K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Jubiláló Varadinum
Fotókiállítással, a Varadinum Emlékkönyv 2003– 2010 bemutatójával és ünnepi istentisztelettel kezdődött vasárnap délelőtt Nagyváradon a huszadik Festum Varadinum. A fesztivál mottójául egy négyes felkiáltást választottak a szervezők: „Önálló magyar kultúrát! Teljes körű anyanyelvi oktatást! Önálló magyar színházat! Erőteljes civil szerveződést!”
Mint Biró Rozália, a város alpolgármestere, a szervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: „Ezek olyan égető szükségleteket jelölnek, amelyek nélkül nem tudunk élni, alkudni ezekből pedig nem lehet”. A rendezvény védnökei Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter és Halász János magyarországi parlamenti képviselő, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának munkatársa.
A feszitvál nyitónapján a Nagyvárad-Rogériuszi református templom előterében Vassy Erzsébet festőművész kiállítását nyitották meg, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházában pedig Bartók termi zenei esték címen tartottak hangveresenyt. Az Eisemann Mihály-Somogyi Gyula-Zágon István szerzőpáros által jegyzett Fekete Péter című előadást pedig a nagyváradi Szigligeti Társulat mutatta be Kányádi Szilárd rendezésében.
A fesztivál második napja az Apáról fiúra elnevezésű, hagyományos mesterek találkozójával kezdődött, ám az időjárás nem kedvezett a kirakodóvásárnak. Később az Országos Széchenyi István Történelmi Pályázat díjait adták át, este pedig a várban a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészetis diákjainak kiállítását nyitották meg. A hét további napjain is egész napos programokkal várják az érdeklődőket.
Ma Bartók Béla emlékestet tartanak a szerző születésének 130. évfordulójának alkalmából a Nagyváradi Állami Filharmónia Enescu-Bartók hangversenytermében. Közreműködnek Kosza Ágnes, Bíró László hegedű, Székely István klarinét valamint Thurzó Zoltán zongorán. A műsorban szerepelnek Bartók, Enescu és Liszt kompozíciók. Programváltozásra hívják fel a figyelmet a szervezők: holnap 16 órai kezdettel tartják a Civil Társadalom Napját, amelyen részt vesz Pomogáts Béla irodalomtörténész, Kötő József színháztörténész és Dávid Gyula irodalomtörténész is, a Polis Könykiadó vezetője.
A rendezvény egyik kiemelkedő programjának ígérkezik a Szigligeti Színház 110 éves, frissen restaurált iratainak hazatérése. Az ünnepélyes átadást követően színházi szakemberek részvételével kerekasztal-beszélgetést szerveznek. Ugyancsak vasárnap, a rendezvénysorozat zárónapján tartják a Varadinum díjkiosztó gálát. Az első alkalommal kiosztandó díjakat azoknak a személyiségeknek adják, akik kiemelkedő munkát végeztek a partiumi magyarság fennmaradásáért, fejlődéséért.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kiadóknak kell a könyvek kiadását kiköhögniük
Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője a nyolcszemélyes sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón Bánffy Miklós Erdély trilógiáját mutatta be. A faggatózás vitaindító témája a hazai könyvkiadás helyzete volt.
A könyvkiadásban nálunk uralkodó állapotokat foglalta össze a címben kiemelt mondattal. A kiadónak, mint annyi más vállalkozásnak, nincs önálló tőkéje, minden kiadvány esetében sorba kell állni a pályázatokból remélt támogatásért, amely kedvező döntés esetében is a könyvek kiadását és nem a kiadót segíti. Nyertes pályázat esetén is a könyvek forgalmazója 30–40 százalék nyereséggel toldja meg a kiadvány forgalmi értékét. Ezeknek következménye, hogy a könyvkiadás állapota siralmas, a valamikori tízezres példányszámok mára verseskötet esetében 300-ra zsugorodtak, a prózai munkák példányszáma legfeljebb ennek a duplája, és az ezer példányban piacra kerülő prózai művek rekord teljesítménynek számítanak.
A találkozón nem hangzott el ugyan, de az anyagi kockázattal terhelt könyvkiadás velejárója az is, hogy a “fogyasztó” általában a könyvet ajándéktárgyként képzeli el, s az érdeklődők jelentős többsége elvárja, hogy a szerző baráti gesztusként kézjegyével lássa el annak ellenére, hogy a nagyérdemű szerző rendszerint 20–30 példányt kap honoráriumként a kiadótól, amelyet aztán “illik” szétosztogatni. Végül is arról van szó, hogy a könyv kereskedelmi áru-e – fejtegette a kiadóvezető irodalomtörténész – vagy kulturális érték. Ha csupán áru, akkor a könyvkiadás végleg elsorvad, a tőkeszegény kiadó ugyanis nem vállalhatja hosszú távon a veszteséges “termelést”, és csődöt mond. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a nagylelkű mecenatúra más forrásokból fedezi a ráfizetéses kiadást. A művészi és tudományos értékrendben figyelemre méltó alkotásokat az államnak vagy civil szerveződésű alapítványoknak kellene támogatniuk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

KZST – 1991 – 2011
Kétszázadik estjéhez közeledik a húsz éve újraalapított Kemény Zsigmond Társaság. A hamvaiból mindegyre újjáéledő vagy csak csődhelyzeteiből kilábaló nagy múltú marosvásárhelyi alakulat januárban tartotta legutóbbi feltámadásának jubileumi összejövetelét. Most évfordulós kiadványát is eljuttathatja az érdeklődőkhöz. Az anyagi lehetőségekhez igazodó, szerény kötet jóval vékonyabb, mint a Társaság gazdagabb korokban kiadott ünnepi könyvei, mégis értékes és megbecsülendő füzet, a távolabbi múlt gyöngyszemei is megcsillannak benne, és a közelmúlt, az utóbbi két évtized magyar szellemi élete is bizonyítja életképességét általa. És ez is könyvritkasággá válik pár esztendő múltán.
Múltról és jelenről ír elöljáróban Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke. Fényképek, sajtószemelvények és levelek, dokumentumtöredékek illusztrálják közlendőit. Az elődöket is sűrűn megidézi, a Társaság egyik egykori jeles éltetője, Sényi László méltatását például az író Molter Károlytól kölcsönzi: "Egyike azoknak a romantikus nemzeti különlegességeknek, amilyenekből az erdélyi kisebbségi magyar sors is csak keveset termelt ki... Osztályának erkölcseiből nem azt vette át, amit megszoktunk volt, hogy a művészet csak úri szórakoztató, hanem önmaga állt be az aktív művészet alázatos elősegítőjének. Lehetetlen meghatottság nélkül nézni... amint átalakult szellemországunk egyik láthatatlan oszlopának, s maga sem tudja, hogyan, miért, hősi szépségben hordja vállán népünk egyik fönntartó mestergerendáját." A "mester- gerenda"-hivatást sokan felvállalták a KZST hosszú története folyamán. Ezt köszöntötte többek közt Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke, ezt részletezte átfogó tanulmányában az irodalomtörténész Dávid Gyula a januári vásárhelyi ünnepi esten, erre tért ki sajtótudósításokra alapozó visszatekintőjében Fülöp Géza informatikus, a KZST főtitkára. A kötetből nyilván nem hiányozhat az újraalapító tagok és az utóbb nyilvántartásba vettek névsora. És pontos képet alkothatunk arról is, milyen változatos, tematikailag, műfajilag mennyire gazdag élménykínálattal lepte meg hallgatóságát a Társaság 1991 és 2011 között. Számos honi és külföldi, többnyire anyaországi kiválóság, író, költő, művész, tudós, kutató professzor és más nagyszerű személyiség tisztelte meg aktív jelenlétével a szóban forgó 187 rendezvényen a marosvásárhelyi közösséget, közönséget. Volt, aki verset is ajánlott a Társaságnak. Nagy Attila Krúdy-ősz című költeménye éppenséggel a jubileumi kiadvány számára született. Marosi Ildikó irodalomtörténész pedig több dokumentumértékű képet bocsátott a szerkesztők rendelkezésére.
A MasterDruck nyomdában megjelentetett ízléses kötethez, melynek címoldalán Dóczyné Berde Amál eredeti rajza látható a magyarkapudi báró Kemény-kúria romjairól, a KZST ősszel újrainduló rendezvénysorozatán bizonyára még hozzá lehet jutni.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Tisztelgő emlékkötet és gyászmunka
A Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia.
Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika.
A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét.
Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk.
Igyekszem ehhez tartani magam.
Berszán István. Szabadság (Kolozsvár)

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felnőni az áldozathoz
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. (Tamási Áron: Magyar fohász. Irodalmi Újság, 1956. november 2.)
