A diktatúra nyomait örökre viselni fogjuk
DRAGOMÁN GYÖRGY író 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta Magyarországon él. Második regényét, a romániai diktatúrához kísértetiesen hasonlító világban játszódó A fehér király-t eddig több mint harminc nyelvre fordították le. Máglya című új könyvét a Nagyváradi Könyvmaratonon is bemutató íróval Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Nyáron kipróbáltam a honlapján fellelhető dobozban panírozós módszert cukkínivel, de nem jött össze. Mondjuk nagy hirtelen nem találtam joghurtot és keményítőt…
Mivel az eredetiben csirkemell szerepel, illetve ahogy említette, joghurt és keményítő, így nem mondhatjuk, hogy kipróbálta a receptet. Egy recept attól recept, hogy minden eleme fontos. Én cukkinihez, azt hiszem, tempura mártást készítenék.
Őszintén erről még nem is hallottam…
Japán módszer. Jéghideg vízbe kever az ember lisztet, esetleg valamilyen alkoholt, kis keményítőt. A cukkínit, rudakra vágva ebbe mártogatnám, aztán rövid idő alatt kisütném forró olajban.
Honnan jön a gasztronómia az életébe, azt hiszem, nem pont erről ismert világszerte…
Apám, anyám főzött, én is hamar megtanultam, idővel pedig fanatikus lettem. Például készítek vákuumban tojást.
Na, az milyen?
Az egy nagy kunszt. A tojás fehérje és sárgája két nagyon különböző dolog, külön tudomány, hogy a fehérje már ne legyen folyékony, viszont a sárgája krémes maradjon. Sok fizikus és egyéb tudós dolgozott ezen a problémán évekig, mire meglett a megoldás. A lényeg, hogy a sárgája 64 fokos legyen, akkor olyan, mint a méz, és rendkívül finom.
Ehhez kell a vákuum?
Igazából hetvenöt fokos vízfürdőre van szükség, amiben aztán, a térfogattól függően, 15-18 percig benne kell hagyni a tojást. Van egy táblázat, ami alapján kiszámolható, mennyi időre van szükség adott mérethez. Az az érdekes hogy ez után le is lehet hűteni, egy pohár meleg víz elég, hogy fogyasztható legyen. Én egy tucatot készítek jellemzően egyszerre, rendszerint ez a reggeli pirítóssal.
Ezek után azt hiszem értem, hogyan írta kilenc évig most megjelent regényét, a Máglyát…
Én inkább azt mondanám, kilenc év telt el az előző regényem megjelenése óta. Ez alatt az idő alatt megírtam két novelláskötetet, és egy harmadik regény nagy részét. De ha arra utalt, hogy maximalista vagyok, akkor az igaz. Minden mondatnak a helyén kell lennie. Ha nincs, akkor nem megyek tovább, és addig dolgozom rajta, amíg odakerül. Nem haladok lineárisan, néha 9-10 részén is dolgozom felváltva egy szövegnek, de nem írok újra vagy át. Ha egy mondat kész van, akkor kész van.
Ha jól tudom, az elmúlt időszak alatt megírt, de még nem publikált harmadik könyv trilógiává bővíti A fehér király és a Máglya világát.
A három könyv csak annyiban függ össze, hogy hozzávetőleg ugyanabban a térben játszódnak, és a saját fiktív történetükben koherensek, de bármilyen sorrendben el lehet őket olvasni. Találkoztam olyan emberrel, aki előbb olvasta a Máglyát, aztán A fehér királyt, és működött.
Az viszont elmondható, hogy mindegyik könyve kapcsolódik a diktatúra élményhez. A fehér király diktatúrában, a Máglya közvetlenül annak megdőlése után, a harmadik pedig jóval utána játszódik, de mégsem tőle függetlenül. Jól mondom?
A harmadik könyv két szálon fut, az egyik hozzávetőleg öt évvel ezelőtt kezdődik, a másik pedig a diktatúra legvadabb éveiben. Tehát igen, ezek a könyvek mind kapcsolódnak a diktatúrához, sőt első regényem A pusztítás könyve is, bár az nem ez a világ.
Ha meg kéne fogalmaznia röviden, mit mondana, mi a diktatúra?
Nagyon sokáig foglalkoztam politikafilozófiával, ahol pont ezt kerestem, de végül nem lettem filozófus, hanem regényíró, talán éppen azért, mert nem találtam rövid választ. Amit gondolok, ott van a könyveimben, nem azért dolgoztam rajtuk, hogy tőmondatokban elintézzem az ügyet. A negatív hatalomról annyit el tudok mondani, hogy olyan dolgokba is beleszól, amibe nem kéne, de ez még nem diktatúra definíció.
Létezhet hasznos hatalom?
Talán. Amelyiknek nem önmaga fenntartása a célja, csak bizonyos konkrét célok elérésére alkalmas, amelyik igazgat, de nem uralkodik.
Regényeiben, bár fiktív térben játszódnak, jól felismerhető Erdély, s bizonyos itteni konkrét események lenyomatai. Tovább megyek, az embertípusok, működési mechanizmusok nagyobbik része ma is beazonosítható, létezik. Ön szerint eltűnt nyom nélkül a diktatúra?
Nyilván nem, a nyomait örökre viselni fogjuk, legalábbis amíg emlékszünk rá, addig nem szűnik meg.
Ön gyermekként megtapasztalta a romániai diktatúrát, 1988-as áttelepülése óta pedig látja, hogy Magyarország miként dolgoz fel egy egyébként az ittenitől sok tekintetben eltérő tekintélyuralmi rendszert…
Az az igazság, nem vagyok igazán képben a romániai múltfeldolgozással.
És a magyarral?
Ott nem látom, hogy érdemben történne valami. A dokumentumok nem, vagy csak részben hozzáférhetőek.
Itt sem más a helyzet. Érdekes, hogy a hajdani NDK milyen jól megoldotta ezt a problémát…
Igen, de ott volt egy másolat, egy „backup Németország”, ami ezt lehetővé tette.
Az utóbbi kilenc évben sokat utazott, gondolom rengeteg emberrel beszélt, akik olvasták a regényeit. Mennyire értik, mi történt itt Kelet-Európában?
Azt tudom, hogy szeretik a könyveimet, de nem derül ki, mi a különbség az ő és a mi értelmezésünk között. Fogalmam sincs, hogy egy dánnak például mit jelentenek ezek a regények.
Érdekli?
Igazából nem. Az érdekel, amit írok.
Közhelyes kérdés következik: mi motiválja az írásra?
Nem tudok nem írni. Látok képeket, amiket ha nem akarok látni, le kell írjam őket. Akkor is írnék, ha nem jelenne meg, ha senki nem olvasna. Egyszerűen muszáj, fejben is mindig írok.
Most éppen mit?
Hát a már emlegetett harmadik könyv nincs kész, emellett novellákat. Lesz egy kötet, amibe zenéhez kapcsolódó írásokból lesz 18-20 darab, hiányzik még pár. Észrevettem, több írásom is érinti a témát, így gondoltam legyen belőle könyv.
Szereti a zenét?
Hogyne, de mindenevő vagyok. Nagyon vicces lejátszási listáim vannak. Jól megfér egymás mellett a barokk ária, norvég black metal, román hiphop és mondjuk spanyol anarchista punk. Azt viszont mindig pontosan tudom, hogy éppen milyen zenékre van szükségem.
Hosszú ideig filmkritikákat írt, az a vonzalom megmaradt?
Persze, csak mostanában mire a gyerekeim lefekszenek, sokszor már fáradt vagyok, régebben naponta megnéztem egy filmet.
A fehér királyt hamarosan megfilmesítik. Van átjárás regény és film között?
A regényidő valahol nyolc-kilenc óra, a filmé általában másfél, egy rendezőnek ezt kell elsősorban megoldania, de ez egy külön sport. Remélem a filmnek lesz sok köze a regényhez, de a jó adaptációk – ha léteznek – szét kell szedjék az eredetit, hogy a maguk számára aztán újra összerakhassák. Sokszor kértek, írjak forgatókönyvet a regényeimből, de akkor már inkább csinálnék valami újat. A fehér király forgatókönyvével kapcsolatban természetesen el fogom mondani a véleményem, de nem kell megfogadni. A film alkotóinak szabadság kell.
Készen van a forgatókönyv?
Láttam eddig hat változatot, de hát a film ilyen műfaj.
Más: valahol azt mondja egy interjúban, hogy nincs megelégedve a politika minőségével, remélem pontosan idézem. Mit jelent ez?
Azt gondolom, a politikának elvi kérdésekről kéne szólnia. A magyar politika olyan minőségű, mint a magyar foci, ezzel mindent elmondtam.
Azért kifejthetné?
