Magaskultúra és tériszony
Lassan, de biztosan marad el minden, ami különleges volt. A kisvárosi kultúra úri hobbi lett, és az is marad egy darabig.
Nem lesz G. Feszt, egyelőre megszűntek az irodalmi estek is, a kisváros lassan új kulturális dimenzióba kerül – a mainstream viszont egyre jobban nyomul, még ha nem is annyira minősíthetetlen formában, mint néhány évvel ezelőtt. De nagyon megy. Ezt bizonyították be a májusi városnapok koncertjei és más kulturális produkciói. A Székelyföldön az Udvarhely által meghonosított kocsmai kultúrrendezvényekre – legalábbis úgy néz ki – abban a formában, ahogy voltak, egyelőre nincs szükség.
Valami megváltozott
De lehet, hogy ez így is van rendjén, hiszen az aktuális Kárpát-medencei trend is az, hogy a kultúr-rendezvények nagyon szorosan kapcsolódnak a „fenntartóhoz", tehát azt a táncot járják, amit húznak nekik, más szóval szinte teljesen a támogató, a pályáztató jóindulatától függ, hogy az adott rendezvény megszerveződhet-e abban a formában, ahogy kitalálói és működtetői szeretnék, vagy meg kell változtatni benne bizonyos dolgokat, esetenként meg kell szüntetni.
Székelyudvarhelyen körülbelül húsz éve az történik kicsiben, mint Magyarországon nagyban – ennek a speciális kisvárosnak a mindennapi gazdasági-kulturális-társadalmi élete nagyvonalakban modellezhető az anyaországéval. Vegyük csak a kultúrát, ezen belül azt a magaskultúrának nevezett, nagyvárosi valamit, ami az utóbbi tíz évben nagyon betört a városka mindennapjaiba, viszont amiben az utóbbi egy-két évben előrelépés helyett visszalépés, valamint érdeklődéshiány jött létre.
Mire vagyunk vevők?
Székelyföld és ezen belül az anyavárosnak nevezett Udvarhely mindig is vevő volt a kultúrmocsokra – nem akarok itt mély sebeket tépegetni, de például a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egymást érték a felejthető hakni-produkciók, azóta megszűnt tátogó „popzenekarok" fellépései, a tátika show-k, a felvizezett sörfesztiválok és a szórakoztatás műfajában is értékelhetetlen szépségversenyek.
Akkor egy olyan korszakban voltunk, amikor nem ártott volna odafigyelni a közízlésre, hiszen még elérhető áron voltak olyan (élő) zenekarok, produkciók, amik később megszűntek vagy elérhetetlenek lettek. Az akkori vállalkozók egy része, az akkori ifjúsági szervezetek nyomták a gázt ezerrel ezen a téren, elképesztő koncertek jutnak eszembe, de nem mondom holnap reggelig, csak egy nevet: 4FClub.Fórefkláb, bizony.
A kétezres években előbb A tánc tavasza elnevezésű, többnapos rendezvény, majd a G. Feszt vert éket ebbe a történetbe, de ide sorolnám a dráMÁt, illetve kisebb mértékben a Míves Emberek Sokadalmát – az első kettő már nincsen, a másik kettőnek is volt olyan éve, amikor érdeklődés és pénz hiányában elmaradt. Ha elapadnak az anyagi források, akkor egy idő után nem csak újítani képtelenség, hanem a szintet is nehéz tartani. És ha csak a szintet tartják, akkor néhány év alatt unalmassá válnak.
Persze, megy itt az értelmiségi siránkozás, mert éppen sok mindent lehetne elhozni, megmutatni, csak éppen az igénnyel van baj – no meg azzal, hogy nem bírunk kiszakadni megszokott, adott keretekből, s ez nemcsak a kultúrára, hanem az élet csaknem minden területére érvényes. Vevők vagyunk a csodadoktorokra, sarlatánokra, ál-tudományos előadókra, egómenedzserekre, pénzcsinálókra.
No meg olyan produkciókra, amikre húsz évvel ezelőtti vevők voltunk és húsz évvel később is azok leszünk. Őszes fejeinket fogjuk ingatni arra 2025-ben, amire 1999-ben is tettük, s ez valahol rémisztő számomra.
Mondom egyik ismerősömnek, kb. tíz-tizenöt évet adok arra, vagy még annyit sem, hogy bizonyos rendezvényeken csak és kizárólag olyan előadók léphetnek fel, akiknek színpadi üzenete vidám, humoros vagy bohém – legyen az előadó, együttes, zenekar, színjátszócsoport, satöbbi. Egyszerűen nem lesz olyan produkció ezen a szcénán, ami kicsit is elgondolkodtat, megérint, beszélgetésre késztet, meg ilyenek. Mondja az ismerősöm, hogy így is van rendjén, ne is legyenek, mert ha ez lenne, mindenki hazamenne. Befogtam.
