A nyelv akkor szép, ha beszélik
„Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének” - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvművelő. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben főkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fő műve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, ő gyűjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és ő is szerkesztette a nyelvatlaszt. Életműve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.);;;?Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idő alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvművelővé?
– Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthető, mint az irodalom. Elsősorban a nyelvtörténethez vonzódtam – jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes –, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettőt gyakornokként, kettőt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetből, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakiből. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetően. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az időbe be tudtam szorítani.
– Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvművelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképező atlaszok elkészítéséhez?
– Elsősorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvműveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, főleg az ellenőrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdődött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belőle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szűkebb szülőhazájának falvait osztotta ki. Én Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvművelés nem sajátosan az én területem volt. Elsősorban Gálffy Mózes, de Gyimesi Éva is könyvet jelentetett meg nyelvművelődési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvműveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk művelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyűjteni kell kis (800 címszavas) kérdőívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sőt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elő. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezőségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyűjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
– Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
– A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetője Szabó T. Attila volt. Két főkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt. Mire a kérdőív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetből, tulajdonképpen bezárták. Én besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetből a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyző vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenővel fél évig, ő is kikerült az intézetből, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az ’56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülről lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
– Gondolom, a rezsim Önt is megfigyelte.
– A Nagy Jenő helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelő kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelő embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszűnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. Úgy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész – ő készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét –, előgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert ő is hasonló jellegű könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendről a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következő két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejeződik.
– A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvművelésre is?
– Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvművelő cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az Új Életben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvművelő rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szűkebb szakmájukkal foglalkoztak. Én eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvművelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetően, hogy népszerűsítő és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig időnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvművelő jellegű könyvem jelent meg, az utolsó ezelőtt két éve Mitől szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztők, mert nem voltam az a típusú nyelvművelő, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzőt, hogy márpedig ez így van. Nyelvművelő cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
– Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
– Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. Én csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem művelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvművelő leírhatja mindenről, ha nem jó, de nem ez a nyelvművelés útja. A nyelvművelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvművelő, nyelvvédő munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy „határtalanul”. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlődés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levő indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhető. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvből ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
– Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
– Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvéről, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyű annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelyből két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenőrzés. Nem tudom, most hogy működik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
– Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvről, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
– Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. Én mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplőt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. Én jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom őt nagy írónak.
– Ön szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv művelése?
– Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belső identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akiről tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: „cine?” Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

A cenzúra a legjobb stiliszta
Ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész.
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezleten, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”.
A pannon magyar értelmiségnek ajánlom
Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.”
Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve, a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen.
Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számbavéve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk.
Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, esetenként a Szekuritáté általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel.
És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte Ahogy lehet rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér… egy meditációt, testvéreim.
Cs. Gyimesi Éva, Új Magyar Szó (Bukarest)

Hívó szó, vándor időkben
RMDSZ-évfordulós dokumentumkötetet mutattak be a hétvégén Kolozsváron
A két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó A hívó szó és a vándor idő. (Kolozsvár 1989–1990) című kötetet mutatták be a hétvégén Kolozsváron. A kiadvány az 1990 januárjában tartott első RMDSZ küldöttgyűlés évfordulója alkalmával jelent meg a Korunk-Kompress Kiadó és a Kolozsvár Társaság közös gondozásában.
A két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó A hívó szó és a vándor idő. (Kolozsvár 1989–1990) című kötetet mutatták be a hétvégén Kolozsváron. A kiadvány az 1990 januárjában tartott első RMDSZ küldöttgyűlés évfordulója alkalmával jelent meg a Korunk-Kompress Kiadó és a Kolozsvár Társaság közös gondozásában. A résztvevőket Kántor Lajos, a könyv szerkesztője, a Kolozsvár Társaság elnöke köszöntötte.
„Ma is példaértékű, ahogyan 1990 januárjában az erdélyi magyar értelmiség képes volt alázattal, hűséggel és szolidaritással egységbe kovácsolni a számos helyi kezdeményezést, és letenni az egységes érdekvédelmi szervezet alapjait: ebben a hatalmas munkában a kolozsvári magyar értelmiségnek elsődleges szerepe volt” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a könyvbemutatón.
Az RMDSZ elnöke szerint az is példaértékű, hogy bár az értelmiségnek nem a politikai szerepvállalás, hanem az alkotás az alapvető feladata, 1989 után többségében tudósok, írók, művészek voltak azok, akik élére álltak a kisebbségi jogküzdelemnek, és megfogalmazták a lényegében ma is érvényes célkitűzéseket. Az elmúlt két évtized politikai tanulságairól szólva Markó Béla úgy fogalmazott: szabadságot, jogot egyszer s mindenkorra kivívni nem lehet, ezt ugyanis minden nemzedéknek ki kell vívnia magának.
„Mi, akik akkor alapítói voltunk a szövetségnek, a magunk szövetségét megkötöttük, most pedig a következő generációknak is meg kell kötniük a maguk szövetségét, és ezt az esélyt, lehetőséget meg kell nekik adni” – mutatott rá beszédében Markó Béla.
A könyvbemutatón részt vett Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is, aki beszédében elmondta: 21 évvel ezelőtt is voltak olyan értelmiségiek, akik azonnal vállalták a cselekvést, olyanok, akik irányt mutattak, elméleti hátteret biztosítottak, és olyanok is, akik elsőre tudták, hogy nem akarnak aktív, politikai szerepet vállalni. A miniszter kifejtette: a kiadványból az derül ki számára, hogy ’90-ben semmi nem döntetett el végérvényesen, minden megfordítható ebben az országban, az értékrendek még nem kristályosodtak ki, még nem állnak a biztos alapok.
A kötet méltatásaként a kulturális miniszter kiemelte: ez nemcsak a lenyomata a 21 évvel ezelőtt történteknek, de útmutató, útravaló is azoknak, akik a közéleti, politikai szerepre vállalkoznak. A kordokumentumnak számító kötetből Kelemen Hunor kiemelte annak néhány olyan felvetését, amelyek 21 éve folyamatosan jelen vannak az erdélyi magyar közbeszédben.
A könyvbemutatón felszólalt több közéleti személyiség is, Gyimesi Éva egyetemi oktató, Bakk Miklós politikai elemző, Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője. A kiadványból Vindis Anrea kolozsvári színésznő olvasott fel, a rendezvényt a Concordia vonósnégyes zenéje tette hangulatosabbá. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László közleménye a magyarországi médiatörvény tárgyában
A nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén rárontottak saját országukra és nemzetükre.
2005. júliusában, a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem és Diáktábort záró, Magyarország jövőjéről szóló, messzehangzó beszédében Orbán Viktor – egyebek mellett – ezeket mondotta: „számos példáját láttuk a XX. században, amikor a magyar baloldal rárontott saját nemzetére, és tulajdonképpen nem volt az másként 2004. december 5-én sem…”
A Nemzet régi-új miniszterelnökéből akkor – jelek szerint – „a próféta beszélt”. Ugyanis most, amikor az új nemzeti kormány végre teljes erővel újból hozzáláthatott a trianoni-kommunista múlt romjainak az eltakarításához és ama fájdalmas emlékű, decemberi népszavazás jóvátételéhez – a nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén, ismétcsak rárontottak saját országukra és nemzetükre.
A hazai helyzet ismeretes – kár reá szót vesztegetni. A 2010 áprilisi választások tanúsága szerint odahaza teljességgel hitelét vesztett balliberális tábor és lakájmédiája – jobb híján – most az országhatárokon kívül kísérel meg teret nyerni, látványos módon a törvény ellen hangolva a nemzetközi közvéleményt és össztüzet zúdítva az európai elnökséget alighogy átvett Magyarországra, Orbán Viktor néppárti miniszterelnökre és az általa vezetett nemzeti kormányra.
Az erdélyi magyarság szégyenére az összehangolt támadókampányból az RMDSZ bukaresti pártsajtója és annak tudósítói holdudvara is kiveszi a részét. Az Új Magyar Szó, valamint a Népszabadság és a Népszava tudósítói, továbbá az Országos Audiovizuális Tanács RMDSZ által kijelölt tagja „szakmányban mocskolják” az Orbán-kormányt, maguk is tápot adva az Európai Unió szintjére emelkedett, nemtelen propaganda-hadjáratnak.
Tegnap, 2011. január 11-én Sajtószabadság Magyarországon címen, az Európai Parlament liberális frakciója rendkívüli közmeghallgatást tartott Brüsszelben, Renate Weber romániai EP-képviselő elnökletével. A sürgősséggel összehívott rendezvényhez olyan politikai közszereplők adták a nevüket, mint Guy Verhofstadt, a liberális parlamenti csoport elnöke és Neelie Kroes európai adatvédelmi biztos. Mivel a magyar liberálisok legutóbb kiestek az Európai Parlamentből, helyettük Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadságáért felelős volt tisztségviselője, valamint Majtényi László volt magyarországi parlamenti adatvédelmi biztos kaptak meghívást a nagy érdeklődés övezte alkalomra.
A másfél órás programot Konrád György író videoüzenete vezette be, akinek „A nagy trükk” című, német nyelvű írását is szétosztották a résztvevők között. A hírneves magyar író nem kevesebbet állított üzenetében, mint azt, hogy a kommunizmus bukása után lábra kapott „demokratúra” esete forog fenn Magyarországon, melyből egyenes út vezet a diktatúrába.
