A román vizsgának „futnak neki” még egyszer a legtöbben
Hargita megyében majdnem ezer diák jelentkezett az augusztusban kezdődő pótérettségire, legtöbbjüknek román nyelv és irodalomból kell átmenő jegyet elérnie a vizsgasorozaton. A vizsgázók augusztusban jelentkezhetnek a megmérettetésre.
Összesítette a Hargita Megyei Tanfelügyelőség hétfőn a pótérettségire jelentkezők számát: a múlt héten lezajlott iratkozási időszakban 940 Hargita megyei diák jelentkezett az augusztusban kezdődő vizsgasorozatra. Mint azt Bartolf Hedvig, a megyei érettségi vizsgabizottság főtitkára elmondta, ez jó arány, tekintve hogy 1093 fiatalnak nem sikerült az érettségije, ugyanakkor azt is közölte, hogy augusztusban várhatóan eléri az ezret a pótérettségizők száma, ugyanis azok a tizenkettedikesek, akik valamely tantárgyból pótvizsgára kényszerültek és ezért nem vehettek részt az érettségin, sikeres pótvizsga esetén augusztus hetedikén jelentkezhetnek a pótérettségire. A megyei tanfelügyelőség nem készít pontos feljegyzést a pótvizsgázók számáról, de a tapasztalatok szerint átlagban 100–150 végzős diák kényszerül pótvizsgázni évente, így legfeljebb ennyivel nőhet még a pótérettségizők száma.
A pótérettségire jelentkezők közül legtöbben – mint az várható volt – a román írásbelin kellene átmenő jegyet szerezzenek, erre a vizsgára 707-en jelentkeztek – tájékoztatott Bartolf Hedvig. A feliratkozók számát tekintve a matematika írásbeli áll a második helyen 306 jelentkezővel, a magyar nyelv és irodalom vizsgára 190 fiatal jelentkezett, a történelemre 56. A választható érettségi tantárgyakból tartandó írásbelikre 362 fiatal iratkozott fel, legtöbben – 180-an – a biológiára, a történelemre 140-en, a többi tantárgyvizsga esetében húsz alatt van a jelentkezők száma.
Hargita megyében négy vizsgaközpontban tartják majd a vizsgákat, és mivel a szabályzat lehetőséget ad rá, a kompetenciapróbákat is a központokban szervezik meg, hiszen nincs sok vizsgázó, értelmetlen lenne minden középiskolában megszervezni azokat – fejtette ki Bartolf Hedvig. A csíkszéki vizsgaközpont a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában lesz, a székelyudvarhelyi – ahol majd a székelykeresztúri pótérettségizők is vizsgáznak – a Tamási Áron Gimnáziumban, a gyergyószentmiklósi diákok a Batthyány Ignác Műszaki Kollégiumban, a maroshévíziek pedig a Mihai Eminescu Szakközépiskolában. Legtöbben a csíkszeredai vizsgaközpontban fognak pótérettségizni, összesen 358-an, a székelyudvarhelyiben 329-en, a gyergyószentmiklósiban 130-an, a maroshévíziben 123-an – tájékoztatott a megyei érettségi vizsgabizottság főtitkára.
Vizsgák jövő hónap közepétől A pótérettségi augusztus 17-én kezdődik, a kompetenciavizsgák augusztus 21-én érnek véget, majd 24-én a román nyelv és irodalom vizsgával elkezdődik az írásbelik sorozata. A románt a magyar nyelv és irodalom írásbeli követi augusztus 25-én, 26-án a szaknak megfelelő kötelező tantárgyból, 27-én pedig a választott tantárgyból vizsgáznak a pótérettségizők. Az első eredményeket augusztus 31-én függesztik ki, majd az esetleges óvások kivizsgálása után szeptember 3-án közzéteszik a végleges eredményeket.
Széchely István
Székelyhon.ro

Feledésbe merült kétnyelvűség
Egyelőre késik a turisztikai, tájékoztató jellegű történelmi utcanevek kifüggesztése Marosvásárhelyen. Az RMDSZ-es frakció kezdeményezését a Maros megyei prefektúra még nem támadta meg, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) viszont részmegoldásnak tartja.
Egyelőre úgy tűnik, feledésbe merült a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciója által kezdeményezett, a testület által május végén megszavazott határozat a hagyományos utcanevekre vonatkozó tájékoztató táblák kifüggesztéséről. Az időhúzás már abból a szempontból is érthetetlen, hogy a magyar feliratokat állandóan piszkáló prefektúra nem támadta meg a tanács döntését. A kétnyelvű táblák kihelyezéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) egyébként közleményben szögezte le: a civilek szerint a mindössze harminc tábla kifüggesztéséről szóló döntés nem eredmény és még jóindulattal sem lehet hatékony politikai érdekérvényesítésnek nevezni. „Székelyföldön nem létezik egyetlen település sem, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg” – írta Peti András alpolgármesternek címzett nyílt levelében Szigeti Enikő, a Cemo ügyvezető igazgatója, emlékeztetvén, hogy Marosvásárhelynek nem harminc, hanem 425 utcája van.
Széchenyi, Ferdinánd vagy Sztálin?
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – sorolja a döntés hátrányait közleményében a Cemo. A civil aktivisták ugyanakkor attól tartanak, hogy a május végén megszavazott tanácsi határozatot nemsokára egy újabb döntés követi, mely lehetővé teszi a régi román utcanevek használatát is. Köztudott, a főteret nemcsak Széchenyi térnek hívták, Trianon után Ferdinánd király nevét is viselte, majd a második világháborút követően Sztálin nevét vette fel. Peti András szerint nem kell amiatt aggódni, hogy az utcáknak esetleg a két világháború közötti vagy a kommunizmus első éveiben használt „történelmi” román nevük is felkerülne a táblára. „A tanácshatározat leszögezi pontosan, hogy melyik az a harminc utca, amit egyelőre feliratoznánk, és azt is, hogy miként ” – mutatott rá az alpolgármester. A Călăraşilor utca névtáblája alá ismét az épületek falára kerülhet Kossuth Lajos neve, Mihai Eminescu félhivatalosan újból Jókai Mór lesz a magyarok számára, a Horea pedig Baross Gábor. Visszatérnek az ennél régebbi, hagyományos elnevezések is, mint például a Kálvária (jelenlegi Alexandru Papiu Ilarian), Kosárdomb (Gheorghe Marinescu), Rigó (General Averescu), Sáros (Târgului), Sörház (Sinaia) vagy Téglagyár (Zsidó Vértanúk) utcanevek. A harmincas listán ugyanakkor olyan név is szerepel, a Petru Muşaté, amely a magyar köztudatban szinte ismeretlen; az 1986-ban Memorandului névre keresztelt teret azelőtt Kistemplomtérnek hívták, és mindössze a két világháború között, rövid ideig viselte a moldvai uralkodó nevét.
Mivel a jelenlegi Rózsák tere nevet viselő főtér nem lehet ismét Széchenyi tér – ugyanis a legnagyobb magyar nevét egy kövesdombi félreeső kisutca viseli –, a kezdeményezők a Deák Ferenc tér elnevezés használatát szorgalmazzák. A haza bölcseként számon tartott politikusról korábban – Trianon előtt, majd Észak-Erdély visszaszerzése után – a főtér alsó fele volt elkeresztelve.
Reagált az RMDSZ
„Marosvásárhelyen egyelőre 30 utca hagyományos, történelmi neve kihelyezéséről döntöttünk, illetve a további utcanevek tekintetében bizottságot hoztunk létre. Az első 30 hagyományos utcanév kiválasztásánál elsősorban a régi főtérre és közvetlen környezetére koncentráltunk, de szem előtt tartottuk a zsidó és örmény közösség elvárásait is, akik a román és magyar közösségek mellett hozzájárultak városunk fejlődéséhez. Ergo, megjelenik az Iskola utca az első zsidó iskola emlékére, valamint a Sörház utca a Bürger család által alapított sörgyár emlékére, illetve a Petelei István utca az örmény származású író emlékére. Ugyanakkor újra lesz Kossuth Lajos utcánk, Rákóczi-lépcsőnk, Deák Ferenc terünk, Somostetőnk és Kosárdombunk stb. Döntsék el önök, tisztelt olvasók, a kezdeményezésünk helyességét, szükségességét és fontosságát” – olvasható többek között a Cemónak válaszoló RMDSZ-közleményben. Peti András alpolgármester hangsúlyozni kívánta, a történelmi nevek megjelenítése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ lemondott volna a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről. Egyébként a nagyváradi magyarság éppen azt próbálja elérni, hogy ne a fordítások, hanem a történelmi megnevezések kerüljenek fel a táblákra, mint ahogy például Besztercén, Tordán, Halmiban vagy Szászsebesen.
Goga ezúttal nem lépett
Információink szerint Lucian Goga, a nem hivatalos magyar megnevezések ellen háborúzó Maros megyei prefektus meglepő módon nem támadta meg a közigazgatási bíróságon a döntést. Értesüléseinket helyettese, Nagy Zsigmond is megerősítette. Azt viszont még nem lehet tudni, milyen jogi lépésre szánta el magát a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Az MTI korábbi tájékoztatása szerint ugyanis a Cemo formai okokra hivatkozva megtámadná az önkormányzati határozatot. Lapunknak nem sikerült elérnie Szigeti Enikőt, a szervezet vezetőjét, kollégája, Barabás Miklós – aki egyben független polgármesterjelölt is – nem kívánt nyilatkozni az esetleges perindításról. Azt viszont elmondta, hogy a civil szervezet a továbbiakban is elutasítja az RMDSZ „irreális és a kétnyelvűséget zsákutcába terelő” állítólagos megoldásait. Kérdésünkre, hogy a vásárhelyi önkormányzat mikor lát neki a – valós kétnyelvű, illetve tájékoztató jellegű – táblák szereléséhez, Peti András alpolgármester nem tudott időpontról beszámolni, azt viszont elmondta, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzés tervszerűen halad.
Mint ismeretes, a kétnyelvűsítés miatt hónapok óta parázs vita dúl Marosvásárhelyen. A román politikum körében legutóbb (is) a Cemo okozott felháborodást: a civilek az Alexandru Ioan Cuza nevét viselő iskola folyosóira kétnyelvű feliratokat helyeztek ki. Az akciót követően Horaţiu Lobonţ városházi aligazgató körlevélben fenyegette meg a tanintézetek vezetőit. A kétnyelvűsítésre vonatkozó törvényt sajátosan értelmező igazgató-helyettes szerint a civilek törvénytelenül helyezték ki a magyar feliratokat is tartalmazó táblákat. Ezt követően Szigeti Enikő Cemo-elnök bemutatta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) 2014/415 számú határozatát, amely ezt a témakört egyértelműen tisztázza. A határozat a Cemo által 2013-ban a CNCD-hez benyújtott panaszlevele alapján született, amelyben a civilek feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolahálózatot. A határozat egyértelműen leszögezi, hogy nemcsak az épületek homlokzatát, hanem az iskolák belső tereit, az osztály- és szaktermeket Marosvásárhelyen románul és magyarul kell feliratozni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Ezren ugranak neki újból az érettséginek
A vizsgasorozat könnyebbik részével, a kompetenciapróbákkal kezdődik a 2015-ös pótérettségi. A hétfőtől zajló vizsgákon több mint ezer fiatal próbál átmenő jegyet elérni, hogy a tudáspróba végén érettségi diplomához jusson.
A sikeresen pótvizsgázott, majd a pótérettségire múlt héten jelentkezett több mint hetven diákkal együtt összesen 1016 fiatalnak kezdődik el a pótérettségi vizsgasorozat hétfőn. Elsőként a kompetencia-próbák zajlanak a vizsgaközpontokban, ez a könnyebbik része a pótérettséginek, itt voltaképpen elbukni sem lehet, így ezeken gyakorlatilag csak olyanok vesznek részt , akik valamilyen okból hiányoztak a múlt hónapban lejárt érettségi kompetenciavizsgáiról. Hargita megyében idén 1093 vizsgázónak nem sikerült az érettségije, többségük – majdnem ezren – jelentkeztek a pótérettségire, majd a sikeresen pótvizsgázók múlt heti jelentkezési időszakában nőtt ezer fölé a Hargita megyei pótérettségizők száma.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő jó eredményeket vár a tudáspróba részvevőitől, mint azt megkeresésünkre elmondta, reméli, összességében javul valamelyest a Hargita megyei átmenési arány, de nem akart jóslatokba bocsátkozni, mondván, a saccolások csak idealista megközelítések, amelyeket a valóság felülírhat.