Hiányzik az elvi alapú közbeszéd, amihez a politikusoknak igazodniuk kell, minden túl gyakorlatias, és sok a manipuláció. Nyilván idealista vagyok ebben a kérdésben, de pontosan ezért nem is érdekel a politika. Azt gondolom, szükség lenne egy erős civil szférára, amely lehetőséget teremt értelmes viták lefolytatására fontos kérdésekről. Például sokat kéne beszélgetnie okos embereknek arról, milyen legyen az oktatás, és nem politikai alapon kéne eldönteni. A közbeszédet nem a pártpolitikának kéne dominálnia, hanem értelmes gondolatoknak. Sok helyen jártam, ahol ez működik. Ma Magyarországon iszonyatosan kevés gondolattal találkozom a közbeszédben.
Több mint harminc nyelvre lefordított, világhírű íróként, azt hiszem, nagyjából bárhol élhetne a Földön, mégis Magyarországon maradt, mi ennek az oka?
Amikor elmentünk Romániából, oda költöztünk, pedig akkor mehettünk volna bárhová. Nem véletlenül: engem a magyar nyelvhez köt a munkám, írtam és még remélhetőleg fogok írni sok mindenről, de ezen a nyelven dolgozom. Most voltam fél évig Helsinkiben, ösztöndíjjal, de más, amikor az emberek a villamoson magyarul beszélnek. Mindig van egy mondat, egy hangsúly, amire felkapom a fejem. Szép dolgok ezek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Felejtés és elfelejtés között
Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.
– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok?
– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.
– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?
– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.
– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?
– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.
– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?
– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.
– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?
– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.
– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?
– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.
– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”?
– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?
– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?
– Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.
– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?
– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.
Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.
– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?
– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.
– És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük?
– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A diktatúra gyermekhangjai – Dragomán György Marosvásárhelyen
Vallomásokkal, felolvasással, játékkal tarkított közönségtalálkozón vett részt szerda este a marosvásárhelyi G. kávézóban Dragomán György író.
Az irodalom hazatalál címmel kortárs szerzők szülőhelyén és fontos helyszínein forgat kisfilmeket a Litera irodalmi portál. Ez alkalommal a vásárhelyi származású, Budapesten élő Dragomán Györgyöt, A pusztítás könyve, A fehér király és a Máglya szerzőjét kísérték el szülővárosába, ahol azokat az utcákat, tereket és helyeket járták sorra, amelyek fontosak voltak számára, illetve amelyeket elraktározott emlékezetében.
„Létezik jó és rossz emlékezet, de nem biztos, hogy mindig a jó a jó, mert van, amikor a rossz a jobb” – fogalmazott Dragomán. A kultúrkocsma megtelt érdeklődőkkel. A beszélgetőtárs Csutak Gabi kérdéseire az író elmondta: első regényét, A pusztítás könyvét hat éven át írta, de úgy, hogy senki nem tudott róla, titkolta ugyanis, hogy írónak készül. Aztán megjelent a könyv, és a tévében interjút készítettek vele, megkérdezték, mit írjanak a neve alá, mire azt kérte, írják azt, hogy író. Ettől fogva írónak számított, aki többé nem titkolta ezt a minőségét – idézte a kezdeteket Dragomán.
A fehér király című regényét harminc nyelvre fordították le. A harminc kötet ott van a polcán, de ettől még az írás nem lesz könnyebb, nem segít a mondatok megfogalmazásában. A fordítással kapcsolatban elhangzott, hogy sok tisztázásra váró aprósággal megkeresték a fordítók, ám szerinte a lényeg nem ezen van, hanem az írás ritmusán, azon, hogy a fordítónak sikerül-e az eredeti ritmust felvennie, úgy lüktet-e a más nyelvre lefordított regény, mint az eredeti.
A harmadik regény, a Máglya kilenc évvel A fehér király után, tavaly jelent meg. Kiderült: ezentúl már nem kell ilyen sokat várni egy-egy kötetre, ugyanis Dragomán párhuzamosan több könyvön is dolgozik, lesz regény, novelláskötet is, három-négy bizonyosan a következő években. Míg A fehér király egy fiú hangján szólal meg, a Máglya egy fiatal lányén. Mindkettő a diktatúra emlékeit dolgozza fel, ahogy a készülőben lévő harmadik is, amely lezárja ezt a témát.
„Hogy miért gyerekhangon? Mert a diktatúrában a hatalom mindenkit gyereknek tekintett” – fogalmazott az író. A Litera, a Világháló-Irodalom Alapítvány és a marosvásárhelyi Látó folyóirat által szervezett találkozó végére egy kis meglepetésjátékot is tartogattak az egybegyűlteknek: kérdéseket tettek fel Dragomán György életével kapcsolatban, a leggyorsabban válaszolók pedig egy-egy kötetet nyertek.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

"Néha jó rosszul emlékezni"
Dragomán György Marosvásárhelyen
Az irodalom hazatalál – ez a címe annak a rendezvénysorozatnak, amelynek keretében kortárs magyar szerzők szülőhelyein és fontos helyszínein forgat kisfilmeket a Litera irodalmi portál. A legutóbbi alkalommal Dragomán György József Attila-díjas írót, az egyik legnépszerűbb kortárs – több mint harminc nyelvre lefordított – szerzőt kísérték el szülővárosába, Marosvásárhelyre a szervezők, ahol e hét szerda estéjén várta telt házas közönség.
A Litera, a Világháló-Irodalom Alapítvány és a Látó szépirodalmi folyóirat közös estjére a G Caféban került sor. Az estet Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője vezette fel, aki elmondta: nagy öröm és megtiszteltetés számukra, hogy amikor valaki színvonalas irodalmi estet szeretne szervezni Marosvásárhelyen, a Látót és a G Cafét keresi meg először.
– Amikor Bartis Attila irodalmi estjét láttuk vendégül, kiderült: az ugyancsak marosvásárhelyi születésű szerző harminc éve nem járt szülővárosában. A családjával 1988-ban emigráló Dragomán Györgynek nem kellett ennyit várnia: a kétezres évek közepén a Félszigeten volt már szerzői estje. Reméljük, hogy az irodalom valóban hazatalál – mondta Szabó Róbert Csaba, majd Nagy Gabriellaa Litera programsorozata kapcsán hozzátette, Az irodalom hazatalál projektet 2011- ben találták ki, akkor Szálinger Balázst kísérték el.
Végül Dragomán György beszélgetőpartnere, Csutak Gabi vette át a szót. Az írói léttel, az egykori Marosvásárhellyel, a kitelepedés kényszerével, a számos fordítással, a három regénnyel (A pusztítás könyve, A fehér király, Máglya), a népszerűséggel kapcsolatos, sztorikban nem szűkölködő, jó hangulatú beszélgetés során elhangzott: Dragomán György egy képzeletbeli Marosvásárhelyt teremtett magának, egy igazi autonóm világot. Íróvá válása is akkor kezdődött, amikor 1988-ban búcsúzni, majd emigrálni kellett.
– Meg kell tanulni jól emlékezni. De mikor emlékszünk jól? Ez az a kérdés, amely a kezdetben is foglalkoztatott. Mert néha rosszul emlékezni jobb, mit jól emlékezni. Apám is írt és közölt az Igaz Szóban. Sokat beszélt arról a regényéről, amit végül sohasem írt meg. Amikor A pusztítás könyvét írtam, valószínűleg ennek a hatására döntöttem el, hogy nem szólok senkinek róla, csak ha elkészültem vele. Elég nehéz volt, mert vagy hat évig írtam. Nem is szoktam belőle felolvasni. Azt a regényt akartam megírni, amit ő nem írt meg. Neki ajánlottam.
Ami az egyetemi éveket illeti, teljes bizonyossággal tudtam, hogy olyan filozófus akarok lenni, aki regényeket ír. A szabadságról akartam elméleteket gyártani, de ezt végül nem tudtam megtenni. Otthagytam a filozófiát, és megírtam a könyvet. A szabadság és a diktatúra viszonya azonban azóta is fontos téma a könyveimben. A második kötetnek, A fehér királynak már minden részletét közöltem írás közben. Többé nem vagyok hajlandó félni, azóta mindent közlök, amit leírok. Ha regény készül. Arról úgyis csak akkor vevődik észre regény mivolta, amikor már bekötve megjelent. Nagyon empirista vagyok, érdekel az idő, a pillanatok és azok felépítettsége. A regény minden egyes szövege önálló novellaként is olvasható, de a szövegek hálószerűen utalnak egymásra. Nem vagyok módszeres író, cédulákra jegyzetelek, ezen cédulákra írt történetek közül sok bekerült A fehér királyba. A koncepció számomra elsősorban technikai nézőpont. Képeket látok, ezekből lesznek a történetek, közöttük sok olyan, amelyek számomra is meglepetést jelentenek. Én azt tanácsolom, hogy aki írni szeretne, próbáljon meg fordítani előtte. Én is konzultálok a fordítóimmal, vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni. Sok mindent, amit leírok, a magyarországi olvasók sem értenek. Például: kalorifer. Beleragadtam a nyolcvanas évek marosvásárhelyi gyereknyelvébe, és erre csak utólag jöttem rá. De nem változtattam semmit, pedig azóta is mindenféle tárgyról kérdezgetnek. De a fordítás nem emiatt rettenetesen nehéz dolog, egy jó szövegnek az idegen kifejezésektől függetlenül is működnie kell. A legnehezebb a ritmus kialakítása, hogy a kötet más nyelven is olyannak tűnjön, mint az eredeti, mintha azon a nyelven is én írtam volna. Iszonyatos munkát végeznek a fordítók, hiszen nagyon fontos, hogy a mondat éle ugyanolyan legyen – mondta a felolvasásokkal színesített beszélgetés során Dragomán György, aki köteteinek népszerűsége kapcsán elárulta: jó látni, hogy az emberek szeretik, tudják szeretni a könyveit.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvártól Nápolyig, San Diegóig
Ahol a 20–21. században magyar írók éltek, élnek, szerte a nagyvilágban.
