Kő hull
Nem tudhatja senki ember, csak az ítélkező és könyörülő Isten, hogy Cs. Gyimesi Éva, amikor önkéntes halálának formája mellett döntött, gondolt-e a legnagyobb 20. századi erdélyi regény, a Kő hull apadó kútba hősnőjére, Szilágyi István Szendy Ilkájára, a balladás önbüntetés legmegrázóbb magyar példájára. Ha a halált önbüntetésnek szánta egyáltalán, egy végzetesen elhibázott, tehát hatásában bűnös, életstratégiává züllő politikum szükségszerű és kényszerű tanulságlevonásának… Vagy csak a betegségek elviselhetetlen sokfélesége mondta ki a végső szót? Beismerés volt tette vagy menekülés, penitencia vagy panacea? Ezt sem tudjuk meg már soha. Démoni a kép: a tajték csapkodta óriáskavicsokra és betonkoloncokra hulló törhetetlen kövek között egy megtört és megtöretett női test. Démoni a látvány – és groteszk. Mert a nyári Szamosban nemcsak havasok küldte gömbölyű sziklák hemperegnek dölyfösen, hanem mindenféle csúf uszadékok is, és az aláhulló testet sem ophéliás virágok övezik, hanem valami ócska hátizsák húzza a mélybe. Mint Szendy Ilka karját a kővel teli kosarak, várja lent az elvermelhetetlen vétek, a kút szájánál koszos malacok visongják a végzetet.
Ki tudja, mióta ismertük egymást, sokszor találkoztunk, de soha közelebbi kapcsolatban nem voltunk, igazából nem volt közünk egymáshoz. Mi tagadás, soha nem érdekelt, mert soha nem tudtam megszeretni. Szenvelgőnek láttam és magabiztosnak egyszerre, mártírnak és kérlelhetetlennek, megértést követelőnek, akinek nincs köze másokhoz, okoskodónak és bizalmatlannak. Hisztériás nőszemélynek. Vagy csak nem ismertem eléggé. Soha már meg nem bocsátom ezt magamnak. Könyvei itt vannak a polcon, s csak pár aláhúzásom mutatja, hogy forgattam-olvasgattam őket valaha.
Utoljára Szombathelyen találkoztunk, pár éve ennek, egy díszes ebédelőasztalnál, a Kolozsvárról idekerült, hetvenéves Láng Gusztávot ünnepeltük, csak miatta jöttem ide, a távolabbról jött vendéggel nagyon nem akartam találkozni. Egy szót ha válthattunk. Ahogy az asztal túlnani végén ült, csak motyogását hallottam, egyszer mintha Gyurcsányt emlegette volna ugyan egy önironikus mondatban magával, mintha úgy néznék őt egyesek, mint Gyurcsány könnyes zsebkendőjét... Vagy rosszul hallottam. Kicsi volt, zavart és magabiztos. Láttam ekkor az utolsó előtti képet is: fut át a kolozsvári főtéren, leszegett fejjel be a Szent Mihály-templomba, a diktatúra utolsó évében, megszállottan Isten felé egy szürke reggelen.
Megszállottja volt az irodalomnak, azt hiszem, mindenekelőtt az erdélyinek. Bár távol legyen tőlem az a gusztustalanság és ripőkség, hogy egy embertársam pusztulását okoskodással tetézzem, nem hallgatom el a véleményem: tragédiájának végső oka az lehetett, hogy megtagadta azt a szellemiséget, amelyet Erdély irodalmának legjava sugároz felénk a múltból és a félmúltból. Ami azt jelenti, hogy a diktatúra megszűnte után rosszul, „témaidegenül” döntött, amikor úgy vélte, minden és mindenki, ami és aki a vegytiszta liberális elvekkel nem egyezik, az ellenség. A nemzeti-nemzetiségi elv ezért sovinizmus, etnicizmus, rasszizmus. És ha így látta, így láttatták vele, szegény balekkel az „elvtársai”, akkor mihez kezdhetett a későbbiekben Kányádival és Sütővel, Dsidával és Lászlóffy Alival, Kós Károllyal és az öngyilkos Szilágyi Domokossal. Aki az irodalom rajongója, az nem mozgósíthatja fogyó energiáinak javát Wass Albert gyalázására. Pedig, pedig… Nem hittem, hogy valaha még Tamás Gáspár Miklóst idézni fogom – óh, a régi Gazsi, ahogy ott kucorog az Utunk legsötétebb odújában –, azt írja most nekrológjában, mintegy odavetve: „Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak…”
Áll szegény teremtés valamelyik Charta-pódiumon a rafinált sakálok között – beszél és sír. Kilencvenes évek eleje. És ez a szuverén szellem mint a verkli: Horthy, keresztény kurzus, az RMDSZ gondolkodni képtelen Lászlója és Gézája, a Tőkés meg a Szőcs… Az idén még a médiatörvény, Orbán…
Szegény Éva. Sóhaj egy hajdani Cseh Tamás-dalból.
Biztos vagyok benne, hogy több szánalommal és szeretettel gondolunk rá, mi – ellenfelei és ellenségei –, mint azok, aki manipulálták, akik gyengeségével visszaéltek, akik maguk közül valónak hazudták. Akik már el is felejtették. Mert már nem használhatják.
Azon tűnődöm, hogy a Kő hull apadó kútba megjelenésekor írt-e valamit Gyimesi Éva Szendy Ilkáról. Biztos vagyok benne, hogy igen. Meg fogom keresni, de félek elolvasni. Hátha megtudom belőle azt, amit tudnom kellett volna Éváról. Akkor. És akkor könnyebb lenne talán most is.
Alexa Károly
Magyar Hírlap

