Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet november 19-én Kolozsváron megkoszorúzta Dsida Jenő sírját és Márton Áron szobrát. A nagykövet az EME fennállásának 150 éves jubileuma alkalmából látogatott a kincses városba. A Dsida Jenő sír koszorúzása kapcsán kifejtette, mennyire fontos lenne a kolozsvári magyarságnak, hogy Dsida Jenő nevét utca viselje. /(J. J.): Koszorúzott Füzes Oszkár magyar nagykövet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

Akinek megérintette a lelkét Erdély
Beszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel
Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. –
„Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott.
- Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti?
– Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében.
– Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására?
– Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság.
– Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe?
– Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”.
– Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon?
– Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg.
– Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai?
– Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének?
PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Dsida Jenő évfordulóhoz nem kötött, időtlen tiszteletére
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent Dsida Jenő emlékezete című kötetet ismertette Sas Péter magyarországi művelődéstörténész, a kiadvány szerkesztője szerdán délután, a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület által szervezett Dsida-nap záró mozzanataként.
A nőszövetség Szentegyház utca 2. szám alatti székházában tartott rendezvény keretében Laczkó Vass Róbert színművész Dsida költeményeiből, Fodor György piarista konfráter pedig Dsida prózai műveiből olvasott fel részleteket, a Potyó István karnagy által összeállított zenei műsorban pedig Mányoki Mária és a kórus tagjai működtek közre.
– Dsida Jenő egész élete során kimagasló tisztelettel viseltetett az egyház iránt: a költészetére jellemző istenszeretet annyira áthatotta a lelkét, hogy nem csak saját vallásfelekezetét szerette, hanem valamennyi, a keresztényi szeretet eszmeiségét képviselő egyházat is tisztelte. Ennek felismerésében a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület nem csak születésének vagy halálának évfordulója kapcsán tartja fontosnak a róla való megemlékezést, lehetőség szerint igyekszik hozzájárulni megérdemelten és örvendetesen megerősödött kultuszának fenntartásához és annak az ifjúság számára történő átörökítéséhez. Ehhez a célhoz járult hozzá a ma megvalósított elképzelés, hogy ne csak egy röpke időt, néhány órát, hanem egy teljes napot szenteljünk a Dsida Jenő életműve előtti tisztelgésnek – ezekkel a gondolatokkal köszöntötte a rendezvény népes hallgatóságát Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános.
Sas Péter művelődéstörténész elsőként annak fontosságát emelte ki, hogy erdélyi magyar tudósaink, kiváló történészeink és levéltárosaink mellett íróink és költőink emlékének is méltó helyet kell biztosítanunk, jelen esetben méltán érdemes figyelmünket „a nagyon fiatalon elhunyt, mégis teljes életművet maga után hagyó” Dsida Jenő munkásságára irányítani. – Dsidának továbbra is szerepe van az erdélyi művelődéstörténetben, ezért tettem kísérletet arra, hogy irodalomtörténészek munkáinak felhasználásával bemutassam életművét – magyarázta Sas az általa szerkesztett Dsida Jenő emlékezete (Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlen tiszteletére) című kötete kapcsán. Mint mondta, a hat fejezetből álló könyv összeállítása során olyan, a Dsida-kultusz felélesztése érdekében közreműködő személyek munkáit szemlézte, mint Láng Gusztáv, Lisztóczky László, Mózes Huba és Kabán Annamária.
Megtudtuk: Lisztóczky László, az egri Dsida Jenő Baráti Kör megalapítója korábban arra kérte Sas Pétert, hogy olyan nézőpontból próbálja meg bemutatni Dsida Jenő életét, amellyel eddig még senki nem próbálkozott, nevezetesen, hogy a költő életművében mennyire fellelhető a ferences szellemiség. Ennek megválaszolására tett kísérletet Sas Péter a kötetben szereplő egyik írásában. – Dsida mindig hitet tett katolicizmusáról, kiemelve annak nagyszerűségét, és nagy előszeretettel kereste fel a kolozsvári ferences templomot is – hangsúlyozta a művelődéstörténész, aki reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nemsokára emlékszobát is berendezhetnek a költő Fürdő utca 14. szám alatti egykori lakásában.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója szerint a kolozsváriaknak kötelességük, hogy Dsida gazdag életművét felkutassák és a fiatalabb generációknak is megmutassák, és reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a kultusz építésének az elkövetkező időszakban is lesz folytatása. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Dsida Jenő és Kelemen Lajos
Kóstoló új Kriterion-könyvekből
A kerek évszámok emlékezéskényszerétől szabadon idézi meg a "nagycsütörtökök" lírikusának és egy legendás erdélyi levéltáros-történésznek a szellemét két új kiadványával a kolozsvári Kriterion. A könyveket a szerkesztő, Sas Péter mutatta be a marosvásárhelyi közönségnek péntek délután a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében.
– A Dsida Jenő emlékezete nem valamilyen évfordulóra, hanem a költő időtlen tiszteletének kifejezésére jelent meg – fogalmazta meg a kiadói szándékot a kötet gondozója. – Ez nem az alkotó munkásságát bemutató verses- vagy prózakötet, hanem azoknak a legfontosabb lírai alkotásoknak és azok szempontgazdag elemzéseinek a gyűjteménye, amelyekből a teljes életmű kibontakozik. Hat fejezetből épül fel a könyv, mindenik fejezetnek egy Dsida-kötet a címe. Ezeken belül sorjáznak a költemények és a hozzájuk kapcsolódó tanulmányok. Úgy gondolom, nincs olyan jelentős, a költő munkásságával foglalkozó írás, ami innen kimaradt volna – hangsúlyozta a szerkesztő, majd Bartis Ildikó színművész olvasatában megelevenedtek a Psalmus Hungaricus sorai.
– Kelemen Lajosnak, bármennyire is hihetetlen, nincs klasszikus értelemben vett könyve. Forrásmunkáit, tanulmányait különböző nyomdatermékekben publikálta, önálló kötetet élete során nem sikerült megjelentetnie – mondta Sas Péter az erdélyi múlt felkutatásában elkötelezett történész, levéltáros munkáinak legújabb gyűjteménye, a Művelődéstörténeti tanulmányok II. ismertetésekor.
– Mérhetetlen tudása miatt sokan azt remélték, hogy Kelemen Lajos írja majd meg Erdély történetét. Ő azonban nem támaszkodott korábbi munkákra, hanem úgy gondolta, hogy az igazi, hiteles történetíráshoz először újra össze kell gyűjteni, fel kell dolgozni és közzé kell tenni a forrásokat. Amit tervbe vett, azt meg is valósította. Míg a századforduló elején 50 ezres nagyságrendű volt az Erdélyi Múzeum levéltára, munkálkodása során többszázezressé vált, 1947-48-ra pedig, amikor az állam átvette, egymilliós nagyságrendűvé növekedett. Kelemen Lajos nagyszerű tárházát alakította ki az erdélyi tudomány alapanyagának, ugyanakkor tanulmányaival, életművével módszertant is kidolgozott a fiatal kutatók számára, akik e tudás birtokában megvalósíthatják álmát, Erdély történetének megírását – összegezte az életmű jelentőségét a szerkesztő.
Nagy Székely Ildikó. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Elvi megállapodás született a magyarság 11 pontjáról – Sorin Apostu polgármestert érzékenyen érintettek egyes kérdések
Több mint félórás késéssel ültek a tegnap tárgyalóasztalhoz az RMDSZ-es küldöttség tagjai és Sorin Apostu polgármester, hogy megvitassák a kolozsvári magyarság nevében még tavaly november 11-én benyújtott 11 pontot. László Attila alpolgármester, Molnos Lajos, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke, Csoma Botond alelnök és Somogyi Gyula városi tanácsos türelmesen várt, amíg a polgármester irodavezetője jelezte: megérkezett az elöljáró. A megbeszélés röpke 40 perces volt, amely után a küldöttség tagjai rögtönzött sajtótájékoztatót tartottak László Attila alpolgármester irodájában. Elhangzott: átfutották a polgármesterrel a magyarság tizenegy pontját, ami tulajdonképpen tizenháromra nőtte ki magát. Megállapodtak abban, hogy a műemlékekre magyar nyelvű feliratok is kerülnek, és nemsokára elkészülnek az új, többnyelvű üdvözlőtáblák. A polgármester megbeszéli pártjával a többnyelvű helységnévtáblák ügyét.
A megbeszélést követően a küldöttség tagjai rögtönzött sajtóértekezletet tartottak, amelyen László Attila elmondta: átnézték a tizenegy pontot, amely tizenhárommá nőtte ki magát. Az alpolgármester arra utalt, hogy kiegészítették az eredeti kéréseket, azt viszont nem részletezte, hogy mivel.
– Vannak olyan intézkedések, amelyeket adminisztratív úton életbe lehet léptetni. Nem volt semmilyen nézeteltérés a főtéri rendezvények lebonyolításával kapcsolatban, pontosabban arról, hogy milyen jellegű rendezvényekre kerüljön itt sor – mondta.
Az alpolgármester közölte, hogy a továbbiakban sikerült megállapodni Sorin Apostuval abban, hogy a homlokzatok felújítását követően mintegy 139 műemlék épületre négynyelvű tájékoztató feliratok kerüljenek. Ugyanakkor megfelelő, a magyarság számára is elfogadható üdvözlő táblák kerülnek majd ki a város be- és kijáratainál.
– Nézeteltérés van, és a polgármester saját pártjával történő konzultációt kért a többnyelvű helységnévtábla ügyében. Hozzájárult viszont ahhoz, hogy ünnepekkor az autóbuszokon és trolibuszokon magyarul is megjelenjenek a jókívánságok – fogalmazott László Attila.
Csoma Botond városi tanácsos arról számolt be, hogy a városvezető beleegyezett abba, hogy bizonyos rendezvényekre (például karácsonykor) magyar együtteseket is meghívjanak. Megállapodtak még abban, hogy a polgármesteri hivatal közleményeit, valamint a turisztikai tájékoztató anyagokat magyarra is lefordítják.
– A helységnévtábla ügyében megemlítettem a polgármesternek az aranyosgyéresi esetet, ahol kétnyelvű felirat található a város bejáratánál és kijáratánál, holott a magyarság aránya körülbelül 8 százalékos. A helységnévtábla elhelyezéséről végleges és visszavonhatatlan bírósági határozat rendelkezik. Van tehát precedens arra, hogy kihelyezhetők többnyelvű helységnévtáblák olyan településeken, ahol a kisebbség aránya nem éri el a 20 százalékot. Ebben az esetben a városi tanács döntése szükséges. Nem hiszem, hogy 2010-ben gondot jelentene Kolozsváron, hogy magyarul is feltüntessük a település nevét – jegyezte meg Csoma Botond.
Érdekes módon László Attila nem nyilatkozott arra vonatkozóan, hogy mi a polgármester álláspontja, milyen lépések várhatók a magyarságot sértő köztéri feliratok ügyében. – Ezt is megbeszéltük, és megállapodtunk egyfajta ütemtervben az épületeken és a szobrokon található feliratok vonatkozásában. Engedjék meg, hogy ne nyilatkozzunk arról, ezt hogyan fogjuk életbe léptetni – mondta László Attila, utalva arra, hogy a többség részéről esetleg bizonyos reakciókat kiváltható intézkedések meghozatalánál és kivitelezésénél diszkrécióra van szükség.
Közölték: szó volt még a magyar utcanevekről is, pontosabban a Dsida Jenő utcanév visszaállításáról.
– Beszéltük, hogy meg kell végre állapodnunk abban, milyen arányban lesznek magyar és román utcanevek a városban. Azt kértük, az utcák 20 százalékát magyar személyiségekről nevezzék el – mondták a résztvevők.
Molnos Lajos városi tanácsos, az utcaneveket felügyelő bizottság tagja arról számolt be, hogy az arányokat eddig is igyekeztek betartani. – Az új utcanevekre vonatkozó döntés előtt a városháza illetékes ügyosztálya köteles lett volna egyeztetni a szakbizottsággal. Ez nem történt meg, ők a saját fejük alapján cselekedtek – mondta a helyi döntéshozó testület tagja.
Kifejtették, a mostani tárgyalás alkalmával nem hozták szóba az ifjúsági szervezetek által, a március 15-i ünnepségek során felolvasott és csütörtökön nyílt levélben László Attilának továbbított 12 pont tartalmát. – Időrendi sorrendben kezeljük a dolgokat – mondta az alpolgármester.
– A lényeg az, hogy egyezzenek bele abba, hogy 2010-ben és ezután a város multikulturális jellege ne csak szóban, hanem tettekben is érvényesüljön – vonta le a következtetést Somogyi Gyula városi tanácsos.
A küldöttség tagjai nem közölték, mikor kerül sor még egyeztetésre Sorin Apostu polgármesterrel ez ügyben
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Anyák napja Mezőbergenyében
Erdélyben és Magyarországon május első vasárnapján ünnepeljük az anyák napját. E napon több templomban szólt azigehirdetés az Édesanyákról, az Édesanyáknak. Több helyen ünnepséget is szerveztek. Mezőbergenyében több mint ötven gyerek köszöntötte édesanyját a református templomban.
A szeretet erőt ad
– A világtól ezer sebet kapunk, de van egy biztos pont az életünkben, ahol mindig menedéket kapunk. A biztos pont az édesanyánk, aki születésünk pillanatától feltétel nélkül szeret bennünket. Ez a szeretet odahajlást, együttérzést, gondoskodást, fáradozást, figyelmet jelent és erőt ad. Igazi szeretet ez, amely vigasztal, megért és bátorít. Mi mindenről le tud mondani egy édesanya azért, hogy gyerekének mindent tőle telhetőt megadjon! Milyen emberfeletti áldozatra képes, hogy gyermekeit segítse! Emberfeletti áldozatra pedig csak emberfeletti szeretet képes, amit Istentől kapnak az édesanyák – hangzott el tegnap a mezőbergenyei református templomban Domahidi Béla református lelkész igehirdetésében.