Az irodalom is bekussolt
Befogtam jómúltkor az évad utolsó irodalmi estjén is, amikor öt magyarországi irodalmi lap főszerkesztője tette tiszteletét a G. Caféban – helyi érdeklődőkként pedig heten vettünk részt rajta.
Barátságos beszélgetés volt, csak éppen azt is megállapítottuk ezen, hogy így, ebben a formában nem biztos, hogy kell már az irodalmi est. Ami évek óta megy, kisebb-nagyobb sikerrel. Az olyan „sztárokra” mint Bodor Ádám, néhai Esterházy Péter, vagy Dragomán György nagyon sokan kíváncsiak annyira, hogy elmenjenek a rendezvényre, de egy pályakezdő író már nem annyira érdekes.
Valahogy így vagyunk ezzel a zenében is: egy befutott, ismert, évtizedek óta működő, de bizonyos szempontból avíttnak számító zenekarra még mindig sokkal többen kíváncsiak, mint egy friss, dögös, új irányokba mutató alternatív együttesre. És itt tevődik fel az a kérdés is, hogy miért van az, hogy trendi zenét játszó hobbizenekarból előbb-utóbb buli- illetve lakodalmi zenekar lesz?
Mert senki se kíváncsi rájuk, az eredetire. S valahol itt van a kutya elásva vagy elesve: egyszerűen nem érdekel az, amit nem ismerünk. Ezért nem kell a kortárs jazz, ezért nem kell a kortárs irodalom vagy a színház. Ezért kell a negyvenéves, jól ismert popsláger, a csárdáskirálynő és a hazafias szavalóverseny – még ha nem is értik azok, akikről pontosan ez szól, leírnám, hogy ezt mainstream, fősodratú kultúrának nevezzük. Ez az, amire Kárpát-medence szinten szükség van.
Nagyon egyszerű példa, de talán a legszemléletesebb: egy kicsit olyan ez a kulturális tér, mint az alma: hiába van több százféle almafajtánk, nekünk csak az a kettő, a piros vagy a zöld kell, ami az üzlet polcán van. Még ha a falun termett, sokszor nem tökéletes bingyó százszor finomabb ízeket rejt is, nekünk az kell, amit mindenki vesz. „Ajjónekünk.”
S így fogynak el a szánkból az ízek, a kertből a fák, a nyelvből a szavak, a zenéből a hangok, szívünkből az érzések, fejünkből a gondolatok.
Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

KMN – Regényterápia és a mindenhol érvényes Erdély-narratíva
Nem azért jók az utóbbi évek-évtizedek nagy sikerű Erdély-regényei, mert Erdélyről szólnak, hanem attól, ahogy meg vannak írva – hangzott el a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott szerda délutáni beszélgetésen.
Ezen irodalomtörténészek, kritikusok elemezték a magyar szépirodalom azon nagy sikerű alkotásait, melyek Erdély, a romániai magyarság elmúlt száz évét dolgozzák fel. Demeter Zsuzsa egyetemi tanár, szerkesztő Balázs Imre Józseffel, Bányai Évával és Zsidó Ferenccel beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a szerzők nemrég megjelent kritikakötetei kapcsán, arra keresve a választ, hogy mennyire érthetők a nem erdélyi olvasók számára Bodor Ádám, Dragomán György, Vida Gábor, Láng Zsolt, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond, Szabó Róbert Csaba, Nagy Koppány Zsolt és más szerzők erdélyi, romániai ihletésű történetei.
Bányai Éva úgy vélte, annyira jó szövegekről van szó, hogy ezekhez nem kell feltétlenül referenciákat keresni. Balázs Imre József szerint ezeknek lehetnek regionális olvasatai, mást mondhatnak az erdélyi, és mást a magyarországi olvasó számára, de ha számunkra van értelme, meg tudjuk tanulni az olvasatát, ahogy Tolkien művében, a Gyűrűk urában is értjük Gondor vagy Középfölde történetét.
Bányai Éva szerint szocializáció kérdése is, hogy kinek mit mond egy „erdélyi alkotás”, Zsidó Ferenc ellenben Faludy Györgyöt hozta fel példaként, aki úgy vélte, háttérismeret nélkül nem érthetők az Erdély-történetek, például Móricz Erdély-trilógiája. Tompa Andrea könyveit ellenben szinte jobban szeretik Magyarországon, mint Erdélyben, tette hozzá. Balázs Imre József úgy fogalmazott, jó kulcs a nyelv felől megközelíteni a műveket, hiszen csak egy részük a történet, a tényanyag.