A pótérettségi kompetenciavizsgái augusztus 21-én érnek véget, majd 24-én a román nyelv és irodalom vizsgával elkezdődik az írásbelik sorozata. A románt a magyar nyelv és irodalom írásbeli követi augusztus 25-én, majd 26-án a szaknak megfelelő kötelező tantárgyból, 27-én pedig a választott tantárgyból vizsgáznak a pótérettségizők. Az első eredményeket augusztus 31-én függesztik ki, majd az esetleges óvások kivizsgálása után szeptember 3-án közzéteszik a végleges eredményeket.
A vizsgák – beleértve a kompetenciapróbákat is – négy vizsgaközpontban zajlanak: a csíkszéki vizsgaközpont a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában lesz, a székelyudvarhelyi – ahol majd a székelykeresztúri pótérettségizők is vizsgáznak – a Tamási Áron Gimnáziumban, a gyergyószentmiklósi diákok a Batthyány Ignác Műszaki Kollégiumban, a maroshévíziek pedig a Mihai Eminescu Szakközépiskolában. Legtöbben a csíkszeredai vizsgaközpontban pótérettségiznek, valamivel kevesebb vizsgázóval a székelyudvarhelyi vizsgaközpont áll a második helyen.
Országos szinten nagyjából 55 ezer fiatal jelentkezett a pótérettségire. A múlt hónapban lejárt érettségin az országos átmenési átlag 60,65 százalékos volt, a statisztikai adatok szerint ez az elmúlt tíz évben majdnem 25 százalékot csökkent, ugyanis 2005-ben az érettségizők 84,76 százaléka vizsgázott sikeresen. Az eredmények romlása azonban nem egyértelműen a tudáshiányt tükrözi, az elmúlt években ugyanis jelentősen megszigorodtak a vizsgafeltételek. Hargita megyében idén 55,84 százalékos volt az átmenési arány az érettségin, most több mint ezer diák szépítene ezen az eredményen.
Széchely István
Székelyhon.ro

A népi kultúra ápolását hirdették Aradon a pécsiek
A Klió Teremben megnyílt Herczeg-tárlat után kedd délután az Aradi Bábszínházban, a PTE JESZ társulat Toldi c. darabjával folytatódott az Aradi Napok keretében rangos helyet elfoglaló Pécs Napja rendezvény, mindeközben a Városháza mögötti Eminescu (volt Salacz) parkban elkezdték berendezni a színpadot az esti koncertekre. A parkban a pécsi Radó Pince borait lehetett megkóstolni, mellettük pedig a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány Míves Mag Műhelye képviseltetett két kedves hölgy, Polgár Zsuzsa és Hoványi Zsuzsa részvételével. „Feladatunk a magyar népi kultúra élve tartása és ápolása. Nagyon sokféle mesterséget tudunk bemutatni az embereknek, ezenkívül pedig legfőbb feladatunknak tartjuk, hogy tanítsuk is ezt” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Polgár Zsuzsa. A kézműves vendégek fából, kerámiából, mézeskalácsból és textíliából készült dísztárgyakat hoztak eladásra (nem első alkalommal), és mint elmondták, minden alkalommal nagyon jól érezték magukat Aradon.
A színpadon Lovas Zoltán aradi színművész/műsorvezető felkonferálásával Bognár Levente aradi és dr. Őri László pécsi alpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Sopianae Rézfúvós Együttes koncertje kezdődött. Ugyanott felléptek a Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskola táncosai, volt Magyar Táncház, a későbbi órákban pedig a Flip, Flop and the Flyers-Rock and Roll zenélt.
Bognár Levente alpolgármester a Nyugati Jelennek a helyszínen elmondta, immár tizenkét évre nyúlik vissza az Arad és Pécs közötti partnervárosi kapcsolat, testvérvárosi rangra közel nyolc évvel ezelőtt emelkedett a két város közötti, mára jó baráti viszony. Ezen időszak alatt számos közös kulturális projektben működött együtt Pécs és Arad, sikerült egy élő kapcsolatot felépíteni a két település lakosai között. „Fontos volt először megismerni egymás kulturális értékeit. Testvérvárosi szempontból Pécs egy nagyon jó választás volt, hisz tekintélyes kulturális örökséggel rendelkezik, nem hiába lett Európa Kulturális Fővárosa öt évvel ezelőtt. Számunkra, mint örökség megőrző város is példa Pécs, ugyanakkor nagyon erős kulturális potenciállal rendelkezik, gondolok itt a kulturális intézményeire. Nagyon sok olyan területen tudtunk együttműködni partnereinkkel, melyen a nyelvi akadályokat könnyen áthidaltuk, gondolok itt a képzőművészek közötti kapcsolatra, a Csiky és a pécsi iskola közötti, illetve a két város filmesei, színészei közötti csereprogramokra, a két filharmónia vendégszerepléseire stb.” – hangsúlyozta Bognár, aki szerint értékmegőrzés és az értékek felhasználása, illetve a kulturális infrastruktúra terén volt és van most is tanulnivalója Aradnak testvérvárosától.
Minden bizonnyal a rossz időjárásnak tudható be, hogy a pécsi vendégszereplők előadásait csak nagyon kevés aradi nézte végig. A parkban elhelyezett székek jó része üresen maradt.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Igen. A székelyek
1999 nyarán a szentegyházai (Vlăhiţa) középiskola érettségiztető bizottságába osztottak be. Emlékszem, pokoli hőség volt, az első reggeli csíkszeredai busszal indultunk és az országúton szálltunk le, ahonnan gyalog kellett bemenni a helyi középiskolába. Csend ült a mezőn és a házakon, melyek kapuit minden alkalommal megcsodáltam, még ha tizedszerre láttam is azokat.
Mindig lenyűgöztek a kapuk, a székelyeké pedig különösképpen. Megpróbáltam megérteni a népművészek türelmét és szép iránti szeretetét és főleg a tulajdonosok ragaszkodását, akiknek a régi kapukon túl szép és korszerűen felszerelt portáik voltak. És átjárt annak az érzése, ahogy a gyökerek mélyre nyúlnak egy ott lakók keze nyomát magán viselő térségben: nagy kapuk a házaknál és a szívekben, melyeken csak akkor és azután léphettél be, ha kívül hagytad a gonoszságot.
A középiskola ódon és hűvös épülete komoran és némán fogadott minket. Az igazgató viszony széles mosollyal és izgatottan várt a bejáratnál. Igen, izgatottan. Román tannyelvű iskolákból érkezett román felmérők voltunk egy egynyelvű településen. A forró kávé alaposan felébresztett minket és feloldotta félszeg hallgatásunkat.
– Tudják, a gyermekeink elég keveset beszélnek románul. Tanulnak, igyekeznek tanulni, de nagyon nehéz… Pedig nagyon jó tanárnőnk van.
– Tudjuk…
Tudtuk. A megyében eltöltött két év olyan helyzettel szembesített, melyről a hegyeken túl nem tudtam és nem is volt módom megérteni. Elismerem, hogy ugyanazokkal az előítéletekkel érkeztem, melyek lebontásával most egy ideje foglalkozom: „hogyan élhetsz úgy egy országban, hogy nem beszéled jól a nyelvét?” Akkor nem tudtam, hogy vannak egynyelvű térségek, mint ahogy ezt sokan most, annyi év óta sem akarják elismerni.
Maga a vizsga 9 órakor kezdődött. Monoton volt. Mint az ottani vizsgák többsége. Bemagolt és felmondott irodalmimű-kommentárok, szövegértési és válaszolási nehézségek, nyelvtani hibák és kifejezési nehézségek… De sok komolyság és akarat.
Őszinte és nyílt, szemtől szembe tekintetek. Ez volt az egyik első alkalom, amikor sajnáltam, hogy nem tudok magyarul és nem vagyok képes más szinten, a vizsga kereteiből kilépve beszélgetni az előttem álló gyermekekkel, hogy megismerjem az álmaikat, a reményeiket, a félelmeiket… A jegyek 6 és 7 között váltakoztak. Boldogan távoztak, mert átmentek, megköszönték, a folyosóról pedig az öröm másfajta hangjai is behallatszottak.
Másnap egy esti tagozatos osztályt kellett felmérnünk. Mindnyájan dolgoztak, voltak köztük családosok, gyermekesek, gondokkal, felelősségekkel. Jobban beszéltek, mint az előző napiak. Lehet, hogy nem bántak ugyanolyan jól a szakkifejezésekkel, de látható volt, hogy értik és tudják, mit mondanak. Kérdően néztem az igazgatóra. Azonnal jött a válasz.
– Román a tanárnő. Olténiai.
– Tényleg? Nem tudtam, hogy Szentegyházának román romántanára van.
– Igeeen! Rendkívüli ember. Nem oktat, hanem a lelkét osztja meg a diákokkal.
Folytattuk a felmérést. Egy fiú áll előttünk, aki elámít az A szerelem utolsó, a háború első éjszakája (Camil Petrescu regénye – E-RS) női szereplőjének pszichológiai elemzésével. Csaknem negyedórányi szabad beszéd után pedig, lezárásként azt mondja, hogy Elára hasonlítok. Nevetni kezdtem. – És ezt így, vizsga közben mondod nekem?
– Miért ne? Ez jön le önről.
Meleg mosolya, rendkívüli önbizalma volt és irigylésre méltó ügyességgel bánt a román nyelvvel. Az üres ellenőrzőre és a személyire nézek. Látom a kollégám, a megye egyik legszigorúbb tanárnőjének az elégedett mosolyát.
– Gratulálok Nándor! Teljes szívemből tízest adok, sok sikert a továbbiakban!
– Én is – hallom a jobbomról.
– Köszönöm!
– Mi köszönjük az akaratnak és a komolyságnak ezt a rendkívüli bemutatóját!
Szárnyalva távozott.
Délután 4 körül belép egy hölgy, aki nagyjából ugyanolyan korú lehetett, mint az édesanyám. Tisztességesen felöltözve, komolyan, átnyújtja a személyijét, húz egy tételt, mosolyog, megmondja a számát, elvesz egy papírlapot a piszkozat számára és beül az egyik padba. Egyetlen szót sem írt le az alatt a csaknem egy óra alatt, amíg az előtte lévők vizsgáztak. Néha mosolygott a többiek válaszain. Megnézem a személyijét. 50 éves volt. Ő kerül sorra. Eminescu. Szabadon beszél, nyugodtan. Félbeszakítom, kérdéseket teszek fel neki, a válaszok alaposak, terjedelmesek.
– Mi késztetett arra, hogy elvégezd az esti tagozatot?
– Le akartam érettségizni. Postai alkalmazott vagyok. Fiatal koromban más volt a helyzet, más idők voltak. De szeretek és mindig is szerettem tanulni. A román pedig az egyik kedvenc tantárgyam volt, sok könyvet olvastam román nyelven, főleg most, ezzel a tanárnővel… Úgy hiszem, a felnőtt ész másképp fogja fel az irodalmi üzenetet.
Ez volt a második tízesem. Teljes szívemből.
Meg akartam ismerni azt a fantasztikus tanárnőt aki – furcsa módon – egyáltalán nem jelent meg a vizsgák alatt. Miután az utolsó két diákot is levizsgáztattuk és véget ért a román nyelv- és irodalom-vizsga, az ajtó lassan kinyílt és egy mosolygó arc kukkantott be.
Még most is beleborzongok, amikor felidézem. Ő volt. Meleg tekintet és mosoly, egy karra támaszkodva. Nehezen mozgott. Nagyon nehezen. És egy végtelen szeretet arra késztetett, hogy felálljak és átöleljem ezt a rendkívüli személyt, akit először láttam életemben, de aki az első lépésével azonnal a lelkembe jutott.
Úgy beszélgettünk ott hármasban, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Nem beszélt a betegségéről, nem beszélt arról, hogy számára igazi kaland eljutni az iskoláig. A gyermekekről beszélt, a tanrend és a térség sajátosságai miatti oktatási nehézségeiről, véleményt cseréltünk, mindenfélékről beszéltünk.