Ötven gyerek szavalt
– és mégsem volt unalmas az ünnepi műsor. A lelkész úgy válogatta össze a verseket, hogy ki-ki a korának megfelelőt kapja, óvodás kortól egészen konfirmandus korig. Fölösleges időhúzás nélkül, sallangmentesen folyt a műsor, minden édesanya, nagymama örömmel várta, hogyan sikerül a csemete köszöntője. Persze, kis közösségről lévén szó, minden gyerek szép szavalatának örültek a gyülekezet tagjai. Mivel lehetne meghittebb hangulatú rendezvényt tető alá hozni egy közösségben, mint az édesanyákat köszöntő gyerekkel? Mivel lehet jobban kedveskedni az édesanyáknak, nagymamáknak, mint egy őket köszöntő nyilvánosság előtt elhangzó verssel, énekkel?
A lelkipásztor 74 gyerekhez "kopogott" be egy-egy verssel. Közülük 45 gyerek válaszolt, megtanulta és az ünnepi istentiszteleten el is szavalta a verset. Közel harmincan azonban, más elfoglaltságra hivatkozva nem jöttek el. Voltak olyanok is, akik önként jelentkeztek verset mondani, mint Nagy Andrea, aki felnőttként a gyerekszavalatok sorát zárta.
Az apákat is köszöntötték
– Ha édesapák nem lennének, akkor ti sem lennétek itt, kedves gyerekek! Az édesanyák mellett ma őket is köszöntenünk kell – mondta Borbély Ferenc főgondnok, aki arra világított rá, hogy az egyház ma is a második iskola szerepét tölti be. Feltette a kérdést, hogy az iskolában tanultak-e a gyerekek anyák napi verset? Tanították-e a gyerekeket legalább egy anyákat köszöntő tavaszi énekre? Gondolt-e tanító, tanár arra, hogy ünnepséget szervezzen? A válasz egyértelmű: nem!
Ezért is dicséretes, hogy a bergenyei egyházi közösségben örömet tudtak szerezni az édesanyáknak. S álljon itt Dsida Jenő Hálaadás című, halhatatlan versének két sora: Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:/ köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Gyereknap a Szent József Gyermekrehabilitációs Központban
Június 19-én, szombaton 10-16 óra között gyermeknapi ünnepséget szervez a Caritas szatmárnémeti szervezetének keretein belül működő Szent József Gyermekrehabilitációs Központ (Dsida Jenő utca 16. szám).
Színes programmal várják a központba járó, fogyatékkal élő gyermekeket és családtagjaikat. Lesz mazsorett bemutató, bográcsgulyás készítés, agyagozás, arcfestés, de bohócok is szórakoztatják majd a kicsiket. Körülbelül a központ ötven kedvezményezettje és közvetlen hozzátartozóik vesznek részt a gyermeknapon.
erdon.ro

Veszélyeztetik a magyar oktatást a vegyes házasságok – Intézmények szűnhetnek meg
Beszterce-Naszód megyében
A tanügyminisztérium utasítására Beszterce-Naszód megyében elvégezték az oktatási intézmények felmérését, összeírását annak érdekében, hogy kiderítsék, hány iskola és óvoda működik kis létszámú csoportokkal. Mint kiderült: 59 olyan oktatási intézményt tartanak számon, amelyekben 16-nál kevesebb gyermek alkot egy-egy csoportot. Az intézmények közül 45 általános iskola, a többi óvoda. Bár a magyar oktatási vonal csak egy töredékét teszi ki a veszélyeztetett intézményeknek, nem állíthatjuk, hogy a magyar iskolák, óvodák helyzete túl rózsás lenne: a megyében csak a vicei szórványkollégium tudta megfékezni az egyre apadó gyereklétszám okozta problémákat, csángó gyermekek betelepítésével. Balázs Dénes tanfelügyelő azonban úgy véli: az igazi veszélyeztető tényezőt a vegyes házasságok jelentik, mivel ezek gyakorlatilag ellehetetlenítik a magyar oktatás helyzetét. A megye lelkészeinek kimutatása szerint a megkötött házasságok 80 százaléka vegyes.
A felmérésben szereplő 59 intézmény összesen 602 gyermeket lát el. A számadatok szerint két iskolában 4–4 diák tanul, tizenegy iskola működik 5 tanulóval, öt iskolának 6 tanulója van, kettő 7 diákkal működik, egy intézménynek van 8 tanulója, három iskolának 9, ötnek 10, nyolcnak 11, két iskolában 14 diák, nyolcban 15 és hét intézményben 16 diák tanul. Az intézmények csaknem mind vidéken találhatók, kivételt képez egy hat diákkal működő naszódi iskola, valamint egy besztercei óvoda, ahol 11 kisgyermeket oktatnak. A tanintézetek közül 48 nem rendelkezik egészségügyi engedéllyel, néhányban még vezetékes víz sincs, és 24 intézmény magánházban működik.
A magyar oktatás helyzetét egyelőre csak kis mértékben veszélyezteti az összevonás, a magyar pedagógusoknak azonban egyéb veszélyekkel is szembe kell nézniük – tudtuk meg Balázs Dénes tanfelügyelőtől.
– Nagysajón sajnos megszűnt az elemi iskola, mivel ott összesen 2 magyar gyermek maradt. Ezeket átíratták a román tagozatra, a nyugdíjazás előtt álló tanító helyzetét pedig csak oly módon tudtuk megoldani, hogy ezentúl román osztályt fog tanítani. Somkeréken mindössze egy magyar gyermek maradt, őt Bethlenbe íratták magyar iskolába – mondta a tisztségviselő, aki ugyanakkor jó hírrel is szolgált: Besztercén a 13-as óvodában sikerült magyar napközis csoportot indítani, amelynek címzetes óvónői állását a július 15-ei versenyvizsgát követően el is foglalhatja bármely, sikeresen pályázó pedagógus. Arról is beszámolt: Bethlenben sajnos meg kellett szüntetni egy tanítói állást, az óvodát pedig csak oly módon sikerült megmenteni a felszámolástól, hogy a magyar csoportba román gyerekeket írattak be.
– Sajnos, a gyermeklétszám folyamatosan apad – hívta fel a figyelmet a szomorú tényekre a tanfelügyelő. – Az utóbbi időben sokat beszélgettem a megye lelkipásztoraival, hogy felmérjem a helyzetet. Közölték velem, hogy a megkötött házasságoknak a 80 százaléka vegyes házasság. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a szórványmagyarságra nézve: a vegyes házasságból született gyermekeket csak a legritkább esetben íratják magyar óvodába, aztán iskolába. És a körforgás nem szűnik meg, hiszen ha egy gyermek, majd fiatal román tagozaton végez, akkor nagyon nagy valószínűséggel román nemzetiségű házastársat fog választani magának, és a gyermekeivel ugyanez lesz a helyzet. A pedagógusokra hárulna a feladat, hogy meggyőzzék a szülőket: ne írassák román intézménybe a gyermekeiket – mondta a tanfelügyelő, aki szerint a jövő egyik nagy feladata lesz ez a fajta meggyőző munka. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy sokan visszaélnek a fakultatív magyar oktatást biztosító lehetőségekkel is.
– Vegyük példának Óradnát, ahol egy nyugdíjas tanítónő oktatja a magyar nyelvet és irodalmat, heti két órában. Hiába tartanak számon 100 olyan gyermeket a faluban, aki magyarnak vallja magát, ha nem tudnak összegyűjteni 10 gyermeket egy magyar óvodai csoport beindításához. Az óradnai elemi iskolában hét gyermek tanul... Hasonló a helyzet Lekencén is, ahol félnormával alkalmazott pedagógus tanít magyart. Ha összegyűlne 15, vagy akár csak 10 gyermek is, rögtön lehetne magyar csoportot indítani bármelyik óvodában vagy iskolában. És ha egy csoport elindul, akkor azt nagy eséllyel lehetne tovább vinni legalább általános iskoláig, és akkor már a szülő is könnyebben íratná át a gyermeket a legközelebbi magyar iskola ötödik osztályába. Sajnos azonban a példaként említett helységekben az a gyakorlat, hogy a szülők felveszik a fakultatív magyar órahallgatásért járó támogatási összeget, és közben román iskolába, óvodába járatják a gyermekeket. A gyereklétszám pedig egyre apad, Szentmáté az egyetlen falu, ahol stagnálás tapasztalható – összegezte a helyzetet a tanfelügyelő. Megtudtuk: a magyardécsei iskola, ha nehezen is, de egyelőre fenntartható.
Pozitív példáról is beszámolhatunk, Vicén ugyanis már három éve sikerült bebiztosítani a magyar oktatás folytonosságát. – Azért hoztuk létre három évvel ezelőtt a Bástya Egyesületet, hogy ide tudjuk hozni tanulni a csángó gyermekeket, és ne szűnjön meg a magyar iskola – mondta el lapunknak Lapohos Ella, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola irányító tanára. – Tavaly összesen 44 gyermek járt az vicei iskolába a Bástya Egyesület szórványbentlakásából, ezek nagyrésze csángó, és volt 16 ingázónk is a környékbeli falvakból, Magyarborzásról és Mezőveresegyházáról. Tizenkét nyolcadikosunk végzett ugyan, de legalább annyian jönnek a helyükbe, tehát a gyereklétszámmal nem lesz gond idén sem. Nem nehéz viszont megállapítani, hogy a csángó gyermekek nélkül nem tudnánk külön osztályokat működtetni. Így az elemi tagozaton megmaradhatott a két tanító, általánosban különálló osztályaink vannak, legalább 10 gyermekkel, de esetenként akár 16 diákkal is – összegezte törekvéseiket az irányító tanár.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti összefogásra buzdított Semjén Kolozsváron
Új szakaszba léptek a magyar–román kapcsolatok?
Európai uniós mintájú autonómiát tart elképzelhetőnek Romániában is Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese, aki szombati kolozsvári látogatásán a nemzeti összefogás fontosságát hangsúlyozta. Semjén Zsolt az RMDSZ elnökének, Markó Bélának meghívását elfogadva jelölte ki romániai látogatása egyik állomáshelyéül Kolozsvárt, ahol az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) szombati ülésére volt hivatalos. A városba érkező miniszterelnök-helyettest és kíséretét a magyar konzulátuson fogadta Szilágyi Mátyás főkonzul. A küldöttség első útja a Házsongárdi temetőbe vezetett, ahol koszorúkat helyeztek el Kós András szobrászművész sírján, az iktári gróf Bethlen (Bánffy) család, valamint Dsida Jenő kriptájánál. Semjén Zsolt Tőkés Lászlóval is találkozott, vasárnap Gyulafehérváron Jakubinyi György érsekkel tárgyalt, majd Verespatakról nyilatkozott.
A Házsongárdi temetőben a miniszterelnök-helyettest kalauzoló Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet az általa igazgatott Házsongárd Alapítvány céljairól beszélt: a történeti értékeket képviselő sírok, kripták megmentéséről, gondozásáról, a vállalt feladatok megvalósításának nehézségeiről. Megnyitotta a sokat próbált, kifosztott, meggyalázott, de már restaurálás alatt álló, Bánffy néven ismert, iktári Bethlen kriptát is. Ennek kertjében a hant nélkül maradt régi sírköveket kezdte összegyűjteni az alapítvány. Semjén Zsolt tudomást szerzett a néhány napja elhunyt Kós András sírjának feldúlásáról is. A Házsongárdi temetőnek az európai kulturális örökség részévé kell válnia – nyilatkozott a későbbiekben a politikus.
A nagymúltú temetőben tett látogatását követően Semjén Zsoltot a magyar konzulátus protokolltermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) látta vendégül.
– Áttekintettük az EMNT és a Magyar Köztársaság kapcsolatát, a cél az összmagyar összefogás kell hogy legyen, amelynek az RMDSZ és az EMNT együttműködése jó alapot adhat. Tőkés László személye iránytűként szolgál – jelentette ki Semjén Zsolt.
– Üzenetértékű, hogy OrbánViktor miniszterelnök első hivatalos útja Lengyelországba, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettese pedig Romániába vezetett, ami megelőlegezi a mi egyezségkeresésünket a román féllel. Az EMNT kész a román–magyar együttműködést építeni – nyilatkozta Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament új alelnöke.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Dávid László rektor és Tonk Márton dékán fogadtak a magyar kormányfő helyettesét, aki az RMDSZ–EMNT társelnökségével létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum tagjaival találkozott.
– A helyszín megválasztása nem volt véletlenszerű, a magyar kormány támogatása révén létrehozott Sapientia EMTE ugyanis az erdélyi magyar felsőoktatás egyik legfontosabb intézményévé vált – emelte ki Markó Béla, a szövetség elnöke.
– Régóta várunk már erre a kormányváltásra. Köszönjük a magyar állampolgárság törvényét, a román kormánynak és az államelnöknek pedig ezirányú pozitív magatartását – hangsúlyozta Tőkés László. – Az Európai Unióban a határok légiesednek, hiszen Trianon gyógyításában gondolkodunk. A Romániában végrehajtott erőszakos homogenizációs politika, a települések lakossági arányának szándékolt megváltoztatása miatt a Trianon óta eltelt 90 év alatt gyökeresen megváltozott Erdély etnikai térképe. Ezeket a sebeket ideje orvosolnunk, nem maradhatunk a XX. század foglyai – jelentette ki az EP új alelnöke.
Az állampolgársági törvény egyesíti a magyar nemzetet
Semjén Zsolt megköszönte az erdélyi magyarságnak, hogy gyűjtést indított a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére. – Az anyagiak mellett ez nagy lelki segítség a kárvallottaknak – emelte ki a politikus.
