Emlékezetes fellépések, fergeteges sikerek a népzene és néptánc ünnepén
Változtatni kell a célkitűzésen
A sors szeszélye miatt, hagyományőrzők jelenléte nélkül tartották meg Sepsiszentgyörgyön a 29. Népzene- és néptánctalálkozót, mely így az némiképp a kényszerű szemléletváltás jegyében zajlott. Talán ennek köszönhető az új elemek beiktatása, hiszen a helyi és vendég együttesek fellépését legényes- és szólótáncversennyel egészítették ki. Sor került ugyanakkor könyvbemutatóra, valamint hagyományos módon a gyermekek is bizonyíthatták a népdal és -tánc területén szerzett jártasságukat. Az említett hiány ellenére is elmondható, hogy Háromszék fővárosa egy újabb sikeres és emlékezetes találkozó színhelye volt.
Az idén bizonyossá vált, hogy a jövő évi, immár 30. alkalommal megszervezendő népzene- és néptánctalálkozó egy korszak lezárása lesz. Az eredeti cél, vagyis a hagyományőrzők évente megismétlődő, stúdió közeli helyzetbe hozása, és ezáltal tudásanyaguk rögzítése, valamint dokumentálása ugyanis immár nem tartható. Ennek oka pedig előrehaladott korukban keresendő, ezért a kialakult helyzeten változtatni sem lehet. Éppen ezért új célt kell kitűzni, mely egyben jellegváltoztatást is jelent, így megtörténhet, hogy két év múlva nem találkozóra, hanem fesztiválra kerül majd sor – tudhattuk meg Deák Gyula Leventétől és Ivácson Lászlótól, a szervezést lebonyolító Háromszék Táncegyüttes igazgatójától, illetve művészeti vezetőjétől.
Döbbenetes előadás
Az eseménysorozat a magyar virtust is megcsillantó, ugyanakkor a népi bölcsességet és az igazság melletti könyörtelen kiállást, valamint a bűnből fakadó egyéni és közösségi tragédiákat a tánc nyelvén döbbenetesen megfogalmazó és bemutató előadással kezdődött péntek este. A budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladáiból merítő táncjátéka fergeteges sikert aratott. Lenyűgözte, elgondolkoztatta, és a lelki megtisztulás lehetőségével is megajándékozta a Tamási Áron Színház nagytermét megtöltő közönséget, mely hosszantartó, viharos tapssal jutalmazta a látottakat.
Telt ház a legényes-vetélkedőn
A találkozó szombat délelőtt a 4. alkalommal megrendezett Székelyföldi legényes- és szólótáncversennyel folytatódott, melynek híre megtöltötte a Háromszék Táncstúdió nézőterét. A Magyarországtól Háromszékig, 16 éves kortól 24-ig jelentkező résztvevők szilaj tánca pedig nem csak a közönség lelkesedését váltotta ki, hanem a Fitos Dezső, Melles Endre és Ivácson László által alkotott zsűri elismerését is. Jogosan, tesszük kívülállóként hozzá, hiszen két nehéz próbatétel várt rájuk. Az első a kötelező volt, mely során a messze földön híres Mátyás István – Mundruc (1911–1977) vistai legényes táncát kellett archív felvételek alapján eljárni. A másodikban a versenyző szabadon építkezhetett a kalotaszegi legényes motívumkincséből, de tetszés szerint bemutathatta saját legényesét is. Mindezt pedig oly nagy lelkesedéssel, lendülettel és odaadással oldották meg, hogy mind elismerésben részesültek. Így a kézdiszentkereszti Boldizsár Attila és a budapesti Cseh Zsolt Bence különdíjat, a bökönyi Dudás Dávid (Magyarország) és a sepsiszentgyörgyi Kisgyörgy Máté közönségdíjat, a soproni Kilyénfalvi Áron az év kiváló legényes táncosa, a kenderesi (Magyarország) Lukács T. László és a budapesti Mir Dávid a legényes újraalkotója, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás kiváló teljesítmény, valamint a tardi (Magyarország) Zelei Ákos az év kiváló legényes táncosa díjat kapott. Kár, hogy a párosba csak Stefán Bence és Dobai Katalin nevezett be, az ő teljesítményüket különdíjjal ismerték el. A siker remélhetőleg a vetélkedő évente ismétlődő megszervezésére sarkallja az illetékeseket.
Fogódzó a népszokások megismertetéséhez
Szombat este a rendezvény szerves részeként mutatták be a sepsiszentgyörgyi születésű, azonban Kolozsváron élő és tevékenykedő Both Zsuzsa néptáncos és néprajzos Ünnepnaptár című, népszokásokat tartalmazó, oktatási segédjegyzetként meghatározott könyvét. A kiadását biztosító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökétől, Deák Gyula Leventétől megtudhattuk, ez a kötet annak a sorozatnak a része, melynek első három kiadványa a néptánc, népzene és népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. Célját pedig a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődő hazai népszokások megismertetésében, megszerettetésében, esetleg a további kutatásukra serkentésben határozták meg. Elsősorban a pedagógusok közösségét szeretnék vele megszólítani, de rajtuk kívül mindenkit, aki a hagyományok megőrzésén, továbbadásán és éltetésén fáradozik, részt vállal a népi kultúra terjesztésében, illetve csak egyszerűen érdeklődik hagyományaink iránt.
Dr. Kinda István néprajzkutatónak a szerzővel ez alkalomból folytatott beszélgetéséből a továbbiakban többek között az is kiderült, hogy a könyv a naptári év időszakaihoz, az élet nagy ünnepeihez és eseményeihez kötődő hazai magyar szokásokból tartalmaz válogatást, a teljesség igénye nélkül. Az elején található térkép a források táji besorolásához nyújt segítséget, a Csízió elnevezésű zárórész pedig egy átlátható összefoglalás a jeles napokhoz fűződő főbb szokásokról, illetve a gazdálkodáshoz vagy időjáráshoz fűződő szabályokról és rigmusokról.
Fergeteges gálaest
A könyvbemutató után gálaest következett, mely – amint ismét bebizonyosodott – túlnőtt a színházterem befogadóképességén, hiszen egyeseknek még állóhely sem jutott. A fellépések sora a Háromszék Táncegyüttes Kodály Zoltán zeneszerző és pedagógus, akadémikus emléke előtt tisztelgő etűdével, a legényes- és szólótáncverseny díjainak kiosztásával és a résztvevők közös táncával vette kezdetét. A folytatásban a sepsiszentgyörgyi Balázs Gergő kristálycsengésű hangon előadott népdallal ajándékozta meg a nagyérdeműt, majd a szintén sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház égisze alatt működő, Virág Endre és Virág Imola által irányított Százlábú és a Tőkés házaspár vezette Kincskeresők Néptáncegyüttes bihari táncokat bemutató fellépése következett a Heveder Zenekar kíséretében. A széki Tamás Márton Kántor (1936–2017) táncos emlékének Vitus Márton és Melles Endre általi felidézése után, a Kalotaszeg Néptáncegyüttes a szintén helybéli hagyományőrző zenészek kíséretében adott elő egy csokorra valót a tájegység jellegzetes táncaiból, majd ismét a Háromszék Táncegyüttes nagysajói magyar és román táncai következtek. A gálaestet a Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes újabb nagysikerű fellépése zárta. A Falusi színek című táncjáték a Kárpát-medence kulturális sokszínűségéből, kimeríthetetlen folklórkincséből, változatos szokásvilágából nyújtott ízelítőt. Az előadások után, pénteken és szombaton egyaránt, hajnalig tartó táncházban húzták a talpalávalót a kalotaszegi hagyományőrző zenészek, valamint a Heveder zenekar és Folker együttes tagjai.
Végül, de nem utolsósorban
A népzene- és néptánctalálkozó, a hagyományokhoz híven, a vasárnap megrendezett gyermeknappal ért véget, melyet kézműves-foglalkozások, gyermek néptáncegyüttesek gálaműsora és gyermektáncház varázsolt felejthetetlenné a felcseperedő nemzedék számára. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nem biztos, hogy nagyon jó, de legalább nem sok”
Írók és olvasóik a képtárban
Csütörtökön a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) szervezésében Bálint Tamás, Zsidó Ferenc, Szonda Szabolcs és Szakács István Péter szerzők találkoztak olvasóikkal.
Dimény H. Árpád költő, lapunk vezető szerkesztője, a szerzők beszélgetőtársa beköszöntőjében úgy fogalmazott, az E-MIL jóvoltából ezúttal „Hargita megyei különítmény érkezett háromszéki erősítéssel”. Bálint Tamás háromkötetes székelyudvarhelyi költő, közgazdász 2007-ben A pap leánya, birtokostul című kötetével Méhes György debüt-díjban részesült. Jelenleg eposzt ír, amelyről úgy véli, „ha fele annyira sikerül, mint ahogy elképzeltem, nagyon jó lesz”.
Az ugyancsak székelyudvarhelyi Szakács István Péter prózaíró, irodalomtörténész, publicista megjegyezte, minden író a saját művét olvassa a legszívesebben. „Ha önök fele ennyi empátiával olvasnak majd minket, akkor már megérte, hogy idejöjjünk”. A Steven Cook írói álnevet is használó, jelenleg egy net-naplón és egy elbeszélésköteten dolgozó nyolckötetes szerző magyartanárként keresi kenyerét, emellett az Eirodalom – erdélyi irodalmi portál szerkesztője, csakúgy, mint a néprajzkutatóként doktorált, megrögzött repülőmodellező Zsidó Ferenc székelykeresztúri író, szerkesztő, műfordító, dramaturg, tanár. Szonda Szabolcs költő, műfordító, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója is a jelenlévő szerző-tanáremberek sorát gazdagította, ugyanis a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen vezet műfordítás-műhelyfoglalkozásokat.
Lévén, hogy egyik meghívott sem főállású író, adta magát a kérdés, milyen szerepe van az írásnak az életükben? Bálint Tamás sokáig úgy vélte, nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a számok és a betűk között. „Az elmúlt időszakban azonban kezdtem úgy érezi, hogy bár imádom az irodai munkát, egy hátsóval nem lehet annyi lovon ülni, és negyvenéves koromra a közgazdaságtant irodalommal kapcsolatos foglalkozásra váltanám”. Szakács István Péter magyartanárként elmondhatja, az irodalomból él, bár nem úgy, mint Maupassant, aki tíz év alatt „összeírt” egy jachtot.
Zsidó Ferenc írói élete nem sokban különbözik a „nem író” életétől. „Ugyanúgy eszem és mosom a fogamat, aztán valahová a három gyermek és a tanítás közé megpróbálok befértetni valamennyi írást is.” Hozzátette, a jövőben is tartaná a legutóbbi kispróza-kötete és a hamarosan megjelenő, Huszonnégy című regénye között eltelt ötéves munkatempót, hiszen, bár nem biztos, hogy öt év alatt valami nagyon jó mű kerekedik, „de legalább nem sok”.
Szonda Szabolcs szereti a munkáját, hiszen úgy érzi, az többről szól, mint kipipálni a napi teendőket. A műfordítások kapcsán hangsúlyozta, fontos, hogy valamilyen szinten bele tudja helyezni magát a fordításokba, hogy szeresse a fordítandó művet, ellenkező esetben az olvasó megérzi, hogy pusztán munkáról van szó. „Közben meg fejben írok, a fordítással a bennem rejtőző prózaírói vénát is gondozgatom.”
Az est záró mozzanataként a szerzők dedikáltak. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Létezik-e vagy sem csángó nyelv?
Kettős ünnepet ültek tegnap Csíkszeredában a Csíki Játékszín Hunyadi László kamaratermében. Tizenhatodik alkalommal tartottak csángó napot Csíkszeredában. A kettős ünnep jellege pedig abból adódik, hogy az idei rendezvényt a magyar nyelv napjának tiszteletére szervezték meg, amelyen meglepetésdíjakat is átadtak.
Az ünnepnap délelőtt A moldvai csángókért szól a harang elnevezésű szentmisével kezdődött a Millenniumi-templomban, majd délután a Csíki Játékszín kamaratermében folytatódott, ahol a díszmeghívottak közül elsőként Halász Péter néprajzkutató Péntek János nyelvészprofesszor üzenetét olvasta fel. A nyelvész saját szemszögéből azt taglalta, hiba kijelenteni, hogy létezik csángó nyelv, az ugyanis a magyar egyik változata, akár a palóc, a kalotaszegi vagy a székely.
„Tudnunk kell, hogy a csángó sohasem tárgy, hanem jelző, ugyanúgy, ahogy székely a kapu, matyó a viselet, palóc a nyelv. Sokszor rossz szándékkal használják a csángó kifejezést, például népszámláláskor, amikor a magyarság számarányát kisebbíteni akarják” – írta üzenetében a nyelvész. Hozzátette, hogy ma már ki kell egészíteni Kazinczy mondását, miszerint nyelvében él a nemzet, ma már akkor is lehetséges nemzeti érzelmekről beszélni, amikor valaki nem sajátította el az illető nyelvet, erre több példát is felhozott.