A közmeghallgatáson európai „közös értékeink” védelmében olyan nyílt levelet is köröztettek, melyet „a közép- és kelet-európai kommunista rezsimek elleni küzdelemben részt vevők, illetve az ezt a harcot támogatók” nevében magyar részről – többekkel együtt – Demszky Gábor, Magyar Bálint és Pető Iván, a volt posztkommunista magyar rezsim levitézlett harcosai írtak alá. Erdélyi részről Cs. Gyimesi Éva és Szilágyi Sándor csatlakoztak a kezdeményezőkhöz.
Mértékadó hozzászólásában Schöpflin György EP-képviselő határozottan visszautasította a Magyarország és a Fidesz-kormány diszkreditálására irányuló – újabb – kísérletet, valamint az ún. kettős mérce alkalmazását az Európai Unióban. Ennek vonatkozásában az őszödi hazugságbeszédet és a 2006-béli, budapesti karhatalmi terrort említette meg, melyek esetében az Európai Parlament annakidején nem tartotta szükségesnek a megszólalást. Kiegészítésképpen a Benes-dekrétumok vagy a szlovákiai államnyelvtörvény is sorolható, melyek szintén csak alig közelítették meg az Unió és az EP ingerküszöbét.
A liberális inkvizíciós kirakatrendezvényt követő román néppárti delegációs ülésnek ugyancsak a napirendjén szerepelt a magyar médiatörvény. Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére. Könnyű belátni – mondotta –, hogy itt nem egyébről, mint a médiabeli monopóliumát elveszítő balliberális hatalmi elit elkeseredett ellentámadásáról van szó a kétharmados Orbán-kormányzat ellenében, mely törvényes úton kíván rendet teremteni és egészséges egyensúlyt kialakítani a közszolgálati médiumok területén.
Azok, akik „diktatúrától” féltik a magyar közvéleményt, valójában a posztkommunista médiadiktatúra egyeduralmát védelmezik – jelentette ki Tőkés László, és azt javasolta, hogy a román néppárti küldöttség az Európai Bizottság mértékadó szakvéleményétől tegye függővé saját álláspontjának a kialakítását.
A magyarországi médiatörvény egyre nagyobb hullámokat vető, parttalan vitájából világosan kitűnik, hogy a háttérben meghúzódó, lesújtó vereségükbe beletörődni mindmáig képtelen balliberális erők nemzetközi segédlettel próbálják lejáratni és megingatni a rendszerváltoztató Orbán-kormányt. Amint a Magyar Néppárti Képviselőcsoport – igen találóan – megállapítja, a politikai indíttatásból fakadó gyűlöletkampány ezáltal nem csupán a magyar soros elnökség munkáját próbálja ellehetetleníteni, hanem valójában „a megszületése óta a legnagyobb kihívással szembesülő Európai Uniónak is mérhetetlen károkat okoz”.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elkötelezett támogatásáról biztosítja a magyar kormányt, és határozottan kiáll Orbán Viktor miniszterelnök mellett, aki Lech Walesa és Václav Havel kortársaként a szovjet-orosz kommunizmus megdöntésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári szabadelvű értelmiségiek is tiltakoznak a magyar médiatörvény ellen
Felhívás az európai intézményekhez címmel felhívást tett közzé több közép- és kelet-európai közéleti személyiség, amelyben magyar médiatörvény előírásai ellen tiltakoznak.
A kibocsátók és a csatlakozók között erdélyi közéleti személyiségek is vannak
Felhívás az európai intézményekhez címmel felhívást tett közzé több közép- és kelet-európai közéleti személyiség, amelyben magyar médiatörvény előírásai ellen tiltakoznak.
„Az alulírottak részt vettek a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek elleni demokratikus ellenzéki mozgalmakban. Azért harcoltunk, hogy nemzeteink csatlakozhassanak az európai demokráciák közösségéhez. Nem feledtük el, hogy hataloméhes kormányzatok képesek elrabolni az alapvető jogokat.
Ezúttal egyenesen az Európai Unió szeme láttára rombolják le a demokrácia garanciáit, holott ezt a szövetséget éppen annak a biztosítására hozták létre, hogy közös értékeink oszthatatlanok maradjanak.
Súlyos veszélybe került a szabadságban egyesült Európa célkitűzése. Megtörtént az, amit az Európai Unió hivatott megakadályozni, és amit sokan elképzelhetetlennek tartottak: az Unió határain belül, a 2004 óta tagállam Magyarországon, felszámolták a liberális demokráciát” – áll a dokumentumban.
A kibocsátók között szerepel Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármestere, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság volt elnöke, Cs. Gyímesi Éva egyetemi tanár, Vaclav Havel, Csehország volt elnöke, Konrád György író, Magyar Bálint, volt magyar oktatási miniszter, az SZDSZ alapító tagja, Adam Michnik, a Gazeta Wyborza volt főszerkesztője, Pető Iván, az SZDSZ alapítója, Andrei Pleşu, volt román külügy- és művelődési miniszter.
Ugyanakkor a csatlakozók között szerepel Ovidiu Pecican kolozsvári, egyetemi tanár, Bányai Péter politológus és Szilágyi Júlia egyetemi tanár. Szabadság (Kolozsvár)

A demokrácia és a „központ”
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)

Húsz év után
Kívánnám, hogy mindig a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat.
A parkban és a park körül sok minden megváltozott. De maga az épület a legkevésbé. A nagyváradi Szakszervezeti Művelődési Ház, ahol húsz esztendővel ezelőtt, 1990. április 21-22.-én az RMDSZ első kongresszusát tartották, ugyanazt a képet mutatja.
A szocreál típuskocka, a maga beton díszítőelemeivel, a néhány reklámfelirat ellenére ma is ugyanolyan szürke mint egykoron, de talán azóta sem látott annyi katonát és rendőrt, mint azokban a napokban.
Marosvásárhely fekete márciusa után a magát már demokratikusnak nevező kormányzat semmiképpen sem szerette volna az események megismétlődését és többszörös védgyűrűvel biztosította a helyszínt. Etnikai jellegű incidensnek nem is volt se híre, se hamva, csupán a magyarországi tévések (Panoráma, Fekete Doboz – emlékszünk még rájuk?) igyekeztek drámai közelképeket rögzíteni, lehetőleg békaperspektívából filmezve az egyenruhásokat és fegyvereseiket, hogy felmagasodjanak az égre és a terror látszatát keltsék.
De mit tudtak akkor például az egyetlen román nyelvű tévéadás tartalmi és formai színtelenségéből éppenhogy ébredező székelyföldiek a finomabb média-manipulációkról? Majdhogynem semmit, mint ahogyan még ma is sokan fogják a fejüket szerte az országban, amikor rájönnek, hogy a tévés világ reggeltől-estig, hétfőtől-vasárnapig nem akar nevelni, tiszta és szép kultúrát tálcán kínálni, hanem egész egyszerűen terméket eladni.
De hát akkor még más volt a politikai termék fogalma is, és jól emlékszem, ott a teremben, az Egységben az erő jelszava alatt az első politikai összecsapásokra. Az egyszínű véleményekből éppenhogy kikerült gondolkodásmódnak bizony nem volt könnyű elfogadnia, hogy mindannak, ami az éppen feltápászkodó és önmagához térő romániai magyarság javát szolgálja, többféle árnyalata is lehet. Igaza van – bólogattak a küldöttek, amikor Domokos Géza beszélt, de hát akkor is felcsattant a taps, amikor Király Károly lépett a mikrofonhoz örökölt szókinccsel megfogalmazott mondataival, mások mintha magának a magyar nyelvnek a feltámadását ünnepelték volna Tőkés László választékos önkifejezésének hallatán. És Szőcs Gézával ugyanúgy szólt a kongresszusi küldöttekhez egy más látásmód, mint Cs. Gyimesi Évával az európai szellem, vagy Katona Ádámmal a nagytudású magyar művelődés- és intézménytörténet.
Mint ahogyan ott kavargott, akár nevén nem nevezve is, szociáldemokrácia és liberalizmus, kereszténydemokrácia és konzervativizmus, a mifelénk mindeddig alig érzékelt politikai ideológiák sokféle árnyalata a kölcsönös megismerés, a románokkal való közös társadalomépítés, az államon belüli önállóság vagy lehetséges etnikai elszakadás, a helyi és összerdélyi jelleg, a közös európai jövő megannyi érzékeny határvonalának észérv- megalapozottságú vagy perzselő érzelmi lángolású, de soha, egy pillanatra sem unalmas közös kibeszélése.
Igen – tűnődöm most el Váradon, az errefelé meglehetősen szokatlan januári fagyban, az első és a tizedik kongresszusnak egyaránt otthont adó, majdhogynem ugyanolyan kinézésű épület szomszédságában: vajon húsz év távlatából mit kívánnék én most az RMDSZ-nek?
Minden bizonnyal – személyiségeket.
Minden bizonnyal – szorosabb kapcsolatot a romániai magyar értelmiséggel. Mindazokkal, akik olyan egyetemeken vagy olyan intézményekben tevékenykednek, amelyeket többek között éppenséggel az elmúlt két évtized jog-helyreállító és közösségi érdekvédelmi politikája teremtett meg. Minden bizonnyal – jóval kevesebb kötődést a tisztséghez, és jóval többet a tisztességhez. Ugyanis bármilyen kis helyi közösségben ez a legfontosabb kulcsa annak, hogy újból felnézzenek a szervezetre. És azt is kívánnám, hogy mindig és mindenekelőtt a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat. Akár a csúcsvezetés szintjén is. És soha nem az, hogy feltételek megszabta támogatásért, kapcsolatért, pénzért ki mit óhajt cserébe akár a Dâmboviţa, akár a Duna partjáról.