A magyar állampolgárságot egyéni kérelem alapján, gyorsított eljárással megkaphatja az az igénylő, akinek ősei valamikor magyar állampolgárok voltak, és aki beszéli a magyar nyelvet, jelentette ki a magyar kormányfő helyettese. Semjén elmondta: a magyar nemzet törvény formájában is szembenézhet a trianoni katasztrófával, fejet hajthat azok előtt az emberek előtt, akik az életüket, a szabadságukat áldozták, hogy a magyarságot megtartsák, és a határontúli területeken is megőrizzék a magyar kultúrát és a magyar történelmi sorsközösséget. A történelmi igazságot kimondva, Magyarország a körülötte létrejött országokkal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ehhez kapcsolódik értelemszerűen az az állampolgársági törvény, ami lehetővé teszi azt, hogy a világon bárhol, így a Kárpát-medencében élő magyarok úgy lehessenek magyar állampolgárok, hogy ne kelljen elhagyniuk szülőföldjüket. Ezáltal a magyar nemzet, amely mindig is egy volt nyelvében, kultúrájában, történelmében, most végre közjogi értelemben is egyesülhet, az állampolgársági törvény által – hangsúlyozta Semjén Zsolt.
Az állampolgársági törvényt a magyar országgyűlési képviselők 97,7 százaléka megszavazta, Gyurcsány Ferencet és két tettestársát leszámítva – emelte ki a politikus, hangsúlyozva, hogy ez a törvény nem tartalmaz megszorításokat, szavazni viszont magyarországi lakcímkártya birtokosaként lehet.
Magyar–magyar kapcsolatok, autonómia
Semjén Zsolt arról tájékoztatott, hogy a magyar–magyar kapcsolatok felfrissítése érdekében júliusban összehívják a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), amelynek tevékenysége a Gyurcsány-kormány idején szünetelt. Hasonló céllal ül össze a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Tanácsa is.
A magyar kormányfő helyettese üdvözölte az RMDSZ-nek és az EMNT-nek a magyar egység szellemében fogant tárgyalásait, kiemelte az erdélyi magyarság egységes politikai megjelenésének szükségességét. Elmondta: a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy a határon túli magyar politikai vagy kulturális szervezetek belső ügyeibe beavatkozzon. A magyar államnak az a partnere, akit az erdélyi magyar közösség bizalmával támogat, akár a parlamentben, a kormányban vagy az önkormányzatokban – jelentette ki.
A küldöttség megkoszorúzta Márton Áron szobrát
– Az álláspontunk mindig is az volt, hogy a minél szélesebb körű autonómiát támogassuk, azaz a kulturális autonómiát a szórvány, és a területi autonómiát a tömbmagyarság esetében, mindezt természetesen alkotmányos keretek között, a nemzetközi jogszabályoknak megfelelően. A leghatározottabb álláspontom az, hogy ha ilyen autonómiák megilletnek több népcsoportot is az Európai Unióban, a magyarság sem lehet másodrangú ebben a tekintetben – jelentette ki Semjén Zsolt.
Budapest támogatja Románia Schengen- tagságát
Traian Băsescu államelnök pozitívan viszonyult a magyar állampolgársági törvényhez, amely román mintára készült. Miként Románia megadta ezt a lehetőséget a moldáviai polgároknak, úgy a Magyar Köztársaság is felajánlhatja az állampolgárságot a határain kívül élő magyaroknak – jelentette ki Semjén Zsolt. Bukarestben elhangzott, hogy a 2011-es soros uniós elnöki tisztség betöltése idején Magyarország támogatni fogja Románia azon törekvését, hogy felvételt nyerhessen a Schengen-államok sorába. Turisztikai, energetikai kérdésekben is együttműködésre törekszik a két ország, hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes, aki szerint ezek a tárgyalások a bizalmi együttműködés kezdetét jelentik, amelyből kiindulva más területeken is konszenzusra lehet majd jutni.
Kolozsvári látogatása záró mozzanataként Semjén Zsolt és kísérete megkoszorúzta Márton Áron püspök szobrát, majd megtekintette a Szent Mihály- plébániatemplomot.
Semjén Gyulafehérváron: nem akarjuk az aranybányát
Vasárnap Semjén Zsolt részt vett a gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházban Jakubinyi György római katolikus érsek által celebrált misén. A szertartást követően a miniszterelnök-helyettes Jakubinyi Györggyel és a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség képviselőivel a romániai felekezeti oktatásról, a magyarországi egyházpolitika tervezett változásairól, és a keresztény értékek európai képviseletéről tárgyalt.
Magyarország azt szeretné, hogy ne valósuljon meg a verespataki aranybánya-projekt, hiszen nem garantálják a környezetvédelmi biztonságot, mondta vasárnap Gyulafehérvéron Semjén Zsolt, aki szerint ebben a kérdésben meghatározóak a román törvények, a környezetvédelem és az erre vonatkozó nemzetközi jogszabályok. – Ez nem román–magyar probléma, hanem környezetvédelmi, amely egyformán érinti a románokat és a magyarokat, Romániát és Magyarországot. Ebben az ügyben további tárgyalásokra van szükség – hangsúlyozta a kormányfő-helyettes.
Szabadság (Kolozsvár)

Nincs politikai akarat a multikulturalizmus megvalósítására Kolozsváron
Minden jel arra utal, hogy hiányzik a politikai akarat a multikulturalizmus megvalósítására Kolozsváron, az alábbiakban ezeket venném sorra. Mindjárt egy kérdéssel lehetne kezdeni: a magyarság mely kérése, elvárása, igénye teljesült, amióta Sorin Apostu a polgármester, pontosabban 2009 februárja óta? Rövid a válasz: egyik sem. Vegyük tehát sorba a tényeket, kérdések és rájuk adott válaszok formájában.
Kikerültek a még 2002-ben elfogadott, városi tanácsi határozatban rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem.
A város műemlék épületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem.
Nyomtattak hivatalos turisztikai tájékoztató anyagokat magyarul? Nem.
A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelennek? Nem. (Kivételt csak a Pécsi Napok kolozsvári megrendezése képezett.)
Van magyar tartalom a városháza honlapján? Nincs. (A saját költségen felvállalt fordítás, korrektúrázás a végénél tart, nemsokára átadják adatrögzítőkön az anyagot Apostunak, de erre az alábbiakban részletesebben kitérek.)
A város új utcáinak az elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve se került vissza! Ha valakinek tényleg zavarta a fülét a szerzett immunhiányos tünetegyüttesre (AIDS –SIDA) utaló családnév, akkor miért nem cserélik le a Sextil Puşcariu utca nevét is?
A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Nem.
A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem.
A Városházi Közlönyben van magyar oldal? Nincs.
Rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!) a Főteret valósággal megmocskolták.
A többi pont egyelőre nem aktuális.
Tehát itt tartunk az április végi egyeztetés után két hónappal. Meddig várunk még?
Igaz, elkezdték, s előbb-utóbb befejezik a Mátyás-szoborcsoport restaurálását. Ez nem volt külön kérés, de azért mégse kicsi dolog. De ezt lehet-e tekinteni Apostu érdemének, ugyanis a pénzt a román és a magyar kormány, nem pedig a helyi önkormányzat adja?
Úgy tudom, utolsó szakaszába jutott a városháza honlapja (www.primariaclujnapoca.ro) egy részének magyarra fordítása, szakemberrel történő átnézetése, megszerkesztése. Nos, ezt is nekünk kellett felvállalnunk, ingyen, ugyanis válság van, az önkormányzatnak nincs pénze ilyesmire. Pedig ez is elsősorban politikai akarat kérdése lenne.
Nos, miért mondom azt, hogy nincs politikai akarat a multikulturalizmus megvalósítására? Egy konkrét példa: a honlap magyar tartalmának kérdése.
Csoma Botond, a tanácsi frakció vezetője, aki felvállalta ezt az ügyet, és a Kolozs megyei RMDSZ szerintem legjobb esetben naiv, ha azt hiszi, hogy év végéig az általuk elkészített tartalom felkerül a hivatalos városházi weboldalra. Pontosabban csak akkor kerül fel, ha az RMDSZ-re valami miatt NAGY SZÜKSÉG LESZ, például, ha bizalmatlansági indítvány során feltételként szabják meg ezeknek az ügyeknek a nyélbe ütését.
A napokban jártam a városházán, s a honlap ügyében illetékes két vezető tisztségviselővel beszélgettem. Az egyik nyíltan azt mondta, hogy a polgármester álláspontja a következő: a magyarok a Google translate segítségével oldják meg az ügyet, és kész. Akinek nem felel meg a fordítás, az használja a fordítás javítása opciót, s a következő felhasználó majd a jó változatot olvassa. Ezek hallatán majdnem leestem a székről. Ez a polgármester álláspontja, ezt mondta nekem, amikor nemrég beszéltem vele erről – hangoztatta a vezető tisztségviselő. Amikor kollégáját kérdeztem szintén erről, akkor előbb egyeztetett az előbbivel, s azt mondta: újságírónak hivatalos válaszadáshoz írásban kell az intézményhez fordulnia.
Forgatókönyvet készítettem ebben a kérdésben. Íme.
Leadják a honlap magyar fordítását tartalmazó adathordozókat (CD-ket és/vagy DVD-ket). Nem szabnak határidőt (akárcsak az április végi tárgyalások során – öreg hiba), majd meglátjuk, mi lesz alapon. S akkor elkezdődik a huzavona: tárgyalni kell a honlapot üzemeltető céggel az új oldalak esetleges feltöltéséről. Vajon nem túl nagy az állomány, hogy terhelje a szervert?
Ezzel eltelik 1–2 hét. S ugye, júliusban hogyan is lehetne ilyesmit megoldani? Hol egyik, hol pedig másik van pihenőszabadságon. Igen, és ne feledjük a pénz kérdését sem. Az eredeti szerződésben bizonyára nincs benne az, hogy új, ebben az esetben magyar nyelvű oldalak kerülnének fel. Jelentkeznek a gondok: nincs pénz a többletmunka elvégzésére, ki kell bővíteni a szerver kapacitását, a sávszélességet, miegymás. Ha az RMDSZ adna erre is pénzt, akkor azt fogják mondani, át kell nézniük az anyagokat.
Mindezekkel eltelik augusztus. Szeptemberben az lesz a sláger, hogy a tartalomnak ki kell kerülnie angolul is. Ja, s persze, nincs pénz fordításra. Továbbá ne feledjük a németet és/vagy a franciát sem. Eltelt október is. Sőt, már november végén járunk. Na, és akkor decemberben jön a Mikulás, az Angyal, az Újév. Tehát: majd jövőre.
Időhúzás esetén mit tehet a Kolozs megyei RMDSZ? Durvuljon be.
Elsősorban leadáskor kérjen konkrét határidőt (nem úgy, mint áprilisban a 11+2 pont tárgyalásakor!), arra vonatkozóan, hogy a magyar nyelvű tartalom mikor kerül ki a városháza honlapjára. A határidő legyen 2 hét. Ha ez eltelt, akkor a következő lépéseket kellene megfontolni. Az első tanácsülésen László Attila vagy Csoma Botond szólaljon fel, s mondja a következőket:
„Nézze, polgármester úr, úgy gondoljuk, hogy konkrét lépéseket kell tenni a város multikulturális jellegének megvalósítására. Novemberben leadtuk a 11 pontot, április végén egyeztettünk, beszéltünk. Előkészítettük az első lépést, saját emberekkel és költségen lefordítottuk a honlap egy részét. Különböző kifogásokat találtak. A műemlékekre nincs kitéve a többnyelvű tájékoztató felirat. A város bejáratánál nincs többnyelvű helységnévtábla, habár 2002-ben elfogadott tanácsi határozat rendelkezik erről. Nincsenek magyar nyelvű tájékoztató szórólapok, brosúrák. Az utcák 18–20 százalékát nem nevezték el magyar személyiségekről, még próbálkozás se történt ilyen irányban. Mi több, a Dsida Jenő utca nevét megváltoztatták. A Városházi Közlönyben most sincs semmilyen magyar tartalom. Éppen ezért meggyőződésünk, hogy nincs politikai akarat a multikulturalizmus megvalósítására Kolozsváron. A többnyelvűség csupán egy üres szlogen. Éppen ezért hallatni fogjuk hangunkat belföldön és külföldön egyaránt. Így kérjük/kijelentjük:
A. Mi is találkozni akarunk valamennyi, Kolozsvárra látogató nagykövettel, diplomatával, külföldi üzletemberrel.
B. Nem tudunk együttműködni Önnel, míg ezek a kérdések határidőre meg nem oldódnak, tehát városi tanácsi jelenlétünket fölöslegesnek találjuk.
C. Minden hónap első hétfőjén tüntetést szervezünk a Főtéren, itt nyújtom be az erre vonatkozó kérvényt. Addig tüntetünk –, akárcsak a biciklisek –, ameddig ezek a kérések teljesülnek.
D. Felvonulásokat szervezünk.
E. Újratárgyaljuk a helyi megállapodást. Ugyanakkor arra kérjük az RMDSZ központi vezetőségét, függessze fel a politikai együttműködést központi szinten is, ugyanis Kolozsvár kulcsfontosságú számunkra.
Mindezek mellett levélben kell fordulni Emil Boc és Markó Béla pártelnökökhöz, Kolozsvár valamennyi testvérvárosának polgármesteréhez és városi tanácsához.
De vajon csak a Demokrata- Liberális (PD-L) részről, vagy az RMDSZ részéről sincs valós politikai akarat? Az érdekvédelmi szervezet részéről csak kampány az egész, ezért nincs tényleges előrelépés? Valaki fél valamitől?
Az is felötlött bennem, hogy a kolozsvári és erdélyi román politikai és kulturális elitet mintha teljesen hidegen hagynák a multikulturalizmus eszményének az aktív működését szavatoló önkormányzati intézkedések, pontosabban ezek hiánya. Ilyen megközelítésből ismét csak magyar sirám a sok kérés, a 11 pont, s a plusz kettő. De vajon létezik-e aktív kommunikálás a többség fele ilyen vonatkozásban? Szerintem nem. Mi több, sejtésem szerint egyes helyi RMDSZ-es politikusok összekacsintanak a többség vezető beosztású képviselőivel: „Hagyd csak, haver, ezek itt hőzöngenek, mi meg úgy teszünk, mintha csinálnánk valamit, s mindenki megkapja a pénzét, minden rendben lesz. Lazulj el!”