Tompa Andrea megtalálta azokat a figurákat, akik nem a hétköznapi szürke nyelvet beszélik. Bőbeszédű elbeszélőkkel van dolgunk, de ezek belső beszédek, monológok, az írónő szereplőivel mondatja el az elmondhatatlant, kitalál egy nyelvet, mely hiteles, mondta Bányai Éva. A traumák nem a regényekben vannak, hanem a fejünkben” - hívta fel a figyelmet Balázs Imre József arra a kérdésre válaszolva, hogy ezek a sérült Erdély-képet mutató szépirodalmi művek kínálnak-e alternatív haza fogalmat, feloldást a Trianon vagy a kommunizmus okozta traumákra. Úgy vélte, eleve a témájuk miatt nagyon terápiás hatásúak, ezért is lehet őket ajánlani.
A traumafeloldást, a katarzist a 89-es forradalom jelentheti, a legtöbb mű ezzel is zárul, de vannak, akik „kiszólnak”, jelezve: a rendszerváltás nem azt hozta, amit vártak. „Nem csak Erdélyről szólnak, hanem általában a hatalomról, a félelemről”- jellemezte a műveket Bányai Éva. Rámutatott, éppen ezért idegen nyelvű fordításban is működhetnek, hiszen nagy erényük, hogy kisebbségi pozícióból teszik általánossá a történetet.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Ezzel készülnek a magyar színházak az új évadban Szatmártól Gyergyóig
Változatos repertoárral készülnek az új évadra az erdélyi magyar színházak a most kezdődő évadban.
Legyek ura Marosvásárhelyen
Nyolc új bemutatóval és 19 műsoron tartott előadással várja közönségét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata az új évadban. Az első bemutató Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája Harsányi Zsolt rendezésében. Ezt követi Keresztes Attila Macbeth-rendezése, majd a reformáció 500. évfordulója alkalmából Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámája, amelyet Sebestyén Aba rendez. Szintén Keresztes Attila állítja színpadra Henrik Ibsen Hedda Gabler című színművét, valamint az óévet búcsúztató előadást, a Fekete Péter című zenés darabot – közölte összefoglalójában az MTI.
A korábbi sikeres együttműködés eredményeként Radu Afrim román rendező negyedszer dolgozik a Tompa Miklós Társulat színészeivel az egyelőre Meglepetés előadás 4. munkacímet viselő produkcióban.
William Golding nagy sikerű ifjúsági regényének, A legyek urának színpadi változatát Vidovszky György állítja színpadra Marosvásárhelyen. Az évad Moliere komédiájával zárul, amelyet Bodolay Géza átiratában és rendezésében Le Misantope/Az új embergyűlölő címmel mutatnak be.
Alice, Tiltott könyvek
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház első bemutatója az Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregények alapján létrejövő Alice című produkció Bocsárdi László irányításával. Ezt követi Zakariás Zalán rendezése, az Escorial. A szilveszteri előadást, Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté című komédiáját Sardar Tagirovsky viszi színre. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező Anna legendáját láthatja a közönség, majd a Radu Afrim által rendezett discOperett munkacímű produkciót.
Továbbra is műsoron marad a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom, az Évforduló, a norway.today, a Pénz az égből, Az ezredik éjszaka és Kaisers TV, Ungarn. A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is műsorra tűzik.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház az új évadát Görgey Gábor Wiener Walzer című darabjával indítja Szász Enikő rendezésében. További öt bemutató várható olyan alkotókkal, mint Radu Afrim (Rabenthal), Kedves Emőke (Micimackó), Kocsárdi Levente (Dancer in the dark), Traian Savinescu (Hókirálynő). Ezen kívül egy nemzetközi koprodukciós műhelymunkát is bemutatnak Forbidden books (Tiltott könyvek) címmel.
A teátrum 2018-ban ünnepli fennállásának 65. évfordulóját, az évad végén ünnepi gálaműsorral készülnek, emellett rendszeresen lesznek vendégprodukciók és egyéb programok.
Ősbemutató Szatmáron
Tizenkét bemutatóval várja közönségét a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata. Elsőként a Bernarda Alba háza című művet viszik színre Sorin Militaru rendezésében, majd a Biloxi Blues című előadás következik Bordás Attila koreográfus rendezésében. Szilveszteri előadásként a Charlie nénje című produkció lesz látható, amelyet Bessenyei István állít színpadra. Februárban mutatják be a Család ellen nincs orvosság című darabot Lendvai Zoltán rendezésében, majd a Raul W. legendáját viszik színre Alexander Hausvater irányításával. Ez utóbbi musical ősbemutató lesz Raoul Wallenberg életéről.
Györfi Csaba, a Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa egy mozgásszínházi előadást rendez, Kocsis István Jászai Mari című monodrámáját Tóth-Páll Miklós állítja színpadra. Tom Dugdale rendező Hatházi Andrással viszi színre a Tizenöt próbálkozás a színészetre című darabot, amit közösen írtak. A színház a reformáció 500., illetve a magyar reformáció 450. évfordulója előtt tiszteleg Tóth-Máthé Miklósnak az Én, Károli Gáspár című monodrámájával, amelyet Bessenyei István jegyez.