Ezután Duma-István András író, költő szólalt fel, aki azt mondta, hogy nehezen tesz eleget ama felkérésnek, hogy a magyar nyelvről beszéljen. Véleménye szerint igenis létezik csángó nyelv, mivel a magyar nyelv olyan nagy, hogy nemhogy a nemzet, de még egy kis közösség sem tudja teljes egészében ugyanúgy elsajátítani, hiszen minden családban más-más kifejezések élnek. – Én nem tanultam iskolában a magyar irodalmi nyelvet, és a csángók többsége a Miatyánkból tanulja meg, hogy kell magyarosan kiejteni a szavakat. Nincs szebb nyelv a sajátunknál, és nem azért vagyunk magyarok, hogy a románok ellen legyünk – fejtette ki álláspontját az író, költő.
Borbáth Erzsébet nyugalmazott pedagógus, a csángó napok megálmodója felidézte azokat az éveket, amikor először tanított Csíkszeredában moldvai csángó gyermekeket. Mint mondta, a magyar irodalmi nyelvet oktató munkájában nagy segítségére volt saját székely nyelvjárása, valamint a román nyelv ismerete. Ennek a kettőnek az ötvözésével, valamint a saját élményeinek elbeszélésével bátorította a gyermekeket arra, hogy ne szégyelljék használni saját nyelvjárásukat, hiszen „ez az emberi méltóság alapja”.
Ferencz Gabriella, a csíkszeredai csángó bentlakás kollégiumvezetője, aki 12 éve dolgozik a csángó oktatási programban, kifejtette, külön öröm számára, hogy idén a magyar nyelv napját és a csángó napot összekötötték. A magyar nyelvvel kapcsolatban kifejtette, hogy az embernek édesanyja hangján szól a legszebben a nyelv, de sajnálatos módon a mai csángó gyermekek többségét már román nyelven dajkálják. Mások egy időben sajátítják el a románt, illetve a csángó nyelvjárást. Szerencsére, sokakban érdeklődést vált ki az utóbbi, ezért ifjú korba lépve kíváncsian tanulmányozzák azt. – Mi a Kárpát-medencében kiváltságos helyzetben vagyunk, hiszen a csángók segítségével hallhatjuk a régi magyar nyelvet. Ennek megőrzésére kell figyelnünk, hiszen minél több idegen szót kölcsönzünk, annál inkább gyengülnek a gyökereink – vélte a kollégium vezetője.
Az ünnepi köszöntők után a négy meghívottat Hargita Megye Tanácsa Kájoni János-díjban részesítette a csángók identitásának megőrzéséért végzett munkájáért. Az est folyamán a Csángó Továbbtanulók Közösségének diákjai énekeltek, zenéltek, verset, illetve novellát olvastak fel. Fülöp Zoltán színművész Duma István András, Ferencz Imre és Ferenczes István verseit szavalta.
Az este csángó táncházzal ért véget a kulturális központ pincetermében, ahol a Csíkszeredai Gyermekek Háza Serke táncosai, valamint a Borsika tánccsoport is közreműködött a jó hangulat megteremtésében. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kemény kritika, politikusoknak, egyházaknak címezve
Kemény kritikát fogalmazott meg Czirják Árpád pápai prelátus a történelmi magyar egyházak és különösen a római katolikus egyház tevékenysége kapcsán. Többet kellene tenniük a magyarság megmaradásának érdekében – hangzott el a Gyergyócsomafalván megtartott 8. Székely Fórumon. Komoly bírálatot kaptak az erdélyi magyar politikai szervezetek is.
Czirják Árpád a szombati fórum fő előadójaként összegezte meglátásait az erdélyi magyarság és Székelyföld jelenlegi helyzetével, jövőbeli kilátásaival kapcsolatban. Megállapította, ma rosszabb a helyzet, mint a kommunista hatalom idején.
A szabadság romániai nacionalista értelmezése szerint azt jelenti, hogy a kisebbség jogait sorozatosan lehet sérteni a demokrácia égisze alatt. Segítség nem érkezik, Európa sokkal nagyobb gondokkal van elfoglalva, mintsem egy kisebbségben élő népcsoport sérelmeivel foglalkozzon.
Az előadó kemény szavakat irányzott a jelen és az elmúlt 27 év erdélyi magyar politikusai felé. Sorra vette az RMDSZ és a későbben alakult szervezetek hibáit, felrótta eredménytelenségüket.
A politikusok egykor esküt tettek az önrendelkezés mellett, de nem tettek érte semmit. Csak magyarázkodásokat hallatnak. Az autonómia elérésére a 90-es évek kezdetén sokkal nagyobb volt az esély, de elmulasztották, mondván, hogy majd később, alkalmasabb időpontban tűzik napirendre. Az apró lépések vezetnek a jó irányból a rossz felé. Az elején észre sem vehető, de napról napra nagyobb lesz a távolság a kezdeti céltól – hallhatta a csomafalvi Borsos Miklós Művelődési Házban helyet foglaló mintegy kétszáz érdeklődő. Az RMDSZ politikájának következő korszaka a „mérleg nyelve” időszak, azaz, hogy kormányban, vagy ellenzékben politizálva lehet-e többet elérni. Bebizonyosodott, egyik sem vezetett előbbre. Ne altatódalt fújjanak, hanem ébresztőt – üzente a magyar politikai szervezeteknek Czirják Árpád.
A Székely Nemzeti Tanács sem kerülte el a bírálatot: lármafákat gyújt, de képtelen arra, hogy mozgósítsa, fellármázza a székelységet. A politikusoktól hatékony politizálást követelt a szónok, azaz, hogy ne csak abban merüljön ki a tevékenységük, hogy itthon vívnak szélmalomharcot, és Budapestre járnak támogatásért, hanem felkészülten, nemzetközi fórumokon hívják fel a figyelmet az erdélyi magyarság helyzetére.
Az egyházak is hallassák szavukat
Az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetőinek hangoztatni kellene szavukat közéleti kérdésekben, de ez nem történik meg – rótta fel az előadó. Nagy hibának tekinti az erdélyi római katolikus egyház visszatérő jeligéjét: a pap ne politizáljon. Kifejtette, Márton Áron példamutatására a mai egyházi vezetés is gyakran hivatkozik, de nem teszik fel a kérdést, hogy mit tenne itt és most ma Márton Áron? Merthogy biztosan tenne valamit, nem nézné tétlenül a népének nyomorúságát.
Leszögezte, a pap tudja, politikai szerepet nem vállalhat, nem lehet egyik pártnak sem szekértolója. Felül kell emelkednie a politika irányzatotokon, hogy küldetését teljesíteni tudja. De nem kell kivonulnia a közéletből. Az értelmiség nagy számban elvándorolt, hiányoznak azok, akik a nép nehéz sorsát világgá tudnák kiáltani. Ki kell lépni a megszentelt környezetből, szolidaritást kell vállalni a fogyatkozó közösséggel, vállalni kell a nemzetébresztő programot – szól Czirják Árpád üzenete. Szekelyhon.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Kötet a néhai Borbély Imre emlékére
Fia, Borbély Zsolt Attila ismertetésében bemutatták Csíkszeredában a Borbély Imrének emléket állító Harc a nemzet érdekében című riport- és tanulmánykötetet. A pénteki könyvbemutatón a januárban elhunyt forradalmár, politikus, politikai elemző, a Magyarok Világszövetsége régióelnöke barátai, tisztelői jelentek meg.
Pénteken az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Identitas Egyesület szervezésében a Székelyföld folyóirat szerkesztőségében tartották Borbély Imre Harc a nemzet érdekében című kötetének a bemutatóját. A ’89-es forradalom kirobbanásában kulcsszerepet játszó Tőkés László tanácsadójaként, később a parlamentben magyarul elsőként felszólaló képviselőként megismert Borbély Imre számos történelmi jelentőségű dokumentum kidolgozásában vett részt. Ezek közül a legismertebb a Temesvári Kiáltvány, ugyanakkor ő volt a nemzetegyesítés külhoni magyar állampolgársággal történő megvalósításának egyik zászlóvivője. Tiboldi László csíkszéki EMNT-elnök köszöntése után a kötet gondozója, szerkesztője, Borbély Imre fia, Borbély Zsolt Attila személyes hangvételű előadásban méltatta apja tevékenységét, történelmi szerepét, így mutatva be a kötetet is.
– Tóth Károly Antal mélyinterjút készített vele úgy, hogy édesapámat meghívta magához két hétre, és a beszélgetésből megszületett a kézirat. Kérdéses volt, hogy milyen formában jöjjön létre a kötet, mi legyen benne az interjúsorozat mellett. Ő már sajnos nem érte meg, hogy a kötetet a kezében tarthassa – fogalmazott Borbély Zsolt Attila.
A Kárpátia Stúdió kiadásában megjelent 260 oldalas kötet két részből áll: az első rész az interjúkat közli, a második pedig a hivatkozott tanulmányokat. Érdekes színfoltja az interjúknak a 2. vatikáni zsinatról készült tanulmány „becsempészése”. Mint megtudtuk, Borbély Imre életének utolsó szakaszában két témával foglalkozott – a mélyálommal és a 2. vatikáni zsinattal –, de az ezekből készülő tanulmányok befejezetlenek maradtak.
Borbély Zsolt Attila öt kötetet szán édesapja szellemi öröksége továbbadásának. A pénteken bemutatott Harc a nemzet érdekében után a következő egy emlékkötet lesz, amelyben barátok, harcostársak vallanak Borbély Imréről.
Az 1989-es forradalomba torkolló, Tőkés László kilakoltatása elleni csendes tiltakozáson Borbély Imre vitt gyertyát a percről percre növekvő tömegnek. Idén már az ő tiszteletére vitte a gyertyát a tömeg: hosszas betegség után januárban 69 éves korában hunyt el. Kovács Hont Imre / Hargita Népe (Csíkszereda)

Rendkívüli esemény Sepsiszentgyörgyön – örülni is van okunk
Rendkívüli eseményre hívták fel a figyelmet a Magyar Polgári Párt (MPP) háromszéki és megyeszékhelyi vezetői hétfő délelőtti sajtótájékoztatójukon: egy általuk gondosan előkészített és szerdán megnyíló időszakos történelmi kiállítás alkalmából ugyanis Sepsiszentgyörgy központjában ismét felvonják a magyar zászlót.
Nem csak gyászra és könnyes főhajtásra, hanem boldogságra okot adó események is voltak a magyar nemzet és ezen belül a székely nép történelmében. Ide sorolható a sepsiszentgyörgyi országzászló-talapzat 1942-ben történt leleplezése és a magyar zászló ünnepélyes felvonása is. Ezeknek a magasztos pillanatoknak egy időszakos történelmi kiállítás kereteiben való felidézése tehát számunkra egy örömteli alkalom kell legyen. Egyúttal pedig a nemzeti öntudat kútfője is, melyből a szülőföldünk megtartásáért és autonómiáért folytatott küzdelmünkhöz erőt, kitartást és bátorságot meríthetünk – világított rá a rendezvény hátterére Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke.
A rendezvény programját Nagy Gábor Levente, megyeszékhelyi MPP-elnök ismertette. Az emlékünnepség november 15-én 17 órakor kezdődik az Erzsébet park Mikó-kollégiummal szembeni sétányán. Politikai beszédek nem fognak ezen elhangzani, csupán József Álmos nyugalmazott tanár, helytörténész, e téma kutatója fogja az akkori eseményeket időrendben felidézni. Ezek után Gyenge Tímea, a Plugor Sándor Művészeti Líceum és Szabó Fruzsina, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjainak szavalata, illetve éneke, valamint a zászlófelvonás és Báncsa Gábor református lelkész áldása következik.
Végül a rendezvény ötletgazdája, ifjú Miklós András, az MPP megyeszékhelyen működő ifjúsági szervezetének vezetője idézte fel a 75 évvel ezelőtt történteket. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a korabeli újságok böngészése, valamint József Álmos helytörténésszel folytatott beszélgetései nyomán számára egyértelművé vált, hogy az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntést követően a Székelyföldre szeptemberben bevonuló magyar csapatokat a lakosság kitörő örömmel fogadta. Nem volt ez másképp Sepsiszentgyörgyön sem, hiszen 22 év kegyetlen elnyomás után a székelység újra szabadnak érezhette magát és fellélegezhetett.
Előkerültek tehát a féltve rejtegetett nemzeti színű szalagok, zászlók és kokárdák. A magyar vezetés által már 1928-ban elindított országzászló-mozgalom idáig begyűrűző hatásaként pedig itt is megfogalmazódott az országzászló-állítás igénye. Ennek kivitelezését késleltette ugyan az 1940. november 10-én bekövetkezett és tetemes anyagi kárt okozó földrengés, megakadályozni azonban nem tudta. A talapzat elkészítésére kiírt pályázatra érkezett elképzelések közül a bizottság Haáz Ferenc Rezső székelyudvarhelyi rajztanár és képzőművész tervét fogadta el, az építkezési munkálatokat Puskás István helyi kőfaragó mester irányította.