Romániában nem volt bűnmegvallás, az erkölcsi megtisztulás elmaradt. Akik átélték, azoknak erkölcsi kötelességük megírni, beszélni róla, mert a sok emlékezés egyszer csak összeáll valamilyen összképpé. Ez a törekvése a többi intézmény mellett a kolozsvári Polis Kiadónak, mondotta Dávid Gyula igazgató, maga is ötvenhatos elítélt. Az emlékezést kötetbemutatóval kötötték össze szombaton a Jókai utcai Bocskai-teremben. "Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciózusan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag – írja az előszóban. – S akik még élünk az egykori erdélyi 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülhet valamiféle ‘kárpótlás’-ban. Ilyen adósságtörlesztés ez a mostani könyv is, a forradalommal együtt érző és érette cselekvő erdélyi ezrek egyikének, a ma Marosvásárhelyt élő Veress Sándornak az önéletrajzi visszaemlékezése."
Egykori elítéltek, volt munkatársak, a rokonság és az érdeklődők köre tisztelte meg az eseményt jelenlétével. – 1956 őszén, a magyar forradalom lázas heteiben, Magyarország határain kívül is milliók szíve dobbant meg ugyanarra az ütemre – áll a felvezetőben. – Az együttérzés és -gondolkodás nem ismert határokat: ugyanazt éreztük, ugyanabban reménykedtünk Kolozsvárt, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen, Szabadkán és Újvidéken, Ungváron és Beregszászban vagy a nyugati világ bármely szögletében. Aztán a forradalom leverését követő megtorlás súlyát is együtt hordoztuk, vállalva azt, amit a forradalom napjaiban vallottunk. E vállalók és sorshordozók egyike ennek a könyvnek a szerzője, aki néhány társával, barátjával együtt egy erdélyi kisvárosból, Erdőszentgyörgyről küldözgette leveleit szerte az országba, magyar és román barátainak, cáfolva bennük azokat a rágalmakat, amelyeket a hivatalos propaganda terjesztett. Ő húsz év börtönt kapott érte, társai összesen 54 évet. Visszaemlékezéseiben felidézi az 56-os erdélyi ősz reményteljes napjait, majd letartóztatásuk, elítélésük eseményeit, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtönökben, a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött éveiket. És emléket állít itthon maradt családjának: két kislányukat egyedül nevelő feleségének, aki a szenvedésben és a helytállásban is méltó társa maradt.
Veress Sándor könyvének címe: Hét esztendő kálváriája (1957-1964). Visszaemlékezés. Dávid Gyula előszavával. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2011. 184 lap. Képekkel. Mit írtak a levélbe? Hogy "Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a nép legnagyobb ellenségei. Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárti rendszert! Bojkottáld a közelgő választásokat! (Az 1957-es választásokról van szó, sz. m.) A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését." Végül: "Ha mindezzel egyetértesz, akkor sokszorosítva másold le és megbízható személyeknek küldd tovább, ha nem, akkor semmisítsd meg!"
Csakhogy a félelem nagy úr. Sokan provokációt sejtettek az aláíratlan levelekben. Az is bebizonyosodott, hogy egyes, megbízhatónak hitt személyek már rég besúgók voltak, vagy közben váltak azzá. (Erről egy adat: 1956-ban a kolozsvári egyetemnek mindössze két besúgója volt, esztendő múltán pedig már hatvankettő!) 1957. június 19-étől kezdve letartóztatták őket: dr. Németh Zoltán jogászt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt (a szerző öccsét, aki kiszállásain vonaton vitte a leveleket Dicsőszentmártonba, Balázsfalvára, Szebenbe, s ott tette postára őket), Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort. De az akció tovább is működött. "1962-ben, írja Veress Sándor, Peripraván találkoztam egy berei elítélttel, ő mondta el, hogy egy ismerőse 1958-ban kapott egy általam elmondott tartalmú levelet."
Dávid Gyula a bemutatón is nyomatékosította a gondolatot, amellyel a könyv előszavát is zárja: "Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek – az életbe már kilépett unokáink s most születő dédunokáink – tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ma még messze állunk ettől. De hinni akarom, hogy 56 és az ötvenhatosok áldozata nem volt hiábavaló, s hogy az emberiség képes lesz felnőni ehhez az áldozathoz."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművében
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

„Könyves kaláka” Reményik Sándor emlékére
A XX. század első felének egyik kiemelkedő erdélyi költőjére, Reményik Sándorra (1890–1941) emlékeztek csütörtök este a Kolozsvár Társaság szervezésében. Az elmúlt évtizedekben megjelent Reményik-kötetek gondozói, illetve a Reményik Sándorról szóló fontosabb írások szerzői osztották meg gondolataikat a zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházban egybegyűlt közönséggel. Kezdő momentumként Márkos Albert (hegedű) és Horváth Edit (zongora) Beethoven c-moll szonátájának egyik tételét tolmácsolták.
– A Reményik-recepció sokat változott az eltelt hetven év folyamán – kezdte beszédét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, majd részleteket olvasott fel az Erdélyi Helikon 1941-es novemberi és decemberi számából. Az egyik részlet a Reményik-emlékszámból egy Bartalis János-vers szakasza volt, a másik pedig Bánffy Miklósnak Reményik temetésén elmondott beszéde. – Reményik olyan költő, „aki felett nem múlik el az idő” – összegzett Kántor, majd egyfajta könyves kalákára buzdította beszélgetőtársait, amelynek keretében a Reményik-kötetek szerkesztői, összeállítói bemutathatják a kiadványokat, és elmondhatják: melyik volt az az élmény, amely munkára ösztönözte őket.
Több évtizeden át hallgatni kellett Reményikről
Dávid Gyula irodalomtörténész az eddig kiadott és a még esetleges Reményik-kötetekről értekezett. „Számadását” a Kriterion Könyvkiadó által 1983-ban 43 000 példányban megjelentetett, Kántor Lajos által válogatott és előszavazott Reményik-könyvvel kezdte. – A kommunizmus alatt Reményikről még beszélni sem lehetett, nemhogy kötet kiadásán gondolkodhattunk volna. Ahol ugyanis felbukkanni gyanítottak egy-egy Reményik-verset vagy kötetet, ott az állambiztonság rögtön házkutatást tartott, majd „ingyen kosztot és szállást biztosítottak állami pénzen az illetőnek” – tette hozzá fanyar humorral Dávid Gyula. Megtudtuk: az 1970-es években a debreceni egyetem oktatója, Imre László irodalomtörténész közölt egy tanulmányt Reményik utolsó költői korszakáról; ez tette lehetővé, hogy Reményikről hivatalosan is beszélni lehessen.
– Az 1980-as évek elején a Kriterion Könyvkiadót a megszűnés fenyegette. Ilyen körülmények között adtunk ki egy szűk válogatást a költő verseiből. Az illetékes bukaresti elvtárs erre lejött Kolozsvárra és kérdőre vont engem: hogy mertük kiadni egy ilyen irredenta szerző verseit? Reményik nem irredenta, válaszoltam, majd a Korszerűtlen verseket idéztem, amelyben a költő felszólalt a szélsőjobb előretörése ellen. Reményik-vers szerepel az iskolai tankönyvben is, mondtam az elvtársnak, ám azt elhallgattam, hogy ez nekem tulajdonítható – magyarázta az irodalomtörténész, majd megemlített egy 1995–1996 között összeállított Reményik-válogatást is. Szó esett arról is, hogy még legalább 400 kiadatlan Reményik-vers létezett az 1990-es évek közepén, ám Hátrahagyott versek címen ezt később kiadták. Összegyűjtötték és megjelentették továbbá Reményik publicisztikáját is. Még kéziratos formában van Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése. A budapesti Széchényi Könyvtár hírlaptárából sikerült Reményik rövidprózáit összegyűjteni – ezek is kiadásra várnak.
A vállalt nemzeti és erkölcsi értékek
Édesapja, Lám Béla hagyatékában fellelt és utólag kiadott Reményik-levelekről beszélt Hantz Lám Irén. – Dávid Gyula és én azok közé tartozunk, akik még ismerték a Reményik családot. Nővérem révén ugyanis bejáratos voltam a Reményik-villába. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Mansberg Árvéd és édesapám levelezése elválaszthatatlan egymásról. Családom birtokában levő Reményik-anyagot: fényképeket, leveleket, kéziratos verseket 2000-ben állítottam ki Kolozsvárt, ám Kiss Béla evangélikus lelkész arra buzdított, hogy könyv formában jelentessem meg ezeket. Ennek eredményeképpen olyan Reményik-album jött létre, amely egy emberi Reményik-arcot ad – hangsúlyozta Hantz Lám Irén, majd egy másik könyvről értekezett, amely voltaképpen hat fiatal magyarországi lány levelezését foglalja magába, akik Erdélyben járva megismerkedtek a „kedves, jó kicsi Sándor bácsival”, és ezt követően több levelet írtak neki.
Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész elmondta: a budapesti piarista gimnázium tanulójaként, 16 évesen hallott először Reményikről, amikor osztálytársa – a későbbi híres szobrász – Melocco Miklós behozta a Reményik-verseket írógépen lemásolva. Pomogáts hangsúlyozta: az elmúlt években az Essig házaspár által Erdélyben és magyarországi városokban megrendezett Reményik-konferenciákon többször tartott előadást, amelyek anyaga pár hét múlva jelenik meg Budapesten könyv formájában. – Reményik nagyságát az általa hirdetett közösségi, nemzeti és erkölcsi értékek döntötték el. A magyar költészet mindig is nemzetfenntartó erő volt. Egy olyan kis, veszélyeztetett, szétdarabolt nemzet esetében, mint a magyar, kell ez az erkölcsi pozitívum. A mai költők viszont néha úgy viselkednek, mintha erre már nem lenne szükség – hangsúlyozta Pomogáts.