Az évadtervben szerepel még a Parancsára, Führerem című darab Sorin Militaru rendezésében, Presser Gábor és Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című műve, amit Nagy Regina jegyez és Dragomán György Vasvonója Frumen Gergő rendezésében.
Román előadások a Csíki Játékszínnél
A csíkszeredai Csíki Játékszín öt bemutatóval készül: Parászka Miklós rendezésében Tamási Áron Csalóka szivárvány című színművét mutatják be, Martin McDonugh kortárs drámaíró A párnaember című darabját Csiki Zsolt állítja színpadra. Decemberben A kaktusz virága című vígjátékot viszik színre. A közönség láthatja a Kurázsi mama és gyermekei című előadást is. Az évadot A nyugat hőse című előadással zárják. A csíkszeredai színház az idén először román nyelvű produkciókat is biztosít a közönségnek.
Lars von Trier Udvarhelyen, gyermekelőadás Gyergyóban
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Rigó Béla Boldog mese című mesejátékával kezdi az évadot Márkó Eszter rendezésében. Ezt követően Carlo Goldoni Mirandolina című komédiáját mutatják be, amelyet Csurulya Csongor állít színpadra. Matei Visniec román kortárs drámaíró Migránsoook című darabját Zakariás Zalán jegyzi. Szilveszteri előadásként a Felsült szerelmesek című Shakespeare-vígjátékot tekintheti meg a közönség Albu István és Zakariás Zalán rendezők közös munkájaként.
Az évadtervben szerepel még Lars von Trier A főfőnök című vígjátéka Anger Zsolt rendezésében, Alfonso Paso Hazudj inkább, kedvesem! című komédiája Suba László irányításával, valamint a Moravetz Levente Nem lesz reggel Fred! kortárs dráma.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház elsőként egy gyermekeknek szóló előadást visz színre, A legkisebb boszorkány című mesejátékot Nagy Regina rendezésében, amelyet Demeter Kata írt Lázár Ervin meséje nyomán. Dávid A. Péter rendezésében tantermi előadást mutatnak be Nagyítás címmel, majd Kubiszyn Viktor műve alapján a Drognapló című produkció következik, amely Fodor Alain Leonard egyéni előadása.
Leta Popescu rendező az Emberekről és tényekről című előadást jegyzi, amit Keresztes Attila Meglepetés produkciója követ. Az évad utolsó bemutatójaként Csehov Három nővér című drámáját viszik színre Albu István rendezésében.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

A kicsi árnyék és a nők családregénye - Gerlózy Márton író, Áprily Lajos dédunokája új könyvéről
Gerlózy Márton magyarországi író, Áprily Lajos dédunokája újonnan megjelent könyvéről, a Mikecs Anna: Altatóról beszélt a Krónikának. A könyvet Kolozsváron mutatják be szeptember 27-én, hiszen ezer szállal kötődnek ide szereplői, narrátorai, a regény főszereplője Jékely Márta, aki Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke.
– A májusban rendezett kolozsvári Ünnepi Könyvhéten megígérte a közönségnek, hogy Erdélyben mutatja be családregényét, a Mikecs Anna: Altatót, hiszen ezer szállal kötődnek ide szereplői, narrátorai. A főszereplő Jékely Márta, Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke. Amint korábban mesélte, a családot többszörösen is tragédia, fájdalom kötötte Erdélyhez. Hogyan fogott hozzá a memoárokon, leveleken alapuló mű összeállításához?
– Személyesen engem, édesanyámat és testvéreimet is súlyos trauma kötött sokáig Erdélyhez, bizonyos értelemben nagyon hasonló fájdalom, mint a nagymamámé volt. Jékely Márta életében többszörösen is traumatikus pont Kolozsvár: itt nőtt fel, innen költöztek Pestre, majd visszatértek, itt született meg első gyermeke, Mikecs Anna, férjét pedig, a 100 éve született Mikecs Lászlót 1945-ben Kolozsvárról hurcolták el a Szovjetunióba, ahol nem sokkal később meghalt. Aztán hamarosan a kislányuk, a három és fél éves Mikecs Anna is életét vesztette.
Nagymamám 2006-ben hunyt el, akkor kezdtem el összegyűjteni, rendszerezni a leveleit, a fényképeket, mindent. Már korábban is tudtam, hogy valamiképpen meg akarom majd örökíteni az alakját. Elkezdtem olvasni a leveleket, emlékiratokat, naplókat, kiderült, hogy rengeteg a nyersanyag. Miután hozzám kerültek dédnagyanyám, Schéfer Ida emlékiratai is, elkezdődött a feldolgozás első, fárasztó fázisa, a rendszerezés, a levelek, naplók digitalizálása. A regény középpontjában a nagymamám és dédanyám története áll. Kulcsfontosságú helyszín Kolozsvár, de Parajd, Brassó, Medgyes is, ahol a család szász ágait kutattam, viszont mivel az ottani eseményekről nem állt rendelkezésemre annyi tényanyag, a regényben ezeket fikcióval kellett pótolnom. Mikecs Annával együtt hét nő, öt generáció szemszögét mutatom be.