A Kolozsvári Magyar Napok kiemelkedő irodalmi eseményére kerül sor augusztus 20-án du. 4 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti, emeleti előadótermében: bemutatjuk a Valahol van egy város című ünnepi könyvet. Meghívott szerzőink beszélnek élményeikről: András Sándor a Budapesttől az Egyesült Államokig vezető útról, Csapody Miklós Sopronról és Selmecbányáról, Markó Béla és Kelemen Hunor Erdélyről és Bukarestről, Láng Zsolt Marosvásárhelyről és Berlinről. Lászlóffy Aladár címadó versét, Esterházy Péter, Dragomán György és Szörényi László prózáját Bíró József színművész előadásában hallhatja a közönség. Házigazda: Kántor Lajos.
Szabadság (Kolozsvár)

Urbán Erik: úgy érzem, itthon vagyok
Urbán Jánosként látta meg a napvilágot 1981. január 1-jén a Szatmár megyei Krasznabélteken. Bármennyire is meglepően hangzik, gyermekkorának volt olyan időszaka, amikor nem szeretett ministrálni. Ma ő a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
„Hogy mikor mi szerettem volna lenni, az változott, mint minden gyermeknél. Az is megfogalmazódott, hogy pap szeretnék lenni, csakhogy én nem szerettem ministrálni. Aztán egy új plébánost helyeztek a faluba, és ő kérte, hogy minden fiú járjon ministrálni. Úgy beleszoktam én is és a társaim is, hogy reggel nyolctól mentünk a halottas misére ministrálni, és csak utána iskolába” – emlékszik vissza Urbán Erik ferences szerzetes.
Mint felidézte, tulajdonképpen a középiskola utolsó évében fogalmazódott meg benne egy iskolai lelki napon, hogy szerzetes is lehetne. Aztán megismerkedett egy, Jézus Szíve Népleánya nővérrel, akitől olvasnivalót kért. A tőle kapott három könyv közül az egyik Carlo Carrettónak az Én, Ferenc című kötete volt, amelynek elolvasása után még határozottabban érezte, hogy úgy szeretne élni, mint Szent Ferenc.
„Mikor én ezt többeknek elmondtam, nagy ellenállásba ütköztem. Megharcoltam ezért a hivatásomért. De kellett ez a harc, hogy bennem tisztázódjanak a dolgok. Most is úgy érzem, hogy itthon vagyok, boldog és kiegyensúlyozott. Nincs hiányérzetem, amit csinálok, nem fogcsikorgatva teszem” – mondja. Aztán a végső döntés egy szentségimádáson történt – folytatja –, amelyre már azzal a szándékkal ment, hogy megbizonyosodjon, mivé kell lennie. „Ott megbizonyosodtam. Annyira, hogy az osztálytársaim meg is kérdezték, mi történt velem a szentségimádáson, mert más vagyok, mint amikor megérkeztem. Akkor mondtam is nekik, hogy most már tudom, hogy ferences leszek.”
Így aztán az ifjú Urbán János 2000 augusztusában kérte felvételét a Szent István királyról elnevezett erdélyi rendtartományába, 2000–2001-ben jelölt volt Csíksomlyón, majd 2001–2002-ben novícius a magyarországi Szécsényben. „Ez az az év, amikor az ember a szerzetességre készül: délelőtt tantárgyak vannak, délután valamilyen munka. Ez az év igazából egy nagy lelki gyakorlat. Visszafogottabban éltünk, csak a szülőkkel tartottuk a kapcsolatot, azt is csak havonta egy alkalommal, levél formában, ennek ellenére nem börtönévre kell gondolni” – mondja határozottan.
„Miután véget ér a noviciátus és még mindig erős az elhatározás, illetve az elöljárók is úgy látják, hogy alkalmas vagyok a szerzetesi életformára, a szerzetességre, letesszük az első fogadalmat. A noviciátus elején már rendi ruhát öltünk, ha akar, az ember nevet választ, én az Erik nevet vettem föl. A fogadalmakat évente újítjuk, körülbelül hat év telik el, amíg valaki a jelentkezéstől az örök fogadalomig eljut” – meséli. Urbán Eriket 2007-ben szentelték diakónussá Gyulafehérváron, egy évre rá volt Csíksomlyón a papszentelés. Első kinevezését Kaplonyba kapta, négy évvel ezelőtt pedig Csíksomlyóra helyezték. Állítja, meghatározó Csíksomlyó az életében, úgy érzi, őt a Gondviselés hozta ide, és teszi, amit jónak lát.
Urbán Erik ferences szerzetes elmondása szerint a napi rend minden kolostorban egyforma. Csíksomlyón reggel hét órakor van a közös ima, aztán fél nyolctól reggeli szentmise következik, ezt követi a közös reggeli, majd mindenki intézi napi dolgait, feladatait. Háromnegyed egykor újra közösen imádkoznak, majd közös étkezés és a délutáni feladatok ellátása következik. Nyári időszakban negyed héttől közösen a kápolnában imádkoznak, majd aki be van osztva, az bemutatja az esti szentmisét, illetve végzi a gyóntatást. A közös vacsora után kötetlen együttlét van, amikor beszélgetnek, társasjátékot játszanak.
A csíksomlyói kolostorban heten vannak, négy pap és három laikus testvér. Kíváncsian kérdeztem, egy ferences szerzetes hogyan ünnepli születésnapját. Erik testvér nevetve jegyzi meg, bár az ő születésnapján tűzijáték van, a Ferences Rendtartományban, de más tartományokban sem szokták a születésnapot megünnepelni, csak a névnapokat. Urbán Erik, ha ideje engedi, kortárs irodalmat olvas, most is kézügynél vannak Dragomán György könyvei, de egy időben szívesen lapozta Szabó Magda regényeit is. Szívesen hallgat verset, sokat biciklizik, néha kocog, és ha teheti, kirándul. Egy ferences szerzetes ruházata három részből tevődik össze – magyarázza. A habitus (csuha), a kaputium (csuklya), valamint az öv, amelyen három csomó található az engedelmesség, a tulajdonnélküliség és a tisztaság hármas fogadalma jelképeként. „Gyerekeknek szoktuk viccesen mondani, azért van három csomó az övön, hogy ne felejtsünk el reggelizni, ebédelni, vacsorázni” – teszi hozzá nevetve.
„Nem ajánlom senkinek” – válaszolja határozottan. „Meg vagyok győződve arról, hogy ha valaki csupán egy szerzetesért jön be a rendbe, akkor abból nem lesz hosszú életű hivatás. Kell az Úrjézus iránti szeretet, így nem tudja eltántorítani ettől a hivatástól senki és semmi. Nem mindig rózsás az élet, néha a rózsa tövisei mutatkoznak meg, mindig vannak olyan tényezők, amelyek eltántorítják az embert. Nem szeretek rábeszélni senkit, de ha valaki látva a mi életünket, életformánkat, az egyházban betöltött szerepünket, azt mondja, hogy neki ezt tetszik, tegye rá az életét” – mondja békésen.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Valós és elképzelt városok találkozása
Bemutatták a Korunk–Komp-Press legújabb kötetét
– Körülbelül egy év alatt készült el a könyv, a szövegek azonban több évtized termékei. Kós Ká­roly írása például, amely először jelenik meg kötetben, körülbelül ötven éve született – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész csütörtökön délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Korunk–Komp-Press gondozásában frissen megjelent Valahol van egy város című antológia bemutatóján.
Mint mondta, a kiadványban több olyan szöveg is olvasható, amelyek főként az utóbbi években láttak napvilágot a Korunk hasábjain; a törzsanyag viszont egészen új, és a Lászlóffy Aladár verse által ihletett gondolat jegyében született. Negyvenhárom író – Kós Károlytól Dragomán Györgyig – valós és elképzelt városát ismerhetjük meg a könyvben, derült ki a rendezvényen, ahol az írások egyfajta kiegészítéseként városélményeikről, városértelmezéseikről mesélt a jelenlévő négy szerző: András Sándor, Csapody Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor.