Amennyiben sikerül magunk mellé állítanunk kiemelkedő kolozsvári és erdélyi értelmiségieket, a város néhány díszpolgárát például, akkor nyert ügyünk lehet. Ellenkező esetben, főleg ha nincs komoly, központi szintű politikai háttér, ezt is kis helyi magyar nyavalygásként kezelik, s ráhúzzák a vizet.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Cserkészévnyitó
Szatmár megye – Szeptember 18–án, szombaton 13 órai kezdettel a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium épületében (Cosbuc utca 2. szám) tartja meg a Dsida Jenő Cserkészcsapat cserkészévnyitóját — tudtuk meg a csapatvezetőtől, Boga Ferenctől.
Az évnyitóra a cserkészek minden érdeklődőt és leendő cserkészt szeretettel várnak. erdon.ro

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Pusztul a Házsongárdi temető
A Kárpát-medence történeti szempontból egyik legfontosabb sírkertje a kolozsvári Házsongárdi temető. A csupán területileg védett sírkert értékei szinte hétről hétre fogyatkoznak – írja a műemlékem.hu magazinja.
„A 2004-ben megjelent romániai műemlékjegyzék „B” kategóriás védelemben részesítette a Házsongárdi temetőt, vagyis a területe védett, azonban az egyes síremlékek védtelenek. Tavasszal a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társasággal közösen 250 sírt mértünk fel és dokumentáltunk, majd kértük az egyedi védelmüket, azonban ez a történetileg értékes állománynak kevesebb mint az egyötöde” – mondta el a műemlékem.hu-nak Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója. Hozzátette: ugyan civil szervezetük már 1999 óta küzd a síremlékek és a temető megőrzéséért, az egyedi védelmek benyújtása óta elmérgesedett a korábban jó viszony a temető fenntartójával. Szinte hetente tűnnek el sírkövek, vagy síremlékekhez tartozó szobrok, kovácsoltvas kiegészítők. „A folyamatos munkálatok miatt csaknem mindig vannak embereink a temetőben, így felügyelik is azt, hiszen nem csupán a viráglopás mindennapos, de fémszobraink, értékes köveink is állandó veszélyben vannak” – jelentette ki Tőkés Erzsébet.
A Házsongárdi temetőt 1585. május 11-én alapította a kolozsvári közgyűlés, hogy a kezdődő pestisjárvány jövendő áldozatait eltemethessék. Az egykori kis dinnyeföld hamar szűkösnek bizonyult, ezért a domboldal irányában bővítették tovább. Mivel városi köztemető, vallástól függetlenül bárki idetemetkezhetett.
A 18. században lutheránus, a 19.-ben zsidó sírkerttel bővítették. „Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál” – írta a temetőről Széchenyi 1821-ben. A honvédsírkertet a 20. század elején nyitották meg. Egy 1911-es felmérés során még hatvanhét 1700 előtti sírkövet írtak össze a temetőben, amelyek közül a legrégebbi 1586-ból származott.
Ám a temető nem csak a kora miatt értékes, több száz magyar történelmi és irodalmi személyiség sírja található benne. Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly is itt nyugszik.
„Amikor tizenegy éve gondozni kezdtük a temetőt, nagyon sok volt az elgazosodott sír” – mondta Tőkés Erzsébet. „Ezeket megtisztítottuk. Pályázati pénzekből, családi hozzájárulásokból és adományokból sikerült helyreállítani a temetőbejárat arculatát meghatározó Sigmond-mauzóleumot, a Jósika-kriptát, a bethleni Bethlen kriptát, a Béldi-kripta tetőszerkezetét és folyamatban van az iktári Bethlen-kripta valamint a Berde-kripta külső restaurálása.”
tortenelemportal.hu/muemlekem.hu, Erdély.ma

Nemzet közti híd a Reménység Szigete
Az Erdélyi Gyülekezet által létrehozott Emlékkertben gyújtottak gyertyát halottaik emlékére a hazánkban élő határon túliak
Kőbányán emlékeztek tegnap a Magyarországon élő erdélyiek a halottaikra. Az Erdélyi Emlékkertben felavatták és megszentelték Dsida Jenő, Károli Gáspár, Pázmány Péter és Tamási Áron arckép-domborművét. Az idén is erdélyi halottakért gyújtottak gyertyát a hazánkban letelepedett külhoni magyarok Kőbányán, az Erdélyi Gyülekezet által két éve létrehozott Erdélyi Emlékkertben, amely a Reménység Szigete elnevezéssel létrehozott karitatív, kulturális és oktatási központ területén helyezkedik el. A Magyarországon élő – gyakran már idős – erdélyiek számára nem mindig könnyű eljutni a szülőföldben nyugvó hozzátartozóik és barátaik sírjához. A református gyülekezet ezért létrehozott egy virtuális temetőt. A háromnegyed körívet alkotó emlékhely 16 szelvényből (külön emlékhelyből) áll, a 16 erdélyi régiónak megfelelően. Ezek mindegyikén több száz emléktábla elhelyezésére van mód. Minden régió szellemiségét, történelmi szerepét, értékeit a régió tíz-tíz nagy szülöttét felidéző gondolatok és bronz plasztika képviseli. Az idei Erdélyi Halottak Napja alkalmából hétfőn újabb arckép-domborműveket avattak fel és szenteltek meg Erdély nagyjainak, ezúttal Dsida Jenő, Károli Gáspár, Pázmány Péter és Tamási Áron emlékére. Az emlékezők tegnap úrvacsorás istentiszteleten, majd katolikus szentmisén is részt vehettek. Az előbbin Zalatnay István, a református gyülekezet vezető lelkésze szolgált, az utóbbit az idén Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspök, Gergely István volt csíksomlyói plébános és a kolozsvári, ferences rendi Bakó Béla „Pál atya” celebrálta.
Az Erdélyi Halottak Napján részt vett Németh Zsolt külügyi államtitkár, a gyülekezet tiszteletbeli főgondnoka is, aki a Reménység Szigete jelentőségét emelte ki lapunk kérdésére. Mint emlékeztetett rá, 1990-ben az Erdélyi Gyülekezetet az ő édesapja, Németh Géza református lelkész alapította. „Ezért az Erdélyi Halottak Napja számomra mindenekelőtt édesapámról szól, illetőleg arról a munkáról, amely ennek a »szigetnek« a jóvoltából zajlik. Hiszen 1992-ben ez az egykori orosz laktanya vált a Reménység Szigetévé, majd lett összekötő kapocs Magyarország és Erdély között. Olyan kapocs, amely nagyon sajátos színfoltja Magyarország és Erdély kapcsolatának, s amely arra figyelmeztet, hogy a magyarság igazából úgy képes megmaradni, hogy ha keresztény alapokra építkezik. Ugyanakkor figyelmezteti a keresztény egyházakat és a híveket is, hogy mindenekelőtt a nemzetünkhöz tartozókat kell szolgálni, mert egészen napjainkig nagyon nagy nehézségekkel kell szembesülniük a kisebbségi sorba taszított magyaroknak” – mondta az államtitkár, majd megjegyezte, hogy a határon túli egyházak ezt a feladatot nagy elkötelezettséggel végzik el. Magyar Hírlap

A kolozsvári Polis Kiadó a könyvvásáron
Dávid Gyula, a kiadó vezetője nyilatkozik lapunknak: – Az idei könyvvásárra a következő kiadványokkal jelentkezünk: Csőgör Lajos börtönévei (1949-1955).Összeállította és a bevezeté visszaemlékezést írta Csőgör István. Benkő Samu kíséré tanulmányával, DVD-melléklettel. Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, a második világháború utáni évek romániai magyar közéletének kimagasló személyisége 1949-1955 között egy utólag meghozott adminisztratív ítélet következményeként, majd egy hazaárulási per vádlottjaként hat évet töltött különböző romániai börtönökben. 1994- ben készült vele az a nagyszabású videointerjú, amelyből a börtönéveit visszaidéző, mintegy két órát kitevő rész olvasható ebben a kötetben (és tekinthető meg a mellékelt DVD-lemezen). A kötet végén néhány alapdokumentum fakszimilében is megtalálható.
Másik könyvünk bizonyára nagy sikernek örvend majd. Az Estharangok. Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival jelent meg. Dsida Jenő költészetének egyik meghatározó témája a hit, a valláshoz és annak örök értékeihez való kötődés. Éteri és mégis emberi ez a viszony az Örökkévalóval, s közöttünk való létének földi jelképeivel: a templommal, a harangzúgással, a szentekkel, akik egyfajta hidat képeznek számunkra a Feléje való törekedésünkben. Jelen kötetben Dsida 38 verse olvasható, ezek közül került ki az a 19, amelyek a grafikust a gondolatokat kifejező alkotásokra ihlették. A kivételes gonddal készült kötettel a Polis Könyvkiadó a 75 éves Deák Ferencet is köszöntötte. Lőrinczi László: Az alázat ünnepei című, válogatott műfordításokat tartalmazó könyve kétnyelvű kiadás. Egy gazdag és termékeny műfordítói pálya "névjegykártyája" ez a kötet, amelyben a ma kilencvenkettedik éves, Szardínia szigetén élő szerző tizenegy költőt szólaltat meg magyarul: olaszokat, franciákat, angolokat, spanyolokat, románokat, versenyre kelve nemegyszer ismert és elismert költő- műfordítótársakkal. A kötetben Giacomo Leopardi, Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Filippo Tomasso Marinetti, Cesare Pavese, Guillaume Apollinaire, T. S. Eliot, Edgar Allan Poe, Federico Garcia Lorca, Tudor Arghezi és Mihai Eminescu eredeti költeményeit is megtalálja az olvasó. A kötetet Soó Zöld Margit négy grafikája gazdagítja. Az én vándorlásom. Horváth István emlékezete. Szerkesztette Nagy Pál. Egy évvel ezelőtt emlékezett meg írótársadalmunk Horváth István születésének centenáriumáról. Magyarózdon született és 1977-ben Kolozsváron hunyt el, tragikus körülmények között. "A paraszti mikrokozmosz mélyrétegeinek súlyos örökségével indult el" – írja róla Nagy Pál –, dél-erdélyi falujából, menekültként, s "a népi ihletettség tiszta forrásaitól félre nem kanyarodva, változó világunk sokasodó, bonyolult jelenségeit" megértve és költőileg birtokba véve vált a 20. századi magyar irodalomban méltán számon tartott költővé, elbeszélővé és múltba tűnő faluja százados értékeinek monografikus megörökítőjévé. A kötet – gazdag képanyaggal – életét és írói pályáját eleveníti fel esszéken, kritikákon és kortárs visszaemlékezéseken keresztül. Cseke Gábor: Szerpentin vándora című könyve "szigorúan válogatott verseket" tartalmaz, melyeket a költő 1967 és 2010 között írt. Cseke Gábor tavaly megjelent önéletrajzi vallomása, a Jelentések magamról tanúsította már, hogy a szerző kegyetlenül szigorú tud lenni önmagához. Mostani könyvében több mint 40 év költői termését teszi hasonlóan szigorú mérlegre. Ennek az önvizsgálatnak az eredménye a mostani karcsú kötet, amelyet a Szürke rímek című ciklus zár (illetve annak a 199-ből "életre ítélt" 80 darabja). "Legyen a Szerpentin vándora – írja ő maga a bevezető ajánlásban – eddigi költői tévelygéseim felvállalt summája. Igaz, a többit is én magam írtam, nem tagadom meg őket, de már nem kérkednék velük." Egyed Péter: Szellem és környezet című kötete filozófiai esszék és tanulmányok gyűjteménye. A szerző, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófiaprofesszora 2003 óta írott esszéit, tanulmányait foglalta be ebbe a kötetbe. "A könyv – írja ő maga – négy nagy szerkezeti egységre tagolódik, amelyekben megjelenik az alapfilozófiai kutatás, az emberrel és a (biztonságos vagy szétesett) világával kapcsolatos tematika, a szabadság (ezúttal főleg a belső dimenzió felől) és a liberalizmus kérdésköre, végül pedig a magyar filozófia problémái." Álláspontja szerint – N. Abbagnano véleményét osztva – "a filozófiatörténet értelme nem önmagában van, szellemi haszna az, ha a legnagyobbak érveit és gondolkodásmódját megértve, azokat a mi gondolkodásunk elemeiként is hasznosítani tudjuk."
Az utóbbi öt kötetet november 11-én, csütörtökön 17 órakor, a Bolyai téri unitárius egyházközség felújított tanácstermében mutatja be Gálfalvi Zsolt és Dávid Gyula. A jelen lévő szerzők a bemutató keretében dedikálnak. Csőgör Lajos börtönemlékezéseinek könyvét 12-én, pénteken 18 órakor a Kultúrpalota nagytermében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerészettudományi Szakosztályának emlékülése keretében mutatja be dr. Feszt György.
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

Ima a tisztánlátásért – Tőkés László válasza Böjte Csabának
Böjte Csaba testvér Ima az egységért című írásában arra a kérdésre válaszol: „Mit szól ahhoz, hogy Erdélyben lassan három párt is lesz?” (Erdély.ma, 2010. november 8.)
A „harmadik párt” megalakítását kilátásba helyező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nem mehet el szó nélkül azon beállítás mellett, mely szerint a pártalapítás eleve az „egység” megrontását, „acsarkodást” és „széthúzást” jelentene.
Csaba testvérnek az erdélyi magyar egység megteremtésére irányuló föltétlen jószándékához kétség nem férhet. Erkölcsi alapállása is megkérdőjelezhetetlen. Ami az Övé – az az Övé. Egyszemélyes intézményként fejti ki ember-, nemzet- és lélekmentő szolgálatát – azt a Kárpát-medencei kiterjedésű árvagyermek-missziót, mely ügy oldalán mindannyiunkat maga mellett tudhat.