Bauer Ilona nyugalmazott óradnai tanárnő Reményiknek Radnaborbereken (Beszterce-Naszód megyében) írt, több mint 40 versét rendezte sajtó alá, illetve fordíttatta le románra. Ez az összeállítás pár évvel ezelőtt jelent meg.
A további beszélgetés során rávilágítottak Reményik költészetének gazdagságára és sokszínűségére. Dávid Gyula felidézett egy évekkel ezelőtti óradnai rendezvénysorozatot, ahol Bauer Ilona ösztönzésére magyarul alig beszélő gyermekek Reményik-verseket szavaltak – magyarul. Szó esett még a költő kevésbé ismert, szakemberek által egyedülállónak nevezett szerelmes verseiről, illetve arról, hogy egyes Reményik-versek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy 1919 után kevesebben emigráltak Erdélyből Magyarországra. Zárszóként a Márkos–Horváth duó előadta a Beethoven-szonáta második és harmadik tételét.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

Tófalvi Zoltán: A Páskándi-dosszié 3. (Megtorlások Erdélyben)
Páskándi Géza perének kihallgatási jegyzőkönyvei közül – a válaszok következetes ismétlődése miatt – ezúttal csak a legutolsót közöljük.
Kihallgatási jegyzőkönyv
Páskándi Géza gyanúsított 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Szatmárnémeti rajonban, Géza és Erzsébet fia, foglalkozása volt egyetemista, utolsó lakhelye Kolozsváron, Hídelvei utca, 23–25. szám.
Kolozsvár, 1957. március 26.
A kihallgatás 8.00 órakor kezdődött, és 14 óra 10 perckor ért véget. Kérdés: Milyen időponttól ismeri Várhegyi Istvánt? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánt 1955 őszétől ismerem. Bár mindketten egyetemisták voltunk a Történelem és Nyelvtudományi kar harmadévén, az egyetemen nem ismertük egymást, mivel ő történész-, én pedig bölcsészhallgató voltam, ráadásul nem jártam rendszeresen az előadásokra. Ezeknek a körülményeknek, valamint annak köszönhetően, hogy mindketten az Utunk folyóirat szerkesztőségében dolgoztunk, ott ismertem meg őt. Így többször, amikor a folyóiratban írásaim jelentek meg, odamentem hozzá, a korrektorhoz, és elkértem az irodalmi oldalt, hogy egyedül végezzem el a verseim vagy jegyzeteim korrektúráját. Később a folyóiratban megjelent saját írásaim vagy mások dolgozatai kapcsán beszélgetni kezdtünk. Kérdés: Ezt követően milyen kapcsolatban volt vele? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánnal nem voltam közelebbi kapcsolatban, mégis, mint évfolyamtársak és szerkesztőségi kollégák, tegeződtünk, jól ismertük egymást, azonban soha nem kerestük fel egyik a másikat. Különböző napi szerkesztőségi vagy egyetemi dolgokról beszélgettünk. Várhegyi István tudván, hogy írok, irányomban visszafogott magatartása volt. Kérdés: Minek köszönhető, hogy Várhegyi István bemutatta Önnek a Határozati javaslatot, hogy azt elolvassa és véleményt mondjon róla? Válasz: Várhegyi István tudta, hogy III. éves egyetemista, ugyanakkor író és költő vagyok, autoritásnak és erkölcsi tekintélynek örvendek a diákság körében, és a véleményem a Határozati javaslatról hatással lesz a kar többi hallgatójára is. Kérdés: Részt vett olyan gyűlésen, ahol a diákok a Határozati javaslatot vitatták meg? Válasz: Nem, nem vettem részt ilyen gyűlésen. Mivel nem tudtam részt venni ilyen gyűlésen, ezért írtam le papírra a véleményemet, hogy azt ott felolvashassák. Kérdés: A Diákszövetségnek milyen ülésén vett részt, és mikor? Válasz: 1956. október 24-én részt vettem a Történelem és Nyelvtudományi Kar Diákszövetsége vezetőségének választási gyűlésén. Megjegyzem: nem voltam jelen a gyűlés kezdetétől, mert jelentős késéssel érkeztem, ezért csak annak az utolsó órájában vettem részt. Kérdés: Miről tárgyaltak azon a gyűlésen? Válasz: Személyesen nem vettem részt a vitában. Amikor a gyűlésre megérkeztem, a vitának már vége volt, és a Diákszövetség vezetőségébe jelölteket javasoltak, majd szavazásra került sor. Kérdés: Milyen uszító jellegű beszélgetéseket folytatott ott, és kikkel? Válasz: Az egyik szünetben az egyik diákcsoporthoz léptem, közülük Koczka Györgyre és Lénárd Zoltánra emlékszem, voltak ott első és másodéves diákok, akiket nem ismertem. Mivel nem vettem részt a gyűlésen zajló vitában, megkérdeztem a csoportban lévőket, hogy a beszélgetés során felvetették a fakultatív tantárgyak bevezetését, a diákcserét a más országokban élő egyetemi hallgatókkal, az ösztöndíjak, a népi kollégiumok, az egyetemi irodalmi körök kérdését, a magyar történelemnek, a művészettörténetnek, az egyetemes filozófiatörténetnek a bevezetését a tantervbe, és más javaslatokat, hogy milyen nevet viseljenek egyes tudományos, irodalmi körök és népi kollégiumok? Azt válaszolták nekem, hogy általában ezeket a kérdéseket megvitatták, a közgyűlés elé utalták, az én irodalmi körök és kollégiumok elnevezésére vonatkozó javaslataim kivételével. A gyűlésre én felkészülve érkeztem, hogy ezeket a kérdéseket a vita során felvessem, és ilyen értelemben le is gépeltem egy papírlapra, amit javasolni akartam. Mivel elkéstem a gyűlésről, a vitának vége volt, nem jutottam szóhoz, ezért kérdeztem meg azokat, akik kezdettől fogva jelen voltak, hogy miről tárgyaltak. Amikor megkérdeztem, hogy miről is tárgyaltak a gyűlésen, Koczka Györgynek és másoknak megmutattam a papírlapot, amelyre felírtam ezeket a javaslatokat. Ezekkel az általam felvetett, Várhegyi Istvánnak átadott, a határozati javaslathoz csatolt indítványban lévő kérdésekkel kapcsolatosan egy újságcikket akartam írni, amelyet a sajtóban közlök, össze is állítottam egy piszkozatot. Később azonban lemondtam erről. Kérdés: Jelenleg hol található ez a két piszkozat? Válasz: A papírlapot, amelyre feljegyeztem az általam a választási gyűlésen felvetni szándékozott kérdéseket, valamint annak az újságcikknek a vázlatát, amelyet a sajtóban akartam közölni, a nálam tartott házkutatás során elvitték. Kérdés: A vizsgálat bemutat Önnek két dokumentumot, az egyik címe: "Tisztelt diáktársak, kedves barátaim!", a másodiknak "Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből". Felismeri őket? Válasz: Igen. Ezek azok a dolgozataim, amelyekről a kihallgatás során beszéltem. Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megegyezik az általam nyilatkozottakkal, fenntartom és aláírom: Az előzetes letartóztatásban lévő: Páskándi Géza, sk. Kihallgató állambiztonsági tiszt: Pop Virgil hadnagy, sk.
