Megnyílt az '56-os rendezvényközpont Kolozsváron
Szombat délután fotókiállítással és történelmi előadással nyílt meg a Szentegyház utca 4. szám alatt található '56-os előadó- és kiállítótér, mely a következő másfél hónapban számos kulturális és történelmi eseménnyel várja mindazokat, akik a Magyar Szabadság Évéhez, illetve a forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett Kárpát-medencei eseményekhez csatlakozva emlékeznének a magyar történelem kivételes napjaira.
A megnyitón Gergely Balázs, a kolozsvári '56-os eseményeket egybefogó Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke meghívta a közönséget a 24 partnerszervezettel karöltve rendezett 36 program mindegyikére, majd Kovács Sándor főesperes házigazdaként mondott köszöntőt, kiemelve: a forradalom céljai megkésve, de megvalósultak, hiszen ma már egy olyan Magyarország ünnepel, amely független, demokratikus jogállam, és az egyesült Európai Unió tagállama lehet.
A szombat délutáni esemény díszvendége M. Kiss Sándor történész (a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese) volt, aki 1956 és a magyar társadalom címmel tartott előadást, ugyanakkor az Ötvenhat kép 1956-ról című fotókiállítás szakmai konzulenseként a fotók által megörökített történelmi pillanatokról beszélt.
A 60 évvel ezelőtti forradalom hangulatát olyan történetekkel elevenítette fel, amelyek a pesti srácok hétköznapi jellemét, humorát, lelkesültségét egyaránt megidézték, példának okáért a Sztálin-szobor ledöntésének különleges körülményeit. Hiába raktak láncot a nyakába és húzták, a szobor makacsul kitartott. A forradalmi ifjúság nevében egy maszekestől lefoglalt lángvágóval, több órás próbálkozás után sikerült csak ledönteni a csizmánál elvágott bronzszobrot. A csizma viszont ott maradt, és ahogy a külföldi újságban is figyelmeztettek, hamarosan „elindult”, hogy megtapossa a magyar népet.
Az előadó a forradalom okainak taglalásakor Németh Lászlót idézte, miszerint „a forradalom nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra”. Olyan mértékben hiányzott a szabadság, de a hithez vagy a tulajdonhoz való jog is, hogy a visszafojtott gondolat – mint a forrásban lévő víz az elnyomó hatalom üvegburája alatt – feszítette a népet. 1956 nemcsak az egyetemista ifjúság forradalma volt, hanem a parasztságé is, amely már nem hitt a Rákosi-rendszer „azé a föld, aki megműveli” csalóka politikai szólamában.
M. Kiss Sándor előadásában az `56-os előzmények ismertetésekor részletesen kitért a Sztálin halála utáni időszak korrekciós kísérleteire, melyek 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával gyakorlatilag megbuknak. Az elégedetlenség viszont mind a polgári lakosságot, mind a baloldali értelmiséget és az ideológiáktól mentes munkásréteget tovább feszíti. Ugyanakkor a világpolitikai viszonyok is mélyítik a magyar válságot, amire a hatalmát féltő  párt sorra olyan hibás válaszokat adott, amely a forradalomhoz vezetett. A hatalom háborús bűnöket követ el, amikor a sortüzekre vonatkozó protokollt megszegve Budapesten és vidéken is tömegesen lövik a forrongókat.
Azzal zárta előadását, hogy név szerint is megemlítette azoknak a halálra ítélteknek a nevét, akik a legtöbbet tettek a forradalomért. Az áldozatok foglalkozása is jól mutatja, hogy az 1956-os forradalom nem a politikumé, hanem a magyar népé volt.
Az est második felében Szász Alpár Zoltán politológus  a Hunyadi Attila kolozsvári történésszel és M. Kiss Sándor szakmai segítségével összeállított fotókiállításról beszélt, mely az MTVA/MTI archívumából származó 56 fotót sorakoztat fel.
Az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított 1953 és 1955 közötti ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit egyaránt feleleveníti. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogyaz 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson.
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló legközelebbi eseményen a Szentegyház utca 4. szám alatt október 17-én, hétfőn 18 órától Tamási Áron 1956-os kolozsvári látogatását eleveníti fel Dávid Gyula irodalomtörténész. Az esemény házigazdája H. Szabó Gyula közíró, ugyanakkor közreműködik Marosán Csaba színművész is. itthon.ma

„Nem volt forradalom!... de leverték”
1956 hatása Romániában, Erdélyben
A Magyar PEN Club nemzetközi tudományos ülésszakot szervez a forradalom 60-dik évfordulója tiszteletére 2016. október 24-én, a Magyar Írószövetség székházában, Budapesten.
Szőcs Géza Kossuth-díjas író, a Magyar PEN Club elnöke köszönti a tudományos konferencia előadóit, résztvevőit, meghívottait, beszél a konferencia jelentőségéről, majd Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész (a forradalom romániai vonatkozásairól szóló több kötetes, kiváló munka szerzője) tart bevezető előadást A romániai, erdélyi ’56 az egyetemes magyar 56 szerves része. A magyar forradalom hatására alakult romániai, erdélyi szervezkedések, szervezkedési kísérletek. A magyar forradalom leverését követő romániai retorziótémával.
A rendezvényen nagyon sok, a romániai ’56-ban szerepet vállalt és elítélt, még élő szereplő szólal fel, köztük Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes, akit a Szoboszlai-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Orbán Etelka nyugdíjas (Szoboszlai-per), Varga László református lelkész (a Dobai-csoportban életfogytiglani kényszermunka), Dávid Gyula irodalomtörténész (a kolozsvári „Bolyai” Tudományegyetem pere második csoportjában hét év börtön), Páskándiné Sebők Anna író, tévészerkesztő (Páskándi Gézát, a későbbi Kossuth-díjas írót a „Bolyai” Egyetem második csoportja perében hat év börtönbüntetésre ítélték), Józsa Csaba (három év börtön), Takács Ferencz László (a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége perében tizenöt év börtön), Kerekes Attila, a SZVISZ-perben 10, Sárközy Endre, 10 év börtön, Tassy Gyula (15 év kényszermunka), Szilágyi Árpád, akit a „Bolyai” Egyetem hallgatójaként két perben 47 évre ítéltek, és sokan mások, köztük Octavian Bjoza: a romániai Pofosz országos elnöke, Teodor Stanca, volt temesvári műegyetemi hallgató (nyolc év börtön), Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója, főmunkatársa, Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács alelnöke. Nyugati Jelen (Arad)