András Sándor költő, irodalomtörténész és -kritikus megannyi városban élt már, köztük Szegeden, Oxfordban, Londonban és Los Angelesben is; otthonosan érzi magát Kolozsváron, mint mondta, séta közben ezúttal is volt alkalma meggyőződni arról, hogy Budapest után a második legjobb magyar városban van. – Az utcák, a forgalom bonyodalma, a könyvesboltok, kávézók, a levegő mind-mind hozzájárul ehhez, ezen felül pedig jelentős kulturális városa Kolozsvár a világ ezen részének – hangsúlyozta. Úgy véli, amikor az ember jól megismer egy várost, rájön arra, hogy az voltaképpen sok város, csak kellő időre és türelemre van szükség.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Hét bemutató és miniévad a magyar színházban
Silviu Purcărete rendező vezetésével már három hete zajlanak a Julius Caesar próbái, a Kolozsvári Állami Magyar Színház 223. évadának első bemutatóját október 9-én tartják a nagyteremben – jelentette be a sajtónak tegnap Tompa Gábor igazgató. Mint mondta, az utóbbi évek zsúfoltsága után, amikor jóformán egymást követték a bemutatók, ezúttal kicsit lassítanak, hogy lehetőségük legyen gyakrabban műsorra tűzni előadásokat, ezáltal művészi szempontból is megfelelő szinten tudják őket tartani. 2016 májusáig összesen hét új produkcióval készülnek, a shakespeare-i tragédia után Franz Kafka Amerika című regényének adaptációja következik, amelyet Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház dráma tagozatának művészeti vezetője visz színre. A gyerekeknek is kedveskednek: január közepére időzítették Békés Pál meseregénye nyomán, Béres László rendezésében A kétbalkezes varázsló országos bemutatóját.
Akárcsak Silviu Purcărete és Michal Dočekal, Felix Alexa is visszatérő vendég a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Julie kisasszony után pedig ismét Strindberg-darabot rendez: mégpedig A pelikánt, amelynek premierjét 2016 februárjában tartják a stúdióteremben. Több klasszikus rekviemből (Mozart, Verdi, Brahms és mások műveiből) áll össze a Rekviem munkacímű előadás, amelyet a franciaországi származású, az Amerikai Egyesült Államokban élő Tony-díjas Dominique Serrand rendez.
Ősbemutatót is tartogat az évad, Dragomán György Kalucsni című drámáját Szász János, a Woyzeck, a Witman fiúk és A nagy füzet című filmek rendezője viszi színre. – Új filmjének forgatását márciusban fejezi be, majd áprilisban elkezdődnek a próbák – jegyezte meg Tompa Gábor. A színház honlapján közzétett műsor szerint hamarosan Dragomán Györggyel, A fehér király, a Máglya és a Kalucsni szerzőjével is találkozhatunk: október 8-án Visky András, az intézmény művészeti vezetője beszélget vele.
Jövő májusra egy másik produkcióval is készülnek, Szilágyi Domokos Öregek könyve című művét – kétszereplős formában – Mihaela Panainte állítja színpadra a stúdióban. Jurij Kordonszkij Amerikában élő orosz rendező az évad végén fog hozzá egy orosz dráma színreviteléhez, ennek bemutatóját a 2016/2017-es idény elején tartják majd.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Dragomán György: „Ne mások döntsék el, hogy mit gondoljunk...”
A fehér király a beszéd könyve, a Máglya a hallgatásé. Előbbi esetében „nem lehet hallgatni”, a 11 éves kamasz fiúnak – akinek az apját a szeme láttára hurcolják munkatáborba a Duna-csatornába – muszáj kibeszélnie mindazt, ami foglalkoztatja.
Ezzel szemben a Máglyában a 13 éves Emmának inkább hallgatnia kell, „neki majdnem olyan nehéz megszólalni, mint amilyen nehéz Dzsatának elhallgatni” – összegezte Dragomán György csütörtökön este, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő alkotóval Visky András, a színház művészeti vezetője beszélgetett a számos érdeklődőt vonzó rendezvényen, majd tegnap délután a főtéri sátorban folytatták, immár román nyelven. Az eseményen Dragomán György – A fehér király című regényéért – a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kitüntetését vehette át.
Szabadság (Kolozsvár)

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az év olvasmányára szavaztak
Lezárult a Kájoni János Megyei Könyvtár által májusban meghirdetett, Az év olvasmánya Hargita megyében című kétnyelvű program. Ennek keretében arra kérték az olvasókat, hogy szavazzanak a kedvenc magyar, illetve román és világirodalmi művükre, szerzőkre.
Először hirdetett tematikus évet 2015-ben a megyei könyvtár, melynek célja, hogy az olvasásra irányítsák a figyelmet. Több eseményt is szerveztek e téma köré az év során, és minden korosztályt próbáltak megszólítani az olvasásfejlesztés, olvasásnépszerűsítést megcélzó programjaikkal. „Nem azzal a céllal indítottuk el, hogy egy reprezentatív felmérés legyen, hanem hogy játékra hívjuk a Hargita megyei olvasókat. Többféleképpen lehetett szavazni és próbáltuk a települések könyvtárait is bevonni, hogy minél több helyről szavazzanak” – magyarázta Kelemen Katalin könyvtáros.
A megyéből 48 településről összesen 484-en szavaztak, ebből 441 magyar nyelvű szavazat volt, a többi román olvasók szavazatai. „Év könyve nem született, egy sem kapott sokkal több szavazatot, mint a többi. A szavazatok alapján felállított rangsor szerint a világirodalom kategóriában Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, Emily Bronte Üvöltő szelek című műve van az élen, ezt követi Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyve. Meglepett ez az eredmény, mert mostanában nem ezeket kölcsönzik”– mutatott rá Péter Katalin könyvtáros. Tapasztalatai alapján inkább kortárs szerzők műveit olvassák manapság a könyvtárlátogatók. A világirodalom kategóriában a rangsor így folytatódik: Jane Austen Büszkeség és balítélet, J.K. Rowling Harry Potter, Mihail Bulgakov Mester és Margarita, Margaret Mazzantini Újjászületés és José Saramago Vakság.
A magyar irodalom kategóriában Jókai Mór Az arany ember című műve került a ranglista élére, ezt követi Veress Albert Életszilánkok, Szabó Magda Az ajtó, Dragomán György A fehér király, Gárdonyi Géza Egri csillagok című műve. A román irodalom kategóriában az első három helyen Ion Creangă Amintiri din copilărie, Irina Binder Fluturi, Ioan Slavici Moara cu noroc című műve áll.
„Az egyik fontos tapasztalatom, hogy világirodalmat olvasnak inkább és főleg kortársat. Azt láttam, inkább olyasmire szavaztak, amit felvállalhatónak tartottak. Mert jó, hogy Dosztojevszkij jött ki elsőnek és Bronte másodiknak, és bizonyára nagy kedvenceik, de valószínű, hogy nem mostanában olvasták. Ha összevetem a végeredményt a könyvtár kölcsönzési statisztikájával, Dosztojevszkij a kölcsönzések alapján a 82-ik helyen van 72 kölcsönzéssel” – hangsúlyozta Péter Katalin. A két könyvtáros hangsúlyozta, nem igaz, hogy nem olvasnak manapság az emberek, a tapasztalataik azt mutatják, hogy igenis igény van a könyvekre, a szépirodalomra.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban egyébként ebben az évben közel 90 ezer kölcsönzés volt. A következő évben az intézmény főként a honismeret tematika köré szervezi az eseményeit.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas agyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyárcímű meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomorcímű könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben – Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”:
• Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Megvannak az Aranykönyv-nyertesek
Szépirodalom kategóriában Dragomán György Oroszlánkórus című novelláskötete nyerte el az Aranykönyv-díjat a magyarországi Libri Kiadó által meghirdetett versenyen. A többfordulós szavazáson az olvasók hat kategóriában voksolhattak kedvenceikre.
Szabadság (Kolozsvár)

Számos erdélyi szerző és kiadó lesz jelen a budapesti Ünnepi Könyvhéten
Számos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten.
A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten.
Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta.
Erdélyi kiadók sátra
Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek.
A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében.
Kíméletlen könyv a háborúról
Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek.
„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről.
Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

87. Ünnepi Könyvhét
Ma és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk.
Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel.
A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány.
Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea.
A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni.
(N. M. K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Dragománnal kezdenek ősszel Kolozsváron
Sokszínű évadot tudhat maga mögött a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hiszen a 2015/2016-os idényben bemutatóval, valamint számos nagy sikerű előadás felújításával rukkoltak elő – tudatta közleményében a teátrum.