Egyesek a társadalom parazitáinak tartják a tanárokat.
Mások szolgáknak. Megint mások viszont a nekik kijáró helyet biztosítják nekik, úgy a társadalomban, mint ahogy a saját életükben is. Ha ezt az embert nem EMBEREK vették volna körül, akkor valószínűleg most kerekesszékben ülne.
Sokszor gondolok arra, hogy van egyfajta törvényszerűség, mely szerint sorsod beteljesedéséhez életed során bizonyos időket, helyeket és embereket meg kell érned/ismerned.
Ezt a tanárnőt, egy Székelyföldön élő románt a közösség azért szerette és tisztelte, amit a gyermekekért tett, azért a jóságáért és elhivatottságáért, mellyel a szolgálatukba állította széleskörű ismereteit és szakma iránti szeretetét.
Egy tanár esetében anyagiakról beszélni…
Ha valamiről le kell mondanunk, mert a fizetésből nem futja rá, akkor ebben a sorrendben tesszük: ennivaló, ruházat és egészség. Bonyolult műtétre és csípőműtétre volt szüksége, melyet nem fizetett az egészségbiztosító. Betegsége napról napra súlyosbodott, és akik léptek, azok a helyiek voltak, az igazgató kezdeményezésére az egész közösség kivette a részét.
Összegyűjtötték a szükséges összeget. Egy életet meg kellett menteni a leépüléstől, egy embert pedig újra talpra kellett állítani, mert közéjük tartozott.
Igen, a székelyek. Azok, akik Szentegyházán, ebben a hajdanán bányászattal foglalkozó, a Csík és Udvarhely közötti dombok közé vetett városkában élnek. Az ottaniak tudnak emberekként viselkedni, az egészség, meg a felebarátok iránti szeret esetében pedig, nem mérlegelnek sem születési hely, sem név, sem anyanyelv szerint. Csak lelkekben mérnek, melyek összefognak, hogy jót tegyenek más lelkekkel. A műtétet Marosvásárhelyen végezte el egy szintén magyar orvos (Bálint Andor), egyike a legjobbaknak, akinek volt bátorsága megtenni azt, amire mások határozott NEM-et mondtak volna. Nem volt túl sok esély a meggyógyulásra, de nem volt teljesen reménytelen sem.
A műtét napján a középiskolában nem tartottak órákat. Mindenki, diákok és tanárok egyaránt, érte és az egészségéért imádkozott. Erősen, mosolygósan, olyan csupa szív és lélekként akarták visszakapni, amilyennek ismerték. És úgy tűnik, valaki meghallotta a tiszta lelkekből érkező imádságot. A műtét sikerült és még az orvosok is elsírták magukat, amikor először el tudott indulni a saját lábán.
Visszatért az iskolába, ahol elárasztották virágokkal és szeretettel. Amikor pedig az igazgató, az iskola lelke meglátta, hogy talpon állva ír a táblára, ki kellett menjen az osztályteremből, hogy szabad utat engedhessen az öröm és a teljesített erkölcsi kötelesség legőszintébb könnyeinek.
Sok év óta ma újra beszéltem telefonon a tanárnővel. Szívem újra tele lett az iránta és a hely, az ottani emberek iránt érzett szeretettel, akiket több ezer kilométerről is véglegesen a lelkembe zártam.
Nem fogok neveket írni, de bárki, aki megfordul a szentegyházai középiskolában, vagy a településen ismerni fogja egy olyan ember történetét, aki elhozza a magyar gyermekek közzé a román nyelv szépségét, a költészet érzékenységét és az őt végleg örökbe fogadók iránti szeretetből és hálából született mosolyt.
És arra gondolok, hogy egy adott pillanatban mindnyájunk megtalálja a maga célját és helyét. Az igazi emberek névtelenek, csak lélekkel és az emberiesség azokkal az íratlan szabályaival rendelkeznek, melyek a politikai irányzattól, az évtizedek során elültetett sztereotípiáktól, vagy előítéletektől függetlenül működnek.
Florina Vaipan (Botosány/Botoşani)
eurocom.wordpress.com / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Magyarul a művészetek is jobban érthetőek
Nagyvárad- Rácz Eliza rajz, festészet és művészettörténet tanárnő nyilatkozott honlapunknak annak kapcsán, hogy a tanfelügyelőség őt nevezte ki a Művészeti Líceum új aligazgatónőjének. Többek közt arról beszélt: miért tartja fontosnak a magyarul zajló művészeti oktatást.
„Nagyon régóta tagja vagyok az iskola közösségének, hiszen 1995-ben még kilencedikes diákként kerültem a Művészeti Líceumba”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Rácz Eliza aligazgatónő. A középiskolai tanulmányai után a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek Karára felvételizett, majd 2005-ben tanárként tért vissza szeretett alma materébe, ahol rajzot, festészetet és művészettörténetet tanít azóta is. „Úgy érzem ezért valahányszor belépek az iskola kapuján, mintha hazatérnék”- magyarázta. Ennek köszönhetően jól ismeri a belső rendszert és a kollégáit, kiváló a kapcsolata volt tanáraival is, számos rendezvényt szerveztek már közösen. Úgy fogalmazott: többek közt emiatt is fogadta nagy örömmel és tekintette megtiszteltetésnek azt, hogy a tanfelügyelőség őt nevezte ki aligazgatónőnek, egyelőre egy évre. Hozzátette: ugyanakkor kihívásnak is tartja, de reméli, hogy ezután is megmarad a tanártásaival, a diákokkal és a szülőkkel ápolt jó viszonya. Amúgy véleménye szerint a kollégai pozitívan álltak hozzá a kinevezéséhez, hiszen már régóta ismerik az iskolában kifejtett tevékenységét. Rácz Eliza hangsúlyozta: mindig fontosnak tartotta a művészeti oktatást, s ezen belül a magyar nyelvűt, akkor is, amikor párhuzamosan hat éven keresztül a Mihai Eminescu Főgimnáziumban is tanított. Igyekezett megszerettetni a tanítványaival a művészetek világát, meglátásában a fiatalok érdeklődést tanúsítanak, sőt az utóbbi időben sokkal nyitottabbak. Sokat számít az otthoni háttér, hogy milyen környezetből jönnek, ezért a szüleik, hozzátartozóik figyelmét is megpróbálják felhívni arra, hogy mennyire lényeges a művészeti oktatás. A diákokat kisebb korban a realizmus, illetve az akadémista festészet vonzza a leginkább, nyilván amiatt, mert nehezebben tudják megérteni a kortárs művészet filozófiai hátterét. Úgymond fel kell nőniük ehhez, de a tanárok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a különféle órákon a gyermekek minél nagyobb hajlandóságot mutassanak az új művészeti irányzatok befogadására. Tehetségekből nincs hiány, általában már kicsi, 5-6 éves kortól kezdve rá lehet jönni arra, hogy egy-egy gyermek milyen adottságokkal rendelkezik. Olyanok is vannak, akik egyaránt jól rajzolnak és zenélnek, ezért minden V. és IX. osztályban van egy képességfelmérő vizsga, melynek az eredménye alapján úgy próbálják irányítani a diákokat, hogy ez a képességeiknek a legjobban megfeleljen.
Anyanyelvükön
Sajnos belsős magyar ötödik osztályt a most kezdődő tanévben nem tudnak indítani, pedig az iskola mindent megtett ennek érdekében, azonban nem volt elég jelentkező, de jövőre újra próbálkoznak majd ezzel. Viszont indítanak külsős magyar ötödik osztályt zene szakon, ezen a héten még be lehet iratkozni. A szaktanárok egy képességvizsgán felmérik, hogy milyen vokális és auditív képességekkel rendelkeznek a jelentkezők, az órákat pedig kétszer egy héten tartják majd, délután. „A lehetőségekhez mérten próbálunk hagyományt teremteni abból, hogy legyenek magyar tagozatos osztályok. Ez egy plusz az iskolának is, a gyerekek pedig előnyt élveznek abból a szempontból, hogy anyanyelvükön ismerkedhetnek a művészeti világával”- nyomatékosította az aligazgatónő. Megtudtuk azt is, hogy a nyári vakációban az iskola önerőből tantermeket festett ki, kicserélte a megrongálódott padokat, székeket. Nagyobb renoválásokat azonban nem kellett eszközölni, mivel néhány évvel ezelőtt fel lett újítva az iskola. Úgyhogy szeretettel várják a diákokat, a tanévnyitót szeptember 14-én, hétfőn 10 órától tartják a Petőfi-park melletti főépületben.
Tehetségek
A Művészeti Líceum diákjainak tehetségét bizonyítja, hogy számos kulturális eseményen lépnek fel, különféle kiállításokon, versenyeken szerepelnek szép sikerrel nem csupán Nagyváradon, hanem országos szinten is. Ezeknek az eredményeknek, illetve a tantárgyversenyeken való kiváló helyezéseiknek köszönhetően felvételt nyernek neves hazai és külföldi egyetemekre. Hírnévre tesznek szert, miközben fejlesztik az esztétikai készségeiket, s másképp, valahogy sokkal érzékenyebben néznek a világra, olyan dolgokat észrevesznek, melyeket más diákok az adott korban nem.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az emberi jogok bíróságához fordulnak Brassai Attila „önplágium-ügyében”
Nem tudja megbocsátani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) román vezetősége Brassai Attila orvosprofesszornak, hogy 2011 őszén Strasbourgban beszámolt arról, hogy mi folyik az egyetemen a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása érdekében – véli Kincses Előd.
Mindez abból is kitetszik, hogy a későbbiekben önplágium címén az egyetem vezetősége eljárást indított az orvosprofesszor ellen, és a legújabb fejlemények szerint hétfőn, szeptember 28-án a táblabíróság másodfokon utasította el a fellebbezést. A Brassait képviselő ügyvéd szerint a döntés az egyetem hallgatóin csattan majd.
A MOGYE rektora egy feljelentésre hivatkozva büntette meg Brassai professzort azzal, hogy négy évig nem vezethet doktorátusokat, és nem tölthet be vezető tisztséget. A szóban forgó feljelentésben önplágium elkövetésével vádolták meg az orvosprofesszort, azaz azt kifogásolták, hogy angol nyelven, rangos külföldi folyóiratokban megjelent két dolgozatát lefordította magyarra és magyarországi szaklapokban közölte anélkül, hogy megjelölte volna azt, hogy ez az angol dolgozatának a fordítása.
Szerdai sajtótájékoztatóján Kincses ismertette azt, hogy a tanügyi törvény értelmében ezt az etikai vétséget az Országos Etikai Bizottság kellett elbírálja. Az etikai bizottságnak három hónap alatt kellett volna elbírálnia a panaszt, amely végül 11 hónap alatt történt meg, és utána szabta ki a 30 napos határidőt betartva a büntetést a rektor. „Mivel a munka törvénykönyve határozottan rögzíti, hogy hat hónap után egyetlen egy dolgozót sem lehet megbüntetni a vétségéért, ezért a fő védekezésünk az volt, hogy megkésett a büntetés” – magyarázta az ügyvéd. Hozzátette: egyébként vitatták azt is, hogy fennállna az önplágium, de mivel „a jogban kevés precíz dolog van”, a határidő túllépése egy ilyen precíz védekezési érvnek bizonyult.
A Maros Megyei Törvényszéken született elsőfokú döntés során elutasították ezt a kifogásukat. „Először megpróbálták eljátszani azt, hogy ez nem egy munkaviszály, hanem közigazgatási per, mert abban az esetben nem ütköztek volna bele a munka törvénykönyve által előírt hat hónapba. Végül is végigjárva minden instanciát, sikerült elérnem azt, hogy állapítsák meg, hogy munkajogi per” – ismertette a Brassait képviselő szakember. Hétfőn, szeptember 28-án volt a másodfokú tárgyalás, ahol elutasították a fellebbezést. Az elutasítást Kincses etnikai szavazásnak nevezte, tudniillik a fellebbezést a törvény szerint két bírónak kell elbírálnia. Brassai ügyét egy magyar és egy román bírónő tárgyalta, akik nem tudtak dűlőre jutni, és akkor bevontak a tanácsba egy harmadik (román nemzetiségű) illetékest, és így született meg a döntés.
Kincses állítja, a határozat nem Brassaira nézve káros. Igaz ugyan, a professzor a szenátus tagja, és amint az a büntetésben szerepel, négy évig nem tölthet be vezető szerepet, de az egyetem magyar vezetősége amúgy is bojkottálja a szenátus üléseit. Rámutatott: a doktoráló fiatal magyarok kerülnek nehéz helyzetbe. Az ügyvéd annak a fiatal orvosnőnek a példáját hozta fel, akinek október 6-án kellene megvédenie doktori dolgozatát, de nem fogja tudni, mivel a törvény értelmében a doktorátusvezetőnek (jelen esetben Brassainak) kötelező módon benne kell lennie a bizottságban. Az ügyvéd hangsúlyozta, nem a professzoron csattan az ostor, hanem a magyar didaktikus káderek utánpótlását nehezítik, ami egyébként nagyon nagy probléma az egyetem magyar nyelvű tagozatán, hiszen tudatosan sorvasztják az oktatói gárdát.
Brassai ügyében Romániában a jogorvoslati kör bezárult, nincs fellebbezési lehetőség, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak.
Az „önplágium” ügye nem az első eljárás, amelyet Brassai Attila strasbourgi szereplésének retorziójaként lehet értelmezni. Röviddel az Európai Parlamentben megtartott előadást követően a MOGYE akkori rektora, Constantin Copotoiu az etikai bizottság vizsgálata alapján írásos figyelmeztetésben részesítette a professzort MOGYE iránti lojalitásra vonatkozó etikai szabályzati passzus megsértése miatt.
Nem jár el az ügyészség a fenyegetési ügyben
Ugyancsak az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul Kincses Előd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Amint arról beszámolt, több eljárást is indítottak a kétnyelvűség védelmében. Az egyik ilyen eljárás az, amelyben az ügyvéd a maga nevében és további 11 személy képviseletében feljelentette a helyi rendőrség vezetőjét, Valentin Bretfeleant, amiért idén április végén 30 ezer és 50 ezer lej közötti bírságot helyezett kilátásba azoknak, akik nem távolítják el 48 órán belül házuk faláról a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. Az ügyészség elutasította az eljárás megkezdését, és Kincses ez ellen a döntés ellen nyújtott be panaszt a marosvásárhelyi bíróságra, amelyik egyes bírói bírói tanáccsal kellett volna felülbírálja a főügyészi elutasítás törvényességét. „Ez a tárgyalás volt szeptember 24-én, és ebben született 25-én ez a felháborító döntés, amely elutasította a mi panaszunkat, noha, ahogy bőven kifejtettem, teljesen egyértelmű, hogy megtörtént a fenyegetés, a bűncselekményt elkövette Bretfelean, hiszen mindenféle jogalap nélkül akart büntetni 50 ezer lejre. Mert a helyi rendőrség vezetője azt állítja, hogy az utcanévtáblák reklámtáblák, de ez a reklámtörvényből egyáltalán nem derül ki, és szent meggyőződésem, hogy sem Petőfi Sándor sem Mihai Eminescu nem szorul arra, hogy reklámozzák a nevét az utcanévtáblán” – vélekedett.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

XIII. Véndiák-találkozó
Bemutatták a Ficzay-könyvet
Több mint kétszázan látogattak el szombaton délelőtt a Csiky Gergely Főgimnáziumba együtt ünnepelni az Alma Mater Alapítvány által hagyományként szervezett XIII. Véndiák-találkozón. A vendégek – volt diákok, pedagógusok – örömmel, többen könnyes szemmel üdvözölték egymást, a jelenlevőket Hadnagy Éva iskolaigazgató, majd Nagy Etelka, az aradi Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a napsütésbe burkolt udvaron. Bognár Levente aradi alpolgármester arra kérte az egybegyűlteket, támogassák az iskolát és az alapítványt, hogy tovább folytathassák közösségépítő, nevelő munkájukat.
A találkozó hangulatát emelte a főgimnázium magyar népviseletbe öltözött diákjai által előadott zenés-táncos műsor, melynek középpontjában kétségtelenül a legkisebbek, a legifjabb reménységek: az előkészítősök álltak.
De nemcsak a Csiky udvarán találkoztak egymással a vén diákok, a hagyományoknak megfelelően, a vendégek egy része a volt Zárda (most Mihai Eminescu Általános Iskola) udvarán kívánta leróni tiszteletét egy kis ünnepség keretében egykori iskolája, tanárainak emléke előtt.
A Véndiák-találkozón, a Csiky Tóth Árpád Termében mutatták be azt a könyvet, melyet az iskola egykori tanára, a 30 évvel ezelőtt elhunyt Ficzay Dénes emlékére szerkesztett Nagy István pécskai fizikatanár. A könyvbemutató része volt Az iskola emlékezik neves tanáraira c. rendezvénynek, melyen Irházi János újságíró beszélt Ficzay hagyatékáról. A közönség megtudhatta, hogy idén egy osztálytermet neveznek el Ficzayról, egy másik terem pedig az iskola szintén rendkívüli egykori pedagógusának, Kovách Gézának a nevét fogja viselni. Irházi elmondta, megígérte Ficzay leszármazottjainak, hogy az általa vezetett Qult-Ar Egyesület révén igyekeznek ápolni az egykori tanár hagyatékát, és amit lehet, közkinccsé tesznek. Az emlékműsoron felszólalt még Ficzay egykori diákja, Szilágyi Mária, őt követte Baranyai Zsolt szegedi irodalomtörténész. Utóbbi szerint az újonnan kiadott könyv gondolkodásra késztet, és számos tényszerű adatot tartalmaz az utókor számára. Hozzátette, az a légkör, ahol a neves tanár mozgott, ahol aktivitását kifejtette, tökéletes kiindulás számára ahhoz, hogy egy épületes tanulmányt megírhasson Ficzay munkásságáról.
Nagy István tanár nem palástolt meghatottsággal beszélt az általa összeállított kötetről, annak történetéről, tartalmáról. Szavait idézve: „a könyv adósságtörlesztés”, tartozott vele egykori osztályfőnökének. A Ficzay Dénes –Kis irodalomtörténet c. könyv (Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület) egyébként két részre bontható. Az elsőben a szerkesztő azt a Ficzay-cikksorozatot adja közre, mely Kis irodalomtörténet címmel futott anno, 1970–1971-ben a Brassói Lapokban. A második részben az olvasó különféle történeteket, anekdotákat és többek között életrajzi adatokat talál Ficzyairól, az emberről. Nagy István elmondta, reméli, hogy a diákok közül is sokan fogják fellapozni a könyvet. „Mindenből, amit valaki elolvas, csak tanulhat, és ha amellett, ami a tankönyvben van, amit a tanár elmond, még hozzáolvas valahonnan, azzal csak kerekebb ember lesz és többet fog tudni” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek a szerkesztő, aki saját bevallása szerint az idei évben szabadidejét Ficzayra szánta.
„Az aradi iskola, a jövő iskolája”
S, hogy mit is jelent a most főgimnáziumként számon tartott iskola egykori diákjainak? Talán a legszebb választ egy ’36-os születésű diákjától kaptuk még a könyvbemutató előtt, az udvaron. A Bánságban született, jelenleg Aradon élő Koreck Aladár – aki hat évet töltött lányával és unokájával Kaliforniában – 1954-ben végezte az ún. Magyar Vegyes Líceumot, ami régen, szavait idézve „az akkori fiatalság, elitség fellegvára volt”. Az íróként is tevékenykedő egykori diák – harminc évig volt egy aradi nagyvállalat igazgatója –, lapunk érdeklődésére elmondta, második kötetének főszereplője ez az iskola lesz. „Ez volt az a hely, ahol négy évet töltöttem a legnagyobb biztonságban, szeretetben és nagy megpróbáltatások között, hiszen koldus szegények voltunk. A legnagyobb kívánságom az volna, hogy legalább egy tanárommal találkozzak. Hihetetlen, hogy milyen hangulat volt ebben az iskolában! Ez az aradi iskola mindig is a jövő iskolája volt és szerintem még ma is az!” – nyilatkozta Koreck Aladár, akinek nagy fájdalma, hogy egyre kevesebb a magyar diák és a magyar rendezvényeken is hiányzik a fiatalabb korosztály.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Község- és közösségépítés három pontban
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Vádat emelt a főügyészség Csibi Barna ellen
Többek között fasiszta, rasszista és idegengyűlölő nézetek terjesztése miatt vádat emelt a bukaresti főügyészség a szélsőséges megnyilvánulásairól elhíresült Csibi Barna ellen.
A nyomozó hatóság keddi közleménye szerint a Székely Gárda alapítóját fasiszta, rasszista és idegengyűlölő propagandával, hasonló szimbólumok nyilvános közzétételével, illetve terjesztés és értékesítés céljából történő birtoklásával vádolják.
A vádirat szerint a csíkszeredai férfi 2009 és 2011 között a blogján és más internetes felületen folytatott fasiszta és xenofób propagandát mások meggyőzése céljából. Konkrétan kifogásolja az ügyészség a Csibi által számos fórumon közzétett, „Székelyföld nem Románia!" feliratot, amelyeket pólókra nyomtatva eladásra is kínált.
Szerepel a vádiratban egy 2010 augusztusában végrehajtott akció, amelynek során Csibi másodmagával egy „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál!" feliratú plakátot helyezett el egy csíkszeredai bevásárlóközpont előtt. Idegengyűlölő megnyilvánulásnak könyvelte el a főügyészség, hogy Csibi 2011 januárjában Csíkszeredában a költő vörössel áthúzott arcképével igyekezett bizonygatni, miszerint Mihai Eminescu magyarellenes.
Természetesen nem kerülte el a vádhatóság figyelmét az a szintén négy évvel ezelőtti „performansz" sem, amelynek során a korábban az adóhatóság alkalmazottjaként dolgozó Csibi Barna nyilvánosan felakasztott egy, Avram Iancu mócvezért ábrázoló bábut, kijelentve: „Így jár mindenki, aki a magyar és a székely nemzet ellen vétkezik". Egyébként sajtóhírek szerint a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alapítója az elmúlt időszakban Ukrajnában élt, ahol Kárpátalja függetlenségéért tevékenykedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Vers- és balladamondó verseny
Szerda délután Szatmári Ildikó és Tamás-Péter Réka magyartanárnők szervezésében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium biztosított helyszínt a Kriza János mesemondó, balladamondó és balladaéneklő verseny számára.
Előbbit első, utóbbi kettőt pedig második alkalommal rendezték meg V-XII. gyermekek számára. Váradról a házigazda tanintézményen kívül az Ady Endre Középiskolából, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumból, a Mihai Eminescu Főgimnáziumból, a Iosif Vulcan Főgimnáziumból és a Szacsvay Imre Általános Iskolából, míg vidékről például Érmihályfalváról és Székelyhídról érkeztek diákok. Ez jelentette a megmérettetés megyei szakaszát, ahonnan évfolyamokra lebontva összesen tizenkét tanuló jutott tovább az országos döntőbe, melyet Sepsiszentgyörgyön bonyolítanak majd le november 13-15. között. A szakemberek alkotta zsűribe meghívták Brugós Anikót (Partiumi Keresztény egyetem), Kocsis Gyulát és Ozsváth Zsuzsát (Szigligeti Színház), Szakács Zoltán iskolalelkészt és Holczman Ilona magyartanárnőt. Az éneklésnél jó pontnak számított az tiszta intonáció, a szövegértés és -mondás, valamint az egy-egy tájegységre jellemző dialektus használata, míg a szavalás esetében a szövegérthetőség, a megfelelő előadásmód és a tiszta beszéd bizonyult nyerőnek. Azok, akik dobogós helyeken végeztek, könyvjutalmakkal és édességekkel térhettek haza.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kétnyelvűsítés gátolásával dicsekszik Bretfelean
Büszkén jelentette ki Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője a székelyföldi románok hétvégén Marosvásárhelyen megtartott találkozóján, hogy sikerült megakadályoznia a kétnyelvű táblák kihelyezését a megyeszékhelyen, s már hét pert nyert ebben az ügyben.
A Maros, Hargita és Kovászna megyében élő románokat tömörítő egyesület találkozóját Marosvásárhelyen a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották, amelyen felszólalt többek között a prefektus és Claudiu Maior alpolgármester is.
Bár a magyar sajtó nem volt hivatalos a rendezvényre, a Facebookon és a Youtube-on is elérhető a Bretfelean meglehetősen hazafias hangvételű beszédéről készült videofelvétel. A helyi rendőrség vezetője kijelentette, sikerült a törvényt alkalmaznia Marosvásárhelyen, és erre biztatja a többi székelyföldi megyében élőket is.
„Hét pert nyertem meg a híres Kincses Előd ügyvéd ellen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Ezután már csak az következik, hogy Ştefan cel Marét is lefordítsák, s kiírják, hogy Nagy István. Ezt nem hagyhatjuk. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek. Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké" – hangoztatta Bretfelean, akit vastapssal köszöntöttek a teremben ülők.
A 2010. évi 155-ös számú, a helyi rendőrség megalakulásáról és működéséről szóló törvény egyébként kimondja, hogy a helyi rendőrök nem nyilatkozhatnak munkahelyükön vagy nyilvánosan politikai meggyőződésükről, és nem is vehetnek részt politikai rendezvényeken.
Lapunk kérdésére Kincses Előd elmondta, nem igaz, hogy Bretfelean már hét pert nyert volna meg, sőt, a legfontosabbat elveszítette. „Szeretném emlékeztetni Bretfelean urat, hogy elveszítette azt a pert, amelyben kértük a Benedek Lehelnek a kétnyelvű táblák kiszegezéséért kirótt 5000 lejes pénzbírság eltörlését. A döntésében a bíróság kimondta, hogy a kétnyelvű táblák nem minősülnek reklámtábláknak. Az 50 ezer lejes pénzbírságot kilátásba helyező, ezzel fenyegetőző felszólítások miatt indított büntetőpert igaz, hogy elveszítettük, de a bíróság indokai mondvacsináltak" – fogalmazott Kincses.
Peti: Bretfelean egy mintaintézményt vezet
Peti Andrástól megkérdeztük, mi a véleménye a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjének nyilatkozatáról. Az alpolgármester azt mondta, nem ismeri a szóban forgó felvételt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Bretfelean nem intézményvezetőként, hanem magánemberként vett részt, és szólalt fel a románok fórumán. „Hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni. Szerintem a tetteket kell mérlegelni és nem a beszédeket. Tény, hogy a Bretfelean által vezetett helyi rendőrség mintaintézmény, ahova magyarországi és székelyföldi szakemberek is jönnek tapasztalatcserére" – tette hozzá Peti.
A marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje, Soós Zoltán munkatársunk kérdésére leszögezte: Bretfelean kijelentése nem szolgálja a marosvásárhelyi közösség javát, és helyi közalkalmazottként a törvény betartását kell felügyelnie. „A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, ott kétnyelvű feliratokat kell kihelyezni. Nem lehet és nem szabad ma politikai kérdést kovácsolni a kétnyelvű táblák ügyéből. Nem a helyi rendőrség vezetőjének kell erről nyilatkoznia. Nem helyes ez, különösen nem olyan kontextusban, hogy kizsákmányolást is emleget" – mondta Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
Paul Chinezu mint Kínai Pál?
A Maros Megyei Múzeum igazgatója arra is reagált, hogy Bretfelean Kinizsi Pált Paul Chinezuként emlegette. A szakember kifejtette, hogy Paul Chinezu nem létezett, Kinizsi Pál nevét a hetvenes években fordították le, mivel a törökellenes harc ismert személyisége volt, s csak így, románra fordítva kerülhetett be a román történelemkönyvekbe.
„Nem ez az egyetlen lefordított, és helytelenül használt név, de egyelőre sem a román történészek, sem a Román Akadémia, sem a politikusok nem merik felvállalni az igazságot, nem merik kimondani, hogy vannak olyan román nevű történelmi személyiségek, akik magyarok voltak. Egyébként is neveket nem szabad fordítani, hisz nevetséges, hogy Kinizsi Pálból Paul Chinezu lett, s ha visszafordítanánk, Kínai Pál lenne belőle" – mondta Soós.
Amint arról beszámoltunk, a kétnyelvű utcanévtáblák miatt kirobbant botrány kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt vásárhelyi szervezete áprilisban Valentin Bretfelean leváltását követelte a városházától. Követelésük nyomatékosítására tüntetést is kezdeményezett a néppárt, amelyet azonban végül nem sikerült megszervezni, mivel a városházi bizottság, amelynek a helyi rendőrfőnök is tagja, kétszer is elutasította a főtéri tüntetés jóváhagyását, helyette a félreesőbb Ligetet jelölte helyszínül. Bár a Bretfelean leváltását követelő petíciót csak az interneten több mint 2500-an írták alá, a néppárt képviselői végül elálltak a tüntetés megszervezésétől.
A helyi rendőrfőnök leváltásának szükségességét többek között azzal indokolták a kezdeményezők, hogy tisztázatlan múltbéli viszonya a volt kommunista titkosszolgálattal, hogy munkakapcsolata volt a Román Hírszerző Szolgálattal, helyi rendőrfőnökként durván megsértette a gyülekezési jogot, akadályozta a magyar rendezvények megszervezését, reklámanyaggá minősített magyar nemzeti jelképeket, s üldözte a kétnyelvűséget.
Simon Virág
Szabadság (Kolozsvár)

Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Érték még a könyv?
Október végén a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban immár második alkalommal rendezték meg az V–XII. osztályos diákok novellavetélkedőjét.
A Communitas Alapítvány által támogatott program célja az volt, hogy a 13 nagyváradi magyar oktatási intézményben tanuló közel 300 diákot olvasásra inspirálják. Célkitűzés volt ugyanakkor az önművelés igényének és szokásainak felfedezése, az együttműködésen alapuló csapatmunka örömének, szépségének átélése.
A versenyre benevező iskolák négyfős csapatokkal jelentkezhettek – minden évfolyamról egy-egy diák. Ebben a kategóriában összesen hat iskola diákcsapata képviseltette magát a versenyen: egy-egy csapat az Ady Endre, Szent László líceumokból, a Mihai Eminescu Főgimnáziumból, egy a Loránffyból, a szervezők részéről, illetve a vidékről a borsi és a székelyhídi iskolák is képviseltették magukat egy-egy csapattal.
A vetélkedő célja az volt, hogy a diákok kreatívan gondolkodjanak az elolvasott művekről, egyéni olvasatokat hozzanak létre és értelmezéseiket bemutassák, megosszák társaikkal.
Örömmel nyugtáztuk a nagy érdeklődést, hiszen a gimnáziumi korcsoportban tizenöt csapat sorakozott fel a ,,lila csatamezőn”.
Végül, az eredmények alapján dicséretben részesült a lorántffys csapat, harmadik helyezést értek el a Mihai Eminescu Főgimnázium diákjai, második lett a Szent László líceum és első helyezést értek el az Ady Endre Líceum tanulói.
A rangsorolás a verseny jellegénél fogva nagyon nehéz volt, de a zsűri alapos munkája révén sikerült kiválasztani a legjobb négy csapatot: a Szacsvay Imre Általános Iskola Irkászok csapata részesült I. díjban, II. díjat a 11-es Általános Iskola Lila katonák csapata kapta, III. díjat szintén a 11-es Általános Iskola vehette át 2×2 Lotti csapatnévvel, a dicséret a bihari Gáspár András Általános Iskola diákjait illette, akik Vitaminbomba néven jelentkeztek
Bán Imola
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Eminescu, az abszolút román(c)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Az oktatástól a kutatásig
A Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem ambíciós tervei
December 4-én, pénteken délután a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Művelődési központban érdekes nyílt műhelymunkát tartott a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem. A rendezvényre, amelyen műszaki újdonságokat, érdekességeket láthattak az érdeklődők, több mint 500, nagyrészt középiskolás diák volt kíváncsi. Az innovációkat a Kulturális Tudományegyetem, a Petru Maior, a Sapientia EMTE, az Elektromaros és Bolyai Farkas líceumok diákjai, valamint a Fomco Kft. , az Ecomotive Kft. és a 3D Creativity Kft., illetve több cég munkatársai mutatták be. A rendezvényt követően dr. Csegzi Sándorral, a Kulturális és Tudományegyetem vezetőjével beszélgettünk.
– Nagyon sok érdekes, új műszaki berendezést vonultattak fel pénteken. Ön szerint melyek voltak a fontosabbak?
– Nehéz lenne felsorolni, hogy a különböző műhelyekben mennyi érdekes, gyakorlati alkalmazásra is megfelelő újítást, találmányt mutattak be meghívottaink. Ezek közül négy országos szinten új fejlesztésnek minősül. Megemlíthetem a Sapientia EMTE pneumobilját, a Fomco cég koncepcióját, amely az elektromos gépkocsik töltőállomásainak létrehozásán, meghonosításán dolgozik, azzal a céllal, hogy nálunk is használható legyen ez az alternatív közlekedési eszköz. Beszélhetek olyan önjáró szerkezetről is, mint például a Kulturális és Tudományegyetem munkatársai által kidolgozott robot, amelyet be lehet építeni fűnyíró gépekbe. Van ugyan világszerte ilyen gép, de mi olcsóbb megoldáson dolgozunk. Losonczi Lajos, a Sapientia EMTE tanára bemutatta a már levédett, körhengeres szivattyúrendszerét. Érdekes volt a 3D Creativity Kft. által bemutatott 3 D-s nyomtató, amelyet temesvári partnereiktől hoztak Marosvásárhelyre. A cég nemcsak nyomtatással, hanem a nyomtatók műszaki fejlesztésével is foglalkozik. Fontos tevékenységi területük a biológiailag lebomló anyagok hasznosítása, alkalmazása, melyekről a rendezvényen is láthattunk érdekes kísérleteket.
– Különös elégtétel, hogy nagyon sok középiskolás diák látogatta meg a kiállítást.
– Az a koncepciónk, hogy minden korosztálynak érdekességet, tanulmányoznivalót ajánljunk, mivel folyamatban gondolkodunk. Első lépésként a gyerekeknek, V–VIII. osztályos tanulóknak kínáljuk azt a lehetőséget, hogy távirányitású autómodelleket készítsenek. Aztán a felsőbb korosztálybeliek már komolyabb, önjáró járműveket készíthetnek, az egyetemisták – műszaki ismereteiket gyakorlatba ültetve – drónokat, robotokat állíthatnak össze, míg a tanárok, az újítók, a feltalálók ezek gyakorlati alkalmazásával foglalkozhatnak. A lektoraink nagy része is hobbiként kezdett ezzel a szakterülettel foglalkozni, majd fokozatosan halmozta az elméleti és gyakorlati tudást, és így most már a szakmában vagy akár a kutatásban is használja az ismereteket. Mi hiánypótló és katalizátor szerepet szeretnénk betölteni az oktatási rendszerben. Hiánypótló, mert olyan területet szeretnénk a felnőttoktatás terén megcélozni, ami kimaradt az állami intézmények látóköréből. Gondolok itt a tizenkét osztályt végzett, de nem érettségizett diákokra, vagy nyolc, illetve a tíz osztályt befejezőkre, akik nem bírnak meg egy egyetemi képzést, de jó szakemberekké válhatnak. Emellett pedig olyan tanfolyamokat indítottunk be, amelyekre van igény a munkaerőpiacon. Mielőtt meghirdettük volna a kurzusokat, illetve azt követően is több mint 20 céget kerestem fel személyesen és ajánlottam nekik képzési lehetőséget. Ma hat céggel van szerződésünk, amelyek munkahelyet kínálnak, majd a megfelelő személy alkalmazását követően nálunk elvégeztetik a szaktanfolyamot. S míg az elméleti képzést tantermeinkben tartják az oktatók, addig a gyakorlatot a cégek székhelyén, azon a gépen végzik, amelyen dolgoznak. Természetesen a tanfolyam költségeit is állják a cégek. Itt elsősorban az ún. CNC – számítógép-vezérlésű – fémforgácsoló gépkezelői tanfolyamra gondolok, amelyet az Imatex céggel, vagy az automatizálási technikus szakra, amelyet a gázvállalattal közösen szerveztünk. S most már az ugyanilyen elv alapján működő fafeldolgozói szakmához is igényelnek képzett munkaerőt. A két kiemelkedő tanfolyam mellett még könyvtárosi, felnőttoktató-képző (formator), ruhatervező, - varró-, idegennyelv- és számítógép- kezelői tanfolyamokat is tartunk. Az automatizálási technikusi képzés 1080, míg a CNC fémforgácsológép-kezelő tanfolyam 720 órából áll. Az ezeket elvégző hallgatók a munkaügyi, illetve a tanügyminisztérium által akkreditált szakdiplomát kapnak. Más felnőttoktató központtól eltérően, nálunk kötelezően megtartjuk mind az elméleti, mind a szakmai képzést. Nem vagyunk diplomagyárak. Ebben az évben tanfolyamainkat összesen 120 hallgató látogatja. Most indítottunk egy újabb CNC-gép-programozói tanfolyamot.