*
Páskándi Gézát 1957. április 10-ig vallatták, akkor hozták tudomására a vád alá helyezési határozatot. A vád tanúiként nyilatkozatot írattak a kolozsvári kétéves pártiskola zömmel román anyanyelvű diákjaival, akik teljesen "véletlenül" 1956. november 1-jén, halottak napján, a Házsongárdi temetőben jártak, és szemtanúi voltak annak, hogy a Bolyai Egyetem diákjai, miközben a sírokat rendezték, virágokat helyeztek el és gyertyát gyújtottak, párt- és kormányellenes megnyilvánuláson vettek részt, kifejezték részvétüket a magyarországi "események" során elesettek iránt. Magyarokat, Fülöp Annát és Kerekes Olgát is megszólaltatták, akik hasonlóképpen elítélték a párt- és kormányellenes, irredenta megnyilvánulásokat, a magyar himnusz állítólagos eléneklését. A nyilatkozatokból egyértelműen kideríthető, hogy a Reményik Sándor sírjánál saját versét elmondó (ennyire "ismerték" a magyarul állítólag kukkot sem értő pártiskolások a magyar irodalmat!) szőke, "magas" diák Bartis Ferenc volt. A katonai ügyész, a vád képviselői a már letartóztatottak terhelő vallomásait is felhasználták: az egyik diák – akit a Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában három év börtönbüntetésre ítéltek – azt vallotta: a Bolyai Tudományegyetem janicsárképző intézet, ezen is túltett, amikor kijelentette: Páskándi Géza arcára van írva a nacionalizmus! A Kolozsvári Katonai Törvényszék Dávid Gyula és Páskándi Géza esetében is példát statuáló ítéletet hozott, ezek azonban még szerencsére távol voltak a későbbi politikai perek halálos, életfogytiglani vagy több évtizedes ítéleteitől. A mai joggyakorlat szerint Páskándi Gézát nem szabadott volna elítélni, hiszen a javaslatait, feljegyzéseit leírta ugyan, de azokat nem vitatták meg, azok nem szerepeltek a Diákszövetség nagy vihart kavart Határozati javaslatában. Tanulságos az 1957. június 13-án hozott, 197. számú végleges és megfellebbezhetetlen ítélet indoklása: "A Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottak által elkövetett bűncselekmények kimerítik a nyilvános izgatás fogalmát, ezek olyan cselekedetek, amelyek a Btk. 327. szakasza III. bekezdése előírásaiba ütköznek, mert ha bárki bármilyen eszközzel megpróbál bujtogatni, aminek következtében az ország biztonsága veszélybe kerül, ezt a törvénysértést követi el. Jelen esetben mind Dávid Gyula vádlott, mind Páskándi Géza vádlott olyan természetű bujtogatást követett el, amelynek eredményeként veszélybe került volna az állam biztonsága. Törvénysértésnek nevezhető az is, hogy a vádlottak minőségüknél fogva – az egyik egyetemi tanársegéd, a másik diák, író és költő – tudatában voltak annak, az elkövetett cselekedetek tiltottak, és ezeket a törvény bünteti. Ennek megfelelően ők tudatosan, minden kényszer nélkül követték el a törvénysértést. A katonai törvénykönyv 304. és 463. szakasza alapján – amely a perköltségekre és az előzetes letartóztatásban eltöltött időszakra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazzák – ezen okokból következően a katonai törvényszék teljes összhangban a katonai ügyész megállapításaival, Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottakat a BTk. 327. szakasza III. bekezdése alapján nyilvános izgatás vádjában bűnösnek nyilvánítja, valamint megállapítja, hogy számukra nincsenek enyhítő körülmények. Ennek értelmében
a BÍRÓSÁG A NÉP NEVÉBEN
kihirdeti, hogy a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján Dávid Gyula vádlottat – Kolozsvár, Pata utca 105. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 7 (azaz hét) év fegyházbüntetésre ítéli. Ugyanakkor hasonlóképpen egyöntetű szavazattal a Btk. 327. szakaszának III. bekezdése alapján Páskándi Géza vádlottat – Kolozsvár, Hídelve utca 23–25. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 6 (azaz hat) évi fegyházbüntetésre ítéli. A letartóztatásuk érvényben marad.
A katonai törvénykönyv 463. szakasza alapján az előzetes letartóztatásban töltött időszakot figyelembe veszik, Dávid Gyula vádlottnál 1957. március 12-től, Páskándi Géza vádlottnál 1957. március 19-től.
A katonai perrendtartás 304. szakasza alapján kötelezik őket, hogy az államnak kifizessék a perköltséget, fejenként 100–100 (azaz egyszáz-egyszáz) lejt. A kihirdetéstől számított három napon belül fellebbezési joggal élhetnek. Kelt és felovastatott a nyilvános tárgyaláson, ma, 1957. június 13-án. Elnök: Macskási Pavel, hadbíró őrnagy, sk. Népi ülnökök: Szilágyi Dezső, hadbíró őrnagy, sk. Grigore Iancu, hadbíró főhadnagy, sk. Titkár: Eneotescu Petru, sk."
*
Az 1956-os erdélyi magyar politikai perekre "szakosodott" Macskási Pál (Pavel) hadbíró őrnagy tevékenységével kapcsolatosan nagyon sok a folklorizálódott legendárium. Nem szerepel a verőlegényekről, smasszerekről készült román nyelvű "fekete lexikonban" sem. Tény: ő mondta ki a tíz halálos ítéletet a Szoboszlai-csoport, a három halálos ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Legtöbb információval a Szoboszlai-perben 15 évi kényszermunkára ítélt báró Bánffy István szolgált. Az ő visszaemlékezése szerint tordai szabólegény volt, aki csak mellényeket tudott készíteni. Gyorstalpalással végezte el a jogi fakultást, onnan került a katonai törvényszékre. Bánffy István visszaemlékezése szerint 80 személyre akarta kimondani a halálos ítéletet. Ágyban, párnák közt halt meg. Ma is őrzöm a Bánffy Istvántól kapott, 1989 előtti gyászjelentést, amely azt tartalmazza, hogy a "drága jó férj, apa, szomszéd, nyugalmazott alezredes stb." elhalálozott. Bánffy István nem állhatta meg, hogy a gyászjelentés szélére oda ne írja: "Előbb is megtehetted volna!" Mármint az öröklétre szenderülést. Sírja ott a Házsongárdi temetőben. Az általa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ferencz Béla Ervin, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor rendházfőnöke felkereste a sírt, és "ismertette" az elkövetett bűneit.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter. 
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt. 
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex

Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Kép/tár
Láttam, olvastam
„Kettős kötődés – kettős felelősség”. Hosszan kell ma már magyarázni a fiatalabbaknak, hogyan válthatta ki 1968-ban a román pártvezetés haragját a budapesti írók állásfoglalása, mely szerint a határon túli magyar irodalmak sorsának alakulása őket is érinti, sőt, felelősséget éreznek érte.
Mi lett volna, ha Bukarestben felkarolják ezt a gondolatot? Ha megköszönik az érdeklődést és helyeslik a tartalmasabb együttműködés, a kölcsönös irodalmi cserék gondolatát? Ez akkor egyszerűen lehetetlen volt, mert azt jelentette volna, hogy az írók szabadon járnak-kelnek, eszmét cserélnek, s közben mindenféle szentségtörő nézetet ültetnek el egymás fejében. Bármennyire is a kisebbségi (az akkori szóhasználattal: nemzetiségi) irodalom helyzete váltotta ki az ellentétet, lényegét tekintve az közvetlenül az emberi szabadságjogokról szólt: a szólás, a mozgás, az alkotás szabadságáról.
Dávid Gyula szakszerű alapossággal eleveníti fel e történet Domokos Gézára vonatkozó részleteit (olvasható a Látó tavalyi 5. számában). A tényekről annyit: több más erdélyi magyar íróval együtt őt is felszólították, hogy válaszoljon a budapesti állásfoglalásra és utasítsa el a benne foglalt gondolatot. D. G. két cikket közölt az Előre című bukaresti napilapban. Az első nem volt elég kemény, ezért kellett megírnia a másodikat, amelynek hangneme határozottabb. Hagyatékának irataiból (melyek tanulmányozhatók a kolozsvári Szabédi-házban) kiderül, hogy volt egy harmadik változat is, amely nem jelent meg.
Az 1989-es decemberi fordulat után Debrecenben került sor arra a találkozóra, ahol Domokos Gézától egyik ifjabb pályatársa nyíltan számon kérte akkori megszólalását. Válasza több szempontból is figyelmet érdemel. Elismerte: már akkor tudatában volt annak, hogy súlyos erkölcsi terhet vállal magára a válaszcikk megírásával. Indoklásként emlékeztetett arra, hogy attól tartott: a román pártvezetés annyira „bekeményít”, hogy annak az egész (kisebbségi) közösség kárát látja.
Ez a cselekvő ember klasszikus erkölcsi dilemmája. Kényszer hatására azt teszi, amit maga is helytelenít és elítél. De nem az a mentsége, hogy kényszer hatására teszi – ne feledjük: 1968-ban a kérés megtagadása már nem járt életveszéllyel –, hanem az, hogy az adott játszmában ez elkerülhetetlen.
Idézem Debrecenben mondott szavait:
„[...] Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában, ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsorai, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett »mini kulturális forradalom« agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt – hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.
Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben azok megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.”
D. G. nem azért tette, hogy kiadó-igazgató legyen. Igazgatóként viszont azt tette, a tisztséggel járó – ellenőrzött – szabadság körülményei között, amit valódi feladatának érzett. Hogy milyen sikerrel, arra nézve már a Kriterion története és a húsz év termése a koronatanú. Erről közöl szép tanulmányt a Székelyföld 2011 decemberi számában Egyed Péter.
*
Karácsony este Ungvári Tamás beszélgetett Németh Sándorral az ATV esti műsorában. (Jómagam csak a második részt láttam.) Nem találtam különösen inspiráltnak sem a nagy műveltségű egyetemi tanárt, sem a hit kérdéseiben szakembernek számító partnerét, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lapos kérdésekre felszínes, közhelyes válaszokat hallottunk. Jézus: szupermen, aki az élet minden területére hatást gyakorolt, történelmi személyiség, noha mindmáig kérdés, hogy próféta volt-e, Messiás vagy Isten Fia. U. T. arról beszélt, hogy van „isteni terv”, s az emberi civilizáció, amely spiritualizálja a történelmet, ebbe próbál beilleszkedni, elérni az eljövendő „aranykort” (?). Elhangzik egy csakugyan nagy súlyú kérdés: integrálhatók-e a világvallások? A válasz sommásan az, hogy nem, mivel eltérnek egymástól „az alapviszonyok”, ami úgy értendő, hogy míg az egyik vallás elfogadja a vitát, addig a másik fatalista. Előkerül Jézus „nemzeti identitása”, akit Pál egyetemesnek hirdetett ugyan, de aki „elkötelezett a zsidóság iránt”. N. S. szerint újabban meg is nőtt az érdeklődés iránta Izraelben, ahol úgy érzik, hogy alakját „elpogányosították”. N. S. a Szentírást idézi: Vigyázzatok! Legyetek készen! Baljóslatú események várnak az emberiségre.
Karácsony este. Talán rossz volt az időzítés.
HORVÁTH ANDOR 
Szabadság (Kolozsvár)

Találkozások
A találkozó tétje – feltételesen – egy kimondottan erdélyi írószervezet megtervezése, megalapítása volt. Ezzel kapcsolatban mondták el a véleményüket az írók. (…) Egyesek amellett érveltek, hogy elégséges az akkor létező régebbi és újabb írószervezetek (Romániai Magyar Írók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Romániai Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Fiatal Írók Szövetsége, Fiatal Írók József Attila Köre) illetve az azokhoz tartozás lefedi az erdélyi írók érdekvédelmét. Mások – főleg a középnemzedék – arra hajlottak, hogy az Erdélyben már meglévő íróintézmények köré (Erdélyi Magyar P. E. N. Club, Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány), vagy azok profiljának részleges átalakításával hozzanak létre egy írószervezetet. Végül – főleg az Előretolt Helyőrség írói csoportosulás tagjainak kezdeményezésére – a találkozót követően, de nem az ott jelen levő írók döntése nyomán –, 2002. február 9-én Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Az írók ilyen generációk közötti felállásban és az erdélyi közéletiség vagy szerepvállalás opciójával többé nem találkoztak. Az erdélyi nyilvánosság szerkezete meg is változott, a közéletiség kizárólagosan a politika és a profi újságírás monopóliuma lett, az írók pedig az új évezredben szinte kizárólagosan az irodalomnak, az irodalom intézményeiben éltek tovább. * Úgy tűnt, hogy a gyergyószárhegyi írótalálkozóknak sem lesz folytatása. Azonban mégsem így történt. A hargitafürdői Ózon Szálló utolsó összejövetelén e sorok íróját választották amolyan ügyvivővé (Domokos Géza és Szilágyi István javaslatára). Teltek az évek, és elég sok megkeresés ért el, a tekintetben, hogy mégis fel kellene újítani a gyergyószárhegyi írótalálkozót, és azt az összes erdélyi írók fórumává, találkozóhelyévé kell tenni – ahol például azok is részt vehetnek, akik amúgy egyetlen szervezetbe, körbe, csoportosulásba sem tartoznak bele. Ennek nyomán elkezdődött a szervező munka, amelyben kialakult az a struktúra, amely aztán végig működött és mind a mai napig életben van, és amelyet az ismét a gyergyószárhegyi ferences kolostor tanácskozótermében rendeztek meg 2006. szeptember 21–23-án. Ez alkalommal döntés született egy informális szervező testület létrehozásáról, amelynek a tagjai Egyed Péter és Fekete Vince (a Székelyföld szerkesztőségének a megbízottjaként) mint szakmai vezetők, valamint Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója mint adminisztratív vezető. Az írótábort mindvégig támogatta Hargita Megye Tanácsa, valamint a Communitas Alapítvány. * A rendezvények profilja is kialakult, állandósult. Az első tanácskozási napon – mindig jeles magyarországi és hazai meghívottak felvezetésében – a magyar irodalom legutóbbi két évének az eseményeivel, jelenségeivel, könyveivel, alkotóival és vitáival foglalkoztunk, egy olyan körkép megrajzolásának a szándékával, amely az írók viszonyítási rendszereit, értékeléseit segítheti. De folyt beszélgetés tisztán érdekvédelmi kérdésekről, az olvasókkal való kapcsolatról és természetesen folytak az ilyenkor mindig legfontosabb, kötetlen folyosói és fehér asztal melletti beszélgetések mindenről, ami az írókat érdekelni szokta. (…) Értékelésről beszéltünk mindig, ámde meg kell állapítanunk, hogy ez egyre komplexebb, nehezen megragadható és nagy feladattá vált. Egyrészt létezik egy működő kánon vagy kánonok, amelynek az alakításában a legnagyobb szerepe kétségkívül a magyar irodalom budapesti központjának van. Kialakításában maguk az írók – teljesítményük révén –, a díjak intézménye, kuratóriumok, lapok, társaságok, és nyilván a vezető irodalomtörténészek működnek közre. Ámde értékképző – az előbbivel nemegyszer ellentétesen – a piac is, a különböző gazdasági lobbik, nagy kiadók, könyvesházak és terjesztőrendszerek – amelyek nemegyszer és egyszerűen eltüntetik az érdekeltségeikbe nem vágó kis példányszámban megjelenő alkotásokat is. (Amelyeknek a megjelentetéséért azért a megfelelő pályázati juttatásokat felveszik.) Valamennyi szerepe a kritikának még megmaradt, ha nem más, a kánonoknak a képviselete, egyáltalán az írói jelenlét biztosítása. * Fontosnak tartjuk, hogy sikerült létrehoznunk azt a keretet, amelyben az irodalom és a társművészetek problematikája is megjelenhetett (2008-ban irodalom és képzőművészet, 2010-ben zene és irodalom volt a téma.) Nyilván, nem hiányozhattak az irodalmi művészeti események sem: Erdélyi költőnők felolvasóestje, az Éneklő Borz estje, Murányi Tóni dal- valamint Könczey Árpád zeneszerzői-előadóestje fontos eseményei voltak találkozóinknak, amelyeknek az átlaglétszáma 35 és 45 között állapodott meg, és ebben a mozgásban a legjelentősebb az volt, hogy kialakult a törzsközönsége, a hűségeseké, akik végül is fontosnak érezték azt, hogy találkozzanak, továbbra is bíztak a baráti szó erejében. Nem kis dolog ez a társadalmak, közösségek posztmodern fragmentációjának idejében, amely alól az írók, írói közösségek sem jelentenek kivételt. Ezért tartottuk érdemesnek a szervezés néha megpróbáltató munkáját (fund rising, oh!), s ezért tarjuk érdemesnek a folytatást. * Minden alkalommal megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehettek közöttünk: Anavi Ádám (2009. febr. 23.), Bán Péter (2006), Csiki László (2008. okt. 3.), Domokos Géza (2007. jún. 27.), Géczi A. János (2008. május), Jancsó Noémi (2010. júl. 26.), Jánky Béla (2009. okt. 29.), Lászlóffy Aladár (2009. ápr. 20), Létay Lajos (2007. szept. 26.), Sütő András (2006. szept. 30), de akiknek emlékét és hagyatékát ápoljuk az alapítványok, emlékházak, gyűjtemények, rendezvények és tematikus megemlékezések, de legfőképpen műveik újrakiadása révén. * Találkozóink 2008-tól a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ épületében zajlottak. 2006-ban e sorok írója, 2008-ban Dávid Gyula kapta meg a Zöld Lajos által létesített Szárhegyi Patkó, Dávid Gyula pedig az életműdíjat is, 2010-ben pedig első ízben sikerült létrehoznunk és odaítélnünk a Hargita Megye Tanácsának a támogatásával létesített, jelentős pénzügyi javadalmazással járó Csiki László-díjat. (A kuratórium pontszavazásos döntése értelmében a díjat Karácsonyi Zsolt kapta meg.) * Sok minden köti a fórumot a színhelyhez: az a kis plató a ferences kolostor felett, a kápolna – ahol az újrakezdést Zöld Lajos és Domokos Géza kifundálták, továbbhaladva pedig a festői Güdüc alighanem a medence és az egész Erdély egyik legihletőbb helye. (Egyed Péter: Bevezető szavak a Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi írótalálkozók 1980-1990-2000 című kötethez – részletek. Székelyföld, 2012. január)
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Incze László nevét vette fel a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum
Incze László helytörténész, muzeológus, pedagógus nevét vette fel az általa alapított kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum. A március 3-i, szombati névadó ünnepség keretében a múzeum udvarán leleplezték a 2007-ben elhunyt Incze László Vetró András szobrászművész készítette büsztjét – számolt be a Székelyhon.ro portál.
Névadó a jubileumon. Incze László mellszobrát a múzeum udvarán avatták fel
A szoboravatáson a névadót Dimény Attila múzeumigazgató, valamint Bedő Zoltán újságíró, az Incze László Baráti Kör elnöke méltatta. A névváltoztatás ötlete egyébként Bedő Zoltántól ered, elnökletével a kör tagjai korábban a www.inczelaszlomuzeumert.eu oldalon kezdtek aláírásgyűjtésbe, ahol mintegy ötezren támogatták a kezdeményezést. A petíciót számos egyetemi tanár, képzőművész és tudományos munkát végző személy is ellátta kézjegyével. A névváltoztatást a politikum és az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is támogatta.
A szombati ünnepségen a múzeum zsúfolásig telt kiállítótermében bemutatták Incze László A rendhagyó székely város címmel megjelent, hagyatékának egy részéből összeállított kötetet. A szakember özvegye, Szabó Judit elmondta: a hagyaték teljes feldolgozásához még három-négy év szükséges. Az érdeklődők a könyvbemutató után megtekintették Vörös T. Balázs 2001-es dokumentumfilmjét is, amely Incze László múzeumpedagógiai tevékenységét ismerteti.
Szombaton volt egyébként a Céhtörténeti Múzeum megnyitásának 40. évfordulója, Incze László alapító a megnyitástól egészen 1994-es nyugdíjazásáig az intézmény vezető muzeológusa volt, de a múzeumszervezést, a kutatást ezután sem hagyta abba. A szombati ünnepségen Incze munkásságát Dávid Gyula irodalomtörténész és Kötő József színháztörténész is méltatta.
Incze László 1928-ban született Baróton, tanulmányait Segesváron és Székelyudvarhelyen végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán diplomázott. A kézdivásárhelyi múzeum megnyitásáig pedagógusként tevékenykedett.
Krónika (Kolozsvár)

Incze Lászlóra emlékeztek (Ünnep Kézdivásárhelyen)
Szombaton könyvbemutatóval, dokumentumfilmmel és szoboravatással egybekötött ünnepségen emlékeztek a múzeumalapítás negyvenedik évfordulójára, és az intézmény felvette megálmodója, létrehozója, Incze László (1928–2007) tanár, helytörténész, muzeológus és közéleti személyiség nevét.
Szűknek bizonyult az egykori tanácsház gyűlésterme, a jelenlegi múzeum kiállítóterme, több mint kétszázan jöttek el, a nagyon sok helybeli mellett itt voltak a szülőhely, Barót, valamint Kovászna, Kolozsvár és több erdélyi város képviselői. A főbejárat melletti falra felszerelt, kétnyelvű tábla jelzi: az intézmény ettől a naptól az Incze László Céhtörténeti Múzeum nevet viseli. Elsőként Dimény Attila múzeumvezető idézte fel a negyven évvel ezelőtti múzeumnyitást, majd dióhéjban a négy évtized legfontosabb statisztikai adatait sorjázta: ez idő alatt közel félmillióan látogatták az intézményt, amely több mint hétszáz rendezvénynek adott otthont, az időszakos képzőművészeti kiállításoknak köszönhetően mára ötszáz értékes alkotással gazdagodott. Dimény beszédében külön kiemelte néhai Incze László szerepét, aki munkatársaival intézményt teremtett Kézdivásárhelyen. A megemlékezés a Vörös T. Balázs által 2001-ben készített és Incze László múzeumpedagógiai tevékenységét bemutató huszonhat perces dokumentumfilm megtekintésével kezdődött, majd könyvbemutatóval folytatódott. A kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, Dávid Gyula irodalomtörténész és Kötő József színháztörténész a múzeumalapító munkásságát méltatta, A rendhagyó székely város című, frissen megjelent, Incze László tanulmányait tartalmazó díszes könyvet özvegye, Szabó Judit ny. tanár, néprajzkutató, a kötet szerkesztője mutatta be. “Incze László neve már életében összeforrt a kézdivásárhelyi múzeummal, mert a látogatók százai találkoztak vele tárlatvezetőként. Nagy türelemmel és nem kisebb szakértelemmel mutatta be a frissen kiállított tárgyakat vagy az állandó kiállítások anyagát. Sokan ismerték őt, és őrzik emlékezetükben szerény és tiszteletre méltó alakját” – írta róla köszöntőjében dr. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, akinek üzenetét Kötő József tolmácsolta. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a jelenleg a magyarországi Mezőkovácsházán élő nyolcvankét éves Király Károly levelét olvasta fel, aki a rossz időjárás és betegsége miatt nem lehetett jelen az ünnepségen. Király 1968–1972 között a Román Kommunista Párt Kovászna megyei bizottságának első titkára volt, segítsége és aktív támogatása nélkül aligha jöhetett volna létre a céhtörténeti múzeum. Üzenetében külön kiemelte Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa érdemeit, aki abban az időben a megye kulturális tevékenységét vezette. Negyven évvel ezelőtt az avatószalagot ő vágta el. Ezt követően kötetlen beszélgetésre került sor, kortársak, barátok és ismerősök emlékeztek Incze Lászlóra, majd a rendezvény a múzeum udvarán folytatódott, ahol leleplezték a névadó szobrát, Vetró András képzőművész alkotását. A bronz mellszobrot a Bedő Zoltán által vezetett Incze László Egyesület állíttatta. Kötő József a névadó tudományos és közéleti munkásságát méltatta, a mellszobrot Tamás Sándor és Rácz Károly polgármester leplezte le, ft. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes és nt. Szőcs László kézdi-orbai református esperes áldotta meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”
Hozzászólás az asszimiláció témához
Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban.
Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére.
Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő.
Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek.
Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján).
Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen.
Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után.
Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt.
És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz.
Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni.
És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez.
Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?)
A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén.
Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg.
És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez.
Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság.
Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Asszimiláció és társadalmi kényszer
„Az asszimilációs helyzetben ’egyéni döntés’ elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének ’szabadsága’ a szabadság arculcsapása.” Ezekkel a sorokkal fejezi be Dávid Gyula a Szabadság 2012. március 9-i számában megjelent hozzászólását az asszimiláció témájához. Dávid Gyula írása a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, A strukturális asszimiláció elmélete c. előadásom és azt követő vita továbbgondolásaként született.
Dávid Gyula minden szempontból korrekt elemzésére közösségi érdeknek tekintem reflektálni, hiszen számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára a legfontosabb kérdés, a hosszú távú megmaradás értelmezési keretének a vizsgálata szerintem azt is jelenti, hogy túl kell lépni egy létező, ki nem mondott, de érveléseinkben mindegyre mögöttesen ott bujkáló nézeten. Ez a rejtett paradigma pedig felmentő: az egyén úgy érzi, mindent megtesz a megmaradás érdekében, de a hatalom, a domináns másik közösség sokkal jelentősebb eszköztárral, sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik az ellenkezőjén. Az elméletet alkotó – ez esetben alulírott a strukturális asszimiláció modelljének a kidolgozásával – nem a napi gyakorlatot kívánja direkt módon befolyásolni, ha ezt tenné, munkája elveszítené az elméleti dimenziót, tudományos relevanciája megsemmisülne. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan elmélet a társadalomkutatásban, amely ne épülne rá a napi tapasztalat adatsoraira és folyamatértelmezéseire.
Amikor előadásom elején megjegyeztem, hogy akkor és ott nem kívánok az asszimiláció és a politika kérdéskörével foglalkozni, azt gondoltam és arra utaltam, hogy ennek akkor látom idejét és indokoltságát, amikor az elméleti keret vonatkozásában létezik egy alapvető konszenzus. Bár Dávid Gyula írása túllép az elméleti kereten, az általa idézett példák lehetővé teszik bizonyos elméleti relevanciájú kérdések pontosabb értelmezését.
Miként kell értelmezni, mit jelent az egyéni, szabad döntés? Továbbá mit várhat el az egyén a szűkebb közösségétől, illetve a társadalomtól? Végül pedig Dávid Gyula felidézett példái kapcsán arra térnék ki röviden, hogy miben látom a mezőségi magyarok, illetve a regáti magyarok asszimilációjának a különbözőségét.
Az egyéni döntés azt jelenti, hogy a személy maga dönt a vonatkozó kérdésben. Szabadon dönt. A szabadságot illetően a filozófia értelmezései Jean-Paul Sartre szabadságra kárhoztatott emberétől a determinista filozófia szabadság-illúziójáig terjednek – és azt hiszem, nem ebben a keretben kell ezen rendkívül vitatott kérdésben nyugvópontot keresnünk. Értelmezik továbbá a szabadságot belső autonómiaként, annak képességeként, hogy az egyén belső értékeivel összhangban képes cselekedni. Ez az értelmezés a spirituális szabadságra vonatkozik, s bár kétségkívül van a szórványhelyzetre is vonatkoztatható relevanciája, nem a cselekvés szabadságával kapcsolatos.
Az asszimilációs helyzetet illetően a politikai szabadságra kell utalnunk: az egyénnek rendelkeznie kell a szabad elhatározáson alapuló döntések jogával. Vagyis: legyen a cselekvés külső beavatkozástól mentes és az állapot uralom nélküli.