A nagyteremben William Shakespeare Julius Caesar és Békés Pál A kétbalkezes varázsló című művét, valamint a Pour Toujours című, klasszikus és kortárs rekviemekből inspirálódott, szöveg nélküli előadást mutatta be a társulat. A stúdióteremben a Kafka regényéből készült Amerikát, August Strindberg A pelikánját, valamint a Szilágyi Domokos hosszúverséből készült Öregek könyvét vitték színre.
Az évad során felújították és a következő színházi idényben is műsoron mArad a sétatéri teátrum művészeti vezetője, Visky András által írt Caravaggio Terminal, Strindberg Julie kisasszonya, Henrik Ibsen Hedda Gabler című műve, valamint két „filmes” előadás, az Ingmar Bergman filmjéből készült – de róla is szóló – Suttogások és sikolyok, illetve a Dogme 95 nevű dán avantgárd filmes mozgalom első alkotásának számító Thomas Vinterberg-film, a Születésnap.
Az évadban a színház székhelyén játszott 173 saját előadáson, valamint a meghívott produkciókon és koncerteken összesen 24 585 néző vett részt, a turnékon és fesztiválszerepléseken pedig további 1800 néző előtt játszott a társulat, összesen tehát 26 385-en látták a Kolozsvári színház előadásait a 2015/2016-os évadban. A társulat ebben az évadban is számos fesztiválon és turnén vendégszerepelt: a Bukaresti Országos Színházi Fesztiválon, a szintén Bukaresti Nottara Színház által szervezett Fest(in) pe Bulevard fesztiválon, a szabadkai Desiré Central Station Fesztiválon, a Kortárs Drámafesztivál időközi eseményeként Budapesten, a Jurányi Házban, a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon, a hagyományos előadáscsere keretében a Vígszínházban, valamint az évad zárásaként a Magyar Színházak kisvárdai Fesztiválján, ahol egyébként a 25 éve a teátrum élén álló Tompa Gábor igazgatót külön köszöntötték.
A 2015/2016-os évadot új bemutató előkészítésével zárja a színház. A társulat az oroszországi származású, jelenleg Amerikában élő Jurij Kordonszkij rendező vezetésével Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét próbálja. A bemutatót a tervek szerint október elején tartják a nagyszínpadon berendezett stúdiótérben.
A következő, 224. évadot a színház – immár hagyományosan – a Kolozsvári Magyar Napokon kezdi augusztusban. Az augusztusi előadásokra jegyek már vásárolhatók online a Biletmaster.ro weboldalon.Az új évad első bemutatójaként az elsősorban filmrendezőként ismertté vált Szász János viszi színre Dragomán György Kalucsni című drámáját októberben. November 24–december 4. között pedig a kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadására kerül sor, melynek témája ebben az évben az idegen lesz.
Magyar produkciók Bukarestben
A Kolozsvári Állami Magyar Színház három, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház pedig két előadással szerepel az október 21–30. között Bukarestben megrendezendő Országos Színházi Fesztiválon. Az elmúlt évad Kolozsvári bemutatói közül a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesar, a Felix Alexa rendezésében színre vitt A pelikán, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours (Mindörökké) című előadások lesznek láthatóak a romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén.
A fesztiválra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hatodik egymást követő alkalommal kapott meghívást. Ezúttal a Tompa Miklós Társulat által színre vitt Samuel Beckett-darab, A játszma vége és a Liviu Rebreanu Társulat által bemutatott Vivaldi şi anotimpurile (Vivaldi és az évszakok) című előadás utazik Bukarestbe Vásárhelyről. Az Országos Színházi Fesztiválon szerepel ugyanakkor a Kolozsvári román színház A mi osztályunk (Clasa Noastră) című elődása is, amelyet Bocsárdi László, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója vitt színre.
Krónika (Kolozsvár)

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

Kortárs irodalom a kávéházban
Murányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk.
Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre.
„A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”.
Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.”
A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki.
„Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli.
Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait.
Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott.
Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Önmegértés és önazonosság az irodalomban
Létezik-e még egyáltalán közép-európai irodalom? – ezt a kérdést járta körül szerdán Temesváron az október 25. és 28. között szervezett Nemzetközi Irodalmi Fesztivál (FILTM) keretében tartott konferencia.
Az ötödízben tartott programsorozatra, amelyet annak jegyében tartanak, hogy a Bega-parti város nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, az európai irodalom képviselői érkeztek: költők, írók, esszéírók, kritikusok. A közép-európai irodalomról szóló konferencián Balázs Imre József, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, valamint a párizsi Sorbonne egyetemről Xavier Galmiche, a krakkói egyetemről Kazimierz Jurczak, a Temesvári Nyugati Egyetemről pedig Radu Pavel Gheo vett részt.
Az értekezés egyik témája az volt, hogy a közép-európai országokban vajon lehet-e az irodalmak egységéről beszélni az 1989 után egymást követő, sorozatos átalakulások után, és hogy a globalizáció sodrásának foglyaiként ezek az irodalmak körvonalazzák-e valamiképpen identitásukat, vagy már nem létezik az őket összefogó kohéziós erő. Balázs Imre József a Krónikának elmondta, a konferencián a szakértők egyetértettek abban, hogy a közép-európai irodalom gondolata elsősorban kutatási területként fontos, politikai relevanciája viszont visszaesőben van.
„1989 előtt a kelet-közép-európai irodalmaknak demokráciapárti, a Szovjetúniótól való elszakadásra vágyó, úgymond ellenzéki ereje és üzenete volt. A rendszerváltozás után az európai integrációs törekvések miatt ezekben az irodalmakban közös érdekek fogalmazódtak meg, mostanra ez már eltűnőfélben van. A közép-európai szerzők egyre kevésbé szeretik önmagukat közép-európai szerzőknek nevezni, műveiket inkább tágabb perspektívából kell megközelíteni: a konferencián erre példaként Krasznahorkai Lászlót és a lengyel Andrzej Stasiukot említették a szakértők” – mondta el Balázs Imre József.
Hozzátette, ő a közép-európai irodalom kontextusában legrelevánsabbnak tartott kortárs szerzőket említette meg a konferencián: Bodor Ádámot, Bartis Attilát, Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Oravecz Imrét. A temesvári Radu Pavel Gheo író, esszéíró doktori értekezésének tekintélyes része Bodor Ádám művészetéről szól. Balázs Imre elmondta, a konferencián az is elhangzott, hogy bár a kolozsvári születésű Bodor Ádám, a marosvásárhelyi származású Bartis Attila és Dragomán György művészete a magyar kultúra szerves részét képezi, az, amiről írnak, a románok számára is releváns. Bodor Ádám írásművészetét pedig Herta Müller irodalmi Nobel-díjas, bánsági születésű, sváb származású német írónőével állították párhuzamba a konferencián részt vevő szakértők.
„Az, hogy létezik-e közép-európai irodalom, elsősorban az önmegértés szempontjából tekinthető fontosnak, identifikáció tekintetében viszont nem annyira aktuális már, mint amennyire 20-30 évvel ezelőtt volt” – összegezte a konferencián elhangzottakat Balázs Imre József. A Nyugattól Keletre mottójú rendezvénysorozat keretében további konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket tartanak a Temesvári Nyugati Egyetemen. A nemzetközi irodalmi fesztivált többek közt a párizsi Sorbonne egyetemmel közösen szervezték.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)|

Kalucsni – bevezetés a nyolcvanas évekbe
Az előadás bevezetés a nyolcvanas évekbe egy értelmiségi család életén keresztül, úgyszólván ennek az időszaknak a valóságshow-ját látjuk a színpadon – derült ki a rendező, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője által elmondottakból tegnap délben, a Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón. A Carmencita Brojboiu által tervezett jelmezek pontosan „hozzák” a nyolcvanas évek világát, a Miklósi Dénes elképzelése nyomán készült díszlet pedig élő színház és múzeum, közelség és eltávolítottság érzését erősíti fel a nézőben, a múzeum pedagógiai természetét is magában hordozva. A bemutatót november 16-án, szerdán este 8 órától tartják a stúdióteremben, következő előadás: másnap, csütörtökön este 8-tól. (A borítókép Biró István felvétele, balról jobbra: Dimény Áron, Visky András és Miklósi Dénes a sajtótájékoztatón, a színpadtér előtt)
– Megkérdezhetnék tőlem, hogy miért szükséges megtartani ezt a bevezetést, hiszen túl vagyunk már a nyolcvanas éveken. Én azonban nem így érzem. Minden olyan történelmi múlt, ami nem vált a közbeszéd tárgyává és nem épült be a gyermekeink ismeretébe, az feldolgozatlan múlt marad – hangsúlyozta a sajtótájékoztatón Visky András. Véleménye szerint mostanában „újfajta diktatúra-nosztalgiák szele fújdogál közöttünk és bennünk”, ennek felismerése sarkallta arra, hogy a nyolcvanas évekre irányítsa a figyelmét. Számos kérdés merült fel benne: mi történt akkor; hogyan élnek bennünk ezek a szerkezetek azóta is; milyen mintákat adtunk át az utánunk jövő nemzedéknek anélkül, hogy ezt akartuk volna, ennek nyomán pedig a szolgaságnak, a megalázkodásnak milyen formái élnek tovább?