Azaz, hogy maradjon független és bármennyire is változzék a világ, soha ne engedjen a sajátosságnak abból a méltóságából, amelynek más, tömör megnevezései a szabadság és az önállóság.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Cs. Gyímesi Éva: Magyarországon visszafordult az idő
A hajdani közép- és kelet-európai demokratikus ellenzék meghatározó képviselői közül is többen tiltakoztak az Orbán-kormány demokráciaellenes lépései miatt. Nyílt levelükben arra is felhívták az uniós döntéshozók figyelmét: a szabadságban egyesült Európa célkitűzése súlyos veszélybe került azzal, hogy az EU-tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát. A petíciót az erdélyi irodalomtörténész, egyetemi tanár is jegyzi. Most arról is beszélt a 168 Órának: Magyarországon visszafordult az idő. Sándor Zsuzsanna interjúja.
- Közép-Európában az elmúlt húsz évben már többször hatalomra kerültek populista vezetők. Például Szlovákiában Mečiar, majd a Fico–Slota-koalíció vagy a lengyeleknél Kaczynskiék. Ám egyikükre sem zúdult olyan nemzetközi össztűz, mint most az Orbán-kormányra. Csupán az uniós elnökségünk miatt figyelnek ránk jobban?
– Azért is, mert 1989 óta sehol nem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó”: ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt.
- Nyílt levelükben azt is írják: Magyarországon megszűnt a liberális demokrácia. Mások azonban úgy vélik: amíg többpártrendszer és szabad választások vannak nálunk, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen. – Nem értek ezzel egyet. Legalább ennyire fontos kritérium a magántulajdon védelme is. Ezt sértette meg az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek. - Ám a legtöbb külföldi támadást a médiatörvény miatt kapta a Fidesz.
– A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja. A Fidesz pártirányítás alá vette a médiát: ez – bárhogyan magyarázkodnak is – a cenzúra bevezetését jelenti. A megfélemlítés eszközeivel az egész sajtót megalázzák. A nyilvánosság korlátozása ugyanakkor nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. De nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani.
- Hallgatom.
– A Fidesz politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Folyton a „magyar emberek” nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség. Figyelmen kívül hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a peremre szorultak sorsa iránt. A legnagyobb bajnak azt tartom: ezek a politikusok nem is akarnak tanulni. Orbánból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. A zsarnokhajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését. Ez a komplexus nagyban hozzájárult a médiatörvényhez: mögötte valójában félelem húzódik. Ezért kívánja elhallgattatni a másképpen gondolkodókat. Fenyegetésekkel próbálja öncenzúrára kényszeríteni őket.
- Nem gondolja: a nemzetközi tiltakozások csak fokozzák a fideszesek arroganciáját a balliberális értelmiséggel szemben? Németh Zsolt külügyi államtitkár blogjában azt írta: egyes hazai szellemi körök szándékosan keltik a hisztériát, hogy lejárassák a hazájukat.
– Annak idején efféle vádakkal támadtak minket, erdélyi másként gondolkodókat is. Egyik besúgóm, egyébként kiváló irodalomkritikus, jelentésében azt is írta: „Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt.” Később, 1993-ban Tőkés László nevezett „román- és zsidóbérencnek”, de voltam már „nemzetáruló” is. Átestem mindazon, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiség elszenved. Csakhogy miközben nálunk úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, Magyarországon mintha visszafordult volna az idő. A jobboldal azt üzeni: akik az egyetemes európai gondolkodásmódot képviselik, azok idegenszívűek, megtagadják a nemzetüket. A Fidesz „szakpolitikusai” – hogy csak a legszűkebb területemen maradjak – képtelenek belátni: olyan, hogy népnemzeti irodalomelmélet vagy esztétika, egyszerűen nem létezik. A tudományokban, az irodalomban és művészetekben egyetemes értékek vannak. És az egyetemes fogalmak használata nem egyenlő a hazafiatlansággal.
- Mégis: mivel bátorítaná azokat az értelmiségieket, akiket idehaza ellehetetlenít a hatalom?
– Keserű iróniával azt is javasolhatom magyarországi barátaimnak: ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban.
- A nyolcvanas években a diktatúra elől menekülve sok erdélyi magyar települt át ide. Most keressünk mi védelmet odaát?
– Én csak azt hangsúlyoznám: Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában.
- Másfelől: innen úgy látszik, hogy az erdélyi magyarság körében is nagy a Fidesz népszerűsége. Hiszen a kormány kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak.
– Nem végeztem közvélemény-kutatásokat. De azt megjegyezném: a magyar parlament által hozott úgynevezett Trianon-törvényt demagógnak tartom.
- Miért?
– A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy „kárpótoljon” minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – „a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő” demokrácia-központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között. Például azt hallani: visszautasították a kolozsvári Szabadság című regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai „forradalom” idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó című irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.
- Orbán pártja nem is csinált titkot abból, mi az ára a kettős állampolgárságnak. Mikola István annak idején kijelentette: „Ha a határon túliak is szavazni fognak, a Fidesz-kormány húsz évre bebetonozhatja magát.”
– Széchenyi István szerint kétféle hazafiság létezik: a szó- és a tetthazafiság. Vagyis nem elég csupán fennkölten beszélni, érzelegni a honszeretetről: hétköznapi, konkrét tettekre kell azt váltani. A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók azért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazásokhoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd „fülkeforradalmat” csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.
- Schmitt Pál köztársasági elnök újévi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: az uniós elnökség alatt Magyarország fennhatósága alá kerül a határon túli magyarság is.
– Ez rendkívül lekezelő mondat, és sértő ránk nézve: az erdélyi magyar nem kisebb magyar, az itteni kultúra nem értéktelenebb. Nincs szükségünk szellemi fennhatóságra.
- Nem gondolja: a mindinkább jobbra tolódó magyar politika fölerősítheti a nacionalizmust az egész térségben? – Egyelőre kétlem ezt. Meggyőződésem: a most kialakult magyarországi helyzet speciális, és jellemzően a kádárizmus következménye. Közhely, de a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a legvidámabb barakk”. A „pannon magyarok” 1956 után hozzánk képest viszonylagos jólétben éltek, Nyugatra is utazhattak, nem szenvedtek annyira az elnyomástól. Ezért ma a szabadságot sem tudják igazán megbecsülni: a többség számára az alapjogokat kifejező fogalmak nagyon elvontak lehetnek. A többi egykori kommunista országban sokkal keményebb volt a diktatúra, s talán ezért is jelentett és jelent számunkra többet az européer szellemiség. Ugyanakkor nem tűrhetjük, hogy bárki is semmibe vegye azt a közös értékrendet, amelyről ’89-ig csupán álmodhattunk, s amelyért jó néhányan évtizedeken át küzdöttünk itt, Közép-Európában.
168ora.hu. Erdély,ma

Cs. Gyímesi Éva 168 órája
„A való világtól enyhén szólva elszakadt liberális gondolkodónk, Cs. Gyímesi Éva nemrégiben az eszmék szabad áramlásáról elhíresült 168 óra című sajtóorgánumnak nyilatkozott egy jó nagyot. Aki nem előfizetője a 168 órának, annak ajánlom, nézzen utána a világhálón a Magyarországon visszafordult az idő című cikknek, és borzongjon a szerző Sándor Zsuzsannával és Cs.Gy.É.-vel együtt az Orbán Viktor által jogállamiságától megfosztott, a Rákosi-korszakot idéző Magyarországon. Akinek ennyi sem elég, olvassa el a cikkhez fűzött kommentárokat. Cs.Gy.É.-nak szemlátomást megártott valami az elmúlt évtizedekben, és emiatt fájdalmai vannak. Lelkiek. Persze az interjú készítőjének is nagy szerepe volt abban, hogy az alákérdezések során olyan válaszokat kapott a derék erdélyi filosztól, mint például a trianoni tézis: „A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – »a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő« Demokrácia Központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között.”
Ez a - magát európéer gondolkodónak vélt Cs. Gy. É. – véleménye a világról, a magyarságról. Jeles egyetemi oktatónk nem amiatt búslakodik, hogy a Markó Béla által kézivezérelt erdélyi magyar politika általa is támogatott szellemi irányvonala miatt mindmáig nem állították vissza a Bolyai Egyetemet. Ha gonosz lennék, azt mondanám, a Petőfi-Schillert sem sikerült összehozni.
Cs. Gy. É. rettegése már a setét jövőre vetül: „A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók ezért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám, ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazáshoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd ’fülkeforradalmat’ csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.” Minekutána kellőképpen kiveséztük a tanárnő félelmeit Magyarország polgári kormányzatának általa polgárellenesnek minősített szándékairól és tetteiről, térjünk át saját fájdalmainkra.
„A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok és között. Például azt hallani: visszautasították a Szabadság regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai ’forradalom’ idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.”
Nos, ez a megállapítása, kedves tanárnő, végképp kiverte a biztosítékot. Nem akarok belemenni abba, hogy a Szabadság hány millió támogatást kapott szocialista kormánykapcsolatai révén, vagy abba, hogy a Látó és a Korunk ugyanebből a forrásokból milyen összegekhez jutott. Egyszer ezeket is meg kell írni, hadd lássa a romániai magyar újságolvasó, hogy bizony az elmúlt években a hatalmat bitorló kormányok nem bántak szűkkeblűen baráti sajtójukkal. Azt már meg sem kérdezem a tanárnőtől, miért nem hullatott krokodilkönnyeket a sajtószabadság oltárán, amikor a nyolc év szocialista kormányzás alatt az Erdélyi Naplót egyetlen forintnyi támogatásra sem méltatták? Vagy miért nem tűnt fel neki, hogy az RMDSZ az elmúlt években hasonló elbírálásban részesítette az erdélyi magyar nemzeti elkötelezettségű lapokat? Az már durva és etikátlan, teljességgel ízléstelen, hogy csuklóból lejobbikosozza az Erdélyi Naplót. Innen már csak egy lépés a fasisztázás, és az nagyon fájna nekik. Nem nekünk, hanem Cs. Gy. É.-nak és a 168 Órának, ha a nyakukba akasztanánk egy szolíd polgári pert, becsületsértésért.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Mubarak után”: metaforikus vonzatú közlemény
Közleményt küldött lapunknak is Tőkés László, az EP egyik alelnöke, EMNT-elnök. Aktuálpolitikai vonatú kérdésekről fejti ki meglátásait, metaforikus kérdés kapcsán. Íme az irat lényege.
Az RMDSZ zárványideológusai. Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos legutóbbi sajtóbéli megnyilatkozásaik alapján minden bizonnyal megérdemelnék az Ezüstfenyő-díj kongresszusi kiadását. Az önjelölt demokráciabajnokok mára teljesen elvesztették a mértéket, „kritikájuk” elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd.
Részletek
A 168 Óra hetilap által készített Gyimesi-interjúban „beszólt Orbánnak az egyetemi tanár”, amint az az első – elektronikus – megjelenéskor az alcímben olvashattuk. A Meciar, Fico, Slota és Kaczynski neveit tartalmazó riporteri összeállításban ugyanis az a interjúalany a demokrácia-ellenesség „csúcstartóinak” kijáró babért Orbán Viktor miniszterelnökünknek ítélte oda.
A kommunista szócső Előre jogutódjának hasábjain, az Új Magyar Szóban megszólaló szatmári újságíró viszont Kövér László célkeresztbe állításán túlmenően Markó Béla szájába adja a magyar kormány erdélyi demokrácia központjainak nyújtott támogatás – egyenesen – „erkölcstelen”. A szövetségi elnök – hasonlóképpen a levitézlett liberálisokhoz – csupán akkor kezd erkölcsről beszélni, amikor nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok. Példának okáért: amikor az RMDSZ potentátjai rátették kezüket a státusirodákra, amelyeket – eredeti céljuktól eltérően – az elmúlt években tulajdonképpen kampánygépezetként használtak, továbbá a Medgyesy-Gyurcsány-kormányok „barátságának” köszönhetően ellenőrizetlenül és saját céljaikra, klientúrájuk építésére osztogatták a magyarországi közpénzeket, akkor sem az erkölcs nem jutott eszébe, sem pedig az, hogy „veszélyes és ostoba játék” volna a kizárólagosságra törekvő erőpolitika.
Ezekben a napokban sokaknak megegyezik a véleménye abban, hogy Mubarak elnöknek nem kellett volna megvárnia, amíg a népakarat távolítja el székéből. Ugyanígy nagyőszödi Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellett volna a hatalomból. még mielőtt a lerombolt ország népe meneszteni volt kénytelen. Ebben a viszonylatban Markó Béla még idejében köszönt le az elnökségről. Esetében a kérdés viszont ez: ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után – tehetjük fel a kérdést metaforikus értelemben. Alelnöke és elvtársai?! Mer ahogyan dolgok nálunk alakulnak, a kinevelt közvetlen munkatársa utódlásának lehetünk tanúi.
Láttuk, hogy Gyurcsány megbuktatásával az elsöprő erejű magyar nemzeti közakarat Orbán Viktort emelte az ország élére. Éppen ezért minden jóérzésű magyar ember számára elfoghatatlan, hogy Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányét , a rendszerváltó Fideszt és kereszténydemokrata szövetségesét Cs. Gyimesi-féle elvakult gyűlölködők ócsárolják. Annál is kevésbé jogosultak erre, mivel ők az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságait védelmezik. Bihari Napló (Nagyvárad)

Gyűlöletbeszéd
Egy magát jobboldalinak tartó – és megnyilatkozásaiban is markánsan az – régi újságíró barátom jegyezte meg nemrégiben, magánbeszélgetésben, egy Tőkés-közlemény kapcsán, hogy azt olvasva rájött, mi különbözteti meg a politikust az újságírótól. A politikus szövetségesei segítségére siet, bármi lenne is az éppen aktuális poltikai téma, míg az újságíró igyekszik elvonatkoztatni a szereplőktől, és magáról az esetről, a kijelentésről próbál saját véleményt alkotni és mondani.
Akkor Tőkés a médiatörvény kapcsán kelt Orbán Viktor védelmére, súlyos szavakkal marasztalva el azokat, akik támadni merészelik a magyar miniszterelnököt, köztük az immár EU-s bírálatok kereszttüzébe került jogszabályt elmarasztaló hazai és nyugat-európai közvéleményformálókat, értelmiséget, sajtót. Nem hagyva ki természetesen lapunkat sem az ördögtől való eszméket vallók sorából, lévén, hogy a volt püspök minden alkalmat megragad az Új Magyar Szó ócsárlására.
Nem történt ez másként tegnap sem, amikor újabb, Tőkés László aláírásával ellátott közlemény érkezett szerkesztőségünkbe. Ebben az RMDSZ „zárványideológusainak” nevezett Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos jelennek meg mint első számú közellenségek: előbbi a 168 Óra magyarországi hetilapban megjelent interjúja miatt, utóbbi az ÚMSZ-ben közölt írása miatt.
A gunyorosnak szánt, de elszomorítóan rossz szöveg szerint a fent nevezettek „önjelölt demokráciabajnokok”, akik „mára már teljesen elvesztették a mértéket, kritikájuk elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd”. Előbbi írás egyébként a magyarországi demokratikus berendezkedés halálát vizionálja, utóbbi pedig azt firtatja, a magyar költségvetési pénzen létrehozott úgynevezett demokrácia-központok valódi célja mennyiben a honosításra vonatkozó tájékoztatás, és nem bujtatott pártfinanszírozás a Tőkés-párt számára?
Kijut a „jóból” az RMDSZ-nek is, és elsősorban Markó Béla leköszönő elnöknek, akit Tőkés Hoszni Mubarak volt egyiptomi diktátorhoz hasonlít. Miközben az RMDSZ (!) EP-képviselője megállapítja, hogy „Markó Béla még idejében köszön le az elnökségről”, felteszi a kérdést: „ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után?”
Majd visszakanyarodunk szegény Cs. Gyimesi Évához, akiről megtudjuk, hogy „elvakult gyűlölködő” és a „168 órából” derivált „perc-emberke”, aki elvetemült módon „Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányát, a rendszerváltoztató Fideszt és keresztény-demokrata szövetségesét ócsárolja”. Végezetül az is világossá válik számunkra, hogy a Cs. Gyimesi-félék „az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságaikat védelmezik”...
„Gyűlöletbeszéd!” – sziszegi Tőkés László, a „jóérzésű magyar emberekhez” intézve gyűlölettől csöpögő szavait. Az emberi jóérzésre apellálok én is most, amikor arra kérem a jobboldali véleményformálókat, civileket, értelmiségieket (a politikusokat nem merem...): ne vállaljanak szolidaritást pusztán ideológiai alapon ilyen megnyilvánulásokkal. Régi jobboldali újságíró barátomat, a többi jobboldali újságíró kollégámat kérem: ítéljék el maguk is ezt a gyűlöletbeszédet.
És ne csak magánbeszélgetésekben.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nyilatkozat
Cs. Gyímesi Éva, az erdélyi magyar irodalmi és akadémiai élet közmegbecsülésnek örvendő nagyasszonya e hónap elején Magyarországon visszafordult az idő. Üzenet Erdélyből címmel rendhagyó interjút adott a 168 óra című hetilapnak. Hivatkozott szövegében – egyebek mellett – nem kevesebbet és nem mást állít, mint a következőket:
* Véleménye szerint „1989 óta sehol sem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó” – mondja a professzorasszony, hazánk jeles miniszterelnökét egyenesen Meciar, Fico, Slota és Kacinski „populista vezetőkkel” tartva egy sorba illőnek.
* Megítélése szerint az Orbán-kormány a magán-nyugdíjpénztárak államosításával „lényegében ugyanúgy járt el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén a közérdekre hivatkozva, egyszerűen elkobozták a földeket”.
* Lényegében a magyar nemzet létét kérdőjelezve meg, Gyímesi Éva a továbbiakban ekképpen fogalmaz: a Fidesz politikusai „folyton a »magyar emberek« nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség”.
* A riporter azon képtelen gondolatára rájátszva, mely szerint a jelen viszonyok között a magyarországiaknak – „a diktatúra elől menekülve” – netalán Romániában kellene „védelmet keresniük”, a kolozsvári írónő az anyaország rovására, összehasonlításképpen azt állapítja meg, hogy: „Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában”.
* Interjújában Gyímesi tanárnő „az úgynevezett Trianon-törvényt – egyenesen – demagógnak tartja”. Véleménye szerint „Magyarország mai kormánya… nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul – pedig – végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés”. (Kiemelések tőlem – T. L.)