Értetlenül…
A Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára el nem készült tisztelgő kötet helyett, hétfőn este rövid „emlékkönyv-bemutatót” tartottak Kolozsváron.
„Értetlenül áll az erdélyi magyar társadalom Gyimesi Éva halála előtt” – mondta egyik közös barátunk Éva halálhíre hallatán, 2011. május 24-én, egy nappal önként vállalt halála után. Holott mindenki – az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az „anyaországon” keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig – arra edzette, hogy legyen öngyilkos. Oly mértékben nem tudták befogadni még a különböző gettók sem (az AA-sok és a hajléktalanok világán kívül), hogy a változatos megaláztatásokkal, az elemi emberi méltóság elvesztésével sújtott embernek csak egy utat hagytak: a Szamost. A számtalan középszer, aki a hátán mászott fel, vagy féltékenyen figyelte, egyetlen gesztust nem gyakorolt felé. Hagyták, hogy végigjárja kővel telt hátizsákjával az utat. „Ne menj fel Évához, rossz állapotban van!” – mondták egymásnak.
Micsoda társadalom, milyen közösség, milyen utódok azok, akik csak a zárt osztály kényszerzubbonyába dugva tudták Tőle nyugalomban elképzelni az életüket! S a 2010. szeptember 11-i születésnapi tisztelgés helyett, 2011. augusztusában emlékkötetben tolonganak! Most már biztos nem fogja megírni finoman szellemes, ironikus kritikáját az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurákról! Nyugodjatok immár békében, Hölgyek és Urak, Elvtársak és Elvtársnők! Nem lesz újabb kötete a „Szem a láncban”-nak.
TÖRZSÖK ERIKA. Szabadság (Kolozsvár)

Megkésett főhajtás Cs. Gyimesi Éva előtt
A tragédia után kezdett a könyv önálló életet élni, átalakult emlékkötetté – jellemezte Balogh F. András a Cs. Gyimesi Éva alakja köré épülő Újrateremtett világok című kötetet a hétfő délutáni kolozsvári könyvbemutatón.
„A szövegeken ekkor már nem lehetett változtatni, egy nekrológgal és az előszó módosításával válaszoltunk a szomorú helyzetre” – tette hozzá. Balogh F. András, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a kötet egyik szerkesztője elmondta: az Újrateremtett világok létrehozása akadémiai szokásrendből indult, a szerzők Gyimesi Éva egykori tanítványai, pályatársai.
„Azt szerettük volna elérni, hogy az írásoknak köszönhetően a tanárnő több erőt kapjon az élethez, jobban meg tudjon felelni az emberi, mindennapi kihívásoknak. Terveink sajnos dugába dőltek” – részletezte a szerkesztő. „Éva írásai is felfedezhetők a szövegek között, ezekben az írásokban sok irányba terjedő és visszhangzó rezonanciát lehet végigkövetni” – vélekedett Berszán István, a kötet másik szerkesztője. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékének vezetője „tájékozódási gyakorlatként” ajánlja a kötetet. „Olyan tartomány ez, ahol a viszonyítási pont Cs. Gyimesi Éva alakja és gondolatai, körülötte pedig az újrateremtett világok találhatók” – magyarázta.
A szerkesztők az Újrateremtett világok kettősségére is kitértek, elmondásuk szerint a kötetben a magyar és erdélyi irodalomtudományba beépülő szakszövegek mellett emlékező, személyes hangvételű írások is helyet kaptak. „Tematikus blokkokba rendeztük a szövegeket, egyesek a kortárs irodalomtudományt fedik le, míg mások a nyolcvanas éveket idézik fel” – részletezte Balogh F. András. Hozzátette: a szerkesztők harmonikus struktúrára törekedtek, az olvasó a legkülönfélébb gondolkodásmódszereket találja egymás mellett. A címválasztással kapcsolatban Balogh F. András elmondta: Cs. Gyimesi Éva Teremtett világ című kötetére szerettek volna reflektálni, hiszen Cs. Gyimesi „ebben a művében volt a leginkább jelen, és ez hatott a legjobban a külvilágra is”.
A jelen lévő szerzők közül Keszeg Vilmos és Berszán István olvasott fel az Újrateremtett világok című kötetben található írásaikból.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Újrateremtett világok – Cs. Gyimesi-emlékkötet
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István.
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. „Akkor még nem tudtuk, hogy a kiadványból emlékkötet lesz.
Cs. Gyimesi Éva születésnapjára megjelent egy mesterpéldány, amit át is adtunk neki. A most megjelentetett emlékkötetben az akkori mesterpéldányt az előszón és egy nekrológon kívül gyakorlatilag változatlanul felhasználtuk” – magyarázta lapunknak Berszán István. Az irodalomtudományi tanszék vezetőjének tájékoztatása szerint az Újrateremtett világok című könyvbe olyan írások kerültek, amelyek írói valamilyen formában reflektálnak a Cs. Gyimesi Éva-jelenségre, a személyiségére, több évtizedes pedagógusi és irodalmi munkásságára.
A kötetben a tudományos jellegű írásokon (mint például a sumerológus Komoróczy Gézáé) kívül lírai és esszéisztikus hangvételű alkotások is megtalálhatóak olyan írók, költők tollából, mint Demény Péter vagy Láng Zsolt. A kötet ugyanakkor tartalmazza Cs. Gyimesi Éva munkáinak bibliográfiáját, valamit az írásaira való hivatkozások jegyzékét is.
A könyvet a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén ismertették a szerkesztők a jelenleg zajló Hungarológiai Kongresszus keretében, kis számú hallgatóság előtt. „A kötet a legutolsó pillanatban, szombaton délután jött ki a nyomdából, ezért sem tudtuk szélesebb körben felhívni az emberek figyelmét a bemutatóra” – magyarázta Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője.
Sipos. M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tisztelgő emlékkötet és gyászmunka
A Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia.
Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika.
A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét.
Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk.
Igyekszem ehhez tartani magam.
Berszán István. Szabadság (Kolozsvár)