A 27 méter hosszú, középen 6 méter magas talapzat által tartott, 20 m magas zászlórúdra 1942. november 15-én ünnepélyes keretek között vonták fel a magyar lobogót. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Ezúttal sem hangzott el terhelő vallomás Rádulyék ellen
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara építkezési engedélyének megszerzése és a munkálatok körülményei – ez volt a téma a Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester ellen indult per hétfői tárgyalásán a Maros Megyei Törvényszéken.
Délután kezdődött az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által megvádolt Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos perének tárgyalása, amelyen további két tanút hallgattak ki – a legutóbbi tárgyaláson, negyedik nekifutásra hallgatták ki az első tanút.
Az első tanú, aki 2007 és 2011 között volt a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal alkalmazottja, a Sapientia egyetemen folytatott munkálatok topográfiai ellenőrzésével és a beruházás átvételi folyamatával kapcsolatban kérdezték. A másik tanú az építkezési munkálatok idején a Sapientia egyetem dékánja volt, és elmondta: az intézmény a törvény által előírt összes szükséges dokumentummal rendelkezett, amelyek alapján a polgármesteri hivatal kibocsátotta számukra az építkezési engedélyt, a folyamat során pedig semmiféle megkülönböztetett előnyt nem élveztek. Az október 18-ai tárgyaláshoz hasonlóan tehát most sem hangzott el a tanúk részéről terhelő vallomás a vádlottakra nézve, csupán a tényeket ismertették. A következő tárgyalás december 15-én lesz, amikor az építkezési engedély megszerzésével kapcsolatban további két személyt hallgatnak meg.
Több vádpont
A két elöljárót a 2015 április végén végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna Megyei Ortodox Püspökséget, amikor a Sapientia egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét.
A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását. A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat. Gáspár Botond / Székelyhon.ro

Látogatás a végvidéken: Aldoboly
Más, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől.
Picinyke múlt
Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...”
Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban.
– Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk.
Vissza a jelenbe
A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába.
– A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt.
– Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak.
– Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet.
Búcsú után
Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet.
Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu.
Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel.
Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták a Pető-központot (Egyetemi oktatás Sepsiillyefalván)
A diakónia célja hozzásegíteni a másik embert, hogy önmaga lehessen, és ez a szolgálat mindenkori feladata az egyháznak, ugyanakkor ez a fajta segítség nem tartja függőségben azt, akire irányul – fogalmazott Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke tegnap a sepsiillyefalvi Pető András Fejlesztő- és Képzőközpont hivatalos avatóján. A létesítmény a budapesti Semmelweis Egyetem Pető András Kara első határon túli központja, ahol egyidejűleg valósul meg a konduktorképzés és a központi idegrendszeri sérült gyermekek és felnőttek rehabilitációja a konduktív nevelési módszer szerint.
A korábban Pető András Főiskolának nevezett intézmény munkatársai három és fél éve tartanak háromhetes terápiás foglalkozásokat Illyefalván, eddig hét alkalommal neveltek-fejlesztettek esetenként közel ötven gyermeket és fiatalt, s bár időközben a kihelyezett konduktorképzés ötlete is megszületett, hosszú volt az út a megvalósításig – ismertette Kató Ibolya, a program helyi vezetője. A foglalkozásoknak már kezdettől az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítvány (KIDA) adott helyet, és tartotta a kapcsolatot az érintett családokkal, a képzés elindításához ellenben meg kellett teremteni az infrastruktúrát, amihez pénzre volt szükség. Az Erdélyi Református Egyházkerület és személyesen Kató Béla közbenjárásával a magyar kormány egymillió euróval támogatta a korábbi illyefalvi gyermekfalu épületeinek rendeltetésszerű átalakítását és berendezését, ahol szeptemberben tíz hallgatóval elindult az egyetemi képzés, és már megtartották az első háromhetes gyakorlati fejlesztőprogramot is. A második elméleti sorozat ma indul, három hét múlva ismét fogadják a sérült gyermekeket és felnőtteket.
A tegnapi avatón Kató Ibolya elmondta, a KIDA mindig arra törekedett, hogy olyan képzéseket indítson, amelyekre nagy szükség van, a pszichodráma, bibliodráma és a mentálhigiéné után a Pető-konduktorképzés is ezt a célt szolgálja. A Pető-módszer olyan komplex személyiségfejlesztés, amely révén az emberi agyat próbálják arra késztetni, hogy újból vegye fel az elveszített funkciókat – mondotta.
Dr. Zebe Andrea, a Semmelweis Egyetem Pető András Kara dékánja beszélt a módszer jelentőségéről és arról, hogy nincs külön világ a fogyatékkal élők és az egészségesek számára, megfelelő fejlesztéssel a sérültek is a társadalom együttműködő tagjaivá válhatnak. Az Erdélyi Református Egyházkerület, a KIDA és a Semmelweis Egyetem együttműködését mérföldkőnek nevezte a Pető-konduktorképzésben, mivel a székházon kívüli oktatás először Háromszéken indult el, a rehabilitációs foglalkozásokkal már jelen vannak több Kárpát-medencei településen.
Szász Károly, az egyetem kancellárja a feltétel nélküli szeretetről beszélt, Hankó Balázs miniszteri biztos az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az oktatási államtitkárság képviseletében üdvözölte a Magyar Örökség- és Prima Primissima díjas Pető Intézet (jelenleg említett egyetem kara) fejlesztő- és képzőközpontjának háromszéki indulását, és hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a képzés és a fejlesztés az érintettek lakóhelyéhez közel és anyanyelven történik. Brendus Réka, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezetője leszögezte, a magyar kormány támogatása ezután is ott lesz, ahol erre szükség van, Henning László, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke pedig azt a törekvést ismertette, ahogyan a megyei önkormányzat az elmúlt években bővítette a szociális hálót. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke történelmi visszapillantójában felidézte az egyház mindenkori szeretetszolgálatát, a Trianon utáni időket, amikor az egyház árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat épített, és amelyeket az állam a második világháborút követően kisajátított. A református egyház valóságos földalatti diakóniát végzett, és amikor 1989 után újraindították a szeretetszolgálatot, az állam döntött arról, hogy kit támogat – mondotta. Az egyházfő hangsúlyozta, az egyháznak újból meg kellett tanulnia önállóan építeni a saját szociális intézményeit, majd megáldotta az illyefalvi Pető-központot. A Codex Régizene-együttes koncertje után az esemény meghívottjai – orvosok, gyógypedagógusok, mentálhigiénés szakemberek, a konduktorképzés hallgatói és mások – együtt látogatták meg az épületet, záróakkordként pedig Kató Béla megemlékezett arról, hogy idén huszonöt éves a Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítvány, amely a KIDA konferencia-központtal együtt a Kárpát-medencei magyarság intézményévé és házává vált. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovásznai kórusok találkozója
Tizenhetedik alkalommal szervezték meg a hétvégén a kovásznai kórusok találkozóját. A szombati eseményen a római katolikus templomban hat kórus mutatkozott be. Mindannyiuk – Református Férfidalárda (karnagy Antal Ernő), Cinke Kórus (Péter Artúr), Tiszta Szív Diákkórus, (Gyerő Katalin), Hozsanna Kamarakórus (Gyerő Katalin), Pastorala Kamarakórus (Szántó Kinga), Szent István Katolikus Kórus (Kercsó Ferenc) – fellépését vastapssal jutalmazta a hallgatóság.
Kolozsi István szervező érdeklődésünkre elmondta: a zene egyszerűségének megmutatására törekedtek. A zene egyszerűsége az élet bonyolultságát tudja ellensúlyozni – tette hozzá az Apor Vilmos Gyermekotthon Schola Patrona Hungarorum Kórusának vezetője. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kampány kezdete
Az egykor szocialista, mára Demokratikus Koalíció vezérévé vedlett Gyurcsány Ferenc és új pártja méltóképpen szeretné megünnepeltetni a 2004. december 5-ei kettős állampolgárságról szóló népszavazást, ezért a vezér újólag megszólalt. Most már sokkal jobb viszonyban van vélünk, külhoni magyarokkal. Mondhatni pertu barát lett mindenkivel, és így le is tegezett minket.
Én személy szerint nem emlékszem, hogy pertut ittunk volna, nem cseréltem vele lábvizet, és nem őriztünk libát sem együtt. Azt esetleg rám foghatja, hogy mikor lepertusodtunk, megrészegültem a boldogságtól, és azért nem emlékszem az ominózus aktusra. Most már csak baráti alapon könyörög nekünk, mondván: Kérlek, ne szavazzatok! A 2004-es népszavazás az ő és pártja számára rendkívül sikeres, mert érvénytelen volt. A nyolcmillió szavazatra jogosultból (kerekítve) hárommillióan járultak az urnák elé. Kétmillió mellette, egymillióan kettős állampolgárságunk ellen szavaztak. Most a 13. (szerencsétlen szám!) évforduló tiszteletére aláírásgyűjtésbe kezdenek, hogy népszavazást írjanak ki, és megszüntessék a határon túli magyarok szavazati jogát. Gyurcsány arra számít, mindazok, akik anno nem mentek el szavazni vagy ellenünk voksoltak, a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon mind-mind őt és pártját fogják választani. Ennek eredményeként több mint 75 százalékos többséget szerezhet a parlamentben, és ismét miniszterelnök lesz. Ha netán eléri célját, és a külhoni magyaroknak megtiltják a szavazást, akkor sajnos mi nem tudunk rá voksolni, pedig bizonyára sokan égnek a vágytól, hogy rá és pártjára pecsételjenek.
Az öszödi hazudozásról tartott gyónását erényként tüntetheti fel. Végül is mondhatja, hogy mikor azt állította, hogy hazudnak, akkor igazat mondott, és a meggyónt, megbánt bűn alól még a Jóisten is feloldozást ad, akkor miért ne bocsátanának meg a magyarországi választópolgárok. Mi is megbocsátottunk azoknak, akik akkor ellenünk vétkeztek és szavaztak, vagy egyszerűen nem mentek el választani. Jó, ha ennyi idő távlatából viccként(!) felidézzük, mivel is kampányoltak külhoni magyar állampolgárságunk ellen a hős szocialisták és társaik, a nagyon liberális szabad demokraták, akik időközben elvéreztek a magyarországi politikai porondon. Kész röhej, amiket plakátjaikra ezelőtt 13 évvel írtak: „Ne fizessünk rá a kettős állampolgárságra! Ne fizessünk havi 20 000 forintot családunk pénzéből! Ne fizessünk mások helyett adót, nyugdíjat! Ne fizessünk állásunkkal az olcsó határon túli munkavállalók miatt. Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet! SZAVAZZUNK NEMMEL!” Lehet, most ismét előveszi ezeket a régi szólamokat? A főkolompos vezér(szónok) egyelőre még csak olyanokat mond: Aki nem lakik ott, és nem fizet adót, az ne szóljon bele a magyarországiak életébe. Mivel nem sietett nyakukra az általuk emlegetett 23 millió román munkavállaló, és most már ott is nagy a munkaerőhiány, azok pótlására is jó megoldást talált. Ugyan nem szeretné, ha a szomszédos országok magyarjai ott vállalnának munkát, de a távolabbi vidékekről szívesen látna idegeneket: Afrikából, a Közel- s távolabbi Keletről. Néhány bevándorlójelöltnek már meg is mutatta, hogy milyen jó lakhatási körülmények vannak Magyarországon, nála odahaza. Végül is az akkori népszavazástól függetlenül megkaptuk a kettős állampolgárságot, és most ráadásul még azt is, amiről a Gyurcsány Ferencek akkor még csak nem is (rém)álmodtak: a szavazati jogot. Szavazni nagy felelősség, és sokaknak teher, mert félnek, hogy önkezükkel rontják el saját sorsukat, ha rossz helyre ütik a pecsétet. Gyurcsány úr csak jót akar. Szeretne megkímélni attól, hogy olyan stressznek tegyük ki magunkat a nagy dilemmázásban, ami már a népdalban is zaklató: Hát én akkor kit válasszak? Teljesen megszabadulhatunk a választás felelősségétől, ha a román parlament is hoz egy olyan határozatot, amely szerint azon román állampolgárok, akik magyar állampolgársággal is rendelkeznek, ne szavazhassanak. Akkor már nyugodt életünk lehet. Különben is úgy néz ki, hogy idehaza teljesen mindegy, ki milyen pártra szavaz, mert úgysem történik semmi változás. Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar állami támogatásból Nyárádszeredában: autószerelő tanműhely
Nyárádszereda
Napok kérdése, és birtokba vehetik a nyárádszeredai Bocskai István Elméleti Líceum autószerelő szakon tanuló diákjai azt a korszerű és kiválóan felszerelt tanműhelyt, ahol a szakma gyakorlati részét is elsajátíthatják. A magyar állami támogatással felépült autószerelő tanműhely egyedülálló kezdeményezésnek számít a Nyárádmentén, és jelentős előrelépést jelent a térségből érkező fiatalok gyakorlati képzése terén.