– Miben vállal "katalizátor szerepet" a Kulturális és Tudományegyetem?
– Elsősorban kapcsolatot próbálunk teremteni a különböző műhelyek között. Műszaki fejlesztéssel – nyilván az adott szintnek megfelelően – foglalkoznak a Bolyai és az Elektromaros líceumban, a Petru Maior Egyetemen és a Sapientia EMTE-n, és vannak olyan érdeklődők is, akik intézményen kívül próbálkoznak műszaki innovációval, s ne feledkezzünk meg a különböző cégek kutatási osztályairól sem. A pénteki is olyan célirányos rendezvény volt, amellyel az volt a szándékunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a tapasztalatcserére, a találkozásra azoknak, akiknek közös az érdeklődési területe, de különböző helyeken dolgoznak, kutatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a város vonultassa fel az alkotókészségét. Az önkormányzat kezdeményezésére megalakult a LifetechCity elnevezésű klaszter, amelynek a Kulturális és Tudományegyetem is tagja. Ebbe a csoportba tartozik még az összes marosvásárhelyi egyetem, a megyei kereskedelmi kamara, a 7-es régióközpont, több olyan cég, amely az orvosi kutatás területén dolgozik. Ez utóbbiak nem betegápolással foglalkoznak, hanem a műszaki fejlesztések terén tevékenykednek. Lehet, hogy a felnőttoktatási központnak nem ez a fő feladata, de lehetőségünk van arra, hogy az említett szakterületeken tevékenykedő szakembereket mozgósítsuk, teret ajánlunk az intézményes együttműködésre, a fejlődésre. A pénteki rendezvényen felvonultattuk mindazokat a műszaki berendezéseket, amelyeknek a továbbfejlesztésén az említett intézmények akár közösen is dolgozhatnak, hiszen így pénzt és energiát is megspórolhatunk. Mint ismeretes, többször kísérleteztünk a sztratoszféráig küldött héliumballonnal. Olyan műszereket juttattunk fel 30 – 40 km magasságig, amelyek adatokat szolgáltathattak a klímaváltozásról. Ott vannak a saját fejlesztésű drónok is, amelyeket természeti katasztrófák vagy repülő-balesetekkor használhatnak az emberek, vagy akár az eltűnt roncs keresésére. Ezekbe GPS- vagy GSM-követőrendszereket is be lehet építeni. Minden, a rendezvényen megjelent intézmény és cég, mindamellett, hogy bemutatta, mivel foglalkozik, kapcsolatot teremthetett, s így elindulhatott egy szakmai párbeszéd.
– Nem tűnik túl ambíciósnak ez az elképzelés, tekintve, hogy a mai Kulturális és Tudományegyetem elődje, az 1963-ban létrehozott Népi Egyetem célja csupán a felnőttoktatás volt? Amit önök felvállaltak és terveznek, az már a kutatóközpontok feladatkörébe tartozik.
– A nevet örököltük. Az ebből alakult új intézmény a helyi önkormányzathoz tartozó közhasznú társaságként működik. Az ezt szabályozó helyi tanácsi határozat értelmében az önkormányzat anyagi támogatását fokozatosan megszünteti, ezért önállósulnunk kell. Az ilyen jellegű intézmények a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is léteztek, ahol ez a típusú oktatási rendszer hozzájárult a szakmai háttérképzés fejlesztéséhez. A név valóban első hallásra megtévesztő, de igyekszünk ehhez méltó intézménnyé felnőni. A magánegyetemek az akkreditációjukkal igazolhatják a minőségi oktatást. Ha sikerül az említett irányba elmozdulni, akkor valóban megvan annak az esélye, hogy kutatóközpontként is működjünk a jövőben. Sajnos, a romániai oktatási rendszer sem a középiskolai, sem az egyetemi szinten nem versenyképes, hiszen számos olyan szakmát oktatnak, amelyre nincs kereslet a munkaerőpiacon, és így inkább a szürkeállomány kivándorlását idézik elő. Ha sikerül akár helyi szinten is kutatási programokat beindítanunk, akkor remélhetjük, hogy némiképp megfékezhetjük ezt a jelenséget. Nem vehetjük fel a versenyt a nagy külföldi egyetemek kutatóközpontjaival, országos szinten is csak "csepp vagyunk a tengerben", de ha sikerül egy olyan fórumot létrehoznunk, ahol találkoznak bizonyos ötletek, megoldások, jövőbeni elképzelések, amelyek helyi szinten a gyakorlatban is kivitelezhető, nyert ügyünk van.
– Ha már itt tartunk, beszéljünk a jövőről.
– Szeretnénk az intézményes hátteret megszilárdítani. A helyi tanács döntése értelmében jövő őszire átköltözhetünk a Mihai Eminescu Kulturális Központból a Iuliu Maniu utca 4. szám alatt levő volt műszaki iskola bentlakásának egyik emeletére. Jelenleg folyamatban van a helyiségek kialakításának a tervezése. Néhány hónap múlva hozzáfogunk az átépítéshez. Itt szeretnénk a klímaváltozás hatásait vizsgáló és követő laboratóriumot létrehozni, ahol meteorológusok, környezeti szakemberek, orvosok és más ehhez kapcsolódó tudományos területen tevékenykedők dolgozhatnak. A hatásvizsgálat mellett olyan sokszorosítható modellt szeretnénk készíteni, amelyet más hasonló nagyságú településeken is alkalmazhatnak a mikroklíma-változás és annak a közösségre gyakorolt hatásának a tanulmányozásában. Ez a klímaközpont nemcsak a tudományos kutatással foglalkozna, hanem a környezettudatos nevelés is egyik feladata lenne. Ezenkívül a Somostetőn, a volt transzformátorház emeletén egy csillagvizsgálót, illetve planetáriumot építünk. Természetesen a munkaerőpiac igényei szerint folytatjuk az akkreditált tanfolyamok szervezését is, hiszen tulajdonképpen ezekből és a fejlesztésre, kutatásra szánt pályázatokból tudjuk majd hosszú távon fenntartani az intézményt, amely, remélem, nemsokára valóban méltó lesz nevéhez.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Zene és vers ölelésében
A Brassói Filharmónia nyitja a 2016-os évet 
Folytatódik Sepsiszentgyörgyön a hangversenyévad, melyet a vers és zene jegyében a Brassói Filharmónia nyit meg ma 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében.
A rendezvényen versekkel tisztelegnek a magyar és a román költészet két forradalmi romantikusa előtt: Petőfi Sándor újév napján, míg Mihai Eminescu január 15-én született. Verseiket Tulit Éva és Camelia Paraschiv színművészek tolmácsolják.
A Brassói Filharmónia ma estére olyan zenei klasszikusokat válogatott műsorába, akik által méltán idézhetőek fel az operák alapjául szolgáló irodalmi alkotások. Cristian Oroşanu karmester vezényletével a műsor elején Richard Wagner Trisztán és Izolda operájának nyitánya hangzik el, majd a norvég Edvard Grieg Holberg Szvitjéből hallunk egy áriát, ezt követi a francia Maurice Ravel Lúdanyó meséi című balettjének Hüvelyk Matyi-részlete és Charles Gounod világhírű operája, a Faust részlete a Walpurgis-éjből, a szimfónia északi atyja, Jean Sibelius Szomorú keringője zárja az estet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mihai Eminescu
A román nemzeti költő sötét oldala: idegengyűlölő, antiszemita volt Eminescu
A kereken 166 éve született román nemzeti költő, Mihai Eminescu – valóban remekbe szabott költeményei mellett – a nacionalizmusáról, idegengyűlöletéről, antiszemitizmusáról is nevezetes volt, legalább is a maga korában. Ez egyaránt megmutatkozik verseiben, illetve a iaşi-i és bukaresti lapokban közölt cikkeiben is.
Mi rejtőzik a „hazafiság” mögött
Eminescu életrajzírói szerint a költő nacionalizmusa, idegengyűlölete és zsidóellenessége elsősorban konzervatív beállítottságából fakad. A 19. század egyébként a történészek a „népek újjászületésének” időszaka volt, a nacionalizmus – túlzott formájában is – ekkor dicséretes dolognak minősült, és nem volt különösebben megvetendő az idegengyűlölet sem. A román értelmiségiek jelentős része maga is nacionalistának, jól hangzó szóval: hazafinak nevezte magát.
Az adrianopoli szerződést követően, 1829 után megnőtt a zsidóság száma a két román fejedelemségben. Mivel törvényileg megtiltották a földvásárlást a zsidók számára, így a zsidó közösség tagjai elsősorban mesteremberekké, kereskedőkké váltak. A kor szelleme szerint egyre nacionalistábbá váló, konzervatív szellemben nevelkedő polgári osztály és főleg hangadói – a honatyák, az értelmiségiek, az írók, az újságírók – a 19. század közepe táján már „tűrhetetlennek” minősítették a „zsidó térhódítást”, így mindinkább erősödött az antiszemitizmus is. Ennek egyik legfőbb képviselője éppen Mihail Eminescu volt.
Ki az idegent szereti…
Idegengyűlöletét, antiszemitizmusát számos cikke és verse tanúsítja. „Ez tagadhatatlan, hiába is próbálják meg letagadni mindezt jó szándékú és ájtatos hazafias érzelmű urak. Mi több, elmondható az is, hogy Eminescu általában idegengyűlölő volt” – írta 2012. január 15-én a Confluenţe Literare című lap oldalán Radu Părpăuţă irodalomkritikus. Dojna című versében Eminescu élesen támadja a román szellemiséget meggyilkoló, az országot kifosztó „idegeneket”:
„A Dnyesztertől a Tiszáig/Sír a román, panaszkodik:/Hogy nem halad, bárhova lép,/Annyi itt az idegenség./Hotintól a Tengerig el/A muszka lovon eregel,/A Tengernél s Hotin táján/Ha jársz, az utad elállják./Bajom s Vatra Dorna között párbeszéd/A jó somba nyű költözött;/Az idegen úgy ellepett,/Tőle magad sem ismered./Lenn a völgyben, fenn a hegyen/Minden úton jő az ellen,/Szatmártól Szecsel' városig/Belőlük gát magasodik./…/ Ki az idegent szereti,/ Szívét a kutya egye ki!/Háza váljék pusztasággá,/Ház-népe menjen világgá!/…/ Stéfán-vajda Őfelsége,/Ne ülj Putna hűvösébe'!/…/ Ha kürtöd háromszor szólít,/Minden ellen porba hull itt,/Egy határtól másikig,/A varjak eltemetik/Őket, ha nem, legyenek/Akasztófacímerek!” (Bartha György fordítása.)
Az idegengyűlölet fellelhető Harmadik levél című versében is:
„Majd az országházba gyűlnek, csak hogy egymást megdicsérjék/Hájnyakú bolgár kufárok, nyúlt orrú görög legénykék:/És a rút pofájú horda mind latin – de talmi csak,/Mind e görög-bolgárocskák: kérkedő Traján-fiak!/Lám,e pestises, bitang had, lám, e piszkos söpredék/Úr hazánkon és fölöttünk, most ez ült fejünkre még!/Minden, ami bárgyú, hibbant, minden szomszéd nép szemetje,/Mindent, mit rothaszt a kórság, mit fekély és genny fedett be./Hozzánk csődült és belőle hangos honfi lett azóta:/Raccsolók és tökfejűek, bamba szónokok, valódi/Kajla szájú szófecsérlők nemzetünk parancsolói!”  (Bartha György fordítása.)
„Hatszázezer pióca”
Garabet Ibrăileanu szerint újságíróként Mihail Eminescu „igazi ellensége volt a zsidóknak”, amint a Curierul de Iaşi és a Timpul című lapokban megjelent cikkeiből is kiderül. Mindebben társra talált olyan értelmiségiekben, írókban, politikusokban, mint Bogdan Petriceicu-Haşdeu, Vasile Conta, Nicolae Iorga, A.C Cuza…
Zsidóellenes cikkeinek egy részét a zsidókérdéssel is foglalkozó, 1876-os párizsi értekezletre időzítette – a résztvevők felvetették annak gondolatát, hogy a zsidók nagyobb jogokat kapjanak országaikban. Eminescut mindez rendkívül felháborította. 1876-ban a Curierul de Iaşi-ban megjelent, Ismét a zsidók című cikkében véleményének tételesen hangot is adott. „600 ezer pióca és kereskedő egyenlősége a románok számára élet-halál kérdést jelent, és gondolom, hogy népünk inkább a kard általi gyors halált választaná a vitriolos lassú halál helyett”.
Eminescu egyre radikálisabban kel ki a zsidók ellen, a zsidóságot valóságos természeti csapásnak tartja. A Dacia Literara című folyóirat 2010-ben megjelent, 5. számában Nicoleta Dabija írónő úgy véli, Eminescu szerint a zsidóság áldozatok és munka nélkül szeretne minden jogot megszerezni magának. A zsidókat korruptnak tartja, akik munka helyett más munkájából szeretnének megélni. A zsidók jogait illetően Eminescu úgy véli, azok több jogot csakis akkor kaphatnak, ha családjukban románul beszélnek, és románokkal házasodnának össze a jövőben.
A társadalmi beilleszkedés útja a beolvadás
Vannak természetesen az irodalomtörténészek között olyanok is, akik szerint Eminescu nem volt sem idegengyűlölő sem antiszemita, hanem csupán hazafi volt. Petru Zugun egyetemi tanár a Convorbiri Literare című lapban például arról ír, hogy a költő igen jó barátságban volt a zsidó származású Moses Gaster tudóssal, dicsérőleg nyilatkozott a szintén zsidó hegedűművészről, Toma Micheruról. (Ez az érv kísértetiesen hasonlít mondjuk a radikálisan magyarellenes Corneliu Vadim Tudor vagy Adrian Păunescu érveléséhez, akiknek szintén igen sok magyar barátjuk volt – Păunescu fel is tudott mutatni egyet, Hajdu Győző személyében). Zugun Eminescunak az az „ötletét”, hogy a zsidók házasodjanak románokkal megoldásnak találta a zsidóság társadalmi beilleszkedésére.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Hírsaláta
AZ ÚJ JOBBOLDAL KOLOZSVÁRON. Hagyományosnak nevezhető, minden évben március idusa körüli felvonulását tartotta meg az Új Jobboldal Kolozsváron szombat este. Az Avram Iancu-emlékmenetnek nevezett rendezvényen a tavalyinál kevesebben vonultak, néhány magyarellenes felirat is megjelent, illetve a tömeg többek között azt is skandálta, hogy Hargita és Kovászna román föld. (Transindex)
FUNAR AGYAMENT TEÓRIÁI. Az Adevărul Polgármestereink sorozatában Gheorghe Funar, Kolozsvár 1992 és 2004 közötti polgármestere nyilatkozott számos teóriájáról. Városvezetési filozófiáját illetően azt emeli ki: azon dolgozott, hogy a románok az uralkodó nemzetnek érezzék magukat „Erdély szívében”, a kisebbségeket pedig elfogadta, megadta a jogaikat, de nem engedte meg nekik, hogy az állam ellenségei legyenek, ahogyan a magyarok többsége az. Funar igen büszke a román trikolórra, amelyet a világ legrégebbi zászlajának tart, még a geto-dákoktól ered, jelenti ki. A városban tízezer zászló lobogott a mandátuma alatt, és a padokat is a büszkeség miatt festette piros-sárga-kékre. Legszebb elmélete Eminescuhoz köthető, aki Funar szerint az Isten fia után rögtön a legzseniálisabb ember volt, aki a Földön járt. A költő volt a világ legjobb fizikusa: a relativitáselméletet maga alkotta meg, de a fény sebességét is kiszámolta, foglalkozott a kvantumfizika rejtélyeivel, a fekete lyukakkal és az ősrobbanással. A zsidók azonban ellopták a nagy román fizikus Eminescu iratait, és átadták egy „fogyatékos” diáknak, aki négyéves koráig nem beszélt, alig járta ki az iskolát, a líceumot be sem fejezte, nem érettségizett le, nem járt egyetemre, és nem dolgozott laboratóriumban soha életében: Einsteinnek. (Maszol)
MARAD BUDAPESTEN. Nem felelnek meg a valóságnak azok a híresztelések, miszerint indulna az udvarhelyi választásokon polgármesterjelöltként – közölte Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke egy székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón. Hozzátette, nem kíván részt venni a helyi közéletben. Magyarország miniszterelnökével folytatott beszélgetése értelmében egyelőre Budapesten van megbízatása – fogalmazott Szász Jenő, hangsúlyozva, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet talpon marad, továbbra is biztosított az önállósága. (Székelyhon) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Károly Irenaeusra emlékeztek
Szombat délelőtt a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság és a BINCISZ szervezésében dr. Károly József Irenaeus tudósra, O.Praem. szerzetesre emlékeztek a premontrei széktemplomban, melyen részt vett Balogh Péter Piusz rendfőnök és Huszár István alpolgármester is.
A szentmisét Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus, apát mutatta be, aki szentbeszédében azt emelte ki: dr. Károly József Irenaeus tulajdonképpen emblematikus alakja lehetne a Ferenc pápa által meghirdetett Isteni Irgalmasság Rendkívüli Szentévének, például azáltal, hogy elsősorban papként Isten nevében végezte a jó cselekedeteit, alázattal. Fontosnak tartotta ugyanakkor a fizikai kísérletek szemléltetését, és az ifjú tehetségek felfedezését is, vonzotta a titok, melyet a természet törvényeiben az Úr elrejtett.
Szobor Olasziban
Dr. habil. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök az életéről és munkásságáról beszélt úgy, hogy az éppen aktuális évfordulókra fókuszált. Arra hívta fel a figyelmet, hogy 120 éve kezdte üzemeltetni Váradon a röntgen-laboratóriumát,, illetve 1916-ban indította el híres fizikaversenyét, melyen az évek folyamán világhírű tudósok is feltűntek. Elhangzott az is, hogy legkésőbb 2019-ig szeretnék elérni azt, hogy a tudós szerzetesről utca legyen elnevezve Váradon, érdemérmet alapítsanak a tiszteletére, valamint szobor őrizze emlékét az egykori olaszi temetőben.
A jelenlevők megkoszorúzták a templom falába beépített sírkövet, majd a Premontrei Öregdiákok Egyesületének kezdeményezésére átvonultak a Mihai Eminescu Főgimnáziumba, ahol az emléktábla megkoszorúzása előtt Pásztai Ottó elnök mondott beszédet.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Őrült beszéd
A nagy gondolkodóknak kevés követőjük akad, de az együgyűségükben is meggyőzőek, igen sokan cinkosokra lelnek. A magasztos eszmék sosem voltak annyira népszerűek, mint a sovén, kirekesztő, gyűlöletetkeltő diskurzusok. Állításunk igazolására elég, ha a történelem néhány negatív példáját vesszük alapul.
Sajnos, nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy rábukkanjunk a félőrült, demagóg gondolatok szószólóira. Első pillantásra és meghallgatásra úgy tűnhet, hogy amit mondanak, az „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha a dolgok mélyére nézünk, semmiféle rendszert nem találunk, ha csak azt nem, hogy a demagóg beszédjeikben ezek az emberek mindig következetesek.
Kolozsvár volt polgármestere – aki a legsötétebb időket hozta egy viszonylag civilizált városra – ismét felbukkant. Nem is akárhogyan. Amilyen ostobaságokat nyilatkozott nemrégiben, azzal legjobb korábbi formáján is túltett. Kezdve azzal, hogy Eminescu a relativitáselmélet igazi megalkotója és az analfabéta Einstein ellopta a román költő világraszóló teóriáját, folytatva azzal, hogy a Saul fia című magyar film egy világkonspiráció eredményeként kapott Oscar-díjat, egészen addig, hogy a románok trikolórja dák eredetű, minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrültséget összehordott. Aki még kételkedett abban, hogy valami baj van vele, annak ábrándjai most dugába dőltek. A volt városvezetőt – az is megérne egy szociológiai kutatást, hogyan lett háromszor megválasztva, és kik által – a józanabb románok is bohócnak könyvelik el, néhai harcostársával, C. V. Tudorral együtt. De, mint minden bolondnak, neki is bőven akadnak követői. És talán nem is száz, hanem a jelek szerint sokkal több. A román ultranacionalistáknak nincs okuk aggodalomra: itt van az utánpótlás, a 21. század első számú dákja, Bogdan Diaconu. Aki erényt kovácsolt abból, hogy minden lehető és lehetetlen okkal nekimegy az erdélyi magyar közösségnek. Unalmas lenne róla írni, ha nem lenne veszélyes a maga látszólagos együgyűségében.
Amit Funar mondogat, az a vicclapok első oldalára kívánkozik, amit viszont Diaconu, az a Diszkriminációellenes Tanács asztalára. Előbbi esete a szakemberekre tartozik, utóbbit a társadalomnak kellene kivetnie magából. Mert ameddig lesznek követői, addig „normális”, hogy Kolozsvár bejáratánál nincs magyar nyelvű helységnévtábla, az orvos majdnem kidobja a magyarul megszólaló beteget, a Székely Szabadság Napjának szervezőit megbírságolják, állami kitüntetéseket vonnak vissza, és így tovább.
Ám minden jel arra mutat, hogy a kivetés egyhamar nem fog megtörténni.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ana Blandiana – apáról, Írószövetségről, kiábrándulásról és egy zsarnok kandúrról
Kolozsváron járt Ana Blandiana költő, író, a Ceaușescu-rezsimmel szembeni ellenállás egyik legismertebb alakja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Doctor Honoris Causa címet kapott, pénteken pedig a Bölcsészkar Eminescu termében lehetett személyesen találkozni vele.
Azt hiszem, a nagy amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő tömeg szívesebben csapott volna a lovak közé ahelyett, hogy az egyetem dékánja, Corin Braga és egyik tanára, Ioana Both hosszas és érdektelen felvezetőjét hallgatná – annál is inkább, mert mint kiderült, az Ana Blandianával való találkozás az egyetemi órarend keretei közé volt szorítva, így sok kérdést nem volt idő feltenni, sok téma kibeszéletlen maradt. A 74 éves, Herder-díjas költőnő úgy meghatódott egykori Alma Materében, hogy szinte elsírta magát, amikor a katedráról szembenézett a padokban szorongó, lépcsőkön ülő, fal mellett álló tömeggel.  „Jobban felkavar ez engem, mintha mondjuk a Harvard Egyetem tüntetett volna ki!” – mondta olyan megindultan, hogy el is hittük neki.
Apja lánya
Ana Blandianának, akit diáklány korában még Otilia Valeria Coman-nak hívtak, nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Bölcsészkarra, ortodox pap édesapját ugyanis a kommunista rendszer „a nép ellenségének” bélyegezte és hosszú évekig börtönben ült. Egy politikai fogoly lányának lenni nem jelentett éppen ideális káderlapot abban az időben, ha az ember publikálni akart, így lett Otilia Valeria Coman-ból – Ana Blandiana (édesanyja Fehér megyei szülőfalujának nevét vette fel).
Apja emléke, majd hiánya meghatározta életét. Amikor még otthon volt, az a boldog gyerekkort jelentette a későbbi költőnő számára, és ugyanakkor annak megtapasztalását is, milyen az igazi egyenlőség két ember között. „Apám úgy bánt velem, mint egyenlő féllel, és ez már 4-5 éves koromban is így volt. Soha nem kezelt le senkit, és nem ismert el feljebbvalójának senkit. Számára csak egy emberi viszony létezett: az egyenlő, emberi viszony. Olyannyira, hogy hazudni se tudott nekem. Karácsonykor édesanyám elküldött kettőnket sétálni, hogy díszítse fel titokban a karácsonyfát, apám viszont séta közben megmondta, hogy nem létezik Télapó. Szégyellte, hogy hazudozzon nekem.  Amikor hazaértünk, anyám tovább játszotta a színjátékot, lelkendezve mondta, hogy amíg mi odavoltunk, nálunk járt a Télapó, és né, mit hozott. Abban a pillanatban megsajnáltam a szüleimet. Öt éves voltam, de akkor úgy éreztem, én vagyok a felnőtt, aki mindkettejük igazságát érti és ismeri.”
 Utána azonban szomorú évek jöttek. Apja börtönben ült, „nekem meg minden pillanatban hiányzott. Abban az életkorban, amikor a serdülőnek annyi kérdése van, biztos voltam benne, hogy apám mindenre tudta volna a választ – de nem volt ott. Soha nem hittem egy percig sem, hogy nem tér vissza a börtönből. Vártam haza, hogy tehessem fel neki összegyűjtött kérdéseimet.”
Ami ez után következett, az minden fiktív tragédiát fölülmúl. Ana Blandiana most, 52 év után sem tudta visszatartani a könnyeit, amikor imádott apja tragikus halálát mesélte el. 1964-ben végre kiengedték a börtönből, és otthon, egy ostoba baleset folytán (magára húzta az égő paraffin-benzin oldatot, amelyet a parketta fényezésére használtak) elevenen megégett, a házuk udvarán, a család szeme láttára. „Elégett apám, mint egy fáklya.”
Az Írószövetség ma: homályos szakszervezet
Ana Blandianát háromszor tiltotta el a hatalom a publikálástól: először a „népellenség” apja miatt, 1959 és 1964 között, majd saját maga, azaz írásainak többé-kevésbé burkolt rendszerellenessége miatt 1985-ben, majd 1988-89-ben. Amikor éppen nem volt eltiltva, sorra kapta a díjakat: a Román Írószövetség költészeti díját 1969-ben, a Román Akadémia díját 1970-ben, a Bukaresti Írók Egyesületének díját 1982-ben. És Bécsben, ugyanebben az évben, a Herder-díjat.
„Abban az időben végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a Román Írószövetség tagja lehettem – mesélte pénteken a Bölcsészkaron. – Az egyetlen hely volt az akkori Romániában, ahol szabadon szavaztunk. A gyűléseken persze mindig részt vettek úgynevezett hivatalos személyek, de a vezetőségbe soha nem választottunk be olyan személyeket, akik a Nagy Nemzetgyűlés tagjai voltak.” A rendszerváltás után sokadmagával abban reménykedett, hogy az Írószövetség a kulturális és közélet szóvivő intézményévé válik. „Annyi hibát, sokszor egyenesen bűnt követnek el a kulturális élet és az örökség terén!Műemlék épületeket hagynak összedőlni. Helyettük sokszor tömbházakat építenek, mert az megtérülő befektetés. Nem is beszélve a tankönyvek és a közoktatás körül kialakult helyzetről…Mindezekért az értelmiségi embereket nagyobb felelősség terheli, mert ők tudják, milyen értékeket veszítünk el, és nekik a dolguk a többiekkel is megértetni ezt” – mondta.
Nehezményezte, hogy az Írószövetség mára egy „homályos szakszervezet” szintjére süllyedt, amely soha nem emeli fel hangját a kulturális örökség rombolása ellen. „Minden hatalommal, kormánnyal egyformán jóban van, hogy a nyugdíjak emelését tudja kicsikarni” – jelentette ki Ana Blandiana az Írószövetségről, amely szerinte korunk értékvesztését, a szólásszabadság értékének felhígulását is tükrözi.
Egy gyerekkönyv hőse és Ceaușescu
A költőnő mesélt Arpagic nevű képzeletbeli kandúrjáról, „akit” gyerekeknek szóló verseskönyvben énekelt meg, és akinek a jelleme annyira kísértetiesen hasonlított a Ceaușescuéhoz, hogy az elvtársak, néhány nappal megjelenése után, bevonták a forgalomból és bezúzatták. „Nekem nem adták ki a szekusdossziémat a CNSAS-től. Valószínűleg megsemmisítették. Más dossziék rám vonatkozó lapjait viszont elolvashattam, például Vlad szekusezredes parancsát is, amelyben kiadja az ukázt, hogy az ország minden könyvesboltjából azonnal tüntessék el az Arpagic-könyvemet. Elképesztő a temesvári szekuritáté-parancsnok bocsánatkérő, alázatos válasza, amelyben mentegetőzik, hogy nem tudta teljesíteni a parancsot, mert a könyveket már mind megvásárolták!” – mesélte a költőnő nevetve.
Irodalomból közéletbe, majd vissza az irodalomba
Ana Blandiana bevallotta: élete legnehezebb éve 1990 volt. Nehezebb volt, mint 1988-89, amikor alig tudtak megélni, amikor tiltólistán volt, nem publikálhatott, és a házból is alig járt ki, mert az ismerősök nem mertek köszönni neki az utcán, mindenki gyanús volt a hatalom szemében, aki kapcsolatba lépett vele. Minden lépését a szekuritáté kísérte, éjjel-nappal a szekusok autója állt a ház előtt. Igyekeztek halálhírét kelteni, majd mikor ez nem sikerült, elhíresztelték, hogy Nyugat-Európába távoztak férjével. „Akkor tanultam meg, hogy a pletyka, a rémhír olyan, mint egy állat: alkalmazkodik a körülményekhez, hogy életben tudjon maradni.”
Mégis a rendszerváltás utáni hónapok voltak a legnehezebbek. A csalódás, és annak felismerése, hogy a Ceaușescu-házaspár eltűnésével nem szűnt meg mindaz, amely ellen apja és ő évtizedeken át harcoltak. Megkérdezése nélkül beválasztották a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőbizottságába, ahonnan még 1990. januárjában lemondott, tiltakozásképpen, amikor Iliescu bejelentette, hogy a FSN részt vesz a választásokon. „Attól a pillanattól kezdve, hogy lemondtam, újrakezdődött minden: ismét a nép ellensége lettem, hazaáruló, a hatalom kerékkötője.”
Ezt követően több mint tíz éven át a közéletnek szentelte ideje nagy részét. Megalapította a Polgári Szövetséget (Alianța Civică), majd 1993-ban létrehozta a máramarosszigeti Memorial múzeumot, a kommunista rezsim elleni ellenállás emlékhelyét. A sok kiábrándulás, csalódás azonban elvette a kedvét a közélettől, amelyre most már így emlékezik: „Az a fajta szerepvállalás, amely nagy gyűléseket, nyilvánosságot, pártokkal való egyezkedést feltételezett, olyan volt nekem, mint egy ideiglenes öngyilkosság.”
A máramarosszigeti múzeumot most is vezeti, de azon kívül csak az írással foglalkozik. Ha iskolákba hívják meg előadást tartani, azt soha nem utasítja vissza. „El kell mondanom a fiataloknak, hogy a legnagyobb ajándék, amit az életben kaptam, az, hogy tudok olvasni. Ne fosszák meg magukat ettől a csodától!”
Legújabb könyvéért (Patria mea A4) idén megkapta Lengyelországban az Európai Szabadság Költője kitüntetést. A könyvet már öt nyelvre lefordították. Az akadémiai órarend miatt szűkre szabott kolozsvári szereplését ezzel zárta: „Legnagyobb győzelmem saját magam fölött az, hogy sikerült teljességgel visszatérnem az irodalomhoz.” maszol.ro

A gyermekkönyveket ünnepelték Nagyváradon
Április 2-án, szombaton a Szigligeti Színház és a Diákokért Egyesület szervezésében egész napos programmal ünnepelték a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napját a váradi Szigligeti Stúdióban.
Jó ötletnek bizonyult Pető Dalma részéről, hogy április 2-án Nagyváradon is ünnepeljék meg a Gyerekkönyvek Nemzetközi Napját, a szombat déli nyitóünnepség iránt tanúsított élénk érdeklődés is azt támasztotta alá, hogy van rá kereslet. Persze, hogy az álomból valóság legyen, ahhoz az is kellett, hogy a kezdeményezéséhez pozitívan viszonyuljon Perecz Simó Annamária, a Diákokért Egyesület elnöke, Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója és Botházy- Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője, akik valamennyien egyetértettek abban, hogy a rendezvénynek kifejezetten váradi jellege legyen, vagyis a meghívottak, illetve a fellépők kötődjenek valamiféleképpen a városhoz.
A megjelenteket Pető Dalma és Huszár István alpolgármester köszöntötték, a színes programkínálat pedig olyan volt, hogy minden egyes eleme valamiféleképpen lekötötte a közönség figyelmét. Ügyesek és talpraesettek voltak például a várad-rogériuszi 11-es számú Általános Iskola kis kórusának tagjai, a Lilliput Társulat pedig két produkcióval is készült: A Négyszögletű Kerek Erdő című előadással, valamint megzenésített versekkel, melyet a Mese Band csapata szervírozott. Ugyanakkor a holtidőben keletkezett űrt kézműves-foglalkozásokkal töltötték ki a szervezők.
Szmirkó regénye
A délután egyik kiemelt pontja a Szmirkó című ifjúsági fantazy-regény bemutatója volt, melynek szerzője, Bökös Borbála életével és tevékenységével azt bizonyítja, hogy Váradon is lehet érvényesülni, nem kell külföldre költözni ahhoz, hogy valaki ismert legyen vagy érvényesüljön. (A regényt ugyanis a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért testület a huszonöt legjobb gyermekkönyv közé sorolta 2015-ben). Többek közt elhangzott: az írás is tulajdonképpen egy kemény szakma, megvannak a mesterfogásai és buktatói, de ha valaki tehetséges, akkor annak előbb-utóbb meglesz a jutalma. Bökös Borbála szerint fontos kihasználni a pályázatok nyújtotta lehetőségeket, hiszen ezek díja általában az, hogy az illető kiadó megjelenteti a pályaművet, mely így ezáltal bekerül az országos terjesztésbe.
A Szmirkót amúgy 5-99 éves korosztálynak ajánlja a szerzője, hiszen több olyan konfliktushelyzetet ír benne, melyek a felnőttek számára is tanúsággal szolgálhatnak. Több karakter is szerephez jut az események során: Szmirkó ugyanis egy kisfiú, aki elindul megkeresni ember apját, miközben édesanyja, egy tündér is keresi őt, vagyis a fiát. Közben szimbólumok jelentésén lehet elgondolkozni, és különféle varázslények is szerephez jutnak. Megtudtuk azt is, hogy mivel van rá igény, valószínűleg folytatása is lesz a regénynek, és akár forgatókönyv is készülhet belőle.
Meseíró pályázat
És hogy a program még vonzóbb legyen, korábban meseíró versenyt is hirdettek- 25 pályaművet kaptak-, melynek eredményhirdetése szintén múlt szombaton volt. A zsűrit dr. Pető Csilla tanfelügyelő, a Nagyváradi Egyetem oktatója, dr. Bökös Borbála, a PKE tanára és Derzsi Ákos könyvkiadó-igazgató alkotta, a díjazott és a még kiválasztott alkotások pedig utóbbinak köszönhetően egy illusztrált füzetecske formájában május végén fognak megjelenni.
A Gyermek- és ifjúsági kategóriában dobogós helyen végeztek: I. Boros Brigitta: Elek madara meséje (17 éves, a Mihai Eminescu Főgimnázium diákja), II. Mihoc-Géczi Aletta: Csuda Janó (a Szacsvay Imre Általános Iskola VI. osztályos tanulója), III. Dimény Andor: Rongyos Misi (13 éves, a Szacsvay Imre Általános Iskola növendéke). A felnőtt kategória győztese Fábián Tibor szentjobbi református lelkész lett a községről szóló írásával. Bökös Borbála különdíját a köröstárkányi V. osztályos Oláh Ágota Eszter (A csodaszer), míg a Pető Csilláét a PKE-hallgató Kolumbán Adrienn (A forráscsepp) kapta. Az alkotásoknak kötődniük kellett egy-egy településhez vagy helyi legendához.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)