– A női szereplők, elbeszélők, a női szemszög a meghatározó a könyvben. Ez a korábbi regényeire nem volt jellemző.
– A könyveim általában élményalapúak, az elbeszélőm nagyon erősen kötődik hozzám. Ezt a könyvet tulajdonképpen nem írtam, hanem szerkesztettem, bár az írás mindig szerkesztés, a szerkesztés pedig mindig írás. A középpontban a nagymamám alakja áll, aztán a dédanyámé, aztán az ő anyjáé, Kerekes Teréziáé, de felbukkan Áprily édesanyja, sőt az ő édesanyja is. Dédanyám emlékiratát – ami inkább szépirodalmi igényű szöveg, mint a nagymamámé – húzni, a nagymamámét pedig pótolni, színezni kellett, mielőtt egyáltalán kitaláltam volna, miként áll majd össze az egész egy regénnyé, hogyan lesz a szöveg egységes. Nagymamám éppen életének legfájdalmasabb – tehát a regény szempontjából kulcsfontosságú – eseményeiről nem írt részletesen, érthető okokból. Ezek ugyanazok az okok, amik miatt ezt a regényt egy érintett női családtag soha nem tudta volna megírni, lelkileg túlságosan megterhelő munka. A nők a családban nagyon erősen kötődtek egymáshoz, és ami érdekes, a regény készítése közben édesanyám egyes babonáinak is megtaláltam az eredetét: 1850-ben.
– A könyvnek nem a címeként, hanem a szerzőjeként szerepel Mikecs Anna, a nagymamája három és fél évesen elhunyt kislánya. – A regény struktúrájának két legfontosabb kérdése – az elbeszélő kiléte, illetve a szövegben történő mozgásának technikája – kikötőkben jutott eszembe, az egyik egy hajó-, a másik egy légikikötőben, mindkettő Ázsiában. Egy nőalakot kerestem, aki elmeséli a történetet és bárhová bejárása van, így jutott eszembe a kicsi Anna, aki 2012-ben lett volna hetvenéves. Az jutott eszembe, hogy akár meg is írhatta volna a család regényét, így ő az, aki bejárja a szerteágazó történetet. Áprily Lajosnak a kislány halálára írt versében (Annának hívták) szerepel az, hogy „kicsi árnyék”. Ez adta az ötletet, hogy Anna legyen a szerző, az árnyék, aki végigjárja az eseményeket, aztán egy ponton meg is jelenik, értelemszerűen akkor, amikor élt. Itt született Kolozsváron, a református kórházban. A Király utcában, illetve a visegrádi Szentgyörgypusztán élte le rövid életét.
– Igazolt hiányzás című, önéletrajzi ihletésű könyvében azt írta, a „nagymamája volt a mindene”. Ezek szerint Jékely Márta személye-személyisége volt az, ami a löketet megadta a főként róla szóló könyv megírásához.
– Ha jobban belegondolok, mind a hét eddig megjelent könyvemben szóba kerül a nagymamám, hiszen magamról írok, ezáltal mindig érintem a gyermekkoromat, amelyet nagyrészt vele töltöttem. 1987-ben, a már említett erdélyi út után, amikor édesanyám első férje, Váczi Tamás megbetegedett, és nem sokkal utána, éppen harminc évvel ezelőtt elhunyt, nagymamám sokat segített a négy gyerekkel egyedül maradt lányán. Egyfajta elégtételt szerettem volna, kifejezni a hálámat, hogy róla is tudjanak, elsősorban a családban. Aztán dédnagyanyám figurája is fontos: neki sem volt könnyű élete Áprily árnyékában. De persze nem a családi szennyes kiteregetése a cél, hanem – ahogy Lator László írta a könyv fülszövegében – hogy a szereplők gyengeségeire is fény derüljön, mert az analízisnek kizárólag így van értelme. („Tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily – Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni” – írja a fülszövegben Lator László – szerk. megj.).
– Műveiről azt szokták írni, hogy provokatív szókimondás, ironikus humor, kegyetlen őszinteség jellemzi. Éveken keresztül dolgozott a családregényen, azelőtt meg eközben teljesen más tematikájú könyveket írt: az Igazolt hiányzás című, az érettségiig el se jutott „rossz tanuló” regényét, A csemegepultos naplóját, távol-keleti helyszíneken játszódó történeteket, a Check-in-t, a Létrát, vagy a legutóbbi, a függőségről szóló Elvonókúrát stb. Hogy érzi, a Mikecs Anna: Altató kilóg a sorból?