Ottjártunkkor a munkások a diákok oktatását segítő felszerelések üzembe helyezésén dolgoztak, így az autószerelő szakon tanuló fiatalok rövidesen birtokba vehetik a tanműhelyt. A nyárádszeredai líceum a kistérség egyetlen magyar középiskolája, az egész Nyárádmentéről ide jönnek azok a fiatalok, akik tovább szeretnének tanulni. Az autószerelő szak pedig igen népszerű a fiúk körében. Fülöp László, a tanintézet igazgatója lapunknak elmondta, az iskolának lépést kell tartania a fejlődéssel, egy szakmát csak úgy lehet a kor elvárásainak megfelelően oktatni, ha arra alkalmas, korszerű felszerelés áll az oktatók és a diákok rendelkezésére.
Eddig az iskolának nem volt a gyakorlati oktatásra alkalmas saját műhelye, a polgármesteri hivatal által a rendelkezésükre bocsátott helyiségben tartották a gyakorlati órákat, viszont hiányzott a felszerelés, így a diákok nem részesülhettek megfelelő gyakorlati képzésben.
– Emiatt vetődött fel, hogy szükség lenne egy jól felszerelt műhelyre. A polgármesteri hivatal felkarolta ezt az ügyet, és megszerezte a megvalósításhoz szükséges anyagi forrást. Összesen 35 millió forintot kaptunk a magyar államtól, ebből felépítettük a műhelyt, és beszereztük a korszerű felszereléseket. Olyan eszközöket, mint futószögállító berendezés, fékpad, egy háromtonnás emelő, illetve a kerékcseréhez, centráláshoz szükséges eszközök. Tesztergépünk van, amivel a gyerekek elektronikai szempontból is elemezhetik az autó állapotát, és számítógépeket is beszereztünk, amelyeknek a segítségével a 11. osztályosok elsajátíthatják az autóvezetői jogosítvány megszerzéséhez szükséges elméleti tudást. A polgármesteri hivatal maximálisan felkarolta ezt a projektet, az ő hozzájárulásukkal valósult meg a térrendezés, a kerítés, illetve a szennyvízhálózattal kapcsolatos teendők. Ugyanakkor a magyar államtól kapott támogatásból a kereskedelmi osztályaink is részesültek, vásároltunk számukra digitális mérleget, vonalkódolvasót, kasszagépeket, amelyekkel gyakorolhatnak, valamint számítógépeket könyvelési programmal, hogy a könyvelés alapjaival is megismerkedhessenek – mutatott rá az igazgató.
A gyereklétszám alakulásával kapcsolatos kérdésünkre Fülöp László kifejtette, a létszám-csökkenés szerencsére náluk nem érezhető, mindkét, immár hagyományosnak számító szak, azaz az autószerelői, valamint a kereskedelmi iránt nagy az érdeklődés. Az autószerelő osztályban idén is 31 diák kezdte a kilencedik osztályt, és ugyanennyien iratkoztak a kereskedelmi osztályba is. A Nyárádmente különböző településeiről, mintegy húsz kilométeres körzetből érkeznek hozzájuk diákok. MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

Vida Gábor könyvbemutatója Kisjenő-Erdőhegyen
Szülőföldet akart írni, hozott anyagból
November 10-én, pénteken az EMNT Arad megyei szervezete és a MINTA kisjenői szervezete egy rendhagyó könyvbemutatóval örvendeztette meg a helybeli és a környékbeli, irodalom iránt érdeklődő magyarokat. Vida Gábor kisjenői születésű, marosvásárhelyi író életrajzi ihletésű könyvét ismerhették meg azok, akik eljöttek péntek este. A könyvbemutató különlegességét az adta, hogy a jelenlévők közül sokan az író osztálytársai voltak a kisjenői iskolában. Az est folyamán kiderült, hogy a közös emlékek egy része megelevenedik a könyv lapjain is, ahol, ha más néven is, de Vida Gábor több gyermekkori barátja és osztálytársa is szerepel. Az idén nyáron megjelent Egy dadogás története című regényt a magyarországi kritikusok, de az olvasók is, az író művei közül is kiemelkedően jónak tartják, sőt az idén megjelent magyar szépirodalmi alkotások között az egyik legjobbnak.
„Szeretem, ahogy az elbeszélő szembenéz önmagával, és ahogy tükröt tart elénk is” – vallja egyik olvasója. „Vida szövege kifejezetten szembe megy a szokásos Erdély klisékkel, mint ahogy szembe megy nagyjából mindennel, amit az ember egy gyermekkor-rekonstrukciótól elvárna: itt nincs idealizálás, nincs hamis nosztalgia. Jó könyv, okos könyv, talán Romániáról a leghitelesebb magyar írás, amit az utóbbi években olvastam” – írja egy másik..
Önmaga így vall könyvéről: „Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik”.
A több mint két és fél órás találkozó során szó esett az író gyermekkoráról, a könyv témáját adó dadogásról, az erdélyi magyar társadalom helyzetéről és sorsáról, ahogy azt egy partiumi származású marosvásárhelyi író látja. „Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart”– írja Vida könyvében.
A bemutató végén Vida Gábor dedikálta regényét.
Külön köszönjük Papp József tiszteletes úrnak, amiért rendelkezésünkre bocsátotta az imatermet és annak a három kisjenői és ágyai pedagógusnak, akik az osztálytársak és más érdeklődők mellett vették a fáradtságot és eljöttek a könyvbemutatóra. Tartalmas estében lehetett részük. Dr. Burián Sándor / Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Szórvány Napja Arad megyében
Amint azt a Magyar szórványnapi rendezvényeknek az Arad megyei programjában leközöltük november 11-én, szombaton este a borossebesi Onix Panzióban szórvány-bált szerveztek, ahol a helybeli vendégek mellett pankotai és borosjenői magyarok is részt vettek, összesen mintegy 110-en. A terített asztaloknál helyet foglaló vendégeket Mellák István helybeli RMDSZ-elnök, valamint Faragó Péter megyei elnök, parlamenti képviselő köszöntötte. Mindketten kiemelten fontosnak tartották a magyar szórványközösségek anyanyelvű kultúrájának, hagyományainak a megőrzését, közösségeiknek a megerősítését, amit a hagyományossá vált Magyar Szórvány Napja is hatékonyan szolgál. Ezt követően Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, ami magyarrá ringatott címmel Arany János-balladáknak, Szent Lászlóval kapcsolatos verseknek a magas színvonalú megszólaltatásával szórakoztatta, hatotta meg könnyekig a közönséget. Ezt követően együtt megvacsoráztak, majd a Meteor együttes kiváló zenéjére, éjjeli 1 óra utánig, lélekben megerősödve, együtt mulattak.
Emlékezetes előadás Szentleányfalván
November 12-én, vasárnap 16 órától a szentleányfalvi református imateremben Péró Tamás megyei tanácsos, RMDSZ-ügyvezető elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a szentleányfalviak az elmúlt időben az RMDSZ partnerei voltak a Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett programban. Az együttműködésért köszönetet mondott a szentleányfalvi magyaroknak, illetve az egyházi, de az RMDSZ-es vezetőiknek is. Miután bemutatta Tóth Péter Lóránt világutazót, történelem- és testnevelőtanárt, továbbá a Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondót, abban a reményben zárta felvezetőjét, hogy az előadás után Tóth Péter Lórántot nemcsak maga, hanem a szentleányfalviak is a barátjuknak tekintik.
Ezt követően Tóth Péter Lóránt, Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó közreműködésével Arany János életének az érdekes részleteit összekötve a nagy költő balladáival, bensőséges hangulatot teremtve szórakoztatta a közönséget.
Igaza volt az RMDSZ-ügyvezető elnöknek, hiszen az előadó prózában Arany János születésének, életének érdekes, csak kevesek által ismert részletei közepette, a megszületésüknek a sorrendjében, igen nagy átéléssel szavalta a balladáit is. Mivel azoknak számos összefonódásuk van Nagyvárad megalapítójával, nemzetünk nagy királyával, Szent Lászlóval, vele kapcsolatban is sok, érdekfeszítő adattal, történettel szolgált. Előadóestjének fontos eleme volt a nagy költőnek Petőfi Sándorhoz kötődő bensőséges, egész életre szóló barátsága, amit Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondóval párbeszéd formájáéban adott elő, de az élethelyzetek jobb szemléltetése érdekében a közönségből is bevont néhány embert. A vasárnapi előadóesten megszólaltatott legszebb Arany János-balladák és -költemények, a Petőfi Sándor-válaszlevelek és -versek élményszámba mentek, maradandó emléket hagytak a hallgatóságban. Az emlékezetes előadásért, a szentleányfalviak nevében nt. Vékony Zsolt lelkipásztor mondott köszönetet. A vendégek és házigazdák nevében a lelkipásztor kezeinek az egybekulcsolása a szórványmagyarságnak az anyanemzethez való tartozását jelképezte. A családias együttlét szeretetvendégséggel, bensőséges baráti beszélgetéssel zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

VII. Szórvány napja Déván
Magyarságunk erős várunk
Gazdag programmal készül megünnepelni a VII. Magyar Szórvány Napját a Hunyad megyei közösség. A Marosillyén született Bethlen Gábor fejedelem november 15-i születésnapjához kötődő ünnepet Hunyad megyében szervezték meg először, innen nőtte ki magát immár össznemzeti ünneppé. Budapesten, a Magyarság Házában is megünneplik idén a Magyar Szórvány Napját, melyre a Téglás Gábor Elméleti Líceum is meghívást kapott. A dévai tanintézményt a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság keretében működő Renaissance Gyermektánccsoport, illetve Kun-Gazda Kinga tanárnő és középiskolás diákok képviselik az ünnepségen. A tánccsoport a Hunyadi János eredetről című történelmi táncjátékot mutatja be a Duna Palota színpadán, a november 15-én megrendezésre kerülő gálaműsor keretében.
A Magyar Szórvány Napját természetesen Déván is megünneplik. A Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában november 15-én délután 17 órakor kerül sor a Magyarságunk erős várunk című zenés irodalmi összeállítás bemutatására. A műsort Csatlós Erzsébet Zsófia, Dulinszky Izabella, Lengyel Izabella, Mészáros Enikő, Mazilu Gizella pedagógusok, Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal valamint, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai állították össze.
Az irodalmi műsor után két tudományos előadás is elhangzik a Magyar Szórvány Napja alkalmából a tanintézmény dísztermében. 18 órától Demeter László baróti történész kiállítással egybekötött előadást tart: Háromszék értékei Dél-Erdélyben címmel, majd Kun-Gazda Gergely, Bethlen Gábor művelődéspolitikájáról értekezik.
A rendezvényre mindenkit nagy szeretettel várnak! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

A magyar nyelv napját ünnepelték Kolozsváron
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő munka elismerésére alapított díját vehette át ma, hétfő este, a magyar nyelv napja alkalmából az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a kolozsvári Bánffy-palotában. A díjat (amely Sánta Csaba szobrászművész A bölcső című alkotása mellett egy 20 ezer lej értékű támogatást is tartalmaz) a Communitas Alapítvány részéről Takács Csaba elnök, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor elnök adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek. A 15 éves írószervezetet Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke méltatta.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő
A díjátadót ünnepi műsor követte, amely során többek között Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin olvasott fel műveiből, továbbá részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből.
November 13-át 2011-ben nyilvánította a Magyar Országgyűlés a magyar nyelv napjának, annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette azt a törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalossá, államnyelvvé tette. Romániában az RMDSZ kezdeményezésére 2015 novemberében hirdették ki azt a törvényt, amely kimondja: november 13-án Románia minden településén hivatalos úton is megünnepelhető a Magyar Nyelv Napja. Idén harmadik alkalommal került sor erre az ünnepre. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (I.)
Egy patikának (régiesen apotékának, majd a nyelvújítás korától gyógyszertárnak) is lehet, sőt van története: Kolozsváron talán mindenki ismeri a Mauksch–Hintz-házat, ahol jelenleg a gyógyszertártörténeti múzeum működik, és amelyben 1766-ban nyitott nyilvános gyógyszertárat az akkori tulajdonos, Mauksch Tóbiás; és hasonlóan ismert a csodálatos Széki-palota a Széchenyi tér sarkán, amelyet 1893-ban építtetett Széki Miklós gyógyszerész, és amelynek földszinti délkeleti sarokhelyiségében nyitotta meg a Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárat. Szamosújvár is dicsekedhet egy nagyon régi gyógyszertárral és tiszteletre méltó patikusokkal: 1788-ban Karátsonyi Gratian részesült abban a kedvezményben, hogy a városi tanács kizárólag neki engedte meg, hogy gyógyszertárat nyithasson, Szentháromság néven. A történeti adatokból kiderül, hogyan került a patika a Placsintárok, majd a Nitsek tulajdonába.
Szamosújvár Főterén, a Sétatér bejáratától néhány lépésre, a 12. szám alatti műemlék ház földszinti részében van egy gyógyszertár, amelyet a régi szamosújváriak a Nits-féle patika néven ismernek. A patika (ma Pharma Net néven működik) története a 18. század végéig nyúlik vissza. Létrejötte az Erdélyi Királyi Kormányszék Szamosújvár Tanácsához intézett, 1786. január 27-én keltezett átiratával kezdődik, amelyben arra szólítja fel a város vezetőségét, hogy amennyiben egy gyógyszertár felállításának „szüksége csakugyan fennforogna, gyógyszerészről kellően gondoskodjanak és a kormányszéknek ilyeténképpen jelentést tegyenek”. A felszólításnak eleget téve a Városi Tanács, id. Jakabffy Kristóf elnöklete alatt, 1788. március 26-án megtartott ülésén a következő egyhangú határozatot hozta: „...minthogy Karátsonyi Gratian (magyarosítva Karácsonyi) úr plébánia templomunknak önként egyszer s mindenkorra 100 aranyat ígért ő egyedül és kizárólag állíthasson és nyithasson gyógyszertárt”. A patika a főtéri örmény katolikus székesegyház neve után a Szentháromság név alatt nyerte el működési engedélyét. Karátsonyi egyébként nem volt gyógyszerész – a tanács esküdt főorátora volt –, ezért a gyógyszertár vezetését képzett patikusra bízta.
Karátsonyiéktól a Placsintárokhoz, majd Nitshez kerül a patika
Karátsonyi Gratian halála után a reáljogú gyógyszertár tulajdonjogát özvegye, Lorántffi Katalin örökli. Nem sokkal később a patika a Placsintárok kezébe kerül, a Karátsonyi leány, Veronika, Placsintár Dávid gazdag kereskedővel kötött házassága révén. A Placsintár gyerekek közül ketten is, Gratian és Dániel gyógyszerész képesítést szereznek. A gyógyszertárat kezdetben Placsintár Gratian irányítja. Később fiát, Dávidot is bevonja ebbe a tevékenységbe. Placsintár Gratian egyéb elfoglaltságai miatt nem tudja teljes mértékben ellátni a patika vezetését, ezért 1842-ben gyógyszerészsegédet alkalmaz bizonyos Hrobonyi Pál személyében. A kivételesen szorgalmas patikus 50 éven keresztül dolgozik Placsintáréknak. Placsintár Dávid (1826–1901) 1872-ben történt polgármesteri megválasztása után a gyógyszertár vezetése gyakorlatilag az ő kezébe kerül.
A 20. század kezdete a szamosújvári gyógyszertár történetében is új fejezetet nyit. 1900-tól kezdődően a patika történetét Nits János gyógyszerész neve fémjelzi, aki kezdetben mint gondnok, később mint bérlő, majd 1918-tól mint tulajdonos irányítja a Szentháromságot. 1943-ban bekövetkezett halála után a gyógyszertár haszonélvezeti joga a feleségére, majd az ő 1948-ban bekövetkezett halála után az öt gyermekére száll. Az örökösök, akik közül Júlia és Gyula szintén gyógyszerészek, nem sokáig élvezhetik ezt a jogukat, 1949-ben a gyógyszertárat államosítják.
A Szentháromság gyógyszertár 20. századi története szorosan egybefonódik a Nits család történetével, amelyet a patika és a város történetével foglalkozó krónikások „ősi örmény katolikus” családként tartanak nyilván. Ez a megállapítás, legalábbis a család férfi felmenőit tekintve, nem annyira egyértelmű, és nem teljesen fedi a valóságot.
Családi gyökerek a távoli Mateócban
A Nits családfa férfiágú gyökereit kutatva utunk a távoli, a Trianon előtti Magyarország Szepes vármegyéjébe, annak is a Mateóc (szlovákul Matejovce, németül Matzdorf) nevű településéhez vezet. Ez, a Poprád folyó bal partján, Késmárktól nem messze elhelyezkedő, oklevélben először 1251-ben említett település nevét valószínű az alapító és birtokos Máté után kapta. Első lakói a III. Béla király uralkodása idején betelepített szász telepesek voltak, akiket a Szepesség német Zips elnevezése után cipszereknek hívtak. A történelmi Magyarország eme északi vármegyéje nemzetiségi, vallási szempontból igencsak változatos képet mutat. A már említett cipszereken kívül laktak, és laknak itt még ma is (igaz, számukat tekintve mára már nagyon megváltozott arányban) magyarok, tótok (szlovákok), gorálok (lengyelek), rutének és zsidók. A vármegye gazdasági, művelődési és társadalmi fejlődésének legmeghatározóbb nemzetiségi csoportja kétségkívül a szepességi szászoké. „A czipszerek értelmes, szorgalmas és mindenképpen hasznavehető népként, csakhamar felvirágoztatta azokat a telepeket, melyeket alapított és az uralkodó kegyét kiérdemelve, kiváltságos helyzetre tett szert” – írja róluk dr. Bruckner Győző (1877–1962) jogász, egyetemi magántanár, A Szepesség népe c. munkájában. A vármegye fejlődését negatívan érintette a tartomány 1412-ben, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, Lengyelországnak történt elzálogosítása. Bár gazdasági szempontból igencsak megérezték az 1772-ig tartó lengyel gazdasági fennhatóságot a megyében élő cipszerek is, a 16. században a lutheri evangélikus vallásra történt átállásnak köszönhetően némileg sikerült megőrizni nemzeti öntudatukat, és ellenállni az erőteljes elszlávosítási folyamatnak.
Ilyen gazdasági, társadalmi körülmények között éltek a ma Poprádhoz tartozó Mateócban az anyakönyvekben Nitch vagy Nitsch név alatt szereplő Nits ősök is. A Nitsch név igen elterjedt névnek számít a német nyelvterületen, ennélfogva nincsenek megbízható adatok arra nézve, hogy mikor és mely vidékről telepedtek Szepesbe az első Nitschek. A szlovákiai egyházak anyakönyveinek digitalizált változatai alapján azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a szamosújvári Nits János egyenes ági dédapja a mateóci cipszer származású Johann Georg Nitsch volt. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint J. G. Nitsch kétszer házasodott, mindkét házasságából két-két gyerek született. A Susanna Alexinnel kötött első házasságából 1799. augusztus elsején született Johann Nitsch, Nits János leendő nagyapja. Johann Nitsch a szintén mateóci születésű Chatarina Klein (sz. 1807. 10. 06.) nevű lányt vette feleségül, akitől bizonyíthatóan kilenc, a családi szájhagyomány szerint tizenegy gyereke született.
Munkát és megélhetést kerestek Erdélyben
A történelmi Magyarország északi megyéire jellemző bányaipar 19. század elejétől kezdődő fokozatos leépülése a munkahelyek számának drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az ezzel párhuzamos, de különösen a század második felében tapasztalható demográfiai robbanás megélhetési válsághoz vezetett. Ennek következtében a munkát kereső fiatalok közül sokan a kontinens fejlettebb országaiban, vagy a kor egyik leggyorsabban iparosodó országában, a tengeren túli Egyesült Államokban próbáltak munkát keresni, de voltak olyanok is, akik csak az ország határain belül, közelebbi vagy távolabbi vidékein letelepedve igyekeztek maguknak és családjuknak megélhetést biztosítani. Ezt tették a Nitsch testvérek közül négyen: János (1824–?), Márton (1828–1884), Dániel (1839–1914) és Jakab (1844–?), akik Erdély felé vették útjukat. Az akkor még létező Kraszna vármegye – 1876-ban Közép-Szolnok vármegyével egyesülve Szilágy vármegye részévé vált – névadó helységében, Krasznán telepedtek le, valószínűleg a 19. század derekán. Ez idő tájt Krasznán az 1848/49-es szabadságharcot követő népességcsökkenés után újból a fellendülés jegyei mutatkoztak.
A mészáros Nitsch Dániel az örmény származású, de római katolikus vallású, gazdag mészárosmester és kereskedő, id. Beteg Márton 21 éves lányát, Juliannát vette feleségül. Ezzel az 1869. szeptember 16-án megkötött házassággal kezdődik a Nitschek tulajdonképpeni „örményesedése”. A házasságból két fiúgyermek született, János (1870) és Ödön (1872), akiket anyjuk vallásának megfelelően római katolikus szertartás szerint kereszteltek meg.
Kraszna–Kolozsvár–Szamosújvár
Nits János 1870. szeptember 3-án született Krasznán, az akkor még létező azonos nevű járás székhelyén. (Csak érdekességként hadd említsük itt meg, hogy Albach Géza, Kolozsvár későbbi polgármestere, közhivatali pályafutásának kezdetén itt tevékenykedett mint jegyző, majd mint szolgabíró.) Gyermekkora egybeesik a főszolgabírói hivatallal rendelkező járásszékhely egyre erőteljesebb gazdasági fellendülésével. Krasznán ebben az időszakban két malom is üzemelt, de volt szesz- és konyakgyára, és itt működött a Kraszna és Vidéke Takarékpénztár is. Az erős kézműipar mellett a lakosság egy része a krasznai nép ősi és kedvelt foglalkozását, a szőlőművelést is űzte. A gazdasági fellendülés magával hozta a város egyre fokozottabb polgáriasodását is, amelynek jeleként a városban kaszinó, olvasóegylet és önkéntes tűzoltóegylet alakult és működött.
Pályakezdés a Hunyadi Mátyás patikában
Nits János iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Zilahon az ősi Református Kollégiumban folytatta. Sikeres érettségi vizsga után a család jó anyagi helyzetének köszönhetően – apja ekkor földbirtokosként van számon tartva – úgy határozott, hogy tanulmányait Kolozsváron folytatja. Mivel gyógyszerésznek készült, 1888-ban beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetemre. Ekkor külön gyógyszerészeti kar még nem volt, ezért a gyógyszerészképzés a Természettudományi és az Orvosi karon történt 2 éves időtartammal, amelyet gyógyszerész gyakorlati tanfolyam követett. Az egyetemi évek alatt olyan neves tanárok előadásait hallgatta, mint Fabinyi Rudolf és a „gyógyszerészek atyjának” tartott Nyíredy Géza, illetve a gyógyszerészképzésbe bekapcsolódó Hintz György és Issekutz Hugó gyógyszerészekét. A kötelező szigorlatok – vegytanból, növénytanból és természettudomány-történetből – letételét bizonyító oklevelet az 1890/91-es tanév végén szerezte meg. Az 1891. április 6-án kiállított 635-ös számú egyetemi oklevelét Abt Antal és Davida Leó dékánok valamint Lechner Károly igazgató aláírásai hitelesítik.
A gyakorlati tanfolyam elvégzése, illetve az ezt követő szakvizsga sikeres letétele után Kolozsváron maradt, és Széki Miklós Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárában helyezkedett el. A kezdetben a Széchenyi téren lévő jó hírű patika 1893-tól átköltözött az újonnan felépült Széki-palota földszinti sarokhelyiségeibe. Itt kezdte tulajdonképpen Nits János a gyógyszerészi pályafutását, ahol nemsokára a patika gondnoki tisztségét is betöltötte.
Minden gyógyszerésznek van egy álma
Minden gyógyszerésznek, így Nits Jánosnak is az volt az álma, hogy saját gyógyszertárát vezethesse. Majdnem tíz év után sajnos rá kellett jönnie, hogy Kolozsváron erre nem sok esélye van. Az 1900-as évek végén egy új gyógyszertár létrehozásának engedélyeztetését egy 1876-ban megalkotott törvény összesen 134 paragrafusa írta elő. Abban az időben, kisebb-nagyobb eltérésekkel, általában 5000 lakosként engedélyezték egy új patika megnyitását. A kincses városban a 19. század végén összesen 8 patika működött. Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Képkockákon a mai erdélyi gondok: székelyföldi és kolozsvári filmesek alkotásait díjazták
Székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi rendező aktuális erdélyi problémákra rávilágító dokumentumfilmjei, a Székelyföldi Legendárium animációja, kolozsvári rendezők filmjei is nyertek a Lakiteleki Filmszemlén. Az elismerésről és az alkotásokról beszéltek a Krónikának.
Székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári alkotók filmjeit díjazták a Lakiteleki Filmszemlén a múlt héten. A székelyudvarhelyi Szabó Attila, az MTVA tudósítója Méregzöld mesék című, az illegális erdőkitermelésre figyelmeztető filmjének ítélték a szemle fődíját. A rendező az emberi erőforrások miniszterének a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmje kapta az Országgyűlés elnökének 600 ezer forintos és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet 250 ezer forintos különdíját. Két különdíjjal értékelték a Székelyföldi Legendárium legújabb rajzfilmjét a Lakiteleki Filmszemlén: a Barabás Árpád rendezte Tejút és a Varázspatkó című produkciónak a Karc FM 100 ezer forintos különdíját és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium 25 ezer forintos különdíját ítélték oda. A szemlén az Echo Tv különdíját, valamint a Bács-Kiskun megyei önkormányzat különdíját a Szent László-legenda című film kapta, melyet kolozsvári alkotók, Maksay Ágnes és Filep Farkas rendeztek. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját az udvarhelyi származású, Kolozsváron élő Csibi Lászlónak ítélték oda Nussbaum 95 736 című, a holokauszt túlélőiről készített filmjéért.