Ha jól megnézzük, a Cs. Gyímesi Éva által megfogalmazottakat – mutatis mutandis – egykor akár maga Rákosi Mátyás, mostanság pedig akár Meciar vagy Slota is mondhatta volna. Az pedig már csupán a sors diszkrét iróniája, hogy ugyanezek a szólamok az aktuális kis-magyarországi balliberális rettegőkórus szájába is tökéletesen beleillenek.
Mindezekre ráadásképpen az már csupán „hab a tortán”, hogy ebben a szövegkörnyezetben a hírhedt „erdélyi másként gondolkodó” szerény személyemről azt állítja, hogy 1993-ban „román- és zsidóbérencnek” neveztem volna őt magát.
A „fasisztázással” és „antiszemitázással” végletesen elfertőzött posztkommunista és álliberális politikai diskurzus jelenlegi viszonyai között ennek az álságos minősítési kísérletnek a visszautasítását kiváltképpen fontosnak tartom.
Cs. Gyímesi Éva professzorasszony egyszerűen – hazudik. Soha senkiről nem mondtam, hogy „zsidóbérenc” volna, és magát a megjelölést is elutasítandónak tartom.
Sajnálatosnak ítélem, hogy jobb sorsra érdemes erdélyi irodalmárunk érvek híján az én befeketítésemmel próbálja pozicionálni és viktimizálni magát.
Kikérem magamnak, hogy antiszemita voltomat inszinuálja – és ezek után a legkevesebb, amit elvárok, hogy a nyilvánosság előtt bocsánatot kérjen tőlem, valamint a netalán félrevezetett zsidó – és román – testvéreinktől.
Apropo: Gyímesi Éva. Személyes formában vele a '90-es évek elején, Kolozsváron találkoztam, éspedig abban az időben, amikor a nagy nyilvánosság előtt – egyebek mellett – határozottan szembeszállt az erdélyi autonómia-politika meghirdetésével, valamint az önálló Bolyai-egyetem helyreállítására irányuló törekvésünkkel. Akkor és ott személyes kapcsolatunk azért szakadt meg, mivel én, a magam részéről elfogadhatatlannak, már-már megbocsáthatatlannak tartottam, hogy a posztkommunista román nacionalizmus tobzódásának a körülményei között ő Borbély Imre temesvári elvbarátomat és harcostársamat nem átallotta „gépfegyveres” nacionalista extrémizmussal megvádolni.
Az akkoriakból és az utóbbiakból is úgy tűnik, hogy a professzorasszony nemzet-fóbiában szenved, mely komoly kezelésre szorul. Ezt annál is nagyobb sajnálattal állapítom meg, mivel 1989-béli üldöztetéseim sötétlő korszakában az Ő erkölcsi támogatásának örvendhettem, amire mind a mai napig hálás szívvel gondolok vissza.
Nagyvárad, 2011. február 28.
Tőkés László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Két szólamban
Valószínű, aligha létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne szomorodna el, amikor Tőkés László Cs. Gyimesi Évának a magyarországi 168 órában megjelent interjújával kapcsolatos nyilatkozatát olvassa. Nincsen abban semmi titok, hogy Cs. Gyimesi Éva és Tőkés László más és más gondolati áramlathoz tartoznak, közös viszont mindkettőjükben az 1989 előtt Erdélyben oly ritka cselekvő ellenzékiség, amely a Temesvárról induló változás napjaiban is egyazon platformra állította őket.
Mindketten ott voltak az RMDSZ alapítói között, és az elmúlt másfél évtizedben különböző álláspontokról mindketten bírálták az RMDSZ vezetésének néhány olyan vonatkozását, amelyet a romániai magyarság szempontjából károsnak ítéltek meg. Cs. Gyimesi Éva nemegyszer figyelmeztetett a hatalomközelség veszélyeire, és érvelt a romániai magyar intézményépítés fontosságáért, a felszínes és gyors megoldások, a kampányközeli ígérgetések helyett.
Tőkés László helyzetteremtőnek nevezett politikájával pedig mindegyre olyan elszalasztott lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyet a megfontolva lépkedő RMDSZ nem ugyanígy értékelt. Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárként csak olyan önálló Bolyai-egyetemet tud elképzelni, amely képes a nemzetközi minőségi követelményekhez igazodni, a Partiumi Keresztény Egyetemet alapító Tőkés László viszont közösségi jelképnek tekinti az egyetem visszaállítását.
Cs. Gyimesi Éva rövid politikai pályafutás után visszatért az egyetemi élethez, Tőkés László viszont püspöksége mellett is a politika iránt kötelezte el magát. Társadalomszemléletük is meglehetősen különböző: a nemzetpolitikában gondolkodó Tőkés László számára a magyarság a társadalmi különbségeket elmosó kulcsszó, Cs. Gyimesi Éva viszont látja a társadalmat a maga többirányú tagoltságában, és abban hisz, hogy másképpen kell közeledni a különböző csoportokhoz és egyénekhez.
A politikusnak az a kézenfekvő, ha könnyen érthető és lehetőleg egyszólamú üzenetekkel fordul volt és leendő választóihoz, az alkotó értelmiségi viszont nem engedi meg magának, hogy ne a ráció talaján álló, egyéni hangot kövessen. Tőkés Lászlót és Cs. Gyimesi Évát tehát igen lényeges felfogásbeli különbségek választják el, és ezzel nincsenek egymagukban, hiszen a romániai magyarság soraiban többen, többféleképpen gondolkodnak, és teszik ezt úgy, hogy megfogalmazásaikban mértéktartó stílust követnek.
Cs. Gyimesi Éva a szóban forgó interjúban elmondta a maga véleményét Magyarország jelenlegi kormányának egész sor intézkedésével kapcsolatban, Tőkés László viszont a miniszterelnök barátjaként és eszmetársaként mindenekelőtt kötelességének érzi megvédeni a jelenlegi magyarországi kormánypolitikát, hiszen a nyilatkozat felépítésében nem a személyét érintő megfogalmazások a terjedelmesek.
A gondolkodásbeli különbségek elismerése a demokrácia sajátja. Ennek tagadása hová vezet?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

A demokrácia és a „központ”
Hogy a külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése - demokráciaközpont - súlyos önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, és ezek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés - „demokráciaközpont" - ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust" és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni". A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig - többségükben, úgy tűnik - manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát - ennek megfelelően - a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház II. vatikáni zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök - értékrendemnek megfelelően - a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig - alulról kezdve - az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat stb. önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak", decentralizációnak megfelelően.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb" párt sem, legkevésbé az állam. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket - például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag - közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről vagy kívülről, valamely „centrumból" várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokráciaközpont" elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Vagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
Cs. Gyimesi Éva, Élet és Irodalom

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész és irodalomtörténész
Életének hatvanhatodik évében elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista. Az elhunyt családja kedden megerősítette az MTI bukaresti irodájának, hogy a professzor asszony Kolozsváron halt meg egy nappal korábban. A temetés időpontja egyelőre ismeretlen.
Cs. Gyimesi Éva Pulitzer-emlékdíjas publicista 1945-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1968-ban, 1994-től 1998-ig az irodalomtudományi tanszék vezetője volt.
A Ceauşescu-diktatúra idején az egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek. A kommunista rendszer rettegett titkosszolgálata, a Securitate ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Megfigyelési aktáját utólag maga Cs. Gyimesi Éva dolgozta fel és adta közre kötetben saját megjegyzésekkel ellátva. A Szem a láncban című könyv 2009-ben jelent meg.
Részt vett 1989 után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalapításában, 1994-től 1995-ig az RMDSZ országos magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét is betöltötte. Rendszerváltás után számos romániai magyar és magyarországi napilapban, folyóiratban jelent meg publicisztikája. Élete során számos kitüntetésben részesült, egyebek mellett 1991-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének díját, 1995-ben a Pro Cultura Hungarica díjat, 1996-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg. MTI
Erdély.ma

Cs. Gyímesi Éva halálára
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megdöbbenéssel és fájdalommal értesült Cs. Gyímesi Éva hirtelen és tragikus elhunytáról.
Halálával az erdélyi magyar közélet egyik jelentős gondolkodóját, a magyar tudományosság meghatározó személyiségét veszítettük el.
Cs. Gyímesi Éva az RMDSZ alapítója volt: 1989. december 23-án a kolozsvári magyar demokrata értelmiségiek kezdeményező csoportjának tagjaként aláírója a Hívó szó című kiáltványnak, december 25-én a szövetség Ideiglenes Intézőbizottságának, 1990 áprilisában pedig a szövetség Országos Elnökségének lett a tagja. Később egy ideig az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke is volt.
Irodalomtörténészként, oktatóként, egyetemi professzorként kiemelkedő életművet hagyott maga után: a diktatúra sötét éveiben magyar értelmiségiek, tanárok egész nemzedékeit nevelte fel, és mindvégig bátran, következetesen kiállt a demokratikus értékek és a magyarság ügye mellett.
Érdemeit 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2005-ben Joseph Pulitzer- emlékdíjjal ismerték el.
A társadalomszervezés szükségességéről így ír 1989 decemberében: “Ne várja senki, hogy meghívót küldjenek neki: vegyen részt ebben az önszervező társadalmi folyamatban, amelyet végre nem felülről irányítanak. Szükségünk van szabad, tehát saját ötleteiket, véleményüket, meggyőződésüket vállaló emberekre, akik szakmai, erkölcsi terheket vesznek magukra, hogy önmagukat és mindannyiunkat minél előbb a teljes értékű, szabad állampolgár rangjára emeljék.”