– Kívülálló szemmel talán tényleg nem illik az életművembe. De aki ismer, persze tudja, hogy mégis. Mialatt ezen a könyvön dolgoztam, négy regényem jelent meg. Egyébként az Altató esetében tulajdonképpen végrehajtó vagyok. Valakinek meg kellett írnia a család történetét. A mi unokáink számára is fontos lesz a könyv, nem kell majd annyit kutatniuk, kérdezősködniük, csak leveszik az Altatót a polcról. A húgom úgy fogalmazott, miután elolvasta, hogy „transzgenerációs szorongásaim zsebkönyve, s nemcsak az enyém vagy családunké, hanem a századé és a generációmé”. Ha nem olvasom el a regény alapjául szolgáló szövegeket, sok mindent nem tudnék. Például azt sem, hogy itt Kolozsváron a fél város rokonom.
– A férfiak is reflektorfénybe kerülnek a regényben, például Mikecs László, Jékely Márta első férje, az elismert néprajzkutató alakja, Mészáros Dezső szobrász, Jékely Zoltán és persze Áprily Lajos is. – Igen, a Lajos alakja nyilván végig ott lebeg a regényben. A Mikecs esetében nehezebb dolgom volt, alakját levelekből tudtam rekonstruálni. Róla kevés szöveget találtam, mert Jékely Márta második férje, az én nagyapám azt javasolta a feleségének, égesse el a Mikecs leveleit. Mikecs László Bihardiószegen született, kerestem a szülőházát, előkerültek a rokonai is, akik most már tudnak a könyvről.
– Mint mondta, ahol homályosak voltak vagy hiányoznak a történet darabkái, ott fikcióval pótolta. Most, hogy elkészült a könyv, hogyan érzi: milyen a fikciós és készen kapott szöveganyag aránya?
– Azt az elvet követtem, hogy nem találok ki semmit, hanem összerakom a történetet, mindenhol hiteles forrást használva. Ez jóval nehezebb, mintha a lyukakat fikcióval tömtem volna ki, talán jóval egyszerűbb munka lett volna, mint kibogozni minden szálat a hatalmas levél- és memoáranyagból, prózából, lírából, több oldalról megvizsgálni az igazságot, aztán felépíteni a szerkezetet. Az életben el nem olvasná senki az 500 levelet, még az emlékiratot se olvasnák sokan, ha kiadnánk. Az a nagy dolog ebben, amikor az egész összeáll, és a család történetén át kirajzolódik a történelem. Korrajz is, persze, és emiatt a kolozsváriaknak – például a századforduló polgári hétköznapjai – biztosan nagyon érdekes lesz.
– A kortárs erdélyi vagy erdélyi kötődésű szépirodalomban erőteljesen lecsapódik a történelmi fordulatok (kommunizmus és 1989 vagy Trianon) témája, de a Magyarországra való áttelepedésé is, példa erre Dragomán György vagy Tompa Andrea életműve. Az Altatóban is fontos fordulat, hangsúlyos, traumatikus pont az Erdélyből Magyarországra való telepedés?
– Igen, többszörösen is. Amint Schéfer Ida leírja, Áprilyék átköltözése több okra vezethető vissza, egyrészt Lajosra nem volt már oly mértékben szükség tanárként, aztán fiának, Endrének nem ment a román nyelven való tanulás. Az országváltás traumája megjelenik Ida, Lajos, Márta és Zoltán szemszögéből is. Egyébként, bár a család nagyobb veszteségek nélkül megúszta mindkét világháborút, Jékely Márta kapta a legnagyobb dózist a traumákból: két év alatt meghalt kisfia születése után pár órával, aztán a férje, a lánya, teljesen egyedül maradt a vesztes, romokban heverő Magyarországon.
– A családtörténethez képanyag is társul, a könyv Facebook-oldalán gazdag fotóanyag látható a szereplőkről, valamint Jékely Márta rajzai is. Ezeket is tervezi megjelentetni?
– Igen, pár fotó felhasználásával külön kiadvány készül. Képeslapok. Jékely Márta számára fájó veszteség volt az is, hogy a háború után abba kellett hagynia a főiskolát, mert nem volt pénzük, el kellett mennie dolgozni, pedig nagyon tehetséges képzőművész volt, Ferenczy Béni egyik kedvenc tanítványa. Rajzait szeretném majd Pesten kiállítani, illetve egy fotókiállításon is gondolkodom. Mikecs László halála után pár évvel újból férjhez ment, Mészáros Dezső szobrászhoz, ő pedig nem szerette, hogy a felesége konkurencia számára. Aztán jöttek a gyerekek és ő anya, háziasszony lett – egyszerű, hétköznapi történet.
– Áprily Lajos dédunokái közül többen is művészi pályán tevékenykednek, Önön kívül Péterfy Gergely író és Péterfy Bori énekesnő. Mindhármukról szólva sokszor elhangzik, hogy a költő leszármazottai. – Ez a regény időben 1978-ban ér véget, az első unoka születésekor, de mivel az árnyék útját a 40 fejezeten keresztül különböző asszociációk mozgatják, sok mindent átugrunk, sok minden kimarad. Gergő csecsemőként szerepel a regényben, amikor fel akarják vidítani vele Lajost a halála előtt nem sokkal, de ezt a jelenetet is Márta szemszögéből látjuk, ez a regény róla szól, az ő alakját akartam megörökíteni. Az Altatót elsősorban őérte állítottam össze.