A politikai helyzet megítélésében azonban nem lát tisztán, mint ahogy hozzá hasonlóan nagyon sokan a pártalapítás tervét félreértik, és politikai ellentéteinket merő pártoskodásként és viszálykodásként fogják fel. A tisztánlátás kedvéért – egyebek mellett – látnunk kell a következőket.
- A pártegység – mely Erdélyben az RMDSZ dogmatikus egységében testesül meg – nem téveszthető össze a nemzeti egységgel. Sötét idők rossz emlékét idézi a totalitárius rendszerek által kikényszerített föltétlen egység valamikori ideológiája és gyakorlata.
- A politikai pluralizmus a demokrácia lényegéhez tartozik. A többpártiság nem az ördögtől való. A kommunista és a posztkommunista pártok ellenében valamennyi posztszovjet országban üdvös dolog volt létrehozni a jobboldali, illetve nemzeti, keresztény pártokat. Ezt ma már senki sem kérdőjelezi meg.
- Összefogás is csak különböző alanyok – egyéniségek, csoportosulások, erők és pártok – között jöhet létre. Ezt fogalmazza meg példás formában az „egység a különbözőségben” demokratikus és ökumenikus alapelve. A nem egyszer hamisnak bizonyuló, monolitikus egységet nem szabad tehát összetéveszteni az egészséges plurális összefogással. – Ez utóbbira törekszik az EMNT.
Ezen fogalmi és elvi jellegű tisztázásokat követően, Böjte atya érveinek mentén még a következőket kell tisztáznunk. - Mindenkivel nem lehet jóban lenni. Dsida Jenő szerint „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”.
- Pál apostol tanítását is meg kell szívlelnünk: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?; vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?” (2. Kor. 6,14-15)
- Merő képtelenség volna Orbán Viktort – az „egység” nevében – arra ösztönözni, hogy összefogjon Gyurcsánnyal. - Boldog emlékezetű Márton Áron erdélyi püspököt éppen az emelte a nagyok sorába, hogy hitének és Krisztus parancsának engedelmeskedve nem kötött elvtelen szövetséget korának hatalmasaival, és szakítani tudott a Magyar Népi Szövetség nemzetvesztő politikájával. Ebben az értelemben „egységbontó” nemzeti kiállása világló példaként szolgál az utókor számára, és az EMNT is követi Őt példamutató tisztánlátásában. Mindezeket számba véve és megfontolva, tanulságképpen hadd idézzük Ady Endre szavát: „Akarom, tisztán lássatok!”
És a hiteles összefogás szellemében, hadd imádkozzunk együtt: a tisztánlátásért!
Brüsszel, 2010. november 10.
Tőkés László – református lelkipásztor, az EMNT elnöke, Erdély.ma

Házsongárdi temető: hatósági fellépést sürgetnek
Már-már mindennaposnak mondható a sírgyalázás a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Amellett, hogy néhány órával a temetést követően eltűnnek a koszorúk a sírokról, egyre gyakrabban fordul elő, hogy síremlékeket rongálnak meg. A Házsongárd Alapítvány a hatóságok segítségére számít, hogy mire az UNESCO védetté nyilvánítja a műemlék sírokat, legyen még mit óvni. A magyar diplomácia is sürgeti a hatóságok közbelépését – közölte csütörtöki kolozsvári látogatásán Füzes Oszkár nagykövet.
„Tegnap is kétszekérnyi sírkövet törtek össze a Házsongárdi temetőben. Feltehetően a sírhelyet birtokló család tette ezt, azonban még nekik sincs joguk engedély nélkül műemlék sírokat lebontani” – tájékoztatta Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke csütörtökön Dsida Jenő sírjánál a Kolozsvárra látogató Füzes Oszkárt, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetét.
Tőkés Erzsébet elmondta, a szeme láttára vertek szét egy 18. századi és egy 19. századi sírkövet. „Gyakran teszünk különféle diplomáciai lépéseket a román kormánynál és a kolozsvári önkormányzatnál is, de ennek ellenére nem javul, hanem egyre romlik a helyzet. Rendkívül sürgős és azonnali közreműködést igényel a román állam részéről, hiszen a Házsongárdi temetőben tapasztalt sírgyalázások nem csak a magyar nemzetet érintik.
A kegyeletsértés etnikumtól függetlenül fölháborító” – jelentette ki Füzes Oszkár. Mint ismeretes, mintegy kétszáz síremlék vár arra, hogy az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) a világörökség részeként védetté nyilvánítsa. Füzes Oszkár elmondta, az állam elkezdte a világörökséggé nyilvánítás rendkívül bonyolult procedúráját, de ez évekig eltarthat.
„Óvnék mindenkit attól, hogy ezt a lépést csodaszerként fogja fel, mert ha addig sürgősen nem lépnek közbe a hatóságok, lehet, hogy már nem lesz, amit védetté nyilvánítani” – fogalmazott a diplomata. Füzes ugyanakkor a Krónika kérdésére pontosította azt a korábbi sajtóinformációt, miszerint a rendőrséghez fordult volna a sírgyalázások ügyében. Leszögezte, a magyar diplomácia mindössze az illetékes hatóságok közbelépését sürgeti.
Csütörtöki kolozsvári látogatásán egyébként Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is szóvá tette a Házsongárdi temető ügyét Sorin Apostu polgármesternek. Beszéltek többek között a műemlékké nyilvánítható sírok úgynevezett „háromszázas listájáról”. Kelemen elmondta, a Házsongárd Alapítvány által összeállított lista véglegesítéséhez néhány technikai adatot kell begyűjteni, ebben a munkában részt vállal az RMDSZ két Kolozs megyei képviselője, Máté András és Kötő József, ehhez kérte a polgármester segítségét is.
A kulturális miniszter ugyanakkor felvetette a Házsongárdi temetőben gyakran végbemenő rongálások problémáját, és arra kérte a polgármestert, próbálják megfékezni ezeket, biztosítsák a sírhelyek megfelelő őrzését, hogy azok épségben megmaradhassanak.
Tőkés Erzsébet a temetőlátogatáson arról is beszélt, hogy a műemlékvédők dolgát nehezíti, hogy nem tudják az egyes sírok pontos telekhelyét, mert ezeket az adatokat a temető igazgatósága önkényesen államtitokká nyilvánította, és nem hajlandó információkat kiadni a műemlék sírok hollétéről.
„Diplomataként értetlenül állok a dolog előtt, magánemberként pedig el vagyok képedve” – reagált az információra Füzes Oszkár. A nagykövet elmondta, megvan a technikája annak, hogyan lehet elejét venni a további sírgyalázásoknak, csak akarat kell. Kérdésünkre, hogy a kolozsvári önkormányzat mulasztásának tudható-e be a rengeteg sírgyalázás, Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja leszögezte: nem felelősöket keresnek. „Számunkra az a fontos, hogy az eredmény megnyugtató legyen” – jelentette ki a főkonzul.
Nem csak a műemlék sírok megrongálása jelent egyébként gondot a Házsongárdi temetőben. Immár sokéves „hagyománya” van annak is, hogy a temetés után néhány órával már egyetlen koszorú sem marad a sírokon, s a környező virágárusok kínálják sokadjára eladásra. Hogy ez ne fordulhasson elő, a gyászoló hozzátartozók a temetési szertartás lejártával benzinnel locsolják végig a koszorúkat.
Emiatt azonban nemcsak a sír körüli szag lesz elviselhetetlen, hanem a virágok is hamar elhervadnak.
A temetőőröknek pedig esélyük sincs elejét venni a sírgyalázásoknak, hiszen a 25 hektáros létesítményt két őr felügyeli, miközben a temetőt is felügyelő rendőrőrsön folyamatosan dolgozó hat-nyolc személy közül is egyszerre csupán kettő figyeli a környéket. A temetőt is kezelő Közterület-fenntartó Közhasznú Társaság (RADET) korábban azt javasolta, szereljenek fel a temető több pontjára térfigyelő kamerákat, a beszerzésre azonban az önkormányzatnak nincs anyagi fedezete.
Bálint Eszter, Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Magyarország politikai súlyát veti latba a Házsongárdért
Füzes Oszkár a temető hatékony védelmét kéri a hatóságoktól
Damoklész kardjaként függ a Házsongárd síremlékei fölött a szó legszorosabb értelmében vett megsemmisülés veszélye. Az évszázados emlékeket fenyegető pusztítási gyakorlat napról napra hangsúlyosabban körvonalazódó valósággá vált, nem beszélve a sírokon történő szemétégetésről, a restaurált sírkövek bekormozásáról, a parcella kerítések felszámolásáról. A Kolozsvárra, és ez alkalommal a Házsongárdba is ellátogató Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet megdöbbenéssel vette tegnap tudomásul, hogy a napokban ismét összezúztak egy XVIII. századi sírkövet, amelynek már csak a Házsongárd Alapítvány igazgatója, Gergelyné Tőkés Erzsébet által összegyűjtött maradványait szemlélhette meg. A nagykövet a temető pusztulásának mielőbbi megfékezésére, erkölcsi kötelességük betartására szólította fel a helyi hatóságokat, és biztosított arról, hogy Magyarország teljes politikai súlyával támogatja az erdélyi pantheon megóvását.
Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet a napokban zajló politológus konferencia alkalmából érkezett Kolozsvárra. Ezúttal is betartván immár hagyománnyá vált szokását, Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, valamint Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul kíséretében sétát tett a Házsongárdban, hogy a kegyelet virágait elhelyezze Dsida Jenő sírboltjánál.
Újabb rombolás a Házsongárdban
– Az ilyen mérvű értékrombolás már egyértelműen bűncselekménynek minősül – jelentette ki a magas rangú diplomata, miközben megtekintette az 1700-as, 1800-as évszámokat jelző sírkődarabokat. Gergelyné Tőkés Erzsébet elmondta: a véletlen folyamányaként szemtanúja lehetett az emlékek összedarabolásának, amelyeknek maradványai két szekérderéknyi mennyiséget tettek ki.
– A főkonzul úr folyamatosan nyomon követi a Házsongárdi temető emlékeivel kapcsolatos fejleményeket. Erdély halottainak pantheonjában észlelt, romboló szándékú megnyilvánulásokról Románia legfelsőbb politikai vezetőit is tájékoztattuk. Meglehetősen gyakran teszünk ez ügyben diplomáciai lépéseket – tájékoztatta a Szabadságot a nagykövet. Szilágyi Mátyás kíséretében, Gergelyné Tőkés Erzsébet kalauzolásával Füzes Oszkár megtekintett olyan sírokat is, amelyeket jelenleg szemétégető helyként használnak, illetve egy olyan parcellát, amelynek kerítését eltávolították, majd a felháborodott örökösnek levélben jelezték: a sírkert nem volt a szabályoknak megfelelően elhatárolva.
Kiemelkedő példája a rombolásnak Barkó Ferenc családi sírhelye is, amelynek finom faragású, barokk stílű angyalszobrait elpusztították, központi feliratos darabját eltüntették, a sírépítményt gyakorlatilag teljesen megcsonkították.
– Végtelenül szomorú, de kétségkívül tényszerű megállapításunk, hogy a helyzet folyamatosan romlik. A román hatóságoknak erkölcsi és kegyeleti kötelessége volna az igazgatása alatt álló temető etnikai, avagy politikai megfontolásoktól mentes védelme. A sírok és síremlékek zaklatása mögött vélt, vagy valós anyagi érdekek, akár bosszúállástól vezérelt bűnözői körök állhatnak, a temető védelmének biztosítása pedig azonnali közreműködést igényel a helyi hatóságok részéről. Tisztelettel és nyomatékkal kérem a helyi közigazgatás képviselőit, hogy hatékonyan akadályozzák meg a további sírrombolást – hangsúlyozta a nagykövet.
Füzes Oszkár a Szabadság kérdésére elmondta: Sorin Apostu polgármestert szóban és írásban is tájékoztatta a Házsongárdi síremlékek veszélyeztetett helyzetéről. – Magyarország teljes politikai súlyával mögötte áll a Házsongárdi temető megóvását célzó törekvéseknek – jelentette ki a nagykövet. Amint arról már korábban beszámoltunk, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese júniusban tett kolozsvári látogatásán kijelentette: a temetőnek az európai kulturális örökség (UNESCO) részévé kell válnia. – Az eljárás igen bonyolult, az UNESCO-listára való felvételre az adott ország politikai vezetésének kell indítványoznia az adott emlékeket – válaszolt újságírói kérdésre Füzes Oszkár.
Titkosították a helyrajzi számokat
– A fent említett sírkövek összetöretését a temető igazgatóságának állítása szerint az örökösök rendelték el. Viszont, a temető egésze B kategóriás műemléknek minősül, így ilyen fajsúlyos síremlékeket a családnak sem lenne szabad megsemmisítenie – hangsúlyozta Gergelyné Tőkés Erzsébet. – A védelemre felterjesztett sírok jegyzéke a Kolozs megyei műemlékvédelmi bizottság asztalán fekszik, ugyanis nem tudtunk minden megjelölt emléket a megfelelő helyrajzi számmal ellátni a dokumentációban. Nincs minden parcella feltérképezve, illetve rengeteg sírhely, sírkő gazdátlan, nem egyet a földből kellett kiásnunk – tájékoztatta lapunkat a Házsongárd Alapítvány igazgatója. Újabb problémának minősül, hogy a temető igazgatósága nemrég titkosította a sírok adatait, így a helyrajzi számokat csak az elhunytak közvetlen rokonainak kérésére adják ki.
– Nagymértékű előrelépésnek minősül ellenben, hogy a kulturális szaktárcavezetői támogatás helyi képviseletünk részéről tanúsított segélynyújtással társul. László Attila alpolgármester felvállalta a temető értékei műholdas helyzet-meghatározása kivitelezésének lebonyolítását. Kötő József, az RMDSZ parlamenti képviselője kérelmet nyújt be arra vonatkozóan, hogy a helyrajzi számok legyenek nyilvánosak, illetve készüljön egy másolat a temető-igazgatóság regiszteréről, hogy az esetleges módosításokat majd rögzíteni lehessen. Az elöljárók egyetértettek abban is, hogy a Házsongárd Alapítvány munkája módszeres akadályozásának ügyében is mielőbb cselekedni kell – tájékoztatott Gergelyné Tőkés Erzsébet.
Minisztériumi kérés az önkormányzathoz
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter tegnap Sorin Apostu kolozsvári polgármesterrel is megbeszélést folytatott, amelyben kiemelt fontossággal bírt a Házsongárdi temetőben közel 300 sírhely műemlékké nyilvánítása. – A Házsongárd Alapítvány már összeállított egy listát a műemlékké nyilvánítandó sírokról. Ezt először a területi, majd az országos műemlékvédő-bizottság hagyja jóvá. A polgármestert arra kértem, a temetőt adminisztráló intézménnyel együtt fékezzék meg a rongálásokat, és megfelelőképpen őrizzék a sírkertet. Remélhetőleg ennek jóváhagyása idén lezárul – mondta Kelemen Hunor.
A miniszter és a városvezető megegyeztek abban, hogy a 300-as listát tovább lehet bővíteni román érdekeltségű sírokkal. A szaktárca elsősorban nem anyagi segítséget, hanem szaktanácsadást biztosít. Kelemen értesülései szerint a Házsongárd Alapítvány már rendelkezik azzal az engedéllyel, amely lehetővé teszi, hogy elvégeztesse a műemléksírok javítását és kutatásá
ZAY ÉVA, NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Főszerepben az Erdélyi körkép (Március 15. Sepsiszentgyörgyön)
Az idei sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepség "főszereplője“ az Erdélyi körkép reprodukciója, a (néhai) Bodok Szálló előtt már napok óta készül a tartórendszere.
Ebben az esztendőben a már megszokott koszorúzási helyszíneken kívül csupán a szabadtéri ünnepség várja a nemzeti ünnepünkön részt venni szándékozókat, az elmúlt években tartott esti színházbeli előadásra nem kerül sor, és a színház sarkánál felállítandó emelvényen sem ígérnek hosszú programot.
A rendezvénysorozat már szombaton kezdődik a Gáll Lajos Futókör hagyományos emlékfutásával, hétfőn a nyugdíjasok szerveznek külön ünnepséget a Székely Nemzeti Múzeumban. Kedden, 15-én délelőtt kerül sor a koszorúzásokra és kisebb-nagyobb megemlékezésekre a történelmi helyszíneken, temetőinkben a honvédsíroknál, látványosabb talán a szemerjai csata emlékművénél lesz, hová a huszárok is kivonulnak. Az Erdélyi körkép avatását délután három órakor tartják, utána következik az Erzsébet parkbeli honvédemlékmű koszorúzása, majd négy órától a főműsor. Az Erdélyi körkép hányatott sorsú hatalmas festmény volt, a 15 méter magas, 120 méter kerületű vászon a nagyszebeni csatát örökítette meg, a magyar szabadságharc kitörésének félszázados évfordulójára készült. 1898 márciusában Budapesten, a városligeti pavilonban állították ki, esti megvilágítással is ellátták, ami külön vonzotta a látogatókat. S bár kedvező recenziókat kapott a körkép, megfelelő megbecsülésben mégsem részesült: mintegy tíz esztendeig Magyarország néhány városában kiállították még, majd 1907-ben Varsóba került, ahol utoljára mutatták be egészben. Aztán részletekre, kisebb jelenetekre és motívumokra szedték szét, darabjai pedig az idők során elkallódtak. Bem apó szülővárosának múzeuma, a Tarnówi Körzeti Múzeum már húsz éve kutat a részek után, ez idáig harminckét kisebb-nagyobb vásznat sikerült azonosítaniuk, a tarnówi gyűjtemény ezekből tizennégyet számlál. A kicsinyített reprodukciót korabeli fényképek alapján 2009-ben készítették Tarnówban, tavaly Veszprémben állították ki, Sepsiszentgyörgyre a veszprémi testvérmegyei, illetve testvérvárosi kapcsolat révén jut el, avatásán — Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mellett — Kovács Norbert, Veszprém Megye Közgyűlésének alelnöke és Ryszard Scigala tarnówi polgármester mond beszédet. A hagyományőrző huszárok természetesen itt is jelen lesznek. A központi ünnepség az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok bevonulásával kezdődik (a szervezők külön felhívják a figyelmet, a programban nem szereplő lovasok ne csatlakozzanak hozzájuk, őket a közönség biztonsága érdekében eltávolítják), a zenei részekről, akárcsak az elmúlt esztendőkben, a Rétyi Kováts András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok gondoskodnak, idén is lesz ifjúsági szónok, a kulturális műsor ezúttal a Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes fellépéseiben merül ki. Kiemelt résztvevője a rendezvénynek Oberfrank Pál színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, aki Dsida Jenő Psalmus Hungaricus versét adja elő — gondot okozott viszont a díszszónok kiválasztása, eredetileg Sólyom László volt köztársasági elnököt szerették volna Sepsiszentgyörgyre hívni, ő nem tudta vállalni, a szóba jöhető magyarországi politikusokat viszont nemzetpolitikai elkötelezettségük — a 16-i alkotmányi szavazás az Országgyűlésben — Budapesten tartja. Tegnap Hadnagy Miklóst, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetőjét kérték fel a díszbeszéd megtartására, neki addigra csupán betegségéből kell felgyógyulnia.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megint jó magyarnak lenni (Sepsiszentgyörgy ünnepe)
Sikerült távol tartani a napi politikai viszálykodást az idei nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön. Rég nem látott tömeg sereglett össze, nagyon sok fiatal, kisgyerek nézte végig a bő másfél órás műsort, és minőséget kaptak mindenből a háromszéki megyeközpont összesereglett polgárai: versből, zenéből, táncból, történelmi visszatekintésből. Egyértelmű üzenet volt a múltból a mába, a jövőért: harcolnunk kell az autonómiáért, mert ez megillet bennünket, székelyföldi magyarokat.
A hagyományhoz híven négy óra után néhány perccel a lovassági indulóra vonult a főtéri színpad elé a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok csapata, majd nyitányként a Szózat csendült fel a Rétyi Kovács András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok előadásában. Antal Árpád polgármester a márciusi ünnep okán a nőket köszöntötte, azokat a magyar asszonyokat, anyákat, akik átmentették a szabadság eszméjét a mába, akik otthon álltak helyt addig, amíg a férfiak harcoltak, akik elsiratták, eltemették az elesetteket, felnevelték a gyermekeket: ,,azokra a háromszéki nőkre gondolok, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen, miből Gábor Áronnak ágyút öntenie" — mondotta. A 12 pont utolsó követelése (Unió Erdéllyel!) kapcsán kiemelte: akkor is a nemzet egysége lebegett a budapesti forradalmárok és a székelyföldi harcosok szeme előtt, ma ez megvalósulni látszik, egyfajta unió teremtődik meg azáltal, hogy visszakaphatják magyar állampolgárságukat azok, akik ezt igénylik. ,,Felvirradt újra a magyarság napja, nagyon hosszú idő után már megint jó magyarnak lenni! Az eszmék, melyek fontosak voltak negyvennyolcban, nem vesztek el, ma, egy sokkal jobb és szebb világ hajnalán a Kárpát-medencét egy erősödő székely és magyar nemzet lakhatja be" — fogalmazott Sepsiszentgyörgy polgármestere. Szilágyi Zsolt énekművész Erkel Ferenc Hazám, hazám című dalát adta elő, majd az EMI által szervezett szónokverseny győztese, Ghinea Lóránt hívta fel a figyelmet arra: a szív hatalmasabb, fontosabb az észnél, és szívük vezette annak idején a márciusi ifjakat is. ,,A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése" — mondotta, majd Széchenyi István szavaira utalt: ,,nem attól leszünk magyarok, hogy a mellünket csapkodjuk, hanem attól, ha tiszteljük a múltat, éljük jelenünket tiszta szívből, ha továbbadjuk hagyományainkat, édes anyanyelvünket, történelmünket", és ,,be tudjuk bizonyítani azt, hogy magyarnak lenni nagy kincs". A Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes vidám, hangulatoldó tánca után igazi súllyal nehezedett a térre Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című verse a veszprémi színház igazgatója, Oberfrank Pál előadásában, majd az ünnepség díszszónoka, Kádár Gyula történész felidézte nem csak 1848. március 15. budapesti eseményeit, de kitért a későbbi szabadságharc legfontosabb momentumaira, a székelység, a háromszékiek szerepére. Hajlamosak vagyunk a magyar történelem kapcsán elsősorban a vereségekről beszélni, pedig voltak nagy, dicső pillanatok, és ilyen volt március idusa, majd az önvédelmi harc — mondotta, s megfogalmazta a 163 évvel ezelőtti történések üzenetét a mának: Talpra kell állnia a székelységnek, el kell nyernie a társnemzeti státust, az egyenjogúságot, a székelyföldi autonómiát! A kórusok előadásában felcsendülő katonadalok és a gyermekek által bemutatott mezőségi táncok után Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét Sándor Mátyás katonai attasé, Emil Boc miniszterelnökét György Ervin prefektus tolmácsolta, majd Kovács István unitárius lelkész mondott imát: ,,Boldog az a nemzet, amely történelme legszebb pillanatait emelheti magasra, jelképpé, követendő példává, magasztos eszméket növelhet. Boldog az a nemzet, amely nem másoktól elorzott juss győzelmét üli, amely úgy ünnepelhet, hogy nincs lelkiismeret-furdalása." Kovács István arra kérte Istent, őrizze meg lelkünk épségét, tisztaságunkat, hogy méltóképpen állhassunk helyt a jelenben ünnepekben és küzdelmekben egyaránt. ,,Ügyünk nem nemzeti egoizmusunk ügye, a Te egyetemes emberi értékeidnek ügye" — hangzott az ima, majd a lelkész áldást kért cselekedeteinkre, küzdelmeinkre, és azt kérte, őrizzen meg bennünket az Isten a meghátrálástól. ,,Áldd meg számunkra a jelent, és hozd el a jövendőt!" — mondotta Kovács István. Sepsiszentgyörgy március 15-éje a himnuszokkal zárult, több mint ötezer ember térhetett haza, feltöltődve az igazi ünnep élményével, gondolataival, hangulatával.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendszeresen megrongálják Dsida Jenő sírját
Romokban a házsongárdi temetőkertben nyugvó Dsida Jenő sírja, de nem csak az övé, úgy tűnik nincs aki megmentse Kós Károly, Reményik Sándor, Szenczi Molnár Albert nyughelyét sem.
Az 1585-ben megnyitott kolozsvári házsongárdi temető Európa egyik legrégebbike, talán a leghíresebb magyar temető, erdélyi panteon, a magyar művelődéstörténet kegyhelye. A temető a „lombos Házsongárd" dombjáról kapta nevét. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek, hanem régi sírköveinek, művészi emlékműveinek is köszönheti.
A sírokat mostanában azonban nemcsak az idő rombolja, a helyiek elmondása szerint sorozatosan vandálok is dúlják azokat, így hiába a temető műemléki védettségű, mára pusztulás fenyegeti. Megmentéséhez a dunántúli Szilsárkány polgármestere, Zöld Péter adománygyűjtő akcióba kezdett, 174 kistérségi társulás segítségét, támogatását kérte, egyelőre kevés sikerrel. Eddig ugyanis hiába a széleskörű felhívás egy millió forintot sikerült csak összegyűjteni.
A Házsongárdért Alapítvány több mint tíz éve alakult és próbálja megmenteni a temetőkertet. Eddig saját erejéből 90 síremléket és öt kriptát állítottak helyre a diákok. Néhány hónapja azonban azt kellett látniuk, hogy ismeretlenek több sírt is darabokra törtek. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány elnöke a Vasárnapi újság műsorának elmondta, összegyűjtötték a törmelékeket, hogy az ősi darabokat helyreállítsák, ám már másnapra eltűntek, a tapasztalatok szerint valahol egy betonalapban végezték. Mint mondta, a műemlék sírkertben folyamatos a betonozás – a védett temetőben egyébként tilos – új építmények épülnek egyik-napról a másikra.
A megoldás szinte lehetetlen, mert ugyan a kulturális minisztérium óvná a műemlékeket, ahhoz azonban, hogy lépni tudjanak azok helyrajzi számát kéri. Azt pedig – mivel időközben titkosították is az adatokat – a Házsongárdért Alapítvány nem tudja megszerezni. Marad tehát a tehetetlenség és a rongálásokat követő, eddig eredménytelen feljelentések sorozata.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Rongálás a Házsongárdi temetőben?
Lapuknak adott nyilatkozatában László Attila, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a napokban a sajtóból értesült, hogy rongálások történtek a Házsongárdi temetőben.
– Ma (tegnap – szerk. megj.) a sajtóban megjelentek alapján azonnal intézkedtünk. Kimentünk a helyszínre, de semmi rendellenességet nem tapasztaltunk. Körbejártuk Dsida Jenő és Kós Károly sírhelyét, de rongálás nyomát nem találtuk – fogalmazott a tisztségviselő.
Az alpolgármester szerint a Házsongárdi temető és az őrség vezetőségének a képviselőivel járt a helyszínen.