Dragomán György regénytrilógiájának első két darabja, A fehér király és a Máglya erőteljes bátorítást adott számára ahhoz, hogy a nyolcvanas évek felé forduljon, amelyeket korábban épp hogy csak „megérintett”– ennek nyomán tárta nemrég a nagyközönség elé azt az 1985 oldalt, „amit a Szekuritáté fikciógyára” alkotott róla. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író első novelláskötete, az időközben megjelent Oroszlánkórus pedig sokat segített abban, hogy a mostani előadást megfelelő alapokra helyezze, jegyezte meg Visky András. Mint mondta, a szerző második drámája, a Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot mutat be, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. A műsorfüzetben is utal arra az előadás rendezője, hogy „Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében”.
Az előadás múzeumi tere eltávolítja a nézőt a látottaktól, amint arról a sajtó képviselői is meggyőződhettek, a történet egy plexi dobozban játszódik. – Ezt annak jeleként használom, hogy mindannyiunknak elmondatlan történetekkel van dolgunk. Mindaz, ami látható ebben a negyedik emeleti tömbházlakásban, autentikus tárgy, amelyeket kerestünk, és amelyeknek ismét beletanultuk a használatukba – hangsúlyozta Visky András. A Miklósi Dénes által tervezett díszletben a ’80-as évekbeli tárgyak mellett a bútorok és a képek is korhűek: utóbbiak a Minerva Művelődési Egyesület sajtófotó-gyűjteményéből származnak, és Deák Ferenc, az Igazság egykori fitóriportere készítette őket a hatvanas években olyan jeles személyiségekről, mint Széles Anna, Kovács György, Kányádi Sándor és Bisztrai Mária.
A cinema verité eszközei révén válik minden életszagúvá: a téma, a tárgyak és a színészi játék egyaránt, így aztán az előadás azok számára is érdekes lehet, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket – felismerhetik például, hogy sok tekintetben most is ezt az időt élik. A produkció létrehozása közben a színészek személyes tapasztalataira is kíváncsi volt a rendező, mint mondta, a munka egyik legizgalmasabb része az volt, amikor a családjukban történtekről beszéltek.
A „búra” alá helyezett világ és a nézőtér közötti rész berendezéséről is szó esett: a fal két oldalán erdélyi magyar értelmiségiek – Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám, Markó Béla – titkosszolgálati dokumentumait állítják ki faximilében.
Dimény Áron színművész, aki a családapát, Gyurit alakítja az előadásban, kifejtette: szülőként is lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a 21. században is azon normák szerint építi fel az életét – és hozzá hasonlóan többen is –, amelyekben a 80-as években szocializálódott. – Ha ez a kollektív öntudatunkban elsikkad, fennáll annak az esélye, hogy elkezdjük ismételni a múltat. Nem szeretném, hogy a gyermekeim szabadságélmények helyett diktatúraélményeket éljenek meg – magyarázta.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Nyilas Misi, a lúzer
December 6-án hozták nyilvánosságra a 2015-ös PISA-tesztek eredményeit, amely szerint mind matematikából, mind természettudományokból, mind szövegértésből javultak a romániai diákok képességei, de még mindig nem sikerült elszakadni a többek között Uruguay és az Egyesült Arab Emírségek alkotta csoporttól, a kilencedikesek majd 40 százaléka nem rendelkezik alapvető szövegértési képességekkel. Zsírós Anikóval, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium matematika szakos igazgatónőjével és Tamás-Péter Réka magyartanárnővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett mindennapi tapasztalataikról a felmérési eredmények kapcsán.
Mivel a PISA-tesztekkel kapcsolatban hallani hideget és meleget is, Zsíros Anikó igazgatónőt először a személyes tapasztalatairól kérdezem, mivel a Lorántffy, ha tavaly nem is, de az előző ciklusban, 2012-ben részt vett a projektben. Mint elmondja, az mindenképpen pozitívum, hogy a gyerekek anyanyelven tölthetik ki a tesztet, az viszont torzító tényező, hogy nem érkezik semmifajta visszajelzés a megoldásokra, nem jár rá jegy, így a diák nem érzi a dolog tétjét, nem fektet bele maximális energiát, jóllehet ez készségszintű képességeknél nem jelenthet magyarázatot a gyenge eredményekre.
Az egyik legszembetűnőbb adattal, a funkcionális analfabéták arányával kapcsolatban Tamás-Péter Réka szomorúan jegyzi meg, hogy a számokat a valóság sajnos nagyjából visszaigazolja. „Általánosságban elmondható, hogy a diákok értelmezés helyett bármilyen feladatnál szívesebben nyúlnak panelekhez, mint önálló gondolatokhoz. A pedagógusnak pedig – hiába ad a tanterv elég komoly szabadságot –, a záróvizsgákkal kapcsolatos követelmények miatt nincs lehetősége ezen változtatni, hiszen neki is hozni kell az eredményt.” Mint azt mindkét beszélgetőtársam egybehangzóan állítja, a román oktatási rendszerben betöltött speciális helyzetünk legfőbb sajátossága sem válik ilyen szempontból a romániai magyar diákok hasznára, miszerint nem idegen nyelvként tanulják a román nyelvet, pedig jelentős részük nagyon messze áll az anyanyelvi szinttől. Ez azt eredményezi, hogy az értő tanulás helyett a kényszerű magolást választják, ami aztán, a magas óraszám miatt, egyéb területeken is gyakorlattá válik.
Ha egy gyerek nem olvas...
Mivel az alsó tagozat végén nincsen olyan jellegű megmérettetés, mint nyolcadikban, vagy az érettségin, a tanítóknak nagyobb a mozgásterük, de így is nehéz megtalálni, miként lehet a gyerekeket értő olvasásra serkenteni, persze azért vannak módszerek, amik segíthetnek: „Nagyon sok múlik azon, hogy milyen szempontokat kap egy diák az olvasáshoz, pláne klasszikusok esetében. Ha kapaszkodók nélkül kapja egy mai gyerek kézbe a Légy jó minhalálig-ot, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy Nyilas Misi egy lúzer, a mai eszmények alapján tökéletesen életképtelen. Viszont ha azt mondom, hasonlítsa össze Nyilas Misi órarendjét a sajátjával, rögtön tudatosul benne, hogy az egy másik kor, másik közeg, már valamiféle távolságból tud ránézni. Egyébként gyakori, hogy benyitva egy osztályterembe, olvasó gyerekeket látok, a mai tinédzsereknek szóló bestsellereket, amik kiszolgálják a gyors, pörgős, hosszú leírásokat mellőző történetek iránti igényüket, szívesen fogyasztják. Azért indítottuk el – Bán Imola kollégám kezdeményezésére – a Novelláról novellára vetélkedősorozatot, mert a novella talán az a műfaj, amin keresztül ezeket az igényeket ki lehet szolgálni, minőségi irodalommal is.”
Mint Tamás-Péter Réka megállapítja, a sikerhez a gyerek mindenképpen meg kell tapasztalja, milyen az, amikor nem tudja letenni a könyvet a kezéből. A tesztekkel kapcsolatos teljesítménykényszer, vagy a kötelességtudat sosem fogja megszerettetni vele az olvasást, az irodalmat, sosem lesz egyéni olvasata egy történetről. Megfelelő szempontokkal ezt a klasszikusokkal is el lehet érni, de persze vannak olyan szövegek, amikben könnyebben felismeri a gyerek, hogy ez róla szól. „Az is jó megoldás lehet, hogy ha a régi szövegeket, velük valamilyen kapcsolatban álló kortárs szövegekkel világítjuk meg, folyamatosan kötjük őket a mához. Ha az irodalom életidegen, akkor bekerül a magyar óra feliratú skatulyába, és soha nem tud kiszabadulni onnan, nem tud hatni a diákra, nem fogja sosem a megismerés egyik formájaként hasznosítani. Ezért van az, hogy kilencedikben már azt mondja a gyerek, hogy Ó, tanárnő, inkább tessék már lediktálni, aztán majd megtanulom.”
Ha pedig egy gyerek nem olvas (irodalmat), akkor a szövegértelmezésben sem gyakorolja magát, így az élet más területein sem lesz képes kiszűrni a lényeget egy adott szövegből. A nyelv – legyen szó bármilyen tudományterületről, tantárgyról – a megismerés, a gondolkodás alapja. Hiába tudja a gyerek a másodfokú egyenlet megoldó képletét, ha a szöveges példából nem képes kihámozni, hogy az adott feladatnál arra van szükség.