Könyvbemutató Kolozsváron - Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altató című regényét szeptember 27-én mutatják be Kolozsváron a szerző jelenlétében. Az eseményt a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva Termében tartják 17 órától.
Gerlóczy Márton - Író, publicista, 1981-ben született Budapesten. Kötetei: Igazolt hiányzás (2003, 2012), Váróterem (2005), A szabadok testvérisége (2008), A csemegepultos naplója (2009, 2014), Check-in (2012), Rabigában 2. (plágiumregény), Létra (2013), Elvonókúra (2016), Altató (2017).
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelem
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Egzotikum a románoknak a magyar irodalom – küldőkönyvtár nyílt Kolozsváron
A magyar irodalmat ismertetné meg a román közönséggel a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, amely küldőkönyvtárat nyitott a kincses városban, hogy szorgalmazza a két kultúra közti párbeszédet.
„Gyönyörűek a Tamási Ábeljéről küldött írások is, az olvasók úgy fogalmaztak, bár nem tudtak semmit a székelyekről, most mindent megtanultak a regényből. Fontos, hogy az egyesületnek sikerült bevennie a kezdeményezésbe kolozsvári román iskolákat” – sorolta Szabó Csaba. Azt is lényegesnek tartja, hogy sok magyar szakember csodálkozik rá a könyvtárra, többen jelezték, nem tudták például, hogy a Bánk bánnak vagy Rejtő Jenő könyveinek létezik román fordítása.
Az egyesület felajánlásokból szerzi a kiadványokat, a polcokat úgymond bérbe adják, amelyeket külföldi intézmények és helyi érdeklődők fogadhatnak örökbe. Szabó Csaba kitért arra is, hogy mivel 2018 centenáriumi év, fontos szerepet szánnak a könyvtárnak a román–magyar megbékélésre összpontosítva: havonta meghívnak egy román előadót, Ploieşti-ről, Craiováról, Sloboziából, Iaşi-ból érkezők fognak értekezni a magyar irodalomról.
„Elhangzik majd, hogy »scriitorul Mór« vagy »scriitorul Dezső«, de nem kell kijavítani a megszólalókat, akik román szemszögből beszélnek a mi irodalmunkról. Mosolyogva, melegséggel a szívünkben fogjuk hallgatni, hiszen annál szebb dolog nincs, ha mondjuk valaki románul szavalja A walesi bárdokat vagy Petőfit. A fordítókat is reflektorfénybe állítjuk a kezdeményezéssel, hiszen sok remek műfordítóról nem tud a közvélemény” – mondta az ötletgazda.
Költészetet és kortárs prózát is igényelnek az olvasók
A szombati eseményre meghívták H. Szabó Gyulát, a Kriterion könyvkiadó igazgatóját, aki a kiadó és a román–magyar keresztfordítások kapcsolatáról beszélt. Mint Szabó Csaba ecsetelte, a Kriterion átadja román–magyar könyvtárát az egyesületnek, így végre egy helyen összpontosulnak az effajta kötetek.
A küldőkönyvtárban egyébként 120 kiadvány található, de nem lehet pontosan mérni, mert állandóan küldenek közülük az olvasóknak, az állományt pedig folyamatosan pótolni kell.
Az olvasók a magyar költészet iránt is érdeklődnek, ugyanakkor Szabó Csabáék a kortárs irodalmat is szeretnék megismertetni a román közönséggel: például az erdélyi származású Dragomán György, Bartis Attila vagy Esterházy Péter műveit, amelyek szintén megvannak a könyvtárban – Esterházy Egy nő című művét recenzálták is már román olvasók.
Szabó Csaba kifejtette, a román közönséget a portál olvasói alkotják, de jó viszonyt ápolnak román líceumok tanáraival, akik diákokat toboroznak. Hozzátette, komoly munka felkutatni azt is, hogy mely magyar művek vannak lefordítva románra, hiszen nincsen erről teljes kimutatás. Arra is kitért, a szervezetet 2014 őszén indították, hiszen egyértelmű volt, hogy az érdeklődő románságnak szüksége van információkra a magyarokról, ők pedig örömmel vállalják a feladatot, és sokat dolgoznak azon, hogy közelítsék egymáshoz a két kultúrát. Krónika (Kolozsvár)

A legnépszerűbb szerzők, programok és 3D-s vetítések az udvarhelyi könyvtárban
Korosztálytól függetlenül a kortárs szerzők vitték idén a pálmát a székelyudvarhelyi városi könyvtár olvasói körében. A legkeresettebb szerzőkről, a legsikeresebb programokról, valamint az év elején beindult 3D-s filmvetítésről érdeklődtünk.
Közel 45 ezer lej értékben, 1180 könyvvel és folyóirattal gyarapodott idén a székelyudvarhelyi városi könyvtár állománya. Az olvasói igényeket figyelembe véve saját költségvetésből 18 ezer lejre vásároltak szépirodalmi műveket, a többi kiadvány adományként, egyesületektől, illetve természetes személyektől került az intézmény tulajdonába – tudtuk meg Kovács Erzsébet könyvtárostól. Hozzátette, vásárláskor elsősorban az volt a cél, hogy a piacon újonnan megjelent kiadványokból minél több kerülhessen az olvasók kezébe, ezért többségükből egy példányt szereztek be.
A székelyudvarhelyi olvasók körében továbbra is népszerűek a skandináv írók, ugyanakkor előszeretettel lapozgatják a kortárs szerzők műveit is: mindent „fogyasztanak” a szépirodalomtól a szórakoztató irodalomig, a történelmi regényektől a családregényekig. A felnőtt olvasók körében a magyar írók közül Dragomán György, Fejős Éva, Fábián Janka, D. Tóth Kriszta népszerűek, míg a külföldi szerzők közül sokan Nicholas Sparks, Ken Follett, Stephen King, illetve Moyes Jojo írásait kedvelik. A fiatal korosztály mindenre nyitott, szívesen veszi kézbe a szép, új könyveket. A kisiskolásoknál továbbra is hódítanak a Berg Judit- és Nyulász Péter-sorozatok, valamint a Zizi és a Ropi naplók, a tinédzsereknél pedig Szabó Magda, Laura Leiner, illetve Geronimo Stilton regényei. A legkeresettebb, egy-két példányszámos kiadványok nem is kerülnek a kölcsönző polcaira, hiszen az olvasók várólistára iratkozva, sorrend szerint kapják azokat kézhez, nem ritka esetben akár egy évnél hosszabb idő után.
Csak január elején összesítik az adatokat, így egyelőre nem lehet pontosan tudni az új tagok számát, de Szőcs Endre igazgató szerint az Iskola másként, a könyvtári foglalkozások, valamint a 3D-s filmvetítések hatására a tavalyihoz képest idén megduplázódott a könyvtárba beiratkozók száma. Több nagyszabású programot rendeztek az intézményben: így például az év elején meghirdetett irodalmi pályázaton közel 160 iskolás vett részt, rendezvénysorozattal ünnepelték a kultúra napját, megtartották a nyitott könyvek éjszakáját és a sakkversenyt, pedagógustalálkozót hoztak tető alá. Ez utóbbinak elsősorban egyfajta igényfelmérés volt a célja, megtudni, milyen kiadványokkal segíthetik az iskolai tevékenységeket, ugyanakkor ennek következménye a nyár végén közel kétezer lejre vásárolt 3D-s nyomtató, illetve a tudományos terem létrehozása.
Mivel a társasjátéktermet csak délután használják, ide kerültek mindazok az eszközök, amelyek a fizikai, csillagászati és biológiai kísérletekhez szükségesek, így délelőttönként a gimnazisták ide jönnek szórakozva tanulni.
„Akkora lett az érdeklődés, hogy már nem tudjuk tartani a lépést, hiszen a hely mérete csak kiscsoportos tevékenységet enged meg. Hasonlóképpen a vakációs foglalkozások is nagyon népszerűek. Egy csoporttal indultunk, de most már kettő sem elég” – újságolta Szőcs Endre. Eddig kizárólag a székelyudvarhelyi 5–8. osztályosoknak tartottak kvízversenyt, a későbbiekben azonban szeretnék bevonni a környező települések iskolásait is, két-három fordulós vetélkedőt rendezve. Az olvasókör bevált, megpróbálkoztak egy bélyegkör létrehozásával is, ami egyelőre nem igazán működik, ám az intézményvezető ennek jövőjét illetően is bizakodó.
3D-s filmek a vásznon
A látvány- és hangzóanyagteremben az igényes, gondolkodásra serkentő keddi filmklubok mellett februártól 3D-s szórakoztató és családi filmeket is vetítenek. Itt havonta kétszer, minden második és negyedik pénteken este egy-egy felnőtteknek szánt, szombat délelőtt pedig egy gyerekfilm tekinthető meg – tudtuk meg Szabó Károlytól, a részleg vezetőjétől. A nézettség alapján a kicsiknél legkedveltebb a Moana és a Rio, a felnőtteknél pedig A hetedik fiú, az Avatar és a Majmok bolygója volt. Állandó közönség gyűlik össze minden hónap szerdáján a Kinedok dokumentumfilmklubban, és évek óta konstans közönségük van a filmfesztiváloknak is. Sikerként könyveli el, hogy visszaszoktatták az udvarhelyi közönséget a vetítőterembe, mint megjegyezte: „ez melegágyat teremt az intézményesített mozi létrehozásának”. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro