Nem lesz roma emléknap
Elutasította tegnap a szenátus azt a törvényjavaslatot, amely a romák felszabadításának emléknapjává nyilvánította volna február 20-át. A törvényjavaslatot Nicolae Pãun, a Pro Európa Romapárt képviselője nyújtotta be. A felsőház emberjogi bizottsága még kedvezően véleményezte a javaslatot, ám a szenátus 37-13 arányban, 12 tartózkodás mellett leszavazta azt. A javaslat értelmében az oktatási tárcának be kellett volna vezetnie az iskolai tantervbe a cigányok romániai rabszolgaságának időszakát.
Emellett a minisztériumnak, valamint a helyi önkormányzatoknak saját forrásból kellett volna nyilvános megemlékezéseket és egyéb, kapcsolódó kulturális rendezvényeket szervezniük az emléknapon. A tervezet vitája során Puiu Hasotti, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora arról beszélt: bár egyetlen nemzet vagy nép ellen sem érez ellenszenvet, nemmel szavaz a jogszabályra. Ezt követően arról kezdett értekezést, miért is nem pejoratív vagy sértő a cigány megnevezés használata. A politikus rámutatott: a szó a bizánci időkből származó görög kifejezés, ami annyit jelent, mellettünk élő idegen. Azt is hozzátette, hogy ugyanez a megnevezés a magyar, a német, a francia, a portugál és a spanyol nyelvben is létezik. Éppen ezért úgy vélte, Ion Iliescu államfősége idején a parlament hibát követett el, amikor megszavazta, hogy a közösség hivatalos megnevezése a továbbiakban cigány helyett roma legyen. Hasotti rámutatott, a történelmi hagyomány szerint egyetlen nemzetet sem kell másképp megnevezni csak azért, mert ezt akarja.
Ezt követően azt próbálta elhitetni a hallgatósággal, hogy a románok nem felelősek a két román fejedelemségben élő cigányság rabszolga sorba vetéséért. Mint kifejtette, a cigányok a 13. században, a tatárjárás idején érkeztek Románia területére, ezek rabszolgáiként. Sőt szerinte olyan esetek is ismertek, amikor maguk a cigányok kérték, hogy rabszolgaként szolgálhassanak, mikor nem tudták visszafizetni adósságaikat. Ekkor tért rá a kezdeményezés bírálatára, amelynek alapjául nyelvészeti kérdéseket kezdett boncolgatni. Álláspontja szerint a romák felszabadításáról való megemlékezésről esik szó, miközben cigányokat szabadítottak fel. Emellett a megemlékezés kifejezés használatát is bírálta, mondván: ehelyett az ünneplést kellett volna használni, hiszen a pozitív dolgokat megünnepelni szokás, megemlékezni a negatív eseményekről szoktak.
Radu Berceanu, a Demokrata-Liberális Párt szenátora emlékeztetett: a cigány megnevezés módosítása az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének határozata alapján történt, amely azonban nem nyugszik tudományos alapokon. Románia ugyanakkor azért ültette gyakorlatba az új megnevezést, hogy megtegye az első lépéseket az európai uniós csatlakozás felé. Ugyanakkor ő is megerősítette: nem lehet romafelszabadításról beszélni, mivel nem a romákat szabadították fel, hanem a cigányokat.
Cigány rabszolgaság: román specialitás Európában
Európában egyedülálló módon a román fejedelemségekben a cigányok nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt. Nyugati szerzők elsősorban gazdasági okokra vezetik vissza a cigányok rabszolgasorba vetését. Fraser angol történész szerint a 14. század végén a fejedelemségek közvetítő kereskedelmi jelentősége háttérbe szorult, csökkentek a kolostorok és a bojárok bevételei, s a cigányok értékes mesterségek birtokában (patkolókovács, lakatos, bádogos) jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Nomád életmódjuk miatt nem voltak megbízhatóak, ezért munkaerejük biztosítása végett szolgasorba vetették őket, s kijelentették, hogy minden olyan cigány, aki nem tartozik valamilyen úrhoz, az állam tulajdona.
A rabszolga-tulajdonosok érdekeit drept þigan, azaz „cigányok fölötti jogok” védték, melyek teljhatalmat adtak nekik rabszolgáik felett. Viorel Achim román történész szerint a rabszolgaság már létezett a fejedelemségek létrejöttét megelőzően is, mivel az ezredfordulót követő évszázadokban a kelet-európai népek körében szokás volt pogány hadifoglyaikat rabszolgaként tartani. A rabszolgatartás hagyományát a románok közvetlenül a tatárok társadalmi rendszeréből örökölték. Mikor a cigányok a fejedelemségek területére érkeztek, a rabszolgaság ott már működő intézmény volt. A helyi társadalomtól eltérő jövevényekkel úgy bántak, mint a szintén idegen tatárokkal, s miután ez utóbbiak beolvadtak, a cigányok lassan „kisajátították” ezt a társadalmi intézményt.
Ezt jelzi, hogy a 16. századra a cigan szó egyenlő lett a rabszolgával. Az egyre erősödő külső és belső nyomás hatására a moldvai államtanács 1855. december 22-én megszavazta „a rabszolgaság megszüntetéséről, a megváltás szabályozásáról szóló és a felszabadított cigányok adózását előíró törvényt”, melyet Petre Mavrogheni és Mihail Kogãlniceanu dolgozott ki. Ezt követően 1856. február 20-án kihirdették a „Havaselve fejedelemség törvénykönyve az összes cigányok felszabadítására” nevezetű törvényt. A felszabadított rabszolgák volt tulajdonosainak az állam kárpótlást fizetett, ugyanakkor letelepedési kötelezettséget írtak elő a még nomád cigányok számára. Megközelítőleg 250 ezer embert emeltek jogi szempontból az ország(ok) polgárainak sorába.
Forrás: toriblog.Blog.hu. Krónika (Kolozsvár)

Határ menti lobbi sztrádáért
Mivel a jövő héten első olvasatban már a kormány elé kerül a 2011-es állami költségvetés tervezete, Cornel Popa szenátor, a Nemzeti Liberális Párt Bihar megyei szervezetének elnöke szükségesnek tartotta, hogy több megyére, sőt az országhatáron túlra is kiterjedő figyelemfelkeltő akcióval sürgesse a végrehajtó hatalmat az észak-erdélyi autópálya megépítésének finanszírozására. A régióbeli fejlesztésre vonatkozó igényt nyomatékosította, hogy Hajdú-Bihar megyei fideszes képviselők is a kezdeményezés mellé álltak. A Berettyószéplakon végződött túrát egy fórum követte, amelyen a résztvevők közös nyilatkozatban szólították fel a kormányt (a bukarestit és a budapestit is) a sztrádák megépítésére.
A Berettyószéplaki Ipari Iskolacsoport szépen rendbe tett díszterme adott otthont az észak-erdélyi autópálya ügyéről szervezett fórumnak, amelyen Hajdú-Bihar, Szilágy és Bihar megyei törvényhozók – fideszesek, RMDSZ-esek és liberálisok –, önkormányzati képviselők, polgármesterek alpolgármesterek vettek részt. Közvetlen tájékoztatást kaphattak a dolgok (szó szerinti) állásáról a kivitelező Bechtel cég projektmenedzserétől, Michael Swinfordtól, a Bihar megyei szakaszt felügyelő Anamaria Savától, illetve az államot megrendelőként képviselő Országos Autópálya és Országút Társaság kolozsvári székhelyű területi igazgatójától, Ion Pantelimontól. Biharból a főszervező Cornel Popa mellé felsorakozott a megyei önkormányzat szintén liberális elnöke, Radu Ţîrle és alelnöke, Dumitru Voloşeniuc, Nicolae Jolţa ugyancsak NLP-s parlamenti képviselő; az RMDSZ-t egyedül Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök képviselte, míg Szilágyból Fekete Szabó András szenátor és Seres Dénes képviselő már a terepen, a széplaki viaduktnál csatlakozott a Váradról indult társasághoz. Ott volt még Tiberiu Marc, Szilágy megye tanácsának elnöke és helyettese, Cristian Ionescu, továbbá Zilah polgármestere és city managere, illetve Bihar megyei illetőségű Adrian Miroslav Merka, a Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének parlamenti képviselője. A határ túloldaláról Vitányi István fideszes képviselő és kollégája, egyben Püspökladány polgármestere, Arnóth Sándor, továbbá Muraközy István berettyóújfalui alpolgármester vett részt a találkozón.
Minden részvevő egyetértett abban, hogy a térség gazdasági fejlődését nagyban segítené, ha elkészülne az autópálya. A Boc-kabinet 2008 óta 569 milliót költött erre a sztrádára, ám nem a partiumi részre, mert itt – a széplaki viadukt kivételével – leállt a munka, és lassan a természet visszafoglalja a tőle elhódított területet. Erről „pályabejárásunk” alkalmával meggyőződhettünk. Popa szenátor hosszas utánajárással bebocsátást nyert a látogatók számára a Bechteltől az amúgy üres, de szigorúan őrzött munkatelepre, így Bisztraterebes határától Dólyáig a majdani autópályán gurulhattunk. A tömörített földes-kavicsos útalapon véges végig kiütközött a gyom, akár ki is írhatnák, hogy az autópálya füvére lépni tilos. A kivitelező cég vezetőinek és egyéb notabilitások jelenléte ellenére a térség felvigyázásával megbízott, fekete sisakba, védőruhába, csizmába öltözött vagyonőrök zavaró közelségből követték konvojunkat fekete dzsipjükkel, és állták körül a csoportot egy-egy megállónál.
A pályatest elkészült szakaszán egyébként már meglátszik a természet munkája: a vasbeton pillérek rozsdásodnak, repednek, az esők mély patakmedreket vágtak a töltések oldalába, több helyen földcsuszamlás, suvadás látható, csapadékból vagy talajvízből tavacskák képződtek. Állítólag egy év alatt másfél millió euróba kerülne az állagmegőrzés, de a már szinte félig kész, Széplakig tartó útrész befejezéséhez százmillió euró kellene. A kormány nem ad pénzt, csak a széplak melletti, 1,8 kilométer hosszú viaduktot fejezik be az idén, az az út viszont magában haszontalan, hisz nem visz sehonnan sehová. A határt túloldaláról érkezett vendégek – kettejük az önkormányzati választási kampányban is fontosnak tartotta időt szakítani a rendezvényre – is elsősorban az összeköttetés megteremtését szorgalmazták, hiszen ez az egész térség érdeke.
Csak pénzkérdés – derült ki a fórumon a felszólalásokból, s az is világos lett: az viszont politikai döntés kérdése, hogy a meglévő kevés pénzt az ország mely vidékének fejlesztésére adják. A fórumon megfogalmazott közös nyilatkozatok aláírói ezt a politikai döntést szeretnék a mi térségünk felé hajlítani például azzal is, hogy a közeljövőben esedékes román–magyar közös kormányülés egyik témájának ajánlják a sztrádaépítés finanszírozását. Minden részvevővel együtt reméljük, a kezdeményezést tettek is követik.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Markó: Szükség van az RMDSZ-ben a változásra
Marosvásárhelyen ülésezett szeptember 25-én a Szövetségi Képviselők Tanácsa. Az ülés első napirendi pontjaként Markó Béla, az RMDSZ elnöke tartotta meg politikai beszámolóját, amelyben kifejtette, hogy demagógia lenne kilépni a kormányból a népszerűtlenség miatt. Markó szerint az RMDSZ azért vállalkozik folyton kormányzásra, mert programja a magyarság érdekképviseletének ellátására hivatott, amennyiben az RMDSZ valósan ott lehet a megyei és országos szintű döntésekben. A szövetségi elnök a decentralizáció fontosságára hívta fel a figyelmet, szerinte ennek az ősznek a legfontosabb célkitűzése a tanügyi decentralizáció véghezvitele, amelyet akár sürgősségi kormányrendelettel, akár kormányzati felelősségvállalással, de el kell fogadtatni. Külpolitikai célokról is szó esett, Markó elsősorban a Schengen-övezethez való csatlakozás fontosságáról beszélt.
A szövetségi elnök megismételte, az RMDSZ nem fogad el semmilyen további megszorító intézkedést, és a szociális háló további erősítését szorgalmazta: „Nem adunk igazat azoknak, akik szerint ebben az időszakban a szociális kérdések kevésbé fontosak. Igenis, éppen a válság-időszakban van szükség a szociális védelemre, nem szabad megengednünk, hogy a kisnyugdíjakhoz vagy a valóban indokolt szociális támogatásokhoz valaki is hozzányúljon” – hangsúlyozta.
Nem az a kérdés, hogy kormányon vagy ellenzékben kell lennie az RMDSZ-nek, a kérdés az, hogy jól kormányoz vagy sem. Ez az igazi alternatíva Markó Béla miniszterelnök- helyettes szerint. A fizetéscsökkentéssel kapcsolatosan a szövetségi elnök elmondta, hogy a 25 százalékos csökkentés december 31-ig érvényes, azonban ez nem azt jelenti, hogy januártól automatikusan minden fizetés az eredeti összegre emelkedik, hanem azt, hogy új szabályokat kell alkalmazni, az RMDSZ álláspontja pedig, hogy ezeknek a szabályoknak fizetésemelkedéshez kell majd vezetniük. A választási törvény módosítását is kezdeményezni fogja az RMDSZ úgy, hogy az arányos, átlátható jelölést és képviseletet ezáltal biztosítsa – mondta Markó.
Az RMDSZ X. kongresszusáról beszélve a szövetségi elnök elmondta, hogy február végén egy olyan szervezetet kell továbbvinni, amely a tekintélyét és a befolyását növeli a következőkben. „A tisztújítás 2011-ben van” – hangsúlyozta Markó Béla. „Szükség van az RMDSZ-ben a változásra, szükség van a program újragondolására, az alapszabályzat alapos átgondolására, és szükség van a személyi változásra. Szükség van, de nem minden áron. (…) Én magam támogatni fogom a változás gondolatát, és azt tudom vállalni, hogy az elkövetkező hetekben-hónapokban területi szervezetekkel, platformokkal, minden jelentős politikai tényezővel az RMDSZ-ben ezen dolgozunk, ezt elemezzük és konzultálunk ezekről a kérdésekről, hogy kialakítsunk egy víziót arról, hogy az RMDSZ-nek hogyan kell továbbmennie.” A szövetségi elnök elmondta, hogy személyi kérdésekről még nem kell beszélni, hanem formai, szervezési kérdéseket kell először tisztázni.
Frunda György szerint meggondolandó a koalícióban maradás
Frunda György szenátor a hozzászólások rendjén az ország helyzetének súlyosságát ecsetelte, majd hozzátette, szerinte a jelenlegi helyzetben nem azt kell tárgyalni, hogy jól vagy rosszul kormányoz az RMDSZ, hanem, hogy ilyen körülmények között vállalni kell a kormányzást vagy sem. „Az én gondolkodásomban arról kell beszélnünk, hogy meddig maradunk még kormányon. És azt hiszem, hogy most, amikor a költségvetés vitája elkezdődik a parlamentben, akkor ezt a döntést meg kell hozni.” Frunda azt kérte, ne a csúcsvezetés szűk köre, hanem az SZKT döntsön a koalícióból való esetleges kilépésről a jövő évi költségvetés elfogadása előtt. A szenátor lapunknak azt nyilatkozta, hogy amennyiben a jövő évi költségvetés előírja, hogy több adót fogadnak el vagy pénzügyi terhet, ha nem lesz benne gazdaságot stimuláló intézkedés, és a megszorítások miatt az állampolgárok továbbra is rosszabbul fognak élni, akkor felmerül a kérdés: érdeke-e az RMDSZ-nek ebben részt venni, és milyen következményei lesznek két év múlva az önkormányzati választásokon?
Levelet küldött a Brassai-líceum
Czika Tihamér, a Szabadelvű kör képviseletében felvetette a kérdést, hogy mi lesz azokkal az állami iskolákkal, amelyek egyházi ingatlanban székelnek. Czika felolvasta a Brassai Sámuel Elméleti Líceum vezetőségének nyílt levelét, amelyben az áll, hogy az iskola működtetése a János Zsigmond Unitárius Kollégium terem-visszaigénylései miatt lassan lehetetlenné válik. Az iskola Markó Bélához intézett nyílt levelében kérte, hogy keressen az RMDSZ megoldást a fennálló helyzetre. Arra kérték Markó Bélát, hogy látogasson el Kolozsvárra, közvetítsen a felek között, segítsen, hogy Kolozsvár e nagy múltú és hírnevű iskolája megfelelő épületben működhessen tovább. Markó Béla válaszában elmondta, hogy az RMDSZ egyik legnagyobb eredménye az, hogy az egyházaknak visszaszerezték az ingatlanjaik nagy részét, bár sok ingatlan még nincs a kezükben. Markó szerint normális költségvetési körülmények között az állam kellene a magyar állami oktatási intézményeknek épületet biztosítson, azonban, mint mondta, nincsenek normális körülmények. A szövetségi elnök szerint az erdélyi magyarság érdeke, hogy legyenek alternatívák, legyen mind egyházi, mind pedig állami iskola is. „Mindenkitől megértést kérek, ebben az esetben az egyházaktól is, hiába járt le a határidő, nincs mód ebben a pillanatban még egy darabig új iskolát építeni, sem a Brassainak, sem másoknak. Meg kell keresni máshogyan a megoldást, az önkormányzatiakat és másokat is arra kérem, pontosan válsághelyzetben, keressük a kompromisszumot, keressünk megértést és találjuk meg a megoldást” – nyilatkozta Markó Béla. Frunda György felvetéseire reagálva Markó elmondta, hogy ki lehet lépni a kormányból, de szerinte nem hasznos, hiszen kormányon az RMDSZ többet tehet a közösségért, amelyet képvisel.
Nagyváradon tartják a X. Kongresszust
A Szövetségi Képviselők Tanácsának második napirendi pontja volt az RMDSZ X. Kongresszusának megszervezése. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke javaslatára az SZKT Nagyvárad mellett döntött. Az érvek között az szerepelt, hogy itt tartották az első kongresszust is, legyen itt a tizedik is, valamint a Bihar Megyei RMDSZ sokkal több önrészt vállalt anyagiak terén. Szabó Ödön, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak azt nyilatkozta, hogy jelentősen hozzá akarnak járulni a kongresszus megvalósításához. „Azt gondolom, hogy a Bihar Megyei RMDSZ az egyik legjobban saját lábán álló szervezet, és terhet szeretnénk levenni az országos RMDSZ válláról” – mondta a Szabadság kérdésére Szabó Ödön.
KISS GÁBOR. Szabadság (Kolozsvár)

Csíkszereda román felirat nélkül
A rendőrség megbünteti a csíkszeredai városházát, és nyomozást indít azt követően, hogy ismeretlen tettesek rovásírásos városnév-felirattal takarták el a város be- és kijáratánál található névtáblák román feliratát. Keddről szerdára virradó éjszaka a város hat ki- és bejáratának névtábláin csak a magyar név és a rovásírással kiírt elnevezés maradt látható.
Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőrség szóvivője kifejtette, egy ilyen lépés sérti az érvényes törvényeket, a polgármesteri hivatal megbírságolása mellett elindítják a nyomozást a tettesek azonosítása érdekében. A csíkszeredai polgármesteri hivatal képviselői elmondták, nem engedélyezték a rovásírásos feliratot, és az újságíróktól értesültek ezekről. ,,Nem engedélyeztük ezt, egy fél évvel ezelőtt éppen mi kezdeményeztük az eljárást, hogy mi, a városháza helyezzük el a rovásírásos feliratokat, de a törvényszék elutasította kérésünket. Most önöktől hallom, hogy valakik ilyeneket ragasztottak ki. Úgy tűnik, ez a válasz arra, hogy a rendőrség belekötött a magyar feliratokba, és megbüntette a városházát. Valakit zavarhatott ez, és ez volt a válasza” — nyilatkozta Szőke Domokos alpolgármester. Délután a hivatal munkatársai eltávolították a lehúzósokat, az alpolgármester szerint, hogy ,,orvosolják a helyzetet újabb diverzió nélkül”. Olguţa Vasilescu szociáldemokrata szenátor felszólította Traian Igaş belügyminisztert, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket „eme soviniszta provokáció eltávolítása végett”, szerinte ,,ezen sovén támadás hátterében Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert áll”. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

András napjától a fekete márciusig
A négy éve elhunyt Sütő Andrást két, időben egymástól távol eső András-napi emlékemmel szeretném megidézni.
A hetvenes évek elején, amikor mi, a Kincsesek felköszöntöttük Sütő Andrást, jelen volt Balogh Edgár is, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzora, illegális kommunista, akit az ’50-es években az általa megálmodott rendszer évekre bedutyizott. Egy adott pillanatban, mindezek ellenére, azt kezdte fejtegetni, hogy a kommunista párt sosem téved.
Hajnalban, hazafelé menet, azt kérdi édesapánk: te Előd, a magyarság vezetői ilyen hülyék, vagy ennyire be vannak rezelve? Hozzáteszem: akkor Sütő András háza előtt nem ólálkodtak a szekuritátésok.
Nem így 1989 novemberében, amikor a Kincses család szokás szerint levonult András-napot köszönteni. A szekusok kihívóan néztek ránk, hogy éreztessék: rosszul tesszük, hogy áttörjük a félelem falát. András mindezek ellenére derűsen fogadott, Éva sokkal szorongóbbnak tűnt. Arra emlékszem, hogy Tőkés László temesvári kilakoltatási peréről sokat beszéltem, András elég keveset tudott róla, de természetesen érdeklődve hallgatta előadásomat – akkor nem gondoltuk, hogy László konok ellenállása fogja elindítani a kommunista diktatúra bukását.
Ebben az időszakban a Sütő-lakást külföldről sohasem lehetett telefonon hívni, és a belső hívások sem mindig sikerültek. Édesanyám rendszeresen járt le kávézni, és ő számolt be telefonon Ági lányuknak, hogy egyelőre minden rendben, Andrást még nem vitte el a szekuritáté.
December 22-én, amikor Király Károly, a rendszer híres ellenállója szólt az ünneplő román-magyar, magyar-román tömeghez, azt kérdik tőlem a fiatalok: ugye, menjünk Sütő Andrásért? Mire én: a lehető leggyorsabban. Nagyon hamar megjelent Andris, rendkívül lelkes hangulatban, és ő lett a nap legünnepeltebb szónoka. Megfogalmazta, hogy a történelemben először teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak és győztek a románok és magyarok. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk. Éljen a Testvériség! Éljen a szabad, demokratikus, minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosító Románia! – kiáltotta. Kétnyelvű beszédére a sokezres tömeg egy emberként ütemesen skandálta, hogy: "Niciodata sovinism! Soha többé sovinizmust!".
Ezután alakítottuk meg az RMDSZ-t, karácsonykor, Hajdú Győző, az - (mai nevén Látó) a népharag elől gyorsan elillant, kollaboráns főszerkesztőjének az irodájába. Teljes egyetértésben választottuk meg Sütő Andrást a Maros megyei szervezet elnökének. A következő napon, december 26-án pedig, a Sütő által főszerkesztett Új Élettel egy szinten székelő Vatra irodalmi folyóirat szerkesztőségében létrehoztuk a Barátság platformját. Ebből idézek: "Rendkívül fontosnak és sürgősnek tartjuk, hogy minden egyes értelmiségi kiálljon mindenfajta soviniszta, nacionalista és idegengyűlölő megnyilvánulás ellen, annak érdekében, hogy megelőzzük az erőszak, a gyűlölködés és a teljességgel elfogadhatatlan személyes és kollektív bosszúállás kitörését, ezért erkölcsi felelősségünknek tekintjük, hogy mindenki a saját kertjéből irtsa a gyomot."
Sokan szívből-lélekből írtuk ezt alá, de olyanok is voltak, akik álnokságból. Radu Ceontea és Lazar Ladariu újságíró másnap a Papiu líceum tanári szobájában létrehozták a szélsőségesen magyarellenes Vatra Româneascat.
Magyarország akkoriban legjelentősebb emberei látogatták Andrást, kikérték véleményét. Január 2-án őnála ismerkedtem meg Antall Józseffel (aki négy hónap múlva Magyarország első, szabadon választott miniszterelnöke lett), úgyszintén Csoóri Sándorral, Széles Gáborral és másokkal.
Sütő mindenre odafigyelt. A városi vezetésbe Judea ezredesék 5 románt és 2 magyart választottak. Közös tiltakozásunk hatására megismételtettük a választást. Amikor András azt mondta Judeának, hogy az 5–2 arány a Ceausescu- féle "egészséges kompozíció" tovább éltetése, azt a választ kapta, hogy ő (mármint Sütő) szintén csausiszta volt. Erre András kerek-perec szemébe mondta, hogy más annak a helyzete, aki végig kiszolgálta a rendszert, mint Ön, és más azé, aki szembefordult a rendszerrel és ezért 10 éve kitiltották a szellemi életből. Lehet, hogy Judea ezredes mint igazi ,,cine mintye" ezért védte aztán olyan silányul Sütő Andrást azon a borzalmas március 19-én, a fekete március első napján.
Amikor Vincze János létrehozta a Független Magyar Pártot, közösen szólítottuk fel a Maros megyei magyarságot, hogy ne hagyja megbontani a magyarság egységét. Az akkori RMDSZ persze egészen más volt, mint a mai.
Az 1990 februári gyertyás-könyves tüntetésről, miután már meghirdetésre került, le akart minket beszélni Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes elnöke. Andris felhívott és azt mondta: ugye Előd, nincs jogunk megakadályozni azt, hogy a magyarság megmutassa, milyen fontosnak tartja a teljes körű anyanyelvi oktatást, fennmaradásunk egyik zálogát?
A százezres gyertyás-könyves tüntetésen Sütő András négyszer beszélt. Egyik beszéde jobb volt, mint a másik.
Amikor a Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilap 1990. március 14-i száma lehozta az ominózus Nagy-Magyarország-térképet, vad, uszító kommentárral kiegészítve, és azt másnap, éppen március 15-én, fő műsoridőben beolvasta a román központi televízió, tudtuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban! Követelésemre a TV bukaresti szerkesztői beleegyeztek, hogy másnap a replika jogán közöljék cáfolatunkat. A cáfolat szövegét négyen fogalmaztuk meg: Smaranda Enache (akiről ki kell mondanom, eljött az ideje, hogy ő legyen az igazi marosvásárhelyiek, románok és magyarok, magyarok és románok polgármestere), a másik három aláíró pedig: a sajnos már szintén néhai Jakabffy Attila, Sütő András és magam voltam. Természetesen a tiltakozást Sütő András a Maros megyei RMDSZ elnökeként írta alá. Egy mondatra pontosan emlékszem, amelyet András kimondott kérésére iktattunk be: "Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hamisítás ellen, és a mód ellen, ahogyan a Ceausescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre" (Megjegyzésem: az újság és a tévé Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt, riogatva az ettől rettegő románokat.)
Sütő sorsának alakulását biztosan befolyásolta az, hogy a pogrom forgatókönyve kigondolóit a bukaresti tévében általam felolvasott, de Sütő nevével fémjelzett tiltakozás nehéz helyzetbe hozta, mivel teljes mértékben megcáfolta az uszítók hazugságait.
Sütő András és mindazok, akik akkor a magyarság sorsát igyekeztek jobbítani, nemcsak ily módon próbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, hiszen a forró márciusi napokban úgy döntöttünk, hogy felszólítjuk a magyarságot, ne menjen az utcára, ne csapjon össze a román tüntetőkkel, mert mindezt ellenünk és a demokratizálódás leállítására szeretnék fordítani.
Ha ennek a határozatnak a szellemében 1990. március 19- e délutánján Sütő András nem megy fel az RMDSZ-székházba, hogy hazatérésre bírja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki székéből való elmozdításom ellen az utcán tüntető magyarokat, már aznap megtörténik a román-magyar összecsapás. Akkor – minden valószínűség szerint – megmaradt volna fél szeme világa, amelyet ügyünk védelmében vesztett el. Ezért is érzem olyan nemtelennek az ellene intézett támadásokat. Egyik kötetének azt a címet adta, hogy Szemet szóért, én úgy fogalmaznék, hogy szemet jogainkért. De nem csak fél szeme világával fizetett ezért, hanem megrövidült életével, hiszen az elrákosodás az üres szemüregből indult. Ne feledjük, Sütő az elszenvedett borzalmak után sem szűnt meg közösségünk sorsáért aggódni, szót emelni érettünk. Jó lenne, ha hivatásos politikusaink példát vennének az 1990-es helytállásból.
Most már tudjuk, nem jártunk, nem járhattunk sikerrel, a szekuritátés túlerővel, nemtelen eszközeikkel szemben csupán a demokrácia eszközeivel élve nem győzhettünk.
Elmondhatjuk, valójában Sütő András félig vakon mégis győzött a nemtelenség és a gyűlölet fölött.
(Szerkesztett szöveg, elhangzott a Sütő András Baráti Egyesület emlékülésén)
Dr. Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely),

Merre tovább, RMDSZ?
Változásra van szükség az RMDSZ-ben – vallja Markó Béla elnökkel együtt a szövetség lapunk által megkérdezett központi és területi vezető politikusainak többsége. Arról azonban, hogy miből álljon a megújulás, eltérően vélekednek: egyesek az alapszabályzatot és a programot módosítanák, mások a Bukarest-centrikusság helyett a Székelyföldre irányítanák a figyelmet. Markó Béla elnöki tisztségben való maradása kapcsán is különböznek az álláspontok: a többség szerint még szükség van a tapasztalatára, de olyan is akad, aki ismer alkalmas utódot, azonban vigyázna, hogy a személycsere ne vezessen belső harcokhoz.
Egyetértenek Markó Bélával az RMDSZ központi és területi vezető politikusai abban, hogy a szövetségnek meg kell újulnia.
Mint ismeretes, az RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) legutóbbi ülésén a februárban, Nagyváradon tartandó kongreszszus kapcsán kijelentette: fontosnak tartja a változást és a tisztújítást, szerinte a programot és az alapszabályzatot is újra kell gondolni.
Személyi változásokra is szükség van, de nem mindenáron – tette hozzá Markó, aki azt nem árulta el, hogy vállalna-e egy újabb elnöki mandátumot.
Markánsabb Székelyföld-politikát sürgetnek
Mindenképp újra kell tárgyalni az RMDSZ főbb irányvonalait jövőre – fejtette ki a Krónika megkeresésére Antal Árpád. A szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a februári kongresszus után az RMDSZ-nek markánsabb Székelyföld-politikát kell folytatnia.
Javasolni fogják a székelyföldi szervezet megalakítását, valamint azt, hogy a szövetség fektessen sokkal nagyobb hangsúlyt a székelyföldi autonómia ügyére, mondta.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint az RMDSZ-nek olyan vezetőre van szüksége, aki tovább tudja vinni, sőt szorosabbra tudja fűzni az erdélyi magyar összefogásprojektet, és szoros kapcsolatot tud ápolni a Fidesszel és a magyar kormánnyal. „Olyan vezetőre van szükség, aki háttérbe tudja szorítani a szövetség azon politikusait, akik számára a gazdasági érdek fontosabb, mint a legkisebb település magyar óvodája” – szögezte le Antal Árpád, aki szerint az alapszabályzat és program módosítása fontosabb, mint a személyi kérdések.
Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester szerint nemcsak az RMDSZ-nek kell megújulnia, a teljes erdélyi magyar politikai palettán változásokra van szükség. Vissza kellene térni a szatmári kongresszus előtti állapotokhoz, és egy olyan egységes struktúrát létrehozni, amelyben egyaránt helye van a Markó-, Tőkés- és Szász-féle politikai irányvonalaknak, vallja a Hargita megyei politikus. Ráduly szerint „el kell felejteni” a Bukarest-centrikusságot, és helyette jobban kell figyelni Erdélyre és a Székelyföldre. „Az lenne az ideális, ha nem Bukarestből mondanák meg, mit kell tenni a Székelyföldön, hanem innen érkeznének a javaslatok, hogy mit csikarjanak ki a magyarság képviselői a fővárosi államhatalomtól” - jelentette ki az elöljáró. Markó Béla újrajelölése kapcsán kifejtette: „mindenki maga dönti el, hogy akar-e továbbra is egy tisztséget, vagy sem.”
Szerephez juttatnák az önkormányzati képviselőket
A jelenlegi struktúrát át kell gyúrni, a programban és a személyi összetételben is lehetnek módosítások, de az elvi kérdésekben nem lehet kompromisszumokat kötni – vázolta fel a fő irányvonalakat Tamás Sándor, a Kovászna megyei RMDSZ-szervezet elnöke. A háromszéki tanácselnök szerint ugyanakkor nem lehet engedni a szövetség etnikai jellegéből, hiszen meghatározó kisebbségpolitikát csak magyar szervezet tud folytatni.
A román pártokkal szemben korrektül, de határozottan kell fellépni, és etnikai jellegű alkukat kell kötni, vallja Tamás Sándor, aki szerint a szövetségen belül elfogadhatatlan a román pártokban fellelhető, magánérdek mentén történő haszonelvű politizálás. A háromszéki politikus szerint az RMDSZ Kárpát-medencében betöltött szerepére is rá kell erősíteni, míg az erdélyi magyar versenypárt megjelenése szükségessé tette a struktúra átalakítását, mert a sok helyi szervezettel, platformmal rendelkező RMDSZ-ben jelenleg nehézkesebb a döntéshozás. Nagyobb szerepet kell kapjanak az önkormányzati képviselők is, mondta Tamás Sándor.
Hasonlóan vélekedik Borbély László, a szövetség ügyvezető alelnöke is. Annak ellenére, hogy jónak tartja az RMDSZ programját, úgy véli, némi módosítások ráférnek. A marosvásárhelyi politikus szerint elsősorban az ügyvezető elnökség stratégiáján kellene csiszolni, mégpedig úgy, hogy az sokkal hatékonyabban működjön. Ugyanakkor sokkal több embert kellene bevonni a döntéshozatalba, főként olyanokat, akik önkormányzati szinten tevékenykednek.
Emellett a nagyváradi kongresszus egyik fő feladata a 2012-es választások célprogramjának a kidolgozása lesz, hangsúlyozta a környezetvédelmi miniszter. Markó Béla esetleges újrajelölése kapcsán kifejtette: még korai ezzel foglalkozni. „Markó mind az RMDSZ, mind az erdélyi magyarság meghatározó személyisége. Jelöltsége kérdésében elsősorban neki kell meghoznia a döntést, csak utána lesz mit kommentálni – pró és kontra. Tudomásom szerint mások is készülnek megmérettetni, de ez így természetes” – közölte Borbély László.
Belső harcoktól tartanak
„Teljes mértékben egyetértek Markó Bélával abban, hogy változásra van szükség mind a szervezet szerkezetében, mind a személyi összetételben. Persze nem kell fenekestül felforgatni a szövetséget” – nyilatkozta lapunknak Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsos. Markó Béla esetleges visszavonulása kapcsán a liberális értékeket valló politikus kifejtette: a 18 éves mandátum túl hosszú, és nem egészséges.
A Kolozs megyei politikus szerint Markó távozása akkor lenne jó, ha konszenzus születne a folytatást illetően, és nem lennének belső harcok. Kérdésünkre, hogy kit tart a legalkalmasabbnak az elnöki tisztségre, kijelentette: „Erre nyilvánvalóan nem fogok válaszolni, mint ahogy nyilvánvalóan vannak alkalmas jelöltek az elnöki tisztség betöltésére”.
A belső harcoktól, pártszakadástól tart Lakatos Péter parlamenti képviselő is. Lapunk kérdésére kifejtette: egyetért Markó Bélával abban, hogy az RMDSZ-ben változásoknak kell történnie, de nem mindegy, miféléknek.
A Bihar megyei politikus szerint elsősorban a szövetség alapszabályzatát és programját kellene módosítani, hiszen húsz év alatt hatalmas tapasztalatmennyiség gyűlt fel. Fontos változtatás lehetne szerinte, hogy az operatív döntéseket minél szélesebb körű konzultáció előzze meg, ehhez pedig bővített, vagy teljesen új grémiumra van szükség.
Az RMDSZ programjának néhány pontja sem áll már, hiszen négy év alatt hatalmas változások történtek a világban, például a gazdasági válság miatt számos feltevést újra kell értékelni, vallja a honatya. Lakatos szerint az RMDSZ vezetőségében is szükség van a változásra, de azt mindenképp el kell kerülni, hogy a pozíciókért való harcok olyan szakadásokat eredményezzenek, amilyenre a román pártok körében volt már példa.
„Neki kell döntenie”
Kelemen Atilla, a Maros megyei RMDSZ-szervezet elnöke szerint Markó Bélának kell döntenie a „hogyan továbbról”. „Tizennyolc év elnöklés sok pozitívumot, de negatívumot is képes eredményezni. Egyrészt Markó Béla tapasztalt, nagyon érzékenyen reagáló, óvatos politikus. Másrészt a tizennyolc év, nemcsak a politikában, minden területen erodál egy vezetőt” – fejtette ki álláspontját Kelemen.
A parlamenti képviselő úgy érzi, amennyiben Markó nem jelöltetné magát, az RMDSZ rendelkezik akkora potenciállal, hogy soraiból egy másik, szintén jól képzett, tiszteletnek örvendő politikust termeljen ki a szervezet élére. A párt 2011 utáni esetleges elmozdulását illetően kifejtette: erre nincs kimondottan igény.
„Az RMDSZ húsz éve folyamatosan mozog és fejlődik, követve választói igényeit. Úgy érzem, a szövetség mindig is betöltötte érdekvédelmi szerepét” – tette hozzá.
Képviselőházi kollégája, Máthé András Levente is úgy látja, hogy Markónak kell döntenie esetleges újrajelöléséről. „Markó Bélát az egyik legtapasztaltabb politikusnak tartom” – jelentette ki a Krónikának a Kolozs megyei honatya.
Arra a kérdésre, hogy kiket tartana alkalmasnak az elnöki tisztségre, nem kívánt nyilatkozni. Ellenben leszögezte: „Ráfér egy kis vérfrissítés a szövetség vezetőségére”.
Nélkülözhetetlen Markó?
„Értékmegőrző megújulásra van szükség” – véli Verestóy Attila szenátor, aki szerint össze kell békíteni az idősebb generáció tapasztalatát a fiatalok lendületével. Mint mondta, nem ért egyet azzal, hogy minden egyes RMDSZ-es politikusnak, aki meghaladott bizonyos kort, nyugdíjba kell mennie, csak azért, hogy átadja a helyet a fiataloknak. „Örökös dilemma, mikor van az a pillanat, amikor egy politikus a háttérbe vonulva segíti az élvonalat” – mondta az udvarhelyszéki politikus, aki szerint az RMDSZ-nek még legalább három évig nagy szüksége van Markó Béla munkájára.
Csehi Árpád-Szabolcs, a Szatmár megyei szervezet elnöke szerint egy jól működő rendszeren belül fontos a folyamatos megújulás, azonban az országos szervezetnek nem jelent gondot, hogy 93 óta folyamatosan ugyanaz a személy áll az élén. „Mindaddig, amíg nincs olyan jelentkező, aki legalább ugyanilyen hatékonyan el tudná látni a feladatot, nem érzem a váltás szükségét. Véleményem szerint a jelenlegi elnök megfelelően képviseli a romániai magyarság érdekeit itthon és külföldön egyaránt” – fogalmazott Csehi, aki szerint Markó Bélát a rendszerváltás utáni hazai politika három legfontosabb szereplője között kell említeni. A megyei tanácselnök szerint komoly kockázata lenne annak, ha Markó nem vállalna újabb mandátumot.
Véleményét Erdei D. István Szatmár megyei parlamenti képviselő is osztja. „Egyelőre nincs egy olyan jelölt, aki el tudná látni ezt a feladatot, annak pedig semmi értelme, hogy egy mondvacsinált ellenfelet állítsunk, aki nem nyeri el a többség bizalmát” – vélte a honatya. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere nem kívánt nyilatkozni a kérdésben.
Párbeszédre van szükség
„Akkor lesz változás az RMDSZ vezetőségében, ha sikerül olyan személyt találni az elnöki tisztségre, aki karizmatikus és kellő tapasztalattal rendelkezik” – véli Bíró Rózália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke.
„Tekintettel az RMDSZ összetettségére és sokszínűségére, mindenképp szükség van párbeszédre a szövetségen belül, amely majd vagy változáshoz vezet, vagy nem” – fogalmazott, hozzátéve, hogy változás csak a platformokkal és szervezetekkel folytatott párbeszéd alapján történhet.
Egyetért ugyanis Markó Bélával abban, hogy kell a megújulás, de nem mindegy, hogy ez milyen áron következik be. Így szerinte ha nem akad megfelelő ember a feladatra, nem érdemes változtatni. Kifejtette: bár sok tehetséges fiatalt találni az RMDSZ-ben, a szövetségi elnöki tisztség egész embert igényel.
Ha azonban helyén is marad Markó, még mindig beszélhetünk megújulásról a területi szervezeteken belül, hisz a szövetség ereje mindig is ezekben rejlett, vélte a váradi alpolgármester. Biró Rozália szerint az RMDSZ fő prioritása, hogy az erdélyi magyarok számára valós érdekképviseletet jelentsen, még mindig fontos cél, de egyébre is oda kell figyelni.
Egyre égetőbbek ugyanis a magyar fiatalok egzisztenciális problémái, ahhoz pedig, hogy ne vándoroljanak ki külföldre, azt kell elősegíteni, hogy ez megérje nekik, mondta.
Ha változni fog az RMDSZ, az azért lesz, hogy erősebbé, és semmiképpen nem azért, hogy gyengébbé váljon – szögezte le lapunknak Szabó Ödön, a Bihar megyei szervezet ügyvezető elnöke. Hozzátette, a bihari szervezet számára jelenleg az a legfontosabb, hogy minél jobban megszervezze a februárban Nagyváradon tartandó kongresszust.
Szerzők: Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár),

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az RMDSZ hűséges, míg új többség nem lesz
Az RMDSZ támogatja a jelenlegi koalíciót, ám ha megszavazzák a bizalmatlansági indítványt, a helyzet változik - mondta el Verestóy Attila.
Arra a kérdésre, hogy tárgyal-e az RMDSZ az ellenzékkel a bizalmatlansági indítvánnyal kapcsolatban, a szenátor így válaszolt: "Nyílt szövetségben vagyunk a PDL-vel, és nem bontjuk fel ezt a szövetséget, mert még reális esélye van annak, hogy a nehézségek ellenére sikeresek legyünk, és kielégítsük az elégedetleneket. Ilyen értelemben nem hinném, hogy az RMDSZ megszegné a PDL-vel kötött megállapodását."
Ám ha a Parlament megszavazná a bizalmatlansági indítványt, az árnyalná a helyzetet: "A bizalmatlansági indítvány megszavazása azt jelentené, hogy nem létezik már az a többség, amelynek jelenleg tagjai vagyunk. ... Az RMDSZ álláspontja nagyon világos, és ezen az állásponton maradunk, míg nem lesz egy másik többség, amely hiteles programmal áll elő, amit az RMDSZ is elfogad" - mondta el Verestóy.
manna.ro/realitatea, Manna.ro

Bizalmatlansági indítvány: nem szavaz a PDL és az RMDSZ
A kormánykoalíciót alkotó pártok tegnapi tárgyalásán döntés született arról, hogy azt javasolják a koalíciót támogató parlamenti alakulatoknak, ne vegyenek részt a holnapi bizalmi szavazáson. Adriean Videanu, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) első alelnöke közölte, ez csupán ajánlat a koalíció részéről.
A PDL és az RMDSZ mindenesetre már döntött: előbbi alakulat frakciói vasárnap este, utóbbié tegnap döntöttek arról, hogy a szavazáson részt vesznek ugyan, de voksolni nem fognak. Videanu szerint az ellenzék csupán politikai okokból nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormány ellen, és a rendszerváltás óta először azt akarja, hogy a parlament helyett az utcán „vitassák meg” a kormánybuktató dokumentumot.
Hogy ezen mit értett, azt Gheorghe Flutur, a párt alelnöke magyarázta el, aki szerint a PDL-nek információi vannak arról, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) utcai erőszakra bujtogatja szimpatizánsait a bizalmi szavazás napján. Flutur szerint a PSD megyei szervezetei arra készülnek, hogy a párt többbusznyi és -vonatnyi szimpatizánsát utaztassák Bukarestbe szerdán. A politikus szerint a PSD vezetői a kezdetektől tudják, hogy a bizalmatlansági indítványnak nincs esélye, ezért a bizalmi vitát ki szeretnék vinni az utcára, „ami sajnálatos lépés egy magát európainak tartó párt részéről”. A PSD által szervezett bukaresti megmozdulások kapcsán tegnap Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere közölte, a rendfenntartó erőkkel együtt figyelemmel követik a tüntetők mozgását, és felkérte a szakszervezeti vezetőket, viselkedjenek felelősen. Emellett arra kérte az öregeket és a kisgyerekes családokat, hogy holnap maradjanak távol azon útvonalaktól, ahol a tüntetések zajlanak.
Nem szavaz a két kormánypárt és a kisebbségi frakció sem
A PDL egyébként végleg eldöntötte, hogy nem vesz részt a holnapi szavazáson: a párt honatyáinak és vezetőinek vasárnap esti ülésén arról határoztak, hogy a PDL-s képviselők és szenátorok jelen lesznek ugyan a voksoláson, de nem fognak szavazni. Az RMDSZ tegnap ugyanígy döntött: a szövetség frakcióülésén elhatározták, hogy az RMDSZ szenátorai és képviselői nem vesznek részt a voksoláson.
Markó Béla szövetségi elnök közölte: az ülésen a PDL-hez hasonlóan részt vesznek, de szavazni nem fognak a honatyák. Mint kifejtette, erről a frakciótagok többségi szavazata alapján döntöttek. „A bizalmatlansági indítvány benyújtása politikai aktus, így a mi válaszunk is politikai. Ott leszünk a bizalmi szavazáson, de voksolni nem fogunk” – hangoztatta Markó. A többi kisebbség képviselőit tömörítő frakció sem áll az ellenzék mellé: Varujan Pambuccian frakcióvezető este közölte, nem szavazzák meg az indítványt, sőt a szavazáson sem vesznek részt.
Ponta: gazemberség a PDL döntése
A kormánypárti döntés alaposan kihozta a sodrából Victor Pontát, a PSD elnökét: tegnapi nyilatkozata szerint a PDL lépése „az elmúlt húsz év legnagyobb gazembersége”. A politikus úgy vélte, a PDL „túszul ejtette” saját képviselőit. Mindemellett arról is beszámolt, hogy míg más ellenzéki vezérek tíz televíziós műsorban léptek fel, a PSD tíz kormánypárti voksot szerzett meg az indítványhoz azáltal, hogy befogadta a pártjukból kilépett PDL-s honatyákat. Az ellenzék egyébként is rendkívül aktív a kormánypárti honatyák csábításában, elsősorban az RMDSZ-re „utaznak”.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke ugyanakkor némileg árnyalta tegnap Radu Moldovan, a PSD szóvivője által még pénteken mondottakat, miszerint amennyiben az RMDSZ átáll, a következő kormányban is megtarthatja jelenlegi tisztségeit. Antonescu szerint az ajánlat kissé még korai, mivel az ellenzéki pártoknak előbb tárgyalniuk kellett volna az RMDSZ-szel. A pártelnök egyébként úgy vélte, azáltal, hogy a kormánypárti honatyák nem szavazhatnak, csökkent annak az esélye, hogy a bizalmatlansági indítványt elfogadja a parlament.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Három évszázados dokumentumot adtak vissza
Csíkszereda egyik legfontosabb kordokumentumát kapta vissza csütörtökön, a restaurálást követően hivatalosan is. A 17. századi pergamen a második világháború alatt került el a városból.
Az 1670-ből származó, Apafi Mihály fejedelem által kiállított kiváltságlevél pergamenje hosszú és kalandos utat járt be, míg végül jelenlegi tulajdonosai apjuk, Balázs András, a város egykori pénztárosa akaratának megfelelően a Csíki Székely Múzeumnak adományozták. Balázs András, aki a második világháború idején pénztárosként teljesített szolgálatot a város akkori adminisztratív testületében, 1944-ben Magyarországra menekült, és magával vitte a pergament is. Az iratot 1955-ben egyik fiának adta, azzal a meghagyással, hogy adják majd át a csíkszeredai múzeumnak, ha lesz ilyen. Az örökösök, dr. Balázs László és Antal Andrásné ennek tettek eleget. Az értékes, vasgubanccsal írott régi pergament ünnepélyes keretek között Ráduly Róbert Kálmán polgármester jelenlétében bízták Gyarmati Zsolt múzeumigazgatóra. Hargita Népe (Csíkszereda)

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

Szatmárnémeti önkormányzata megérett a kétnyelvűségre
A város tanácsosai ismét elfogadták az utcanévtáblák magyar nyelven is történő feliratozást. Májusban helyezte el a szatmárnémeti városháza közterület-fenntartó főosztálya azt a Kálvin téri utcanévtáblát, amelyen a feliratozás már magyar nyelven is megjelent. Ekkor úgy tűnt, ez kezdete a város európaizálódásának, a történelem folyamán többségivé vált románság végre megbékélt a helyzettel, el kell fogadnia, hogy akár tetszik, akár nem, Szatmárnémetiben egy nagy számú magyar lakosság kitartott kultúrája mellett, illetve ragaszkodik anyanyelvéhez, a törvényes jogával pedig élni kíván. Az említett tábla kihelyezése után, RMDSZ-es városatyáink fellelkesedve az eredménytől, elhatározták, hogy további utcanévtáblákat tétetnek ki a megyeközpontban, amelyek szintén kétnyelvűek. Olyan hét újabb utca ügyét vitték a tanács elé, amelyek eddig nem rendelkeztek névvel, így a frissen elnevezett utcák immár kétnyelvű táblákat kaptak. Ezek a következők voltak: Betyár utca, Rigó utca, Bodza utca, Mező utca, Kertész utca, Kaptár utca és Kalász utca.
A Szatmárnémeti Városi Tanács egyhangúlag el is fogadta június 24-én a javaslatot, amelyben szándékosan olyan neveket választottak az utcáknak, amelyben sem a román-, sem a magyar etnikum nem találhat kivetnivalót. A város alpolgármestere, Kereskényi Gábor akkor a szatmar.ro-nak elmondta, a továbbiakban több hasonlóan pozitív elbírálásokra számítanak a román városatyák részéről.
A névtáblák legális kihelyezése azonban mind a mai napig nem történhetett meg, mivel Szatmár prefektusa, Giurca Radu bíróságon megtámadta a határozatot, az indok pedig az volt, hogy nem kérték a Névadó Bizottság jóváhagyását.
Természetesen senki nem lepődik meg a prefektus szemfülességén, hiszen köztudott, mennyire szereti nyomon követni a főleg magyarságot érintő kérdéseket. Úgy tűnik azonban, hogy a prefektus kis manővere is csak hátráltatni tudta, de megállítani nem a nyelvtáblák kényelvtűsítését. A csütörtöki ülésen ugyan is 16 igen szavazattal és 6 tartózkodással elfogadták a határozatát, amelynek értelmében a közeljövőben felkerülhetnek végre az épületek falaira az új, kétnyelvű megnevezések.
Az eredeti hét utca mellé szerdán még két utca elnevezését határozták el egyébként a városatyák, ezek pedig a következők: Cseresznyefa utca és Gesztenye utca. Az RMDSZ javaslatával a négy Demokrata Liberális Párt tanácsosai: Ghilea Sorin, Godanca Dumitru, Popdan Rodica és Ardelean Claudiu, valamint két szociáldemokrata: Ardelean Eugenia és Solschi Viorel nem értett egyet és tartózkodással szavaztak. Kereskényi elmondása szerint a civil szervezetekkel és a lakossággal is konzultálni fognak a további utcanevek tekintetében, mivel megoszlanak erről a vélemények. Az egyik megoldás – ami rengeteg magyart felháborítana, ugyanakkor egyszer már elesett egy korábbi ülésen – az lenne, hogy egyszerűen lefordítsák a mai elnevezéseket is magyarra, ebben az esetben azonban a történelmi utcák elvesztenék eredeti nevüket. A régi nevekre való visszatérésre a román tanácsosok nem hajlanának, a jelenlegit és az egykorit egyszerre használni pedig törvény szerint nem lehet, mivel ez párhuzamos elnevezést jelentene.
Egy harmadik megoldás egy olyan tábla elhelyezése lenne, amelyen feltüntetnék az utca eredeti elnevezését is az ingatlanok oldalán. Választék tehát van kevésbé rossz és rossz között, a kérdés csupán az, sikerül-e legalább egy a szatmárnémeti magyarság számára is viszonylag elfogadható határozatot elérni a Szamos parti városban.
Egyedi Zsolt
szatmar.ro, Erdély.ma

Antonescu-kultusz a marosvásárhelyi iskolában?
?Az 1991-ben kiadott Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet ékesíti a marosvásárhelyi Serafim Duicu kéttagozatos általános iskola vitrinjét. A kötet – borítóján a háborús bűnös marsall portréjával – a főbejárattal szemben álló kirakat közepén kapott helyet. Radu Botez iskolaigazgató azzal mentegetőzött, hogy a könyv az iskola névadójának munkásságát képezi, ráadásul a vitrint így „örökölte” elődjétől. Dumitru Matei főtanfelügyelő a Krónikának megígérte, hogy eltávolíttatja az iskolából a Duicu özvegye által adományozott kötetet. Ion Antonescu és a Vasgárda népszerűsítése a fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet előírásaiba ütközik.
Miután a legtöbb településen a hatóságok alkalmazkodtak a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelethez és eltávolították a háborús bűnösöknek emléket állító szobrokat és emléktáblákat, megváltoztatták az utcák, terek és intézmények nevét, Marosvásárhely egyik általános iskolájában előkelő helyen, a főbejárattal szemben elhelyezett vitrinben díszeleg a Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet – tudósít a Krónika.ro. A háborús bűnösnek nyilvánított marsall könyvborítóra nyomtatott képe az erdélyi román történelem kiemelkedő személyiségei, Gheorghe Şincai, Petru Maior, Alexandru Papiu Ilarian, Octavian Goga társaságában tekint a belépőre.
A kötet közel húsz évvel ezelőtt, Serafim Duicu irodalmár és közíró és az iskola későbbi névadójának tollából, a Rom-Edition Kiadóházban látott napvilágot. Szerzője, aki az 1990-es évek elején mind a közéletben, mind a helyi Cuvântul Liber napilapban számtalanszor tett tanúbizonyságot nacionalista eszméiről, tisztára mossa Ion Antonescut, akit nemzeti hősként állít be. Ezelőtt tizennégy évvel bekövetkezett haláláig Duicu számos kisebbségellenes cikket írt, Maros megye művelődési főfelügyelőjeként pedig nemcsak a magyarokat, hanem az európai gondolkodású románokat is megpróbálta lejáratni, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Halála után előbb iskolát, majd – az RMDSZ-tanácsosok döntő szavazataival – utcát neveztek el róla Marosvásárhelyen.
A gyerekeket nem zavarja
A Bodoni utcai iskola folyosóin a gyerekek, pillantást sem vetve a vitrinre, rohangálnak az épület egyik végéből a másikba. Amikor a Krónika újságírója találomra egyikükre rákérdezett, hogy tudja-e, ki az a katonatiszt, akiről könyvet írtak, képe meg ott díszeleg a borítón, nemet int. Aztán, hogy ne tűnjön teljesen tudatlannak, kiböki, hogy „biztos valami hős”. Elmondja, hogy ő a román tagozat hatodikosa, szereti nézni az akciófilmeket, de eddig egyikben sem látta Antonescut. Társa viszont magabiztosan állítja, hogy „egy nemzeti hős, akivel Románia megnyerte a második világháborút”.
Egy náluk valamivel nagyobb magyar fiú is a világégéshez kapcsolja Antonescu nevét. „Valamit hallottam róla, hogy állítólag Hitlerrel meg Horthyval együtt vívták a világháborút. A nagytatám mesélte, hogy nagyon sok zsidó életéért felelős. De egyszer az egyik román katona- vagy rendőrtiszt szomszédunk azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, a zsidókat csak a németek meg a magyarok ölték. Ezek után fogalmam sincs, hová tegyem ezt az embert” – mondja a tizenhárom éves fiú, megvallva: eddig meg sem fordult a fejében, hogy Romániának is vannak háborús bűnösei.
Az illetékesek csak csodálkoznak
Radu Botez iskolaigazgató szerint a Ion Antonescu şi Garda de fier című kötet eddig nem keltette fel senkinek a figyelmét, alulírott az első, aki szóvá teszi. „Félreértés ne essék, mi nem Antonescunak szeretnénk emléket állítani. A vitrinbe iskolánk névadója munkái kerültek, azok a könyvek, amelyeket Serafim Duicu özvegye adományozott nekünk. Ha valakit zavar – és valóban zavarhat is –, minden további nélkül kivehetjük onnan” – fejtette ki a Krónikának az igazgató. Mentségül Botez hozzáfűzte, a könyv sokkal régebbről ott van, mint amennyi ideje ő vezeti az iskolát, és megígérte, hogy hamarosan ő is elolvassa.
A Krónika.ro kérdésére, hogy mi a véleménye a kiállított tárgyról, Dumitru Matei főtanfelügyelő is meglepődésének adott hangot. Kijelentette: nem tudott arról, hogy a kötet ki van állítva, de utánanéz a történteknek és eltávolíttatja onnan. „Egyértelmű: egy ilyen kötetnek nincs mit keresnie az iskola vitrinjében” – szögezte le a főtanfelügyelő, megköszönve az értesítést.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Nagy az érdeklődés Székelyföldön a magyar állampolgárság iránt
Mintegy ezer, magyar állampolgárságért folyamodót jegyeztek elő hétfőn a csíkszeredai magyar főkonzulátuson – tájékoztatta az MTI-t Balogh György konzul.
Hétfőn vettek fel előjegyzéseket először azoktól a romániai magyaroktól, akik folyamodni akarnak a magyar állampolgárságért.
A diplomata elmondta, hogy óriási volt az érdeklődés, a telefonok megállás nélkül csörögtek, ezért meghosszabbították az ügyfélfogadás időtartamát. Közölte, hogy többnyire teljes családok számára kértek időpontot a romániai magyarok.
A konzul hangsúlyozta, hogy bátorítják a családok jelentkezését, a nagyszülők dokumentumai a következő nemzedékek tagjai számára is fontosak. Balogh György szerint nagyon idős igénylők is jelentkeztek, akik reményüket fejezték ki, hogy mielőbb visszakaphatják egykor elveszített magyar állampolgárságukat.
Hangsúlyozta, hogy a képviselet felkészült a nagyszámú ügyfél fogadására, de az esetleges várakozás miatt az érintettek türelmét és megértését kérik.
A csíkszeredai főkonzulátuson elsőként Hargita, Kovászna és Maros megye önkormányzati vezetői jegyeztették elő magukat a magyar állampolgársági kérelem benyújtására. A Hargita Megyei Tanács hétfői sajtóközleménye szerint Lokodi Edit Emőke, Maros megye, Tamás Sándor, Kovászna megye, Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke, valamint Antal Árpád András sepsiszentgyörgyi polgármester és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester kérte a regisztrálást.
A kedvezményes honosítás érdekében előjegyzésre jelentkezőket a kolozsvári főkonzulátuson és a bukaresti magyar konzulátuson is fogadják. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul az MTI-nek elmondta: hétfőn egyelőre csak 50 személyt regisztráltak, mivel a kolozsvári főkonzulátus – a csíkszeredaival ellentétben – később hirdette meg ezt a lehetőséget a sajtóban. A főkonzul szerint azonban a következő napokban jelentős mértékben növekedhet az előjegyzést kérők száma. Bukarestben késő délutánig két személy kért előjegyzést. Népújság (Marosvásárhely)

Versekben tündöklő Sóvidék
A szovátai Bernády Közművelődési Egylet az önkormányzat támogatásával holnap délután 5 órai kezdettel a szovátai városháza dísztermében tartja Versekben tündöklő Sóvidék című rendezvényét, melynek során bemutatják a 111 vers a Sóvidékről című verseskötetet. Meghívottak. Ambrus Lajos, Ráduly János és Tófalvi Zoltán. Közreműködik: Kovács Katalin és Mester Zoltán. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak.

„Nem kell siettetni Románia schengeni csatlakozásának szakaszait”
Henri Paul, Franciaország bukaresti nagykövete kijelentette, hazája nem ellenzi Románia schengeni csatlakozását, de az európai országok között nincs egyetértés e kérdésben, és Franciaország szerint ez akkor lesz lehetséges, ha az EB-jelentés „pozitívabb” lesz a korrupcióellenes harcról.
„Sok a félreértés emiatt a kérdés miatt. Franciaország nem ellenzi Románia csatlakozását a schengeni övezethez. Tévedés ezt hinni” – nyilatkozta a francia nagykövet keddi nagyváradi sajtóértekezletén, így válaszolt arra a kérdésre, amely a párizsi hatóságok álláspontjáról érdeklődött.
Franciaország nagykövete felhívta a figyelmet, bár hazája a nem ellenzi Románia csatlakozását, vannak európai országok, amelyek elégedetlenek a korrupcióellenes harc ütemével és eredményeivel, s ez lehetetlenné teszi, hogy ebben a pillanatban megszülessék a megállapodás Romániával.
„Románia schengeni övezethez történő csatlakozásához az összes európai ország beleegyezése szükséges. Ma be kell ismernünk, ez az egyöntetűség nem létezik. »Mi igent« mondunk Románia schengeni övezethez csatlakozásának távlatára, de úgy véljük, nem kell siettetni ennek szakaszait. (...) Nyilvánvaló, rontott az európai országok csatlakozással kapcsolatos légkörén az EB legutóbbi igazságszolgáltatással kapcsolatos jelentése. Mi azt mondjuk, ennek pozitívabbnak kellene lennie, Romániának eredményt kellene felmutatnia a korrupcióellenes harcban, s akkor az európai országok is egyetértenének csatlakozásával” – nyilatkozta a francia nagykövet.
A diplomata hétfőn és kedden Nagyváradon tartózkodott Radu Ţîrle Bihar megyei tanácselnök meghívására. Részt vett egy fogadáson, melyen jelen voltak a legfontosabb francia üzletemberek és ellátogatott a borsi határátkelőhöz.
Franciaország úgy értékeli, nem teljesülnek Románia és Bulgária márciusi schengeni csatlakozásának feltételei, és megvárnák az EB 2011 nyarán esedékes jelentését, nyilatkozta pénteken a francia külügyminiszter.
Romániát és Bulgáriát, az EU-ba utoljára csatlakozott két országot folyamatosan ellenőrzi Brüsszel: az igazságügy reformja és a korrupcióellenes harc terén elért eredményeket vizsgálja az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus keretében.
Pierre Lellouche francia külügyi államtitkár múlt szerdán azt nyilatkozta, hogy nem megfelelő a román, bolgár határ ellenőrzése, és Párizs mindent megtesz, hogy nyár előtt ne szülessék döntés Románia és Bulgária schengeni csatlakozásáról.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföld autonómiatörekvéseinek támogatását kérte a Székely Nemzeti Tanács
Határozatban kérte fel a Székely Nemzeti Tanács pénteki budapesti ülésén a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a rendelkezésükre álló minden eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit a nemzetközi fórumokon, valamint a Magyarország és Románia közötti államközi kapcsolatokban. Kövér László, az Országgyűlés elnöke úgy fogalmazott, hogy a Parlament a mai naptól kezdve már nemcsak az ország háza, hanem a nemzet háza is; a házelnök azt hangoztatta, az európai integráció nem képzelhető el nemzeti integráció nélkül.
A Parlament felsőházi termében tartott ülésén a házelnök azt mondta, az épület főbejárata felett a székely zászló lobog, ami azt jelzi: "székely testvéreink, önök hazaérkeztek". Kijelentette, az, hogy a Székely Nemzeti Tanács tagjai itt vannak, azt bizonyítja, hogy "összetartozunk, mindennek dacára együtt vagyunk és együtt maradunk". Kövér László közölte, megkezdődött a békés nemzetegyesítés folyamata. Csaknem egy évszázada a magyarok és a románok között az volt a tét, hol húzódnak meg a haza és a szülőföld sorompókkal elválasztott határai. Ma viszont az a kérdés, élhető marad-e számukra a fizikai határoktól mentesülő szülőföld és annak megtartó ereje.
Ma az európai közösségi térben a békés nemzetegyesítés útjára lépett magyarság képes a nemzeti integrációra - mutatott rá. A házelnök hangsúlyozta, hogy a békés nemzetegyesítés kerete az Európai Unió által megtestesített nemzetközi integráció, alapja és eszköze pedig a nemzeti integráció. A találkozó előtt tett sajtónyilatkozatában is azt hangsúlyozta Kövér László, hogy az európai integráció nem képzelhető el nemzeti integráció nélkül. A magyar nemzeti integráció ügye európai ügy is, európai támogatást érdemel - jegyezte meg. Az ülésen azt mondta, a magyar nemzeti integráció egyik eszmei pillére, hogy "nincs többé határon inneni és túli magyar ügy, mert nincs többé határ, csak magyar ügy van".
Hangsúlyozta, hogy a kulturális és területi önrendelkezést is magába foglaló területi autonómia Európa több országában létező valóság. Közlése szerint a Székely Nemzeti Tanács az erdélyi magyarság és a székelység számára sem többet, sem kevesebbet nem akar, mint ami kisebbségekben élő európai nemzeti közösségeknek jár. Ezt a célt a nemzetközi jog keretei között, a közvetlen demokrácia és a közképviselet eszközeivel, mindig békés módon próbálták elérni. Ebben a törekvésben mindig számíthatnak a magyar Országgyűlés erkölcsi és politikai támogatására - mondta Kövér László.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt mondta, az általuk kétszer elfogadott és két alkalommal is a román parlament elé beterjesztett törvénytervezet világosan leírja azokat az intézményeket, amelyek a székelyek jelenkori szabadságának intézményei lennének: az önkormányzati tanács lehetne a regionális parlament, míg az önkormányzati bizottság a regionális kormány, jól körülhatárolt eszközökkel és pontosan körülírt működéssel.
Kitért arra, hogy népszavazást is tartottak, amelyen a megkérdezett 210 ezer székelyföldi polgár kinyilvánította igényét az autonóm Székelyföld törvény általi létrehozására. Izsák Balázs a tanácskozás előtt emlékeztetett arra, hogy az elmúlt hét évben többször fordultak az akkori magyar vezetőkhöz, támogatást kérve a székelyföldi autonómiatörekvésnek, de nem találtak meghallgatásra. A mostani választások után azonban nemzetpolitikai fordulat következett be.
A XXI. század magyarsága számára a székelyek értékőrzése hivatás, Európa számára bátorságuk küldetés - írta a Székely Nemzeti Tanács ülésének résztvevőit köszöntő levelében Schmitt Pál köztársasági elnök. "Minden szellemi-lelki kincset dédelgető közösségre szükség van, hogy Európának zavaros, értékvesztett világunkban arca legyen" - tette hozzá az államfő. Hangsúlyozta: a határok nélküli Európa a "divatos multikulturalitás talmi csillogása helyett" határtalan lehetőséget ad mindenkinek, aki elég erős, hogy nyitott, tenni akaró polgárok egységévé szervezze az egy helyen élőket.
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke a tanácskozáson a választójog és választhatóság kiterjesztése mellett érvelt. A Magyar Polgári Pártot a Székely Nemzeti Tanács leghűségesebb szövetségesének nevezte, s úgy fogalmazott: "nemcsak múltunk, jövőnk is van". Az ülésen a Székely Nemzeti Tanács három határozatát fogadták el. Az egyhangúlag elfogadott egyes számú határozat kimondja a folytonosságot az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön létrehozott Székely Nemzeti Tanács között.
A kettes számú határozatban felkérték a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a rendelkezésükre álló minden eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit a nemzetközi fórumokon, valamint a Magyarország és Románia közötti államközi kapcsolatokban. Emellett fordítsanak kiemelt figyelmet a kapcsolattartásra a Székelyfölddel. Egyúttal felkérték a magyar és a román külügyminisztériumot, tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy a két ország közötti, a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló szerződésbe kerüljenek bele az Európa Tanács ajánlásainak az autonómiára, a regionalizációra vonatkozó rendelkezései, Székelyföld autonómiáját pedig nevesítsék. A második határozattervezet elfogadásakor a 270 küldöttből hárman tartózkodtak.
A hármas számú, egyhangúlag elfogadott határozatban a tanács fontosnak nevezte, hogy a 2011 első felében esedékes magyar EU-elnökség idején és azt követően az unió támogassa, hogy a Székelyföld "történelmi európai régióként" kapjon képviseletet a régiók bizottságában. Kitértek arra is, hogy az unió fordítson kiemelt figyelmet a veszélyeztetett kis népek védelmére, és dolgozza ki védelmük európai szintű szabályait. MTI

Ősi falak között a Szatmárnémeti Református Gimnázium
Hat év után az egyházé az ingatlan
Az 1948-as évi államosításkor a kommunista hatalom felszámolta Szatmárnémeti felekezeti középiskoláit és tanítóképzőit, köztük a szatmári református egyház több mint négyszáz éves gimnáziumát is. Helyébe létrehozta, magyar tannyelvű állami középiskolaként, a Kölcsey Ferenc Líceumot. Az új oktatási intézmény a megszüntetett Református Gimnázium főépületében kapott helyet (a Református Tanítóképző és Református Leánygimnázium épületét más oktatási intézmények foglalták el), és rövid időn belül Erdély neves középiskolájává vált. Magas szakmai színvonalát a rendszerváltásig megőrizte, annak ellenére, hogy az 1980-as évek első harmadától vegyes – magyar-román - tannyelvűvé vált, s úgy tűnt, hogy a magyar tagozat sorsa pár éven belül megpecsételődik. A ’89-es fordulat után az elsorvasztási folyamatot sikerült megállítani, az oktatás nyelvét visszaállítani, s azóta is állami középiskolaként, s jelenleg főgimnáziumként működik.
1991-ben, amikor a történelmi magyar egyházak kezdeményezésére sorra alakultak újjá Erdélyben az egykor felszámolt egyházi intézmények jogutódjaiként a teológiai szellemiségű középiskolák, Szatmárnémetiben is újraalakult a Református Gimnázium. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy újjáalakulása előtt az egyház tárgyalásokat folytatott a „Kölcsey“ vezetőségével, és felajánlotta, alakuljon át felekezeti iskolává, lévén, hogy amúgy is az egyház épületében működik, de elutasították. A gimnázium négy éven keresztül osztozott a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal az épületen, igaz, csak az alagsorban működhetett, ráadásul délutáni oktatással. 1995-től a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdájának egyik, leromlott állapota miatt üresen álló szárnyában kapott helyet. A Gimnázium saját erőből és adományokból újította fel az épületet, ebben működött 2007-ig. Innen az Önkormányzat ajánlására átköltözött két, egykor saját épületébe, amelyekben az államosítás előtt a leánygimnázium és a tanítóképző működött.
Időközben hatályba lépett az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkező törvény, amely alapján 2004-ben a Református Gimnázium épületei – de jure - visszakerültek a református egyház tulajdonába. Ám de facto nem, mert a törvény öt éves türelmi időt biztosított azoknak az intézményeknek, amelyek a visszaszolgáltatott ingatlanokban működtek, s így a Kölcsey Ferenc Főgimnázium további öt évig, 2009 májusáig az egyháznak fizetett bérleti díj fejében az egyházi épületben maradhatott.
Sajtókampány és hecckampány
Így érkeztünk el 2008 szeptemberéhez, amikor egy sajtós kollégák közötti magánbeszélgetéskor szóba került a Református Gimnázium épülete, amelyből bő fél éven belül ki kellene a Kölcseynek költöznie, és mégis „roppant nagy körülötte a csend“. Alulírott kezdeményezésére sajtókampány indult, Csuka Tímea interjút is készített a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatójával, Elek Imrével. S ebből valóban az derül ki, hogy a Főgimnázium vezetőségének esze ágában sincs foglalkozni az üggyel. Íme a kérdések, illetve az igazgató válaszai: Hol fogják befejezni a hamarosan induló tanévet? – Hát itt. És utána is itt maradunk. – Mik a tervek? – Nekünk a terveink azok, hogy itt maradjunk. (erdon.ro, 2008. szeptember 10, Szatmári Friss Újság, szept. 11). A személyes érintettségtől azért sem tekinthetek el, mert a szóban forgó sajtóorgánumok – miután megismerték a városvezetés, a megyei RMDSZ-elnökség álláspontját (az interjúsorozat velük folytatódott) –, már ez utóbbiak álláspontják képviselték a Református Gimnáziummal szemben, vagy, ritkább esetben, a semlegesség álláspontjára helyezkedtek. A város és a megye RMDSZ-es vezetése ugyan hangsúlyozta, hogy az épület immár az egyház tulajdona, de nem titkolta, hogy a Kölcsey jövőjét a továbbiakban is az egyházi épületben képzeli el. A hatalomközeli megyei magyar média ezt a véleményt erősítette fel, s sikerült is a szatmári magyar közvéleményt a Református Gimnázium ellen hangolnia. De nemcsak a közvéleményt, hanem a Kölcsey tanári karát, sőt, a szülői bizottságot is. Ebben a felfokozott hangulatban a város polgármestere, Ilyés Gyula most már a két intézményre „bízta a megegyezést“, Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök is felléphetett a békítő szerepében, s kompromisszumos megoldást ígért. Az indulatok a következő évre is áthúzódnak, s 2009. februárjában a Kölcsey szülői bizottsága a tanári kar egy részével egyetemben utcai demonstrációt helyez kilátásba, ha az iskolának „költöznie kell“. A sajtóban egymást érték a tiltakozásra szólító felhívások.
A botrányt végül Tőkés László püspök beavatkozása révén sikerült elkerülni. Szatmárnémetin 2009 áprilisában Markó Béla országos RMDSZ-elnökkel találkozott, s kompromisszumos megoldás született: a Kölcsey az öt év letelte után még egy év haladékot kap a kiköltözésre.
A megállapodást mind a városvezetés mind a Szatmár Megyei Tanács tiszteletben tartotta. 2010. szeptember 15-ig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium átköltözött az Irgalmas Nővérek zárdaépületének egyik szárnyába, a másik szárny felújítása után, rövidesen ez utóbbit is el fogja foglalni. Természetesen ez csak átmeneti megoldás, hisz az épület a rend tulajdona.
A Szatmárnémeti Református Gimnázium pedig hatvan év hányattatás után ettől az évtől végre ősi épületében működhet. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Székelyföld autonómiatörekvéseinek támogatását kérte a Székely Nemzeti Tanács
Határozatban kérte fel a Székely Nemzeti Tanács november 19-i budapesti ülésén a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a rendelkezésükre álló minden eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit a nemzetközi fórumokon, valamint a Magyarország és Románia közötti államközi kapcsolatokban. Kövér László, az Országgyűlés elnöke úgy fogalmazott, hogy a Parlament a mai naptól kezdve már nemcsak az ország háza, hanem a nemzet háza is; a házelnök azt hangoztatta, az európai integráció nem képzelhető el nemzeti integráció nélkül.
A Parlament felsőházi termében tartott ülésén a házelnök azt mondta, az épület főbejárata felett a székely zászló lobog, ami azt jelzi: "székely testvéreink, önök hazaérkeztek". Kijelentette, az, hogy a Székely Nemzeti Tanács tagjai itt vannak, azt bizonyítja, hogy "összetartozunk, mindennek dacára együtt vagyunk és együtt maradunk". Kövér László közölte, megkezdődött a békés nemzetegyesítés folyamata. Csaknem egy évszázada a magyarok és a románok között az volt a tét, hol húzódnak meg a haza és a szülőföld sorompókkal elválasztott határai. Ma viszont az a kérdés, élhető marad-e számukra a fizikai határoktól mentesülő szülőföld és annak megtartó ereje.
Ma az európai közösségi térben a békés nemzetegyesítés útjára lépett magyarság képes a nemzeti integrációra - mutatott rá. A házelnök hangsúlyozta, hogy a békés nemzetegyesítés kerete az Európai Unió által megtestesített nemzetközi integráció, alapja és eszköze pedig a nemzeti integráció. A találkozó előtt tett sajtónyilatkozatában is azt hangsúlyozta Kövér László, hogy az európai integráció nem képzelhető el nemzeti integráció nélkül. A magyar nemzeti integráció ügye európai ügy is, európai támogatást érdemel - jegyezte meg. Az ülésen azt mondta, a magyar nemzeti integráció egyik eszmei pillére, hogy "nincs többé határon inneni és túli magyar ügy, mert nincs többé határ, csak magyar ügy van".
Hangsúlyozta, hogy a kulturális és területi önrendelkezést is magába foglaló területi autonómia Európa több országában létező valóság. Közlése szerint a Székely Nemzeti Tanács az erdélyi magyarság és a székelység számára sem többet, sem kevesebbet nem akar, mint ami kisebbségekben élő európai nemzeti közösségeknek jár. Ezt a célt a nemzetközi jog keretei között, a közvetlen demokrácia és a közképviselet eszközeivel, mindig békés módon próbálták elérni. Ebben a törekvésben mindig számíthatnak a magyar Országgyűlés erkölcsi és politikai támogatására - mondta Kövér László.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt mondta, az általuk kétszer elfogadott és két alkalommal is a román parlament elé beterjesztett törvénytervezet világosan leírja azokat az intézményeket, amelyek a székelyek jelenkori szabadságának intézményei lennének: az önkormányzati tanács lehetne a regionális parlament, míg az önkormányzati bizottság a regionális kormány, jól körülhatárolt eszközökkel és pontosan körülírt működéssel.
Kitért arra, hogy népszavazást is tartottak, amelyen a megkérdezett 210 ezer székelyföldi polgár kinyilvánította igényét az autonóm Székelyföld törvény általi létrehozására. Izsák Balázs a tanácskozás előtt emlékeztetett arra, hogy az elmúlt hét évben többször fordultak az akkori magyar vezetőkhöz, támogatást kérve a székelyföldi autonómiatörekvésnek, de nem találtak meghallgatásra. A mostani választások után azonban nemzetpolitikai fordulat következett be.
A XXI. század magyarsága számára a székelyek értékőrzése hivatás, Európa számára bátorságuk küldetés - írta a Székely Nemzeti Tanács ülésének résztvevőit köszöntő levelében Schmitt Pál köztársasági elnök. "Minden szellemi-lelki kincset dédelgető közösségre szükség van, hogy Európának zavaros, értékvesztett világunkban arca legyen" - tette hozzá az államfő. Hangsúlyozta: a határok nélküli Európa a "divatos multikulturalitás talmi csillogása helyett" határtalan lehetőséget ad mindenkinek, aki elég erős, hogy nyitott, tenni akaró polgárok egységévé szervezze az egy helyen élőket.
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke a tanácskozáson a választójog és választhatóság kiterjesztése mellett érvelt. A Magyar Polgári Pártot a Székely Nemzeti Tanács leghűségesebb szövetségesének nevezte, s úgy fogalmazott: "nemcsak múltunk, jövőnk is van". Az ülésen a Székely Nemzeti Tanács három határozatát fogadták el. Az egyhangúlag elfogadott egyes számú határozat kimondja a folytonosságot az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön létrehozott Székely Nemzeti Tanács között.
A kettes számú határozatban felkérték a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a rendelkezésükre álló minden eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit a nemzetközi fórumokon, valamint a Magyarország és Románia közötti államközi kapcsolatokban. Emellett fordítsanak kiemelt figyelmet a kapcsolattartásra a Székelyfölddel. Egyúttal felkérték a magyar és a román külügyminisztériumot, tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy a két ország közötti, a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló szerződésbe kerüljenek bele az Európa Tanács ajánlásainak az autonómiára, a regionalizációra vonatkozó rendelkezései, Székelyföld autonómiáját pedig nevesítsék. A második határozattervezet elfogadásakor a 270 küldöttből hárman tartózkodtak.
A hármas számú, egyhangúlag elfogadott határozatban a tanács fontosnak nevezte, hogy a 2011 első felében esedékes magyar EU-elnökség idején és azt követően az unió támogassa, hogy a Székelyföld "történelmi európai régióként" kapjon képviseletet a régiók bizottságában. Kitértek arra is, hogy az unió fordítson kiemelt figyelmet a veszélyeztetett kis népek védelmére, és dolgozza ki védelmük európai szintű szabályait. MTI

Csupa csapás az élet – Moldvaiak Budapesten
Nyisztor Tinka néprajzos doktorandusszal budapesti „lakásán", a Budaörsi úti Magyar Nyelvintézet ebédlőjének halljában beszélgetünk sepsiszentgyörgyi, moldvai, budapesti, bukaresti meg párizsi dolgokról. Az előző nap estéjén a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Társaság havi ülésén a moldvai magyarság jogsérelmeinek orvoslására szánt sziszifuszi munkáról számolt be drámai hangvétellel, arról, hogy az iskolai oktatás, az anyanyelvű mise dolgában a romániai Helsinki Bizottság támogatása ellenére is a iasi-i (jászvásári) püspökség, a janicsárpapok, a nacionalista pártok helyi potentátjai miként szegik nyakát minden moldvai „magyarmentő" szándéknak. Nyisztor Tinka kivételes képességekkel megáldott, illetve az önképzés, a közéleti státusteremtés mezein, legalábbis csángó-magyar vonatkozásban, páratlan szélességű pászmákat bejáró személyiség. A Tázló völgyében rejtőzködő székelyes csángó falu, Pusztina (Pustina), illetve a magyarságát a huzatos moldvai tájon őrző családi hagyomány emelte a csángó mozgalom élére.
Határozott, energikus alkat. Budapesten az ELTE néprajz szakán szerzett diplomát, ugyanitt jelentkezett posztgraduális képzésre, ezzel párhuzamosan egy svájci ösztöndíjat is megpályázott és elnyert, s ekképpen dupla doktori képzésben részesül a moldvai magyar csángó nyelvjárás mellé, amely a gyermek- és fiatalkori kommunikáció egyetlen nyelvi közege volt, előbb a román, majd a szépen beszélt magyar köznyelvet pászította oda, s ezt toldotta meg a francia irodalmi nyelvvel.
Tegnap a magyarországi csángók fórumán beszélt, napokkal azelőtt a bukaresti Pápai Nunciatúrán kért csángóügyekben kihallgatást, s ma, miután együtt áttekintjük a csángóság sorsának alakulását, és meg-megállunk életpályájának egy-egy stációjánál, amelyet átszőtt a közéleti szerepvállalás, megy a Kamaraerdő peremén lakó csángó barátnőjéhez. A téli savanyúság eltevésének praktikáira tanítja meg a csángó asszonyt, aki ezeket a Kárpátokon belüli eltevési fifikákat nem ismeri. Otthon, Erdélyben átnézem a francia nyelven írt szakmai önéletrajzát, különösképpen a különféle konferenciákon való szereplései és a szakmai közlemények listáját, amelyekből kirajzolódik egy isten háta mögötti faluból, évszázadokon át folyamatosan fojtogatott szellemi térségből érkező negyvenéves nő bámulatos akaratereje s az 1990-ben bekövetkezett romániai politikai rendszerváltás utáni pályamódosulások dinamizmusa.
Sylvester Lajos
Erdély.ma

Színjáték
Az 1990-es évek elejének hisztérikus magyarellenességét, a románok országegység-féltését („Erdélyt nem adjuk!”) idéző iromány jelent meg a Glasul Aradului nevű demokrata liberális pártlapban csütörtökön.
A sorokat jegyző bizonyos Lucian Şerban hangzatosnak, egyben a román nemzeti összefogásra felhívásnak szánt címet talált ki: Ne adjátok el a színházat! (Nu vindeţi teatru).
Fogalmazásában (újságcikknek nem nevezhető, mert a hírlapírás és a publicisztika műfaji sajátosságai közül mindet nélkülözi) azt írja, hogy az a „szóbeszéd” a városban, hogy a jövőre megüresedő aradi színházigazgatói székre igényt formált az RMDSZ. Ezért kell összefogni és, ha szükséges, kiegyenesített kaszákkal is megvédeni a színházat a magyar betolakodóktól! – foglalható össze röviden a lényeg. Már az is sok – folytatódik a gondolatmenet –, hogy megengedték a magyaroknak a Szabadság-szobor elhelyezését, ami az 1848-as forradalom idején a románokat lemészároló (sic!) tábornokoknak állít emléket.
Egyrészt: már a pályakezdő újságírókba beleverik, még mielőtt átlépnék a szerkesztőség küszöbét, hogy „mendemondákra”, „kósza hírekre” hivatkozva nem írunk le semmit, másfelől: az aradi RMDSZ-nek nem igazán stratégiai intézmény a román színház. De – ha már felhozták –, miért ne lehetne magyar igazgatója a román teátrumnak, ha az illető talpraesett, hozzáértő és jó menedzser? Hogy azt ne mondjuk, alanyi jogon is járhatna ez a poszt, hiszen 1817–1818-ban Aradon nyílt meg a Kárpát-medence legrégibb kőszínháza, és nem a moldvai vagy a havasalföldi fejedelemség kincstári hozzájárulásával… (Arad legszebb köztéri műalkotásának és a 13 vértanú emlékének a gyalázása szándékos ferdítésre, gyűlöletszításra, egyben a kőbaltás ember primitívségénél is nagyobb műveletlenségre vall.)
Tehát az RMDSZ-nek nem kell a román színházdirektori poszt, és ezt L. Ş. is tudja/tudta, amikor tollával felszántotta a PD-L holdudvarának érdekeit szervilisen szolgáló, önkormányzati hirdetésekkel vitatható módon telepumpolt zseblap hasábjait, mert ő maga idézi az RMDSZ-es alpolgármestert, aki cáfolta a híresztelést. Hajánál fogva előrángatott, izzadságszagú tehát a témaválasztás. Csak arra jó, hogy a budapesti színházi affér után legyen nekünk is egy saját, külön bejáratú „teátrális” jelenetünk. Ami a magyar Nemzeti Színház kibérlését illeti a december elsejei román nemzeti ünnepre, tapintatlanságra vall, ez nem kérdés, miként az sem vitatható, hogy bárdolatlanság visszavonni a bérbeadásra tett ígéretet is; szerencsétlen ügy, legjobb, ha meg sem történt volna, és kár feszegetni, hogy „ki ütött vissza”.
Nem az a szokatlan, hogy egy román sajtómunkás ilyesmire ragadtatja magát, hanem az, hogy egy olyan lapban adtak teret az ámokfutásnak, amelyik az RMDSZ-szel – elméletileg – egy oldalon álló PD-L érdekeltségi körébe tartozik. Vallom, hogy a véleménynyilvánítás szabad és sérthetetlen, de talán nem lett volna a sajtószabadság (ha van ilyesmi egy pártközlönynél) lábbal tiprása, ha a szerkesztő vagy a tulajdonos figyelmezteti a szerzőt, hogy túllő a célon. Gentleman viselkedést nem várunk el, de legalább a betyárbecsület azt diktálná, hogy nem lépünk a lábára annak, akivel egy irányba toljuk a szekeret.
Ha a többség nem határolódik el az ilyen L. Ş. féléktől, megerősíti sejtésünket, hogy bár osztanak ránk statiszta- és epizódszerepeket – hadd tapsoljon a publikum –, de amint legördül a függöny, azon ügyködnek, hogy írhatnának ki bennünket végleg a darabból.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad),

Konferencia Bihar vármegye történetéről
Nagyvárad – Bihar vármegye története a 16-20. században címmel kedden szakkonferenciát szervezett a váradi Posticumban a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés, a HBM Levéltár és a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal.
A Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 keretében Nagyvárad és Debrecen közös európai uniós projektben vesz részt, melynek célja a Hajdú-Bihar- Bihar Eurorégió történelmi és kulturális múltjának, illetve kapcsolatainak feltárása.
A tizenkét hónapos (2010.05.01.- 2011.04.30. között zajló) program összköltségvetése 379.675 euró, melyből a váradi önkormányzat büdzséje 73.091,67 euró, amiből 71.556,74 euró (97,90%) vissza nem térítendő támogatás, 1.534,93 euró (2,10%) pedig önrész. A támogatásból 42.000 eurót korszerű berendezések beszerzésére, 6.000 eurót eseményszervezésre, 3700 eurót pedig szélessávú internethozzáférésre költenek. A cél, hogy fogékonnyá tegyék a régió lakosságát a térség múltja iránt, annak érdekében, hogy erősödjenek a határon átívelő kulturális kapcsolatok, valamint a valódi együttműködésen alapuló közös fejlesztési program által előnyöket élvezzenek a határ mindkét oldalán élő közösségek. Két digitális műhelyt is létesítenek Debrecenben, illetve Nagyváradon, az állami levéltárak keretében, hogy korszerűen feldolgozhassanak körülbelül 45-50 ezer, az 1700-1850 közötti időszakra vonatkozó kordokumentumot (térképek, jegyzőkönyvek, oklevelek, pergamenek, településfejlesztési iratok stb.).
Érdekes előadások
Ennek részeként kedden Bihar vármegye története a 16-20. században címmel kétnyelvű konferenciát rendeztek a váradi Posticum Ifjúsági Központban. Az egybegyűlteket köszöntő Lakatos-Balla Attila régész arra hívta fel a figyelmet: ha nem is egyedi, de ritka eseményről van szó, hiszen kevés alkalommal fordul az elő, hogy a határ két oldalán élő, különböző irányzatokat képviselő történészek találkozzanak egymással, az álláspontjaik közelítése, illetve a kutatási eredményeik megvitatása érdekében. Bernáth László fideszes önkormányzati képviselő, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés fejlesztési szakbizottságának elnöke azt emelte ki: a közös uniós tagság lehetőséget kinál arra, hogy együtt dolgozva bemutathassuk közös szellemi értékeinket. Biró Rozália váradi alpolgármester úgy vélte: megtisztelő Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök jelenléte, azt bizonyítja, hogy megvan a kellő lelkesedés ahhoz, hogy eredményes legyen a közös munka.
A bevezető szavak után felolvasásra kerültek a szakdolgozatok, dr. Nyakas Miklós, dr. Bujor Dulgău, dr. Szabadi István, dr. Radu Milian, dr. Szálkai Tamás, drd. Cristian Apati, dr. Ioan Goman, dr. Vajda Mária, drd. Georgiţă Mihai, dr. Aurel Chiriac, dr. Bakó Endre, Sándor Mária és Török Péter történészek, muzeológusok, levéltári kutatók tollából. Egyes szakemberek személyesen is megjelentek, míg mások tanulmányait a kollegáik olvasták fel. Szó esett többek közt a bihari hajdúkról, a debreceni és a váradi református kollégiumok 1660. évi egyesüléséről, az armalista nemesség demográfiai és gazdasági viszonyairól, valamint II. József váradi látogatásairól.
Kiállítás a vármegyéről
Az előadások közti szünetben Bihar vármegye gazdasági- és társadalomtörténete, építészeti öröksége a 16-20. században címmel nyílt vándorkiállítás. Dr. Radics Kálmán, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár igazgatója kifejtette: igyekeztek új technológiákat is felhasználni a rendezvény előkészítésekor. Több blokkban (történelmi, ipari-gazdasági, népművészeti, építészeti és művelődéstörténeti) mutatják be azokat a tárgyi eszközöket, eseményeket melyek valamiképpen kötödnek a témához, a teljesség igénye nélkül. Az ingyenes tárlatot december 13-ig lehet megtekinteni, a Posticum dísztermében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Átadták a Julianus-díjakat Csíkszeredában
Tizennyolcadik alkalommal kapták meg az elismerést azok, akik munkájukkal a legtöbbet teszik a magyarságért.
A Julianus Alapítvány elnöke szerint három szempont érvényesül az elismerés odaítélésénél: „Az első, hogy olyan kapjon díjat, aki a magyar emlékeket védelmezi. Második, olyan kapjon díjat, aki a magyar ügyet szolgálja. Harmadik, olyan kapjon díjat, aki cselekszik a magyar nyelv védelmében" – sorolta Beder Tibor.
Díjazták Kalmár Zoltán újságírót, a nagyszebeni szórványmagyar közösséget összetartó munkájáért. A szabadkai Maurer Oszkár azért kapott elismerést, mert a szerémségi szórványmagyarságot védi az asszimilációtól. Elismerésben részesült a tordai Pataki József, aki több mint 2500 magyar honvéd sírját azonosította és emlékművet állított nekik
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere a magyar nyelv hivatalos használatáért, a párizsi Bernard Le Calloch pedig a Trianon óta szétdarabolt magyar közösségek kutatásáért kapta meg a Julianus-díjat.
Csúcs Mária
Duna TV, Erdély.ma

Jobban szeretem a stabilitást
Mit gondol arról a kettősségről, hogy miközben az RMDSZ a PD-L koalíciós partnere a kormányban, a Szövetségen belül sokan élesen Bãsescu- és Boc-ellenesek, több megyét pedig a jelenlegi parlamenti ellenzékkel koalíciót alkotva vezet a magyar érdekvédelmi szövetség?
Nem meglepő sem a Bãsescu-ellenesség, sem a Boc-ellenesség, ugyanis a szövetség és annak vezetői, többek között Markó Béla szövetségi elnök, többször figyelmeztettek a Bãsescu-féle magatartás, a Bãsescu-féle politika negatívumaira. S azzal sem mondok újat, hogy az RMDSZ kényszerpályát jár be a jelenlegi kormányzati szerepvállalással, ugyanis az előző kormányzati ciklus végén döntenünk kellett arról, hogy ellenzékbe vonulunk korábbi szövetségeseinkkel együtt, vagy kormányon maradunk, ezáltal egyrészt megpróbálva féken tartani a számunkra kedvezőtlen folyamatokat, másrészt a kormányzati pozíciókat kihasználva ledolgozni a magyarok által lakott térségek, így a Székelyföld évtizedes gazdasági hátrányát, fejlesztésre szánt kormánypénzeknek az ide irányításával. Tehát két rossz közül a kisebbiket
Közel egy éve van kormányon az RMDSZ. Hargita megye szempontjából hogyan vonná meg e jelenlét mérlegét?
Bár a gazdasági világválság következményei vidékünkön is érezhetők, s ennek következtében csökkentek a megyébe irányított pénzöszszegek is, a kormányzati szerepvállalás mégis jelentős források mozgósítását teszi lehetővé. Azt mindenki tudja, hogy például a Hargita megyei oktatási infrastruktúra fejlesztésére több pénz érkezett az elmúlt kormányzati ciklus alatt, mint a rendszerváltás óta addig eltelt időben. Nos, ha ezeknek a pénzeknek a nagyságrendje és érkezésüknek üteme ritkult is az előző ciklushoz képest, a trend még mindig kedvező. Tehát, hogy a kérdésére válaszoljak: a mérleg pozitív.
Hogyan látja az ország politikai közeljövőjét, meddig bírja még ez a koalíció, mit lehetne tenni a kormányzati stabilitásért, s hogyan alakul az RMDSZ jövőbeni szerepe a kabinetben?
Sok összetevője van a kérdésnek, de a mi helyzetünk viszonylag egyszerű: addig kell kormányon maradni, amíg az a közösségünk javát szolgálja, ugyanis a kormányzás nem cél, hanem eszköz. S hogy meddig bírja a koalíció? Jóslatokba nem bocsátkozom, mert nem vagyok jós, hanem politikus. Sőt: kisebbségi politikus, aki kisebbségi közössége javát kell hogy szolgálja. S mint ilyen, jobban szeretem a stabilitást, a tervezhetőséget.
Úgy tűnik, mintha mindenki mindent egy lapra, a tanügyi törvényre tenne fel. Hogyan lehet majd ebből a konfliktushelyzetből kijönni?
Lehet, hogy úgy tűnik, a tanügyi törvényen áll vagy bukik minden, hogy egy lapra tettünk fel mindent, de a valóságban ez nem így van. Mint már mondtam, kormányzati jelenlétünk közösségünk javát szolgálja, térségünk – a Székelyföld és benne Hargita megye – több évtizedes lemaradást kell behozzon. Ezt pedig csak a kormányzati pénzek ide irányításával lehet elérni. Kérdezze meg bármelyik székelyföldi önkormányzati vezető kollégámat, megyei tanácselnököt vagy polgármestert, s meggyőződik állításom igazáról. A tanügyi törvény körüli politikai vita pedig azt jelzi, hogy menynyire fontos közösségünk számára a jogszabály elfogadása, ennek érdekében pedig bevetünk minden politikai eszközt. Közösségünk érdeke viszont az, hogy a törvény, annak a kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásai ne váljanak a politikai csatározások témájává, a törvény, elfogadása után – történjék az bármilyen eljárással –, legyen hosszú életű.
Február végén Nagyváradon tart kongresszust az RMDSZ. Ha eltekintünk most a személyi kérdésektől, miről kellene Váradon vitázni, s a szervezet politikáján mit kellene változtatni az eddigiekhez képest?
Az RMDSZ alapszabályán álláspontom szerint végig kellene vezetni azokat a módosításokat, amelyek szükségesek. Az RMDSZ-en belül én notórius módosítóként vagyok számon tartva. Vannak nyolc éve általam szorgalmazott módosítások, van négy éve általam szorgalmazott javaslat, és van olyan ezek közül, amely úgy tűnik, bekerül a végleges szövegbe.
Markó Béla mind ez idáig nem vallott színt arról, hogy marad-e vagy nem vállal újabb mandátumot. Ön mit tanácsolna az elnöknek?
Nem színvallás kérdése az, hogy hivatalban marad-e a szövetségi elnök vagy távozik posztjáról, ugyanis a kongresszus hatásköre megválasztani a szövetségi elnököt. Most inkább az a kérdés, hogy kik közül választhat majd a kongresszus, ugyanis hiába akarnánk megválasztani egy olyan személyiséget, aki nem akar RMDSZ-elnök lenni. Markó Bélát pedig annál jobban tisztelem, mint hogy a sajtón keresztül adjak neki tanácsokat. Egyébként én már hónapokkal ezelőtt nyilvánosan kijelentettem, hogy ha Markó Béla elnöknek indul, akkor én őt támogatom. Ha nem indul, akkor szerintem nyílt verseny lesz, remélem, minél több versenyzővel.
A lehetséges utódok között szerepel Kelemen Hunor, akit már láthatóan régóta készítenek e szerepre; bejelentette indulását Eckstein-Kovács Péter; fontolgatja ugyanezt Borbély László; hallani Frunda Györgyről is; a partiumiak szóba hozták Cseke Attilát. Mit gondol erről a névsorról, van-e Hargita megyének e tekintetben opciója?
Ez a felsorolás lefedi az RMDSZ-t területileg, és generációs szemszögből is széles a paletta. Ahogy mondani szokták, ez egy jó felhozatal. Nyilván nem lehet eltekinteni az RMDSZ-elnök személyétől, ugyanis az karizmatikus politikus kell hogy legyen, olyan személyiség, aki integrálni tudja a romániai magyar társadalomban gerjedő folyamatokat, az e folyamatok élén álló embereket, a különböző politikai irányzatokat, ugyanakkor partnerként tudják elfogadni őt az RMDSZ-en kívüli politika képviselői, a magyarországi politikum és nem utolsósorban a hazai román politikai elit. A személyi kérdést e kritériumrendszernek kell alárendelni. No meg annak, hogy az RMDSZ csúcsvezetése a Székelyföld-politika elkötelezettje legyen. De számomra – mint egyszerű RMDSZ-tag, mint önkormányzatis számára – az a fontos, hogy mi lesz benne az új alapszabályban. Én most erre koncentrálok elsősorban. Az elnökjelöltek tekintetében meg várjuk meg, mit tesznek le az asztalra, utána lehet majd őket minősítgetni, rangsorolni.
Miért nincs nyitott vita ezekről a személyi kérdésekről az erdélyi társadalomban?
Valószínűleg azért, mert nem a személy a fontos – noha egy-egy személyiség jelenléte meghatározó –, hanem az általa képviselt eszmeiség. Az erdélyi társadalmat pedig jobban érdekli az RMDSZ politikája, annak eredményessége, mint az, hogy ki áll az RMDSZ élén. Az embereket nem érdekli a politika boszorkánykonyhája, hogy ki kinek az embere, mi miért történik, őket az érdekli, mi az eredmény. És ez jól is van így. Húsz év alatt a társadalom felnőtt, megérett, kijózanodott, nem a szavak, hanem a tettek alapján dönt.
Gyakran elhangzik az a kifejezés, hogy hargitai lobbi az RMDSZ-en belül. Milyen erős ez a lobbi, s mit szeretne elérni?
A politika egyik eszköze a lobbi, s politikusok lévén, a mi eszköztárunkban is szerepel. Kérdéséből azt szűröm ki, hogy a sajtó felfigyelt a mi sajátos érdekeink érvényesítésére irányuló tevékenységünkre, ami azt jelzi, hogy jó úton járunk.
Vannak-e javaslatai az RMDSZ alapszabályzatának a módosításához?
Igen. Számos javaslatom van. Javaslataimat alátámasztó indoklásomat is megjelentettem a sajtóban, egyedüliként az RMDSZ-ben. A Transindex lehozta e témában írott nagyobb lélegzetvételű dolgozatomat. Ezen módosítások lényegüket tekintve arra irányulnak, hogy az RMDSZ bázisát képező önkormányzatisok, tehát polgármesterek, megyei tanácselnökök nagyobb beleszólást nyerjenek a döntéshozatalba, nagyobb legyen a befolyásuk, mint amilyen eddig volt az RMDSZ-ben, és hogy jobban megjelenjenek a regionális érdekek a döntéshozatalban, mint ahogy az eddig történt. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Visszavonul Markó Béla (Eckstein és Kelemen a trónkövetelő)
"Nem kívánom jelöltetni magam újabb RMDSZ-elnöki mandátumra" — jelentette be a Szövetségi Képviselők Tanácsának szombati marosvásárhelyi ülésén Markó Béla. Az érdekvédelmi szervezetet tizennyolc év óta vezető szövetségi elnök hangsúlyozta: a politikai életből nem kíván visszavonulni. Az SZKT ülésén egyébként Kelemen Hunor művelődési miniszter bejelentette, hogy a februári kongresszuson versenybe száll a szövetség elnöki tisztségéért, és megerősítette indulási szándékát Eckstein-Kovács Péter.
Édesanyám, mit segítsek?
A szokásosnál nagyobb érdeklődés övezte az RMDSZ miniparlamentjének szombati ülését: Markó Béla ugyanis erre a dátumra ígérte, hogy tisztázza, vállal-e újabb elnöki mandátumot. Láthatólag nem ez foglalkoztatta a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt tiltakozó több tucat szakszervezeti tagot: ők a kormány megszorító intézkedései ellen tüntettek, és követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. Nem véletlen hát, hogy ezzel kezdte politikai beszámolóját Markó Béla, hangsúlyozva: bármikor készek tárgyalni az érdekvédelmi szervezetekkel, de politikai tanácskozás zajlik most, amelyen az RMDSZ-nek is fontos döntéseket kell hoznia. A szövetségen belül az elmúlt években felszínre került ideológiai nézetkülönbségeket, vitákat ecsetelte konkrét példákkal, hangsúlyozva: az RMDSZ-t nem az ideológia köti össze, hanem a magyar közösség identitásának erősítésére, jogainak bővítésére irányuló szándék. Szövetség voltunk, vagyunk, és a továbbiakban is szövetségként kell működnünk — szögezte le, majd a felvidéki, kárpátaljai helyzetet hozta fel annak alátámasztására, hogy miért nem jó, ha pártokra szakad egy kisebbség. Anélkül, hogy megnevezte volna, bírálta Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, "pártalapítás kísértete járja be Erdélyt" — jegyezte meg gúnyosan, de nem úszták meg szárazon azok az RMDSZ-es politikusok sem — többnyire a háromszékiekre célzott —, akik az együttműködés lehetőségét villantották fel nyilatkozataikban. Egyes kollégák "lányos zavarukban" már-már azt mondják, nem is olyan rossz, ha új párt alakul — fűzte hozzá, az Édesanyám, mit segítsek, törjek cukrot, hozzak lisztet? gyermekvers sorait idézve a helyzet illusztrálására.
Vastaps, könnyek, testamentum
Az elmúlt húsz év tanulságait próbálta összegezni beszédében, hangsúlyozva: erénynek tekinti azt, amivel többen vádolják, hogy a szövetség mindenkivel szövetkezett. A maga mandátumáról szólva Markó felidézte: tizennyolc évvel ezelőtt két, nagyjából egyforma erőt képviselő tábor feszült egymásnak az RMDSZ-en belül, kettészakadni látszott a szövetség, ezért volt szükség olyan vezetőre, aki biztosítani tudta, hogy egységes marad a szövetség. Félelem, szorongás és remény élt benne, amikor átvette az RMDSZ irányítását — idézte fel a kezdeteket, majd bejelentette: nem kívánja jelöltetni magát újabb mandátumra az RMDSZ februári kongresszusán. Hangsúlyozta: büszke az elért eredményekre, az anyanyelvű oktatás kiterjesztésére, a nyelvi jogok bővítésére, a magán- és közösségi javak visszaszolgáltatására, az egységes politikai képviseletre, majd azt is leszögezte: nem kíván visszavonulni a politikai életből, tovább folytatja tevékenységét az RMDSZ-en belül, hiszen "ez az én szervezetem".
Hosszan, állva tapsolták az SZKT ülésének résztvevői Markó bejelentését, majd többnyire az általa felvetett témákat folytatták. Szabó Ödön bihari ügyvezető elnök ostorozta igen keményen Tőkést, Lakatos Péter partiumi képviselő arra biztatta, gondolja meg magát, és vállaljon újabb mandátumot, Tamás Sándor háromszéki elnök a Székelyföld kérdésének fontosságát hangsúlyozta, Winkler Gyula EP-képviselő a gazdasági helyzetről beszélt, Olosz Gergely képviselőházi frakcióvezető a hogyan továbbról értekezett, hangsúlyozva: az elnök személyénél fontosabb a csapat, Verestóy Attila szenátor arról szólt, hogy továbbra is meghatározó szerepet kell biztosítani Markónak. A várakozásoknak megfelelően Eckstein-Kovács Péter államfői tanácsadó az SZKT plénuma előtt is bejelentette, megpályázza az RMDSZ elnöki tisztségét, amennyiben támogatottságot nyer. Felszólalásában maga is elítélte az EMNT pártalapítási kezdeményezését, hangsúlyozva: nem tesz jót a megosztottság, de elismerte: "megvan a magunk hibája is abban, hogy ide jutottunk". Meg kell nyitni az esernyőt, befogadni azokat, akik belefásultak, eltávolodtak a szövetségtől, és mérlegelni kell a kormányzati szerepvállalást is, hiszen az elsődleges célkitűzés a parlamenti képviselet, amennyiben előbbi ezt veszélyeztetné, akkor érdemes alaposan elgondolkodni a folytatáson — hangsúlyozta. Szerinte az RMDSZ legfőbb értéke a gerincesség, és ő ezt "szentül" továbbvinné. Utolsóként szólalt fel Kelemen Hunor, és — szintén a várakozásoknak megfelelően — bejelentette: a februári kongresszuson versenybe száll az elnöki mandátumért. "Sok egyeztetés után azt mondtam, hogy ez az a testület, ahol döntésemet bejelentem, nem a sajtón keresztül, nem közvetítőkön keresztül üzenem indulási szándékomat" — közölte, miután felidézte: tizennégy évvel ezelőtt jött az RMDSZ-be, lépésről lépésre tanult, és megtapasztalta, hogy jó döntéseket közösen, érveket felsorakoztatva, megvitatva lehet hozni. A változásokról szóló elképzeléseit ismertetve elmondta: az RMDSZ döntéshozó szerveit meg kell erősíteni, a területi elnököknek, önkormányzati vezetőknek, platformok képviselőinek ott kell lenniük a Szövetségi Állandó Tanácsban. "Erős, következetes, szavahihető és önálló RMDSZ-t akarok, amely képes önmagát megújítani, megváltoztatni. Olyan szövetségre van szükségünk, amely meghallgatja az embereket, odafigyel gondjaikra, problémáikra. Meggyőződésem, ha egy befogadó szövetség maradunk, a magyar közösség egységét is meg tudjuk őrizni" — fejtette ki. Ezt követően ismét Markó Béla emelkedett szólásra, Eckstein felvetésére reagálva leszögezte, hogy a parlamenti képviselet sem öncélú, hanem a kormányzás, a döntések befolyásolása a célja. Majd hozzáfűzte: amennyiben az oktatási törvényt nem tudják elfogadtatni, értelmetlenné válik a további kormányzati szerepvállalás. Azt is elmondta, nem kell neki helyet keresni a szövetségben, segíti majd a szervezetet, de a végső döntés az elnöké lesz. "Sohasem hagytam, hogy mások diktáljanak, ez egyik nagy bűnöm" — fogalmazott. Az utána felszólaló Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök már nem is bírta visszatartani könnyeit. "Aki így tud beszélni, annak tiszta a lelkiismerete" — mondta Markó felszólalására utalva, majd átölelte a szövetségi elnököt.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ajánlanék egy jó befektetést a közeljövőre
December elsején az első világégést lezáró szerződés kapcsán tartott egyik rendezvény hallgatója voltam. Önjelölt magyarvezető pártunk megyei ügyelnöke meghívására határon túli balliberális történész (Romsics Ignác . szerk. megj.) ismertette múltunknak a mohácsi vésszel vetekedő pillanatát (a trianoni diktátumot . szerk. megj.). A tárgyalt momentum fájdalmas következményeit máig is sínyli minden generációnk. Ez érzékelhető volt a rossz idő ellenére is telt házat produkáló rendezvény láttán, és az előadást követő, a hallgatóság részéről elhangzó kérdések kapcsán is. De most nem a rendezvényről írnék beszámolót, mert azt már régen megtették mások, akiknek közlendő véleményük vagy hivatali közlendőjük volt azzal kapcsolatosan.
Én egy elhangzott kérdés kapcsán szeretném e néhány sor közlési lehetőségét, valamint a kedves olvasó szíves figyelmét megkapni. A kérdés nagyjából arról szólt, hogy végre mikortól tudnánk ismét itthon érezni magunkat az által is, hogy a városházán, a hivatalokban magyarul is tudnánk értekezni, ügyeinket intézni?
Az est házigazdája (Szabó Ödön . szerk. megj.), miután az elért ez irányú eredményeket felsorolta, ügyes csavarral magára a népes hallgatóságra irányította a figyelmet. Azt mondta, hogy ha mindnyájan élnénk a nehezen meghozott törvények adta lehetőségeinkkel, továbblépni is volna mód.
Állítása szerint hónapok hosszú sora alatt alig van rá példa arra, hogy helyi polgár venné a fáradtságot és anyanyelvén, magyarul fogalmazná meg egy-egy beadványát vagy kérvényét a városi hivatalok felé. Mert bár a helyi közigazgatásról szóló 2001/215. törvény ugyan lehetőséget ad rá, de úgy tűnik, hogy nincs kinek.
A közönség találva érezvén magát az ügyes vágástól, tapssal jutalmazta a szólót. Remélhetően az elismerő tapsnál egyébbel is maradunk, ha többünkben foganatja lesz az elhangzott szavaknak, felismerésnek. Magunk is meg kell hogy lépjük a sokszor kellemetlenséggel járó lépéseinket, és nem várhatjuk el ezek mások általi kiváltását. Nem arathatjuk le mind újra eleink vetését. Nem hivatkozhatunk a végtelenségig őseink munkájára, becsületére, harcaira. Mint ahogy a földeken minden évben elvetik a magot, hogy őszre betakaríthassák a termést, úgy minden nemzedék is meg kell hogy küzdjön a jussáért. Közösségi értékeink, érdekeink és persze jogaink ismerete és az azokért való egyéni és közös kiállás nélkül csak a kiszorítás a sorsunk. Nem kell országhatárt átlépnünk azért, hogy szemléletes példát kapjunk egy nacionalista államba szorult kisebbségi nemzeti entitás bekebelezésének példájáért. Az ország, amiben élünk, fennállásának kezdetétől fogva elől járt, mondhatni zászlóshajója volt annak az ügynek, hogy az állami gépezet által preferált nemzet bekebelezze, elemészsze az attól eltérő anyanyelvűek vagy más kultúrán osztozók-. Számukra mindég láb alatt lévő - tömegét. Ez az ország fennállása óta sok mindenben változott, de ebben a törekvésében, ha különböző dinamikával, agresszivitással is, de állandó maradt.
Nézzük csak a moldvai csángók vagy dobrudzsai törökök és tatárok elrománosítását, a magyarság lassan évszázados ellehetetlenítését, vagy a németség kiárusításának ügyét.
Még lehetne sorolni, de elég lesz csak a hatvanas évek elején még magyar jellegű Nagyvárad mai állapotát látnunk. Szóval, tenni kell, ha még lenni akarunk! Hinni akarom, hogy nemcsak az ingyen nótaest az, amire még hajlandó foteljéből kivájni magát az átlag helyi magyar, hanem képes a nemzeti közösségéért mást is tenni. Tudom is, hogy sokan a gyermeküket akár egy másik városnegyedbe is eljáratják óvodába, iskolába, hogy az anyanyelvén tanulhasson, lehetőleg kiváló pedagógusoktól. Mások hivatali tisztségbe kerülve mozgatnak meg mindent a kétnyelvűség meghonosításáért. Ismét mások hit- és kulturális közösségekbe járnak vagy anyanyelvükön egyetemi oktatásra iratkoznak azért, hogy nemzettársaik körében lehessenek, erősítve azt. És az is tett, ha kis pénzért a nemzeti kultúrát, a sajátos tájékoztatást szolgálják, sőt már az is, ha magyar utcaneveinket használjuk ismét a közbeszédben.
Az elméletről most had térjek át a gyakorlatra. Felbuzdulva az előadást követő, anyanyelven történő ügyintézésre való biztatáson, egy hét múlva magyarul írt kérvénnyel tértem be a nagyváradi városháza kapuján. Egy időközben érvénytelenített adó összegének visszafizetését kértem benne. A megfelelő hivatalban az ügyintéző hölgy nagy szemeket kerekített, mintha ilyet sosem látott volna, majd a falon kifüggesztett eligazításra mutatott, miszerint idegen nyelvű kérvényt nem áll módjában iktatni. Mikor azonban belátta, hogy nem tudja velem az általa kedvezményezett újlatin nyelven megíratni a kérésemet, és szent őrültként nem tágítok pultja és szándékom mellől, a közszolgálati irodába tanácsolt. Itt is furcsállották a dolgot nagyon, hogy nem oláhul íródott a kérvény, s hogy akkor nekik kellene talán maguknak értelmezhetővé tenni az iratot.
Hát várjak, ameddig érdeklődnek, intézkednek. Nos, én türelemmel vártam. A körülöttem asztalaiknál serénykedő, magyarul nem tudó KÖZÖNSÉGSZOLGÁLATI, szám szerint öt hölgy komor némaságba burkolózva végezte munkáját.
Előbb-utóbb előkerült a velem foglalkozó hivatalnok is, főnökasszonya kíséretében. Őasszonysága megkérdezte, hogy bírom-e a román nyelvet, hogy megírjam a kérésemet azon? Mondtam, hogy bírom, de nem tenném ez egyszer. Pedig a pénz rögtön ütné a markomat, ha tenném. (Így ő.) Inkább adja a pénzt, és vegye el az írást. (Így én.) Akkor nem. Akkor fordíttatunk, igényelünk, s majd egyszer megkapja a pénzt. (Így ő.) Tegyen úgy! (Így én.) Csak megjegyzésként írom, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak képviselői már másfél évvel ezelőtt írásban hívták fel a városvezetés figyelmét arra, hogy a agyváradi városházán nincs semmiféle magyar nyelvű ügyfélszolgálat..
Biztatnám a kedves olvasót, hogy anyanyelvén adja be kéréseit. Ha sokan vesszük a fáradságot erre, akkor legközelebb, ha dolgom adódik a városi hivatalokban, vagy Önnek, esetleg ismerősömnek, netán gyermekemnek, ne nézzenek ott ránk, mint borjú az új kapura, amikor természetszerűleg saját nyelvükön intéztetnék ügyeiket! Esetleg alkalmaznának addigra olyan hivatalnokokat, akik értik a használandó helyi nyelveket, és dolgukat végeznék a (most éppen) csendes megbotránkozás helyett.
Teszem azt nyomtathatnának addigra kétnyelvű űrlapokat is, ami még plusz költséget sem róna a hivatalra, és a nyelvünket nem beszélő alkalmazottak sem szemlélnék értetlenül az iktatandó papirost.
A jelen állapot pontosabb feltérképezésére és a fentebb leírtakalátámasztására gyorsszemlét tettem a városháza közemberek által bejárható folyosóin, a Teleki utcai szárny első és második szintjén. Az irodahelyiségek ajtaján többnyire szerepelnek az ott dolgozó tisztviselők nevei. Szám szerint 67 nevet találtam, amelyekből mindössze 5 (öt!) volt magyarnak vélhető. Ez, akárhogy számolom is, arányában mindössze 7,5%. Ugyan az 1910-es népszámlálás még 91,4%-át találta magyarnak a város összlakosságából, az országváltás következtében a legutóbbi már csak 27,6 %-át találhatta annak. Ez az adat rendes körülmények között még mindig 3,7-szer több magyar tisztviselő jelenlétét indokolná a város hivatalában, vagyis a jelenlegi mintavétel 5 főjéhez képest legalább 18-at. Az itt és még annyi más - hatalommal, döntéshozói beosztással, jól fizető állással bíró - hivatalban, intézményben tapasztalt torzulás magáért beszél. Bizonyítja a máig működő, a más nemzetiségeket kiszorító, azok életfeltételeit elvonó román nemzetállami modellnek a meglétét, gyomszerű életképességét még az EU-ba történt besomfordálás után is.
Legyünk a megszokottnál kissé bátrabbak, vállaljuk magunkat, és már aznap este jobban fogunk aludni!
Bősze László Antal
Nagyvárad, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A Hit Gyülekezetétől félti az EMI a volt lovardát
Már nem szokatlan, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete szabadtéri sajtóértekezleten nyilvánít véleményt, tegnap is ezt tette Csomortányi István elnökségi tag megyeszékhelyünkön, a váradújvárosi Kaszárnya téren, a hajdani huszárlaktanya és lovarda romjainak közelében. A telek és a II B műemléki besorolású ingatlanok önkormányzati tulajdonban vannak, a rácsos kaput lakat zárta előlünk. Az EMI szószólója azt kifogásolta, hogy a helyhatóság döntéshozó testülete a november 30-ai ülésen egy olyan határozati javaslatot tárgyalt, amelynek értelmében a Hit Gyülekezetének adták volna át 30 évre ingyenes használatba a lovardát és a hozzá tartozó telket, hogy ott konferenciaközpontot alakítson ki a Csomortányi által pénzügyi szektának nevezett vallási szervezet („asociaţie religioasă”). Az 1700-as évek végén épült lovarda 1181 négyzetméter alapterületű, ehhez 1827 négyzetméternyi udvar átadása szerepelt a tervezetben. Az épület évtizedekig használaton kívül állt, egy időben a Dinamo nevű sportterem működött benne, aztán raktárként szolgált, a romlás csak fokozódott, végül 1999-ben leégett a teteje. A falakon belül azóta fák sarjadnak, az udvari homlokzatot bádograktárak, színek takarják el.
Csomortányi szerint a magyarországi balliberális, főleg SZDSZ-es politikusok által támogatott szekta már másfél éve kinézte az ingatlant magának, valószínűleg önkormányzati segítséggel elő-megvalósíthatósági tanulmányt készíttetett, holott nem juthatott volna be a városi tulajdonú telekre. „A szekta a történelmi magyar egyházaktól szipkázza el a híveit, és ennek akarja átjátszani gyaníthatóan az RMDSZ az ingatlant. Valljon színt az RMDSZ, miért támogatja a szélsőségesen magyarellenes pénzügyi szektát!” A szövetség az EMI-s vezető szerint már eddig is beleszólt a történelmi magyar egyházak életébe.
Az RMDSZ-es támogatást egyébként csak feltételezi Csomortányi abból kiindulva, hogy bizonyára a szövetség frakciójának tagjai szavaztak az átadási határozat mellett. Az ominózus határozat viszont – a városházi honlap tanúsága szerint – 14 igen szavazattal, 7 ellenében és 6 tartózkodás mellett elbukott. Csomortányi viszont meg van győződve róla, hogy a Hit Gyülekezete újra próbálkozni fog, mert úgymond „sok munkát fektetett az előkészítésbe”. Mint mondta, az nem érv, hogy inkább adjuk oda akárkinek az ingatlant, mintsem hagyjuk összeomlani. Úgy véli, a városkasszában kell hogy legyen pénz a felújításra. „Ugyanaz a városvezetőség, amely bünteti a nem karbantartott házakban lakó polgárokat, tulajdonosként miért nem ilyen igényes?” – tette fel a kérdést. „Ne adjon köztulajdont a szektának a város” – foglalta össze az EMI álláspontját. Elismerte ugyanakkor, hogy sem a szervezet, sem ő nem fordult ezzel közvetlenül az önkormányzathoz.
Megkérdeztük Biró Rozália alpolgármestert az önkormányzat álláspontjáról, illetve az érintett városi RMDSZ-szervezet elnökeként is. Utóbbi minőségében elhárította a véleménynyilvánítást azzal, hogy a szervezetben testületileg határoznak majd, reagálnak-e a vádakra. A helyhatóság nevében közölte, hogy a város szívében lévő, sajnos romos műemléket építészeti sajátosságait megőrizve szeretnék felújíttatni, és ehhez évek óta keresnek befektetőt. Sajnos nem állnak sorban a nyolcszázezer eurót ajánlók – tette hozzá. „Továbbra is nyitottak minden ajánlatra, akár más egyházakéra is, de eddig csak a Hit Gyülekezete jelentkezett” – mondta. A környékbeliek is örülnének, ha felszámolnák ott a patkányfészket – tette hozzá. Várják az olyan jelentkezőket, akiknek a tervéhez megvan a regionális műemlékfelügyelet jóváhagyása is. (A Hit Gyülekezete tavaly júliusban megkapta az övéhez a hatóság elvi beleegyezését.) A tanács elé terjesztik a határozati javaslatot, és az dönti el, adják-e és kinek az ingatlant – magyarázta a folyamatot az alpolgármester. Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kámforrá vált emléktáblák Nagyváradon
Két emléktáblának is nyoma veszett Nagyváradon. Eltűnt a Garasos hídon nemrég felavatott emléktábla bronzból készült része, valamint Ráduly Béla dobosnak, a legendás váradi Metropol Group rockegyüttes frontemberének az emléktáblája a Vámház (ma Sucevei) utcai szülői házának faláról. Az eredeti váradi Garasos hidat 1910. december 10-én adták át. A helyébe állított új híd pilléről eltűnt a tábla. Hogy az építményre – méltó mementóként – újra emléktábla kerülhessen, több mint egy évig gyűjtött, adakozott Biharország magyar közössége Gavrucza Tibor székelyhídi református lelkipásztor szorgalmazására. Az akciónak meg is lett az eredménye: tavaly december 17-én avatták föl Deák Árpád szobrászművész alkotását. Akkor – a zord, hideg idő ellenére is – mintegy százan gyűltek össze a táblaavató ünnepség alkalmából az eredeti átkelő nevét öröklő mostani Garasos híd Szacsvay-szobor felőli oldalán. Kedden azonban megdöbbentő és szomorú hírt közölt Deák Árpád Gavrucza Tiborral: a két emléktábla (mindkettő a művész alkotása) eltűnéséről tájékoztatta a lelkészt. Gavrucza elmondta: értesítette a Bihar megyei rendőrkapitányt az ügyről, és persze írásban is tesznek feljelentést annak rendje-módja szerint. Hozzáfűzte: „Profik voltak, könnyűszerrel leszedték a csavarokkal fölhelyezett táblákat, gyorsan dolgozhattak. Ezek a domborművek egyébként műalkotásoknak számítanak, megvan az értékük. A Garasos-híd emléktábláját újból ki fogjuk öntetni – ezúttal alumíniumból, hogy ne lopják el. Szívügyem volt ez a tábla. Márványból és bronzból kombináltuk, hogy ne legyen annyira értékes, mégis eltüntették. Aztán ha az alumíniumot is lelopják, az már nem a színesfém-gyűjtő maffia számlájára lesz írható. Az is benne van a pakliban, hogy valakiket zavarnak az emléktábláink.”
A Ráduly-féle emléktáblát 2004 októberében szerelték föl a Vámház (ma Sucevei) utca 61. szám alatti ház falára a rockzenész halálának tizedik évfordulója alkalmából. A Ráduly Bélát egész alakban ábrázoló domborművön ez a felirat állt: „Itt élt a legendás Metropol Group rockzenésze, Ráduly Béla – 1948-1994”. Alatta pedig csak magyarul volt olvasható: „... Legyen a zene mindig a legnagyobb vigaszod.” E mondatba annak idején belekötött a városi tanácsülésen a nagy-romániás Mihai Drecin, amikor jóvá kellett hagyniuk a városatyáknak a tábla fölhelyezését. Azt sérelmezte, hogy ezt az egyetlenegy mondatot nem fordították le román nyelvre. A demokrata–liberális Mircea Bradu viszont támogatta az ötletet, hiszen Ráduly Béla, egykori jó barátja, a váradi művészeti élet kiemelkedő egyénisége volt. Végül a helyi tanács jóváhagyta az emléktábla-állítás tervét, meglett minden szükséges engedély hozzá.
Trifán László zenész, képzőművész közölte: értesítette muzsikustársait, a Metropol Group külföldön élő tagjait a történtekről, s majd megbeszélik, mi legyen a teendő, készíttetnek-e másik táblát, mit lépjenek az elkövetkezendőkben.
Reggeli Újság. Erdély.ma

Csendőrök kísérték be a Székely Gárda-egyesület alelnökét
Csendőrök vezették el Csibi Barnát, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alelnökét a csíkszeredai Mihai Eminescu utcanév Attilára való változtatására irányuló akció egyik kezdeményezőjét, aki tegnap délután csendes tiltakozási akcióba kezdett a városközpontban.
Csibi két táblát tartott a kezében, az egyiken a román költő pirossal áthúzott képmása szerepelt, alatta pedig a következő felirat: „Nem a hungyalázásra!” A másik táblával pedig a névváltoztatást ellenző Mircea Duşának, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Hargita megyei elnökének üzente, hogy „Nem a megfélemlítésre!”
Bár a tüntetés egyetlen résztvevőjeként Csibi csak álldogált a Petőfi utcában, három csendőr felszólította, hagyja abba a tiltakozást és tartson velük. A román nyelven elhangzott kérésre Csibi csak annyit hajtogatott, hogy „nem értem, mit tetszett mondani”, majd kifejtette, mivel Csíkszereda lakosságának több mint 20 százaléka magyar, joga van ahhoz, hogy magyarul beszéljenek vele. Végül akadt egy magyar ajkú rendfenntartó, így anyanyelvén közölték Csibivel, hogy mivel nincs a tiltakozó akcióra kiváltott engedélye, kísérje el őket.
Az újságírók jelenlétében kulturáltan viselkedő csendőrök a Krónika információi szerint kevésbé voltak óvatosak akkor, amikor már csak maguk maradtak a tiltakozóval, s egyes források szerint az is elhangzott, hogy „Romániában élünk, meg kell tanulni románul”.
Amint arról lapunkban beszámoltunk, az Eminescu utca Attilára történő átkeresztelését már 2010 nyarán kezdeményezte a Székely Gárda-egyesület, amikor aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy a helyi tanács napirendre tűzze a kérdést. Bár a kellő számú aláírást sikeresen összegyűjtötték, az önkormányzat máig nem döntött. Eközben a Hargita megyei névadó bizottság január elején három nem szavazat és két tartózkodás mellett elutasította a kezdeményezést.
A Székely Gárda-egyesület tagjai azonban úgy nyilatkoztak, mivel a névadó bizottság állásfoglalása csak konzultatív jellegű, bíznak abban, hogy mihamarabb a helyi közgyűlés napirendjére kerül a névmódosításra irányuló kérelmük. A Székely Gárda tagjai ugyanis Mihai Eminescu születésnapjára tervezték a keresztelőt, ezzel szerették volna meglepni „a magyargyűlölő költőt”. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere azonban úgy vélekedett, előbb-utóbb sor kerül a kérelmükre is, most azonban egyelőre a 2011-es költségvetést kell prioritásként kezelniük.
Az ügy kapcsán megszólalt a szociáldemokraták Hargita megyei elnöke, Mircea Duşa is, aki közölte, pártja olyan törvényt kezdeményez, amely korlátozná kulturális személyiségekről elnevezett utcák nevének megváltoztatását. „Azt látom, hogy az utóbbi napokban azzal szórakoznak Hargita és Kovászna megyében, hogy módosítják az utcák nevét. Éppen most, amikor mi a Román Kultúra Napját és Mihai Eminescu születésnapját ünnepeljük, a csíkszeredai városi tanácsban létezik egy határozattervezet, amely az Eminescu utca nevének megváltoztatásáról szól. Folyamatosan kis lépések történnek a helyi autonómia irányába, amíg el nem tűnik a román elem” – fogalmazott január elején Duşa.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)