Tamási Áron Kolozsváron a forradalom napjaiban
Tamási Áronnak a forradalom kitörése előtti napokban Kolozsváron tett látogatása volt a témája annak az előadásnak, amelyet Dávid Gyula irodalomtörténész, 1956-os elítélt tartott hétfő este. Az eseményre a magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében került sor.
Az előadásnak a Szentegyház utca 4. szám alatti kiállító terem adott otthont, ahol jelenleg az Ötvenhat kép 1956-ról című tárlat is megtekinthető. A különböző közösségi programok céljára felújított tágas helyiséget a szervezők részéről Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke ajánlotta mindenki figyelmébe. A hétfői rendezvény házigazdája H. Szabó Gyula közíró volt, aki szintén köszöntötte a jelenlevőket, köztük Nagy Benedek volt Hargita megyei RMDSZ-es képviselőt, egykori 1956-os elítéltet.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezzünk – 1956
Nem haltatok meg hiába
És több mint három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött "ellenforradalom" néven volt ajánlatos említeni.
1956-os különszám
Emlékezzünk – 1956
Hatvan éve történt. És több mind három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött „ellenforradalom” néven volt ajánlatos említeni. Igazából csak a mártír-miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése, s a kommunista rendszerek 1989-ben bekövetkezett összeomlása után kezdte megtalálni helyét abban a Pantheonban, amit „a nemzet emlékezete”-ként szoktunk emlegetni. Kezdtek hozzáférhetővé válni a tények, amelyeket szorgos történészek elénk tártak, évről évre, sőt évfordulóktól függetlenül megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és a leverését követő megtorlásokról, azok hőseiről és áldozatairól, emlékművek, emléktáblák kerültek Magyarország-szerte, de a határokon túl is, amelyeknél meg- állhatott a járókelő, és egy szál virágot helyezett el a kegyelet jeléül. A Szabadság olvasói is sok mindenre visszaemlékezhetnek mindebből: Gál Mária interjúira az október 23-i évfordulónak szentelt első számból, Gagyi Balla István közleményeire a Bolyai Egyetem 1956. októberi napjairól, a Kolozsvár magyarsága által megélt forradalmas napoktól, Fülöp Sándor, Palczer Károly és mások visszaemlékezéseire, Kusztos Endrének a forradalom napjaiban Budapesten készült rajzaira Sümegi György közleményében – és ez csak néhány cím a sokból. Csakhogy a „nemzet emlékezete” két elemből tevődik össze: az egyik az, amit az írott történelem tartalmaz, könyvtárakból, levéltárakból elő- került, feltárt és feldolgozott dokumentumok, tanulmányok, könyvek ma már könyvtárnyivá sokasodott anyaga. A másik viszont az, amit apáról fiúra adnak tovább a nagy időket is átélt emberek, a „maradvák számára” – ahogy egy 18. századi erdélyi emlékíró megfogalmazta. A múltban történtek áthagyományozásának ez az eleme azonban közel három és fél évtizeden át nem működött, nem működhetett. Sokszor még a családtagjaink előtt is hallgatnunk kellett arról, amit átéltünk – nem feltétlenül a szabaduláskor aláíratott „hallgatási nyilatkozat” megszegésének következményeitől tartva, hanem szeretteinket kímélve a lelküket még utólag is megviselő „tudás”-tól. Negyedszázada is elmúlt, hogy ez a tilalom (félelem) is elmúlt, akárcsak a múlt tudós kutatói elé állított tiltás. Unokáink már olvashatják, hallgathatják az 1956-ról szóló történeteket, nézhetik a TV-ben a filmeket. De vajon pótolhatja-e ez a „nemzet emlékezeté”-ben a sok évtizedes kiesést, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményéről való kényszerű hallgatást, a lélekgyilkoló hamisítást? Történelmünk másik nagy eseményével, az 1848-as forradalommal és a szabadságharccal való összehasonlítás ebből a szempontból is magától kínálkozik. Világos után még tíz évnek sem kellett eltelnie, és megbukott a szabadságharc leverését követő Bach-rendszer, s elődeink elődei joggal mondhatták a költővel: „…megadhatjuk a bért,/ Áldozhatunk könnyel a kiontott vérért.” De a szovjet tankokkal eltiport ’56-os magyar forradalom után több mint három évtizeden át nemzedékek éltek hallgatásban és hazugságban. Október 23-a mostani kerek évfordulóján – de attól függetlenül is – fel kell tennünk a kérdést: vajon meglelte-e igazi helyét a nemzet emlékezetében az, ami 1956-ban és ami azután történt? Vajon a megemlékezés, a kegyelet aktusai át tudták-e törni a hallgatás falát, a napjainkban felnövekvő nemzedékben a rendszerváltást követő idők megannyi más irányú kihívását? Tudunk-e ma úgy ünnepelni, hogy az ünneplés ne csak egy megható pillanat, ne bizonyos polgári kötelességek „letudása” legyen? Hanem illeszkedjék bele a „nemzet emlékezete” helyreállításának abba a folyamatába, amely nélkül jövő nem építhető. Mert a múlt – ahogy valamikor Mikó Imre írta – „…nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” És nem mindegy, hogy a jövő – a mostani fiatalok és az ezután következő nemzedékek jövője – a túlélésé avagy a megmaradásé lesz.
Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár)

Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből,  a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak? 
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. 
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban? 
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt. 
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni.  Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”. 
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 áldozatai előtt a sétatéri emlékműnél
Súlyos ítéletek és nehéz börtönévek a szabadságvágyért
A sétatéri 1956-os emlékműhöz várják október 23-án, szombaton Kolozsváron mindazokat, akik tiszteletüket szeretnék kifejezni a 60 évvel ezelőtt zajló forradalom és szabadságharc hősei előtt.
A központi megemlékezésen ünnepi beszédet mond Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke, Dávid Gyula irodalomtörténész, 1956-os elítélt és Horváth Anna kolozsvári polgár. Kolozsváron október 12-től tartó nagyszabású rendezvény-sorozzattal emlékezik meg az 1956 októberében, Budapesten békés tüntetéssel kezdődő, majd az egész országra kiterjedő forradalomra, valamint annak romániai vonatkozásaira partnereivel a Kincses Kolozsvár Egyesület. A november 21-ig tartó rendezvénysorozat október 23-i programját lapunk 16. oldalán olvashatják. A nemzeti ünnep alkalmával újabb külön melléklettel jelentkezünk, amelyben erdélyi ötvenhatos elítéltek, a sepsiszentgyörgyi Jancsó Csaba és Váncsa Árpád mesélnek kálváriájukról.

Az 1956-os forradalom után Erdélyre pszichológiai terror telepedett
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet

Kelemen: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség az ellenségünk
Kelemen Hunor szerint a szabadságért folyó mai küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint a hatvan évvel ezelőtti, és ma a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség a legnagyobb ellenség.
Az RMDSZ elnöke az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából tartott péntek esti kolozsvári rendezvényen mondott ünnepi beszédet. Horváth Anna – tisztségéből felfüggesztett – kolozsvári alpolgármester korábbi szavait idézve kijelentette: „Ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. Ez az egyetlen esélyünk a győzelemre.”
Kelemen Hunor kijelentette: a cél adott. „Egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink. Ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt építünk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló a szabadságért folytatott küzdelem” – fogalmazott.
A kolozsvári ünnepségen az 56-os kolozsvári megmozdulásokban való részvételért hétévi börtönbüntetésre ítélt Dávid Gyula, 22 évre ítélt Domokos Miklós, három évre ítélt Kelemen Kálmán, kilenc évre ítélt Kiss Béla és öt évre ítélt Nagy Benedek vett át az RMDSZ elnökétől Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet. Az eseményen levetítették Víg Emese dokumentumfilmjét, amely a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat idézte fel. A filmben Böjte Csaba ferences szerzetes vallja, hogy édesapja 56 utáni bebörtönzése, majd szabadulása utáni halála indította el benne azokat a folyamatokat, amelyek a papi pályára vezették.
A kitüntetett 56-os elítéltek közül megszólaló Nagy Benedek – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester édesapja – felidézte: a megtorlások által az erdélyi 56 is a román nemzetépítés lépcsőfoka lett. Ennek ürügyén olvasztották be a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet a román Babeș Tudományegyetembe. Nagy Benedek úgy vélte, hogy a magyarság számára nem az 56-os elesettek, elmenekültek jelentették a legnagyobb veszteséget, hanem az azt követő Kádár-rendszer, mely „a bitófák árnyékában” érte el, hogy az emberek jól érezzék magukat. A rendezvény keretében mutatták be Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című dokumentumriport-könyvének a bővített kiadását.
MTI Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki Kelemen Hunor
Az 1956-os forradalom kolozsvári eseményeire és szereplőire hívta fel a figyelmet az RMDSZ péntek esti rendezvényén. Az 56 Kolozsváron című megemlékezésen Kelemen Hunor szövetségi elnök erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki.
Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy véli, a szabadságért való harc egyben a megújulás története is, csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amelyik képes megújulni. Az 1848–1849-es vagy az 1956-os forradalmak elbuktak ugyan, de a nemzetek lelkében és életében elhintették a megújulás magvát. „Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenek előtt szívvel, lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit. A romániai ötvenhatosokra, magyarokra és románokra, úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az a természetéből következett: megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal” – magyarázta. Nemcsak személyek, hanem intézmények is áldozatokká váltak, Kelemen Hunor a Bolyai Egyetem példáját említette.
Huszonhat éve szabadon emlékeznek meg az 1956-os forradalom hőseire, de a szövetségi elnök kiemelte, az elmúlt hónapok eseményei miatt az idei megemlékezés más volt, mint az előző években. Ezek az események a békés közösség nyugalmának a felborzolásáról szólnak. „Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai, feladatai mellett nap mint nap egyfajta szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít” – hangsúlyozta. Elmondta, ennek célja a közösség elbizonytalanítása, ami veszélybe sodorja a jövőt és a szabadságot.
Míg hatvan évvel ezelőtt egyértelmű volt, ki az ellenség, addig ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb. Az RMDSZ elnöke úgy látja, az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az erdélyi magyar közösség elsősorban magára számíthat, de ez nem zárja ki a közös tervezés és a párbeszéd lehetőségét. Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság legnagyobb ellensége a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség: a közösséget veszélyezteti, ha nem bízik magában, ha elbizonytalanodik vagy elbizonyalanítják céljaiban, ha perspektívái beszűkülnek.
„A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben a transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni, eredményeket felmutatni. Olyan Erdélyt, ahol az identitás minden elemét, az anyanyelvet, a kultúrát, a vallást szabadon használhatunk, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet önök és sokan, akik nem lehetnek itt, megvívtak” – osztotta meg gondolatait az RMDSZ elnöke. Horváth Anna szavait idézve hozzátette, a közösség ereje abban rejlik, hogy ha bárkit félreállítanak, százak lépnek a helyébe folytatni az elkezdett munkát.
„Az emlékezés összetart, a közös tervezés megerősít. Erőt meríthetünk azok hősiességéből, akik ma már nincsenek itt, akiknek az emléke kötelez bennünket. Közösen kell küzdenünk azokkal, akik most is itt vannak velünk, mert a mi nemzedékünk van olyan szerencsés, hogy személyesen találkozhat az erdélyi ötvenhatosokkal” – zárta beszédét a szövetségi elnök.
Ezt követően Kelemen Hunor tisztelete és köszönete jeléül átadta a Szabadság-szobor Emlékérmet és oklevelet Dávid Gyulának – második Bolyai per, hét év börtönbüntetés –, Domokos Miklósnak – huszonkét év börtönbüntetés –, Kelemen Kálmánnak – első Bolyai per, három év börtönbüntetés –, Kiss Bélának – protestáns teológusok pere, kilenc év börtönbüntetés –, és Nagy Benedeknek – első Bolyai per, öt év börtönbüntetés. Továbbá a tizenkét évre elítélt Filep Jánost, és a kilenc évre elítélt Szekerán Istvánt is megemlítették, akik nem voltak jelen az eseményen.
A megemlékezésen levetítették a forradalom erdélyi szereplőit megszólaltató 1956 Kolozsváron című filmet. A szerkesztő, Víg Emese üdvözölte az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének azon döntését, amelynek köszönhetően a riportfilm megvalósulhatott: „óriási köszönet illeti az RMDSZ Ügyvezető Elnökségét, hogy felmérte annak fontosságát, hogy ezeknek az embereknek a története, sorsa, szenvedése, helytállása meg kell maradjon az utókor számára. Felmérte azt, hogy nemcsak szlogenekkel, hanem emberi példákkal is lehet hatni a környezetünkre”. A filmben Szilágyi Árpád, Nagy Benedek, Koczka György, Dávid Gyula, Péter Miklós, Böjte Csaba és Páll Lajos osztja meg emlékeit. Az alkotás a Video Pontes stúdió közreműködésével, Csép Gergő operatőr és Péter Anna vágó munkájával, illetve Benkő Levente történész szakmai tanácsadásával jött létre.
Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész tartott előadást 56 Kolozsváron címmel, amelyben a szabadságharc kolozsvári eseményeit ismertette, majd a közönség soraiban ülők is megosztották saját élményeiket a forradalomról.
Záró mozzanatként Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című könyvét ismertette Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, amelyet a helyszínen megvásárolhattak az érdeklődők.
Tasi Annabella maszol.ro

Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is.  Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi. 
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)

Az emlékezés összetart…
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

1956 erdélyi hősei filmen és könyvben
Szabadság-szobor Éremmel köszönték meg Kolozsváron 1956 néhány erdélyi elítéltjének a bátorságát, forradalmi tevékenységét és példamutatását. A rendezvény keretében a meghurcoltak is emlékeztek: sorsukat immár dokumentumfilmből és bővített kiadású interjúkötetből is megismerhetjük.
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében az elmúlt héten is folytatódtak az 1956-os forradalommal kapcsolatos megemlékezések: rendhagyó rendezvény keretében pénteken egykori elítéltek jelenlétében elevenítették fel a hatvan évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a kegyetlen meghurcolásokat és a ki nem heverhető lelki traumákat. „A forradalmi eseményeket átélt személyek történeteinek és szenvedéseinek fenn kell maradniuk az utókor számára” – mondta Víg Emese, az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilm vágója, aki szerint nemcsak emlékeznünk, de mindenekelőtt tisztelegnünk is kell a kommunista diktatúra ellenállói előtt. A sorozatnak tervezett film – amelynek első részét a kolozsvári közönség is láthatta – mindkét funkciónak igyekszik eleget tenni. A film készítői kifejezetten az erdélyi vonatkozású eseményekre fektetik a hangsúlyt.
Rab Árpádok forradalma
„Mikor eljutottak hozzánk a budapesti események első hírei, meglógtunk az egyetemről, hogy hallgathassuk a rádiót” – emlékszik vissza Szilágyi Árpád geológus, aki a székelyföldi Fekete Kéz néven működő szervezet alapító tagjaként plakátokat írt és ragasztott szülőfalujában. Társaival az erőszakos román beolvasztás és az elnyomás ellen harcolt. Az egykori elítélt a magyarországi Irodalmi Újság szerkesztőségének címzett levelében fejezte ki szolidaritását a budapesti forradalom és az elesettek mellett – a küldeményt Rab Árpád álnéven írta alá, ezzel is jelezve, hogy magyarként szabad döntés és önrendelkezés híján él Romániában. Mindezért huszonkét év börtönre, hosszú kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Amerikába emigrált, ahonnan 2003-ban tért haza véglegesen.
A vetítésen felelevenedik az egykori Bolyai Tudományegyetem diákjainak követelése, hogy intézményüket szabadítsák fel a pártpolitikai nyomás alól, miközben az oktatásügyi minisztérium azt terjesztette, hogy az egyetem „túltermeli” a magyar végzetteket.
A változatos szakmai életutat bejárt Nagy Benedek is egyetemi hallgató volt akkoriban. Elmondása szerint, amikor az egyetemi reformok szervezésébe kezdtek, még hittek abban, hogy követeléseiket nem forradalmárokként, hanem egyszerű diákként, törvényes úton tudják majd a vezetőség elé terjeszteni. Akkor érte őket a meglepetés, amikor a nagyjából harminc fősre tervezett diákgyűlésen több száz forrongó hangulatú egyetemista jelent meg – mindez már nyílt rendszerellenes lázadásnak minősült.
Sorra ismerjük meg azokat az arcokat, akiket utcán fogtak el, majd megvertek és áramütéssel kínoztak, mert november elsején hagyományosan gyertyát gyújtottak és elénekelték a magyar Himnuszt a Házsongárdi temetőben nyugalomra helyezett neves magyar írók, költők, közéleti személyiségek sírjainál. A teológusok „bűne” még nagyobb volt, mert karjukra fekete szalagot tűztek ki az elesett magyarországi forradalmárok emlékére. A romániai megtorlások legsúlyosabbika a kolozsvári önálló magyar egyetem megszüntetése és a Babeş Tudományegyetemmel történő összeolvasztása volt: sokan a fogságban kapták a hírt, hogy egykori rektorhelyettesük, Csendes Zoltán és Szabédi László költő az intézkedés miatt öngyilkos lett.
Acélos példa a jelenkornak
A filmben elhangzottakat a jelenlevő meghurcoltak egészítették ki olyan részletekkel, amelyek a korabeli diktatúra embertelen, rendszeressé vált megtorlásairól nyújtottak alaposabb képet. „Ha napközben az ágyunkra mertünk ülni, vascsövekkel vertek le rajtunk huszonöt botütést” – emlékszik vissza Kelemen Kálmán, akinek cellájában csak sós ivóvíz folyt a csapból. A mínusz 35 Celsius-fokos hidegben tartott foglyokat a rendszeres fizikai erőszak mellett éheztetéssel és halálos fenyegetéssel kínozták. Volt, aki csak úgy élte túl az éheztetést, hogy túrós enyvdarabokhoz jutott hozzá.
A visszaemlékezések sorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Szabadság-szobor Emlékérmet nyújtott át a jelenlevő erdélyi 56-os túlélőknek: Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak.
Könyv a meghurcoltakról
Benkő Levente újságíró-történész 1996-ban a forradalom erdélyi túlélőivel részt vett egy körúton, amelynek során végigjárták a börtönöket és felidézték a korabeli eseményeket. Az akkori útról és az interjúkból riportkötet született, ezt bővítette ki a szerző a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A megjelent beszélgetéskötetet Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke méltatta. A kötet szerzőjét olyan újságíróként mutatta be, aki nem sokat beszél, viszont nagyon jól hallgat, így lehetőséget teremt másoknak arra, hogy elmeséljék 56-tal kapcsolatos emlékeiket. Rácz Éva úgy fogalmazott: mostanában sokat beszélünk a forradalom körülményeiről, de nem csupán azért, mert a média folyamatosan foglalkozik a témával, hanem mert a történelem ma körülöttünk zajlik, mi pedig nem tudunk eleget róla.
„Azon túl, hogy szeretném megismertetni mindenkivel az akkori eseményeket, mindenekelőtt köszönöm a példát” – fordult a túlélőkhöz zárszavával Benkő Levente.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kolozsváron is megemlékeztek Szilágyi Domokosról
A négy településen lezajlott XI. Szilágyi Domokos Napok utolsó állomása volt szombaton délután Kolozsvár, a negyven éve elhunyt költőre a Házsongárdi temetőben és az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában emlékeztek.
Sírjánál Ferenczy Miklós református lelkipásztor mondott imát, Bartók zenéjéhez hasonlítva a törékeny alkatú költőóriás sajátos művészetét. Isteni ajándékként kell megőriznünk az utókor számára mindazt, amit a magyarság és az emberiség számára megalkotott – sugallta. Koszorút helyezett el Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Korsós Tamás konzul (képünkön) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében Muzsnay Árpád főtanácsos. Pomogáts Béla irodalomtörténész beszédében azt domborította ki, hogy bármennyire is szerencsétlen volt a költő élete, nem bizonyult hiábavalónak. Életműve mintha azt üzenné, hogy magányos nemzet vagyunk, ezt a szorongató érzést mégis fel lehet oldani, fűzte hozzá Pomogáts Béla.
Dávid Gyula irodalomtörténész arra emlékeztetett, hogy Szilágyi Domokos múltját ma is homály fedi, nem ismerjük a teljes igazságot, a fél igazság pedig fél hazugság. Egy, a Securitate irattárából előkerült levelet idézett, valamint két kihallgatási jegyzőkönyvet, amelyek a költő hatósági meghurcolását bizonyítják az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt tanúsított rokonszenv-megnyilvánulásai miatt. – Amit azonban Szilágyi Domokos az irodalomnak adott, azt senki nem veheti el – mondta a szónok. A házsongárdi megemlékezésen Széman Emese Rózsa a költő Számvetés című versét, a Szatmárnémetiből érkezett irodalomkedvelők közül pedig Ary Dalma a Törpe ecloga című művet szavalta el.
A rendezvénysorozat kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Györkös Mányi Albert Emlékházban, a résztvevők Szilágyi Domokos megítélését vették górcső alá negyven év távlatából. Kántor Lajos moderálásával a Budapestről érkezett két irodalomtörténész, Pomogáts Béla és Jánosi Zoltán azt fejtette ki, amit csütörtökön a Szatmárnémetiben lezajlott Sajtóértekezlet – 2016 elnevezésű irodalmi tanácskozás megfogalmazott: a nagy költőt az utókornak nem szabad elítélnie, inkább fel kell mentenie a felelősség alól mindazokért, amiket a diktatúra elnyomása alatt követett el, annál is inkább, mert halálának pontos körülményei napjainkban sem ismertek.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron bemutatták Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvét - Kolozsváron bemutatták szerdán Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, 56-os elítélt 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvét.
A Nap kiadó gondozásában megjelent könyv tanulmányokat tartalmaz az 1956-os erdélyi megmozdulásokról, az ezeket követő perekről és az akkori események irodalmi vonatkozásairól.
A könyvbemutatón megszólaló Pécsi Györgyi szerkesztő azt tartotta a könyv erényének, hogy a magyarországi olvasók számára is összekapcsolja az erdélyi 1956-ot a magyarországival. Amint felidézte: az erdélyi diákmegmozdulások alkalmat teremtettek a román pártvezetésnek, hogy leszámoljon vélt vagy valós ellenségeivel.
Hozzátette: ugyan a román kommunista vezetés a pereknek elrettentő hatást szánt, 1956 mégis öntudatára ébresztette az erdélyi magyarságot, és egy olyan erdélyi irodalom kibontakozását eredményezte, amely messze túlmutatott Erdély határain.
Egyed Péter kolozsvári filozófus szerint a könyv "befoltozza a hiányos és tabusított emlékezetünket" az erdélyi 1956-ról. Megemlítette: Dávid Gyula többféle minőségben tárja fel az 1956-os erdélyi történéseket. Megszólal a könyvben a történész kutató, az irodalomtörténész, a kortárs, az elítélt és a tanú is. Szerinte olyan adatgazdag a könyv, hogy akik olvassák, "jól teszik, ha három-négysoronként megpihennek, és rendezik az információkat". A tájékoztató jelleg mellett azonban azt az üzenetet is hordozza, hogy oda kell figyelni az események morális következtetéseire.
Dávid Gyula elmondta: az írások nagy részének személyes jellege is van, nem tudja eldönteni, "hogy a történettudomány hasznára vagy kárára". Hozzátette: a könyv megírására az sarkallta, hogy tíz évvel ezelőtt még hiányos dokumentáció alapján volt kénytelen összeállítani az erdélyi 56-os elítéltek életrajzi adattárát. "Azóta hozzáférhetővé váltak a periratok, és kötelezőnek éreztem, hogy próbáljak a sorsok mögé nézni" - fogalmazott a szerző.
Megemlítette, hogy a börtönben és munkatáborokban töltött hét esztendő rossz tapasztalatait kivetette magából, az események súlya akasztófahumorrá alakult át benne, és mára elsősorban a pozitív momentumokat őrzi egykori megpróbáltatásaiból. Elérzékenyülve említette, hogy milyen máig ható élmény volt számára, amikor a munkatáborban, a Duna melletti gátat építvén, megpillanthatott a gáton túl egy, a saját kislányával egyidősnek tűnő gyermeket.
Gazda Árpád
(MTI)

Forradalmi közösségi élmény Dávid Gyula tollából
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett című kötetét mutatták be tegnap délután a Minerva Művelődési Egyesület székházában, Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója „háziasszonyi” közvetítésével.
Előbb Pécsi Györgyi irodalomtörténész, felelős szerkesztő nehezményezte, hogy az 1956-os forradalom 60. évfordulós megemlékezései az anyaországban és Erdélyben nem kapcsolódtak össze. Vázolta a könyv felépítését, kiemelve legfőbb tanulságát: az erdélyi fiatalság 1956-tal ébredt rá magyarságára. Egyed Péter filozófus (BBTE), a kötet lektora az adatgazdagságra hívta fel a figyelmet, ami a folytatást elindító kutatómunka eredménye, és emlékezést lazít olyan témában, amely napjainkban is tabunak számít.
A szerző kiemelte, hogy fontos volt Magyarországon megjelentetni a kötetet, mivel ott ismeretlen a forradalomnak és utóéletének erdélyi vetülete.
Ördög Béla
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett /Nap Kiadó, Budapest, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés László útja 1956-tól 1989-ig
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kolozsváron mutatták be Dávid Gyula „1956 Erdélyben és ami utána következett” könyvét - Kolozsváron bemutatták szerdán Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, 56-os elítélt 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvét.
A Nap kiadó gondozásában megjelent könyv tanulmányokat tartalmaz az 1956-os erdélyi megmozdulásokról, az ezeket követő perekről és az akkori események irodalmi vonatkozásairól.
A könyvbemutatón megszólaló Pécsi Györgyi szerkesztő azt tartotta a könyv erényének, hogy a magyarországi olvasók számára is összekapcsolja az erdélyi 1956-ot a magyarországival. Amint felidézte: az erdélyi diákmegmozdulások alkalmat teremtettek a román pártvezetésnek, hogy leszámoljon vélt vagy valós ellenségeivel.
Hozzátette: ugyan a román kommunista vezetés a pereknek elrettentő hatást szánt, 1956 mégis öntudatára ébresztette az erdélyi magyarságot, és egy olyan erdélyi irodalom kibontakozását eredményezte, amely messze túlmutatott Erdély határain.
Egyed Péter kolozsvári filozófus szerint a könyv „befoltozza a hiányos és tabusított emlékezetünket” az erdélyi 1956-ról. Megemlítette: Dávid Gyula többféle minőségben tárja fel az 1956-os erdélyi történéseket. Megszólal a könyvben a történész kutató, az irodalomtörténész, a kortárs, az elítélt és a tanú is. Szerinte olyan adatgazdag a könyv, hogy akik olvassák, „jól teszik, ha három-négysoronként megpihennek, és rendezik az információkat”. A tájékoztató jelleg mellett azonban azt az üzenetet is hordozza, hogy oda kell figyelni az események morális következtetéseire.
Dávid Gyula elmondta: az írások nagy részének személyes jellege is van, nem tudja eldönteni, „hogy a történettudomány hasznára vagy kárára”. Hozzátette: a könyv megírására az sarkallta, hogy tíz évvel ezelőtt még hiányos dokumentáció alapján volt kénytelen összeállítani az erdélyi 56-os elítéltek életrajzi adattárát. „Azóta hozzáférhetővé váltak a periratok, és kötelezőnek éreztem, hogy próbáljak a sorsok mögé nézni” - fogalmazott a szerző.
Megemlítette, hogy a börtönben és munkatáborokban töltött hét esztendő rossz tapasztalatait kivetette magából, az események súlya akasztófahumorrá alakult át benne, és mára elsősorban a pozitív momentumokat őrzi egykori megpróbáltatásaiból. Elérzékenyülve említette, hogy milyen máig ható élmény volt számára, amikor a munkatáborban, a Duna melletti gátat építvén, megpillanthatott a gáton túl egy, a saját kislányával egyidősnek tűnő gyermeket.

maszol.ro

Tamási Áron: Szülőföldem
A múlt hét végén a Marosvásárhelyen tartott nemzetközi könyvvásáron mutatták be a Székely Könyvtár legújabb ötös minisorozatát – ezzel a százkötetesre tervezett sorozat feléhez érkezett. Tamási Áron Szülőföldem című művét Molnár Vilmos ismerteti.
Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a 70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.
A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.
Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve”. (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla) De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezenkívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.” Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.” A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)

BESZÁMOLÓ a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumáról (az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje 2016 novemberében)
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Hagyományunkká vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére.  Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járult hozzá Egyesületünk központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához. 
A rendezvények változatos képet mutattak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, volt közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). 
Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 700 vettek részt 324 szerző 215 munkát mutatott be, a plenárison, a szakosztályi és fiókegyesületi rendezvényeken mintegy 650 résztvevő volt.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartottuk Kolozsvárott, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.  Az idei tudománynap témája az Oknyomozó tudomány volt, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal, és kijelölésében, az elmúlt évekhez hasonlóan, az MTA javaslatát vettük figyelembe. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus volt. A Magyar Tudományos Akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke és Tarnóczy Mariann osztályvezető képviselte.  A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki köszöntötte a meghívottakat, intézményi képviselőket, s beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, s kiemelte a határon túli magyarok tudományos tevékenységének jelentőségét, folyamatos támogatásának szükségességét, összefogását, s az MTA ebben való szerepét. A köszöntések sorában következett, Kecskés Tibor konzul, aki Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntőjét tolmácsolta. A továbbiakban Bitay Enikő, az EME főtitkára, a fórum programfelelőse bemutatta a rendezvénysorozat tizenöt ülésszakának témáit, jelentőségét, fényképes kivetítéssel illusztrálva a már megrendezésre került tudományos üléseket. Ezt követően kezdődtek el a plenáris előadások. 
Az idén a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözték a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. 
Betekintést kaptunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezenkívül az 1400 körüli népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhettük meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a XVI. század közepén. 
Az idei Debüt-díjas médiakutató Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrált, nyomába eredt a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlította össze mindezt. 
Bodó Zalán előadásának lényege, hogy a mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezik. Egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhettük meg az informatikus szakember beszámolójából.  Az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tartott előadást a meghívott orvos-kutató. Végül a kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól egy jogászkutató számolt be. 
A tudománynapi rendezvény keretében 2016-ban is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Maróth Miklós akadémikusnak,az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete igazgatójának, az MTA volt alelnökének és Vékás Lajos akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének intézményünk gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott az EME-ben zajló tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkásság folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott  Nyárádi Imre-István agrármérnök az EME Agrártudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és a mezőgazdasági tudományok területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül, míg Orbán-Kis Károly egyetemi docens, kutatóorvos az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és az orvostudomány területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül részesült gr. Mikó Imre-emléklapban.  A rendezvény záróakkordjaként, társintézményünket megtisztelve, könyvbemutatóra kerül sor. Az EMKE fennállásának 130 éves évfordulójára kiadott Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában c. kötetről Dávid Gyula írt ismertető szöveget, amelyet Szémán Rózsa olvasott fel. A kötetet Biró Annamária, az EME felelős kiadója méltatta. A két intézmény közös kiadásában megjelent kötetet Bartha Katalin Ágnes szerkesztette, aki a szerkesztési munkálatokról, a kötet létrehozásának hátteréről, körülményeiről beszélt. 
A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert járult hozzá: Négy zsoltár címmel. Nicolas Vallet (1583–1642) feldolgozásában a 24., 42., 92. és 100. zsoltárt adták elő Fehér Árpád, Macalik Abigél, Macalik Arnold. A trió a feldolgozásokat az eredeti, 1619-es tabulatúrák alapján játszotta, korhű hangszereken: reneszánsz lanton, psalteriumon és tenorfurulyán.  A rendezvény meghitt hangulatban, az EME székházában folytatódott állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.  Másnap, november 26-án szombaton további hét rendezvény zajlott párhuzamosan különböző helyszíneken s más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében Kolozsvárt, illetve Marosvásárhelyen a fiókegyesület szervezésében. 
Akinek nem sikerült eljutnia rendezvényeinkre, kiadványainkból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve.  Természetesen mindegyik rendezvény fontos volt számunkra, jellemzői voltak a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.  A rendezvénysorozatot a kolozsvári RTV, rádió és Szabadság napilap folyamatosan népszerűsítette, s tették közé a rendezvényeken készített interjúkat, beszámolókat.  Pl. a Szabadság napilap, 2016. november 17-én előzetesként közölt a rendezvénysorozatról Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt.Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje címmel. 
Sajtóvisszhang, pl. a Szabadság napilapban, mely 2016. november 26-án jelent meg, „Magyar tudományról oknyomozással” címmel. Ugyancsak a Szabadság honlapján tették közzé a megnyitó napján a fotó-anyagot a rendezvényről, Oknyomozás jegyében zajlik az Erdélyi Múzeum-Egyesület hagyományos konferenciája címmel, mely itt látható...  Interjú a Kolozsvári Rádióban Kolozsvár volt a magyar tudomány fővárosa. Beszélgetés dr. Bitay Enikővel  A rendezvényünket a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány és a Kolozs Megyei Tanács támogatták, melyet ezúton is megköszönünk, hiszen hozzájárultak sikeres lebonyolításához, megvalósításához. 
Kolozsvárt, 2016. 11. 30. 
Bitay Enikő, 
az EME főtitkára 
eme.ro

Hetekig lehetne mesélni…
Kolozsi Gergely István kötetét mutatták be a Gaudeamusban
Kolozsi mesék (Stúdium, Kolozsvár, 1996), Kolozsi pitvaros udvarokban (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2001), Mikor legvígabb a székely? (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2007) és más kötetei után, a Művelődés Egyesület gondozásában idén jelent meg Kolozsi Gergely István legújabb könyve, az Elhangzott a szó, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Gaudeamus könyvesboltban. A kiadványt Szabó Zsolt kiadóvezető ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe.
A méltató utalt arra, hogy a 96 éves szerzőnek már a tizenkettedik kötete a mostani, a fiatalságát, a háborús korszakot, illetve a hadifogság éveit eleveníti fel, és teszi mindezt a szüleitől, nagyszüleitől örökölt pompás elbeszélő- és íráskészséggel. – Életének nagy eseménye a magyarok negyvenes bevonulása és a honvéd élmények, amelyekről részletesen beszámol a könyvben, a besztercei lovas tüzérezred után a csíkszeredai, gyergyói, szombathelyi eseményeket is szinte naplószerűen írja le – hangsúlyozta Szabó Zsolt. Hozzáfűzte: Kolozsi Gergely István azt is vázolja, miként „kapták el és vitték málenkij robotra Focşani-on keresztül a Szovjetunióba, ahol majdnem két évet kellett lehúznia”. Mivel sok tekintetben hasonlít a sorsa az édesapjáéhoz – aki az első világháborúban volt tüzér, és három frontot járt meg –, az ő élményeit is „beledolgozta, újrameséli azokat”.
Kolozsi Gergely István már több mint tíz éve fogott hozzá az emlékei feljegyzéséhez, sok egyéb próbálkozás után a Szabadságban több részlet jelent meg a kötet anyagából. A történelem, az első és a második világháború, a szovjet hadifogság történései iránt érdeklődő olvasók kedves emlékeit olvashatják ezúttal a kiadványban, jegyezte meg a kiadó vezetője, és további munkára biztatta a szerzőt, elvégre a körülmények adottak: jó erőben van, memóriája kiválóan működik, szívesen mesél, és persze van bőven, amiről érdemes lenne beszélnie.
Hetekig lehetne mesélni az emlékekről, mondta Kolozsi Gergely István, kiemelve közülük azokat, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi születésű, Kolozsváron élő filmes is „egybegyűjtött” Édes Erdély, itt voltunk című munkájában. A dokumentumfilmben, amely tavaly szeptemberben elnyerte a XV. Lakiteleki Filmszemle megosztott fődíját, idős emberek mesélnek a magyar világról, köztük Dávid Gyula és a szerző is. Az est folyamán Kolozsi Gergely István úgy fogalmazott: „megéltem azt a négy kicsi évet, és hát olyan nagy volt a lelkesedés abban az időben, a 19-20 éves fiatalemberek mind önkéntes honvédnek jelentkeztek. Nem tudták, hogy milyen szigorúság van a honvédségnél, márpedig nagyon kemény volt, néha sértegettek is bennünket. Azt mondták az erdélyiekre az anyaországiak, hogy mámáligások”. Az Elhangzott a szóban olvasható élményeit fűzte tovább a szerző a bemutatón, majd dedikálással zárult az esemény. Szabadság (Kolozsvár)

Huszonkét kastély egy kötetben
Bordás Beáta Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914) című könyvét mutatta be Weisz Attila művészettörténész, egyetemi adjunktus péntek délután a negyedik Adventi Könyvvásár keretében, Kolozsváron.
A könyv az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék huszonkét kastélyát tanulmányozza. Weisz Attila úgy véli, a szerző olyan referenciamunkát dolgozott ki, amely az erdélyi kastélyok kutatásának egyik mérföldköve lesz. Túllép a száraz szakkönyvön, olvasmányos, bárki számára érdekfeszítően tárgyalja a témát.
A tanulmány a szerző doktori disszertációja, aki elmondta: 2010 óta foglalkozik a témával, három-négy éves kutatói munka áll mögötte, a szakirodalmi áttekintést pedig egy-másfél év alatt végezte el. Szakmai irányítója Kovács András volt. Mesteri dolgozatát az árkosi Szentkereszty-kastélyról írta, majd a doktori képzésre való beiratkozásakor egyértelmű volt számára, hogy újabb kutatásában a 19. század második felében épült kastélyokat akarja vizsgálni. A művészettörténész jelenleg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban dolgozik, így valószínűnek látja, hogy az érdeklődési köre a festészet irányába fog elmozdulni, de a kastélyoktól sem akar elszakadani.
Az erdélyi kastélyok berendezése részben vagy teljesen megsemmisült
„A könyv témája lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés” – mutatott rá Weisz Attila. Azt tapasztalja, sokan úgy gondolják, hogy jól értenek a kastélyokhoz, a nemesi családok történeteihez. Bár ma több kastély látogatható, mint pár évvel ezelőtt, az épületek jó része nem hozzáférhető a kutatók számára a benne működő intézmények vagy a tulajdonosok miatt. A huszonkét vizsgált épületből öt ma már nem létezik, például a magyarfenesi Jósika-kastély.
„Valószínűleg Erdély Közép-Európa egyetlen olyan történelmi régiója, melyben kivétel nélkül minden kastély berendezése – bútorzata, kályhái, asztalos munkái – jelentős részében vagy teljesen megsemmisült, esetleg roncsai közgyűjteménybe kerültek” – vázolta fel Weisz Attila az épített örökségek jelenlegi helyzetét. Ugyanakkor üdvözölte a szerző azon vállalkozását, hogy a késői reformkor és a dualizmus kori kastélyépítészetét vizsgálta, mivel eddig ez fehér foltnak számított.
A foglalkoztatott és az elhanyagolt épületekről is lehet olvasni
A huszonkét épület esettanulmány-szerű bemutatását tizenkét alaprajzzal és tizenöt portréval is színesíti a szerző. Az egyik fejezetben például az épületek létrejöttének okait tárgyalja, amelyből kiderül, az épületek házasságkötés esetén jöttek létre, vagy abban az esetben, ha nem volt megfelelő megörökölhető rezidencia, vagy ez teljes mértékben hiányzott. Olyan híres épületekkel is foglalkozott, mint a szakmát és a közvéleményt is foglalkoztató bonchidai-, válaszúti- vagy marosújvári kastélyok, de olyanokat is kutatott, amelyeket a szakirodalom elhanyagolt vagy nem ismert, például a mezőzáhi Ugron-kastély. Weisz Attila szerint ugyanakkor ebben a könyvben ismerhetjük meg a legteljesebben a gyalui kastély zavaros, 19. századi tulajdonosi viszonyait és adatait.
A könyv az arisztokraták mindennapjaival is foglalkozik, például megtudhatjuk, hogy rengeteg szabadidejük volt, amit sokan művészettel töltöttek, a naplóírás mellett így is megörökítették az utazásaikat. Emiatt nem meglepő, hogy jónevű festők is kerültek ki az arisztokraták soraiból, például Huszár Ilona portréfestő. Ugyanakkor a kastélyokat övező kertekről, parkokról és ezek fontosságáról is olvashatunk Bordás Beáta könyvében. Arra is fény ferül, hogy a történelem néha megkövetelte, hogy számos kastély újraépüljön, például a magyar szabadságharc következtében a válaszúti és marosújvári épített örökségek is munkálatokra szorultak.
 Terepmunka, archív felvételek és szakirodalom ötvözete
A művészettörténet a történelem különleges ága, mivel különböző források és ezek egyidejű használata szükséges a műveléséhez – véli az egyetemi adjunktus. Erre Bordás Beáta könyve is jó példa, mivel a szakirodalmat saját terepmunkával, saját fotókkal egészítette ki. Emellett archív fotókat használt, századfordulós újságcikkeket elemzett – például a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Ellenzék, Hazánk s a Külföld című lapokból –, de az arisztokraták, nemesek húsz-huszonegyedik századi interjúit is feldolgozta.
Az egyetemi adjunktus szerint „mint egy jó krimiben, a végén áll össze a kép”, a kastélybelsőkről szóló fejezet a kastély külső és belső ismertető jeleit, sajátos térszerkezetét ismerteti.  
A könyv szerzője azt bizonyítja, hogy a kastélyok történelme nem állt meg, rajtunk áll, hogy a kastélyokat ne hagyjuk elveszni – összegzett Weisz Attila.
A kötetet a Polis Kiadó adta ki, a beszélgetésen jelen volt Dávid Gyula, a kiadó igazgatója is.
Tasi Annabella maszol.ro