Cs. Gyímesi Éva ennek a gondolatnak a szellemiségében élt, alkotott és tevékenykedett.
Közössége iránti elkötelezettsége, hűsége, felelősségérzete példa marad mindannyiunk számára.
Az RMDSZ országos vezetősége nevében őszinte részvétünket fejezzük ki a gyászoló családnak.
Kelemen Hunor,
az RMDSZ elnöke
Markó Béla miniszterelnök-helyettes
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva nyelvész, publicista
Életének 66. évében hétfőn tragikus körülmények között elhunyt Cs. Gyimesi Éva. A kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista 1945-ben született Kolozsváron, 1968-ban végzett a BBTE Bölcsészettudományi Karán, majd 1994–1998 között az irodalomtudományi tanszék vezetője volt. A Ceauşescu-diktatúra idején egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek, a Szekuritáté ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Aktáját utólag ő maga dolgozta fel és adta közre kötetben, megjegyzésekkel ellátva (Szem a láncban című könyve 2009-ben jelent meg). 1989 után részt vett az RMDSZ megalapításában, ’94-ben és ’95-ben pedig a szövetség magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét töltötte be. Számos erdélyi és magyarországi újságban közölt írásokat, lapunk közvetlen munkatársa volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Cs. Gyimesi Éva halálára – Balázs Imre József: A rálátás igénye
A diktatúra léttapasztalatainak feldolgozása foglalkoztatta, ehhez kapcsolódtak tervei, hogy a nagyközönség számára is érthetővé tegye azt a világot, amelyben életének nagyobbik része eltelt.
Amikor 2009-es kötete, a Szem a láncban megjelent, a Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába alcímet kapta. Nem a leleplezés, hanem a megértés, megértetés szándéka vezérelte, hiszen végső soron valami érthetetlennel szembesült 1989 előtt, amit csak a megszokás tehetett valamennyire érthetővé, miközben természetesen botrányosan érthetetlen volt az egész. Utolsó napjaiig foglalkoztatta az elképzelés, hogy az időközben teljesebb formában előkerült követési dossziéjának tanulságait hogyan lehetne a legmegfelelőbb formában a közös tudás részévé tenni.
Gyimesi Éva nem volt a belenyugvások és a megszokás embere, a rálátást igényelte, önmaga és önmagunk külső szemmel nézését, azt a tárgyilagosságot, amely egy valós kép kialakítását tette volna lehetővé. Ezért vált lázadóvá, disszidenssé politikai értelemben az 1980-as években. És ugyanezért váltak leginkább szakmai jellegű irodalomtörténeti, értelmiségtörténeti munkái is vita tárgyává már a hetvenes évektől kezdődően.
Tisztánlátási igénye, kivételes intellektusa és szakmai tájékozottsága lehetővé tette számára, hogy rendkívül fontos ideológiakritikai munkát végezzen el az erdélyi magyar értelmiség szerepértelmezései kapcsán. Legkiemelkedőbb műve ebben a tekintetben a Gyöngy és homok című, nyolcvanas években elkobzott kéziratú esszé, amely végül a kilencvenes évek elején látott napvilágot, és a transzszilvanizmus ideológiáját vizsgálta kritikai nézőpontból. Az az érzékenység ugyanakkor, amely az említett, sokak által mítoszrombolónak érzett tárgyilagossággal párosult műveiben, kiszolgáltatottá tette őt a félreértésekkel, meg nem értésekkel szemben.
Közel másfél évtizeddel ezelőtt egy gyűjteményes kritikakötete kapcsán figyeltem fel egy furcsa paradoxonra, amelyet A nonsalansz esélye című írásomban próbáltam érzékeltetni. Akkortájt, amikor a kilencvenes években tanítványaiként hallgathattuk előadásait a kortárs erdélyi irodalomról, jól érzékelhető volt vonzódása a játékos, ironikus, friss látásmódú szövegekhez. Ez tűnt fel a Kritikai mozaik című kötetének szövegei kapcsán is. Jól látta annak tétjét, hogy az erdélyi magyar értelmiség megtalálja a kivezető utat az önmagukat tragikusnak és mozdíthatatlannak mutató identitásképletekből.
Erejéhez mérten támogatta, értelmezte is ezt az irodalmi és elméleti vonulatot. A paradoxon lényege az volt, hogy Gyimesi Éva a nonsalanszról beszélt, annak fontosságáról (hogy tehát tudjuk figyelmen kívül hagyni körülményeinket, meghatározottságainkat, mert azok nem mindig objektíve adottak), a nonsalanszról beszélt tehát, de nem a nonsalanszból. Egész munkásságával szerette volna megteremteni a körülményeken való felülemelkedés lehetőségét, miközben ő maga mindvégig nagy felelősségtudattal, hangsúlyosan az erkölcsi tudás szótárán keresztül szólalt meg. Egyik fontos példaképe ebben Makkai Sándor volt, akiről kitűnő, nagy hatású tanulmányt is írt.
Mostanra lezárult életműve egy szuverén, kivételes képességű gondolkodó teljesítménye. Teremtett világ című, nyolcvanas években publikált irodalomelméleti bevezetőjét irodalom szakos hallgatók sok-sok generációja használta a teljes magyar nyelvterületen. Jól példázta azt az attitűdöt is, hogy a körülményeknek nem szabad behódolni: szakmai teljesítményként kitűnően megállta a helyét magyarországi, vajdasági egyetemeken is. Szilágyi Domokosról írt, 1990-ben megjelent monográfiája, az Álom és értelem mindmáig az egyetlen összefoglaló mű a költő életművéről, ítéletei, irodalomtörténeti meglátásai két-három évtized távlatából is frissnek, problémaérzékenynek mondhatók.
Gyimesi Éva értelmiségi habitusa, szakmai kompetenciája hiányozni fog a világból. Könyvei révén azonban megteremthető a mindenkori dialógus az életművével.
Nyugodjék békében. 
Balázs Imre József 
A szerző a Korunk főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Gyimesi Évától
Amikor a tragédia okozta döbbenet elmúlik, és tompul a bűntudat, hogy milyen keveset tettünk érte, hogy mennyire nem háláltuk meg a munkáját, a tudását, a tanítását, a féltését, az emberségét, akkor majd lexikonokba zárják, életét és munkáit hosszú tanulmányokban, kötetekben fogják méltatni, elemezni. Szeretni fogják, és „szentté” avatják. Kanonizálják a kanonizátort: Cs. Gyimesi Évát.
Félő azonban, hogy egyáltalán nem értik majd meg, sőt, félreértik, aztán pedig szem elől tévesztik, amit sokunk tanára számunkra, erdélyi magyarok számára jelentett. Mert bár alapművei – a Teremtett világ, a Gyöngy és homok, a Honvágy a hazában, a Kritikai mozaik, a Szem a láncban meg a többi – a könyvtárpolcon sorakoznak, az előadások varázsa elszáll, a le nem írt szavak elvesznek, kihullnak az emlékezetekből, és nem lesz kapaszkodó, mert érték-szószedetét, a „végső értékek” szócikkekbe sűrített tárát már nem fejezte be, nem tette le iránytűként az asztalunkra.
Ki emlékszik majd arra, hogy csodálta a házát magával hordozó csigát, bolygótársnak titulálva tisztelte a gyönge fűszálat, őszintén és mélyen hívő ember volt, s kozmikus víziót épített magában a világról, a párhuzamosan létező univerzumokról? Hogy elbűvölte őt az információ tudománya, a fizika, a matematika? Hogy gyönyörűen rajzolt, csodálatosan varrt, és hogy a természet megszámolhatatlan sok más talentummal is megáldotta. Kinek lesz ez fontos ebben az egyre agresszívebb és napról napra türelmetlenebb világban, amelyben a hiábavalóságoknak jóval nagyobb az értéke minden másnál, amiben ő igazán hitt? Ki emlékszik majd arra, hogy a nagy sunyítás idején a fájdalmasan kevesek egyike volt, aki a bőrét a vásárra vitte, s ott is állandóan a kezében szorongatta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Megkerülhetetlenül nagyot az irodalomtudományban alkotott, de érték-, arány- és mértékrendjének alappillérei mindörökre a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás maradtak. A múlttal történő őszinte szembenézést követelte, elítélte az erőszakot, demokratikus országot és érdekvédelmet álmodott, gyógyítani akarta a világ mindenféle fájdalmát. Meglátta az embert a hajléktalanban, a lecsúszott szegényben, csodálattal nézett a vízszerelőre, az órásmesterre, a sarki zöldségárusra. Eközben szünet nélkül és egyre nyugtalanabbul vágyott a megértésre, a szeretetre, az elismerésre. Csakhogy ezek elillantak előle, még azon ritka pillanatokban is, amikor véletlenül karnyújtásnyira kerültek.
Tudta, hogy szókimondásai okán egyesek neheztelnek rá, s gyűlölik olykor, hogy az emberek nem tűrik el az igaz bírálatot. Úristen, milyen sokszor megalázták, megrágalmazták, megfenyegették, kiátkozták innen-onnan! Még azok is, akiknek a felebaráti szeretet hirdetése lett volna a legfőbb dolguk… Felháborodással, félelemmel, szorongással, majd rezignálással reagált a támadásokra, de továbbra sem engedett az elveiből. Pedig rendre becsapódtak előtte az ajtók, kellemetlenné vált az igazával, elviselhetetlenné az őszinteségével, a racionalitásával, a rátartiságával együtt. Kicsinyes és szégyenteljes bosszút forraltak ellene: mert igaza volt, mert nő volt, mert nonkonformista volt.