Munkáikba, gondolkodásukba beépült valami Cs. Gyimesi Éva munkájából, gondolkodásából”
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott kötet Murádin Jenőtől
Példátlanul komplex, páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott összegző munkának nevezte, ugyanakkor a szerző eddigi 33 könyve és több száz tanulmánya párlatának gyűjteményeként értékelte Murádin Jenő Kolozsvár képzőművészete című kötetét Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa kedden délután, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón. Az igényesen kivitelezett kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, amelynek képviseletében Kopacz Attila kiadóvezető volt jelen, Murádin Jenő művészettörténész pedig vetítettképes előadásban nyújtott ízelítőt a könyv gazdag képanyagából. Az est házigazdája Köllő Katalin volt.
– Évtizedek óta figyelemmel követem Murádin Jenő munkáját, azt az aprólékosságot, amellyel a számára releváns információt összecsipegeti és följegyzi, azt a hallatlan szorgalmat és kitartást, amellyel a könyvtárakban, gyűjteményekben és levéltárakban rejlő, rég elfelejtett vagy annak hitt alkotók emlékeit összeszedi és rendszerezi – magyarázta Tibori, hozzátéve: a művészettörténész, pályája során megalkotta azokat a munkákat, „amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző részletek tisztázására összpontosítanak”. Az egyenként is izgalmas részletek ezúttal egyazon kötetben kerekednek egésszé, s a kincses város kétszáz évének képzőművészete révén Erdély művészettörténetéhez is közelebb viszik az érdeklődőt. – Megkerülhetetlen kötet kerül az olvasó asztalára, olyan munka, amelynek dokumentáltságához és tudományosságához nem fér kétség. A szerzőt legteljesebb elismerésünk, őszinte gratulációnk illeti meg érte. Akárcsak az ARTprinter Könyvkiadót, a kötet míves kivitelezéséért – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán.
Kopacz Attila kifejtette: megtisztelő volt a kiadó számára Murádin könyvén dolgozni, mint mondta, egyetlen szerzőtől sem kaptak korábban ennyire precíz anyagot, a szöveget és a képeket illetően egyaránt. – Élvezet volt ezt a könyvet elkészíteni, közben újra és újra átolvastuk, napi szinten egyeztettünk interneten – részletezte az ARTprinter igazgatója. Lelkiismeretes munkájukért Kopacz Attilának és feleségének, Zitának mondott köszönetet Murádin Jenő, valamint Tibori Szabó Zoltánnak is, aki „kezdetektől fogva ismerte a kéziratot, javaslatokat fogalmazott meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez az összefoglaló munka elkészüljön”. – Az ember csak akkor ül le megírni egy ilyen kötetet, ha előtte már elvégezte azokat az előtanulmányokat, és megismerte a fázisokat, amelyek révén megértheti a különböző korok történéseit. Ha pedig majd nagyon öreg leszek, összegyűjtöm az eddig megjelent tanulmányaimat, és Függőhíd címen próbálom kiadni őket, pontosan arra utalva: aligha elképzelhető a Kárpát-medencében, hogy valamely nép, nemzet vagy országrész művészete – beszéljünk zenéről, irodalomról vagy akár képzőművészetről – ne kapcsolódjon a szomszéd népek, régiók művészetéhez – nyomatékosította Murádin Jenő.
Reményét fejezte ki, hogy mindazok, akik Kolozsvár képzőművészete című kötetét elolvassák, sűrített formában találják meg benne az erdélyi képzőművészetben két évszázadon át végbement folyamatokat. Befejezésül Murádin Jenő vetítettképes előadást tartott, vázolva a kötetben szereplő színes reprodukciók történetét, eredetét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvárra jön a Gazdaélet
Lapbemutatóra és sajtkóstolóval ízesített kötetlen beszélgetésre hívja az aktív gazdákat – és a még nem gazdákat – a tavaly novembertől havonta megjelenő Gazdaélet országos agrármagazin. Az eseménynek a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva terme (Kolozsvár, Napoca – Jókai – u. 16. szám, I. emelet) ad otthont 2012. május 9-én 16 órától.
A Székelyudvarhelyen megjelenő kiadvány szerkesztői nemcsak a nagygazdákat igyekeznek megszólítani a Székelyföldtől kezdve a Barcaságon keresztül a Partium sarkáig, hanem azokat az akár hétvégenként kedvtelésből veteményező városiakat vagy hobbikertészeket is, akik számára nem idegen a kerti szerszám és a termőföld, és nyitottak a szakemberek tanácsaira vagy az újdonságokra. A riportok, interjúk vagy tematikus összeállítások mellett az olvasók havi rendszerességgel értesülhetnek az aktuális pályázati kiírásokról, a mezőgazdasági támogatásokról, továbbá kertészmérnök, állatorvos, biológus és más agrárszakemberek adnak tanácsot aktuális kérdésekről. „Úgy véljük, nincs veszve a mezőgazdaság, még ha sok gazda nehéznek vagy akár értelmetlennek is látja azt gyakorolni. Pozitív példákkal, sikeres gazdák bemutatásával igyekszünk visszaadni a reményt a vidéki embereknek és újra meggyőzni őket arról, hogy igenis van jövője a mezőgazdaságnak” – állítja Daczó Dénes, a Gazdaélet főszerkesztője.
Az agrármagazinra a www.gazdaelet.ro internetes címen vagy a 0743-879399-es telefonszámon lehet előfizetni, 3, 6, és 12 hónapra.
Szabadság (Kolozsvár)

Hármas Polis-könyvbemutató a Minervánál
A Polis Könyvkiadó három új kötetét ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Dávid Gyula kiadóigazgató köszöntője után A bonchidai Bánffy-kastély című kötetet méltatta Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. Hangsúlyozta: Gy. Dávid Gyula műépítész kezdeményezése, hogy körbejárja az egykor „Erdély Verszáliája” néven emlegetett kastély múltját és jelenét, nem új keletű. – Nekünk, akik a helyreállítással foglalkozunk, mindennapi bibliánk volt a 2001-ben napvilágot látott kiadvány. Ez az egyik legalaposabban és legkomolyabban dokumentált szakkönyv, ami valaha megjelent a témában, s amelyet tíz év után is hasznosan forgatunk – mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve: míg az első mű inkább a szakmabeliekhez szól, a mostani kötet azt az olvasóréteget célozza meg, akik az átlag turistánál mélyrehatóbban szeretnék megismerni a bonchidai Bánffy-kastélyt.
Hogy múlt, jelen és jövő szerencsésen találkozhat a könyvben, a szerző alapos munkája és szakmai alázata mellett a kiadványt tervező Unipan Helga hozzáértését dicséri, „aki látta maga előtt, hogy milyen volt, milyen most, és milyennek kellene lennie a kastélynak és ennek a kötetnek”. Az alapítvány ügyvezető igazgatója reményét fejezte ki, hogy a mű nemsokára angol nyelven is megjelenhet, s hogy egy következő kötet bemutatója apropóján újabb megvalósításokról számolhatnak be a Transylvania Trust munkatársai.
Férj és feleség belső, olykor konfliktusos életét tárja a nagyközönség elé a Kós Károly eddig kiadatlan leveleit tartalmazó Édes Idám! című könyv, amelyet Benkő Samu akadémikus ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. – Hogy a túlnyomórészt az első világháború éveiben, férjének konstantinápolyi kiküldetése során folytatott levélváltás mit jelenthetett Kós Károlynénak, azt bizonyítja a tény, hogy 1944. őszén, amikor eltávoztak a sztánai Varjúvártól, a feleség a retiküljébe tette ezt a levélcsomagot – magyarázta a sajtó alá rendezési munkálatokat végző Benkő Samu.
Megtudtuk: Sas Péter művelődéstörténész kutatásai során beigazolódtak az akadémikus korábbi sejtései, hogy a Kós-unoka, Czeglédy Enikő hűségesen őrzi a leveleket. Ekkor derült ki, hogy az unoka csak abban az esetben járul hozzá a levelek közzétételéhez, ha önálló kiadvány formájában, Benkő Samu gondozásában adnák ki őket. Ennek nyomán pedig, a budapesti Mundus Egyetemi Kiadónál 2003-ban, Sas Péter szerkesztésében megjelent Kós Károly levelezésecímű kötet után egy újabb érdekes és különösen értékes munka kerülhetett az olvasó asztalára.
A folytatásban Egyed Ákos akadémikus ismertette Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum nemrég elhunyt igazgatójának A rendtartó székely város. Tanulmányok Kézdivásárhely és múzeuma történetéből című könyvét. Elhangzott: múzeumi munkája során Incze László a céhes város történetének tanulmányozásával is foglalkozott, s közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar közösség megismerje Kézdivásárhelyt. Válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetében a város múltja és jelene mellett megelevenedik a múzeum története, továbbá működéséről, felépítéséről, képzőművészeti anyagáról is hasznos információkat tudhatnak meg az érdeklődők, hangzott el az est folyamán.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Eötvös-kötet a Kriteriontól
A 2. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával mutatták be tegnap a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyímesi Éva termében Eötvös József: A nemzetiségi kérdés című tanulmányát, amelyet ezúttal a Kriterion Könyvkiadó bocsátott útjára Schlett István magyarországi politológus, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Kara oktatójának előszavával.
Jakabffy Tamás emlékeztette a hallgatóságot, hogy ezzel a könyvvel a Kriterion Könyvkiadó régi adósságot törleszt. – Az 1990-es évek elején Fábián Ernő (1934-2001) erdélyi filozófus kiválogatta a kötet anyagát, amelyet a Kriterionnál kívánt megjelentetni. Fábián úgy vélte: Eötvös tanulmánya az akkori történelmi-politikai körülmények közepette új tartalommal telítődött volna, ezért szorgalmazta annak kiadását. A kiadó felkérte Fábiánt, hogy írjon a könyvhöz előszót, ám a filozófus betegsége és későbbi halála miatt ennek a kérésnek már nem tudott eleget tenni. Végül a Kriterion könyvkiadó a magyarországi Schlett István politológust kérte fel tavaly az előszó megírására.
A könyvbemutatón jelen volt Schlett István is, aki elmondta: személyesen ismerte Fábián Ernőt.
– Fábián valószínűleg a rá jellemző tenni akaró értelmiségi hév miatt gondolhatta azt, hogy Eötvös tanulmánya időszerű lehetett az 1990-es évek Erdélyében. Értelmiségiek gyakran gondolják azt, hogy az ész erejével befolyást gyakorolhatnak a politikumra, illetve irányt lehet adni a politikai folyamatoknak. Ez a magatartásforma főleg akkor nyilvánul meg, amikor a jövő nyitottnak tűnik. Ilyen időszak volt az 1990-es évek eleje Erdélyben és Magyarországon is. Ám ritkán sikerül az, hogy a politikán kívüli impulzusok vagy személyek irányt szabnak a politikának – magyarázta.
Eötvös József világosan látta azt, hogy Kossuth Lajos a XIX. század derekén az új, míg Széchenyi egy korábbi kor politikusát testesíti meg. Az 1867-es kiegyezés előtti években pedig értetlenül állt Deák Ferenc tenni nem akarása előtt. Elismerte kora politikai irányainak létjogosultságát, és a nemzeti egység szükségességét hangsúlyozta.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Konglomerát – alkalom a szeminarizálásra
– Ez a kötet arról szól, amiről Erdély is, immár száz esztendeje: illúziókról, azok elvesztéséről, veszteségekről; szereplői erdélyiek: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos és maga a szerző, aki végigvezet bennünket azon az inkább pokoli, mint mennyei történeten, amely ezeket a sorsokat magába foglalja – hangsúlyozta Markó Béla csütörtökön délután, a Minerva Művelődési Egyesület Jókai utcai székházának Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva közös rendezvényén, amelyen az érdeklődők Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című munkáját ismerhették meg; a szerzővel és Markó Bélával Demény Péter beszélgetett. A budapesti Kossuth Kiadó gondozásában idén megjelentetett könyv kapcsán Markó kiemelte: Kántor Lajos mindannyiunk számára fontos és érzékeny kérdéseket tárgyal benne, sajátos és újszerű műfajban. Úgy vélte, a legpontosabb műfaji meghatározást a zárójeles alcím – Erdély – hordozza, tartalmában pedig lényegesen új információkkal szolgál a kor és az irodalomtörténet ismerői számára is. – Revelációként hatott például, ahogyan Szabédi Lászlót közelebb hozza, s ismét felfedezi mindannyiunk számára – tette hozzá.
Kántor Lajos elmondta: hosszú évek gondolkodásainak eredménye a kötet; doktori értekezésében, valamint annak nyomán napvilágot látott Erdélyi sorskerék (Balassi Kiadó, 1999, Budapest) című kötetében is foglalkozott korábban Szabédi munkásságával, ugyanakkor folytatásra, kiegészítésre érdemesnek tartotta a témát. – Olyan személyeket állítottam a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. Hogy Szabédit, Gaál Gábort és Szilágyi Domokost „össze tudjam hozni”, szükségem volt egyfajta keretként a szemináriumokra, amelyek lehetőséget biztosítottak a hármukhoz és a korhoz kapcsolódó problémák előtérbe állítására – magyarázta a szerző. Mint kiderült, az élettörténetek bemutatásán túl a „bárhol élő” magyarokhoz kíván szólni, hogy a szövegek, vélemények, érvelések szembeállításával gondolkodásra ösztönözze, vitára késztesse őket.
– Tele vagyunk hiányokkal és tévesztésekkel. Az egyik nagy tévesztésünk az erdélyi közélettel kapcsolatos, beleértve a két világháború közötti közéletet és az ötvenes évek korszakát – vélekedett a folytatásban Markó Béla, kifejtve: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „nincs egy nagyon komoly és fontos gondolkodás mögöttünk az időben” Erdély helyzetéről, jövőjéről, beleértve a kultúrát, az együttélést, mindent, ami erre a térségre jellemző. – Ezért kell szeminarizálnunk ezt a könyvet, a mögöttünk lévő korokat és az előttünk járók életművét egyaránt – összegezte Markó. A kötet apropóján transzszilvanizmusról, Erdély-szemléletről és erdélyiségről is beszélgettek a résztvevők az est folyamán. Szabadság (Kolozsvár)