Harmadszor nyert fődíjat Szabó Attila
A mustrát tizenhetedik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány, idén Eiben István operatőr emlékére. Történelmi témájú dokumentumfilmek, animációk és a hagyományokat feldolgozó alkotások mellett az aktuális problémákat feldolgozó filmek is szép számmal voltak jelen, amelyek szókimondó tényfeltárásokat is tartalmaznak. A harminctagú zsűri nemcsak pontozza a filmeket, hanem az alkotók jelenlétében hasznos észrevételeket is megfogalmaz, a zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. A filmes seregszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába, amely kedden kezdődött, és csütörtökön ért véget a díjkiosztóval. A háromnapos szemle versenyprogramjába bejutott alkotások vetítése nyilvános és díjmentes volt. Szabó Attila, aki már harmadszor nyeri el a szemle fődíját, Méregzöld mesék című, 2015-ös alkotása Hans Hedrich környezetvédő civil aktivista bevonásával világít rá a székelyföldi törvénytelen erdőkitermelésekre, a famaffia elleni küzdelemre. „Lakitelek az a hely, ahol esély adatott, hogy pályára kerüljenek a filmes alkotók. A fődíj nagyon jólesik, ugyanakkor az is, hogy a díjátadón a szakmabeliek elmondják észrevételeiket, meglátásaikat a filmekről. A Méregzöld mesék Hans Hedrich munkásságának egy szegmensét mutatja be, a díj is felhívja a figyelmet az illegális erdőkitermelés kérdésének fontosságára, aktualitására” – mondta el a Krónikának Szabó Attila. Rámutatott, egy-egy alkotás elbírálása esetében a filmes megformáláson kívül rendkívül lényeges a témaválasztás, a bemutatott problémakör pedig nagyobb publicitást kap a díjaknak köszönhetően.
„Amint Lakiteleken elhangzott, fontos, hogy a filmek ne csak a múltba révedjenek, hanem aktuális problémákat járnak körül, így hozzájárulnak a társadalom működésének jobbításához” – mondta Szabó Attila. A Méregzöld meséket magyarországi tévécsatornák már sugározták, és a Youtube videómegosztón is megtekinthető. Felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák gondjaira Szintén az aktuális problémákra való figyelemfelhívás szándékával készítette el a háromszéki szarvasmarhatartók gondjaira rávilágító dokumentumfilmjét Vargyasi Levente, aki lapunknak elmondta, nagyon örül a díjnak és annak is, hogy a filmes szakma értékelte a Tehenesek című alkotást. Fontos felhívni a figyelmet az egyéni gazdálkodók helyzetére, hiszen ők az utolsók, akik még a hagyományos állattartást folytatnak, és valódi természetes alapanyagot szolgáltatnak. Sajnálatos módon a politikum és a helyi közösségek is keveset törődnek a marhatartók gondjaival. Háromszéken még él a hagyomány, hogy kimegy legelni a csorda, a gazdák beadják a tejet a csarnokba, de haldoklik a dolog, nekik pedig egyre inkább meg kell küzdeniük a megélhetésért” – fejtette ki Vargyasi Levente. Az alkotó 2015 és 2017 között forgatta a filmet Nagybaconban – ahol rekordszámú, mintegy 4000 szarvasmarhát tartanak –, valamint Bereckben, Gelencén, Kézdialmásban, Lemhényben. Rámutatott, mivel a film megrendelője az MTVA Mecenatúra, így a Duna World csatornán is sugározták már az alkotást, ugyanakkor szeretné, ha minél több településen bemutatnák, és beszélgetést is folytatnának a helyi gazdákkal a gondokról, ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy a közösség a helyi hús- és tejtermékeket részesítse előnyben.
Amerikába tart a Legendárium csapata
A Székelyföldi Legendárium csapata nevében Fazakas Szabolcs ötletgazda a Krónikának úgy fogalmazott, természetesen örülnek az elismerésnek, ugyanakkor hasznosnak és tanulságosnak érezték a lakiteleki díjátadót, amelyen a zsűri elemezte az alkotásokat.
„A díj segít a rajzfilmjeink népszerűsítésében, épp most indulunk Los Angelesbe, ahol a magyar filmek fesztiválján és a Magyar Házban is bemutatjuk a rajzfilmeket. A lakiteleki díj nemcsak segítséget, referenciát, de biztatást is jelent a munkánkhoz, visszajelzés arra vonatkozóan, hogy nem hiába dolgozunk” – mondta Fazakas Szabolcs. Kitért arra is, hogy a Legendárium csapata Los Angelesben részt vesz egy nagyszabású, az animációs filmek alkotói számára szervezett rendezvényen, a CTN Animation Expón, ahol kimondottan szakmabeliekkel fognak találkozni. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Száz óvodát és bölcsődét épít, újít fel Erdélyben a magyar kormány
Mintegy 21,5 milliárd forintos forrásból elindul a Kárpát-medencei óvodafejlesztés második üteme, amelynek keretében 77 új óvoda, bölcsőde épül és 250 intézmény újul meg 2019 végéig – jelentette be Grezsa István kormánybiztos keddi budapesti sajtótájékoztatóján.
Grezsa István kiemelte: összesen 38,5 milliárdos programról van szó, ez a jelenleg futó legnagyobb költségvetési külhoni program. Közölte, jelenleg a határon túli magyar óvodások száma 48 ezer körül van, a cél, hogy ez legalább 60 ezerre duzzadjon, azaz a vegyes házasságból származó gyerekek is nagyobb eséllyel kerüljenek magyar intézményekbe. Hozzátette: 1675 intézménybe járnak gyerekek. A kormánybiztos elmondta, központi továbbképzések is indulnak, köztük a legmagasabb színvonalú óvodapedagógiai, módszertani képzések, s a Hagyományok Háza programjai is eljutnak minden nemzetrészhez. Az új fejlesztéseknek köszönhetően az óvodai és bölcsődei férőhelyek száma több mint tízezerrel nő a Kárpát-medencében. A második programrész keretében befejezik még azt a 19 óvodát is, amelynek a fejlesztése még az első ütemben indult el. A magyar nyelvű roma kisebbség óvodahálózatának fejlesztésére továbbra is nagy figyelmet fordítanak, a második ütemben három új roma óvoda épülhet meg és további hármat felújítanak.
A program egyházi forrásigénye 13,5 milliárd, a világi része 7,84 milliárd forint. A lebonyolításra, a központi programelemre 206 millió, illetve 273 millió forint áll rendelkezésre. A fejlesztés során Erdélyben 54, a Felvidéken 11, Kárpátalján 10, a Vajdaságban és Ausztriában 1-1 új óvoda, illetve bölcsőde létesülhet. Emellett Erdélyben 50, a Felvidéken 95, Kárpátalján 59, a Vajdaságban 6, Muravidéken 1, Horvátországban 6 intézmény újulhat meg – olvasható az MTI-hez eljuttatott összegzésben.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár hangsúlyozta: az intézményrendszert kell megerősíteni, amely az oktatási intézmények mellett a politikai intézményrendszert is magában foglalja. „Utóbbi sokszor bizonyított már, s megmutatta, hogy ha nem lenne, akkor a magyarság sokkal nehezebb körülmények között élne” – hangsúlyozta. Felidézte: 2010-ben, a kormányváltás után a nemzetpolitika gyökeres változáson ment át, az első ciklusban a keretrendszert dolgozták ki.
Emlékeztetett a határon túli magyarok állampolgárságáról szóló döntésre, s közölte: megvan a több mint egymillió új állampolgár. Kitért a nemzeti összetartozás napjára, majd felidézte, hogy bevonták a közjogi egyesítésbe a határon túli nemzetrészeket, a politikai döntéshozatal lehetőségét is biztosították a külhoniaknak, akik részt vehetnek az országgyűlési választásokon. Eddig 301 ezren regisztráltak, de szeretnék, ha ezt a számot növelni lehetne. „Reméljük, most kevesebb lesz a rontott szavazat is, mint az eddigi választásokon” – tette hozzá az államtitkár.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke arról beszélt, hogy az óvodafejlesztési programnak köszönhetően jobb körülmények között tudják majd a gyerekeket nevelni, és jobb körülmények között tudnak a pedagógusok dolgozni. Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke köszönetet mondott azért, hogy sikerül felszámolni a Szovjetunió örökségét, eddig ugyanis az 1970–1980-as évek körülményei voltak jellemzőek az óvodákban. Reményeik szerint olyan településeken is indulhatnak óvodai csoportok, amelyeken eddig nem voltak.
Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kiemelte: az asszimilációt a nyelvváltás előzi meg, s ezt követi az identitásváltás. Probléma Romániában, hogy az óvodába járás nem kötelező, így a gyerekek 40 százalékát tudják csak befogadni, még rosszabb a helyzet a bölcsődéknél, ahol nincs állami támogatás. Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke rámutatott: nagyon fontos ez az időszak a gyermekek életében az anyanyelv elsajátítása szempontjából. „Üdvös és kívánatos, hogy a program jelentős része éppen a Felvidékre érkezett” – mondta, és köszönetet mondott a támogatásért. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke közölte: legalább annyira fontosak az óvodák, mint a beiskolázási program, az ösztöndíjak, a kulturális és gazdaságfejlesztési programok. Jóformán nincs olyan intézmény, illetve óvodás, aki a program valamely eleme által ne lenne érintett.
Pásztor kitért arra is, nagyon sokat jelent a magyar kormány stratégiai partnersége, s reményét fejezte ki, hogy ez hosszú távon megmarad. Ennek lényege, hogy közösen tegyenek azért, hogy a határon túli magyar közösségek és azok minden tagja jobban élhessenek a szülőföldjén. „Ez az a kapocs, szál, amely hihetetlen erővel köti össze őket” – mutatott rá. Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke azt mondta: náluk nincsenek egynyelvű óvodák, minden intézmény kétnyelvű, itt próbálják a magyar tartalmat erősíteni. Szeretnének egy új típusú intézményt is létrehozni, a „retro óvodában” a régmúlt idők hangulatát idéznék fel.
A program első ütemében 17,1 milliárdos keretből 76 új óvoda és bölcsőde épülhet, s több mint 200 bölcsődei és óvodai intézmény újul meg vagy bővül. Emellett 15 magyar tannyelvű roma óvoda fejlesztése valósulhat meg – olvasható az összegzésben. MTI; Krónika (Kolozsvár)

A vád tanúinak meghallgatásával és némi abszurddal folytatódott Horváth Anna pere
Szubjektív beszámoló a bírósági tárgyalóteremből.
Egyszer az életben mindenkinek végig kellene ülnie egy bírósági tárgyalást. Egy ilyen bevezető mondat után sejthetitek, hogy ez egy szubjektív beszámoló lesz, ezért gyorsan, az elején összefoglalom a Horváth Anna perének november 14-i tárgyalásán, a Kolozs Megyei Ítélőtáblánál történteket:
-a vád 9 tanúját hallgatták meg -közülük senki nem tanúskodott Horváth Anna vagy Fodor Zsolt vádlottak ellen
-feloldották a láthatósági tilalmat Horváth Anna és Antal Annamária, valamint Antal Géza tanúk esetében
-a következő tárgyalást, amelyre 13 tanút idéznek be, december 7-re tűzték ki
Mivel a legtöbben csupán amerikai filmekben láttunk bírósági tárgyalást, gyorsan az elején szögezzük le: egy romániai tárgyalás sokkal inkább hasonlít egy román filmre, mint egy amerikaira. Hosszú, vontatott, néha kínunkban felnevetünk közben, de azért mélyen emberi. A díszlet, a világítás, az, hogy nem érted a felét annak, amit a beszélők mondanak, a bíró és mindenki más között érzékeltetett alá-fölérendeltségi viszony, az, hogy a jegyző nem a tanú szavait írja le, hanem amit a bíró kiolvas belőle és lediktál az unott arcok, az esetlen tanúk, és még az is, hogy a bíró az ügyvédet ugrasztja, ugyan küldje már be a következő tanút.
És leginkább az az abszurdum lehet nagyon ismerős, amely áthatja az egészet. Nemcsak mi, hanem maguk a tanúk sem értik, mi a búbánatot keresnek itt csak azért, mert megépítették a kisbácsi autóbuszmegálló fedelét, vagy mert megkérdezték Horváth Annától, mit tud arról az épületről, amelyet a lovardájuk mellett húznak fel. És a legabszurdabb, amikor összekeverednek a vallomások, és egy testvérpár egyik tagját arról akarja meggyőzni a bíró, hogy ő bizony adományozott ezer lejt a kampányban, és a korábbi vallomásában ez benne van, miközben ő ezt soha nem mondta.
Ha valami, akkor annyi derült ki a tárgyaláson, hogy a vád tanúi közül sem Horváth Annát, sem Fodor Zsoltot nem tartja bűnösnek semmiben senki. Ilyen szempontból talán Ramona Rușescu vallomása volt a legizgalmasabb, aki az építkezési engedélyek szolgálatánál dolgozik a kolozsvári polgármesteri hivatalban. Ő is azt állítja, hogy Horváth Anna soha nem sürgetett ügyet, csupán érdeklődött arról, hogy bizonyos dossziék hogy állnak, mi hiányzik belőlük. Vallomásából kiderült: a hivatalnál dolgozók közül nagyon sokan érdeklődnek hasonló ügyekben, és ezt természetesnek tartja, hiszen „mindenkinek vannak ismerősei”. De az ilyen típusú érdeklődést ő kizárólag tájékozódásnak tartja nem nyomásgyakorlásnak. Elmondta: az engedélyeztetési folyamat bonyolult és hosszadalmas, sok dokumentumot kell leadni, és a legtöbb dossziét hiányosan nyújtják be. Az is kiderült, az érdeklődéssel a hivatal alkalmazottai időt és közpénzt spórolnak meg, ugyanis így nem kell postai úton kiértesíteni a kérvényezőket a hiányzó dokumentumokkal kapcsolatban.
A tárgyaláson az anyanyelvhasználati jogból is kaptunk ízelítőt, Antal Géza kérte, hogy magyarul mondhassa el vallomását, a tolmácsra azonban vajmi kevés szükség volt, a bíró meg sem várta, hogy Antal válaszát lefordítsa, már tette is fel a következő kérdést, aztán az is előfordult, hogy a valamit rosszul fordító tolmácsot maga a bíró javította ki, szóval inkább csak bonyolította a harmadik személy a magyarul értő bíró és a románul értő tanú párbeszédét.
Közel hat oldalt jegyzeteltem, de a vallomásoknak a vád szempontjából semmi, de semmi relevanciája nem volt, ezért nincs is értelme részletesen leírni, ki mit mondott a két órás tárgyalás során. A következő december 7-i tárgyaláson már végre a védelem tanúi is szót kapnak, és ha mind a 13 beidézett személy megjelenik, le is jár a tanúk meghallgatása. Ami biztos: az idén nem fog ítélet születni az ügyben. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro

Mit kíván Szabadka? – Halottak napjától virágvasárnapig című előadás a Gong színházban
Kőkemény kérdések, mégis könnyed, gyakran szinte a bohózatba illő hangvétel. Népek és nemzetek tragédiája, az új világrendben a helyüket kereső hősök, a politika folytonos alakulása ellenére is állhatatos hazaszeretet. Összekuszált emberi viszonyok; zavaros, furcsa szerelmek. A magyar történelem mindmáig kibeszéletlen fejezeteiről szólt csütörtök este a Gong színházban az Udvari KamaraSzínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadása.
Három férfi, egy nő és huszonkét év krónikája 100 percbe sűrítve. Az előadás díszlete egyetlen szék – hiányoznak tehát a századelő polgári Magyarországát idéző berendezési tárgyak, Kosztolányi és Csáth Géza álmos, poros Szabadkájának attribútumai. Négy színész játékára és teljesítményére kell hagyatkoznunk – és a darab ennek ellenére, vagy talán éppen ezért remekül működik.
A Halottak napjától virágvasárnapig című kamaradarab a magyar történelem máig kibeszéletlen – s talán kibeszélhetetlen – tragédiáját, az első világháború utáni nemzetiségi feszültségeket, a trianoni országvesztést, és a második világháborúhoz is elvezető csalódottság időszakát öleli fel.
A darab huszonkét esztendő, három férfi és egy nő történetét állítja színpadra. A rendelkezésre álló dramaturgiai lehetőségeket figyelembe véve szinte természetes, hogy a szereplők különböző őstípusok képviselői: a bohém, szerelemre könnyen lobbanó fiatal tiszt; a végsőkig korrekt és becsületes, egész életében reménytelenül szerelmes hadnagy, és a köpönyegforgató, magát hol demokratának, hol kommunistának, hol szerb nacionalistának valló budapesti zugfirkász mind-mind a korszak jellegzetes alakjai.
És ott van a nő: Mária talán a darab legösszetettebb és legérzékenyebb karaktere, Szemerédi Bernadett pedig hitelesen formálja meg a férfiak háborús, forrongó világában a helyét és boldogulását kereső nő alakját. Mária, bár erős és önálló nő – négy háborús éven át képes volt egyedül megőrizni a „hivatalt” – az életét mindig az éppen sikerei csúcsán lévő férfi mellett tudja elképzelni. Szíve ahhoz húz, akinek a bukszája vastagabb, igazi, mély szerelmet pedig éppen a leghitványabb figura, a köpönyegforgató Szépvölgyi Aladár iránt képes érezni csupán.
A darab címe Délvidék huszadik századi történetének huszonkét évére utal: a szerb megszállók 1918 őszén, halottak napján vonultak be Szabadkára, a magyar honvédek pedig 1941 tavaszának virágvasárnapján tértek vissza ide. Az előadás ezzel a pillanattal, a magyar katonák könnyes-boldog üdvözlésével zárul – a nézők azonban pontosan tudják, hogy az öröm és a felszabadult ünneplés nem tart már soká.
Közhely volna újra és újra elmondani, hogy a nagy történelmi kataklizmák, jelen esetben a trianoni országvesztés milyen mélyen, micsoda elementáris erővel formálta az egyes emberek sorsát. A Halottak napjától virágvasárnapig című darab mégis ezt próbálja elmondani – és az előadás nem közhelyeket fogalmaz újra.
A darab karcossága és humora, a szereplők esendősége a huszadik század első felének máig ható tragédiáit egészen közel tudja hozni a nézőkhöz – nem véletlen tehát, hogy a nagyszebeni közönség az előadás végén vastapssal, felállva köszönte meg az előadást. Horváth Dóra / szeben.ro; Erdély.ma

Románia diszkriminálja a magyarok örökségét
Romániának fel kell hagynia az erdélyi magyarok épített és kulturális örökségének diszkriminációjával – jelentette ki Novák Csaba Zoltán szenátor, a parlament UNESCO-bizottságának alelnöke annak kapcsán, hogy a felsőház plénuma tegnap megemlékezett az UNESCO 1945. november 16-i létrehozásáról.
„A magyarság többszázados erdélyi múltja okán gazdag szellemi és épített kulturális örökséggel rendelkezik, értékeink közül számos méltán megérdemelné, hogy felkerüljön az UNESCO örökségi listáira. Az elmúlt időszakban sajnos azt tapasztaltuk, hogy Románia nem ismeri el kellőképpen kulturális örökségünket, ezt igazolja az is: tavaly a kulturális minisztérium államtitkára megakadályozta, hogy a csíksomlyói búcsút felvegyék az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára” – nyilatkozta a szenátor, emlékeztetve, hogy ezért akkor Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a szakértői kormány kulturális miniszterének azonnali lemondását kérte.
Novák Csaba Zoltán kijelentette, a parlamenti UNESCO-bizottság, amelynek ő maga is tagja, országos stratégia kidolgozását kezdeményezi a szellemi és épített kulturális örökség népszerűsítése céljából, amelynek munkálataiba minden, az UNESCO-ügyben érintett hazai intézményt és civil szervezetet bevonnak majd.
„A parlamenti testület tagjaként szorgalmazni fogom, hogy az erdélyi magyar szakemberek képviselőinek is biztosítsanak helyet a munkacsoportban. Továbbá kérni fogom, hogy a román állam ne tekintsen többé mostohagyerekként az erdélyi magyarság kulturális örökségére, legyen szó kastélyainkról, templomainkról, a székely kapukról vagy szellemi örökségünkről” – nyilatkozta Novák Csaba Zoltán.
Az esemény apropóján a politikus tegnap felszólalt a szenátus plénuma előtt. Beszédében kiemelte, az UNESCO második világháborút követő megalapítása óta fő céljának tekinti a kultúra, környezetvédelem, oktatás és tudomány révén erősíteni a nemzetek együttműködését és a világbékét.
„1945-ben, közvetlenül létrejötte után az UNESCO rövid távú prioritása a háború által tönkretett iskolák, könyvtárak, múzeumok újjáépítésének segítése volt. Lehetséges, hogy hetven év elteltével hasonló célok kellene hogy vezéreljenek, nem szó szerinti újraépítkezésre van szükség, hanem mentalitásváltásra, új értékrend kiépítésére az oktatás és kutatás területén. Az oktatás, a tudományok, illetve a kultúra képezi a fenntartható fejlődés és a kiegyensúlyozott társadalmak alapját” – fogalmazott felszólalásában Novák Csaba Zoltán.
Az RMDSZ felsőházi politikusa felhívta a figyelmet továbbá az UNESCO jelentőségére a világ- és helyi szintű örökségvédelem szempontjából. „Tekintettel arra, hogy a terrorista szervezetek világörökségi védettségű értékeket pusztítanak el az általuk uralt területeken, feltétlenül szükséges lenne az UNESCO kulturális pluralizmus népszerűsítésében és kulturális örökség védelmében játszott szerepének megerősítésére” – hangsúlyozta a szenátor. Háromszék; Erdély.ma

Könyvtári vetélkedőt tartottak Áprily Lajos életéről
Három közpépiskola 30 diákja részvételével zajlott a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár által meghirdetett irodalmi és könyvtárhasználati vetélkedő, amelyet Áprily Lajos emlékére szerveztek. A díjazást a neves erdélyi költő, műfordító születésnapján, november 14-én tartották; az esemény az emlékezés jegyében zajlott. Ünnepélyes kiértékelő. Az eseményt Áprily Lajos születésnapjára időzítették a szervezők
Áprily Lajos születésének 130. évfordulója alkalmából hirdetett irodalmi és könyvtárhasználati vetélkedőt a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár középiskolás diákok számára.
Annak ellenére, hogy a megfejtett kérdőívek leadására mindössze egy hetes határidőt szabtak meg az intézmény munkatársai, túljelentkezéssel szembesültek, így a beérkezés sorrendjében fogadták el a benevező csapatoktól a pályamunkákat.
„Örömünkre nagy érdeklődés övezte a programunkat. A pályázati úton nyert keret miatt viszont nem tudtunk minden érdeklődő csapatot versenyben tartani, de így is bővítettük az eredetileg meghatározott létszámot” – mondta el a sajtónak Ferencz-Mátéfi Kriszta könyvtárigazgató. Hozzátette, a létszámbővítésnek köszönhetően a város három középiskolájából egységesen 5-5, egyenként kétszemélyes csapat vehetett részt a programon.
Kiértékelés, tudásbővítés
A vetélkedővel 9-12-es diákokat szólítottak meg. Az Áprily Lajos életére, munkásságára összpontosító feladatlap kérdéseit úgy állították össze, hogy a helyes válaszokért a versenyzők kénytelenek legyenek bemenni a könyvtárba, hogy az ott található könyvekből, folyóiratokból inspirálódjanak. A programmal az irodalom népszerűsítésére, az olvasás varázsának megélésére fektettünk hangsúlyt, ugyanakkor az is célunk volt, hogy a diákok betekintést nyerjenek a könyvtári rendszerbe – ismertette a keddi kiértékelőn Csergő Aliz könyvtáros, a program felelőse. Értékelve a pályamunkákat hangsúlyozta, a feladatlap irodalmi részét valamennyi csapat hibátlanul oldotta meg, a könyvtárhasználatra vonatkozó kérdésekre viszont nem mindenkinek sikerült helyes választ adnia. Éppen ezért ismertette a közkönyvtárak működésének rendszerét, kitérve arra is, hogy hogyan lehet könnyen eligazodni a több százezer kötet között.
Rámutatott továbbá az olvasás jótékony hatásaira és arra is, hogy milyen haszna van a vetélkedőknek, vizsgáknak az ember életében.
A versenyre beadott munkákban előforduló nyelvi és fogalmazási hibákon keresztül a helyes kifejezésmódra hívta fel a diákok figyelmét. A díjkiosztón a diákokat elkísérő magyartanárok által Áprily-versek hangzottak el, illetve a költő életéről és a művészeti irányt követő leszármazottairól is információk hangzottak el.
Minden résztvevőt kitüntettek
A verseny három legjobban teljesítő csapatának tagjait egy-egy Áprily-kötettel jutalmazta a könyvtár. Első helyen Batrin Attila Krisztián és Balázs Andor (Salamon Ernő Gimnázium) végzett, a második díjat Kovács Flóra és Mihálydeák Imola (Salamon Ernő Gimnázium) szerezte meg, a harmadik legjobb pedig Fülöp Tímea és Nagy Boglárka (Batthyány Ignác Technikai Kollégium) páros lett.
A programban nem csak a díjazottak, hanem minden résztvevő kitüntetettnek érezhette magát, mivel a szervezők jóvoltából valamennyien részt vehettek egy kiránduláson: Áprily Lajos parajdi emlékházát látogatták meg a díjkiosztó után. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Vincze Loránt: Tovább kell fejleszteni az európai kisebbségvédelmet
„A jelenleg érvényben levő európai jogi eszközök nem nyújtanak elegendő biztonságot és nem garantálják kellőképpen a nemzeti és nyelvi kisebbségek védelmét. Az Európa Tanácsnak fontolóra kellene vennie ezen eszközök jobbá tételét, továbbfejlesztését hatékonyabb ellenőrzési módszerek, illetve szankciók bevezetése révén” – fejtette ki Vincze Loránt a Nyelvi jogokkal az identitás védelméért című budapesti nemzetközi konferencián.