A politikafilozófia többféle szabadságértelmezést ismer:
a liberális értelmezés szerint senkinek sincs joga beavatkozni az egyéni döntésekbe. A baloldaliak a szabadságot lehetőségként tételezik, a deterministák szerint minden eleve elrendelt, a szabadság csak illúzió. Maradjunk egy visszatérő kérdésnél: kizárja-e egymást a személyes szabadság és a politikai szabadság? Bár sokan vallják, szerintem nincs igazuk azoknak, akik szerint az igazság ismerete, a tudás a szabadsággal azonosíthatóak, és hogy viszonyuk harmonikus. A hétköznapi szabadságértelmezés lényegét tekintve viszont nem tagadható: szabadságunk abban áll, hogy tevékenységünket ne korlátozzák akadályok. Minél több lehetőség nyílik előttünk, annál szabadabbak vagyunk. Az állítás kimondatlanul is tartalmaz egy tételt: mindig több lehetőség létezik. Az egyetlen lehetőség önmagában kényszerítő. De a mai demokratikus (igen: erről is vitát nyithatnánk) világban nincs olyan polgár, aki számára egyetlen lehetőség adatna meg: egyvalaminek a követése, az elfogadása.
Hajlamosak vagyunk a szabadságot helyettesíteni a biztonsággal, miközben a szabadság mellett joggal várjuk el az igazságosságot, az értékek harmóniáját. Csakhogy, mivel
a teljes harmónia alighanem vágyálom,
az egyén magyarázó sémák kialakításával, mindenféle érvek és hatások összekombinálásával eléri azt, hogy tetteiért a felelősség alól mentesülhessen, eléri tehát, hogy felelősség dolgában infantilis maradjon. Ismert érvelés: hiába akarnám másként, a megvalósulás esélye nem adott, le kell mondanom (a tervezett lépésről). És éppen arról mond le, ami a szabad akaratot jelenítené meg: önmaga kiteljesítéséről. Ezt nevezném személyes programnak. Akkor létezhet, ha az egyén módszeresen végiggondolja az előtte álló alternatívákat. Ekként a döntés meghozatalára két körülmény van hatással: a külső – politikai, társadalmi – környezet és az illető személyes „programja”. A környezeti hatások és feltételek azonosak lehetnek a szűkebb vagy tágabb közösség számára, olvasatuk ugyanakkor nagyon eltérhet az illető személy életszemlélete, életérzése, erkölcsi alapállása, a vallott és vállalt etikai parancsok függvényében. Az egyik ember harcol, a másik feladja. Ugyanakkor én is azt hiszem és vallom, hogy minden embernek joga, bárki méltányossági alapon elvárhatja, hogy az ő döntése ne legyen nehezebb más – pl. többségi – helyzetben élő társaiénál. Ez valóban nincs így – de ettől még az illető fog dönteni, csak döntésének társadalmi költségei sokkal nagyobbak.
Utalnom kell továbbá arra a kulcsfogalomra, amelyet elemzésem középpontjába állítottam: az életvilágra.
Az életvilág megértése az egyén és a társadalom közötti kommunikációs folyamat megfejtése, amely nagyon általánosan a következőképpen írható le: az emberek alkotják a társadalmi – s így az élet- – feltételeiket, tehát ugyanilyen mértékben azok alanyává is válnak. A lényeg az, hogy a társadalmi (gazdasági, szociális, politikai, kulturális) feltételekre már nem, mint az emberek életvilágának egyedüli meghatározójára tekintünk, hanem mint lehetőségekre. Az életvilág tehát a lehetőségek területe, amelyben az egyénnek mindig vannak cselekvési alternatívái: az életvilág mindig az emberi cselekvés lehetőségei és akadályai közötti kapcsolatot fejezi ki.
Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, akkor a szórványban élő például a gyermeke iskolaválasztásával kapcsolatosan olyan kérdéseket mérlegel, mint: az iskola nyelve és a gyermek karrieresélyei közötti összefüggés;az anyanyelvi iskola választásával járó plusz terhek és költségek (mindig léteznek) vállalhatósága; az anyanyelvi kultúra és közösségi hagyomány értéke, megbecsültsége. Ezek többnyire a fő szempontok, és az egyén igen sokszor érzi ebben a helyzetben azt, hogy magára maradt, nem kap sem szűkebb környezetétől, sem tágabb – nemzeti – közösségétől, még kevésbé az államtól megfelelő támogatást. Úgy érezheti, hogy túl sokba kerül neki személyesen az anyanyelvi iskola választása – és a többségi iskola mellett dönt.
Két kérdés merül fel: szabadon döntött-e? Illetve: milyen támogatás várható el nemzeti közösségétől illetve az állami intézményrendszertől?
Döntése szabad, amennyiben senki nem kényszerítette arra, hogy a román/többségi iskolát válassza. Döntése egy életvilág-olvasat. A döntést illetően felmerülő kérdés: miért éppen ez az illető személy helyzetértelmezése? Ha fontos a magyarság nyelvi közösségben való megmaradása – miként különböző politikai nyilatkozatok szerint az –, akkor a kinyilatkoztatáson túli kérdés, hogy ki, milyen eszközökkel tudná ezt segíteni, kiknek volna ez elsődleges feladata. Ezek jogos és logikus kérdések – én ezekkel előadásomban nem foglalkoztam, mert célom az elméleti keret megalkotása. De ki kell mondani, hogy az egyén jogos elvárásai nem mentik fel őt a döntés felelőssége alól: ő maga döntött úgy, ahogyan döntött. Több olyan példa idézhető – a legideillőbb a válaszúti iskola és kollégium esete –, amikor azt tapasztaljuk, hogy az etnikai alapú, identitással kapcsolatos döntések milyen jelentős mértékben szociális megalapozottságúak. Ami már sokkal szélesebb kontextusba helyezi a kezdetben egyszerűnek gondolt kérdést.
Mi várható el az államtól?
Erre a válaszom az előadáson is elhangzott: példánknál maradva olyan oktatási rendszert, hálózatot kell kialakítani, ahol az egyén nem érzi azt, hogy etnikai mássága súlyos külön terhek vállalását feltételezi. De ha sikerül is kialakítani kistérségi iskolákat, központokat, a szülő még mindig érezheti úgy, hogy bár anyagilag volna támogatás (választhat egy távoli magyar kollégiumot például), de érzelmileg mégis nehezebb neki, mert gyermeke kikerül a közvetlen családi környezetből. Ezért vallom azt, hogy a szórványlét folyamatos (intézményi és nem politikai) nyomás és kikerülhetetlen döntési helyzet is ugyanakkor. Egy többségi számára az iskolaválasztás kérdése nem jelenti a nyelvek rangsorolását, az anyanyelv „hasznosságának” a mérlegelését. A többségi dilemmái általában iskolatípussal, esetleg más költségekkel kapcsolatosak – de soha nem kérdőjelezik meg az anyanyelv elsődlegességét. Ezt a különbséget a kisebbségi átéli, és méltánytalannak tekinti. Ettől függetlenül dönteni neki kell – a saját szempontjai szerint.
Végül pedig a Dávid Gyula-írásban idézett példát illetően arra térnék ki, hogy a román Ókirályságba került magyarokat szórványként avagy diaszpóraként kell-e kezelni.
Értelmezésemben ők a diaszpóra részét képezik, hiszen sem Munténia, sem Olténia nem volt történelmi magyar szállásterület. Ide már a XIX. század elején is történt ki(át-)vándorlás, de ezek a kisebb csoportok nem tudtak igazán meghonosodni. Ezért másként kezelném a regáti és ismét másként a mezőségi magyarok asszimilációját. A kérdés elméleti fontosságát jelzi, hogy Nagy Ödön, a szórványkérdés első kutatója, éppen a Mezőséget kutatta. Dávid Gyula utalása figyelmeztet: foglalkoznunk kell a szórványosodás történetével, mivel vannak olyan közösségeink, ahol lassan évszázados folyamatok tanulságait kellene megvonni – elméleti szempontból is. Ugyanakkor a Mezőség kapcsán a legindokoltabb felvetni a közösségi felelősség kérdését, illetve azt, hogy a szórványok anyanyelvben történő megmaradása miként veti fel a különböző társadalmi szereplők felelősségének és a közöttük történő szerepleosztásnak a kérdését.
De ezzel ismételten átkerültem az asszimiláció és a politika kettősének a kérdéséhez. Ez tudom, hogy szélesebb értelmezésben elkerülhetetlen, ugyanakkor közös érdekünk az elméleti tisztánlátás.
Bodó Barna
Szabadság (Kolozsvár)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Hármas Polis-könyvbemutató a Minervánál
A Polis Könyvkiadó három új kötetét ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Dávid Gyula kiadóigazgató köszöntője után A bonchidai Bánffy-kastély című kötetet méltatta Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. Hangsúlyozta: Gy. Dávid Gyula műépítész kezdeményezése, hogy körbejárja az egykor „Erdély Verszáliája” néven emlegetett kastély múltját és jelenét, nem új keletű. – Nekünk, akik a helyreállítással foglalkozunk, mindennapi bibliánk volt a 2001-ben napvilágot látott kiadvány. Ez az egyik legalaposabban és legkomolyabban dokumentált szakkönyv, ami valaha megjelent a témában, s amelyet tíz év után is hasznosan forgatunk – mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve: míg az első mű inkább a szakmabeliekhez szól, a mostani kötet azt az olvasóréteget célozza meg, akik az átlag turistánál mélyrehatóbban szeretnék megismerni a bonchidai Bánffy-kastélyt.
Hogy múlt, jelen és jövő szerencsésen találkozhat a könyvben, a szerző alapos munkája és szakmai alázata mellett a kiadványt tervező Unipan Helga hozzáértését dicséri, „aki látta maga előtt, hogy milyen volt, milyen most, és milyennek kellene lennie a kastélynak és ennek a kötetnek”. Az alapítvány ügyvezető igazgatója reményét fejezte ki, hogy a mű nemsokára angol nyelven is megjelenhet, s hogy egy következő kötet bemutatója apropóján újabb megvalósításokról számolhatnak be a Transylvania Trust munkatársai.
Férj és feleség belső, olykor konfliktusos életét tárja a nagyközönség elé a Kós Károly eddig kiadatlan leveleit tartalmazó Édes Idám! című könyv, amelyet Benkő Samu akadémikus ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. – Hogy a túlnyomórészt az első világháború éveiben, férjének konstantinápolyi kiküldetése során folytatott levélváltás mit jelenthetett Kós Károlynénak, azt bizonyítja a tény, hogy 1944. őszén, amikor eltávoztak a sztánai Varjúvártól, a feleség a retiküljébe tette ezt a levélcsomagot – magyarázta a sajtó alá rendezési munkálatokat végző Benkő Samu.
Megtudtuk: Sas Péter művelődéstörténész kutatásai során beigazolódtak az akadémikus korábbi sejtései, hogy a Kós-unoka, Czeglédy Enikő hűségesen őrzi a leveleket. Ekkor derült ki, hogy az unoka csak abban az esetben járul hozzá a levelek közzétételéhez, ha önálló kiadvány formájában, Benkő Samu gondozásában adnák ki őket. Ennek nyomán pedig, a budapesti Mundus Egyetemi Kiadónál 2003-ban, Sas Péter szerkesztésében megjelent Kós Károly levelezésecímű kötet után egy újabb érdekes és különösen értékes munka kerülhetett az olvasó asztalára.
A folytatásban Egyed Ákos akadémikus ismertette Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum nemrég elhunyt igazgatójának A rendtartó székely város. Tanulmányok Kézdivásárhely és múzeuma történetéből című könyvét. Elhangzott: múzeumi munkája során Incze László a céhes város történetének tanulmányozásával is foglalkozott, s közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar közösség megismerje Kézdivásárhelyt. Válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetében a város múltja és jelene mellett megelevenedik a múzeum története, továbbá működéséről, felépítéséről, képzőművészeti anyagáról is hasznos információkat tudhatnak meg az érdeklődők, hangzott el az est folyamán.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folyóirat-irodalom a „magyar világban”
A Kolozsvári Magyar Napok keretében két rendezvény is foglalkozott tegnap az 1940–1944 között megjelent napilapokkal, folyóiratokkal. A Kolozsvár Társaságnál a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak ki irodalmi kiadványokat. A tárlat anyagának többségét Kolozsváron megjelent lapok képezik, és az érdeklődőknek sietniük sem kell a megtekintéssel: szeptemberben is látogatható lesz a tárlat. A kiállítás-megnyitót követően a Minerva-házban ezzel szorosan összefüggő előadássorozatot hallgathattak azok, akiket érdekelt a „magyar világ” kolozsvári lapjainak irodalmi vetülete. Kántor Lajos író, irodalomtörténész moderálásában Dávid Gyula és Vallasek Júlia irodalomtörténész, valamint dr. Szász István Tas orvos, író tartott kiselőadást az irodalmi élet alakításában oroszlánrészt vállaló kolozsvári kiadványokról.
Akkor lenne igazi az élmény, ha tapintani, forgatni is lehetne a tárlóban kiállított gyűjteményt: a Szentimrei Alapítvány tulajdonát képező kiadványokat, az itt-ott megsárgult, patinás könyveket, folyóiratokat.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ezúttal is jutott hely az irodalomnak, az irodalmi lapoknak: kedden délután két rendezvény is foglalkozott ugyanazzal a korszakkal, az 1940–44 közötti magyar kiadványokkal, az ezekben megjelenő erdélyi magyar kultúraképpel. A Kolozsvár Társaság székházában kiállított lapok kapcsán Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője elmondta: mind a családja és az alapítvány tulajdonát képezik, és fontos dokumentumai a korabeli kulturális életnek, hiszen egy-egy iskolai vagy társasági évkönyv, naptár és folyóirat, zenei, népzenei és művészeti jellegű kiadvány beszédesen vall az akkori viszonyokról, a művészeti és kulturális sokszínűségről, gazdagságról. A méltató elmondta: a kiállítás alcímének megfelelően Aradtól Zilahig igyekeztek bemutatni a korszakot felölelő gyűjteményt, a legtöbb kiadvány azonban kolozsvári (Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Múzeum stb.). A szépirodalmi kiadványok is tekintélyes szerzőcsapatot sorakoztatnak fel, Jékely Zoltán, Tamási Áron, Bözödi György és Kós Károly művei az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva kiadásában láttak napvilágot. Ebbe a korszakba illeszkedik Kuszálik Péter jóval bővebb Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 című bibliográfiai kötete, amely ugyancsak megtekinthető a gyűjtemény darabjaként.
A kiállítás kapcsán Szabó Zsolt ismét felvetette az ezúttal is nyitva hagyott kérdést: létezik-e külön erdélyi magyar irodalom, kell-e egyáltalán különálló fejezetként beszélni róla, vagy kiindulva a magyar nyelv és kultúra egységéből, inkább csak erdélyi (illetve vajdasági, felvidéki, kárpátaljai stb.) jellegzetességekről beszélhetünk az egységes magyar irodalmon belül. A költőinek szánt felvetésre valószínűleg nem most születik válasz...
A tárgyalt korszakkal és a kiadványokkal szorosan összefüggött a Minerva-házban tartott irodalomtörténeti beszélgetés. A Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) című előadáson Dávid Gyula irodalomtörténész, dr. Szász István Tas orvos, író és Vallasek Júlia irodalomtörténész szólalt fel a házigazda szerepét betöltő Kántor Lajos irodalomtörténész mellett. Utóbbi felvezető beszédében megjegyezte: örül annak, hogy a KMN is foglalkozik ezzel az irodalomtörténeti vonatkozásban kiemelten fontos és még csak részben feltárt korszakkal, továbbá bízik abban, hogy az elkezdett munka kiterjed a kevésbé ismert szerzők felkutatására is.
Vallasek Júlia az irodalom és a napi sajtó viszonyát boncolgatta, főleg az Ellenzék kapcsán. A kettő kapcsolatát legkevesebb három szempont miatt tekinthetjük – mondhatni – összeforrtnak: egyrészt az irodalmárok jelentős része újságíróként tevékenykedett, másrészt az újság szabadabb mozgásteret biztosított az irodalom számára, harmadrészt pedig a két világháború közti időszak szerzőinek számottevő hányada közéleti szereplő (is) volt.
A professzionálissá váló sajtó „irodalmiatlanodott”. A II. bécsi döntés előtt még vasárnapi melléklet-anyag volt, 1940 után azonban háttérbe szorult a szépírás, majd a háború egyre kiterjedőbb elmérgesedésével 1943-tól ismét előtérbe került. A világháború utolsó éveiben a cenzúra fokozottabban korlátozta a témákat, így a szerzők az aktualitásokat metaforák formájában irodalmi művekbe rejtve közölték – volt rá példa, hogy főoldalon is!
Dávid Gyula az Erdélyi Helikon kapcsán az ebben a korszakban tetten érhető nemzedékváltást ecsetelte. A havonta megjelenő kiadvány írásaiban többek között az irodalmár társadalmi szerepvállalásának válságát fedezte fel, és kutatta, hogy a korábbi, egyre inkább lemorzsolódó helikonosok és az újak milyen irányvonalak mentén indultak el utat mutatni a sötétségben, kezükben az irodalom fáklyájával. Dávid Gyula rámutatott: a 22 éves román adminisztrációt váltó új korszak elején a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély irodalmárai a dél-erdélyi írókért, költőkért aggódtak a publicisztikákban, és járható hidakat kerestek a határ másik oldalán maradt társakkal való kapcsolattartásért.
Dr. Szász István Tas a kevésbé ismert, nemzedéki alapon működő szellemi csoport „termékének” tekinthető, 1936–1944 között megjelenő Hitelt mutatta be. A szellemi vállalkozásba vetett bizalmat hirdető szociálpolitikai folyóiratot rendiséggel vádolták, Szász szerint alaptalanul. A lapban háborúellenes, románságot is támogató hangvételű írások jelentek meg, és arra szólította a felelős értelmiséget, hogy a kockázatvállalástól se rettenjen el a haladó gondolkodás rovására. Az 1944-ben megszűnt lapról a későbbi években jobbára nem is beszélhettek, mégis felnevelte a mai erdélyi értelmiség idősebb nemzedékét, és iskolateremtő szereppel bírt.
„Sokkal bonyolultabb, konfliktusosabb a kép, mint amilyen elképzelésünk van erről az időszakról a sajtó vonatkozásában” – összegzett Kántor Lajos a „gondolatélesztő” előadások után.
K. H. I., S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)