Hiányzó kapcsolódási pontok
A matematikaoktatással kapcsolatban Zsíros Anikó megerősíti azon felvetésemet, hogy a követelmény most is nagyon magas, összehasonlításképpen sokkal magasabb, mint Magyarországon, legfőbb hibájának pedig azt tartja, hogy nem nyílnak belőle utak a gyakorlati alkalmazás felé.
„Tanuljuk a Pitagorasz-tételt, de nem látszik az alkalmazási terület. Őszintén szólva, én is annak köszönhetően tudok mondjuk a nálunk középiskolai tananyagnak számító deriválás gyakorlati alkalmazási területeiről, mert vannak közgazdaságtant hallgató volt tanítványaim, akik megkerestek adott feladattal, hogy segítsek, és akkor láttam. A tananyagban ilyesmikről szó sincsen, éppen ezért a diákok nem is ismerik fel az alkalmazandó megoldást egy gyakorlati feladatban, kevesen kapcsolják össze, mondjuk a téglalap területképletét a fürdőszoba csempézéshez szükséges ragasztómennyiség kiszámításával. Se eszköze, se ideje nincs arra a pedagógusnak a legtöbb esetben, hogy a tudomány és a való élet közötti hidakat kiépítse.”
Mint az igazgatónő elmondja, általánosságban elmondható hiányosság még a mai oktatási rendszerben, hogy nem csak az elmélet és a gyakorlat, hanem az egyes tudományterületek (tantárgyak) anyagai sem kapcsolódnak egymáshoz, miközben a tudomány ma pont az interdiszciplinaritásról szól. „Hatodikban a fizikatanár előbb tanítja a sebességgel kapcsolatban az egyenes arányosságot, mint én matematikából foglalkoznék azzal, hogy van egyenes arányosság, de van fordított arányosság is. Így nagyon nehezen áll össze a gyerek fejében valami.”
A nem létező átlagdiák
Búcsúzóul megkérdezem, beszélgetőtársaim szerint mennyire van felkészülve a mai román oktatási rendszer az egy generáció alatt lezajlott óriási fejlődésre, például mennyire tanít az iskola eligazodni a diákokra zúduló szűretlen információözönben.
Tamás-Péter Réka szerint, ha a tanterv nem is, de a tanári szerep mindenképpen változott. „Még pár tíz évvel ezelőtt is a tanár elsődleges feladata az volt, hogy információt átadjon, ma pedig sokkal inkább az, hogy rendet tegyen az információ dömpingben. A tananyag ebben a tanári szerepformálásban egyáltalán nem segít, viszont vannak rajta olyan rések, amiket ki lehet használni. A szűk keresztmetszetet ebből a szempontból is a komoly tárgyi tudást adott sémában számon kérő kimeneti követelmények, végső soron az érettségi jelentik. Ha addig az eredmény reményében akarunk eljutni, akkor nem igazán van mód arra, hogy a tanár illetve a gyerek személyisége érvényesüljön.”
Utóbbival kapcsolatban – teszi hozzá Zsíros Anikó – az is komoly problémát jelent, hogy a rendszer egy nem létező átlagdiákkal számol, sem a felzárkóztatásra, sem a tehetséggondozásra nincs igazán intézményes keretek között biztosított lehetőség.
 Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban a Novelláról novellára névre keresztelt iskolák közötti korosztályos vetélkedőt, azzal a céllal, hogy az olvasást népszerűsítsék, az egyéni olvasatok kialakításához szükséges képességeket fejlesszék, a tanórai keretek adta lehetőségeken túllépve. A felső tagozatosok számára az idei év szerzője Dragomán György volt.
A szervezők a tanfelügyelőség támogatásával most azon dolgoznak, hogy a következő évtől kezdve a vetélkedő regionális, a későbbiekben pedig országos szintre léphessen. erdelyiriport.ro

Ezeket a könyveket kölcsönzik előszeretettel a csíkszeredaiak
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.  
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy  műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at,  ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Románra fordított magyar művek a román kultúra napján
A Studium–Prospero Alapítvány harmadik alkalommal szervezett felolvasómaratont a román kultúra napja tiszteletére. Az idén a 12 óra alatt hatvanan olvastak fel, vagyis kevesebben, mint a legutóbbi alkalommal, – igaz fele annyi idő alatt, – tette hozzá Kali István szervező.
A román nemzetiségűek mellett számos magyar is jelentkezett a Zanza kávézóban szervezett január 15-i felolvasómaratonra. A feltétel az volt, hogy marosvásárhelyi, vagy Marosvásárhelyhez kötődő szerzők műveiből olvassanak fel, illetve azoktól a román íróktól, akiknek valamilyen évfordulóját ünneplik az idén, illetve a teljes magyar irodalom román nyelvre átültetett alkotásaiból.
A felolvasók – újságírók, színészek, orvosok, tanárok, gimnazisták és egyetemisták, irodalmárok – közül a román szerzők közül legtöbben Eminescu-műveket olvastak fel, illetve Ion Creangă, Alexandru Cistelecan, Lucian Boia, Laurențiu Blaga, Petru Istrate, Romeo Soare, Romulus Guga, vagy a néhány éve fiatalon elhunyt, rádiós újságíró Sorina Bota írásaiból hangzottak el részletek.
A román nyelvre lefordított magyar irodalomból Jókai MórAranyember című regényéből, Ady Endre Minden titkok könyve című kötetéből, Petőfi Sándor verseiből, Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meseregényéből, Dragomán György Máglya című regényéből olvastak fel, valamint Marius Tabacu fordításában Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből hangzott el részlet, ahogyan Bartis Attila Nyugalom című művéből Anamaria Pop fordítotásában, vagy az Adela Sălăgianu által fordított Székely János Soó Péter bánata című művéből. A magyar írók közül Márai Sándor bizonyult a legnépszerűbbnek A gyertyák csonkig égnek kötetével.
A vasárnapi felolvasás délben 12 órakor kezdődött és éjfélkor ért véget, eltérően az eddigiektől, amelyek 24 órát tartottak. Délután kerekasztal-beszélgetésre is sor került, ahol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának művészeti vezetői és színészei, illetve újságírók, magyar színészek, közéleti személyiségek beszélgettek a kortárs művészetekről és színházról, illetve közéleti témákról.
A szervezők elégedettek a rendezvénnyel, amelyet több ezren követtek élőben az interneten. Máris készülnek a január 22-i, magyar kultúra napi felolvasómaratonra, ahol hasonlóképpen Marosvásárhelyi szerzők műveit, illetve évfordulós magyar írók, költők alkotásaiból várják, hogy felolvassanak a jelentkezők. Az olvasást ez alkalommal is élőben lehet követni az esemény Facebook-oldalán.
Antal Erika
maszol.ro

Várad híres művész-szülöttje
Szalai József nagyváradi születésű, Svájcban élő festőművész munkáit tartalmazza az a tavaly megjelent album, melyet péntek este, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutattak be.
Milyen lenne, ha ismert kortárs erdélyi írókról – mint például Bodor Ádám, vagy Dragomán György – szeretnénk többet megtudni, de az égvilágon semmit sem találnánk róluk? – tette fel a kérdést Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a pénteki bemutatón. Valahogy így van ez Szalai Józseffel is – vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira keveset tudunk róla?
„Robbantott”
A későbbiek során a művész személyes ismerője, Szilágyi Aladár, a Várad folyóirat szerkesztője szólt a művészről, akit „bősz nyomdászlegény” korából ismer, s akit hatszor nem vettek fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, majd Bukarestben sikeresen felvételizett. De  a sikeres felvételi előtt is lázasan kutatott, alkotott, nem zavarta, hogy senki nem hiszi el, hogy tehetséges. Aktív személyiség volt, de mégis visszahúzódó, rendkívül érzékeny, még az érdeklődést is gyanakodva fogadta. Bukarestben aztán „robbantott”, egy ortodox templom nyomdájában talált kőlapokat használt fel,  színes kőnyomatai hatalmas sikert arattak. Bár sikeressé és elismertté vált, az otthontalanság kísérte végig, mind Bukarestben, mind később Svájcban. Egy másik jellemzője pedig az volt, hogy nem tudta magát adminisztrálni, sok remekművéről  azt sem lehet tudni, hol van. Minden műfajban otthonos volt, „ha kellett, felcsapott reneszánsz, vagy barokk korabeli festőnek”, s titkai közé tartozik az a belső sugárzás is, mely az általa festett tárgyakból és alakokból felénk árad – mondta Szilágyi Aladár.
Rátelepedett
Banner Zoltán művészeti író, az album szerzője elmondta, milyen körülmények között ismerte meg a hatvanas években az akkor még egyetem előtt álló művészt, s a jelenlévők azt is megtudhatták, mi volt kezdeti sikertelenségének oka: tizenöt éves nyomdászinas volt, amikor „rátelepedett a securitate”, s együttműködésre szólította fel, cserébe sikeres felvételit ígértek neki. Ő viszont „szemberöhögte őket”, mondván, nem kell neki segítség ahhoz, hogy bejusson. Mindennek hat évi sikertelen felvételi lett az eredménye…
A későbbiekben szó esett arról, hogy a művész rossz egészségi állapota miatt a monográfiát minél hamarabb el kellett készíteni – jelenleg viszont felépülőben van, alkot is. Barabás Ferenc, az albumot megjelentető  Bar-Typo Stúdió vezetője elmesélte, milyen körülmények között sikerült átadni az album száz példányát a festőművésznek, svájci otthonában.
Szilágyi Aladár elmondta, hogy a Várad következő számában a festőművészről is olvashatnak, Szűcs Lászlótól pedig megtudtuk, hogy késő tavasszal egy váradi kiállítást terveznek Szalai József műveiből.
Később a jelenlévők, akik közül többen személyesen is ismerték a művészt, hozzá fűződő történeteket meséltek el, majd a szerző dedikálta az albumot.
Neumann Andrea
erdon.ro

Nagy Koppány Zsolt: Költőnek lenni rock’n roll, prózát írni pepecselés
Nagy Koppány Zsolt prózaíróval, műfordítóval, szerkesztővel beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozat áprilisi eseményén. Az udvarhelyi születésű író a 2000-es évek elején, Kolozsváron kezdte pályáját, ahonnan Budapestre költözött.
Nagy Koppány Zsolt első könyve 2000-ben jelent meg Arról, hogy milyen nehéz címmel az Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség gondozásában Kolozsváron. László Noémi kérdésére az író kifejtette, miért is nehéz az irodalmi érvényesülés, majd számos humoros történettel alá is támasztotta kijelentését: elmesélte, hogyan vásárolja fel saját köteteit különböző könyvesboltokban, majd bukik le mindig a kasszánál, avagy hogyan tévesztette őt össze a „híres-neves kolozsvári főszerkesztő” Dragomán Györggyel. Emiatt kapta a kötet ezt a címet, amelyről az író is bevallotta, nem a legsikeresebb választás volt, de kifejezi, mennyire aggályos ember, leírja megfelelési kényszerét. A kötet kapcsán Nagy Koppány Zsolt felelevenítette, milyen volt a 2000-es évek elején Kolozsvár, és hogyan teltek mindennapjai az Erdélyi Híradó sétatéri szerkesztőségében, hogyan aludt Szőcs Géza kötetein, valamint azt is, hogy milyen számítógépes játékokat játszódtak.
László Noémi Berszán Istvánt idézve elmondta: a fiatalok mostanában ismét felfedezték a verset, és inkább verseket írnak, nem prózát. Ezzel kapcsolatban arról kérdezte Nagy Koppány Zsoltot: szerinte mit könnyebb kezdőként írni, verset vagy prózát? „Költőnek lenni rock’n roll, míg prózát írni pepecselés” – fejtette ki az író álláspontját a kérdésről. Elmondta, gyermekkorában ő is verseket írt, ám kamaszként áttért a prózára, azóta is ebben a műnemben alkot, így nem tudja, kezdőként mi az egyszerűbb. Viszont kifejtette, a prózaírás frusztráló, hisz egy vers két sorban, néhány szóban megalkot egy teljes világot, míg a prózának ugyanerre többszáz oldalban van csak lehetősége. Az író elmesélte, egyszer ő is költőnek érezhette magát, amikor a Kalligram közölte Családi pör című versét, amelyet a Viperával támadt kliensre a strici című Indexes cikk ihletett, a felező tizenkettesekben írt verset fel is olvasta a beszélgetésen. Kiderült, novellát már csak határidőre tud írni, regényeket nyomás alatt, vagy Székelyudvarhelyen, apja orvosi rendelőjében.
Nagy Koppány Zsolt az est folyamán bevallotta, szereti magát is beleírni a regényeibe, saját frusztrációja miatt. – Elég fontos szerepük van a saját figuráimnak is a könyvekben, azért, hogy elébemehessek a kritikáknak. A nagy megfelelési kényszeremben meg akarom előzni azt, hogy más szidalmazhassa a könyveket. Ezért én létrehozok mindig egy szereplőt, aki hasonlít hozzám, ő mondja ki a legdurvább véleményeket a könyvről, én meg jót röhögök a markomba, hogy kitoltam a kritikusokkal – fűzte hozzá az író.
A meghívott bevallota, Térey Jánosnak köszönhető, hogy ő, mint erdélyi író a Magvető Kiadóhoz került. Térey jóindulatának tulajdonítható az ő irodalmi szocializációja, hiszen ő mutatta be Sárközy Bencének is, aki akkor a Magvető egyik szerkesztője volt. Mint elmondta, neki mutatta be a Jozefát néhány részletét. A Jozefát úr, avagy a regénykedés című, az Alexandra kiadónál megjelent kötete mintájára, a Nagyapám tudott repülni című novelláskötetet is két ciklusra osztotta. Ez volt az első könyve, amely a Magvető gondozásában jelent meg, a kötetet be is válogatták a Magvető novellárium sorozatba, ennek célja a novella irodalmi köztudatba való visszahozása volt.
A beszélgetés végén Nagy Koppány Zsolt mesélt a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nél betöltött mentori szerepéről. Az író szerint a tehetséggondozó indulatokat, viharokat kavart, amelyeknek egy része valósak, kiemelte azonban, nem szabad elfeledni azt sem, hogy pályakezdőket is támadnak ezáltal, olyanokat, akik első alkalommal találkoznak az irodalmi élettel, ez pedig ugyancsak kérdéses erkölcsi szempontból. Az író szerint nem erkölcstelen amit csinál, hiszen szövegekkel foglalkozik. Ugyanezt belátta a Magvető kiadó is, és képesek külöbséget tenni a szépíró Nagy Koppány Zsolt és a mentor között.
Az est zárásaként levetítették Személyi figyelő című novellájából készült, azonos című rövidfilmet, Lakatos Róbert és Bálint Arthur rendezésében.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Magyar előadások is szerepelnek az Országos Színházi Fesztiválon
Öt erdélyi magyar színház előadásait is láthatja a bukaresti közönség az október 20-a és 30-a között a fővárosban zajló Országos Színházi Fesztivál alatt. Az idei seregszemle programját Marina Constantinescu színikritikus, a fesztivál (Festivalul National de Teatru – FNT) művészeti vezetője állította össze, a válogató július 5-én ismertette a meghívott előadások listáját.
A Romániai Színházi Szövetség (UNITER), az ARCUB (Bukarest Municípium Kulturális Központja) és a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház szervezésében zajló fesztiválon a közönség összesen 53 produkciót tekinthet meg az ország különböző színházaiból illetve független társulatoktól.
A romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén idén kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, temesvári és nagyváradi magyar nyelvű előadásokat láthat a bukaresti közönség, emellett három olyan román nyelvű produkció is meghívást kapott, amely magyar alkotók nevéhez fűzödik.
A huszonhetedik alkalommal megszervezett színházi szemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház két előadással – A mélyben (rendező: Yuri Kordonsky), Rosmersholm (r.: Andriy Zholdak) vendégszerepel, derül ki a fesztivál honlapjáról.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Radu Afrim rendezte Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásával vesz részt, a román társulat pedig a Bocsárdi László által színre vitt Bulgakov 17 című produkcióval, az orosz regényíró A Mester és Margarita című műve nyomán született előadás díszlettervezője Bartha József, a jelmezek pedig Kiss Zsuzsanna nevéhez fűzödnek.
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház egyik produkciója is bekerült a válogatásba, a társulat a Theodor Cristian Popescu által rendezett Az én kis hűtőkamrám című előadásával lép fel a fővárosban.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is jelen lesz a fesztiválon, a társulat Harold Pinter Évforduló című darabját játssza, Alexandru Dabija rendezésében.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A Versailles-i rögtönzés avagy a Majmos ház című produkciójával megy, a Molière nyomán létrejött előadás rendezője: Sardar Tagirovsky.
A kolozsvári Román Színház szintén két előadással került be a válogatásba, tőlük a Mihaela Panainte rendezte A per (koreográfus: Györgyjakab Enikő), illetve a Tudor Lucanu által színrevitt Playlistlátható majd.
Még egy magyar vonatkozású produkció szerepel a programba, a válogatásba bekerült a nagyszebeni Radu Stanca Színház Máglyacímű előadása is, amely Dragomán György hasonló című regényéből készült, rendező: Armin Petras.
A fesztivál művészeti igazgatója, Marina Constantinescu nyilatkozata szerint: „A kiemelt figyelem ezúttal a 2016/2017-es évadra irányul, Románia színházi és művelődési jelenségeire, melyeket a Országos Színházi Fesztivál tükrözni kíván, hogy újra elemzésekre ösztönözze a nézőket és a szakembereket, mindazokat, akiket érdekel a romániai színház, és nem csak.” Szabadság (Kolozsvár)