Mesterek és barátok
Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)
Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.
BÖLÖNI DOMOKOS
Szabadság (Kolozsvár)

Csikys doktorok
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

In memoriam Vetro Artur
Vetro Artur (1919–1992) emlékkiállítás nyílik szeptember 10-én, hétfőn délután 5 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. A közülünk húsz esztendővel ezelőtt, 1992-ben elköltözött kolozsvári szobrászművész hagyatékából életművének jelentős alkotásait láthatja a közönség: klasszikus ízlésű portrészobrokat, domborműveket, ezek mellett pedig modern felfogású szénrajzokat és pasztelleket. Vetro Artur annak a művészgenerációnak a tagja, amely a második világháború után szerepet vállalt Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet létrehozásában, s amely később a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán is sok fiatal művészt avatott be a mesterség titkaiba, hogy aztán művésszé válásukat is szakavatottan írányítsa.
Emlékeztető: Vetro Artur (Temesvár, 1919. augusztus 30.–Kolozsvár, 1992. február 25.) szobrászművész 1938-1944 között végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. 1948-1982 között Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet, illetve a Képzőművészeti Főiskola szobrászati tanszékének tanára volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetést tartott Kolozsváron az Erdélyi Riport
Megalapításának tízedik évét ünnepelte az Erdélyi Riport heti hírmagazin szerdán délután Kolozsváron, a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében. A kötetlen beszélgetés alatt az első lépések nehézségeit, az elmúlt évtized emlékezetes, anekdotává érlelődött emlékeit elevenítették fel, majd bemutatták a Riport Kiadó és Várad Kulturális Folyóirat idei könyvtermését.
A találkozón Szűcs László főszerkesztő, Simon Judit kiadóigazgató, Cseke Péter Tamás, a lap szerkesztője, a Maszol.ro főszerkesztője, valamint Demény Péter író, publicista osztotta meg a közönséggel legkedveltebb történeteit.
Beszámolóikból kiderült, hogy egy talpraesett újságírónő akár a mellékhelyiségben is kivárja az interjúalanyát, hogyha eléggé elszánt, a szemfüles riporter pedig Románia legszűkebb körben élő kisebbségeit is képes megtalálni, az arománoktól a görögökig.
Az elmúlt évben az Erdélyi Riport új, korszerű külalakkal jelent meg, emellett a kiadó – a nagyváradi hiányosságokat pótolandó – az elmúlt két esztendőben könyveket is megjelentetett.
Kustán Magyari Attila
Maszol.ro

Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)

Anyu a Minervában, avagy egy családkrónika utóélete
Innen-onnan, sajtóból vagy baráti-családi kapcsolatoknak köszönhetően sokan ismerhették már Fóris Ferenczi Rita sajátos történeteinek részleteit, épp ezért sokan várták is az ezekből kikerekedő könyvet. A beszédes című De Anyu! a Kriterion könyvkiadó idei legkedvesebb kiadványa – értékelte Jakabffy Tamás, a kiadó munkatársa és egyben a könyv szerkesztője a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében megtartott bemutatón, december 4-én.
Csaknem zsúfolásig töltötték a termet az érdeklődők, fiatalok és idősebbek, akik együtt kacagtak a történeteken, amelyeket Fóris Ferenczi Rita olvasott fel a szemre is igen tetszetős, vidám borítóval – Janitsek András munkája – hívogató kötetből. A szerzőt első kötetesnek nevezni túlzás, hiszen pedagógusként és egyetemi docensként elméleti munkák sokaságát publikálta már, jelen könyve azonban ennél jóval többet nyújt: betekintést egy három gyermeket nevelő család hol zűrös-nyűgös, hol laza és oldott, de mindenképpen mozgalmas mindennapjaiba. Teszi ráadásul mindezt sajátos, ironikus és önironikus módon, a legigényesebb magyar irodalmi nyelvet kamaszos szlenggel és vérbő humorral ötvözve. Nem megszépítő ez a humor, hanem a túlélés eszköze – osztotta meg benyomását Jakabffy Tamás a szerzővel beszélgetve. Kiderült: a könyv olyan levelekből született, amelyeket Fóris Ferenczi Rita barátainak írt, egyfajta válaszképpen azok problémáira, azzal a szándékkal, hogy érzékeltesse: gondok mindenütt, minden családban adódnak, és azokat a legjobb egy kis humorba csomagolni. Így a könyv formailag a francia levélregényeket idézi. Munkastílusáról pedig kiderült: a család központi tartózkodási helye a konyha, az asztal sarkán pedig ott hever a laptop. – Amikor három gyermek sertepertél körülöttem, úgysem lehet dolgozni, így inkább lejegyeztem, amiről épp beszéltek vagy történt – idézte fel jegyzetelési technikáit a szerző.
A bemutatón jelen lévő két nagyobb gyermek – Hanna és Gábor – pedig biztosította a közönséget arról, hogy a kötetben szereplő történetek átestek a családi cenzúrán. Zárásként a szerző három részletet olvasott fel a kötetből, a közönség őszinte örömére és derülésére.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Látó nívódíjak 2012
Szombat este ismét megteltek a széksorok a marosvásárhelyi Bernády Ház egymásba nyíló termeiben. A Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos év végi díjkiosztó ünnepségét tisztelte meg népes jelenlétével a közönség. 21. alkalommal díjazta a szerkesztőség az év során a lapban megjelent legjobb írásokat, illetve jutalmazta négy kategóriában azok szerzőit a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettel és pénzösszeggel.
Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta. Külön köszöntötte a kitüntetetteket, a Budapest – Debrecen – Kolozsvár – Marosvásárhely térséget képviselő írókat, költőket, a debütdíjas Korpa Tamást, a prózájáért díjazott Király Kinga Júliát, az esszékategória nyertesét, Kántor Lajost és a verseiért jutalmazott Balla Zsófiát. A 2012-ben közreadott 12 lapszám 1200 oldalnyi anyagából választották ki a szerkesztők az általuk legnívósabbnak tartott írásokat, és indoklásukat laudációba tömörítve tárták a jelenlevők elé.
Demény Péter a fiatal debütdíjas "sebezhető érettségét" hangsúlyozta, ami nélkül véleménye szerint nincs költészet. Dicsérte Korpa okos tanulmányait, és a lapjukban közölt egyik verse "epikus apák" szókapcsolatát kiemelve közelítette meg líráját. Majd Korpa Tamás olvasott fel néhányat nívódíjas illetve a Látóban még nem publikált költeményeiből.
Király Kinga Júlia egyszer már részesült Látó nívódíjban, akkor ő volt az, aki debütált. A mostani, második elismerést Apa Szarajevóba ment című regényrészletével érdemelte ki. Laudálója, Vida Gábor kijelentette, számára az a fontos, hogy győzze meg a prózai szöveg. Ezt mindenekelőtt hihető mondatokkal érheti el a szerző. A regénykezdet pedig, amit a Látó idei júliusi számában olvashattunk, így van elmondva. Gondolatai igazáról Király Kinga Júlia felolvasásából győződhetett meg a hallgatóság. A szerző regénye folytatásából mutatott be néhány sokat ígérő, új oldalt.
Díjeső zúdul Kántor Lajosra, hangzott el az esten. Előző nap a Kriterion Koszorút vehette át Csíkszeredában a jeles kolozsvári irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Látó-elismerése kapcsán a laudációt mondó Láng Zsolt az emlékezet fontosságát, az emlékező emberek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Mindaz, amit a sokat és folyamatosan dolgozó, fiatalságát humorral, öniróniával is megőrző Kántor létrehozott, felér egy erdélyi irodalmi múzeummal, hallhattuk az értékelésben. A díjazott a Korunk januári számában megjelenő hosszabb esszéjéből, "identitás-olvasataiból" kiemelt részletekkel köszönte meg a vásárhelyi folyóirat által neki ítélt kitüntetést.
Balla Zsófia dicséretét Kovács András Ferenc visszapillantással, személyes élményekkel kezdte. Kolozsvári diákéveire, a 80-as évekre emlékezett, amikor ottani ténykedésüket, szellemi irányultságukat Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva mellett a költő, rádiós Balla Zsófia határozta meg. Nem édeskés nosztalgiázás készteti a múltidézésre, emelte ki a méltató. A díjazott költészetében sem található ilyesmi, példa rá a Kolozsvár című vers, legfennebb "a megbocsátás szimfóniáit" fedezhetjük fel köteteiben. Az 1993-tól Budapesten élő Balla Zsófia nagyon igényes, szigorú költő, aki ritkán és nem egykönnyen ad ki verset a kezéből, mondotta KAF. A díjazott arról beszélt, hogy itteni jelenléte egyféle visszatérés Marosvásárhelyre, hiszen költői pályáját az Igaz Szóban kezdte 1965-ben. A díjátadó összejövetel az ő felolvasásával ért véget. Olyan megrázó verset is választott, amely a világnézetét megváltoztató jugoszláviai háború borzalmai nyomán született, a többség azonban a közelgő karácsony hangulatát idézte meg.
A főszerkesztő azzal búcsúzott a lap barátaitól, hogy remélhetőleg 2013-ban is lesz Látó és Látó nívódíjak is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Magyari Nándor László
A SZŐCS ISTVÁN ÜGY
Szekus bűz és Stockholm-szindróma
(Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás)
Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.
Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.
Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)
Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról
Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).
Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).
Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?
Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.
Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.
Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.
Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.
Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.
Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.
b. Értelmiségi zombijaink
A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.
Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.
Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.
Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.
Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.
De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).
A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).
Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.
Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).
A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?
(De)konstruktív provokációk
Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.
Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.
Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.
Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.
Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7.
Transindex.ro,