– Egyetlen férfi volt közöttünk: Gyimesi Éva! – mondta évekkel ezelőtt találóan egyik irodalmár pályatársa, amikor az 1989 előtti és utáni korszakok utóbb gombamód szaporodó hőseiről és ellenállóiról szó esett. Igaza volt.
Csakhogy a szégyenletesen elvesztett bátorságunk és becsületünk megmentőjének közöttünk bűnjelként megélt jelenléte egyre többeket és egyre jobban zavart. A végén – hogy végzetesen nagyot rúgjanak bele – azt is elvették tőle, amihez a legjobban ragaszkodott: a tanítás lehetőségét. Szemforgató módon megfosztották konzulens professzori állásától is, majd hűvösen közölték vele, hogy doktoranduszait, ha ragaszkodik hozzá, ingyen is taníthatja.
És Gyimesi Éva ezt tette. Tanított – az utolsó napjáig. A művei mellett a sok száz tanítványában él tovább, akiknek szakmai fejlődését meghatározó módon befolyásolta, és akiknek a gondolkodását kibontakozni és szárnyalni segítette. Akik miatt érdemes volt elviselnie a testi és a lelki törődöttséget. Akik éltették. Akik motiválták őt, hogy a világ fájdalmát tovább cipelje magával.
Amíg hétfőn meg nem értette, hogy nincs tovább. A professzorasszony akkor elköszönt. Fájdalmas búcsú, remélem, hogy egy jobb világba költözött.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Gyászhír
„Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38–39)
Megrendült szívvel tudatjuk, hogy szeretett édesanyánk, CS. GYIMESI ÉVA irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi professzor 2011. május 23-án, életének 66. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt Kolozsváron.
Temetése május 28-án, szombaton 13 órakor lesz a Házsongárdi temető nagykápolnájából.
Kérjük, akik tiszteletüket szeretnék leróni a sírnál, egy szál fehér virágot hozzanak magukkal. GYÁSZOLÓ GYERMEKEI: ZSUZSA ÉS PÉTER.
Szabadság (Kolozsvár)

Éva
Lelki, erkölcsi, szellemi szenvedésének vetett véget egy nagyszerű ember. Mielőtt azonban elhagyta volna a világot – a világ hagyta el őt. Mert körülvette megátalkodottsággal, hazugsággal, mocsokkal, s neki látnia kellett, hogy mennyi minden megy rossz irányban annyi remény után.
Ezt a kivételesen erős embert, aki – emlegette néha – gyermekkorától a munka és a vallásos hit fegyelmében nőtt fel, gyengévé tette érzékeny idegrendszere és a gonosz elfogadásának képtelensége. De ebben az érzékenység és kényszeresség meghatározta gyengeségben rejlett sokszor az ereje is. Nem a mindennapok sűrűsödő gondjai viselték meg annyira (bár azok is, mint mindannyiunkat, és neki volt része belőlük bőven), hanem inkább a világ csúf menete: az, ami itt és most történik, ott és ezután már mindig történni fog – mondhatni, a mi kis rommagyar korszellemünk. Az, hogy látta: az ember sárkányfogvetemény.
Jó ideje az írás teendői, az írással kapcsolatos tervei tartották életben. Kultúránk a magyarul legszebben, legpontosabban író, mélyre hatoló gondolkodású és elragadó stílusú, meghatározó személyiségeinek egyikét veszítette el vele. És egy örök tanárt, a maga kifogástalan szakmai és erkölcsi habitusával.
Végső tette is, a feladás: a bele nem törődő emberé. Megsemmisítette önmagát, mielőtt megsemmisítette volna őt fennkölt és dölyfös percemberek durvasága. (Ahogyan zseniális Marcus Aurelius-értelmezésében írta: akik a hatalmi gőg bűvöletében képtelenek az „El ne császárosodj!” normális emberi parancsa szerint élni.)
Mielőtt a világ végleg elhagyta volna őt – elhagyta ő a világot. Megkímélve attól, hogy szenvedése tovább növelje az összegyűlt mérhetetlen fájdalmat. Így vált a szenvedés vértanújává.
Elment egy kivételes ember. Munkatársunk volt, a minőség és a siker garanciája. Jobban szerettük, mint éreztettük vele. És jobban hiányzik máris, mint gondoltuk.
Cs. Gyimesi Éva
Irodalomtörténész, -kritikus, egyetemi tanár. Kolozsváron született 1945. szeptember 11-én, ugyanott hunyt el 2011. május 23-án. 1968-ban szerzett diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán.
1968–1971 között gyakornok az egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékén, 1971– 1977 között tanársegéd a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken, 1977–1989 között ugyanott adjunktus, 1990-től 2008-ig professzor, 2002-től konzulens professzor, doktorátus-irányító.
A filológiai tudományok doktora (1977, Kolozsvár), a szegedi József Attila Tudományegyetem díszdoktora (1995). 1993-tól egy ideig tagja a BBTE szenátusának, ugyanabban az évben létrehozza Kolozsváron a Collegium Transsylvanicum Alapítványt, annak keretében pedig Románia első specializált egyetemi szakkollégiumát, az irodalomtudományi jellegű Láthatatlan Kollégiumot. 1994–1998 között a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője.
A diktatúrában markáns ellenzéki értelmiségi, 1989-ben a kolozsvári Magyar Demokrata Tanács egyik alapítója, az RMDSZ alapító tagja, majd oktatásügyi alelnöke (1994–1995), a romániai Soros Alapítvány Kuratóriumának egyik első tagja, több kiadvány szerkesztőbizottságának tagja.
Munkái közül: Mindennapi nyelvünk (1975), Találkozás az egyszerivel. Kísérlet mai líránk értelmezésére (1978), Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba (Bukarest, 1983, Budapest, 1992), Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek a romániai magyar irodalomban (1990), Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése (1991), Honvágy a hazában (1993), Kritikai mozaik (1999), Szem a láncban (2009).
Kutatási területe: stíluselmélet, -történet, 1973-tól az irodalomelmélet és a romániai magyar irodalom. Elismerései közül: Ius Humana (emberjogi díj, Amszterdam, 1990), a Ponkkala Alapítvány díja a kisebbségi kultúráért (Helsinki, 1990), a Romániai Magyar Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának díja (1991), Pro Cultura Hungarica (1995), Soros Alkotói Díj (1996), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1996), Széchenyi Professzori ösztöndíj (1997–2001), Pulitzer Emlékdíj (2005).
Új Magyar Szó (Bukarest)

Búcsú Gyímesi Évától
Éva kissé lehajtott feje sosem a megalázkodás jele volt, sosem a szégyené. És azt sem jelentette, hogy megadja magát. Ha így láttad, tudtad, hogy most átgondol, megfontol, és tulajdonképpen erőt gyűjt ahhoz, amit tennie kell. Ahhoz, amiről úgy gondolta, környezetének is kötelessége vállalni. Tekintetével ilyenkor hosszan nézett a semmibe, és tudtad, hogy most készül a következő lépésre. Hisz mindig van következő lépés, adta tudtodra rövidesen. Olyan lépés, amely nem követi a járt utakat. Olyan lépés, amely nem szorít be a sorstalanságban öntudatlanul menetelők hosszú sorába.
Tanárként nem csupán irodalmi ismereteket tanított, hanem a kortárs világ szemlélésének és értelmezésének módját. És valahogyan úgy tudta ezt csinálni, hogy közben erkölcsi példát szolgáltatott. Olyan időkben tanított egyenes gerinccel lépkedni, amikor kockázatos volt felegyenesedve járni.
Bátor asszony volt, egyenesen vakmerő. Nemcsak gondolkodásában, szakmai magatartásában, hanem közéleti vállalásaiban sem tűrte a megalkuvást. És vakmerőként mégis mindig ismerte a kis lépéseket is, a figyelmes gyűjtést, az apró világok teremtésének nagyszerűségét, az odahajlás művészetét. Meglátni a lüktető életet, a gondolat csíráját, a hallgatás éthoszát.
Szeretném azt hinni, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ennek a tudásnak a birtokában volt, hogy halálával nem pusztul el örökké a meg nem alkuvás, az odaadó tanárság, a szigorú szakmaiság, a szeretetteljes figyelem, a mindenre nyitott közéletiség. De ha így is van, elveszítettünk egy igaz embert, egy mindennapiságában is nagyszerű embert. Nyugodjék békében.
Sok más tanítványa nevében is,
Ungvári Zrínyi Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Cs. Gyimesi Éva halálára
Évtizedeken keresztül egy abszurd világban élt az ember itthon, Erdélyben, de a tágabb hazában, Közép- és Kelet-Európában is, ahol próbálták belesulykolni, hogy a természetellenest kész legyen már-már természetesnek, a rabságot szabadságnak, az észellenest ésszerűnek elfogadni. De az aztán mindet felülmúlja, hogy éppen a hírhedt román kommunista titkosszolgálat készített például olyan szellemi “kisportrét” egyik megfigyelt célszemélyéről, amelyet nem nehéz hitelesnek elfogadnunk ama rendszer bukása után sem.
”Akcióiban Cseke Éva kiváltképpen fanatikus és kitartó. Ismeretségi körében (...) nemegyszer kifejtette nacionalista nézeteit, rámutatva arra, hogy nem riad vissza semmilyen erőfeszítéstől, és minden fizikai és szellemi képességét alárendeli a magyar ügyért való küzdelemnek. Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa” – írták ama félelmetes hivatalban egy szigorúan bizalmasnak minősített összefoglaló jegyzetben.
Ehhez a hiteles “kisportréhoz” mindössze (?) azt kell hozzáfűznünk, hogy ez nem méltatás volt, hanem egy vádként használt hivatalos irat 1988-ból Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, nagyhatású egyetemi oktató ellen. A nyolcvanas évek egyik legnevesebb hazai magyar ellenzékije eljutott abba a stádiumba, amikor már környezetét is arra biztatta – tanúsítja egy lehallgatási jegyzőkönyv –, hogy “kiutat kell találnunk a félelemből, mert az emberek demoralizálódnak, és a félelemmel magunkat is megalázzuk. Tennünk kell ez ellen, mindenkinek ki kell irtania magából a félelmet.”
Cs. Gyimesi Éva különben tényleg azt tette, amivel a bukott rendszer elnyomó szervei vádolták, vagyis a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartását szolgálta írástudóként és tanárként. Ezt akár személyes élménnyel, egyetlen epizód felidézésével is alátámaszthatom. 1972 őszén, az akkori elsőéves egyetemi hallgatóknak tartott első szemináriumán Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levelét (A magyar nyelv helye a földgolyón) mutatta be, pontosabban olvasta fel. Ezzel tulajdonképpen a magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint “mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben “szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek... Elmondhatom, az egyetemi stúdiumok kezdetének legemlékezetesebb eseménye volt ez a szeminárium az egykori diák számára.
Most, amikor életének 66. évében eltávozott közülünk Cs. Gyimesi Éva, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ezután immár Őt is szellemi nagyjaink közt idézhetjük a magyar irodalom és kultúra nemegy kérdésében, mint egykor idézte Ő diákjainak Kosztolányit.
Nem egészen fél évvel ezelőtt, a Szent estén az Ókeresztény áldással köszöntött, most viszont ennek két sorával – fájdalom! – már csak az Ő emlékére kérhetek áldást:
Az Úr legyen fölötted,
Hogy áldás szálljon rád!
Nyugodj békében, drága Éva!
Borcsa János
Kézdivásárhely, 2011. május 26.
Népújság (Marosvásárhely)

Örök nyugalomra helyezték Cs. Gyimesi Éva professzort
Számos hazai és magyarországi tisztelője, barátja, kollégája kísérte utolsó útjára szombaton a kolozsvári Házsongárdi temetőben Cs. Gyimesi Éva nyelvészt, irodalomtörténészt, ember- és polgárjogi harcost.
A professzor a múlt hét elején hunyt el tragikus körülmények között. Az 1989 előtti kommunista rendszerben az ellenzéki értelmiség egyik meghatározó alakja volt, az 1989. decemberi változások után közéleti és politikai szerepet is vállalt.
Krónika (Kolozsvár)

Eltemették Cs. Gyimesi Évát
Eltemették szombaton a kolozsvári Házsongárdi temetőben Cs. Gyimesi Éva nyelvészt, irodalomtörténészt, ember- és polgárjogi harcost, aki a hét elején hunyt el tragikus körülmények között. Koporsójánál Jakab Gábor római katolikus pápai káplán imádkozott, és Horváth Levente református lelkipásztor, valamint Berszán István docens, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékének vezetője mondott búcsúbeszédet. Jakab Gábor felolvasta az elhunyt 1984-ben készített végrendeletét, amelyben leszögezte: semmije nincs, csak a lelkéről rendelkezhet, végakarata pedig az, hogy a katolikus egyház szertartása szerint temessék el. Berszán István közölte: nemsokára kiadják a tudós 65. születésnapjára készült emlékkötetet. A neves professzort utolsó útjára számtalan barátja, kollégája és tanítványa, továbbá Erdély és Magyarország számos településéről érkezettek kísérték el.
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bizonyosság és kétely
Kövek a Szamosban
Tamás Gáspár Miklós
Gyimesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt.
Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceauşescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek.
Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is.
„A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyimesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának –, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról.
A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyimesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna.
Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyimesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceauşescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyimesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyimesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig. Gyimesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyimesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége.
A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik.
A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyimesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket.
A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyimesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt.
Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
A másság poklai
Bíró Béla
Nem hiszem, hogy a világháborút követően volt még erdélyi magyar értelmiségi, aki pedagógusként, tudósként és közíróként olyan mély nyomokat hagyott volna a hatvan év alatti nemzedékekben, mint Cs. Gyimesi Éva. Tanítványainak és olvasóinak többsége ma is úgy véli, hogy jószerével minden, ami személyiségének, emberi tartásának, szakmai ismereteinek végső formát adott, tőle származik. Egyik tanítványa e-mailjéből idézek: „Borzasztó fájdalmat érzek, mert számomra továbbra is ő volt a legnagyobb...”
Éva már a Ceauşescu-rezsimmel való szembehelyezkedést megelőzően legendává vált. Azzá tették irodalmi elemzései, a Teremtett világ című könyve, amely az irodalom elméletének a korábbiaktól radikálisan különböző, az irodalom sajátszerűségére koncentráló változatát tette a romániai magyar irodalomtudomány számára elérhetővé. Az irodalomtudomány alapproblémáit vaskövetkezetességgel és mély esztétikai intuícióval gondolta végig. Tehette, hiszen a formalista-strukturalista megközelítés hajlamaival is pontosan egybevágott.
A következetes végiggondolás szenvedélye vezetett el a rezsimmel való szembehelyezkedéshez is. Éva minden körülmények között mert és tudott más lenni. Sőt a másság iránti vonzalma fokozatosan szenvedélyévé vált. A fordulat előtt és után a romániai magyar társadalom áporodott kollektivizmusával is az egyén szabadságát és méltóságát helyezte szembe. Teljesen logikusan, hiszen a másság legtisztább formája az egyén, aki mindenki mástól különbözik.
Csakhogy ez a fajta másság ön- és közveszélyes létállapot. Annak a mámornak az élménye ugyanis, amely vele jár, szenvedélyként hatalmasodhat el a személyiségen. Aki különbözik, az – legalábbis szubjektíve – különb is. Igaz, Éva ebben is következetes maradt, keményen megdolgozott nem csak a különbségért, de a különbségért is.
Az ő számára nem volt elég elsajátítani egy pózt vagy szakmai zsargont, hogy máris különbbé válhasson, s aztán szánakozva tekintsen le azokra, akik a póztól idegenkednek vagy a zsargont nem beszélik. Mint sokan mások. Pontosan tudom, miről beszélek, magam is átestem ezen a fertőzésen. Persze nem mindegy, hogyan válunk „különbbé”. A modernitásnak erre is megvan a maga receptje: korszerűnek lenni mindenestől. Azaz rögeszmésen lépést tartani a „fejlődéssel”.
A lépéstartásnak ez az éthossza rendben is volna addig, amíg a fejlődés megkülönböztethető a hanyatlástól. Ha azonban a történelem a rációt, az egyetemességet, a humanizmust elutasító utakra téved, etikus ésszel követhetetlenné válik. A túlsarkított elméletekhez túlzásokra hajlamos elme szükségeltetik. Miközben továbbra is minden hit kérdése marad. Csakhogy a modernitás az összetartozó elveket sorra poláris ellentétekké feszítette. Melyekben nem lehet ugyan egyidejűleg hinni, de kell. Az ember sajnos csak abban hihet, amiben hisz. Secundum non datur.
Az a létállapot, melyben az embert sorsa arra kényszeríti, hogy a credo quia absurdum mélyebb racionalitását tagadóan egymást kizáró dolgokban higgyen, nemcsak bénító, de elviselhetetlen is. Effélére csak hitetlenek lehetnek képesek. Éva azonban hívő volt. És független értelmiségi, és érző nő és önmagát tökéletesnek akaró anya és feleség.
A kötelesség szerelmese. Ez adta személyiségének hasonlíthatatlan varázsát. De mert olyan szenvedéllyel hitt a közösségben, hogy egzisztenciáját is képes volt érte kockára tenni, az individualizmusban is hasonló szenvedéllyel kellett hinnie. Hogy aztán az acsarkodó politika fanatizmusokká züllessze őket. Létét ezért érzékelhette annyira elviselhetetlennek. Oly mértékig autonóm személyiség volt, hogy a kételyek súlya alatt folyton kifordult önmagából.
De korántsem azért maradt egyedül, mert a percemberkék magára hagyták, kevés ember van, akivel (határokon innen és túl) annyian és oly kitartóan és oly hiába próbáltak volna „együtt lenni”, mint ővele. Nem embertársai, a kor hagyta magára. Őt is, mint mindannyiunkat. A – szó szoros értelmében – észt bontó dilemmákkal. S mert különb volt mindenikünknél, ő képtelen volt szőnyeg alá söpörni őket. Lélekben legalábbis. Akárcsak kedvenc költője, Szilágyi Domokos.
Önmagát marcangolta szét.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Gyimesi Éva: A cenzúra a legjobb stiliszta
A pannon magyar értelmiségnek
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezlet keretében, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”. Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.” Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen. Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számba véve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk. Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, ami nem más, mint a kéziratok évekig tartó veszteglése a fiókokban, esetenként a Securitate általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel. És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte „Ahogy lehet” rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek teljes feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér... Egy meditációt, testvéreim.
(Az írást nem sokkal halála előtt küldte szerkesztőségünkbe Gyimesi Éva.)
Élet és Irodalom,