– Ismétlem: semmilyen rongálásra utaló jelet nem találtunk. Korábban román és magyar részről az illetékesekkel megállapodtunk abban, hogy ilyen esetekben a tiszteletteljes kérésem az: jelezzék az esetleges incidenseket a temető felügyelőségének. Ebben az esetben a vezetőség a belső működési rendszabályzat alapján jár el. Amennyiben valaki nem bízik a kollégáimba, akkor jöjjön a városházára, és megtesszük a szükséges lépéseket – szögezte le László Attila
K. O. Szabadság (Kolozsvár)

Házsongárdi séta Martonyi Jánossal
Házsongárdi sétával kezdte meg kétnapos kolozsvári tartózkodását Martonyi János, a Magyar Köztársaság külügyminisztere, aki kíséretével együtt bő órát töltött el szülővárosa sírkertjében, Tőkés-Gergely Erzsébet és Gaál György (a Házsongárd Alapítvány vezetői) kalauzolásával. A küldöttség gróf Bánffy Miklós nyughelyéig több síremléket is megszemlélt, meghallgatva a helyi kísérők ismertetéseit az általuk végzett felújítási munkálatokról, és bepillantva néhány már elkészült, vagy éppen munkálat alatt álló kriptába is. Az író-politikus kriptájánál Martonyi János koszorút helyezett el, majd ugyancsak koszorúval tisztelgett Dsida Jenő költő emléke előtt. A temetőben a sajtó kérdésére a politikus Bánffy Miklós erkölcsi-szellemi nagyságát emelte ki, valamint a temető jelentőségét értékelte, elmondva: közösek az emlékeink.
– Fontos, hogy megőrizzük közös emlékeinket, ahhoz, hogy továbbadhassuk majd ezeket. Aki pedig azt hiszi, hogy rongálással, ráépítéssel meg lehet változtatni a történelmet, az téved. Elismerés illeti a Házsongárd Alapítvány munkatársait, akik védik és óvják ezeket az értékeket – mondta Martonyi János egykori elődje, Bánffy Miklós sírja előtt. A politikus innen a Főtérre érkezett, ahol a Szent Mihály-templom előtt Kovács Sándor főesperes fogadta. A küldöttség itt Márton Áron püspök szobránál helyezett el koszorút, majd néhány percre belehallgattak az éppen tartó misébe is. A délutáni program a felújított Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol ugyancsak a sajtó kérdésére a külügyminiszter kommentálta azt a nemrég felröppent hírt, miszerint Magyarország európai uniós elnöksége után lemondana tisztségéről. – Erre ismét azt tudom mondani: akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni.
Négy évre vállaltam el ezt a tisztséget, és vállalásomhoz híven nem fogok lemondani – szögezte le a politikus. Martonyi János ma többek között Andrei Margával, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorával és Sorin Apostu polgármesterrel is találkozik.
(S. B. Á.) Szabadság (Kolozsvár)

Dsida Jenő-szobor Kaposváron
Dsida Jenő költőnek Magyarországon elsőként Kaposváron állítottak szobrot. A bronzból készült mellszobrot – Balvin Nándor kaposvári művésztanár alkotását – a költő születésének 114. évfordulóján, kedden avatták fel a Klebelsberg Középiskolai Kollégiumban.
”Dsida Jenő a magyar nemzeti összetartozás szimbóluma” – hangsúlyozta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke a költőről szólva.
Jókai Anna Kossuth- és Magyar Örökség- díjas író az 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született költő életútját méltatva kiemelte: Dsida nagyon jól tudta, hogy egyszerre vagyunk gyötrődő, magánytól félő, sok esetben árulással küszködő emberek és egyszerre vagyunk egy hazának a fiai. “Ő különlegesen nehéz helyzetben volt, mert elszakított sorsban élni mindig nehezebb, mint azon a földön, ahol (...) nem kell röstellni, és nem kell titkolni az embernek a magyarságát és az anyanyelvét”.
Dsida Jenőnek több verseskötete és egy, az Erdélyi Lapok által 1933-ban szervezett római szentévi zarándoklatról beszámoló útikönyve jelent meg. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár).
A szívbetegségben szenvedő költő egy meghűlést követően hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, 31 éves korában, 1938. június 7-én halt meg. Utolsó verseskötete Angyalok citeráján címmel már a halála után jelent meg.
Dsida Jenő mellszobra két kor- és pályatársa, az ugyancsak erdélyi magyar Reményik Sándor költő és Wass Albert író mellett kapott helyett az egykori kultuszminiszterről elnevezett kaposvári kollégium szoborparkjában, ahol a névadó Klebelsberg Kunó szobra is áll.
Népújság (Marosvásárhely)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Kő hull
Nem tudhatja senki ember, csak az ítélkező és könyörülő Isten, hogy Cs. Gyimesi Éva, amikor önkéntes halálának formája mellett döntött, gondolt-e a legnagyobb 20. századi erdélyi regény, a Kő hull apadó kútba hősnőjére, Szilágyi István Szendy Ilkájára, a balladás önbüntetés legmegrázóbb magyar példájára. Ha a halált önbüntetésnek szánta egyáltalán, egy végzetesen elhibázott, tehát hatásában bűnös, életstratégiává züllő politikum szükségszerű és kényszerű tanulságlevonásának… Vagy csak a betegségek elviselhetetlen sokfélesége mondta ki a végső szót? Beismerés volt tette vagy menekülés, penitencia vagy panacea? Ezt sem tudjuk meg már soha. Démoni a kép: a tajték csapkodta óriáskavicsokra és betonkoloncokra hulló törhetetlen kövek között egy megtört és megtöretett női test. Démoni a látvány – és groteszk. Mert a nyári Szamosban nemcsak havasok küldte gömbölyű sziklák hemperegnek dölyfösen, hanem mindenféle csúf uszadékok is, és az aláhulló testet sem ophéliás virágok övezik, hanem valami ócska hátizsák húzza a mélybe. Mint Szendy Ilka karját a kővel teli kosarak, várja lent az elvermelhetetlen vétek, a kút szájánál koszos malacok visongják a végzetet.
Ki tudja, mióta ismertük egymást, sokszor találkoztunk, de soha közelebbi kapcsolatban nem voltunk, igazából nem volt közünk egymáshoz. Mi tagadás, soha nem érdekelt, mert soha nem tudtam megszeretni. Szenvelgőnek láttam és magabiztosnak egyszerre, mártírnak és kérlelhetetlennek, megértést követelőnek, akinek nincs köze másokhoz, okoskodónak és bizalmatlannak. Hisztériás nőszemélynek. Vagy csak nem ismertem eléggé. Soha már meg nem bocsátom ezt magamnak. Könyvei itt vannak a polcon, s csak pár aláhúzásom mutatja, hogy forgattam-olvasgattam őket valaha.
Utoljára Szombathelyen találkoztunk, pár éve ennek, egy díszes ebédelőasztalnál, a Kolozsvárról idekerült, hetvenéves Láng Gusztávot ünnepeltük, csak miatta jöttem ide, a távolabbról jött vendéggel nagyon nem akartam találkozni. Egy szót ha válthattunk. Ahogy az asztal túlnani végén ült, csak motyogását hallottam, egyszer mintha Gyurcsányt emlegette volna ugyan egy önironikus mondatban magával, mintha úgy néznék őt egyesek, mint Gyurcsány könnyes zsebkendőjét... Vagy rosszul hallottam. Kicsi volt, zavart és magabiztos. Láttam ekkor az utolsó előtti képet is: fut át a kolozsvári főtéren, leszegett fejjel be a Szent Mihály-templomba, a diktatúra utolsó évében, megszállottan Isten felé egy szürke reggelen.
Megszállottja volt az irodalomnak, azt hiszem, mindenekelőtt az erdélyinek. Bár távol legyen tőlem az a gusztustalanság és ripőkség, hogy egy embertársam pusztulását okoskodással tetézzem, nem hallgatom el a véleményem: tragédiájának végső oka az lehetett, hogy megtagadta azt a szellemiséget, amelyet Erdély irodalmának legjava sugároz felénk a múltból és a félmúltból. Ami azt jelenti, hogy a diktatúra megszűnte után rosszul, „témaidegenül” döntött, amikor úgy vélte, minden és mindenki, ami és aki a vegytiszta liberális elvekkel nem egyezik, az ellenség. A nemzeti-nemzetiségi elv ezért sovinizmus, etnicizmus, rasszizmus. És ha így látta, így láttatták vele, szegény balekkel az „elvtársai”, akkor mihez kezdhetett a későbbiekben Kányádival és Sütővel, Dsidával és Lászlóffy Alival, Kós Károllyal és az öngyilkos Szilágyi Domokossal. Aki az irodalom rajongója, az nem mozgósíthatja fogyó energiáinak javát Wass Albert gyalázására. Pedig, pedig… Nem hittem, hogy valaha még Tamás Gáspár Miklóst idézni fogom – óh, a régi Gazsi, ahogy ott kucorog az Utunk legsötétebb odújában –, azt írja most nekrológjában, mintegy odavetve: „Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak…”
Áll szegény teremtés valamelyik Charta-pódiumon a rafinált sakálok között – beszél és sír. Kilencvenes évek eleje. És ez a szuverén szellem mint a verkli: Horthy, keresztény kurzus, az RMDSZ gondolkodni képtelen Lászlója és Gézája, a Tőkés meg a Szőcs… Az idén még a médiatörvény, Orbán…
Szegény Éva. Sóhaj egy hajdani Cseh Tamás-dalból.
Biztos vagyok benne, hogy több szánalommal és szeretettel gondolunk rá, mi – ellenfelei és ellenségei –, mint azok, aki manipulálták, akik gyengeségével visszaéltek, akik maguk közül valónak hazudták. Akik már el is felejtették. Mert már nem használhatják.
Azon tűnődöm, hogy a Kő hull apadó kútba megjelenésekor írt-e valamit Gyimesi Éva Szendy Ilkáról. Biztos vagyok benne, hogy igen. Meg fogom keresni, de félek elolvasni. Hátha megtudom belőle azt, amit tudnom kellett volna Éváról. Akkor. És akkor könnyebb lenne talán most is.
Alexa Károly
Magyar Hírlap

Észérvek vagy polgári engedetlenség – melyik a nyerő?
Az uborkaszezon ellenére az elmúlt napokban-hetekben négy kirívó eset borzolta fel a kedélyeket Erdélyben, Romániában, de Magyarországon és Nyugat-Európában is: július 19-én Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott a Mátyás-szoborcsoport talapzatán törvénytelenül elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára.
Nem sokkal ezután, pontosabban július 26-án Landnam Gábor holland állampolgár, a Németalföldön bejegyzett Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa elnevezésű szervezetének képviselője villámakció során két öntapadóst ragasztott a Iorga-tábla jobb alsó és bal felső sarkára. Pénteken, augusztus 5-én az RMDSZ Kolozs megyei szervezete úgy döntött, felbontja a megyei szintű kormánykoalíciós egyezségnek a helyi vonatkozású kitételeit, ugyanis betelt a pohár: Sorin Apostu polgármester döntése alapján szombatonként zöldség- és gyümölcspiacot szerveznek a Főtérnek a magyar főkonzulátus felőli oldalán, a parkolóban. Hétfőn, augusztus 8-án hat magyar állampolgárt – köztük egy tízéves kisfiút – kísértek be a kolozsvári 6-os számú rendőrőrsre, amiért magyar nyelvű táblát helyeztek el a város Torda felőli bejáratánál. Négyet közülük kihallgattak, a csoporthoz tartozó nő és a kisfiú szabadon mozoghatott, őket nem hallgatták ki, vádat sem emeltek ellenük.
Négy eset, négy teljesen más forgatókönyv, érvrendszer, politikai vonalvezetés, szemlélet és eljárás.
Hantz, Soós és Landnam akciója beillik a polgári engedetlenség kategóriájába. A három szereplő közül kettő (a BKB ügyvivő alelnöke és az Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa képviselője) marad néhány napot, aztán elhagyja a várost, mi pedig itt maradunk viselni a következményeket.
Ez a helyzet áll fenn a miskolci magyarok esetében is, akik közül az egyik, nevezetesen Miklós Árpád a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője…
Ne feledjük: nemrég Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke is hasonló akcióra buzdított. Nevezetesen arra, hogy helyezzünk virágokat a Iorga-táblára. Az sem mindegy, hogy május 30-án Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is egy csokor virágot tett volna a törvénytelenül elhelyezett táblára, de a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közösségi rendőre, aki őrizte a táblát, magyar nyelven közölte a diplomatával, hogy nem teheti a csokrot a táblára, csak mellé.
Olyan jelzések ezek, amelyek világosan mutatják az erdélyi, a romániai, a magyarországi és a világ szinte bármely táján élő magyarok bosszúságát, frusztráltságát annak kapcsán, hogy Kolozsváron Sorin Apostu polgármester a funári időkhöz hasonló, de más köntösbe öltöztetett eszközökkel próbálja ugyanazt elérni, mint a szélsőségesen nacionalista, nagy-romániás ex-városvezető: ellehetetleníteni a kolozsvári magyarság életét, feladásba, közönybe és beletörődésbe kergetni bennünket.
Hétfőn este a Realitatea hírtelevízió kolozsvári stúdiójának műsorában azt is elmondtam, hogy a felháborodás, a frusztráció érthető. A kolozsvári magyarságot zavarja és bántja, hogy míg Emil Boc ex-városvezetővel többnyire lehetett tárgyalni (ne feledjük, a volt polgármesternek köszönhető, hogy részben betömték a gödröket a Főtéren),
Sorin Apostu azt tesz, amit akar, nem egyeztet az RMDSZ-szel, sem úgy mint koalíciós partnerrel, de úgy sem mint a magyarságnak a helyi döntéshozó testületben képviselt érdekvédelmi szervezetével.
Emlékeztettem a nézőket, hogy 2009 novemberében az RMDSZ városi tanácsosai László Attila alpolgármesterrel 11 pontba foglalták össze a magyarság kéréseit. Felsoroltam, hogy ezek közül mi valósult meg: kikerültek a 2002-ben elfogadott (!!!) városi tanács határozatában rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem. A város műemléképületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem. Nyomtattattak hivatalos turisztikai tájékoztató-anyagokat magyarul? Nem. A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelentek? Nem (kivétel a Pécsi Napok Kolozsváron). Van magyar tartalom a városháza honlapján? Részben teljesítve, de csakis Csoma Botond városi tanácsos személyes „keresztes hadjáratának” köszönhetően. A város új utcáinak elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve sem került vissza! A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Részben. A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem. A Városházi Közlöny-ben van magyar oldal? Nincs. Ugyanakkor a rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!!!) a Főteret valósággal bemocskolták, mi több: itt és csakis itt (miért nem például a Bocskai/Avram Iancu, Széchenyi/Mihai Viteazul téren?) szerveznek sörfesztivált, könyvvásárt, virágvásárt, fagylaltfesztivált, és létesítenek korcsolyapályát stb.
Ezeken kívül törvénytelenül helyezték el a Iorga-táblát (kit érdekel a jogszabályok betartása?), a Házsongárdi temetőben sírokat, tumbákat rongálnak meg.
Ezeket az észérveket talán már fölösleges felsorolni, ugyanis a 80 százalékos román többség s annak képviselője, Sorin Apostu polgármester azt tesz, amit akar. Vagy mégsem? Kérdezem ezt azért, mert kedden délben Máté András a Szabadságnak azt nyilatkozta: minden valószínűség szerint érvénytelenítik a helyi koalíciós megállapodás felbontását, ugyanis találkozott kollégájával, Daniel Budával, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) megyei vezetőjével és Sorin Apostu polgármesterrel, s arra a következtetésre jutottak: meg kell őrizni az együttműködést.
Tájékoztatása szerint az elöljáró vállalta, hogy amennyiben sikerül értesítenie az őstermelőket, akkor már ettől a szombattól máshová költöztetik a mozgó zöldség- és gyümölcspiacot, így a Megyei Állandó Tanács jövő héten dönt majd a tárgyalás eredményeképpen létrejött helyzetről, s folytathatják a helyi együttműködést.
A zöldség- és gyümölcspiac az utolsó csepp volt a pohárban. Miért is?
Egyrészt mert törvénytelen. A városi tanács 2002-ben elfogadott tanácsi határozata szerint csakis a helyi döntéshozó testület beleegyezésével és jóváhagyásával lehet hasonló rendezvényeket szervezni a Főtéren. Anno ezt a határozatot azért hozták az akkor ellenzéki szabadelvű, szociáldemokrata és RMDSZ-es városatyák, hogy megfékezzék a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar ámokfutását. Lám-lám, Sorin Apostu esetében ezt ma is lehetne alkalmazni. Másrészt a műemléképületek, templomok mellett jogszabályba ütköző ilyesmit szervezni. De úgy látszik, a törvényes rendelkezések nem számítanak.
A tehetetlenségi érzés jelzései másképp nyilvánulnak meg: míg egyesek műanyagtáblát ragasztanak, mások az öntapadós mellett döntenek, az EMNT és a diplomata inkább virágokat helyez el az ominózus táblára. Előbbiek a polgári engedetlenség jeleit hordozzák magukon, a másik kettő pedig a finom jelzések eszköztárát használja. Pedig, ugye, az EMNT részéről erélyesebb, határozottabb fellépést várna az ember, ugyanis ebben is más akar lenni, mint az RMDSZ. Egyébként a polgári engedetlenség gondolatát éppen a sokak által puhánynak titulált érdekvédelmi szövetség képviselője, Csoma Botond, a városi tanácsosok frakcióvezetője vetette fel először. Nem is akárhol, azaz nem magánbeszélgetésen, hanem a szervezet Megyei Állandó Tanácsában és a sajtóban.
Visszatérve azokra a magyar állampolgárokra, akik a polgári engedetlenség opciót választották: szerintem kissé fura és gyermeteg módszert alkalmaztak.
Hogyhogy éjjel jövünk Székelyföldről, s Tordán, illetve Kolozsváron magyar nyelvű helységnévtáblával akarjuk lefényképeztetni magunkat!? Világos, s ezt több forrás is megerősítette, hogy esetükben a kolozsvári rendőrség, a titkosszolgálat közbenjárásával és talán segítségével is, példát akart statuálni. Míg a valamelyik évben december elsején hőzöngő magyar gárdást hamar kiengedték, addig a miskolciakat több mint 12 órán keresztül bent tartották a 6-os számú rendőrőrsön. Az ellenük felhozott vádak egyszerűen nevetségesek: közerkölcs elleni vétség és közrendháborítás. Miért? Valaki megmutatta az intim testrészeit, vagy üvöltöztek, mint Tarzan? Egyértelmű, hogy képtelenek voltak más jogi besorolást találni. Kérdés viszont, hogy az ügyészség megőrzi vagy megváltoztatja a rendőrség besorolását. Amúgy Miklós Árpád, az egyik bekísért a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője. Ismét egy olyan közszereplő, aki egy könnyen szélsőségesnek is nevezhető szervezet képviselője, s aki Erdélybe jön, feszültséget kelt, majd hazamegy Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, s nyugodtan éli tovább az életét. Mi több, odahaza már-már hősként tekintenek majd rá, aki védeni próbálta a nyelvi jogokat Erdélyben, s szembeszállt a „túlkapásairól híres román rendőrséggel.”
Nincs szükségünk Kolozsváron ilyen hőzöngésekre, fotózásokra, HVIM-es és magyar gárdás, jobbikos feszültségkeltésre!
Érdekes viszont, hogy a „jobbikos kocsiban” a rendőrök nem találtak semmilyen szerszámot, amellyel kifüggeszthették volna a Kolozsvár feliratot. A bekísértek elmondása szerint kábelkötegelő segítségével rögzítették volna a táblát azért, hogy fényképeket készítsenek. Érdekes, hogy amikor László Attila alpolgármester és az RMDSZ-es városi tanácsosok többnyelvű üdvözlő táblát helyeztek el a város bejáratainál, akkor bezzeg egyetlen kékruhás sem mozdult. Íme, az újabb kettős mérce.
A műsorban elmondtam azt is, hogy egyetértek Máté Andrással, aki azt nyilatkozta: Sorin Apostu megelőzhette volna az ehhez hasonló incidenseket, ha betartja a törvényt, s kihelyezi a többnyelvű helységnévtáblát a város be- és kijáratainál. Magyarán: kihúzta volna a probléma méregfogát. De nem tette.
Hátha a kolozsvári és az erdélyi románság egy része átlátja, hogy az épített örökségnek azt a részét akkor hozták létre, amikor a mostani többség kisebbség volt a városban, azaz
szinte teljesen fordítottak voltak a mai etnikai arányok.
A jelenlegi többségnek nem sok köze van ehhez az épített örökséghez, ezért úgy tűnik, nem is értékelik azt. Hátha átérzik viszont, hogy számunkra fontos és jelentőséggel bír, s ha ott piacot létesítenek, táblát helyeznek el, akkor az bennünket zavar és bánt.
Kolozsvár polgármestere Focşani városában született, meg sem fordul a fejében, hogy a kolozsvári magyarságot zavarja, ha a templom közelében, a Főtéren zöldség- és gyümölcspiac létesül. Nincs többnemzetiségi, interetnikus tapasztalata, nem érez rá. Lehet viszont, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, s talán még egy kis rosszindulat is van a dologban…
Egyelőre sem az észérvek felsorolása, sem a politikai egyeztetés, sem a polgári engedetlenség nem járt eredménnyel. Ha sikerül azonban elérni a zöldség- és gyümölcspiac elköltöztetését, akkor lépéselőnyben van a kerekasztal-megbeszélés, az érzelmi és észérvek felsorolása és a politikai egyeztetés, közigazgatási intézkedés.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Schmitt Pál a Krónikának: tizenötmillió magyarban gondolkodom
A magyar állampolgárság felvételére, a magyar nyelv védelmére, továbbá legalább egy idegen nyelv elsajátítására buzdított tegnap befejeződött kolozsvári látogatása során Schmitt Pál. A köztársasági elnök egység kialakítására szólította fel az erdélyi magyar politikai szervezeteket, vidékjárása során ellátogatott Magyarpalatkára és Válaszútra, amellett magas rangú állami kitüntetéseket adott át. Schmitt Pál a Krónikának elmondta: a könnyített honosítás révén nő a magyar nemzet tagjai közötti szolidaritás.
Kodály Zoltánt parafrazálva biztatott arra mindenkit tegnap Schmitt Pál Kolozsváron, hogy tanuljanak idegen nyelveket, hogy ezt a tudást felhasználva gazdagítsák anyanyelvüket. Kétnapos Kolozs megyei látogatása során a köztársasági elnök megnyitotta a 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek részvevői szerinte jelentősen hozzájárulnak a magyarságtudomány gazdagodásához.
Beszédében úgy foglalt állást: ma ismét felértékelődött a sajátos, az egyedi, a nemzeti kultúra (...), az embereknek mind nagyobb szükségük van olyan lokális, regionális világokra és újra megtalált közösségekre, ahol biztonságban és otthon érezhetik magukat. Kiemelte, hogy a magyar nyelv védelmében mindenkinek jut feladat, a köztársasági elnöknek például a nyelvek és a kultúrák iránti érzékenység növelésére kell törekednie, hangsúlyozva a nyelvtanulás fontosságát, hiszen az idegen nyelvvel párhuzamosan újra lehet tanulni, gazdagítani a magyart.
Traian Băsescu román államfő, a kongresszus másik fővédnöke üzenetét kisebbségügyi tanácsadója, Eckstein-Kovács Péter magyar nyelven tolmácsolta: a saját nyelv és kultúra biztos pont a gazdasági, szociális, politikai válságok közepette. Miközben Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár üdvözölte, hogy az ötévente megrendezett hungarológiai kongresszusnak az a kincses város ad otthont, ahol a magyar nyelv használata miatt sokakat megszólítanak az utcán, Florin Stamatian prefektus sajnálatát fejezte ki, hogy gyerekkorában csak annyit sikerült megtanulnia magyarul: „Kezicsókolom, nagymama, hol van Gyuri.” Schmitt Pál a tanácskozáson jelentette be, hogy védnöksége alá vett a kolozsvári levéltár által felfedezett felbecsülhetetlen értékű dokumentumok közül egy Mátyás királytól származó adománylevelet.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott négy erdélyi magyar politikai-közéleti szervezet vezetőivel is, akiket egység kialakítására szólított fel, annál is inkább, mivel ősszel népszámlálást, jövőre pedig helyhatósági és parlamenti választásokat rendeznek Romániában. Kifejtette, a négy szervezetnek – EMNT, RMDSZ, MPP és SZNT – el kell érnie, hogy mindenki bátran, határozottan vállalja fel magyarságát a lakossági összeíráson, a választások előtt pedig a legmegfelelőbb közös jelöltek felkutatására kell törekedniük a lehető legjobb eredmény érdekében. Az elnök leszögezte: ahogy most a kincses városban, úgy a jövőben a Sándor-palotában is csak együtt ül le a szervezetek vezetőivel.
Az államfő ezután megtekintette a Kolozsvár közeli Magyarpalatka visszaszolgáltatott református iskoláját, majd ellátogatott a Kallós Zoltán által létesített, a néprajzkutató nevét viselő válaszúti Mezőségi Néprajzi Múzeumba, továbbá a közel száz kisdiák oktatását-nevelését biztosító szórványkollégiumba. Kallós Zoltán „idegenvezetésével” a köztársasági elnök megismerkedett a tavaly megnyitott múzeum páratlan, a mezőségi, az erdélyi és a moldvai magyarság életmódját, értékrendszerét, népviseletét bemutató gyűjteményével. Schmitt elragadtatással szemlélte a magyarpalatkai, széki és más tájegységek kellékeiből álló tisztaszobák kincseit, a 18. századi magyar fanyerget, és tetszését különlegesen kivívta a kalotaszegi menyecske magyar címerrel ellátott ruhája. Nagyot derült az államelnöki delegáció annak a 19. századi tányérnak a feliratán, amely ezt üzente majdani tulajdonosának: „Végy meg, k…a, mert szép vagyok”. Schmitt Pál támogatásáról biztosította az elsősorban magyar állami finanszírozással épülő szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központot, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy jövőre hat unokájával tér vissza Válaszútra, hogy feltöltődjenek magyar nyelvvel, kultúrával. Lapunk kérdésére az államfő nagyon jó érzésnek nevezte, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. „Én tizenötmilliós nemzetben gondolkodom. A számunk nem nő, mert a nemzet ugyanakkora marad, de a kötődésünk, a köztünk lévő szereteterő, a jogi kötődés, a kohézió, a szolidaritás egyértelműen növekszik annak révén, hogy magyarságérzésüket, – tudatukat nagyon sokan a magyar állampolgárság felvételével is erősítik” – jelentette ki a Krónikának a köztársasági elnök.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vezetőségével is. Ígéretet tett arra, hogy az akkreditáció kérdését ezentúl is prioritásként kezeli a felelős fórumokon, és elmondta, az RMDSZ vezetőitől pozitív visszajelzés érkezett az intézményi akkreditáció helyzetéről, így az erre vonatkozó végső döntést októberre várhatja az intézmény. Schmitt jelenlétében erdélyi magyarok tették le az állampolgársági esküt a kincses város magyar főkonzulátusán, megtekintette a Házsongárdi temetőt, ahol megkoszorúzta Dsida Jenő sírját. Kolozsvári látogatása záróakkordjaként Schmitt Pál tizenkilenc erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetéseket. (Kitüntetett erdélyi magyarok. Schmitt Pál tegnap 19 erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetést Kolozsváron. A Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjében részesült Czirják Árpád nyugalmazott érseki helynök, Cs. Erdős Tibor festő, grafikus, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Schupler Tibor, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye gazdasági igazgatója és Somai József közgazdász, a köztársasági érdemrend lovagkeresztjében pedig Pallai Béla Miklós József görög katolikus lelkész, Heim András és Valovits László grafikus, Fodor Imre, Marosvásárhely volt alpolgármestere, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárdért Alapítvány elnöke, Juhász Tamás egyetemi tanár, Király László költő, Kristófi János festő, Hermann János egyháztörténész, Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Alapítvány elnöke. Az érdemrend középkeresztjét Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, a köztársasági elnök érdemérmét Guttman Mihály zenetanár, karnagy és Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő kapta, míg elismerésben részesült Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója.)
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)