A kastély mégsem olyan, mint a foci
Egyszervolt kastélyok nyomában Bordás Beátával
Nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem terepen is kutatott Bordás Beáta az 1840–1918 közötti erdélyi kastélyépítészet nyomdokait keresve. Doktori dolgozatából most tetszetős és tartalmasan izgalmas kötet* jelent meg, ami akkor is tud újat mondani, ha nagyon úgy tűnik, hogy manapság a kastélyokhoz mindenki jobban – és jól – ért, akárcsak a focihoz és a házépítéshez.
Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék historizmus korabeli kastélyainak eredt a nyomába Bordás Beáta négy évvel ezelőtt, miután az árkosi kastéllyal foglalkozó 2010-es mesteri dolgozatának készítése ráébresztette, hogy ezzel a témakörrel szeretne behatóbban foglalkozni. A doktori dolgozatot kötetben adta ki a Polis Könyvkiadó, melynek igazgatója, Dávid Gyula, a IV. Adventi Könyvvásáron megtartott könyvbemutatón örömét fejezte ki, hogy munkásságával Bordás Beáta olyan sorozatot folytat, amelynek kezdete a kiadó alapítási éve körüli időszakra tehető – akkor Kovács András gondozta kötetté a Farka utcai templom címereit. Dávid Gyula úgy vélekedett: a szerző impozáns anyagismerettel rendelkezik, amely egyrészt alapos kutatásból merítkezik, majd kifejtette: arról, hogy Bordás Beáta nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem kiadós terepmunkát is végzett árulkodnak például a kötet fényképei is.
A könyvet méltató Weisz Attila művészettörténész szerint a szerző témája már a kutathatósága miatt is nehéz, ugyanis az ingatlanok sok esetben nem hozzáférhetők az azokban működő intézmények, leromlott állapotuk vagy a tulajdonosok miatt, esetleg egyszerűen már nem is léteznek, mint a kötetben részletesebben bemutatott 22 épület közül öt: az alig ismert bonchidai régi bárói kastély, a magyarfenesi Jósika-kastély, a jósikafalvi Urmánczy-kastély, a torockószentgyörgyi báró Thoroczkay-kastély és a drassói (Fehér megye) Teleki-kastély. Amint azt Weisz Attila mondta, a téma azért sem könnyű falat, mert „lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés: a kastélyokhoz, a nemesi famíliák történetéhez ma már mindenki (jobban) ért, mindenki tud egy történetet, hallott/olvasott olyasvalamit, esetleg ismer olyan kastélyt vagy udvarházat, ami érdemtelenül kimaradt a kötetből”.
Gazdag forrásanyagot kutat fel a szerző irodalmi levelezésektől gazdasági feljegyzésekig, így sok kastély és település birtoklástörténetét tisztázza, pl. Weisz Attila szerint itt ismerhetjük meg a legjobban a gyalui kastély zavaros XIX. századi tulajdonosi viszonyait is. A tekintélyes bibliográfiában találunk az 1850-60-as évekből származó korai bemutatásokat, századfordulós újságcikkeket, a kötet hivatkozik az arisztokraták, nemesek XX-XXI. századi visszaemlékezéseire, interjúira, közöl archív térképeket, festményeket, fotókat, képeslapokat, eredeti tervrajzokat; egyik erőssége az 1990 után készült felmérések, helyreállítási tervek alapján készült 12 alaprajzból álló melléklet. Bordás Beáta a bonchidaihoz, válaszútihoz hasonló értékű épületeket fedez fel a nagyközönség, de a szakma számára is: pl. az enyedszentkirályi br. Bánffy-kastélyt, a mezőzáhi Ugron-kastélyt. Kis műfaji-stilisztikai kalauzt is találunk a könyvben, de a szerző az épületek létrejöttének okait is vizsgálja (pl. házasságkötés), ír a tervezőkről és építőkről, a kastélyparkokról, kertekről, a műkedvelő arisztokratákról.
A kastélybelsőkről is olvashatunk, amelyek szomorú sajátossága erdélyi viszonylatban, hogy a berendezések, gyűjtemények a XX. század során megsemmisültek, esetleg darabjai közgyűjteményekbe kerültek. Weisz Attila szerint a fennmaradt darabok ma is tovább pusztulnak, példaként említette a válaszúti kastély fennmaradt berendezését, abból egy széket, amely „az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepelt, s amelyet pár hónapja egy helyi potentát vitt el »restaurálásra«, azóta nyoma veszett”.
Bordás Beátát a kutatásainak sikerélményeiről faggattuk, ami a kötet megírásának egy-másfél évében motiválhatja a szerzőt. – Amikor a levéltári kutatás során felfedeztem, hogy nemcsak én gondoltam így, hanem valóban létezett Bonchidán egy másik hatalmas kastély, vagy amikor a zsuki kastély mellett található kőurnáról kiderítettem, hogy Medgyessy Ferenc alkotása, aki egy nagyon jelentős szobrászművész volt. A helyszíni bejáráskor számos olyan információra bukkantam, aminek nagyon-nagyon örültem, és teljesen elérzékenyültem, úgy éreztem, hogy ezért érdemes csinálni. Ilyen momentum volt, amikor először találkoztam pl. a válaszúti kastély belsejével. Vagy az is nagyon jelentős pillanat volt, amikor beigazolódott a válaszúti ebédlőben levő csempekályhával kapcsolatos gyanakvásom. A kályhán különböző csatajelenetek láthatók, illetve a vérszerződés jelenete, és élt bennem egy sugallat, hogy az nem lehet, hogy a báró magától találta ki ezeket a kompozíciókat. Hatalmas felfedezés volt kideríteni, hogy egy korabeli metszetkönyvből egy az egyben lemásolta őket – mondta Bordás Beáta, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kutatását a jövőben további történelmi megyékre is kiterjeszti, ám egyelőre a Művészeti Múzeummal kötött viszonylag friss munkaszerződése miatt szakmai érdeklődése most más irányba fordul.
Kerekes Edit
* Bordás Beáta: Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914). Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék kastélyai /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2016./ Szabadság (Kolozsvár)