Mesterházy Attila a Minerva-házban
A nemzetpolitika aktuális kérdései címmel tart előadást Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt elnöke január 16-án, szerdán este 18 órától a kolozsvári Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. (Jókai /Napoca utca 16. szám). Az eseményre a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Táncsics Alapítvány szervezésében kerül sor. Az est házigazdája Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. Az előadás utáni beszélgetést Tibori Szabó Zoltán újságíró vezeti.
Szabadság (Kolozsvár),

Bocsánatot kért Mesterházy a határon túli magyarságtól
Partnerség a Kós Károly Akadémia és a Táncsics Mihály Alapítvány között
Kolozsváron tartotta kihelyezett elnökségi ülését a Magyar Szocialista Párt (MSZP) országos vezetősége. Elfogadták a párt új nemzetpolitikai alapelveit, amelyeket Mesterházy Attila, az MSZP elnöke a tegnap délutáni sajtótájékoztatón ismertetett. A fiatal szocialista politikus nyilvánosan is bocsánatot kért a határon túli magyarságtól a 2004. december 5-i népszavazásért, amelyen a szocialisták a kettős állampolgárság ellen kampányoltak. Ezt követően Szabó Vilmos MSZP-s képviselő, a Táncsics Mihály Alapítvány elnöke és Markó Béla szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke együttműködési szerződést írt alá. Este a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében Mesterházy Attila előadást tartott. Az MSZP-küldöttséget az Erdélyi Magyar Fiatalok (EMI) tagjainak, szimpatizánsainak egy csoportja várta a Jókai utcában, akik többek között „Árulók! Szégyelljétek magatokat!” bekiabálásokkal fogadták őket.
Szabadság (Kolozsvár),

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Do you like banana, Mr Bottoni?
Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról.
Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán.
A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy:
„…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.”
Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom.
Láng Zsolt
Transindex.ro,

Bemutatták Sall László kötetét
Göteborgban, a Move & Walk Intézet támogatásával látott napvilágot Sall László erdélyi magyar költő, író Politkö című verseskötete, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület székházában. A szerző, akivel Demény Péter beszélgetett a Cs. Gyimesi Éva teremben szervezett találkozón, 1990 óta él Svédországban, azelőtt fizikai munkásként dolgozott szülővárosában, Nagyváradon, vezetőségi tagja volt ugyanakkor az ottani Ady Endre Irodalmi Körnek.
Külföldre költözése után többedmagával megalapította a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kört, Gittai Istvánnal és Szűcs Lászlóval közösen pedig az Ady-kör húsz évét áttekintő Péntek esti szabadságunk című interjúkötetet szerkesztette.
– Várad éppen az a vízválasztó, amely engem romániaivá tesz – magyarázta Sall László a kolozsvári bemutatón, hozzáfűzve: valamilyen szinten a város illusztris személyiségéhez, Zudor János költőhöz is kapcsolta első kötetének megjelenését, mint mondta, nem látta értelmét „tolongani azelőtt, hogy Zudornak kötete lenne”. A három évvel ezelőtt, Hora Gina grafikáinak felhasználásával készült mozgás-sérült-szeretet című falinaptár-kötet után a Polit köt teszi le ezúttal az olvasó asztalára, amelyben a versekhez magyarázatot, egyfajta kulcsot is kínál Schneider Németh Antal előszava, valamint Szilágyi-Gál Mihály, Terék Anna, Józsa Márta, Szeles Judit és Demény Péter utószavai révén.
Az est folyamán a szerző, valamint videóüzenetben Gáspárik Attila olvasott fel verseket a jelenlévőknek.
Szabadság (Kolozsvár).

A Nagy Benedek-ügy
Egyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba.
Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket.
Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével.
Puccskísérlet
E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta.
Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni.
Kizárás és honorálás
Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet.
Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson.
Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont.
Szertefoszló álmok
A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus.
A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni.
A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Polis-könyveket mutattak be a Minerva-házban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

Tompa Andrea új kötetét mutatták be a Minervánál
A Korunk Akadémia, a Minerva Művelődési Egyesület és a Szépírók Társasága közös szervezésében szülővárosában, Kolozsváron olvasott fel tegnap délután Tompa Andrea Békés Pál-díjas író, színházkritikus, aki 2010-ben megjelent A hóhér háza című kötete után idén egy regénnyel ajándékozta meg az olvasókat.
Az érdeklődők, a Kalligram Kiadó gondozásában napvilágot látott Fejtől s lábtól című könyvének apropóján, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében találkozhattak a szerzővel, aki, mint mondta, megnehezíti némiképp olvasóinak dolgát az általa használt nyelvezet révén, ennek ellenére reménykedik abban, hogy a kitartóbbak örömöt és hitelességet találnak benne – Kolozsvár múltjával kapcsolatban is. Az íróval Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese, Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője, valamint Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. A részletekre visszatérünk.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)