A FUEN elnöke a Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma által az Európa Tanáccsal együttműködésben szervezett konferencián rámutatott: az Európai Unió tagállamai különböző standardokat alkalmaznak a kisebbségvédelemben, és az ebből fakadó nyilvánvaló egyenlőtlenségek is azt mutatják, nem szerencsés, hogy a kisebbségi kérdés kizárólag tagállami hatáskörbe tartozik. Vincze Loránt szerint az EU-nak is szerepet kell vállalnia a kisebbségek védelmében, uniós szintű kisebbségvédelmi standardokra lenne szükség, amelyek garantálják, hogy a kisebbségek megszerzett jogait senki nem veheti el, és bátorítják a jó gyakorlatok átültetését a tagállamok kisebbségvédelme terén. A FUEN elnöke kiemelte: a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés pontosan ezt szorgalmazza. Előadásában a FUEN elnöke bemutatta a működő európai autonómiagyakorlatokat, azok nyelvi jogi elemeit, és kontrasztba állította velük az erdélyi magyarság helyzetét. Romániában az ezredforduló környékéig érezhetően javult a kisebbségek helyzete, de az EU-csatlakozást követően nemzetközi nyomás és ellenőrzési mechanizmusok hiányában megtorpant ez a folyamat, ezt pedig nemrégiben új nacionalista hullám követte, amelynek hatása az igazságszolgáltatásban és a közigazgatási döntésekben is érződik – fejtette ki. „A román döntéshozók Románia nemzetállami státuszát, a román nyelv és nemzeti szimbólumok dominanciáját védik, az autonómiatörekvéseket a nemzetállam számára veszélyt jelentő szélsőséges etnikai szeparatizmusnak tekintik, nemzeti szimbólumaink használatát pedig a románok és a román értékek elleni támadásnak veszik. Ez az érem másik oldala, és erről is beszélnünk kell a sikeres autonómiamodellek mellett” – mondta Vincze Loránt tegnapi előadásában. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

November 15-én van a magyar szórvány napja
Az Országgyűlés 2015. november 3-án a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősség jegyében november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. A magyar parlament felhívta az intézményeket, szervezeteket, és felkérte a polgárokat, hogy a nemzet szerves részét alkotó szórványmagyarság támogatásának egy kiemelt napot szenteljenek, és ettől az évtől kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg.
Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011. február 27-én határozatban nyilvánította november 15-ét a magyar szórvány napjává, amelyet Erdélyben 2011 óta ünnepelnek meg. A döntést azzal indokolták, hogy az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, és a szórványban élők a leginkább veszélyeztetettek közülük.
A magyar szórvány napján a főszereplők a szórványban élők, az ő kultúrájuk, mindennapjaik bemutatása. Szórványon az összefüggő területi kapcsolattal nem rendelkező kisebbséget értjük, amelynek tagjai idegen nyelvi környezetben élnek a Kárpát-medencében és Moldvában. A szórvány függ az adott település lélekszámától, iskolarendszerének és egyéb intézményrendszerének meglététől, fejlettségi szintjétől is. Létszáma nehezen meghatározható: a Kárpát-medencében 200 ezer és 1 millió között ingadozik. A szórványosodási folyamat egyre gyorsul, és a határon túli magyarságon belül egyre többen élnek így.
A szórványban élőknek az elsődleges problémát a nyelv, a kultúra megtartásának eszközei, a közintézményekben az anyanyelv használata jelenti. A magyarság megmaradásának biztosítása ott a legnehezebb, ezért akár területenként külön programokat kell alkotni, hogy megállítsák a szinte már megállíthatatlant. Ennek érdekében már 2011-ben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja. Az anyaország jelentős összegekkel támogatja a szórványban élő magyarság védőbástyáinak számító magyar szervezeteket és intézményeket.
Folyamatos a konzultáció a szórványban élőkkel, a Bethlen Gábor Alapból számos intézményt és programot támogattak és támogatnak e közösségek megerősítésének szándékával. A magyar kormány által 2015-ben elindított Petőfi Sándor-program keretében ösztöndíjasok támogatják a külhoni magyarság szórványközösségeit, segítségükkel több helyszínen indult meg vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc, a népzene oktatása.
A Romániában első alkalommal 2011. november 12-13-án megtartott központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciáján megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működ- tetésük és fejlesztésük jelentős mértékben hozzájárul az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szórványtanácsa.
2012-ben az RMDSZ bejelentette, hogy szórványmenedzser-szolgálatot indított, melynek keretében 14 szórványkollégium működését támogatja, és próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok asszimilációját. A szervezet műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek.
A magyar szórvány ünnepe 2013 óta már az egész Kárpát-medencére kiterjed. Népújság (Marosvásárhely)

A trianoni döntés következményei
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Tizennégy tanú van hátra Horváth Anna perében – januárban játsszák le a SRI-hangfelvételt
A vád kilenc tanúját hallgatták meg Horváth Anna perének keddi tárgyalásán: ezúttal sem tett senki terhelő vallomást a volt alpolgármester ellen. A következő tárgyalás december 7-én lesz.
Csak januárban játsszák le a Kolozs megyei táblabíróságon Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester perében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vádemelés alapjául szolgáló hangfelvételét, miután a december 7-én sorra kerülő következő tárgyaláson befejezik a tanúk kihallgatását – derült ki a keddi tárgyaláson, amelyen, akárcsak októberben, egyik tanú sem tett terhelő vallomást a vádlott ellen.
Anca Neag, Horváth Anna jogi képviselője a tárgyalást követően a Krónikának elmondta: még 14 tanú meghallgatása van hátra, ebből kilenc a vád tanúja, azután következnek a védelem tanúi.
Horváth Anna négy, a szintén vádlott Fodor Zsolt kolozsvári üzletember pedig egy tanút nevezett meg. A tárgyalás végén a bíróság feloldotta azt a tilalmat, amely alapján Horváth Anna nem találkozhatott Antal Annamáriával, a városháza munkatársával és Antal Gézával, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnökével, mivel kedden mindketten vallomást tettek.
Kilenc tanút hallgattak meg
A tárgyaláson kilenc tanút hallgattak meg – mindannyian a vád tanúi –, közülük sem tett senki terhelő vallomást Horváth Anna ellen. Az ügy szempontjából talán a legrelevánsabb Ramona Ruşescu nyilatkozata, hiszen a városháza urbanisztikai osztálya építkezési engedélyeket kibocsátó részlegének vezetőjeként alá is támaszthatta volna a vádakat. Monica Rodina bírónő kérdésére viszont azt válaszolta:
Horváth Anna soha nem sürgetett meg egyetlen ügyet sem, legfeljebb érdeklődött egy-két esetben, hogy teljes-e a dokumentáció, nem hiányzik-e valami az iratcsomóból.
Hozzátette: nemcsak a volt alpolgármester, hanem a hivatal szinte valamennyi munkatársa érdeklődött nála ilyen ügyben, hiszen szinte mindenkinek van olyan ismerőse, aki építkezési engedélyre vár. Leszögezte: az ilyen típusú érdeklődést kizárólag információkérésként, és nem nyomásgyakorlásként értelmezte.
A bírónő fogást keresve a tanún, arra kérdezett rá, hogy az ilyen információnyújtással nem töltenek-e el indokolatlanul sok időt a közpénzből fizetett alkalmazottak. Ramona Ruşescu leszögezte: az efféle érdeklődés azért is hasznos, mert amennyiben egy dokumentáció hiányos, a polgármesteri hivatalnak postán kellene értesítenie a kérvényezőket, ez pedig még több idő és közpénz elpocsékolásával járna.
Antal Géza ragaszkodott anyanyelv-használati jogához
A tárgyalás legérdekesebb színfoltja minden kétséget kizáróan Antal Géza volt, aki ragaszkodott anyanyelv-használati jogához, és tolmácsot kért. Ezzel együtt többnyire románul válaszolt a bírónő kérdéseire, csak egy-két esetben kérte a fordító segítségét. A bírónő hangján egyébként egyértelműen érezhető volt, irritálja a tény, hogy Antal él alapvető jogával. Nem is bírta ki, hogy diszkréten szóvá ne tegye: „na ugye, hogy mégiscsak tud románul” – jegyezte meg, amikor Antal bővített mondatban helyes románsággal válaszolt egyik kérdésére.
Az is kiderült, hogy a bírók is meglehetősen rosszul viselik a politikusi körmondatokat, egy alkalommal ugyanis a bírónő kissé ingerülten vágott bele Antal szavába azzal, hogy „az igazat mondja”. Az ügyvezető alelnök egyébként többek között arról értekezett, hogyan verbuválják az önkénteseket, akik nem csak az RMDSZ-es politikusok kampányaiban vesznek részt, hanem a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) rendezvényein is közreműködnek.
Akárcsak az októberi tárgyaláson, ezúttal is kihallgattak kolozsvári üzletembereket, az ügyészségnek azonban sikerült elkövetnie azt a „bravúrt”, hogy a Horváth Anna 2016-os önkormányzati választási kampányát ezer lejjel támogató egyik üzletember helyett annak testvérét idézték be.
A puszta szerencsének tudható be, legalábbis nem az ügyészségen múlt, hogy végül a „jó” testvér is megjelent. Elmondta: támogatása kizárólag Horváth Annának szólt, akit személyesen ismer, az RMDSZ, meg a politika úgy általában hidegen hagyja.
Kolozsvár volt alpolgármestere ellen tavaly októberben indult bűnvádi eljárás. Miután a hatósági felügyeletre vonatkozó kényszerintézkedést kétszer is meghosszabbították, az RMDSZ politikusa márciusban lemondott alpolgármesteri tisztségről, helyére Oláh Emese önkormányzati képviselő került. Horváth Anna közösségi oldalán korábban közölte: nem feljelentés, hanem a tavaly februárban kezdődött „teljes körű nemzetbiztonsági megfigyelése” alapján, a „lehallgatások értelmezéseinek ürügyén” indult ellene ügyészségi eljárás. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Dánielisz Endre lépteinek nyomában
Kedden este a PKE új épületének dísztermében vetítették le a Lépteim nyomában című, Dánielisz Endre helytörténészről és Arany-kutatóról idén szeptemberben forgatott életpálya-filmet.
Az érdeklődőket Villányi Zoltán rendező-operatőr köszöntötte, kiemelve azt: a 92. életévében járó Dánielisz Endre ragaszkodott ahhoz, hogy a hétfői nagyszalontai bemutató után a váradin is jelen legyen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Református Egyházkerület az a két intézmény, amelyeknek a megbízásából elkészítették a filmet, kolléganője, Lakatos Balla Tünde volt a szerkesztő-forgatókönyvíró és Cseke Péter az asszisztens. Igazából maga a forgatás körülbelül egy hétig tartott, melyből 2-3 nap volt az intenzív interjúkészítési időszak. Sikerült megismerni egy rendkívül gazdag életművet, életpályát, és a gyermekkorától követték végig a Tanár úr életét egészen a jelenkorig, mondhatni a „fiatalkoráig”, hiszen tiszteletreméltó kora ellenére szerencsére még mindig nagyon aktív, tele van energiával, nehezen lehet lépést tartani vele. A filmnek ugyanakkor van még egy alkotója, Szathmári Klára magyarvistai lelkipásztor, aki a család rokona, és sok jó tanáccsal segített. Villányi Zoltán felidézte: 1992 óta ismerik egymást Dánielisz Endrével, hiszen akkor indult a Duna Televízió, és mint Arany-kutatót és helytörténészt már akkoriban megkeresték, azóta folyamatosan szerepel a különféle riportokban, tehát nem voltak idegenek egymásnak. Amúgy a mostani, A Magyar Református Egyház elmúlt száz éve életinterjúk tükrében című projekt keretében a Tanár urat kérték fel arra, javasoljon egy stábot, amely forgathat nála több napon keresztül, és nagyon kedvesen rájuk gondolt.
Érdekesség
A film érdekessége, hogy nincs narráció, mert úgy vélték, a főszereplő ízes beszédét, gazdag szókincsét nem tudták volna überelni. Ugyanakkor valamilyen szinten irodalomtörténeti jelentőségű, mert ők voltak az utolsók, aki az annak idején Dánielisz Endre által 1956-ban megálmodott Arany-múzeumot úgy tudták dokumentálni, ahogy több mint 60 éven keresztül fogadta a látogatókat, hiszen az Arany-év alkalmából a Magyar Kormány jelentős támogatást szánt a korszerűsítésre, és kívül-belül elkezdődött a felújítás.
Lakatos Balla Tünde megjegyezte: aki ismeri Dánielisz Endrét, tudja róla, hogy egy polihisztor, rengeteg dologgal foglalkozik, így az volt a gond, hogy egy félórába kellett kilenc évtized történetét belesűríteni, gyömöszölni. Ez sikerült is, meg nem is, hiszen nyolc órányi felvett anyagot kellett megszerkeszteni, melyből aztán a vágás után lett másfél, majd egy óra, és így tovább, például a szekuritátés fejezet közös megegyezéssel kimaradt.
Dánielisz Endre felelevenített néhány jelentősebb mozzanatot az életéből. „Az életem szép volt, sokat dolgoztam, amit bizonyít az is, hogy 62 könyvnek vagyok a szerzője, illetve írtam én is ezekbe” – fogalmazott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro