. Egyetlen lépésben nem sikerülhet, de cél, hogy valamiféleképpen a székelyföldi mozgalmat beemeljük egy olyan tágabb közegbe, amely Románia összes régióját érinti. Eredetileg terveztünk egy olyan román nyelvű kerekasztalt, amelynek éppen ez lett volna a témája, sajnos, ezt nem sikerült a kongresszus időpontjára összehozni, de továbbra is törekszünk erre, és amennyiben a Székely Kongresszust sikerül intézményesíteni, biztos, hogy előbb-utóbb ezeket a dialóguskereteket is ki tudjuk alakítani.
– Kiolvasható a programból és a célkitűzésekből, hogy identitáserősítő szándéka is van a kongresszusnak. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem él elég erősen a közösségben, hogy tulajdonképpen kik vagyunk és milyen jogaink lehetnének?
– Az általunk tárgyalt kontextusban az identitást nagyon átfogóan kell értelmezni. Az identitás egy dinamikus azonosulás a térséggel, és ennek a dinamizmusnak akarunk új fogódzókat adni azzal, hogy megjelöljük, milyen cselekvési területek lesznek a jövőben. Itt az identitást nem a klasszi¬kus formájában kell elképzelni, nem történelmi, etnikai identitásról van ez esetben szó, hanem abban az értelemben tárgyaljuk, hogy ez a régió egy felépíthető haza, és ennek vannak modern gazdasági és közpolitikai eszközei, ebbe az irányba szeretnénk az identitás kérdéskört bővíteni. A történelmi szekcióban lesz egy ilyen tömb, amely a székelyföldi önképkereséssel kapcsolatos, történeti dimenzióban vizsgálja, miként változott ez az identitás, és ennek az üzenete is az, hogy az identitást mindig az adott kor kihívásainak megfelelően kell építeni.
A III. Székely Kongresszus – amelynek előzménye az 1902-ben megtartott első, majd a 2002-ben megszervezett centenáriumi esemény – ma kezdődik Marosvásárhelyen, holnaptól bekapcsolódnak a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi Székelyföld-konferencia előadások is. A háromszéki megyeközpontban pénteken és szombaton az oktatás, a falusi kultúrházak változó funkciói, az épített örökség, hadtörténet, a közösségi javak társadalmi vonatkozásai Székelyföldön, modernizáció és fejlesztéspolitikák, székelyföldi önképépítés témakörökben hangzanak el előadások a Sapientia Egyetemen. A részletes program a szekely-kongresszus.ro honlapon olvasható.
Középpontban a térség fejlesztése
Üdvözli a Székely Nemzeti Tanács a ma kezdődő Székely Kongresszus munkálatait, Izsák Balázs elnök tegnapi közleményében kívánt sok sikert a rendezvényhez. „A szervezést magukra vállaló intézmények (...) felismerték annak szükségességét, hogy Székelyföld jövője a valós Székelyföld-kép megerősítésében, a hagyományos keretekkel is számoló fejlesztések szakpolitikai elveinek megalapozásában rejlik, ehhez pedig Székelyföld szakmai és tudományos potenciáljának felmérése és felmutatása elengedhetetlen feladat az akadémiai szféra számára” – írja az SZNT elnöke. Úgy véli, a mostani kongresszus is megkíséreli felvázolni a térségi fejlődés legfontosabb koordinátáit, hogy aztán már most, az autonómia intézményes kereteinek hiányában, ám az önkormányzatok szintjén hasznosítható közpolitikákként láthassuk viszont. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma
Közpolitikai javaslatgyűjtemény összeállítása, a régióépítés területfejlesztési, kulturális, gazdasági mintáinak áttekintése, a kor kihívásainak megfelelő identitás megfogalmazása a célja a ma kezdődő III. Székely Kongresszusnak, amelyet négy nap alatt három székelyföldi városban tartanak meg. A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Székelyföld Regionális Tudományi Társaság és a rendezvénynek otthont adó Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy múzeumai által szervezett konferenciasorozat várható eredményeiről Bakk Miklóst, a kongresszus szakmai bizottságának elnökét kérdeztük.
1 » – A szervezés során megfogalmazott célok között szerepel a Székelyfölddel kapcsolatos kutatási témák és szintézisek bemutatása, a székelyföldi önkormányzatiság erősítése a közpolitikai döntések szakmai és tudományos megalapozásának erősítésével, a székelyföldi területi identitás átalakulásának vizsgálata a modernizáció feltételei mellett a közigazgatási reformok nézőpontjából, a székelyföldi tudományos intézmények közötti együttműködés erősítése, a Székely Kongresszus intézményesítése. Sikerült-e megtalálni azokat az előadókat és felsorakoztatni azokat az előadásokat, akik/amelyek a kitűzött célokat szolgálják? Bakk Miklós: – Pontos és kimerítő választ a konferencia után lehet adni, egyelőre a program alapján beszélgethetünk erről a kérdésről. Úgy hiszem, nagyjából sikerült, kellően átfogó lehet az a kép, amely a konferencia előadásai nyomán kibontakozik, de bizonyos értelemben mégsem voltunk most sikeresek, ugyanis nemzetközi konferenciaként képzeltük el, azaz a Székelyföld-kutatások számára nyitni kívántunk a román és a nemzetközi dimenzió irányába is – ez most nem jött össze. Úgy gondolom, amennyiben a Székely Kongresszus folyamatos régióépítő tudományos szellemi erőtérként, intézményként tud működni a jövőben, akkor ez a cél is megvalósulhat. A pontos mérleget természetesen csak a konferencia után tudjuk megvonni, akkor, amikor a másik célunk tekintetében is begyűjtjük az anyagot: ugyanis azt szeretnénk elérni, hogy minél több tudományos és szakmai területről fogalmazzanak meg közpolitikai javaslatokat, amelyek közvetlenül alkalmazhatóak lesznek az önkormányzati helyi politikai eszközök segítségével, és ebből a javaslatgyűjteményből szeretnénk egy kis kiadványt letenni a politika asztalára.
– Az előadások segítik-e a székelyföldi önrendelkezési törekvések tágabb körű megismertetését, Székelyföld és a többi erdélyi, romániai régió párbeszédét?
– Ebbe az irányba az első lépés az lenne, hogy a konferencia anyagai utólag megjelenjenek egy külön honlapon, itt betekintést nyújthatnánk bárki számára, hogy mit jelent a régióépítés a maga komplexitásában, a kulturális, területfejlesztési minták meghonosításának kérdésében. Egyetlen lépésben nem sikerülhet, de cél, hogy valamiféleképpen a székelyföldi mozgalmat beemeljük egy olyan tágabb közegbe, amely Románia összes régióját érinti. Eredetileg terveztünk egy olyan román nyelvű kerekasztalt, amelynek éppen ez lett volna a témája, sajnos, ezt nem sikerült a kongresszus időpontjára összehozni, de továbbra is törekszünk erre, és amennyiben a Székely Kongresszust sikerül intézményesíteni, biztos, hogy előbb-utóbb ezeket a dialóguskereteket is ki tudjuk alakítani.
– Kiolvasható a programból és a célkitűzésekből, hogy identitáserősítő szándéka is van a kongresszusnak. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem él elég erősen a közösségben, hogy tulajdonképpen kik vagyunk és milyen jogaink lehetnének?
– Az általunk tárgyalt kontextusban az identitást nagyon átfogóan kell értelmezni. Az identitás egy dinamikus azonosulás a térséggel, és ennek a dinamizmusnak akarunk új fogódzókat adni azzal, hogy megjelöljük, milyen cselekvési területek lesznek a jövőben. Itt az identitást nem a klasszi¬kus formájában kell elképzelni, nem történelmi, etnikai identitásról van ez esetben szó, hanem abban az értelemben tárgyaljuk, hogy ez a régió egy felépíthető haza, és ennek vannak modern gazdasági és közpolitikai eszközei, ebbe az irányba szeretnénk az identitás kérdéskört bővíteni. A történelmi szekcióban lesz egy ilyen tömb, amely a székelyföldi önképkereséssel kapcsolatos, történeti dimenzióban vizsgálja, miként változott ez az identitás, és ennek az üzenete is az, hogy az identitást mindig az adott kor kihívásainak megfelelően kell építeni.
A III. Székely Kongresszus – amelynek előzménye az 1902-ben megtartott első, majd a 2002-ben megszervezett centenáriumi esemény – ma kezdődik Marosvásárhelyen, holnaptól bekapcsolódnak a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi Székelyföld-konferencia előadások is. A háromszéki megyeközpontban pénteken és szombaton az oktatás, a falusi kultúrházak változó funkciói, az épített örökség, hadtörténet, a közösségi javak társadalmi vonatkozásai Székelyföldön, modernizáció és fejlesztéspolitikák, székelyföldi önképépítés témakörökben hangzanak el előadások a Sapientia Egyetemen. A részletes program a szekely-kongresszus.ro honlapon olvasható.
Középpontban a térség fejlesztése
Üdvözli a Székely Nemzeti Tanács a ma kezdődő Székely Kongresszus munkálatait, Izsák Balázs elnök tegnapi közleményében kívánt sok sikert a rendezvényhez. „A szervezést magukra vállaló intézmények (...) felismerték annak szükségességét, hogy Székelyföld jövője a valós Székelyföld-kép megerősítésében, a hagyományos keretekkel is számoló fejlesztések szakpolitikai elveinek megalapozásában rejlik, ehhez pedig Székelyföld szakmai és tudományos potenciáljának felmérése és felmutatása elengedhetetlen feladat az akadémiai szféra számára” – írja az SZNT elnöke. Úgy véli, a mostani kongresszus is megkíséreli felvázolni a térségi fejlődés legfontosabb koordinátáit, hogy aztán már most, az autonómia intézményes kereteinek hiányában, ám az önkormányzatok szintjén hasznosítható közpolitikákként láthassuk viszont. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma
2017. április 20.
Kereszttűzben
Kezdjük mindjárt a végén. Még ki sem hirdette az államfő, máris támadja a múlt héten magszavazott törvényt, amely biztosítja a kisebbségek anyanyelvhasználati jogát a kórházakban és a szociális intézményekben a magyar közösség szimbólumhasználata elleni pereiről ismert Dan Tanasă, a Hargita-Kovászna megyei „elnyomott” románok önjelölt érdekvédője, aki zászlajára tűzte, hogy bármi áron megvédi a magyar megyék románjait a „többségi elnyomástól”. Szerinte a jogszabály célja „az etnikai tisztogatás az erdélyi kórházakban”, és újabb lépést jelent „a magyar nyelv hivatalosítása” terén. Párhuzamot von az új törvény és a közigazgatási törvény között, amelyet ugyancsak „etnikai tisztogatásra” használt az RMDSZ a Székelyföldön, lehetővé téve, hogy Hargita és Kovászna megyében „csak magyarokat alkalmazzanak a polgármesteri hivatalokban és az önkormányzati intézményekben”. Azt állítja, hogy most a kórházak következnek, és az RMDSZ a törvényt etnikai tisztogatásra fogja felhasználni az erdélyi kórházakban.
De egyes jogvédő szervezetek szerint sem bővültek a nyelvi jogok az egészségügyi törvények módosításával, és félrevezetőnek nevezik a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését”. Szerintük a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben, bár a kisebbségi nyelvi jogok lényege pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar.
Miről is van szó?
A minap elfogadott szabályzó előírja, hogy az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára. Azonban a törvény alkalmazási módszertana fogja meghatározni majd, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazni ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozókat. Ez a kötelezettség pedig szerepel a törvény szövegében.
Tény, hogy a jogszabályok ellenére Romániában nehézkes a kisebbségi nyelvek használata akár a közigazgatásban, akár az igazságszolgáltatásban, és minden nyelvi diszkrimináció esetén jogok sérülnek. Kétségkívül sok még a tennivaló nyelvi jogaink bővítése és alkalmazása terén. Érthető Dan Tanasă „aggodalma”, hiszen abból él, hogy tüzet okád mindenre, ami magyar, de a magyar érdekvédők támadása talán kissé elhamarkodott.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
Kezdjük mindjárt a végén. Még ki sem hirdette az államfő, máris támadja a múlt héten magszavazott törvényt, amely biztosítja a kisebbségek anyanyelvhasználati jogát a kórházakban és a szociális intézményekben a magyar közösség szimbólumhasználata elleni pereiről ismert Dan Tanasă, a Hargita-Kovászna megyei „elnyomott” románok önjelölt érdekvédője, aki zászlajára tűzte, hogy bármi áron megvédi a magyar megyék románjait a „többségi elnyomástól”. Szerinte a jogszabály célja „az etnikai tisztogatás az erdélyi kórházakban”, és újabb lépést jelent „a magyar nyelv hivatalosítása” terén. Párhuzamot von az új törvény és a közigazgatási törvény között, amelyet ugyancsak „etnikai tisztogatásra” használt az RMDSZ a Székelyföldön, lehetővé téve, hogy Hargita és Kovászna megyében „csak magyarokat alkalmazzanak a polgármesteri hivatalokban és az önkormányzati intézményekben”. Azt állítja, hogy most a kórházak következnek, és az RMDSZ a törvényt etnikai tisztogatásra fogja felhasználni az erdélyi kórházakban.
De egyes jogvédő szervezetek szerint sem bővültek a nyelvi jogok az egészségügyi törvények módosításával, és félrevezetőnek nevezik a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését”. Szerintük a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben, bár a kisebbségi nyelvi jogok lényege pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar.
Miről is van szó?
A minap elfogadott szabályzó előírja, hogy az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára. Azonban a törvény alkalmazási módszertana fogja meghatározni majd, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazni ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben. A minisztériumnak úgy kell kidolgoznia az érintett intézmények működési módszertanát, hogy figyelembe veszi ennek a törvénymódosításnak az előírásait, nevezetesen az anyanyelvet ismerő személyzet alkalmazására vonatkozókat. Ez a kötelezettség pedig szerepel a törvény szövegében.
Tény, hogy a jogszabályok ellenére Romániában nehézkes a kisebbségi nyelvek használata akár a közigazgatásban, akár az igazságszolgáltatásban, és minden nyelvi diszkrimináció esetén jogok sérülnek. Kétségkívül sok még a tennivaló nyelvi jogaink bővítése és alkalmazása terén. Érthető Dan Tanasă „aggodalma”, hiszen abból él, hogy tüzet okád mindenre, ami magyar, de a magyar érdekvédők támadása talán kissé elhamarkodott.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 20.
Szövetségben a természettel
Péter Alpár útjai
Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.
– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?
– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.
Kapcsolatban a térrel
– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?
– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.
– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?
– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.
Bikfalva egy kikötő
– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…
– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.
– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?
– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.
– Milyen karrierre vágyik?
– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!
– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?
– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.
Péter Alpár
1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Péter Alpár útjai
Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.
– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?
– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.
Kapcsolatban a térrel
– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?
– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.
– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?
– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.
Bikfalva egy kikötő
– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…
– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.
– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?
– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.
– Milyen karrierre vágyik?
– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!
– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?
– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.
Péter Alpár
1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 20.
A könyvesember válaszol
Ha nem itt és most, akkor egy úri kastélyban élne a 19. században. Legértékesebb tulajdona a dédnagyanyja üzenete. Miklós Leventét faggatuk.
Ha visszamehetnél a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választanád?
Mindenképpen abba a korba, amikor voltak urak. Ha valahol egy szép elegáns kastélyban lakhatnék, az bejönne. Visszamennék a 19. század végére, a boldog békeidők – azt hiszem, ez volt a kornak a neve. Vagy az első világháború utáni időszakban is el tudnám képzelni magam.
Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb?
Az a pillanat, amikor az első lányom született, és két órával később tolókocsival kitolták a feleségemet. Az egy nagyon szép pillanat volt. Őt is nagyon szépnek láttam.
Ha létezik halál utáni élet, te miként térnél vissza legszívesebben?
Ennek az életnek a folytatásába.
Milyen a lelkiállapotod most?
Ma voltam fodrásznál, és az nagyon helyrehoz. Járok rendszeresen, háromhetente, a mai nap is picit zűrösebben indult, és most nagyon jól jött, hogy voltam Bordáséknál hajat vágatni. Ahogy végigmennek kicsit az ollóval és a géppel a fejemen, és amikor már érzem ezt a rendet, visszakerülök a vizeimbe.
Hol élnél legszívesebben a világon?
Szeretnék élni Olaszországban, mert nagyapám olasz volt. És ez foglalkoztat, függetlenül attól, hogy nem ismertem őt, és nincsenek olasz rokonaim, mindenképpen szeretnék egy évet Olaszországban élni.
Mi számodra a legértékesebb tulajdonod?
Van egy kicsi levél 1904-ből, ami be van keretezve nálunk, amit a dédnagyanyám írt a dédnagyapámnak, amikor ő még csak udvarolt neki, valahogy így szól: a szív nem ott él, ahol van, hanem ott, ahol szeret.
Mit tartasz a legmélyebb gyötrelemnek?
A megoldatlan emberi viszonyokat, a ki nem beszélt konfliktusokat, amiket nagyon sokáig hordozol magadban.
Mi a legkedvesebb elfoglaltságod?
A színházba járás. Nagyon sok színházi előadást megnézek Szentgyörgyön, Kolozsváron, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Vásárhelyen, Budapesten.
Melyik a kedvenc filmed?
Amikor a Színház és Filmművészeti Egyetem erdélyi osztályába felvételiztünk, akkor Bacsó Péter ugyanezt a kérdést tette fel vizsgán. Akkor azt mondtam, a Cinema Paradiso. Szeretem azóta is Tornatore filmjét, de most a kedvenc Thomas Vinterberg Születésnap című filmje. 1998-es, de még mindig kedvenc, láttam legalább hatszor.
Ki a kedvenc irodalmi, vagy filmbéli hősöd?
Az egyik kedvenc hősöm a Laurosz című könyvnek (Jevgenyij Vodolazkin) a főszereplője, akinek az életútja olyan, mint egy nagy gyónás. Illetve a Végtelen-fjord prófétáinak a főhőse, Morten Falckszintén kedvenc hősöm, aki lelkészként az 1700-as évek végén Dániából Grönlandra utazik missziós tevékenységet folytatni.
Kik a te valódi hétköznapi hőseid?
Nemrég halt meg Vofkori Gyuri bácsi, őt mondhatnám hősnek és példaképnek. Nagyon elismert és okos helytörténész és történelemtanár volt. Az élethez és a munkához való viszonyát tartottam a legszebbnek.
Mi az, amit a legjobban sajnálsz a múltadban?
Van egy nagyon friss élményem. Februárban tudtam meg, hogy tavaly novemberben elhunyt az osztályfőnököm, aki Kolozsváron élt. Az osztályban én voltam a kedvence, és jó viszonyban is voltunk, de egy éve nem beszéltem vele. Ezt most rettenetesen sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle.
Kinek tennéd fel ezeket a kérdéseket?
Bordás József fodrásznak.
A Proust-kérdőív nevét a francia író, Marcel Proust (1871-1922) után kapta. A kérdéseket nem ő találta ki, csupán az ő válaszai miatt váltak híressé, a feljegyzések szerint ugyanis Proust két különböző időpontban is válaszolt az egyébként több mint harminc kérdésből álló sorozatra.
A következőkben interjúalanyaink tetszőlegesen kiválaszthatnak a Proust-kérdőív kérdéseiből tizenegyet, az utolsó, vagyis, hogy kinek passzolnák tovább a kérdőívet, mindenki számára kötelező.
Simó Veronika / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Ha nem itt és most, akkor egy úri kastélyban élne a 19. században. Legértékesebb tulajdona a dédnagyanyja üzenete. Miklós Leventét faggatuk.
Ha visszamehetnél a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választanád?
Mindenképpen abba a korba, amikor voltak urak. Ha valahol egy szép elegáns kastélyban lakhatnék, az bejönne. Visszamennék a 19. század végére, a boldog békeidők – azt hiszem, ez volt a kornak a neve. Vagy az első világháború utáni időszakban is el tudnám képzelni magam.
Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb?
Az a pillanat, amikor az első lányom született, és két órával később tolókocsival kitolták a feleségemet. Az egy nagyon szép pillanat volt. Őt is nagyon szépnek láttam.
Ha létezik halál utáni élet, te miként térnél vissza legszívesebben?
Ennek az életnek a folytatásába.
Milyen a lelkiállapotod most?
Ma voltam fodrásznál, és az nagyon helyrehoz. Járok rendszeresen, háromhetente, a mai nap is picit zűrösebben indult, és most nagyon jól jött, hogy voltam Bordáséknál hajat vágatni. Ahogy végigmennek kicsit az ollóval és a géppel a fejemen, és amikor már érzem ezt a rendet, visszakerülök a vizeimbe.
Hol élnél legszívesebben a világon?
Szeretnék élni Olaszországban, mert nagyapám olasz volt. És ez foglalkoztat, függetlenül attól, hogy nem ismertem őt, és nincsenek olasz rokonaim, mindenképpen szeretnék egy évet Olaszországban élni.
Mi számodra a legértékesebb tulajdonod?
Van egy kicsi levél 1904-ből, ami be van keretezve nálunk, amit a dédnagyanyám írt a dédnagyapámnak, amikor ő még csak udvarolt neki, valahogy így szól: a szív nem ott él, ahol van, hanem ott, ahol szeret.
Mit tartasz a legmélyebb gyötrelemnek?
A megoldatlan emberi viszonyokat, a ki nem beszélt konfliktusokat, amiket nagyon sokáig hordozol magadban.
Mi a legkedvesebb elfoglaltságod?
A színházba járás. Nagyon sok színházi előadást megnézek Szentgyörgyön, Kolozsváron, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Vásárhelyen, Budapesten.
Melyik a kedvenc filmed?
Amikor a Színház és Filmművészeti Egyetem erdélyi osztályába felvételiztünk, akkor Bacsó Péter ugyanezt a kérdést tette fel vizsgán. Akkor azt mondtam, a Cinema Paradiso. Szeretem azóta is Tornatore filmjét, de most a kedvenc Thomas Vinterberg Születésnap című filmje. 1998-es, de még mindig kedvenc, láttam legalább hatszor.
Ki a kedvenc irodalmi, vagy filmbéli hősöd?
Az egyik kedvenc hősöm a Laurosz című könyvnek (Jevgenyij Vodolazkin) a főszereplője, akinek az életútja olyan, mint egy nagy gyónás. Illetve a Végtelen-fjord prófétáinak a főhőse, Morten Falckszintén kedvenc hősöm, aki lelkészként az 1700-as évek végén Dániából Grönlandra utazik missziós tevékenységet folytatni.
Kik a te valódi hétköznapi hőseid?
Nemrég halt meg Vofkori Gyuri bácsi, őt mondhatnám hősnek és példaképnek. Nagyon elismert és okos helytörténész és történelemtanár volt. Az élethez és a munkához való viszonyát tartottam a legszebbnek.
Mi az, amit a legjobban sajnálsz a múltadban?
Van egy nagyon friss élményem. Februárban tudtam meg, hogy tavaly novemberben elhunyt az osztályfőnököm, aki Kolozsváron élt. Az osztályban én voltam a kedvence, és jó viszonyban is voltunk, de egy éve nem beszéltem vele. Ezt most rettenetesen sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle.
Kinek tennéd fel ezeket a kérdéseket?
Bordás József fodrásznak.
A Proust-kérdőív nevét a francia író, Marcel Proust (1871-1922) után kapta. A kérdéseket nem ő találta ki, csupán az ő válaszai miatt váltak híressé, a feljegyzések szerint ugyanis Proust két különböző időpontban is válaszolt az egyébként több mint harminc kérdésből álló sorozatra.
A következőkben interjúalanyaink tetszőlegesen kiválaszthatnak a Proust-kérdőív kérdéseiből tizenegyet, az utolsó, vagyis, hogy kinek passzolnák tovább a kérdőívet, mindenki számára kötelező.
Simó Veronika / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. április 20.
Szakmai konferenciát tartottak az óvodapedagógusok
Harmadik alkalommal találkoztak Erdély magyar óvodapedagógusai Székelyudvarhelyen, hogy a kapcsolatépítés mellett új tanítási módszerekkel ismerkedjenek, ugyanakkor megosszák egymással szakmai tapasztalataikat. Az országos konferencia témakörei ez alkalommal az óvodáskorú gyerekek megismerésének fontossága, a másság elfogadása és elfogadtatása, valamint a népi játékok általi készségfejlesztés módszertana voltak.
Az első országos konferenciát 2012-ben szervezték a székelyudvarhelyi Eszterlánc Napközi Otthon óvodapedagógusai, majd pár év szünet után tavaly volt a második, szerdán és csütörtökön pedig a harmadik szakmai találkozó. A képzéseket mi kerestük magunknak, aztán ha valahol találtunk olyat, ami érdekesnek tűnt, az előadót elhívtuk haza, hogy olyanokhoz is eljusson az információ, akiknek nincs lehetőségük kiutazni Magyarországra. Aztán úgy gondoltuk, jó lenne a szórványból is meghívni a kollégákat, megismerni azokat a kihívásokat, amelyekkel szembesülnek. A konferencia programját mindig úgy állítjuk össze, hogy ne csak a szakelőadók, hanem az óvónők is tartsanak előadást, mutassák be gyakorlati tapasztalataikat a többieknek” – mesélte Koncz Melinda székelyudvarhelyi óvodavezető. Ezúttal hét megyéből közel kétszáz óvónő vett részt a rendezvényen. Mivel a szakmai találkozó egyik célja a módszertani megújulás, a pszichológus, gyógy- és óvodapedagógusok mellett egy magyarországi néptáncpedagógust is meghívtak, aki egy vidékünkön teljesen új módszertant mutatott be.
Népi kultúránk tudatos alkalmazása
A népi játék a rajzoláshoz hasonlóan az önkifejezés eszköze, teljes érzelemvilágunk megjelenik benne. Segítségével jól fejleszthető a mozgáskultúra, a logikai gondolkodás, az érzelmi intelligencia, a kommunikációs készség, könnyebben elsajátítható a társadalmi viselkedésminta – jelentette ki Balatoni Katalin néptáncpedagógus. Munkája során sokat foglalkozott problémás gyerekekkel is, általuk megtapasztalta a népi játékok, valamint a néptánc terápiás hatását. Elmondása szerint sokat javult az együttműködésük, volt eset, hogy tünetmentessé váltak, ugyanakkor egészséges társaik képességei is látványosan fejlődtek. Az évek alatt figyelte a gyerekek reakcióit, és ezek alapján egy teljesen új módszert fejlesztett ki, amely az Így tedd rá elnevezést kapta. Az újítás iránt egyre több nyugat-európai, valamint amerikai magyar óvodapedagógus érdeklődik.
Játék a mindennapokban
A konferencia szervezői tavaly egy tatabányai óvodában találkoztak először a módszerrel, és úgy gondolták, ahogyan nekik, úgy a többi erdélyi óvónőnek is elnyerné tetszését. Az óvodai tanterv rugalmassága megengedi a módszer alkalmazását, ugyanakkor minden óvodának van helyi nevelési terve, amelybe beilleszthető – magyarázta Koncz Melinda óvodavezető.
Bár a népi játékok, dalok, táncok jelen vannak a magyar óvodákban, Balatoni Katalin úgy tapasztalta, hogy a pedagógusok kevésbé tudatosan, gyakran helytelenül élnek vele, hiszen ahelyett, hogy a mindennapok részévé tennék, a kulturális eszköztár használata jobbára az esztétikára, a színpadi fellépésre korlátozódik. Előadásaival ezen szeretne változtatni, illetve átadni a pedagógusoknak azt, amit gyerekként ő is megélt. Az elméleti ismertetést követően közös játékra hívta az óvónőket, megkönnyítve ezáltal a módszer lényegének megértését. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro
Harmadik alkalommal találkoztak Erdély magyar óvodapedagógusai Székelyudvarhelyen, hogy a kapcsolatépítés mellett új tanítási módszerekkel ismerkedjenek, ugyanakkor megosszák egymással szakmai tapasztalataikat. Az országos konferencia témakörei ez alkalommal az óvodáskorú gyerekek megismerésének fontossága, a másság elfogadása és elfogadtatása, valamint a népi játékok általi készségfejlesztés módszertana voltak.
Az első országos konferenciát 2012-ben szervezték a székelyudvarhelyi Eszterlánc Napközi Otthon óvodapedagógusai, majd pár év szünet után tavaly volt a második, szerdán és csütörtökön pedig a harmadik szakmai találkozó. A képzéseket mi kerestük magunknak, aztán ha valahol találtunk olyat, ami érdekesnek tűnt, az előadót elhívtuk haza, hogy olyanokhoz is eljusson az információ, akiknek nincs lehetőségük kiutazni Magyarországra. Aztán úgy gondoltuk, jó lenne a szórványból is meghívni a kollégákat, megismerni azokat a kihívásokat, amelyekkel szembesülnek. A konferencia programját mindig úgy állítjuk össze, hogy ne csak a szakelőadók, hanem az óvónők is tartsanak előadást, mutassák be gyakorlati tapasztalataikat a többieknek” – mesélte Koncz Melinda székelyudvarhelyi óvodavezető. Ezúttal hét megyéből közel kétszáz óvónő vett részt a rendezvényen. Mivel a szakmai találkozó egyik célja a módszertani megújulás, a pszichológus, gyógy- és óvodapedagógusok mellett egy magyarországi néptáncpedagógust is meghívtak, aki egy vidékünkön teljesen új módszertant mutatott be.
Népi kultúránk tudatos alkalmazása
A népi játék a rajzoláshoz hasonlóan az önkifejezés eszköze, teljes érzelemvilágunk megjelenik benne. Segítségével jól fejleszthető a mozgáskultúra, a logikai gondolkodás, az érzelmi intelligencia, a kommunikációs készség, könnyebben elsajátítható a társadalmi viselkedésminta – jelentette ki Balatoni Katalin néptáncpedagógus. Munkája során sokat foglalkozott problémás gyerekekkel is, általuk megtapasztalta a népi játékok, valamint a néptánc terápiás hatását. Elmondása szerint sokat javult az együttműködésük, volt eset, hogy tünetmentessé váltak, ugyanakkor egészséges társaik képességei is látványosan fejlődtek. Az évek alatt figyelte a gyerekek reakcióit, és ezek alapján egy teljesen új módszert fejlesztett ki, amely az Így tedd rá elnevezést kapta. Az újítás iránt egyre több nyugat-európai, valamint amerikai magyar óvodapedagógus érdeklődik.
Játék a mindennapokban
A konferencia szervezői tavaly egy tatabányai óvodában találkoztak először a módszerrel, és úgy gondolták, ahogyan nekik, úgy a többi erdélyi óvónőnek is elnyerné tetszését. Az óvodai tanterv rugalmassága megengedi a módszer alkalmazását, ugyanakkor minden óvodának van helyi nevelési terve, amelybe beilleszthető – magyarázta Koncz Melinda óvodavezető.
Bár a népi játékok, dalok, táncok jelen vannak a magyar óvodákban, Balatoni Katalin úgy tapasztalta, hogy a pedagógusok kevésbé tudatosan, gyakran helytelenül élnek vele, hiszen ahelyett, hogy a mindennapok részévé tennék, a kulturális eszköztár használata jobbára az esztétikára, a színpadi fellépésre korlátozódik. Előadásaival ezen szeretne változtatni, illetve átadni a pedagógusoknak azt, amit gyerekként ő is megélt. Az elméleti ismertetést követően közös játékra hívta az óvónőket, megkönnyítve ezáltal a módszer lényegének megértését. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro
2017. április 20.
Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. április 20.
Constantinescu: furcsa, hogy a történelmet az ügyészség írja
Emil Constantinescu volt államfő azt nyilatkozta szerda este, hogy abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség írja meg, jóllehet ez a hazai vezető értelmiség feladata lenne.
„Abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség fogja megírni. De nem azért, mert ezt az ügyészségnek szándéka lett volna - mondjuk ki ezt tisztán. Mi több, az elmúlt 30 évben ők tettek a legtöbbet azért, hogy ne derüljön ki az igazság” – mondta Constantinescu a Club A által, a bányászjárás kapcsán szervezett vitaesten. Bevallotta, hogy mindig „szívszorongva várja”, amikor a bányászjárás kapcsán olyanokat mondanak, hogy „nem tudjuk, hogy mi történt”. Véleménye szeritn tudjuk, hogy mi történt, csak nem merjük kimondani és felvállalni, és az mutatja az t az erkölcsi válságot, amiben a román nép él.
Az államfő szerint a szellemi elit feladata lenne, hogy megírják a 'valós' történelmet. Szerinte doktori téziseket is lehetne ebből a témából írni, hisz „minden dokumentum meg van, igaz, sajnos, ezek az ügyészségen vannak”. „Az a szó, hogy bányászjárás, tulajdonképpen egy állami akciót takar, amit az akkor Măgureanu által vezetett Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a 'negyed hármas' egység szervezett, amely korábban a bukaresti Securitate volt. A bányászokat, a maguk primitív voltukban manipulálták, de az eseményeket mások szervezték' - mondta a volt államfő. Constantinescu sajnálattal állapította meg, hogy „képtelenek vagyunk a múltat tisztázni”.
A tanácskozáson számos kiemelkedő román értelmiségi vett részt, mint például Ion Bogdan Lefter, Mircea Dumitru, Paul Cornea, Silviu Angelescu, Gabriel Andreescu, Lazăr Vlăsceanu, Wiliam Totoc és Teodor Mărieş. maszol.ro
Emil Constantinescu volt államfő azt nyilatkozta szerda este, hogy abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség írja meg, jóllehet ez a hazai vezető értelmiség feladata lenne.
„Abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség fogja megírni. De nem azért, mert ezt az ügyészségnek szándéka lett volna - mondjuk ki ezt tisztán. Mi több, az elmúlt 30 évben ők tettek a legtöbbet azért, hogy ne derüljön ki az igazság” – mondta Constantinescu a Club A által, a bányászjárás kapcsán szervezett vitaesten. Bevallotta, hogy mindig „szívszorongva várja”, amikor a bányászjárás kapcsán olyanokat mondanak, hogy „nem tudjuk, hogy mi történt”. Véleménye szeritn tudjuk, hogy mi történt, csak nem merjük kimondani és felvállalni, és az mutatja az t az erkölcsi válságot, amiben a román nép él.
Az államfő szerint a szellemi elit feladata lenne, hogy megírják a 'valós' történelmet. Szerinte doktori téziseket is lehetne ebből a témából írni, hisz „minden dokumentum meg van, igaz, sajnos, ezek az ügyészségen vannak”. „Az a szó, hogy bányászjárás, tulajdonképpen egy állami akciót takar, amit az akkor Măgureanu által vezetett Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a 'negyed hármas' egység szervezett, amely korábban a bukaresti Securitate volt. A bányászokat, a maguk primitív voltukban manipulálták, de az eseményeket mások szervezték' - mondta a volt államfő. Constantinescu sajnálattal állapította meg, hogy „képtelenek vagyunk a múltat tisztázni”.
A tanácskozáson számos kiemelkedő román értelmiségi vett részt, mint például Ion Bogdan Lefter, Mircea Dumitru, Paul Cornea, Silviu Angelescu, Gabriel Andreescu, Lazăr Vlăsceanu, Wiliam Totoc és Teodor Mărieş. maszol.ro
2017. április 20.
Székelyföld jövőjének a szellemi alapját próbálja megfogalmazni a Marosvásárhelyen megnyitott III. Székely Kongresszus
Székelyföld jövőjének a szellemi alapját próbálja megfogalmazni a csütörtök este Marosvásárhelyen megnyitott III. Székely Kongresszus. A szombatig tartó tudományos konferencia keretében Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön 16 szekcióban mintegy száz előadó tart előadást Székelyfölddel kapcsolatos témákról.
A konferenciát levélben köszöntötte a fővédnöki szerepet vállalt Semjén Zsolt. A miniszterelnök-helyettes úgy vélte: "Székelyföld magyarságában való megmaradása azon áll, hogy egységbe tudjuk-e fogni hagyományaink megőrzését napjaink szakmai, tudományos és gazdasági teendőivel.
Egyed Ákos történész előadásában az 1902-ben megszervezett első székely kongresszust idézte. Megjegyezte, az első kongresszus öt szekciója közül a székelyek elvándorlásának a megállítását célul kitűző szekciót tartották a legfontosabbnak a szervezők. Hozzátette, az vezetett a székelyek tömeges elvándorlásához, hogy a székelység a 20. század elején is megmaradt a maga konzervativizmusában. Az iparűzést méltóságán alulinak találta. Az akkori kongresszus előadói úgy ítélték meg, hogy szükség van a modernizációra, de valamilyen módon a hagyományokat is meg kell őrizni.
Kolumbán Gábor fizikus, vállalkozó, a 2002-ben tartott II. Székely Kongresszus főszervezője megállapította: a székelység leszakadása a 20. század eleje óta is folytatódott. Úgy vélte: 1902-ben a modernizáció érte felkészületlenül Székelyföldet, a 21. század elején pedig Románia NATO- és EU-csatlakozása.
"Rajtunk múlik, hogy milyen lesz a Székelyföld jövője. Senki nem fog minket kívülről megváltani. Ki kell találnunk azt a megoldást, ami fenntarthatóvá teszi a székelyföldi létformát" - fogalmazta meg a székely kongresszusok célját Kolumbán Gábor.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke köszöntésében azt hangsúlyozta, valami mégis megváltozott a korábbi székely kongresszusok óta: immár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vállalta a szervezést. Szerinte ezáltal a tudományos konferencia otthonra lelt.
Dávid László, a Sapientia rektora is az egyetem szerepvállalását hangsúlyozta. Felidézte, Amerika mai fejlődésének egyik motorja, a Szilícium-völgy a 19. században egy mezőgazdasági övezet volt. Az emelte ki a környezetéből, hogy 1891-ben létrehozták itt a Stanford egyetemet, amely a gyakorlatias oktatást tűzte ki célul. Úgy vélte, hasonló szerepet tölthet be a Székelyföld számára a Sapientia egyetem.
Bakk Miklós politológus, a konferencia fő szervezője a rendezvény több célját is megjelölte. Szerinte a kongresszus egyfelől megpróbálja áttekinteni, hogy különböző tudományos területeken milyen tudás halmozódott fel Székelyfölddel kapcsolatban. Azt is célnak tartotta azonban, hogy a tanácskozás révén kialakuljanak a székelyföldi tudományos együttműködés új útjai. Fontosnak tartotta ugyanakkor a konferencia közpolitika-gerjesztő jellegét. Megjegyezte: felkérték a konferencia szekcióvezetőit, hogy zárják tanácskozásukat közpolitikai javaslatok megfogalmazásával. A politológus a székelyföldi regionális identitás megerősítését is a konferencia céljának tartotta.
A konferencia marosvásárhelyi helyszínén a székelyföldi értéktár, a nyelvi jogok és a Székelyföld társadalmi állapota szekciókban hangzanak el előadások. Csíkszeredában a regionalizmus földrajzi és településhálózati vetületei; a régióépítés szerepe a székelyföldi közigazgatásban és önkormányzati működésben; vállalkozók és vállalkozások Székelyföldön; a vidék és az agrárium szerepe Székelyföld gazdaságában szekciók ülései zajlanak. Sepsiszentgyörgyön a történelem, a székelyföldi oktatás, népegészségügy, épített örökség helyzete, a közösségi gazdálkodás és a falusi kultúrházak helyzete és funkcióváltása témakörökben hangzanak el tudományos előadások. Gazda Árpád / MTI
Székelyföld jövőjének a szellemi alapját próbálja megfogalmazni a csütörtök este Marosvásárhelyen megnyitott III. Székely Kongresszus. A szombatig tartó tudományos konferencia keretében Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön 16 szekcióban mintegy száz előadó tart előadást Székelyfölddel kapcsolatos témákról.
A konferenciát levélben köszöntötte a fővédnöki szerepet vállalt Semjén Zsolt. A miniszterelnök-helyettes úgy vélte: "Székelyföld magyarságában való megmaradása azon áll, hogy egységbe tudjuk-e fogni hagyományaink megőrzését napjaink szakmai, tudományos és gazdasági teendőivel.
Egyed Ákos történész előadásában az 1902-ben megszervezett első székely kongresszust idézte. Megjegyezte, az első kongresszus öt szekciója közül a székelyek elvándorlásának a megállítását célul kitűző szekciót tartották a legfontosabbnak a szervezők. Hozzátette, az vezetett a székelyek tömeges elvándorlásához, hogy a székelység a 20. század elején is megmaradt a maga konzervativizmusában. Az iparűzést méltóságán alulinak találta. Az akkori kongresszus előadói úgy ítélték meg, hogy szükség van a modernizációra, de valamilyen módon a hagyományokat is meg kell őrizni.
Kolumbán Gábor fizikus, vállalkozó, a 2002-ben tartott II. Székely Kongresszus főszervezője megállapította: a székelység leszakadása a 20. század eleje óta is folytatódott. Úgy vélte: 1902-ben a modernizáció érte felkészületlenül Székelyföldet, a 21. század elején pedig Románia NATO- és EU-csatlakozása.
"Rajtunk múlik, hogy milyen lesz a Székelyföld jövője. Senki nem fog minket kívülről megváltani. Ki kell találnunk azt a megoldást, ami fenntarthatóvá teszi a székelyföldi létformát" - fogalmazta meg a székely kongresszusok célját Kolumbán Gábor.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke köszöntésében azt hangsúlyozta, valami mégis megváltozott a korábbi székely kongresszusok óta: immár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vállalta a szervezést. Szerinte ezáltal a tudományos konferencia otthonra lelt.
Dávid László, a Sapientia rektora is az egyetem szerepvállalását hangsúlyozta. Felidézte, Amerika mai fejlődésének egyik motorja, a Szilícium-völgy a 19. században egy mezőgazdasági övezet volt. Az emelte ki a környezetéből, hogy 1891-ben létrehozták itt a Stanford egyetemet, amely a gyakorlatias oktatást tűzte ki célul. Úgy vélte, hasonló szerepet tölthet be a Székelyföld számára a Sapientia egyetem.
Bakk Miklós politológus, a konferencia fő szervezője a rendezvény több célját is megjelölte. Szerinte a kongresszus egyfelől megpróbálja áttekinteni, hogy különböző tudományos területeken milyen tudás halmozódott fel Székelyfölddel kapcsolatban. Azt is célnak tartotta azonban, hogy a tanácskozás révén kialakuljanak a székelyföldi tudományos együttműködés új útjai. Fontosnak tartotta ugyanakkor a konferencia közpolitika-gerjesztő jellegét. Megjegyezte: felkérték a konferencia szekcióvezetőit, hogy zárják tanácskozásukat közpolitikai javaslatok megfogalmazásával. A politológus a székelyföldi regionális identitás megerősítését is a konferencia céljának tartotta.
A konferencia marosvásárhelyi helyszínén a székelyföldi értéktár, a nyelvi jogok és a Székelyföld társadalmi állapota szekciókban hangzanak el előadások. Csíkszeredában a regionalizmus földrajzi és településhálózati vetületei; a régióépítés szerepe a székelyföldi közigazgatásban és önkormányzati működésben; vállalkozók és vállalkozások Székelyföldön; a vidék és az agrárium szerepe Székelyföld gazdaságában szekciók ülései zajlanak. Sepsiszentgyörgyön a történelem, a székelyföldi oktatás, népegészségügy, épített örökség helyzete, a közösségi gazdálkodás és a falusi kultúrházak helyzete és funkcióváltása témakörökben hangzanak el tudományos előadások. Gazda Árpád / MTI
2017. április 21.
Közös fellépés kell
Az itthoni történések, de a romániai magyarság helyzetének ugyancsak hiányos külföldi megítélése is azt mutatja, hogy együtt kell működniük az érdekvédelmi szervezeteknek, pártoknak, el kell felejteni a múltbéli sérelmeket, és el kell tekinteni attól is, hogy melyikük milyen magyarországi párttal szimpatizál – fejtette ki Kulcsár-Terza József MPP-s parlamenti képviselő.
Kulcsár-Terza felidézte az elmúlt napok történéseit. Elmondta, szerdán csak a szociáldemokratáknak köszönhetően nem ment át a zászlótörvény, amely betiltotta volna a székely zászló használatát. Meglátása szerint a jogszabály kezdeményezői pontosan tudják, hogy igaz¬ságtalanok és jogszerűtlenek a bírósági ítéletek, ezért akarták mindenáron átnyomni a tiltást. A liberálisok és a Băsescu-párt tagjai a jogszabály védelmében „igen csúnyán” beszéltek a székely zászlóról és himnuszról, de az SZDP-sek tartották magukat az egyez¬séghez, és nem szavaztak mellettük. „Ez a politika, én sem szeretem őket, de fontos volt a voksuk. Ha felszólalunk, ha sérelmeinkről beszélünk, ők is ellenünk szavaztak volna, így ez esetben okosabb volt a hallgatás” – számolt be a parlamenti történésekről. Értesülései szerint a Népi Mozgalom Pártja már elkezdte az aláírásgyűjtést, hogy az alkotmánybíróság érvénytelenítse a múlt héten elfogadott törvényt, amely bővítette a nyelvi jogokat az egészségügyben (tegnap délután 124 aláírással, a Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek Meg Romániát Szövetség és a Népi Mozgalom Pártjának képviselői, arra hivatkozva, hogy a jogszabály nem biztosítja a törvény előtti egyenlőséget a társadalomban, benyújtották óvásukat az alkotmánybíróságra – szerk. megj.), és egy centenáriumi törvény elfogadását is kezdeményezik. Ez utóbbi kapcsán Kulcsár-Terza József leszögezte, ő ilyen jogszabályt nem szavaz meg, amíg nem tartják be a gyulafehérvári nyilatkozatban foglaltakat. Kitért arra is, hogy múlt héten Svájcban, Ausztriában, Németországban járt, és azzal szembesült, hogy nem ismerik bajainkat, a nyugati sajtóban nem jelennek meg az erdélyi magyarság problémái. Beszélt pártelnökével, és úgy döntöttek, igyekeznek e téren is lépni, ám nagyon nagy szükség lenne a teljes körű magyar–magyar összefogásra, mert ha mindenki mást mond, nincs egységes magyar kommunikáció, nem hallják meg hangunkat – fogalmazott.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az itthoni történések, de a romániai magyarság helyzetének ugyancsak hiányos külföldi megítélése is azt mutatja, hogy együtt kell működniük az érdekvédelmi szervezeteknek, pártoknak, el kell felejteni a múltbéli sérelmeket, és el kell tekinteni attól is, hogy melyikük milyen magyarországi párttal szimpatizál – fejtette ki Kulcsár-Terza József MPP-s parlamenti képviselő.
Kulcsár-Terza felidézte az elmúlt napok történéseit. Elmondta, szerdán csak a szociáldemokratáknak köszönhetően nem ment át a zászlótörvény, amely betiltotta volna a székely zászló használatát. Meglátása szerint a jogszabály kezdeményezői pontosan tudják, hogy igaz¬ságtalanok és jogszerűtlenek a bírósági ítéletek, ezért akarták mindenáron átnyomni a tiltást. A liberálisok és a Băsescu-párt tagjai a jogszabály védelmében „igen csúnyán” beszéltek a székely zászlóról és himnuszról, de az SZDP-sek tartották magukat az egyez¬séghez, és nem szavaztak mellettük. „Ez a politika, én sem szeretem őket, de fontos volt a voksuk. Ha felszólalunk, ha sérelmeinkről beszélünk, ők is ellenünk szavaztak volna, így ez esetben okosabb volt a hallgatás” – számolt be a parlamenti történésekről. Értesülései szerint a Népi Mozgalom Pártja már elkezdte az aláírásgyűjtést, hogy az alkotmánybíróság érvénytelenítse a múlt héten elfogadott törvényt, amely bővítette a nyelvi jogokat az egészségügyben (tegnap délután 124 aláírással, a Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek Meg Romániát Szövetség és a Népi Mozgalom Pártjának képviselői, arra hivatkozva, hogy a jogszabály nem biztosítja a törvény előtti egyenlőséget a társadalomban, benyújtották óvásukat az alkotmánybíróságra – szerk. megj.), és egy centenáriumi törvény elfogadását is kezdeményezik. Ez utóbbi kapcsán Kulcsár-Terza József leszögezte, ő ilyen jogszabályt nem szavaz meg, amíg nem tartják be a gyulafehérvári nyilatkozatban foglaltakat. Kitért arra is, hogy múlt héten Svájcban, Ausztriában, Németországban járt, és azzal szembesült, hogy nem ismerik bajainkat, a nyugati sajtóban nem jelennek meg az erdélyi magyarság problémái. Beszélt pártelnökével, és úgy döntöttek, igyekeznek e téren is lépni, ám nagyon nagy szükség lenne a teljes körű magyar–magyar összefogásra, mert ha mindenki mást mond, nincs egységes magyar kommunikáció, nem hallják meg hangunkat – fogalmazott.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 21.
Együtt a közös célokért (Székelyföldi szociális háló)
A szociális szolgáltatások egy része csak pillanatnyilag oldja meg a rászorulók helyzetét, akiknek nagy hányada életforma szerint vagy kényelemből választja a szegénységi státuszt. Az igazán bajba jutottak legtöbbször segítséggel talpra állnak, a szolgáltatók pedig egyenként kis hatékonysággal végzik munkájukat, összefogva nagyobb eredményt érhetnének el – hangzott el a szociális ágazatban dolgozók tegnapi sepsiszentgyörgyi találkozóján. A székelyföldi szociális hálózat kiépítése érdekében szervezett szeminárium folytatása a tavaly Csíkszeredában tartott megbeszélésnek, ezúttal a Zathureczky Berta Idősek Otthona volt a házigazda.
A meghívott intézmények, szervezetek közül sokan hiányoztak, de a rendezvény így is sokszínű volt a résztvevők tekintetében. Háromszékről állami és civil segítőszolgálatok, valamint a sepsiszentgyörgyi helyi rendőrség képviseltette magát, Székelyudvarhelyről az önkormányzat szociális bizottságának elnöke és a Diakónia Keresztény Alapítvány képviselője vett részt a találkozón. Klárik Mária, a Zathureczky Berta Idősek Otthona vezetője elmondta, intézményük ahhoz keresi a partnereket, hogy a súlyosan leépült idős lakóikat el tudják helyezni olyan otthonba, ahol szakszerűen el tudják látni őket, mivel nekik erre nincs szakképzett alkalmazottjuk, a baróti Közösségi Központnak pedig olyan sokrétű a tevékenysége – ide tartozik a családi ház, a nappali központ szociálisan rászoruló gyermekeknek, rezidenciális létesítmény hét év alatti, fogyatékkal élő gyermekek számára, rehabilitációs központ –, hogy számukra is fontos a különböző szakmai és segítőszervezetekkel való együttműködés. A helyi rendőrség képviselője arról számolt be, a közrend felvigyázása a feladatuk, ami időnként egybeesik egy-egy szociális eset megoldásával. Gyakran kérik a segítségüket olyan családok, akiknek idős hozzátartozója elkószál, a hajléktalanokat bekísérik az éjjeli szállóra, figyelemmel kísérik a kolduló gyermekeket. Ingyenesen hívható telefonszámuk: 0800 800 767. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány idősgondozói szolgálata, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi igazgatóság, a Kovászna Megyei Vöröskereszt, a hidvégi állami öregotthon jelen lévő képviselői is beszámoltak röviden tevékenységükről, és megerősítették: bizonyos krízishelyzeteket könnyebben és hatékonyabban meg tudnának oldani, ha ismernék egymást és tudnák, személyesen kihez forduljanak adott esetben. A szociális szolgáltatók kevés anyagi és emberi erőforrással rendelkeznek, a vonatkozó törvények előírásai egymásnak ellentmondanak, és nem segítik a problémák megoldását, a társadalom pedig tehetetlen fiatalokat nevel, akiknek egy része kényelemből vagy életformaszerűen segítségből kíván megélni – indította a mediációról szóló értekezését Papp Adolf szociális szakértő, családterapeuta. Egyfajta torz tükröt állított arról, hogy rengeteg erőforrás pocsékolódik el azok megsegítésére, akik úgy érzik, nekik kijár a támogatás, de nem tesznek semmit sorsuk jobbrafordulásáért. A mediációnak arról kellene szólnia, hogy az egyén megértse, feltételei vannak a segélynyújtásnak, ami abban áll, hogy elfogadja a szabályokat, és ő is felelősséggel viseltetik saját sorsa iránt – mondta a szakember. Az esetmegbeszélések fontosságáról, módjáról Fábián Kinga szociális asszisztens értekezett, aki példaként hozta fel a mentálhigiénés szakemberek közösségét, akik online esetmegbeszéléseket tartanak, és konkrét gyakorlati megoldásokkal segítik egymást. Szerinte egy leendő székelyföldi szociális hálónak is ugyanez lenne a szerepe. A kötetlen beszélgetések után a tegnapi találkozó azzal zárult, a sorozatot folytatják, a következő megbeszélés szervezését a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány vállalta magára.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szociális szolgáltatások egy része csak pillanatnyilag oldja meg a rászorulók helyzetét, akiknek nagy hányada életforma szerint vagy kényelemből választja a szegénységi státuszt. Az igazán bajba jutottak legtöbbször segítséggel talpra állnak, a szolgáltatók pedig egyenként kis hatékonysággal végzik munkájukat, összefogva nagyobb eredményt érhetnének el – hangzott el a szociális ágazatban dolgozók tegnapi sepsiszentgyörgyi találkozóján. A székelyföldi szociális hálózat kiépítése érdekében szervezett szeminárium folytatása a tavaly Csíkszeredában tartott megbeszélésnek, ezúttal a Zathureczky Berta Idősek Otthona volt a házigazda.
A meghívott intézmények, szervezetek közül sokan hiányoztak, de a rendezvény így is sokszínű volt a résztvevők tekintetében. Háromszékről állami és civil segítőszolgálatok, valamint a sepsiszentgyörgyi helyi rendőrség képviseltette magát, Székelyudvarhelyről az önkormányzat szociális bizottságának elnöke és a Diakónia Keresztény Alapítvány képviselője vett részt a találkozón. Klárik Mária, a Zathureczky Berta Idősek Otthona vezetője elmondta, intézményük ahhoz keresi a partnereket, hogy a súlyosan leépült idős lakóikat el tudják helyezni olyan otthonba, ahol szakszerűen el tudják látni őket, mivel nekik erre nincs szakképzett alkalmazottjuk, a baróti Közösségi Központnak pedig olyan sokrétű a tevékenysége – ide tartozik a családi ház, a nappali központ szociálisan rászoruló gyermekeknek, rezidenciális létesítmény hét év alatti, fogyatékkal élő gyermekek számára, rehabilitációs központ –, hogy számukra is fontos a különböző szakmai és segítőszervezetekkel való együttműködés. A helyi rendőrség képviselője arról számolt be, a közrend felvigyázása a feladatuk, ami időnként egybeesik egy-egy szociális eset megoldásával. Gyakran kérik a segítségüket olyan családok, akiknek idős hozzátartozója elkószál, a hajléktalanokat bekísérik az éjjeli szállóra, figyelemmel kísérik a kolduló gyermekeket. Ingyenesen hívható telefonszámuk: 0800 800 767. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány idősgondozói szolgálata, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi igazgatóság, a Kovászna Megyei Vöröskereszt, a hidvégi állami öregotthon jelen lévő képviselői is beszámoltak röviden tevékenységükről, és megerősítették: bizonyos krízishelyzeteket könnyebben és hatékonyabban meg tudnának oldani, ha ismernék egymást és tudnák, személyesen kihez forduljanak adott esetben. A szociális szolgáltatók kevés anyagi és emberi erőforrással rendelkeznek, a vonatkozó törvények előírásai egymásnak ellentmondanak, és nem segítik a problémák megoldását, a társadalom pedig tehetetlen fiatalokat nevel, akiknek egy része kényelemből vagy életformaszerűen segítségből kíván megélni – indította a mediációról szóló értekezését Papp Adolf szociális szakértő, családterapeuta. Egyfajta torz tükröt állított arról, hogy rengeteg erőforrás pocsékolódik el azok megsegítésére, akik úgy érzik, nekik kijár a támogatás, de nem tesznek semmit sorsuk jobbrafordulásáért. A mediációnak arról kellene szólnia, hogy az egyén megértse, feltételei vannak a segélynyújtásnak, ami abban áll, hogy elfogadja a szabályokat, és ő is felelősséggel viseltetik saját sorsa iránt – mondta a szakember. Az esetmegbeszélések fontosságáról, módjáról Fábián Kinga szociális asszisztens értekezett, aki példaként hozta fel a mentálhigiénés szakemberek közösségét, akik online esetmegbeszéléseket tartanak, és konkrét gyakorlati megoldásokkal segítik egymást. Szerinte egy leendő székelyföldi szociális hálónak is ugyanez lenne a szerepe. A kötetlen beszélgetések után a tegnapi találkozó azzal zárult, a sorozatot folytatják, a következő megbeszélés szervezését a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány vállalta magára.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 21.
Nekiment az erdélyi magyaroknak egy jobbikos politikus
Éles vita bontakozott ki Szávay István országgyűlési képviselő közösségi oldalán annak kapcsán, hogy a párt egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője, Borbély Zsolt Attila bírálta a Jobbik elmúlt hónapokban folytatott politikáját.
Szotyori-Lázár Zoltán, a Jobbik szolnoki elnöke és önkormányzati képviselője hozzászólásában – Borbély Zsolt Attila támadása után – az erdélyi magyarságnak is nekiment: „Borbély Zsolt Attila gyalázatos szereplése a bizonyítéka annak, hogy működik a Fidesz agymosodája, még azoknál is, akik eggyel értelmesebbek az átlagnál. Értelmiségnek azért nem mondanám, mert sajnos a kommentjeiből látható módon érvelni nem, csak mantrázni szeret – írta a jobbikos politikus. – Mindenkinek legyen intő példa, hogy az erdélyi magyarság nagyobb része – az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan – megvehető egy marék üveggyönggyel. Ez a marék üveggyöngy a kettős állampolgárság volt, melyért a Jobbik már akkor harcolt, amikor a Fidesz még státusztörvényben gondolkodott. Kezdem azt hinni – bármennyire is keserű kimondani –, hogy nem érdemelték meg. Köreikben ugyanis még a magyarországinál is nagyobb mértékű az elhülyülésre hajlamosság.”
Mint ismert, Borbély Zsolt Attila nemrégiben azt nyilatkozta a magyar köztévében: nagyjából 2016 ősze volt az az időpont, amikor már vállalhatatlan volt, amit a népszavazással kapcsolatban képviselt a Jobbik. Szerinte a tavaly őszi bevándorlási népszavazásnál egy nemzeti pártnak a kormány mellé kellett volna állnia, ugyanis az az egész kontinens jövőjét meghatározó referendum volt. Úgy vélte, itt nem kellett volna taktikázni, ellenzéki politizálást folytatni, ki kellett volna mondani, hogy mindenki menjen el és szavazzon a megfelelő módon, „nemmel”. Borbély Zsolt szerint kimeríti a nemzetárulás fogalmát, hogy a Jobbik előbb feltételhez kötötte a kötelező betelepítési kvóta elutasításáról szóló alkotmánymódosítás megszavazását, majd amikor a kormány részben ezt teljesítette a letelepedési kötvények kivezetésének kilátásba helyezésével, akkor egy teljesen demagóg retorikával legazdagmigránsozta és legazdagterroristázza azokat az embereket, akik komoly összegekért állampapírokat vásárolnak. Hozzátette: ezt a vonalat követi most a Jobbik a CEU-ügy kapcsán is, miután a párt nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását, majd pedig beállt az álbaloldal, valamint a „globális világhatalom helyi adminisztrációja” mellé.
A Jobbik szerinte az Orbán–Soros harc során a rossz oldalra állt, a pártnak Toroczkai László álláspontját kellett volna képviselnie, ami a CEU megszüntetését jelenti. Egy nemzeti párt számára nem az ellenzéki pozíciónak kell az irányt diktálnia, hanem a nemzetérdeknek – mondta. A mostani teljesen elhibázott politika már teljesen összenőtt Vona Gábor nevével, és Borbély Zsolt véleménye szerint az sem kizárt, hogy megbuktatják. Magyar Idők; MTI; Demokrata.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Éles vita bontakozott ki Szávay István országgyűlési képviselő közösségi oldalán annak kapcsán, hogy a párt egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője, Borbély Zsolt Attila bírálta a Jobbik elmúlt hónapokban folytatott politikáját.
Szotyori-Lázár Zoltán, a Jobbik szolnoki elnöke és önkormányzati képviselője hozzászólásában – Borbély Zsolt Attila támadása után – az erdélyi magyarságnak is nekiment: „Borbély Zsolt Attila gyalázatos szereplése a bizonyítéka annak, hogy működik a Fidesz agymosodája, még azoknál is, akik eggyel értelmesebbek az átlagnál. Értelmiségnek azért nem mondanám, mert sajnos a kommentjeiből látható módon érvelni nem, csak mantrázni szeret – írta a jobbikos politikus. – Mindenkinek legyen intő példa, hogy az erdélyi magyarság nagyobb része – az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan – megvehető egy marék üveggyönggyel. Ez a marék üveggyöngy a kettős állampolgárság volt, melyért a Jobbik már akkor harcolt, amikor a Fidesz még státusztörvényben gondolkodott. Kezdem azt hinni – bármennyire is keserű kimondani –, hogy nem érdemelték meg. Köreikben ugyanis még a magyarországinál is nagyobb mértékű az elhülyülésre hajlamosság.”
Mint ismert, Borbély Zsolt Attila nemrégiben azt nyilatkozta a magyar köztévében: nagyjából 2016 ősze volt az az időpont, amikor már vállalhatatlan volt, amit a népszavazással kapcsolatban képviselt a Jobbik. Szerinte a tavaly őszi bevándorlási népszavazásnál egy nemzeti pártnak a kormány mellé kellett volna állnia, ugyanis az az egész kontinens jövőjét meghatározó referendum volt. Úgy vélte, itt nem kellett volna taktikázni, ellenzéki politizálást folytatni, ki kellett volna mondani, hogy mindenki menjen el és szavazzon a megfelelő módon, „nemmel”. Borbély Zsolt szerint kimeríti a nemzetárulás fogalmát, hogy a Jobbik előbb feltételhez kötötte a kötelező betelepítési kvóta elutasításáról szóló alkotmánymódosítás megszavazását, majd amikor a kormány részben ezt teljesítette a letelepedési kötvények kivezetésének kilátásba helyezésével, akkor egy teljesen demagóg retorikával legazdagmigránsozta és legazdagterroristázza azokat az embereket, akik komoly összegekért állampapírokat vásárolnak. Hozzátette: ezt a vonalat követi most a Jobbik a CEU-ügy kapcsán is, miután a párt nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását, majd pedig beállt az álbaloldal, valamint a „globális világhatalom helyi adminisztrációja” mellé.
A Jobbik szerinte az Orbán–Soros harc során a rossz oldalra állt, a pártnak Toroczkai László álláspontját kellett volna képviselnie, ami a CEU megszüntetését jelenti. Egy nemzeti párt számára nem az ellenzéki pozíciónak kell az irányt diktálnia, hanem a nemzetérdeknek – mondta. A mostani teljesen elhibázott politika már teljesen összenőtt Vona Gábor nevével, és Borbély Zsolt véleménye szerint az sem kizárt, hogy megbuktatják. Magyar Idők; MTI; Demokrata.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 21.
Erdélyi magyarként
Sokszor és elég sokan vádolnak minket, erdélyi magyarokat, hogy érdemtelenül kaptunk magyar állampolgárságot, szavazati jogot, úgy szólunk bele a magyar belügyekbe, hogy nem vagyunk közvetlenül érintettek, nem oda fizetünk adót, félretájékoztatott Fidesz-bérencek vagyunk. Úgy gondolom, hogy elmondom a véleményemet, nem mint Fidesz-bérenc, Soros-szimpatizáns vagy balliberális, hanem egy tájékozódni próbáló, a dolgokat megérteni törekvő, magyar állampolgársággal rendelkező, a szavazáson részt vevő, egyszerű erdélyi ember. Vegyük sorra.
1. Magyar állampolgárság: csak visszakaptuk, és nem ajándékba. Erről sem mi, sem az elődeink nem mondtak le soha. Nem hagytuk el a hazánkat, most is ott élünk magyarként. Hogy a határ átment a fejünk fölött, egyformán lehet bűnbakot keresni a kialakult határ mindkét oldalán, ebben nincs különbség közöttünk. Mindegyikünk magyar nyelven beszél, a magyar kultúrán egyformán osztozunk, és egyformán is gyarapítjuk. Véleményem szerint a magyar állampolgárság elsősorban nem gazdasági kérdés.
2. Szavazati jog, szavazás: igen, voksoltam és voksolni is fogok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogy ki van kormányon Magyarországon. És nem is tartom tájékozatlanabbnak magam csak azért, mert a határ másik oldalán élek. Ugyanazok a tájékozódási lehetőségeim, mint a határon belül élőknek. Hogy nem érint közvetlenül a mindenkori magyar kormány tevékenysége? Nem igaz: a gyerekeim ott élnek, évente többször megyek hozzájuk, amikor ott vásárolok terméket vagy szolgáltatást, az áfát oda fizetem be – ahogy egyébként a Magyarországról jövők itt fizetik be azt, de az arányok nem ugyanazok –, az autópályadíjat, a tömegközlekedési költségeket, múzeumlátogatásra a jegyek árát stb. (Igaz, a nem magyar turisták is, de érdekes lenne egy statisztika a megoszlásról.)
3. Nem járulunk hozzá a költségvetéshez, nem adózunk a magyar államnak: nagyon sok jelenleg használatban levő vagyontárgyhoz őseink egyformán járultak hozzá, akkor miért is ne használhatnánk közösen? Nagyon sok erdélyi vendégmunkás dolgozik Magyarországon, ott fizetve az adót. De a legnagyobb adót akkor fizetjük, amikor az itt felnevelt, iskoláztatott gyerekeink Magyarországon letelepedve – hogy a minket „nagyon szeretők” szavával éljek – az ottani költségvetést gyarapítják. Ha kiszámolná valaki, hogy mennyit fizettünk a kiköltözött orvosok, nővérek, tanárok, szakmunkások felnevelésére, képzésére, lehet, a magukat „nettó adófizetőknek” nevező személyek nagyon meglepődnének.
4. Fidesz-bérencek, Orbán-rajongók, tessék már megmondani: az utolsó választáson kire is szavazhattunk volna? A „23 millió bevándorlóval” riogató baloldalra, a román nemzeti ünnep alkalmával a román miniszterelnökkel Budapesten koccintó SZDSZ-re vagy a magyarországi választók által is mellőzött többi törpe pártra? Maradt a Jobbik és a Fidesz, akikről úgy éreztük, hogy partnerként kezelnek. Hogy ezek „lopnak, csalnak, hazudnak” vagy „jobboldali szélsőségesek”? Mégis: a magyarországi lakosok túlnyomó része is rájuk szavazott. Akkor miért is vagyunk mi inkább „Fidesz-bérencek”? Azért, mert „üveggolyóként” „kettős állampolgárságot kaptunk”? A határon belül élők akkor mit kaptak? Nem lehetséges, hogy képesek vagyunk a saját fejünk szerint is gondolkodni, esetleg egyes dolgokat másként látunk, mások a tapasztalataink, és ezek alapján döntünk másképp, mint ahogy a hangadók elvárnák?
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sokszor és elég sokan vádolnak minket, erdélyi magyarokat, hogy érdemtelenül kaptunk magyar állampolgárságot, szavazati jogot, úgy szólunk bele a magyar belügyekbe, hogy nem vagyunk közvetlenül érintettek, nem oda fizetünk adót, félretájékoztatott Fidesz-bérencek vagyunk. Úgy gondolom, hogy elmondom a véleményemet, nem mint Fidesz-bérenc, Soros-szimpatizáns vagy balliberális, hanem egy tájékozódni próbáló, a dolgokat megérteni törekvő, magyar állampolgársággal rendelkező, a szavazáson részt vevő, egyszerű erdélyi ember. Vegyük sorra.
1. Magyar állampolgárság: csak visszakaptuk, és nem ajándékba. Erről sem mi, sem az elődeink nem mondtak le soha. Nem hagytuk el a hazánkat, most is ott élünk magyarként. Hogy a határ átment a fejünk fölött, egyformán lehet bűnbakot keresni a kialakult határ mindkét oldalán, ebben nincs különbség közöttünk. Mindegyikünk magyar nyelven beszél, a magyar kultúrán egyformán osztozunk, és egyformán is gyarapítjuk. Véleményem szerint a magyar állampolgárság elsősorban nem gazdasági kérdés.
2. Szavazati jog, szavazás: igen, voksoltam és voksolni is fogok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogy ki van kormányon Magyarországon. És nem is tartom tájékozatlanabbnak magam csak azért, mert a határ másik oldalán élek. Ugyanazok a tájékozódási lehetőségeim, mint a határon belül élőknek. Hogy nem érint közvetlenül a mindenkori magyar kormány tevékenysége? Nem igaz: a gyerekeim ott élnek, évente többször megyek hozzájuk, amikor ott vásárolok terméket vagy szolgáltatást, az áfát oda fizetem be – ahogy egyébként a Magyarországról jövők itt fizetik be azt, de az arányok nem ugyanazok –, az autópályadíjat, a tömegközlekedési költségeket, múzeumlátogatásra a jegyek árát stb. (Igaz, a nem magyar turisták is, de érdekes lenne egy statisztika a megoszlásról.)
3. Nem járulunk hozzá a költségvetéshez, nem adózunk a magyar államnak: nagyon sok jelenleg használatban levő vagyontárgyhoz őseink egyformán járultak hozzá, akkor miért is ne használhatnánk közösen? Nagyon sok erdélyi vendégmunkás dolgozik Magyarországon, ott fizetve az adót. De a legnagyobb adót akkor fizetjük, amikor az itt felnevelt, iskoláztatott gyerekeink Magyarországon letelepedve – hogy a minket „nagyon szeretők” szavával éljek – az ottani költségvetést gyarapítják. Ha kiszámolná valaki, hogy mennyit fizettünk a kiköltözött orvosok, nővérek, tanárok, szakmunkások felnevelésére, képzésére, lehet, a magukat „nettó adófizetőknek” nevező személyek nagyon meglepődnének.
4. Fidesz-bérencek, Orbán-rajongók, tessék már megmondani: az utolsó választáson kire is szavazhattunk volna? A „23 millió bevándorlóval” riogató baloldalra, a román nemzeti ünnep alkalmával a román miniszterelnökkel Budapesten koccintó SZDSZ-re vagy a magyarországi választók által is mellőzött többi törpe pártra? Maradt a Jobbik és a Fidesz, akikről úgy éreztük, hogy partnerként kezelnek. Hogy ezek „lopnak, csalnak, hazudnak” vagy „jobboldali szélsőségesek”? Mégis: a magyarországi lakosok túlnyomó része is rájuk szavazott. Akkor miért is vagyunk mi inkább „Fidesz-bérencek”? Azért, mert „üveggolyóként” „kettős állampolgárságot kaptunk”? A határon belül élők akkor mit kaptak? Nem lehetséges, hogy képesek vagyunk a saját fejünk szerint is gondolkodni, esetleg egyes dolgokat másként látunk, mások a tapasztalataink, és ezek alapján döntünk másképp, mint ahogy a hangadók elvárnák?
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 21.
Marosvásárhelyi sajátosság
A romániai magyar oktatás is folyamatosan változik, átalakul, hangsúlyeltolódások történnek, amit részben a kor szelleme, a változó követelmények idéznek elő, de bizonyos alaphelyzet nem változott az elmúlt több mint negyed évszázadban. Magyar tannyelvű iskolát ma is szinte ugyanolyan nehéz alapítani, mint 1989-ben volt. Ezt jól mutatja a marosvásárhelyi római katolikus líceum esete, amelybe azt követően kötöttek bele, hogy már megalakult, és elkezdte működését. Az elmúlt több mint 25 évben számos erdélyi városban lezajlottak az iskolaalapítási harcok, többnyire sikerrel, de számos vesződéssel.
Minden településen a helyi politikai és társadalmi viszonyokból fakadó sajátosságoknak megfelelően zajlottak ezek a csaták. Helyi specifikumok mindenütt voltak, ezért kicsit különbözött a helyzet Kolozsváron, Tordán, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Déván, vagy Szamosújváron. Minden településen a viták a helyi tanácsban zajlottak, és általában a román pártok hallani sem akartak magyar iskolák alapításáról, vagy arról, hogy tanintézmények magyar személyiségek nevét vegyék fel.
Felmerül a kérdés, miért nem tudnak szót érteni románok és magyarok az oktatási kérdésekben. Lehet szépítgetni a valóságot, de nem érdemes, mert az mindig tévútra vezet. Minden iskolaalapítási és anyanyelvi oktatási jog zsigeri ellenállásba ütközik román részről. A román és a magyar álláspont élesen egymásnak ütközik, és mindig úgy tűnik, nincs olyan köztes zóna, amelynek keretében racionális kompromisszumot lehetne találni. Valahogy mindig úgy kezdődik a történet, hogy román és magyar oktatási érdek összeegyeztethetetlen. Aztán amikor mégis megalakultak ezek a tanintézmények, kiderült, hogy életképesek, senkinek az érdekeit nem sértik. De miért kell akkor eljátszani minden intézményalapításkor az acsarkodást?
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)
A romániai magyar oktatás is folyamatosan változik, átalakul, hangsúlyeltolódások történnek, amit részben a kor szelleme, a változó követelmények idéznek elő, de bizonyos alaphelyzet nem változott az elmúlt több mint negyed évszázadban. Magyar tannyelvű iskolát ma is szinte ugyanolyan nehéz alapítani, mint 1989-ben volt. Ezt jól mutatja a marosvásárhelyi római katolikus líceum esete, amelybe azt követően kötöttek bele, hogy már megalakult, és elkezdte működését. Az elmúlt több mint 25 évben számos erdélyi városban lezajlottak az iskolaalapítási harcok, többnyire sikerrel, de számos vesződéssel.
Minden településen a helyi politikai és társadalmi viszonyokból fakadó sajátosságoknak megfelelően zajlottak ezek a csaták. Helyi specifikumok mindenütt voltak, ezért kicsit különbözött a helyzet Kolozsváron, Tordán, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Déván, vagy Szamosújváron. Minden településen a viták a helyi tanácsban zajlottak, és általában a román pártok hallani sem akartak magyar iskolák alapításáról, vagy arról, hogy tanintézmények magyar személyiségek nevét vegyék fel.
Felmerül a kérdés, miért nem tudnak szót érteni románok és magyarok az oktatási kérdésekben. Lehet szépítgetni a valóságot, de nem érdemes, mert az mindig tévútra vezet. Minden iskolaalapítási és anyanyelvi oktatási jog zsigeri ellenállásba ütközik román részről. A román és a magyar álláspont élesen egymásnak ütközik, és mindig úgy tűnik, nincs olyan köztes zóna, amelynek keretében racionális kompromisszumot lehetne találni. Valahogy mindig úgy kezdődik a történet, hogy román és magyar oktatási érdek összeegyeztethetetlen. Aztán amikor mégis megalakultak ezek a tanintézmények, kiderült, hogy életképesek, senkinek az érdekeit nem sértik. De miért kell akkor eljátszani minden intézményalapításkor az acsarkodást?
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 21.
Nem hátrálunk meg! - Wesselényi jelmondata az RMDSZ-kongresszus mottója
Az RMDSZ májusi kongresszusának előkészítése volt a ma Kolozsváron ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) feladata. A kongresszuson módosítandó alapszabályzat növeli a nők arányát a különböző döntéshozó testületekben, illetve a tavalyhoz hasonlóan biztosítja annak lehetőségét, hogy egy szórvány megyei képviselő valamelyik székely megyében biztos befutó helyre kerüljön a parlamenti listákon. Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójában elmondta: meglepődve tapasztalták, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most alkotmányossági óvást nyújtottak be ellene.
„Meglepődve tapasztaltuk, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most azon versengenek, melyikük tudja a leghatékonyabban gáncsolni ennek hatályba lépését”, mondta Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke ezzel a román ellenzéki pártok kezdeményezésére reagált, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Mentsétek Meg Romániát Szövetség (USR), illetve a Népi Mozgalom Pártja (PMP) tegnap óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon azon törvénymódosítás ellen, amely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi a kórházakat és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményeket.
Kelemen Hunor elmondta: ennek a pálfordulásokról híres román politikában is ritkának számító kezdeményezésnek az értelmi szerzője az a Traian Băsescu volt, aki kétszer is az erdélyi magyarok szavazatával lett államelnök. Raluca Turcan, a PNL ideiglenes elnöke pedig azzal "múlta felül" a PMP-t, hogy számon kérte pártja frakcióján, amiért Băsescuék lekörözték a liberálisokat az alkotmányossági óvás kezdeményezésében. Az RMDSZ elnök megjegyezet: minden magyarellenes hangulatkeltés ellenére, aminek az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk, kisebbségi jogok ügyében még egyetlen párt sem nyújtott be óvást az alkotmánybíróságon.
"Azok a politikusok, akik időnként elmennek Székelyföldre, még nem feltétlenül az erdélyi magyar közösség barátai, legfennebb pillanatnyi érdekei kívánják meg, hogy az erdélyi magyarokkal szorosabbra fűzzék a viszonyt", mondta Kelemen Hunor. Hozzátette azt is: a PMP és az RMDSZ ugyanabban a politikai pártcsaládba tartozik, az Európai Néppártba, ahol nem ilyen szokások honosodtak meg. „Fontos tanulság, hogy nekünk egyetlen szövetségesünk van, az erdélyi magyarság, csakis magunkra számíthatunk”, fogalmazott a szövetségi elnök.
„A tavalyi romániai választásokat követően nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy viszonylag gyorsan végre lehet hajtani azokat a korrekciókat, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az ország ne térjen végképp le a jogállamiság útjáról, hogy a hatalmi ágak szétválasztása a valóságban is megtörténjen. De most is olyan információk látnak napvilágot, amelyek megerősítik azt, amit évek óta mondunk: hogy nem beszélhetünk jogállamiságról, az erőszakszervezetek és a bűnüldözés összefonódik, politikai típusú leszámolásokra használják fel az erőszakszervezeteket, a kisebbségi jogok terén pedig mintha megállt, sőt visszafordult volna az idő Romániában”, mondta el Kelemen Hunor.
„Az RMDSZ több törvényjavaslatot is tett annak érdekében, hogy Románia visszatérjen a jogállamiság útjára. Olyan társadalomban akarunk élni, amely hozzánk hasonlóan fontosnak tartja a szabadságjogokat, a biztonságot és jólétet, ezeknek nincs alternatívája a kisebbségek számára. Az a társadalom, amely nem szabadságjogokra épül, jogfosztáshoz vezet. A parlamenthez benyújtott törvénytervezeteink azt bizonyítják, tudjuk, mi a helyes út”, tette hozzá.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ azokat a kormánydöntéseket támogatta, amelyek előnyösek az erdélyi magyarság számára. A kormánykoalíciós együttműködés egyelőre biztató, tapasztalható egyféle nyitottság, talán a közigazgatásban való anyanyelvhasználatot szabályozó 215-ös törvényt is sikerül módosítani, ami az anyanyelvhasználati küszöb csökkentését irányozna elő húszról tíz százalékra.
A szövetségi elnök úgy értékelte: az elmúlt időszak meghozta az eredményeit, hiszen az amerikai külügyminisztérium országjelentésében, amely néhány héttel ezelőtt jelent meg Romániáról, azokat a problémákat sorolja, amelyeket az RMDSZ az amerikai partnereinknek elmondott. A Minority SafePack ügye is azt bizonyítja: meg lehet törni a jeget.
"Szilágyság megérdemel egy kongresszust!"
Az RMDSZ május 13-án Zilahon tartja következő kongresszusát, amely az elmúlt két évről készült számadást, illetve a következő, a 2019-es tisztújító kongresszusig hátralevő két esztendő feladatainak, stratégiájának a kijelölését tűzte ki célul. A helyszín kiválasztásával kapcsolatban Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy vélekedett: Zilah, a Szilágyság megérdemel egy kongresszust, mint ahogy megérdemli a nagyobb odafigyelést is, hiszen a szilágysági magyar közösség mindig a szövetség mellett állt.
Hasonlóan vélekedett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke is, aki felszólalásában kiemelte: a szilágysági szervezet mindig jó eredményeket ért el a választásokon. Szilágyság szimbóluma Wesselényi Miklós a reformkor jeles politikusa, akinek jelmondata: “Nem hátrálunk meg!” Ezt a ma is időszerű jelmondatot az RMDSZ is magáénak érzi, ez lesz az idei kongresszus mottója, mondta,
A május 13-én, szombaton zajló kongresszusra 800 küldöttet várnak, 200 meghívottat, 100 újságírót. Ezt megelőzően, csütörtökön tartják a Wesselényi-gálát, amelyet hagyományt teremtő kezdeményezésnek szánnak. Ezen a rendezvényen azoknak a szilágyságiaknak nyújtanak át emlékplakettet, akik közösségépítő munkájukkal érdemelték ki ezt a kitüntetést. Pénteken pedagógusfórumot tartanak, Krasznán az önkormányzatokban dolgozó fiatalok tanácskoznak, Kémeren a vállalkozók, Perecsenyben pedig a sikeres gazdák találkoznak, este pedig kihelyezett frakcióülésre is sor kerül Szilágycsehen.
A politikai vitán Cseke Attila Bihar megyei szenátor a finnországi svéd kisebbség példáját hozta fel az egészségügyben való anyanyelvhasználatra. Csép Éva Andrea Maros megyei képviselő, a Nőszövetség ügyvezető alelnöke a szervezetnek a nők elleni erőszak megfékezésében vállalt szerepéről beszélt. Oláh Emese kolozsvári alpolgármester beszámolt arról: a kincses városban sikerült végre áttörést elérni a magyar nyelvű helységnévtáblák ügyében. Péter Ferenc, a Maros megyei tanács elnöke a marosvásárhelyi iskola továbbra is rendezetlen ügyét, a hatóságok megalázó hozzállását említette felszólalásában. Markó Béla volt szövetségi elnök reményét fejezte ki, hogy az alkotmánybíróság visszautasítja az ellenzéki pártok óvását.
Az SZKT megerősítette Horváth Annát önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöki tisztségében. A 99 leadott szavazat közül 98 volt érvényes; 95-en bizalmat szavaztak a jelöltnek, hárman pedig ellene voksoltak.
Az RMDSZ “miniparlamentje” elfogadta az alapszabályzat- és programbizottság által javasolt módosításokat.
N.H.-D., Sz. K. / Szabadság (Kolozsvár)
Az RMDSZ májusi kongresszusának előkészítése volt a ma Kolozsváron ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) feladata. A kongresszuson módosítandó alapszabályzat növeli a nők arányát a különböző döntéshozó testületekben, illetve a tavalyhoz hasonlóan biztosítja annak lehetőségét, hogy egy szórvány megyei képviselő valamelyik székely megyében biztos befutó helyre kerüljön a parlamenti listákon. Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójában elmondta: meglepődve tapasztalták, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most alkotmányossági óvást nyújtottak be ellene.
„Meglepődve tapasztaltuk, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most azon versengenek, melyikük tudja a leghatékonyabban gáncsolni ennek hatályba lépését”, mondta Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke ezzel a román ellenzéki pártok kezdeményezésére reagált, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Mentsétek Meg Romániát Szövetség (USR), illetve a Népi Mozgalom Pártja (PMP) tegnap óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon azon törvénymódosítás ellen, amely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi a kórházakat és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményeket.
Kelemen Hunor elmondta: ennek a pálfordulásokról híres román politikában is ritkának számító kezdeményezésnek az értelmi szerzője az a Traian Băsescu volt, aki kétszer is az erdélyi magyarok szavazatával lett államelnök. Raluca Turcan, a PNL ideiglenes elnöke pedig azzal "múlta felül" a PMP-t, hogy számon kérte pártja frakcióján, amiért Băsescuék lekörözték a liberálisokat az alkotmányossági óvás kezdeményezésében. Az RMDSZ elnök megjegyezet: minden magyarellenes hangulatkeltés ellenére, aminek az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk, kisebbségi jogok ügyében még egyetlen párt sem nyújtott be óvást az alkotmánybíróságon.
"Azok a politikusok, akik időnként elmennek Székelyföldre, még nem feltétlenül az erdélyi magyar közösség barátai, legfennebb pillanatnyi érdekei kívánják meg, hogy az erdélyi magyarokkal szorosabbra fűzzék a viszonyt", mondta Kelemen Hunor. Hozzátette azt is: a PMP és az RMDSZ ugyanabban a politikai pártcsaládba tartozik, az Európai Néppártba, ahol nem ilyen szokások honosodtak meg. „Fontos tanulság, hogy nekünk egyetlen szövetségesünk van, az erdélyi magyarság, csakis magunkra számíthatunk”, fogalmazott a szövetségi elnök.
„A tavalyi romániai választásokat követően nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy viszonylag gyorsan végre lehet hajtani azokat a korrekciókat, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az ország ne térjen végképp le a jogállamiság útjáról, hogy a hatalmi ágak szétválasztása a valóságban is megtörténjen. De most is olyan információk látnak napvilágot, amelyek megerősítik azt, amit évek óta mondunk: hogy nem beszélhetünk jogállamiságról, az erőszakszervezetek és a bűnüldözés összefonódik, politikai típusú leszámolásokra használják fel az erőszakszervezeteket, a kisebbségi jogok terén pedig mintha megállt, sőt visszafordult volna az idő Romániában”, mondta el Kelemen Hunor.
„Az RMDSZ több törvényjavaslatot is tett annak érdekében, hogy Románia visszatérjen a jogállamiság útjára. Olyan társadalomban akarunk élni, amely hozzánk hasonlóan fontosnak tartja a szabadságjogokat, a biztonságot és jólétet, ezeknek nincs alternatívája a kisebbségek számára. Az a társadalom, amely nem szabadságjogokra épül, jogfosztáshoz vezet. A parlamenthez benyújtott törvénytervezeteink azt bizonyítják, tudjuk, mi a helyes út”, tette hozzá.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ azokat a kormánydöntéseket támogatta, amelyek előnyösek az erdélyi magyarság számára. A kormánykoalíciós együttműködés egyelőre biztató, tapasztalható egyféle nyitottság, talán a közigazgatásban való anyanyelvhasználatot szabályozó 215-ös törvényt is sikerül módosítani, ami az anyanyelvhasználati küszöb csökkentését irányozna elő húszról tíz százalékra.
A szövetségi elnök úgy értékelte: az elmúlt időszak meghozta az eredményeit, hiszen az amerikai külügyminisztérium országjelentésében, amely néhány héttel ezelőtt jelent meg Romániáról, azokat a problémákat sorolja, amelyeket az RMDSZ az amerikai partnereinknek elmondott. A Minority SafePack ügye is azt bizonyítja: meg lehet törni a jeget.
"Szilágyság megérdemel egy kongresszust!"
Az RMDSZ május 13-án Zilahon tartja következő kongresszusát, amely az elmúlt két évről készült számadást, illetve a következő, a 2019-es tisztújító kongresszusig hátralevő két esztendő feladatainak, stratégiájának a kijelölését tűzte ki célul. A helyszín kiválasztásával kapcsolatban Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy vélekedett: Zilah, a Szilágyság megérdemel egy kongresszust, mint ahogy megérdemli a nagyobb odafigyelést is, hiszen a szilágysági magyar közösség mindig a szövetség mellett állt.
Hasonlóan vélekedett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke is, aki felszólalásában kiemelte: a szilágysági szervezet mindig jó eredményeket ért el a választásokon. Szilágyság szimbóluma Wesselényi Miklós a reformkor jeles politikusa, akinek jelmondata: “Nem hátrálunk meg!” Ezt a ma is időszerű jelmondatot az RMDSZ is magáénak érzi, ez lesz az idei kongresszus mottója, mondta,
A május 13-én, szombaton zajló kongresszusra 800 küldöttet várnak, 200 meghívottat, 100 újságírót. Ezt megelőzően, csütörtökön tartják a Wesselényi-gálát, amelyet hagyományt teremtő kezdeményezésnek szánnak. Ezen a rendezvényen azoknak a szilágyságiaknak nyújtanak át emlékplakettet, akik közösségépítő munkájukkal érdemelték ki ezt a kitüntetést. Pénteken pedagógusfórumot tartanak, Krasznán az önkormányzatokban dolgozó fiatalok tanácskoznak, Kémeren a vállalkozók, Perecsenyben pedig a sikeres gazdák találkoznak, este pedig kihelyezett frakcióülésre is sor kerül Szilágycsehen.
A politikai vitán Cseke Attila Bihar megyei szenátor a finnországi svéd kisebbség példáját hozta fel az egészségügyben való anyanyelvhasználatra. Csép Éva Andrea Maros megyei képviselő, a Nőszövetség ügyvezető alelnöke a szervezetnek a nők elleni erőszak megfékezésében vállalt szerepéről beszélt. Oláh Emese kolozsvári alpolgármester beszámolt arról: a kincses városban sikerült végre áttörést elérni a magyar nyelvű helységnévtáblák ügyében. Péter Ferenc, a Maros megyei tanács elnöke a marosvásárhelyi iskola továbbra is rendezetlen ügyét, a hatóságok megalázó hozzállását említette felszólalásában. Markó Béla volt szövetségi elnök reményét fejezte ki, hogy az alkotmánybíróság visszautasítja az ellenzéki pártok óvását.
Az SZKT megerősítette Horváth Annát önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöki tisztségében. A 99 leadott szavazat közül 98 volt érvényes; 95-en bizalmat szavaztak a jelöltnek, hárman pedig ellene voksoltak.
Az RMDSZ “miniparlamentje” elfogadta az alapszabályzat- és programbizottság által javasolt módosításokat.
N.H.-D., Sz. K. / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 21.
Újabb bukaresti próbálkozás a vásárhelyi iskolaügyben
A marosvásárhelyi önkormányzat a minisztériumtól várja a jogi patthelyzet feloldását a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és a városi iskolahálózat esetében. Korábban a szülők nem jártak sikerrel a fővárosban.
A marosvásárhelyi önkormányzat az oktatási minisztériumhoz fordul átiratban a Római Katolikus Teológiai Gimnázium, valamint a városi iskolahálózat helyzetének a megoldása érdekében – erről a testület csütörtöki, rendkívüli ülésén fogadott el határozatot.
A szerdai, eredménytelenül végződött ülés folytatásaként csütörtökön délelőtt összeült az iskolaüggyel foglalkozó különbizottság, az egyeztetésen a szülők képviselőin kívül többek közt Péter Ferenc Maros megyei tanácselnök, Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes és Claudiu Maior, a polgármester tanácsadója is részt vett.
Csíky Csengele, a szülők képviselője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, hosszasan keresték a megoldást a kialakult helyzetre, a tanfelügyelőség és a minisztérium ugyanis az érvényben levő törvény és módszertan alapján azt kérte, hogy mutassák be az iskola jogi személyiségét igazoló iratot, hogy a tanintézetet újra bevehesse az iskolahálózatba. Csakhogy ez az irat nem létezik, mert azt a helyi tanácsi határozatot, amelynek alapján az iskolát létrehozták, megsemmisítették.
„A felekezeti tanintézetet nem lehet most újra létrehozni, megalakítani, hiszen működik, az eredeti határozatot követő utóbb elfogadott határozatok alapján. Amíg a bíróság ki nem mondja, hogy nincs iskola, addig nem lehet újra létrehozni – részletezte Csíky Csengele. – Ezért az ülésen az a döntés született, hogy a tanügyi tárcától átiratban kéri a tanács, hogy oldja meg ezt a jogi patthelyzetet. Erre sajnos már csak két hetünk van, mert május 5. a határidő, amíg az iskola visszakerülhet az országos számítógépes programba és fogadhatja a kilencedik osztályba jelentkezőket”. A bizottsági ülést követően újabb rendkívüli tanácsülést tartottak, melyen a jelenlévő tanácsosok megszavazták a testület elé terjesztett határozatot.
Az RMDSZ-es Peti András az ülést követően elmondta, a kijelölt bizottság megpróbálta tisztázni, hogy kinek a hatáskörébe tartozik, és kinek a felelőssége a római katolikus iskola jogi helyzetének tisztázása. Több megoldás körvonalazódott, de végül egyetlen olyan javaslat született, amely körül konszenzus alakult ki: a hivatalt felhatalmazzák, hogy forduljon a minisztériumhoz ezzel a problémával. Peti elmondta továbbá, az elfogadott tanácshatározat két részből áll, egyikben konkrétan a katolikus gimnázium helyzetének az orvoslására kérték fel a minisztériumot, hogy miniszteri rendelettel oldja meg a helyzetet.
A határozat második részében pedig azt kérték, hogy elemezzék a tanfelügyelőség által elfogadott városi iskolahálózatot, s nyújtsanak elfogadható megoldást a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak, a Református Kollégiumnak és hat másik oktatási intézménynek, amelyeknek nincs jogi szempontból érvényes működési engedélyük. Jövő héten a városháza és a szülők képviselőiből álló bizottság személyesen is egyeztet majd Bukarestben a minisztérium képviselőivel.
A katolikus iskola vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői egyébként március végén már tárgyaltak a minisztérium illetékeseivel, ott azonban azt a választ kapták, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa. A szülők akkor azt nyilatkozták, úgy érzik, a különböző illetékes intézmények a bolondját járatják velük.
Simon Virág / Krónika (Kolozsvár)
A marosvásárhelyi önkormányzat a minisztériumtól várja a jogi patthelyzet feloldását a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és a városi iskolahálózat esetében. Korábban a szülők nem jártak sikerrel a fővárosban.
A marosvásárhelyi önkormányzat az oktatási minisztériumhoz fordul átiratban a Római Katolikus Teológiai Gimnázium, valamint a városi iskolahálózat helyzetének a megoldása érdekében – erről a testület csütörtöki, rendkívüli ülésén fogadott el határozatot.
A szerdai, eredménytelenül végződött ülés folytatásaként csütörtökön délelőtt összeült az iskolaüggyel foglalkozó különbizottság, az egyeztetésen a szülők képviselőin kívül többek közt Péter Ferenc Maros megyei tanácselnök, Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes és Claudiu Maior, a polgármester tanácsadója is részt vett.
Csíky Csengele, a szülők képviselője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, hosszasan keresték a megoldást a kialakult helyzetre, a tanfelügyelőség és a minisztérium ugyanis az érvényben levő törvény és módszertan alapján azt kérte, hogy mutassák be az iskola jogi személyiségét igazoló iratot, hogy a tanintézetet újra bevehesse az iskolahálózatba. Csakhogy ez az irat nem létezik, mert azt a helyi tanácsi határozatot, amelynek alapján az iskolát létrehozták, megsemmisítették.
„A felekezeti tanintézetet nem lehet most újra létrehozni, megalakítani, hiszen működik, az eredeti határozatot követő utóbb elfogadott határozatok alapján. Amíg a bíróság ki nem mondja, hogy nincs iskola, addig nem lehet újra létrehozni – részletezte Csíky Csengele. – Ezért az ülésen az a döntés született, hogy a tanügyi tárcától átiratban kéri a tanács, hogy oldja meg ezt a jogi patthelyzetet. Erre sajnos már csak két hetünk van, mert május 5. a határidő, amíg az iskola visszakerülhet az országos számítógépes programba és fogadhatja a kilencedik osztályba jelentkezőket”. A bizottsági ülést követően újabb rendkívüli tanácsülést tartottak, melyen a jelenlévő tanácsosok megszavazták a testület elé terjesztett határozatot.
Az RMDSZ-es Peti András az ülést követően elmondta, a kijelölt bizottság megpróbálta tisztázni, hogy kinek a hatáskörébe tartozik, és kinek a felelőssége a római katolikus iskola jogi helyzetének tisztázása. Több megoldás körvonalazódott, de végül egyetlen olyan javaslat született, amely körül konszenzus alakult ki: a hivatalt felhatalmazzák, hogy forduljon a minisztériumhoz ezzel a problémával. Peti elmondta továbbá, az elfogadott tanácshatározat két részből áll, egyikben konkrétan a katolikus gimnázium helyzetének az orvoslására kérték fel a minisztériumot, hogy miniszteri rendelettel oldja meg a helyzetet.
A határozat második részében pedig azt kérték, hogy elemezzék a tanfelügyelőség által elfogadott városi iskolahálózatot, s nyújtsanak elfogadható megoldást a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak, a Református Kollégiumnak és hat másik oktatási intézménynek, amelyeknek nincs jogi szempontból érvényes működési engedélyük. Jövő héten a városháza és a szülők képviselőiből álló bizottság személyesen is egyeztet majd Bukarestben a minisztérium képviselőivel.
A katolikus iskola vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői egyébként március végén már tárgyaltak a minisztérium illetékeseivel, ott azonban azt a választ kapták, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa. A szülők akkor azt nyilatkozták, úgy érzik, a különböző illetékes intézmények a bolondját járatják velük.
Simon Virág / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 21.
Az apóka távozott, a Napoca maradt
Hosszú harc után végre kitették Erdély egyik legnagyobb városának a bejáratához a táblára a román Cluj-Napoca mellé a magyar Kolozsvárt és a német Klausenburgot is. Győzelem! Persze, akad egy kis tüske is az egészben. Éspedig nem a város magyar vagy német nevében, hanem éppen a románban. Ott díszeleg ugyanis a Napoca. Annak a valahai Napoka nevű őrhelynek a neve, amelynek a holléte – mondjuk így – egy kicsit vitatott. Ezt a kommunizmus ideje alatt ragasztották oda a Clujhoz, bár a latin nyelven íródott középkori dokumentumokban csak a Clus formával találkozhattunk, de ez az akkori hatalmasságoknak nem volt elég romános, hiszen a város inkább a régi magyar és szász múlthoz kötődött. Ezt akarta akkor Ceauşescu ellensúlyozni a névadással. Járta is akkor városszerte a mondást, hogy „Kolozsvár addig lesz Napoca, amíg él az apóka!” Hát az apóka eltávozott, a Napoca azonban maradt. Most már a helybeli románok többsége, bár nem használja a Napoca nevet, sem akarja ezt lekoptatni a Cluj mellől.
De mit is írok, a helybeli románságról. A közelmúltban behozott románságról van szó. Az első világégés után ugyanis Kolozsváron 40 ezer magyar élt és csak 6 ezer román. Akkor szóba sem jöhetett semmiféle római név adása. Pedig akkor is nagy rössel nevezték át még a színmagyar városokat, községeket, falvakat is románná. Akkor kapta Szatmár is a Satu Mare nevet, a románok által is használt Sătmar helyett. Az utóbbi ugyanis a magyarra emlékeztetett. Egyébként Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak három volt román eredetű. Később sem igen változott ez az arány. A kalotaszegi Sztánát is hiába hívták egy darabig Stânának, vissza kellett sztánásítani, mert kiderült, nem a román stânából (esztenából) ered a név, hanem a szláv Sztán (Stan) személynévből. De nemcsak település, de egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem román eredetű. Ezt próbálták meg ellensúlyozni például a folyóparti településeknél: belemagyarázták, hogy a lassú, csendes víz (apă lină) adta a nevét. Mint az Apát hídjából eredő Apahidának (?), vagy Abafájának, amelyet, amikor megtudták, hogy az ómagyar Aba személynév és az erdő jelentésű fa összetételű, egyenesen Apalinanak kereszteltek. S a példák sora hosszú. Úgy látszik nehéz elfogadni, hogy Erdélyben más népek is éltek és alkottak, mint a románok.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Hosszú harc után végre kitették Erdély egyik legnagyobb városának a bejáratához a táblára a román Cluj-Napoca mellé a magyar Kolozsvárt és a német Klausenburgot is. Győzelem! Persze, akad egy kis tüske is az egészben. Éspedig nem a város magyar vagy német nevében, hanem éppen a románban. Ott díszeleg ugyanis a Napoca. Annak a valahai Napoka nevű őrhelynek a neve, amelynek a holléte – mondjuk így – egy kicsit vitatott. Ezt a kommunizmus ideje alatt ragasztották oda a Clujhoz, bár a latin nyelven íródott középkori dokumentumokban csak a Clus formával találkozhattunk, de ez az akkori hatalmasságoknak nem volt elég romános, hiszen a város inkább a régi magyar és szász múlthoz kötődött. Ezt akarta akkor Ceauşescu ellensúlyozni a névadással. Járta is akkor városszerte a mondást, hogy „Kolozsvár addig lesz Napoca, amíg él az apóka!” Hát az apóka eltávozott, a Napoca azonban maradt. Most már a helybeli románok többsége, bár nem használja a Napoca nevet, sem akarja ezt lekoptatni a Cluj mellől.
De mit is írok, a helybeli románságról. A közelmúltban behozott románságról van szó. Az első világégés után ugyanis Kolozsváron 40 ezer magyar élt és csak 6 ezer román. Akkor szóba sem jöhetett semmiféle római név adása. Pedig akkor is nagy rössel nevezték át még a színmagyar városokat, községeket, falvakat is románná. Akkor kapta Szatmár is a Satu Mare nevet, a románok által is használt Sătmar helyett. Az utóbbi ugyanis a magyarra emlékeztetett. Egyébként Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak három volt román eredetű. Később sem igen változott ez az arány. A kalotaszegi Sztánát is hiába hívták egy darabig Stânának, vissza kellett sztánásítani, mert kiderült, nem a román stânából (esztenából) ered a név, hanem a szláv Sztán (Stan) személynévből. De nemcsak település, de egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem román eredetű. Ezt próbálták meg ellensúlyozni például a folyóparti településeknél: belemagyarázták, hogy a lassú, csendes víz (apă lină) adta a nevét. Mint az Apát hídjából eredő Apahidának (?), vagy Abafájának, amelyet, amikor megtudták, hogy az ómagyar Aba személynév és az erdő jelentésű fa összetételű, egyenesen Apalinanak kereszteltek. S a példák sora hosszú. Úgy látszik nehéz elfogadni, hogy Erdélyben más népek is éltek és alkottak, mint a románok.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 21.
„Soha nem is gondolkodtam más hivatáson”
1967. április 2-án, vagyis ötven évvel ezelőtt szentelték pappá Gyulafehérváron Mons. Fodor Józsefet, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynökét. Életéről, teológiai éveiről, a papi szolgálatáról exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Mikor hallotta meg Isten hívó szavát, fogalmazódott meg Önben a papi hivatás gondolata?
– Soha életemben nem is gondolkodtam más hivatáson, mint a papságon. Kisgyermek koromtól fogva valahogyan úgy alakult az életem, hogy amikor megkérdezték: mi akarsz lenni, mindig azt válaszoltam: pap. Nem tudom miért, egyszerűen így éreztem. Később, az idő múlásával aztán megerősödött bennem ez az elhatározás. Bélben nevelkedtem fel, de Bélfenyéren jártam iskolába, mert ott volt csak hétosztályos magyar iskola, az ’50-es években ugyanis még hét osztály volt. Anyai nagyszüleimnél laktam. Nagymamán nagyon vallásos asszony volt, a nagynénim úgyszintén. Hetente többször is elmentek a templomba, és mindig vittek engem is magukkal. Volt ott egy áldott lelkű vincés apáca, Barsi Teofila nővér, akit amikor én odakerültem, már arra kötelezte korábban az állam, hogy levesse a szerzetesi ruhát. Ott élt azonban a faluban továbbra is, kántorkodott, a nagymamám pedig odajárt hozzá a kórusba énekelni, és én is mentem. Olyan aranyos lelkületű nővér volt, és próbálta az én életutamat is egyengetni, vezetni az imádságnak, az istenszeretetnek az útján, és valahogy ez bennem maradt. Ministráltam az oltárnál a Tenkéről átjárt pap mellett, aki később Gyulafehérváron teológiai tanárom lett, Huber József prelátuskanonok. Nyomot hagyott bennem az ő lelkülete, hozzáállása, buzgósága is. Később Szabó János egykori ferences atya irányított tovább, ő maga vitt el felvételizni Gyulafehérvárra 1957-ben. Mikor visszafelé jöttünk, megálltunk Máriaradnán, ahol, lévén ferences, mindenkit ismert. Két napig ott voltunk, és én olyan jól éreztem magam a kegytemplomban. Úgy látszik, hogy az isteni gondviselés továbbra is alakította az életemet. Sőt, még ha születésem előtti időre visszagondolok, akkor ez erre is vonatkoztatható. Szüleim ugyanis már 1938-ban házasságot kötöttek, de én csak négy évre rá jöttem a világra. Valahogy nem akartam megszületni, megfoganni. Anyám ezért elment a Nógrád megyei Vizslásra, egy búcsújáró helyre, amit most már a bíboros nemzeti kegyhellyé nevezett ki. Elzarándokolt ide, imádkozott azért, hogy az Úristen adjon neki gyermeket, aki meghallgatta a kérését. Így én tulajdonképpen a Boldogságos Szűzanyának köszönhetem a közbenjárása által a létem. Sokáig meg is volt az a kis szentkép, amit ott vett édesanyám, és nekem adott később, de sajnos a költözésekkel, az élet viszontagságai közepette már nem tudom, hova került el. Ez volt tehát az első fordulópont, ami aztán úgy alakította az életemet, hogy a papi szolgálat lett a hivatásom.
A kegyelmes úr
– Hogyan teltek a teológiai évek?
– Ez épp az az időszak volt, amit Márton Áron szobafogságban, most úgy mondanánk, házi őrizetben töltött. Nem jöhetett át a teológiára sem. Csak annyi volt megengedve számára, hogy a Püspöki Palota és a Székesegyház között közlekedjen. Mégis, hogy minket is megismerjen, vállalta egy melléktantárgynak a tanítását. Főleg az ötöd-, de a hatodéveseket is hodegetikára (lelkipásztori útmutatás) oktatta. És ezt nagyon komolyan vette. Hetente kétszer mi, a kispapok jártunk át hozzá. A teológia közel volt a Püspöki Palotához, így a tízperces szünet végére átértünk, még hamarabb is. Ott volt egy terem berendezve attól függően, hogy hányan voltunk. Tizenöten voltunk, hál’istennek elég nagy létszámú osztály volt a miénk. Mindnyájunkat személyesen is nagyon jól megismert, közelebbről is, mert a templomban legfeljebb arcokat jegyezhetett meg. Bár a teológián is egyetemi módszer van, tehát nem vizsgáztatnak félév közben, ő olyan komolyan vette még ezen melléktantárgy oktatását is, hogy minden órán feleltetett. Ugyanakkor a második félévben nem csak ennek, hanem az egész évnek az anyagát számon kérte. Vette a jegyzetét, ami általában 300 sűrűn gépelt oldal volt. Lapozgatta az A4-es papírokat és folyamatosan kérdezett: na fiam, erről mit tudsz, arról mit tudsz? Válaszolnunk kellett, és rendkívül szégyelltük volna, ha nála, épp a püspöknél felsülünk, ezért nagyon készültünk minden órára. Azért humoros dolgok is történtek. Nézte a névsort, és az egyik órán felszólított: na fiam- mert mindig így kezdte-, Fodor József, mit tudsz? Elmondtam az anyagot, majd leültem. Aztán másik órán, megint: na fiam, Fodor József. A többiek csak néztek, mi folyik itt, hiszen a múlt órán felelt? A harmadik órán megint így történt, de akkor már ő is mosolygott, a társaság pedig nevetett. A negyedik órán pedig már azt mondta: na fiam,… nem Fodor József!
Valami elképzelhetetlen atyai, közvetlen kapcsolat volt közöttünk. Bensőséges szeretetkapcsolat alakult ki a növendékek és a püspök közt. A legnagyobb tisztelettel beszéltünk csak róla, nem úgy, mint ma egyesek sokakról, még a pápáról is. A kegyelmes úr megszólítással emlegettük őt még egymás között is. Amikor valamilyen problémánk akadt, mindig el is mondtuk neki. A felszentelésünk előtt is volt, amit meg akartunk beszélni vele. Érdekes, hogy soha sem adott konkrét választ. Azt mondta: fiaim, beszélek az elöljáró és tanár urakkal, és utána majd válaszolok a kérdésetekre. Legközelebb pedig, mielőtt kiment volna a teremből, azt közölte: fiaim, megbeszéltem amit kértetek, és teljesítem azt, úgy ahogy kértétek. Soha elutasító választ nem kaptunk tőle. Minden kérésünket a legmesszemenőbbekig mindig teljesítette, persze mi se kértünk tőle olyat, ami nem lett volna helyes.
Állomáshelyek
– Ha jól tudom, máig őriz egy csokoládészemet, amit Márton Árontól kapott… – 1965-ben történt, akkor VI. Pál volt a pápa, és kapott tőle karácsonyra egy szeretetcsomagot. Behozott egy csodálatos díszítésű csokoládés dobozt, amelyben pontosan 15 szem csokoládé volt. Azt mondta: fiaim, ezt kaptam a pápától, ti is itt vagytok, szeretlek benneteket, nektek is adok belőle, osszátok el. A dobozt pedig mi nem dobtuk el, olyan szép volt, hanem kisorsoltuk egymás közt. Én megtartottam azt a szem csokoládét, betettem egy másik dobozba, és mind a mai napig megvan. Amikor a II. Vatikáni Zsinatról egy kiállítás volt a nagyváradi Püspöki Palotában, mint érdekességet meg lehetett tekinteni ezt is. Gondolom, annyi eltelt év óta már megromlott, de megtartottam mint emléket, amit Márton Árontól kaptam. Meggyőződésem, hogy egy rendkívüli, csodálatos jelenség volt, és én azóta is -hál’istennek nagyon sok helyen jártam, sok főpappal találkoztam-, minden püspököt Márton Áronhoz mérek. Ő az az etalon, hogy milyennek kell lennie egy főpásztornak. Lehetett látni a magatartásán, a testtartásán, hogy az Istennel van elfoglalva, vele van közvetlen kapcsolatban, és teljesen kizárt minden fajta külső körülményt, zajt az életéből. Ahogy bennünket nevelt és tanított egy jó elindító volt számomra az életben.
– Hol volt elsőmisés, illetve melyik plébánián volt az első állomáshelye?
– Az első misémet természetesen Gyulafehérváron mutattam be. 1967. április 2-án volt a pappá szentelésem, 3-án pedig a közösségben az első misém. Akkor még nem volt koncelebrálás, vagyis nem miséztek együtt a papok, hanem mindegyiknek volt egy külön oltára, így mi is egy-egy külön oltárnál miséztünk. Nekünk dr. Faragó Ferenc prelátuskanonok, teológiai tanár prédikált. Csodálatos volt, a Szűzanyához kapcsolta a mondanivalóját. A tanév ezután még eltartott június 21-ig, akkor volt az évzáró, illetve a Te Deum, csak akkor mehetünk haza Gyulafehérvárról. Én ahol nevelkedtem, Bélben tartottam július 16-án Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, egy vasárnapi napon a misémet. A kommunista érában nagyon nehezen adták meg a papoknak a működési engedélyt, én se kaptam meg rögtön, csak a következő év február 1-től. A váradi Szent László-plébániára kerültem, ez volt számomra az első állomáshely. Dr. Dászkál István volt akkor ott a plébános, Mészáros Antal atya, pedig, aki még itt él Váradon, a káplántársam. Végtelenül boldog voltam, olyan jó volt odamenni, a Szent László-templom mindig olyan közel állt a lelkemhez. Csak sajnos nem sokáig, egy évig voltam ott. Még abban az évben meghalt az ordinárius, dr. Bélteki Ferenc. Utána a dr. Hosszú László következett, és behozott a püspökségre, hogy itt legyek titkár. Románul tudó ember kellett, és én jól tudtam románul. Itt ragadtam, és azóta több évtizede a központi szolgálatban állok. Előbb titkárként, majd 1980-ban irodaigazgatónak nevezett ki dr. Hosszú László, és aztán amikor jött Tempfli József püspök, ő 1990-ben vikáriusnak nevezett ki, Böcskei László püspök úr pedig meghosszabbította ezt az általános helynöki megbízatásomat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben voltam még plébániákon, változó helyeken, de a központi hivatali megbízatásom az mindig megmaradt. A Székesegyházban is voltam káplán, 14 évig a Zöldy András mellett. Utána Biharpüspökibe kerültem ki: mikor Hosszú László beköltözött Váradra, akkor engem nevezett ki oda. Szerettem ott is, jól éreztem magam nyolc évig, csak a közlekedés volt roppantul nehéz azokban az időkben, olyan is előfordult, hogy be sem tudtam jönni Váradra, mert nem jött az autóbusz a legnagyobb hidegben. 1989-ben a Szent József-telepi plébániának az első plébánosa lettem, a1Dászkál István emelte a Szent József-telepet plébániai rangra. Szerencsére összeomlott a kommunista rendszer, és új időszak kezdődött. Ismét államilag elismert püspökség lettünk, mert Váradon bár államilag megszüntették a püspökséget, azért egyházilag soha nem szűnt meg. Nem arról volt szó tehát, hogy újra kellett alapítani a püspökséget, csak folytatni kellett az évszázadokkal korábban elkezdett munkát. Egyházilag mindig püspökségként volt nyilvántartva, mert a katolikus egyház törvényei szerint püspökséget csak a pápa szüntethet meg. Állami törvények bennünket ilyen téren abszolút nem kötnek.
Mint vikárius
– Egy világi kifejezéssel élve, mi egy általános helynöknek a munkaköri leírása, mert sokan nem tudják?
– Mint említettem, 1990 óta vagyok vikárius. Sokan azt mondják, hogy általános püspöki helynök, ami tévedés, mert ilyen nincsen. Valaki vagy püspöki helynök, vagy pedig általános helynök. Utóbbi azt jelenti, hogy mindenben a püspöknek a helyettese, kivéve természetesen abban, amit az egyházjog megtilt, a püspöki helynök azonban csak egy bizonyos dologra van kinevezve, mondjuk az ifjúság nevelése, vagy az anyagi ügyek intézése. Bizonyos kis részterületre korlátozódik az ő funkciója. Az általános helynök viszont mindenben helyettesíti a püspököt. Ha a püspök éppen nincs otthon, az általános helynök az ő helyettese, neki az egyedüli feladata, hogy megoldja a felmerülő ügyeket. Persze ehhez tudnia kell, hogy mi a püspöke elgondolása, és nem ezek ellenében cselekszik. Nem illik kihasználni a lehetőséget, de nem is szoktak ilyet csinálni a vikáriusok. Általában olyan személyeket nevez ki általános helynöknek a püspök, akikben megbízik. Az általános helynöknek emellett reprezentálnia kell a püspököt, elmenni ide-oda, ahova küldi a főpásztor, és minden más adminisztratív ügyben is segítő jobbot nyújt neki. Én szerencsés voltam mindig, hogy soha nem csak irodista voltam, vagy ahogy mi mondjuk, aulista, hanem mindig lelkipásztorkodtam. A kezdetektől fogva előbb káplánként, utána titkárként, 1999-től pedig mint a Székesegyház plébánosa. Többen kérdezték tőlem: mikor megyek már nyugdíjba, hiszen az idén betöltöm 75. életévemet. Bármikor készen állok erre, a korom megvan hozzá, és ötven éve szolgálok. Elmehetnék tehát nyugodtan nyugdíjba, egy dolog azonban visszatart attól, hogy azt kérjem a püspök úrtól, küldjön el: nincsenek papok. Ez a nagy baj, négy-öt évig nem lesz papszentelés, és a múlt esztendőben öten is meghaltak. Ilyen rossz helyzetben talán csak a török felszabadulás után volt a váradi katolikus püspökség. Ha meghal, vagy elmegy valaki, egyszerűen nincs, akit a helyébe lehetne kinevezni.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
1967. április 2-án, vagyis ötven évvel ezelőtt szentelték pappá Gyulafehérváron Mons. Fodor Józsefet, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynökét. Életéről, teológiai éveiről, a papi szolgálatáról exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Mikor hallotta meg Isten hívó szavát, fogalmazódott meg Önben a papi hivatás gondolata?
– Soha életemben nem is gondolkodtam más hivatáson, mint a papságon. Kisgyermek koromtól fogva valahogyan úgy alakult az életem, hogy amikor megkérdezték: mi akarsz lenni, mindig azt válaszoltam: pap. Nem tudom miért, egyszerűen így éreztem. Később, az idő múlásával aztán megerősödött bennem ez az elhatározás. Bélben nevelkedtem fel, de Bélfenyéren jártam iskolába, mert ott volt csak hétosztályos magyar iskola, az ’50-es években ugyanis még hét osztály volt. Anyai nagyszüleimnél laktam. Nagymamán nagyon vallásos asszony volt, a nagynénim úgyszintén. Hetente többször is elmentek a templomba, és mindig vittek engem is magukkal. Volt ott egy áldott lelkű vincés apáca, Barsi Teofila nővér, akit amikor én odakerültem, már arra kötelezte korábban az állam, hogy levesse a szerzetesi ruhát. Ott élt azonban a faluban továbbra is, kántorkodott, a nagymamám pedig odajárt hozzá a kórusba énekelni, és én is mentem. Olyan aranyos lelkületű nővér volt, és próbálta az én életutamat is egyengetni, vezetni az imádságnak, az istenszeretetnek az útján, és valahogy ez bennem maradt. Ministráltam az oltárnál a Tenkéről átjárt pap mellett, aki később Gyulafehérváron teológiai tanárom lett, Huber József prelátuskanonok. Nyomot hagyott bennem az ő lelkülete, hozzáállása, buzgósága is. Később Szabó János egykori ferences atya irányított tovább, ő maga vitt el felvételizni Gyulafehérvárra 1957-ben. Mikor visszafelé jöttünk, megálltunk Máriaradnán, ahol, lévén ferences, mindenkit ismert. Két napig ott voltunk, és én olyan jól éreztem magam a kegytemplomban. Úgy látszik, hogy az isteni gondviselés továbbra is alakította az életemet. Sőt, még ha születésem előtti időre visszagondolok, akkor ez erre is vonatkoztatható. Szüleim ugyanis már 1938-ban házasságot kötöttek, de én csak négy évre rá jöttem a világra. Valahogy nem akartam megszületni, megfoganni. Anyám ezért elment a Nógrád megyei Vizslásra, egy búcsújáró helyre, amit most már a bíboros nemzeti kegyhellyé nevezett ki. Elzarándokolt ide, imádkozott azért, hogy az Úristen adjon neki gyermeket, aki meghallgatta a kérését. Így én tulajdonképpen a Boldogságos Szűzanyának köszönhetem a közbenjárása által a létem. Sokáig meg is volt az a kis szentkép, amit ott vett édesanyám, és nekem adott később, de sajnos a költözésekkel, az élet viszontagságai közepette már nem tudom, hova került el. Ez volt tehát az első fordulópont, ami aztán úgy alakította az életemet, hogy a papi szolgálat lett a hivatásom.
A kegyelmes úr
– Hogyan teltek a teológiai évek?
– Ez épp az az időszak volt, amit Márton Áron szobafogságban, most úgy mondanánk, házi őrizetben töltött. Nem jöhetett át a teológiára sem. Csak annyi volt megengedve számára, hogy a Püspöki Palota és a Székesegyház között közlekedjen. Mégis, hogy minket is megismerjen, vállalta egy melléktantárgynak a tanítását. Főleg az ötöd-, de a hatodéveseket is hodegetikára (lelkipásztori útmutatás) oktatta. És ezt nagyon komolyan vette. Hetente kétszer mi, a kispapok jártunk át hozzá. A teológia közel volt a Püspöki Palotához, így a tízperces szünet végére átértünk, még hamarabb is. Ott volt egy terem berendezve attól függően, hogy hányan voltunk. Tizenöten voltunk, hál’istennek elég nagy létszámú osztály volt a miénk. Mindnyájunkat személyesen is nagyon jól megismert, közelebbről is, mert a templomban legfeljebb arcokat jegyezhetett meg. Bár a teológián is egyetemi módszer van, tehát nem vizsgáztatnak félév közben, ő olyan komolyan vette még ezen melléktantárgy oktatását is, hogy minden órán feleltetett. Ugyanakkor a második félévben nem csak ennek, hanem az egész évnek az anyagát számon kérte. Vette a jegyzetét, ami általában 300 sűrűn gépelt oldal volt. Lapozgatta az A4-es papírokat és folyamatosan kérdezett: na fiam, erről mit tudsz, arról mit tudsz? Válaszolnunk kellett, és rendkívül szégyelltük volna, ha nála, épp a püspöknél felsülünk, ezért nagyon készültünk minden órára. Azért humoros dolgok is történtek. Nézte a névsort, és az egyik órán felszólított: na fiam- mert mindig így kezdte-, Fodor József, mit tudsz? Elmondtam az anyagot, majd leültem. Aztán másik órán, megint: na fiam, Fodor József. A többiek csak néztek, mi folyik itt, hiszen a múlt órán felelt? A harmadik órán megint így történt, de akkor már ő is mosolygott, a társaság pedig nevetett. A negyedik órán pedig már azt mondta: na fiam,… nem Fodor József!
Valami elképzelhetetlen atyai, közvetlen kapcsolat volt közöttünk. Bensőséges szeretetkapcsolat alakult ki a növendékek és a püspök közt. A legnagyobb tisztelettel beszéltünk csak róla, nem úgy, mint ma egyesek sokakról, még a pápáról is. A kegyelmes úr megszólítással emlegettük őt még egymás között is. Amikor valamilyen problémánk akadt, mindig el is mondtuk neki. A felszentelésünk előtt is volt, amit meg akartunk beszélni vele. Érdekes, hogy soha sem adott konkrét választ. Azt mondta: fiaim, beszélek az elöljáró és tanár urakkal, és utána majd válaszolok a kérdésetekre. Legközelebb pedig, mielőtt kiment volna a teremből, azt közölte: fiaim, megbeszéltem amit kértetek, és teljesítem azt, úgy ahogy kértétek. Soha elutasító választ nem kaptunk tőle. Minden kérésünket a legmesszemenőbbekig mindig teljesítette, persze mi se kértünk tőle olyat, ami nem lett volna helyes.
Állomáshelyek
– Ha jól tudom, máig őriz egy csokoládészemet, amit Márton Árontól kapott… – 1965-ben történt, akkor VI. Pál volt a pápa, és kapott tőle karácsonyra egy szeretetcsomagot. Behozott egy csodálatos díszítésű csokoládés dobozt, amelyben pontosan 15 szem csokoládé volt. Azt mondta: fiaim, ezt kaptam a pápától, ti is itt vagytok, szeretlek benneteket, nektek is adok belőle, osszátok el. A dobozt pedig mi nem dobtuk el, olyan szép volt, hanem kisorsoltuk egymás közt. Én megtartottam azt a szem csokoládét, betettem egy másik dobozba, és mind a mai napig megvan. Amikor a II. Vatikáni Zsinatról egy kiállítás volt a nagyváradi Püspöki Palotában, mint érdekességet meg lehetett tekinteni ezt is. Gondolom, annyi eltelt év óta már megromlott, de megtartottam mint emléket, amit Márton Árontól kaptam. Meggyőződésem, hogy egy rendkívüli, csodálatos jelenség volt, és én azóta is -hál’istennek nagyon sok helyen jártam, sok főpappal találkoztam-, minden püspököt Márton Áronhoz mérek. Ő az az etalon, hogy milyennek kell lennie egy főpásztornak. Lehetett látni a magatartásán, a testtartásán, hogy az Istennel van elfoglalva, vele van közvetlen kapcsolatban, és teljesen kizárt minden fajta külső körülményt, zajt az életéből. Ahogy bennünket nevelt és tanított egy jó elindító volt számomra az életben.
– Hol volt elsőmisés, illetve melyik plébánián volt az első állomáshelye?
– Az első misémet természetesen Gyulafehérváron mutattam be. 1967. április 2-án volt a pappá szentelésem, 3-án pedig a közösségben az első misém. Akkor még nem volt koncelebrálás, vagyis nem miséztek együtt a papok, hanem mindegyiknek volt egy külön oltára, így mi is egy-egy külön oltárnál miséztünk. Nekünk dr. Faragó Ferenc prelátuskanonok, teológiai tanár prédikált. Csodálatos volt, a Szűzanyához kapcsolta a mondanivalóját. A tanév ezután még eltartott június 21-ig, akkor volt az évzáró, illetve a Te Deum, csak akkor mehetünk haza Gyulafehérvárról. Én ahol nevelkedtem, Bélben tartottam július 16-án Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, egy vasárnapi napon a misémet. A kommunista érában nagyon nehezen adták meg a papoknak a működési engedélyt, én se kaptam meg rögtön, csak a következő év február 1-től. A váradi Szent László-plébániára kerültem, ez volt számomra az első állomáshely. Dr. Dászkál István volt akkor ott a plébános, Mészáros Antal atya, pedig, aki még itt él Váradon, a káplántársam. Végtelenül boldog voltam, olyan jó volt odamenni, a Szent László-templom mindig olyan közel állt a lelkemhez. Csak sajnos nem sokáig, egy évig voltam ott. Még abban az évben meghalt az ordinárius, dr. Bélteki Ferenc. Utána a dr. Hosszú László következett, és behozott a püspökségre, hogy itt legyek titkár. Románul tudó ember kellett, és én jól tudtam románul. Itt ragadtam, és azóta több évtizede a központi szolgálatban állok. Előbb titkárként, majd 1980-ban irodaigazgatónak nevezett ki dr. Hosszú László, és aztán amikor jött Tempfli József püspök, ő 1990-ben vikáriusnak nevezett ki, Böcskei László püspök úr pedig meghosszabbította ezt az általános helynöki megbízatásomat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben voltam még plébániákon, változó helyeken, de a központi hivatali megbízatásom az mindig megmaradt. A Székesegyházban is voltam káplán, 14 évig a Zöldy András mellett. Utána Biharpüspökibe kerültem ki: mikor Hosszú László beköltözött Váradra, akkor engem nevezett ki oda. Szerettem ott is, jól éreztem magam nyolc évig, csak a közlekedés volt roppantul nehéz azokban az időkben, olyan is előfordult, hogy be sem tudtam jönni Váradra, mert nem jött az autóbusz a legnagyobb hidegben. 1989-ben a Szent József-telepi plébániának az első plébánosa lettem, a1Dászkál István emelte a Szent József-telepet plébániai rangra. Szerencsére összeomlott a kommunista rendszer, és új időszak kezdődött. Ismét államilag elismert püspökség lettünk, mert Váradon bár államilag megszüntették a püspökséget, azért egyházilag soha nem szűnt meg. Nem arról volt szó tehát, hogy újra kellett alapítani a püspökséget, csak folytatni kellett az évszázadokkal korábban elkezdett munkát. Egyházilag mindig püspökségként volt nyilvántartva, mert a katolikus egyház törvényei szerint püspökséget csak a pápa szüntethet meg. Állami törvények bennünket ilyen téren abszolút nem kötnek.
Mint vikárius
– Egy világi kifejezéssel élve, mi egy általános helynöknek a munkaköri leírása, mert sokan nem tudják?
– Mint említettem, 1990 óta vagyok vikárius. Sokan azt mondják, hogy általános püspöki helynök, ami tévedés, mert ilyen nincsen. Valaki vagy püspöki helynök, vagy pedig általános helynök. Utóbbi azt jelenti, hogy mindenben a püspöknek a helyettese, kivéve természetesen abban, amit az egyházjog megtilt, a püspöki helynök azonban csak egy bizonyos dologra van kinevezve, mondjuk az ifjúság nevelése, vagy az anyagi ügyek intézése. Bizonyos kis részterületre korlátozódik az ő funkciója. Az általános helynök viszont mindenben helyettesíti a püspököt. Ha a püspök éppen nincs otthon, az általános helynök az ő helyettese, neki az egyedüli feladata, hogy megoldja a felmerülő ügyeket. Persze ehhez tudnia kell, hogy mi a püspöke elgondolása, és nem ezek ellenében cselekszik. Nem illik kihasználni a lehetőséget, de nem is szoktak ilyet csinálni a vikáriusok. Általában olyan személyeket nevez ki általános helynöknek a püspök, akikben megbízik. Az általános helynöknek emellett reprezentálnia kell a püspököt, elmenni ide-oda, ahova küldi a főpásztor, és minden más adminisztratív ügyben is segítő jobbot nyújt neki. Én szerencsés voltam mindig, hogy soha nem csak irodista voltam, vagy ahogy mi mondjuk, aulista, hanem mindig lelkipásztorkodtam. A kezdetektől fogva előbb káplánként, utána titkárként, 1999-től pedig mint a Székesegyház plébánosa. Többen kérdezték tőlem: mikor megyek már nyugdíjba, hiszen az idén betöltöm 75. életévemet. Bármikor készen állok erre, a korom megvan hozzá, és ötven éve szolgálok. Elmehetnék tehát nyugodtan nyugdíjba, egy dolog azonban visszatart attól, hogy azt kérjem a püspök úrtól, küldjön el: nincsenek papok. Ez a nagy baj, négy-öt évig nem lesz papszentelés, és a múlt esztendőben öten is meghaltak. Ilyen rossz helyzetben talán csak a török felszabadulás után volt a váradi katolikus püspökség. Ha meghal, vagy elmegy valaki, egyszerűen nincs, akit a helyébe lehetne kinevezni.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. április 21.
Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)