A szolidaritás ára
Sepsiszentgyörgyön az ‘56-os vándorkiállítás
Pénteken nyitották meg Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban az 1956-os szabadságharc főbb erdélyi vonatkozásait bemutató vándorkiállítást, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a magyarországi 1956-os Emlékbizottság támogatásával indítottak útjára még a múlt évben. A tárlat a legfőbb szervezkedéseket, csoportokat, valamint azok vezéregyéniségeit mutatja be, továbbá felidézi a pártállam által alkalmazott aránytalanul vad megtorlási folyamatot.
A megjelenteket Kátai Zsuzsánna, az EMNT sepsiszéki elnöke, valamint Sándor Krisztina, a szervezet országos ügyvezető elnöke köszöntötte. Úgy értékelték: a szabadságharc hőseiről nem lehet elégszer beszélni, ugyanakkor az események, történések megismerése kiemelt fontossággal bír a ma élők számára is, hiszen hosszú ideig az akkori hatalom tudatosan igyekezett megakadályozni történelmünk e szeletének pontos megismerését. Kátai Zsuzsanna rámutatott: 1956 hősei a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért harcoltak Budapesten, hogy egy független és szabad országban élhessenek. Az erdélyi ’56 elsősorban a szolidaritásról szólt. Sándor Krisztina szerint a kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy kizárólag Erdélyről szól, hiszen míg a szabadságharc magyarországi hőseiről már viszonylag sokat tudni, Moyses Mártonról, Dávid Gyuláról és a többiekről kevés szó esik.
A történelmi visszatekintőről, valamint a kiállítás anyagának ismertetéséről Nagy Éva, a Plugor Sándor Művészeti Líceum oktatója, Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium, valamint a Református Kollégium pedagógusa, történelem szakos tanára gondoskodott. Nagy Éva kitért arra, milyen előzmények vezettek oda, hogy az erdélyi magyarság feltétlen szolidaritással viszonyult a magyarországi eseményekhez, s arra is, hogy a szervezkedések, csoportok tevékenységéhez képest mennyire aránytalanul nagyok voltak a pártállam megtorló intézkedései. Rab Sándor alapos előzményismertetésben beszélt a hallgatóságnak arról az eseményről, amely szerinte a jelenkori magyar történelem egyik tragédiája. Előadását, amelyben a budapesti események és a nemzetközi helyzet is helyet kapott, valamint az erdélyi utórezgések, egy legendássá vált idézettel zárta, amely Borisz Jelcin egykori orosz elnök szájából hangzott el: „A kommunizmus 1956 októberében Budapest utcáin bukott meg.” Puskás Attila egykori politikai fogoly arra emlékeztetett, hogy „Romániában nem léteztek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1956-ban vagy az elkövetkező két-három évben a rendszer megbuktatása megtörténhessen.” Hozzátette: a diktatúra fenntartása érdekében a pártállam kihasználta a kolozsvári, nagyváradi, székelyföldi, temesvári csoportok sok esetben ártatlan próbálkozásnak tekinthető gesztusait, és államellenes cselekedetek címen koncepciós perek sokaságát gyártotta. A romániai ’56 ezért inkább csak áldozatokról szól, akik életükkel vagy kemény börtönévekkel fizettek azért, hogy a kommunista  önkényuralom kellően „le tudja nyomni a társadalom azon rétegeinek a fejét, amelyek tiltakozni akartak volna” – fogalmazott. Puskás Attila a perek hangulatával kapcsolatos személyes tapasztalatairól, és a vádalkotás vérlázító eszközeiről is beszélt.
Zárásként Tánczos András tanár Márai Sándor Mennyből az angyal című versét mondta el.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetítéssel, könyvbemutatóval zárul a váradi ’56-os emlékév
Filmvetítésekkel és könyvbemutatókkal zárja a tavaly meghirdetett ’56-os emlékévet Nagyváradon a Szent László Egyesület március 24-én, pénteken, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
14 órától a Naplófilm: 12 voltam '56-ban című filmet, 15 órától az Oly távol, messze van hazám című filmet, 16 órától pedig a Forró ősz a hidegháborúban – Magyarország 1956-ban című filmet vetítik. 17 órától több, ’56-os tematikájú könyvet is bemutatnak a korszak két kolozsvári kutatója, Benkő Levente történész és Dávid Gyula történész, ’56-os politikai elítélt jelenlétében.
Az alábbi könyvekről hallhatnak majd érdekességeket az érdeklődők:
– Benkő Levente: Volt egyszer egy ‘56. Akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle megcsapott. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016. A könyv szereplői a győztesek…Akik túlélték és ma egykori börtöneikbe, kényszermunkatáboraiba ellátogatva, emlékeznek az 1956 októberi felemelő napokra és a román Gulag általuk megjárt stációira. A szabadságálmokat szövögető bajtársakra és a börtönökben megaláztatást, kínzást elszenvedettekre.
– Dávid Gyula: 1956 Erdélyben, és ami utána következett. Nap Kiadó, Budapest, 2016. A kötet tanulmányaiban, visszaemlékezéseiben a Magyar Forradalom erdélyi–romániai eseményei, kihallgatások, koncepciós perek történései kerülnek feldolgozásra. Az olvasó megtalálja a kötetben az ’56-os perek magyar, román és német csoportjaiban elítéltek teljes névsorát, és néhány összefoglaló tanulmány keretében képet alkothat romániai 56 egészéről.
– Hatvan évvel a Forradalom után. A Sepsiszentgyörgyön 2016. szeptember 1–2-án tartott konferencia előadásai. Polis Könyvkiadó, 2016. A kötetben két budapesti előadónak: Horváth Miklósnak a forradalom nemzetközi vonatkozásairól és Markó Györgynek a szovjet erőkkel szembeszálló magyar fegyveres forradalmi csoportokról írott tanulmányai olvashatók, továbbá Dávid Gyulának a Bolyai Egyetem utolsó három évéről (1956–1959), Benkő Leventének az erdélyi magyar értelmiség 1956-os magatartásáról, Pál-Antal Sándornak Marosvásárhely 1956 októberéről, Tófalvi Zoltánnak az önkéntes mártírhalált halt Mojszesz Mártonról és Kozma Csabának a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”-ről tartott előadásai olvashatók. Ez lesz a kötet első erdélyi bemutatója.
Nemcsak a bemutatott könyveket lehet majd a helyszínen megvásárolni, hanem több, szintén ’56-os témájú könyv is lesz a standokon.
http://itthon.ma

Váradon is lezárták az ’56-os emlékévet
Pénteken tematikus könyvbemutatóval zárta a tavaly meghirdetett ’56-os emlékévet Nagyváradon a Szent László Egyesület. A rendezvény meghívott előadói, Dávid Gyula és Benkő Levente történészek számos, a közelmúltban megjelent és az 1956-os eseményekkel és azok háttértörténetével, illetve utóéletével foglalkozó kiadványt mutattak be a váradi közönségnek a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében, ahol a szervezők részéről Nagy József Barna köszöntötte az egybegyűlteket.
Bemutatták többek közt a Dávid Gyula által jegyzett 1956 Erdélyben, és ami utána következett című kötetet, Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56. Akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle megcsapott című könyve, valamint a Sepsiszentgyörgyön 2016. szeptember 1–2-án tartott emlékkonferencia előadásainak anyagaiból összeállított Hatvan évvel a Forradalom után című tanulmánykötet is.
Mint Dávid Gyula rámutatott, ezek a kiadványok nem pusztán eseményeket írnak le, hanem olyan háttérhelyzeteket is feltárnak, amelyek kevéssé közismertek és kutatottak, mint például az a tény, hogy a titkosszolgálat a forradalmi mozgalmakba is embereket épített be. Fontos kérdés ugyanakkor – mutatott rá a szerző, aki maga is politikai elítélt volt –, hogy az elkövetkező generációk hogyan ápolják majd ’56 örökségét, éreznek-e benne valamit a fiatalok, ami elgondolkodtatja, vagy egy bizonyos magatartásra ösztönzi őket.
A rendezvényen jelen volt és felszólalt ugyanakkor a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) két egykori tagja, Petri József és Bodnár Márton is, akiket pusztán azért ítéltek el fejenként öt évre, mert rábólintottak egy olyan ifjúsági szervezet működésére, amelyben tevőlegesen nem is vettek részt. „Nekünk se lőfegyverünk, se parittyánk nem volt. Egy lelkes kis gyermekcsapat voltunk. Ugyanaz volt a követelésünk, mint később a román népnek ’89-ben” – fogalmazott Petri József.
A rendezvény kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jogerősen húsz évre ítélték a peripravai munkatábor vezetőjét
Emberiesség elleni bűncselekményekért jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság szerdán Ion Ficiort, a kommunista korszak egyik kegyetlenségéről elhíresült munkatábor-parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Ficior a hatvanas évek elején a Duna-deltában felállított peripravai munkatábort vezette, ahol főleg a rendszer által "ellenforradalmároknak" minősített elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A vád szerint a peripravai munkatábort a fogvatartottak "megsemmisítésének" céljával működtették: az embertelen körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, élelem és orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) 2013-ban kezdeményezte meg a még életben lévő, a sajtó által "kommunista pribéknek" nevezett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok büntetőjogi felelősségre vonását. Közülük Ficior a második, akinek az esetében jogerős ítélet született, miután tavaly Alexandru Visinescut, a hírhedt Ramnicu Sarat-i börtön egykori rettegett parancsnokát szintén 20 évi szabadságvesztésre ítélték. Március elején egy harmadik bűnvádi eljárás is eljutott a vádemelés szakaszába: a román legfőbb ügyészség Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát, is bíróság elé állította, akit 102 elítélt, köztük 90 politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. A büntető törvénykönyv szerint emberiesség elleni bűncselekményt követ el az, aki - politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt - alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait, amiért életfogytiglani vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel szabható ki. Mivel a még életben lévő "pribékek" túl vannak 60. életévükön, esetükben 25 év börtön lett volna a maximális büntetés. (mti)
Transindex.ro

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)