Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)

Réhon József könyvének bemutatója
Volt „igazi” szerenád is
A napokban jelent meg Aradon az Occident Media Kiadó Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában Réhon József Diákszerenád c. könyve, amelynek bemutatójára hétfőn délután a Jelen Ház nagytermében zsúfolt terem előtt került sor.
Diákokról, tanárokról írott könyvről lévén szó, a szerző egy gyakorló tanárt (Ilona János, Aradi Csiky Gergely Főgimnázium) és egy diákot (Csomós Roland, ugyancsak Csiky, XII. A osztály) kért fel legújabb (Fritz Mihály borítólapjával és illusztrációjával megjelent) könyvének bemutatására, arra, hogy elmondják: milyennek látszik ez a könyv egy mostani oktató és tanuló szemszögéből.
A rendezvényt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, emlékeztetve arra, hogy Réhon tanár úr előbbi, tavaly megjelent könyvének bemutatásakor azt ígérte: az lesz az utolsó... Ilona János azzal kezdte, hogy az ígéretet már nyolc évvel ezelőtt se vette komolyan, amikor az első, diákokról, tanárokról szóló történeteket tartalmazó könyvét olvasta. A mostani azonban más, állapította meg, a jelenlegi egy összefüggő történet, a forma és a stílus jelentősen változott, és érdekes párhuzamot vont Mikszáth Új Zrínyiásza és Réhon tanár úr könyve között.
Ez utóbbi kötet szereplőit, mint maga a szerző vallja, három iskola diákjaiból, tanáraiból, egykori kollégáiból „varrta össze”, és „minden leírt esemény megtörtént. Pontosan úgy, vagy egy kicsit másképpen”. A legtöbben felismerhetők, ha más néven is szerepelnek, egy részük ma is él.
A történet, mondta a méltató, szokatlan helyzeteket mesél el – a szereplők „Madách- és József Attila-idézeteket vagdosnak egymáshoz”, sportolnak, nyáron lelkesen vesznek részt közös munkatáborban –, hogy aztán a megkeresett pénzt önzetlenül egyik osztálytársuk gyógyítására ajánlják fel. Közben védik bajba került társukat, „szóbaállnak” szüleikkel, nagyszüleikkel, feltűnően okosak, bátrak, rendesek...
Mitől bizarr, hogy így viselkednek, és mitől lenne bizarr, ha így viselkednének a maiak? – tette fel Ilona János a költői kérdést.
A szerző így látta, szerette volna és szeretné látni a diákokat – rendesnek, jól neveltnek, becsületesnek.
Meglepetés és igen érdekes volt egy mai diák fellépése. Csomós Roland többek között ezt mondta: nehéz elképzelni, hogy a mai diákok és tanárok együtt ülnek le, mondjuk, a tábortűz mellé és civilizáltan bort kortyolgatnak... (A fiatalembernek – a cikkíró megjegyzése –, nem volt szerencséje a könyv egyik szereplőjét, a szép emlékezetű dr. Kovách Gézát, Gazsit ismernie.) Az érettségi előtt álló fiatalember felemlítette: az osztálytársaknak, valamikor, volt idejük és indíttatásuk egymással foglalkozni – a maiak nagyrészt önzők, csak magukkal törődnek, a mai iskola statisztikákra épül stb.
Alulírott ehhez annyit tenne hozzá: a (lejárt) múlt gyakorta – olykor elég furcsa módon – szebbnek, vonzóbbnak, emberibbnek tűnik a mánál. (Sebaj: húsz-ötven év múltán ugyanígy lesz – szerk. megj.)
Réhon József „végszóként” nem kommentálta az elhangzottakat, inkább egykori iskoláiról, tanárairól beszélt, leszögezve (a híres shakespeare-i idézet nyomán): se dicsérni, se temetni nem akarta a régi iskolát, csak felidézni.
A hétfői esemény igazi meglepetéssel ért véget: az aradi könyvbemutatókon már „otthon lévő” Miscovici Tibor és Miltaller Lajos zenészpáros a könyvben szereplő zeneszámok (köztük a Tosseli-szerenád) megszólaltatásával kedveskedett a nézőknek, akik aztán szeretetvendégségen kommentálhatták a történteket.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Orbán: 100 évvel Trianon után a magyar nemzet egyes részei egymásra találtak
2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz. Egyebek között ebben állapodtak a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői a testület XV. plenáris ülésén csütörtökön Budapesten. A dokumentumban a december 11-i romániai parlamenti választásokon való minél nagyobb részvételre és az RMDSZ magyar összefogás listájának támogatására biztatják az erdélyi magyarokat. A dokumentumban egyúttal sikeresnek minősítették a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve programot, amely folytatta a gazdaságpolitikai szemléletmód megerősítését a magyar nemzetpolitikában. A 2017-es évre egymilliárd forint áll majd rendelkezésre a tervek szerint. Az ülést követően a Sándor-palotában rendeztek fogadást a Máért tagjai tiszteletére, a meghívottakat Áder János magyar köztársasági elnök köszöntötte.
Orbán Viktor miniszterelnök szerint Magyarország ma már "egy győztes csapathoz tartozik", mert míg korábban megbélyegzett, kiszorított, kritizált ország volt, addig mára "hirtelen" a magyar politika "a győztesek politikája lett". A magyar kormányfő a Máért ülésén elhangzott felszólalásában értékelte kormánya munkáját. Úgy fogalmazott, ma már szerte a világban egyre könnyebb kiállni Magyarország mellett, pedig az elmúlt években ez egyáltalán nem volt így.
2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz. Egyebek között ebben állapodtak a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői a testület XV. plenáris ülésén csütörtökön Budapesten. A dokumentumban a december 11-i romániai parlamenti választásokon való minél nagyobb részvételre és az RMDSZ magyar összefogás listájának támogatására biztatják az erdélyi magyarokat. A dokumentumban egyúttal sikeresnek minősítették a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve programot, amely folytatta a gazdaságpolitikai szemléletmód megerősítését a magyar nemzetpolitikában. A 2017-es évre egymilliárd forint áll majd rendelkezésre a tervek szerint. Az ülést követően a Sándor-palotában rendeztek fogadást a Máért tagjai tiszteletére, a meghívottakat Áder János magyar köztársasági elnök köszöntötte.
Orbán Viktor miniszterelnök szerint Magyarország ma már "egy győztes csapathoz tartozik", mert míg korábban megbélyegzett, kiszorított, kritizált ország volt, addig mára "hirtelen" a magyar politika "a győztesek politikája lett". A magyar kormányfő a Máért ülésén elhangzott felszólalásában értékelte kormánya munkáját. Úgy fogalmazott, ma már szerte a világban egyre könnyebb kiállni Magyarország mellett, pedig az elmúlt években ez egyáltalán nem volt így.
Orbán Viktor köszönetet mondott a határon túli magyarok vezetőinek, hogy az elmúlt években "az ellenszél ellenére" is "bátran és tiszta szívvel" kiálltak az anyaország kormányának politikája mellett. Beszélt arról is, hogy Magyarország külpolitikai elszigeteltsége - bár "sokan dolgoztak rajta" - nem következett be, mert a magyar külügyminisztérium stílust váltott - és ma már megvédi a magyar érdekeket -, a magyarság a határon túl sem hagyta magát, és mert más országokban is hasonló változások indultak meg, mint itt. Úgy összegzett, hogy a "fekete bárányból" mára fősodrú politika lett a nyugati világban.
A kormányfő előadásában az elmúlt hat év legnagyobb sikerének nevezte a nemzetegyesítést, amit a külhoni magyarsággal közösen valósítottak meg. Úgy fogalmazott: 100 évvel a trianoni diktátum után a magyar nemzet egyes részei egymásra találtak, és a magyar-magyar együttműködés napi gyakorlattá vált. Beszámolt arról, hogy 860 ezren adtak be honosítási kérelmet, és eddig több mint 810 ezren tettek állampolgársági esküt, a diaszpórában pedig 100 ezer állampolgársági megállapítás történt. A kishitűségre semmi ok - értékelt.
A miniszterelnök szólt arról is, hogy a kisebbségi jogok biztosítása terén a térség országainak uniós csatlakozása csak szerény mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szerinte jó példa erre a Székely Mikó-kollégium ügye, a zászló- és névhasználat körüli perek, valamint a korrupcióellenes harc "álcájában" zajló hadjáratok az erdélyi magyarság vezetői ellen. Az unió nemzetiségek jogaival összefüggő szabályai éppúgy halott betűk, mint a trianoni diktátum erre vonatkozó részei voltak - fogalmazott.
Kitért a bevándorlásra is, amelyet úgy kommentált, hogy egy "altalajcsere-kísérlet" zajlik, vannak ugyanis olyan európai erők, amelyek ki akarják cserélni az európai közélet "altalaját". A modern kori népvándorlást "belülről" is segítik, mivel biztosítanák az ide tartó néptömegek beutaztatását - fűzte hozzá. A kormányfő szerint szellemi zűrzavar uralkodik a nyugati világban, amit jól mutat a Fidel Castro volt kubai vezető halála utáni "abszurd helyzet", Castro "mentegetése", "a valóság elhazudása". Ez a balliberális világrend összeomlásának jele, a "68-as álmodozók közül kikerült" európai elit tagjai ugyanis még mindig nem értik, milyen volt "a szocialista és a kommunista rögvalóság" Európában vagy Kubában - fogalmazott.
Szavazásra buzdította az erdélyi magyarokat Orbán 
Még nagyobb baj szerinte, hogy ennek az elitnek egy része hisz is abban az "álomvilágban", amit a szocializmushoz és a kommunizmushoz kötött. Ez az oka annak - folytatta -, hogy Brüsszelben sokan a mai napig nem értették meg a Brexitet és Donald Trump győzelmét az amerikai elnökválasztáson. Pedig ezek azt mutatják, hogy a valóság győzött az ideológiák felett - értékelt a miniszterelnök, hozzátéve: nem nehéz megtalálni a párhuzamot ezen események és a 2010-ben indult magyar változások között. Jól látható, hogy a baloldal eszméi teret veszítettek, ugyanakkor az európai helyzetet áttekintve a hagyományos jobboldal sem dicsekedhet különösképpen: neki is változnia kell, különben teret veszít, hasonlóan a baloldalhoz - állapította meg a kormányfő.
Beszédében érintette a közelgő romániai választást, amelyet sorsdöntőnek nevezett, mert szerinte Romániában a korrupcióellenes harc eszközét számos helyen a magyar közösség vezetői ellen fordították. Régen fordult elő - mondta -, hogy olyan komoly veszélybe került volna az erdélyi magyarok bukaresti parlamenti képviselete, mint most. Ezért arra kérte az erdélyi magyarságot, hogy szavazzanak, a vezetőik működjenek együtt, és a bukaresti képviselet szempontját helyezzék az első helyre.
Semjén: soha nem látott összegű gazdasági támogatás a külhoni fejlesztésekre 
Felszólalásában Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kifejtette: míg 2009-ben 9 milliárd forintot fordítottak nemzetpolitikai támogatásra, most ez az összeg eléri a 30 milliárdot. Emellé jönnek a gazdaságfejlesztési támogatások - jelezte. 2015 és 2018 között a Vajdaságban 50 milliárdot, Kárpátalján 32 milliárdot fordítanak ilyen célokra, és ennek fele vissza nem térítendő támogatás, a másik része kamatmentes hitel. Hasonló támogatásokat biztosítanak a horvátországi és szlovéniai fejlesztésekre is - jelezte. 
A miniszterelnök-helyettes kiemelt feladat segíteni a szülőföldön való megmaradást. Ezek a programok nem csak az ott élő magyarságnak kedvezőek, jók például a szerbeknek, vagy Magyarországnak és Szerbiának is, mert gazdasági fejlődést indítanak be. Kitért arra is, hogy a külhoni magyar szakképzés, majd a fiatal magyar vállalkozók éve után jövőre a családi vállalkozások éve lesz a tematikus program.
Semjén Zsolt kiemelt támogatási formaként említette az oktatási-nevelési támogatást. Mint kifejtette: 250 ezer olyan külhoni magyar gyermek van, aki magyar óvodába, iskolába jár, ők külön támogatást kapnak a magyar államtól. Példátlanul jelentős összegű arányaiban az óvodák támogatása, még nagyobb is, mint amire igény lenne, de ennek az a célja, hogy még nagyobb igényeket generáljanak.Kitért arra is, hogy a támogatásokat elmozdították a nemzeti jelentőségű intézmények felé, s ezek körére a Máért tesz javaslatot, ami kiszámítható támogatást jelent.
MSZP: a kormány politikai paravánt húz a problémák elé 
Az MSZP szerint a kormány a Máért üléseihez hasonló szimbolikus politizálással politikai paravánt húz az országot feszítő valóságos problémák elé. Molnár Gyula, a szocialisták elnöke úgy fogalmazott, az értekezleten nem valóságos politizálás zajlik, mivel a tanácskozáson csak olyan határon túli szervezetek képviselői vehetnek részt, akik együttműködőek, támogatják a jelenlegi kabinetet.Évek óta nem látszik a magyar kormány külpolitikai stratégiája, illetve az sem, hogy abban milyen szerepe van a határon túli magyaroknak - bírált.
Az MSZP elnöke azt kérdezte Orbán Viktor miniszterelnöktől, hogy "új barátai, akár az amerikai elnök" milyen világot akarnak, mit gondolnak az Európai Unió jövőjéről, és ebben milyen helyet kapnak a határon túli magyarok.
Molnár Gyula szerint a határon túli magyarok helyzete egyértelműen akkor javulhat saját országukban, ha Magyarország rendben tartja szomszédságpolitikáját. "Akkor, amikor veszekszenek, akkor, amikor nincs béke a két ország között, az mindig visszaüt az ott élő magyar kisebbségre is" - fejtette ki.
A szocialisták vezetője dicséretként fogalmazta meg, hogy látnak eredményeket a határon túliaknak járó gazdasági támogatások területén, ugyanakkor hangsúlyozta, a Máért ülésén sajnos egyáltalán nem került szóba az elvándorlás kérdése, amit nagy problémának tart. "Ha igaz az, hogy ma Magyarországra tekint a világ a teljesítménye alapján, akkor miért van az, hogy mégis az aktív korú fiatalok jelentős része a maga boldogulását külföldön keresi?" - kérdezte Molnár Gyula.
A szocialisták semmit sem tanultak! – így reagált a Fidesz Molnár Gyula MSZP-elnök szavaira. Emlékeztettek: a szocialisták 2004-ben gyűlöletkampányt folytattak a külhoni magyarok ellen, és a sorok között ma is a külhoni magyarság és képviselőik ellen emelik fel a szavukat, és nem tekintik őket valóságos, a nemzet részét alkotó tényezőknek. "A szocialistákkal ellentétben úgy gondoljuk, hogy a külhoni magyarság a magyar nemzet része, akikért felelősséggel tartozunk. Brüsszelnek és a nyugati balliberális elitnek behódoló szocialista külpolitikával szemben a polgári kormány határozottan kiáll a nemzeti érdekekért és Európáért" - közölte a Fidesz. Szabadság (Kolozsvár)

December elseje "diadala"
A népünnepély és a nagy tömegeket vonzó hivatalos parádék története igencsak régi időkre nyúlik vissza. Az eufória intézményesítése, ha úgy tetszik, a mindenkori hatalom megerősítésének, a közösségi együvé-tartozás és a kollektív mentalitás alapvonásainak megerősítését szolgálta időtlen idők óta.
Ez a Kerényi Károly által nagyon szépen meghatározott ünnep mitológiája és lényege. Mivel ezek az intézményesített és nagy tömegeket vonzó ünnepek elsősorban az emberi pszichológiát fogják meg, számos pozitív hatása mellett akad néhány káros, mi több, veszélyes következménye is.
December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, a románság egyesülésének diadala. Egy olyan esemény, amely a történelmi körülmények és előzmények miatt sajnos nem képviseli – nem képviselheti – a teljes román állampolgári közösség eufóriáját. Az európai országok többségének nemzeti ünnepe (talán néhány hasonló, 1918-as határváltozásokról szóló cseh-szlovák emlékezést kivéve) általában a közös gonosz (fasizmus, kommunizmus) fellett aratott győzelem vagy egy állam mitikus, ma már amúgy is megfoghatatlan távolságba merült alapítását ünnepli. Mindkét  típusú ünnep elfogadható, hisz előbbi a társadalom döntő többségének sérelmeinek, fájdalmainak és szenvedéseinek az eltörlését, az 1989-es eufória, a szabadság felhőtlen vágyát jelzi, míg utóbbi, a mitikus múlt olyannyira távol van, hogy a jelenkori generációk számára nem jelent pszichológiai töltetet.
Ezzel szemben, december elseje alig száz éve történt. Bár kevesen élhetnek azok közül, akik az eseményt akár gyerekként megélték, az 1918 és 1930 között létrehozott új nemzeti mitológia olyan erős pszichológiai hálót hozott létre a kollektív mentalitásban, amelynek hatása mai napig él és virágzik. Elég csak rögtön az egyesülés után létrehozott építészeti örökségre gondolnunk. Az új ország minden nagyobb városában – de különösen Bukarestben és Gyulafehérváron – nemzeti szimbólumok és az esemény épített memorandumai jöttek létre, amelyeknek legfőbb szerepe az egyesülés eufóriájának pozitív szellemben történő megörökítése volt. Ahogy maga az ünnep dátuma, úgy ez az épített örökség is egyoldalú volt és kizárólag a román népet és kultúrát képviselte és szimbolizálta. Kiváló példa erre a számos ideiglenes diadalívet felváltó, a párizsi nagy diadalív és a római Titus diadalívét utánzó bukaresti emlékmű. Az 1935-ben elkészült Diadalív minden, a nagy egyesülés mitológiájához szükséges szimbólumot magában hordoz: Ferdinánd király egyesüléskor elmondott beszédét, a koronázás momentumát, a királyi jelvényeket, Mária királyné alakját, a Nagy Háború hősies harcait – és ahogy ezt a római triumfusok óta a diadalíveken megszoktuk – a legyőzöttek neveit vagy a győztes csaták helyszíneit. Ahogy a Titus diadalívén is ott van a megalázott zsidóság ma már zarándokhellyé vált szimbóluma, a Templom menórája vagy a párizsi Nagy Diadalíven ott díszeleg a győri csata neve, így kerülhetett fel Bukarestben a diadalívre Budapest neve a legyőzöttek listájára, a győztes csaták névsorába. Műfaját tekintve tehát, ez az emlékmű teljesen megfelel történelmi rendeltetésének és analógiáinak. Egy baj van ezzel: míg a Rómában a Forum bejáratánál található Titus diadalív aligha zavarta a korabeli római zsidó diaszpórát – mi több, a későbbi korokban az elveszett Templom gyakorlatilag átmetaforizált szimbóluma lett – addig a bukaresti diadalíven Budapest neve az új nemzeti román mitológia sarkítottságának a szimbóluma. Kiválóan jelzi azt, hogy a nagy egyesülés szimbólumaiban és teljes lényében kizárólag a románság ünnepe és sajnos nem tudott egy egységes, az új ország teljes lakosságát egyesítő szimbólumrendszert és nyelvet létrehoznia. Bár a csatát jelző Budapest nevét az ötvenes években letörölték (elsősorban a Tanácsköztársaság ellen vívott harc értelmezése volt kínos az épp aktuális sztálinista rezsimnek), ezt az elmúlt napokban befejezett restauráláskor ismét visszahelyezték.
Nincs is azzal baj, hogy December elsején a románság nemzeti ünnepét ünnepli. Mitologikus alapítás híján, fasizmus vagy kommunizmus elleni harc egyértelmű ünnepe nélkül más lehetőség jóformán nem is marad. Talán a temesvári harcok és az 1989-es események nemzeti ünneppé nyilvánítása. Ám azt a szakrális, szabadság iránti mozgalmat is meggyalázta számos, még élő politikus opportunizmusa vagy az 1990-es események sorozata. Más lehetőség tehát nem maradt, mint egy olyan eseményt nemzeti ünneppé, új mitológiává avanzsálni, amely nem képviseli és nem képviselheti a jelenlegi Románia összlakosságát. Ezzel addig nem is lenne túl sok baj, ha az ünneplés ma már az emlékezésről, a felhőtlen szórakozásról, a szabadnapról, a családi eseményekről, bulikról és köztéri mulatságokról szólna. Ám sajnos, a századik évfordulóhoz közeledve új erőre kap egy olyan mértékű nacionalizmus és tors történelmi és politikai narratíva, amelynek kollektív mentalitásra és a kisebbségekre gyakorolt hatása előre láthatóan nagyon káros, de sajnos akár veszélyes is lehet.
Jó lenne, ha December elsejéből, mint nemzeti ünnepből csak ünnepet tudnánk faragni. Nemzeti nélkül. Talán még kell szász év ehhez, de a mi, fiatalok ezen kellene ügyködnünk – mindkét oldalon.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

„A minőség az egyetlen esélyünk" – bemutatták Péntek János nyelvész tanulmánykötetét
A szakmabelieknek és a laikusoknak is ajánlják Péntek János nyelvész, akadémikus Történések a nyelvben a keleti végeken című tanulmánykötetét, amelynek második részét kedd este mutatták be Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
A szerző úgy fogalmazott: a kötetek szakmaiak és közéletiek is, a tanulmányok – főként a második részben helyet kapott szövegek – a nem nyelvész végzettségűek számára is érhetők. Péntek János rámutatott: a kiadványok az elmúlt tíz évben írt tanulmányait tartalmazzák, amelyeket az azt megelőző évtizedekben szerzett tapasztalatai, tevékenysége alapján fogalmazott meg. „Míg az írónak maga az írás a munkája, én azt írtam le, ami a munkám volt" – magyarázta a szakember.
Az akadémikus a kötetek címére is kitért, mint kifejtette: a tudományos életben tevékenykedők hajlamosak túlságosan statikusan látni a dolgokat, ő viszont azzal szemben, hogy mi van, fontosabbnak tartja, hogy mi történik. „A folytonosságra és a folyamatosságra figyelek, ugyanakkor nem szeretnék, és soha nem is akartam jövendőmondó lenni" – hangsúlyozta Péntek János. Hozzátette: a kiadvány tartalmi szerkezete az általa végzett szakmai tevékenységek útját követi – a dialektológiai szövegeket követik a szociolingvisztikai tanulmányok, majd az oktatással, elsősorban a közoktatással kapcsolatos értekezések, illetve a tudományszervezés köré épülő művek.
Biró Annamária felelős kiadó, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kutatója arra hívta fel a figyelmet: a tudományos munkákat általában nehéz a laikusoknak is ajánlani, ezúttal azonban más a helyzet, Péntek János tanulmányai ugyanis lehetőséget biztosítanak arra, hogy a nem szakmabeliek is átlássák, hogy mi foglalkoztatja jelenleg a nyelvész közösséget. A szövegek ugyanakkor magához a szerzőhöz is közelebb engednek, az olvasó belátást nyer abba, hogy „az elmúlt tíz év hogyan telt egy tudós életében".
A Történések a nyelvben a keleti végeken című kiadványt Benő Attila egyetemi docens, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvi és Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetője mutatta be részletesen. Mint kiderült: míg a tavaly bemutatott első kötet inkább szakmaibb, azoknak szól, akiket maga a nyelv érdekel, a második részben a nyelv közérdekű vonatkozásai kerülnek előtérbe. Ahogy arra a szerző is kitért, a tanulmányok a nyelvet folyamataiban, tendenciáiban vizsgálják, nem állandóként tekintenek rá, Péntek János ugyanakkor többféle perspektívából közelít a tematikához – ez már csak abból is ered, hogy a szerző sokféle, a nyelvvel kapcsolatban álló intézményhez kötődik.
A tanulmányok kitérnek többek között az anyanyelvi oktatás szükségességére és előnyeire, szó esik ezenkívül a szórvány helyzetéről, ahol a szerző szerint az emberek „otthon idegenként" kénytelenek élni. Külön fejezet szól az erdélyi magyar tannyelvű egyetemekről, a pedagógusképzés gondjairól, a tudományos műhelyek alakulásáról. Péntek János az oktatással foglalkozó politikusokhoz is szól, akiket felelősségviselőknek nevez.
Megállapítja ugyanakkor, hogy „Van diagnózis, de hol a terápia?", arra utalva ezzel, hogy a magyar nyelvvel kapcsolatos problémákat ugyan sokan megfogalmazták már, de a lehetséges megoldásokról kevés szó esik. A szerző arról is értekezik, hogy egy esetleges nyelvstratégia összeállításánál mire kellene figyelni, egy másik tanulmányban pedig úgy fogalmaz: „A minőség marad az egyetlen esélyünk".
Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár)

Gálaesttel zárul a 400 éves Marosvásárhely ünnepe
A végéhez érkezett Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulója alkalmából a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület által szervezett jubileumi rendezvénysorozat: december 2-án, pénteken este 6-tól a Kultúrpalota nagytermében tartják a gálaestet.
„Sikeres volt a Marosvásárhelyen megszervezett Bethlen Gábor-emlékév" – ismertette a végéhez érkezett rendezvénysorozatot Náznán Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke. A Marosvásárhely főterére tervezett Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertes alkotását is kihirdetik a péntek esti rendezvényen – mondta el Soós Zoltán. A Maros megyei múzeum igazgatója emlékeztetett, a zsűri által kiválasztott két szobor közül végül a marosvásárhelyi származású, Baján élő szobrászművész, Harmath István alkotását választották. Soós Zoltán elmondta, az önkormányzat a szobor felállításának helyszínét már megszavazta, az engedélyeket kell még megszerezni.
A gálaesten a Codex csíkszeredai régizene-együttes lép fel, Spielmann Mihály történész foglalja össze a Bethlen Gábor adományozta rang lényegét, Szélyes Ferenc színművész a kort idéző, Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának Tündérkert című, első részéből olvas fel részleteket. Összesen nyolc történelmi előadást tartottak, amelyek során szó esett a Bethlen Gábor előtti korról, az adománylevél jelentőségéről, Erdély felvirágzásáról, az azt követő időszakokról, különös tekitettel Marosvásárhely múltjára. A szervezők marosvásárhelyi történészeket kértek fel, akik a városnak egy-egy korszakát ismertették.
Antal Erika Krónika (Kolozsvár)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az RMDSZ történelmi sikereiről és kudarcairól
Az RMDSZ, ha jót akar az erdélyi, romániai magyarságnak, akkor bizonyos értelemben el kell fordulnia tőle, s neki kell állnia a románsággal tárgyalni. Igencsak sarkítva s leegyszerűsítve, de ha közérthetőre akarom fordítani Salat Levente etnopolitikára szakosodott politológusnak, kolozsvári egyetemi oktatónak az RMDSZ történelmének elmúlt több mint negyed évszázadáról és jelenkori perspektíváiról szóló tanulmányát, akkor valahogy így fogalmaznék: paradox módon az RMDSZ-nek kevesebbet és realistábban kellene kommunikálnia a saját választóival, és több üzenetet kellene megfogalmaznia a román többség felé, eladhatóvá, fogyaszthatóvá és miért ne, szimpatikusabbá tennie a magyar közösség törekvéseit.
A román nyelvű tanulmányt – amelyet az alábbiakban kivonatosan próbálok ismertetni – a kolozsvári kisebbségkutató november 8-án a Demokráciakutató Központ honlapján hozta nyilvánosságra. Az RMDSZ 25 évének történelmét áttekintve és értékelve fogalmaz meg analitikai megközelítésű következtetéseket. Az érdekvédelmi szervezetből lett, mára inkább politikai pártként működő szövetség története egybevág az erdélyi magyarság rendszerváltozás utáni történelmével, már csak ezért is érdemes átrágni magunkat rajta. Salat több korszakra osztja ezt az időszakot: 1990–1996 között az építkezés korszaka volt, amikor felépült a romániai magyarság ma is ismert kulturális intézményrendszere, ekkor alakult a legtöbb magyar iskola, jöttek létre a színházak, múzeumok és egyéb kulturális intézmények. Ez Salat megfogalmazásában a „párhuzamos társadalom” létrehozásának időszaka. 1996-ban – éppen húsz éve – lépett először kormányra az RMDSZ. Ez a „párhuzamos társadalom” építéséről szóló stratégia megváltozásával járt, hisz innentől kezdve a párhuzamos társadalom tagjai igényelni kezdték a többségi társadalom államának struktúráihoz való hozzáférést.
Salat tanulmányában hosszan értekezik erről az időszakról: az 1996. november végi SZKT-s vitákról, amelyek végül jóváhagyták az RMDSZ kormányra lépését, és elindították az RMDSZ átalakulását érdekvédelmi ernyőszervezetből központosított vezetésű politikai párttá. A kutató a bel- és külpolitikai kontextus elemzése után végül arra a következtetésre jut, hogy helyes volt az RMDSZ akkori döntése még akkor is, ha arra gondolunk, hogy ez által több kisebbségvédelmi eszközről lemondott, és a román–magyar alapszerződés amerikai nyomásra történő aláírásával Magyarország elvesztette azon jogot, hogy védhatalmi státust gyakorolhasson a romániai magyarság felett. Igazából nem volt azonban más választása – teszi hozzá Salat –, rosszabbul járt volna a romániai magyarság, ha meg akarta volna akadályozni a NATO befolyását Kelet-Európára kiterjeszteni szándékozó amerikai szándékokat.
A kormányra lépett, és a hosszú ideig kormányban levő vagy egy-egy kormányt kívülről támogató RMDSZ stratégiája ezután radikálisan megváltozott. A 2000 és 2004 közötti, Năstase-kormányhoz köthető, a helyi autonómiát és nyelvhasználatot elismerő közigazgatási törvényt a szövetség egyik legnagyobb sikereként lehet értékelni. 2004 és 2014 közé tehető Salat meglátásában az a korszak, amely nemcsak az államstruktúrában való részvételt, hanem az állam forrásainak a magyarlakta vidékek felé történő csatornázását tartotta központi elemnek. Ebben is voltak részsikerek, de nem oly átütő erejűek, ami elhallgattatta volna az RMDSZ-szel szembeni egyre erősödő, kritikus hangokat.
Miközben az RMDSZ nem tudta elfogadtatni megfelelően a kormányzati részvétel szükségességét, az addig fegyelmezett szavazóbázisának egysége megtört, a választópolgárok kezdtek lemorzsolódni. Ennek hatására a szövetség diskurzusának szintjén is változások álltak be, ez azonban nem járt a szavazóbázis megszilárdításával.
Salat Levente úgy látja, kontraproduktív volt az önálló magyar egyetem és az autonómia fő célkitűzéseit úgy zászlóra tűzni, hogy közben tudhatták: e célok eléréséhez a többségi román társadalom támogatására is szükség lesz. Vajmi keveset tett az RMDSZ azért, hogy a románság számára fogyaszthatóvá, egyáltalán szalonképessé tegye e törekvéseket. De nem csak ezt rója fel az RMDSZ bűnének az egyetemi oktató. Az erdélyi magyarságot megcélzó kommunikációban az önálló egyetemre és az autonómiára helyezett hangsúly frusztráltságot, a sikertelenség érzését kelti.
Hiba volt Salat szerint többek között az is, hogy nem fordítanak figyelmet a szocializáció során a többségi társadalom tagjaival való kapcsolattartásra, emellett az erdélyi magyart abban az illúzióban ringatták, hogy úgy élhet Romániában, mintha Magyarországon élne, miközben a román társadalomban való érvényesüléshez olyan képességekre van szükség, amelyekre Magyarországon nem és fordítva. A kialakult ördögi körben a magyarság a román államban ellenséget, a román állam pedig a magyarságban instabilitási faktort lát. Ha az a cél, hogy Románia olyan jóléti állam legyen, amelynek polgárai barátságosak és megértők egymással, egyúttal a magyarság törekvéseivel szemben is, akkor az erdélyi magyarságnak is fel kell vállalnia helyét a román politikai közösségben, s szolidárisnak kell lennie a többségi társadalommal – állapítja meg Salat.
Az erdélyi magyarságnak mint közösségnek a fennmaradása Salat szerint jelen pillanatban igencsak bizonytalan. A többségi társadalom felé való nyitás mellett szükség volna arra is, hogy az RMDSZ szembenézzen a magyarsággal és tisztázza: ennek a fennmaradásnak ára van, ugyanis olyan közösségi kompetenciák elsajátítására kellene fektetni a hangsúlyt, amelyek figyelembe veszik a többnemzetiségű valóságot.
Rédai Attila Székelyhon.ro

Brüsszel befogadta az erdélyi kisebbségügyi petíciót
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke idén februárban juttatta el az Európai Unió illetékes szerveihez azt a petícióját, amelyben az erdélyi nyelvjogi helyzetre hívta fel a figyelmet. Beadványára az EU Petíciós Bizottságától pozitív választ kapott. A fejleményekről a kolozsvári politikust kérdeztük.
– Mit tartalmaz az Európai Unió Petíciós Bizottságához benyújtott keresete?
– A petícióban a kolozsvári táblaügy körül kialakult helyzetet ismertetem kitérve az anyanyelvi jogok betartására Kolozsváron. Arra kértem az illetékes uniós szerveket, hogy vizsgálják meg a kérdést és foglaljanak állást az ügyben.
– Mennyire számít újdonságnak, hogy erdélyi petíciókat fogad be az Európai Unió?
– Évente hozzávetőleg 200 petíciót adnak le Romániából különböző ügyekben, ezek kétharmadát fogadják be és vizsgálják ki. Erdélyből több petíciót befogadtak már, többnyire magánkezdeményezéseket, de néhány közösségi ügyben is adtak le már beadványt. Legutóbb Tőkés László egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán benyújtott petícióját fogadták be. Elmondható, hogy mi, erdélyi magyarok sajnos ritkán élünk ezzel az eszközzel, pedig nagyon sok lehetőséget tartogat.
– Mi lehet az eredménye egy ilyen beadvány kivizsgálásának? Mit várnak tőle?
– Először is a petíció napirenden tartja a kérdést, és magyarázkodásra kényszerítheti az illetékes szerveket. Az Európai Bizottságnak meg kell vizsgálnia a kérdést, és jelentést kell róla írnia, Romániának válaszolnia kell a vádakra. Ha a kivizsgálás kimutatja, hogy jogsértés történt, akkor az Európai Bizottság nyomást gyakorolhat az önkormányzatra. Bármilyen is legyen a kimenetele, az ügy szempontjából hasznos lesz.
– Hogyan ítéli meg, milyen Erdélyben a magyarság nyelvi jogainak a használata? Milyen mértékben élünk a törvény nyújtotta lehetőségekkel, illetve milyenek a szabályozások?
– A széleskörű lehetőségek ellenére a helyzet elszomorító. A nyelvi jogok nagyon gyengén érvényesülnek, és ezért a felelősség közös. Sokszor a dekoncentrált közigazgatási szervek nem tartják be ezeket a jogokat tudatlanságból, érdektelenségből és gyakran szándékosan, de sokszor mi magunk nem élünk jogainkkal. Ebben az is szerepet játszik, hogy sokan nincsenek tisztában az őket megillető jogokkal, emellett sokszor nem szólalunk fel, amikor a hivatalos szervek nem tarják be ezeket. Mindenek előtt fontos lenne tájékoztatni a közösséget, hogy tudatosan éljen a lehetőségekkel. Sokszor a magyar önkormányzatainkat kellene a törvény betartására kötelezni.
– Ebben az ügyben hogyan tudnának hatékonyabban segíteni az EP-képviselők?
– A petíció kapcsán a magyar EP-képviselőink más nemzetiségű kollégáik és a közvélemény tájékoztatásával állhatnának mellénk. Erre néhányan már ajánlatot is tettek. Sokat számíthat az ügy kimenetelében, hogy ezt mennyire támogatják ottani képviselőink.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A minden porcikájában élő rendszer
Az Erdélyben működő Gyulafehérvári Caritas igazgatójával, dr. Márton Andrással a világ 164 országában jelen levő és a rászorultakon segítő szervezetről beszélgettünk. A Caritas a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik.
– Orvosként mi vonzotta erre a területre?
– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.
– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.
– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.
– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.
– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.
– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?
– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.
– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?
– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.
– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?
– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.
– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?
– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.
– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?
– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.
– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?
– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.
– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?
– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.
–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?
– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.
– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?
– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Provokátor a hegyen túlról? (December elsejei sértés a magyaroknak)
Futótűzként járta be az internetet, és kellő felháborodást, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, véleményt generált az a videofelvétel, mely Sepsiszentgyörgyön december elsejei ünnepségen készült, és amelyen egy ortodox pópa a „függöny mögül leselkedő”, fogcsikorgató magyaroknak fogalmazza meg „testvéri üzenetét”. Az egyházi képviselő, akinek kilétét a szervezők sem tudták még tegnap, egyebek mellett sárga bőrű, mandulavágású szemű mongoloknak nevezte a magyarokat.
A hivatalos meghívottak, felszólalók lajstromában nem szereplő idősebb pópa az ünnepség részét képező kulturális programot (melyet Vasile Tămaş előpataki pópa idegenellenes és a nemi kisebbségeknek szóló beszólásai tarkítottak) követően lépett a mikrofonhoz, egy festett ikont tartva maga elé. Az őszes pap az alábbi szöveggel lepte meg a közönséget (itt megjegyeznénk, a kimondottan pocsékra sikeredett hangosítás miatt a beszédet teljességében legfeljebb a közvetlen közelében, illetve a katonai sorfal mögött állók hallhatták): „Azoknak a testvéreinknek üzenem, akik most a függöny mögött vannak, és elképzelhető, hogy csikorgatják a fogukat. A testvériség üzenetét hozom. Nem üres beszéd, amit mondok. Testvéreink, akik magatokat székelynek és magyarnak képzelitek, nézzetek tükörbe, nézzetek egymásra, és lássátok: vajon sárga a bőrötök és mandulavágású a szemetek, fekete, egyenesszálú a hajatok? Ha igen, akkor mongolok vagytok, és őseitek is mongolok. De nézzétek meg, hogy inkább ránk hasonlítotok. Valahányszor tükörbe néztek, és észreveszitek, hogy nincsenek mongol vonásaitok, ébredjetek rá arra, hogy közösek az őseitek a mieinkkel, ők a régmúlt idők legigazságosabb, legvitézebb, legvallásosabb népe. Nem mi mondjuk, hanem a történészek.” – hangoztatta a pópa. 
Az idegenből érkezett pap így folytatta: ,,Azt mondjátok, hogy jogaitok vannak ezen a földön. Persze, hogy vannak jogaitok, akárcsak nekünk, mert közösek az őseink. Nem azért léteznek ezek a jogaitok, mert székelyek vagy magyarok vagytok, hanem azért, mert közösek az őseink. Üzenetemet a testvériség jegyében fogalmaztam meg. Észre kell vennünk, hogy testvérek vagyunk és közös a jövőnk. Ámen”. A pópa ezek után ugyanolyan gyorsan, ahogy feltűnt el is tűnt a háttérbe. Szavait csak gyér taps kísérte, a téren álldogálók jelentős része oda sem figyelt tulajdonképpen. A felháborodási hullám annak nyomán indult el, hogy a Facebook közösségi portálon megjelent a Mesagerul de Covasna napilap által a teljes beszédet tartalmazó videofelvétel (sem a másik helyi román lap, sem a hírügynökségek nem közölték az elhangzottakat, mivel egy jelentéktelen felszólalásnak tűnt abban a pillanatban, így kevésbé követték). Lapunk több forrásból is igyekezett kideríteni, ki volt a szónok, illetve milyen minőségben mondhatta el a fent idézett szöveget. Az ortodox egyház képviselői közvetve csak annyit közöltek, nem a megyében szolgáló pópáról van szó, illetve tudomásuk szerint valahonnan délről, a Kárpátokon túlról érkezett. Az egyház közlését több ortodox vallású sepsiszentgyörgyi román lakos is osztja, éspedig, hogy biztos nem Háromszéken szolgál. Egyik forrásunk azt is megerősítette, hogy a meghívottak között sem szerepelt az illető, így képtelenek felderíteni a személyazonosságát, mivel azt egyelőre nem ismerik.
Mint arról beszámoltunk az ünnepséget idén a két pópa megnyilvánulásait leszámítva mérsékelt üzenetek jellemezték, sőt a kormánybiztos kifejezetten semleges mondandóval állt elő, majd az egész ünnepség csendben, incidensek nélkül zárult.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Băsescu fenyegeti Magyarországot
Durván kiverte a biztosítékot Traian Băsescu volt államfőnél, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter minden diplomatának és minden minisztériumi alkalmazottnak megtiltotta a különböző országokban működő román nagykövetségek által szervezett nemzeti ünnepségeken való részvételt. Mint Facebook-bejegyzésében írja, hosszú listát készíthetne azokról az okokról, amelyekért a romániai magyarok éppen olyan mértékben büszkék lehetnek december 1-jén, mint a románok. A legfontosabb az, hogy „a magyarországi magyaroktól eltérően a romániai magyaroknak olyan politikai vezetésük van az utóbbi 26 évben, amely országos és nemzetközi szinten tiszteletnek örvend, és amely elkötelezett az EU és a NATO értékei iránt, ezek pedig olyan értékek, amelyek Budapesten fakultatívvá és érdektelenné váltak az utóbbi években”. Băsescu szerint az lenne az egyetlen méltó válasz Szijjártó Péter „előzmény nélküli támadására”, ha Románia azonnal kiutasítaná Magyarország bukaresti nagykövetét és hazahívná budapesti diplomatáját. „Orbán Viktor kormányának e kalandorai nem értik meg, hogy az igazi Románia a Tiszáig tart. Őrizzen meg az Isten benneteket attól, hogy ez egyszer csak eszünkbe jusson, budapesti csahos kutyák” – írja a volt államfő.”(Főtér)
IOHANNIS ROMÁNUL ÉREZ. „A nemzeti ünnepnek arra kell ösztönöznie, hogy egy virágzó, büszke és egységes országot építsünk” – jelentette ki Klaus Iohannis államfő az ünnep alkalmából. „December 1-je a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük, és bizalommal nézünk a jövőbe” – mondta az államfő a Facebook-oldalára csütörtökön feltöltött videóüzenetében, rámutatva: az egyesülés jó példa arra, hogy „miként lehet egy ideált megvalósítani, ha a nemzet minden energiáját egy célnak rendelik alá”. (Maszol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásra talált Kőrösi és Széchenyi
Széchenyi István-domborművet adományozott a kovásznai városházának a Magyarországon élő Halasi-Nagy Endre keletkutató, irodalmár. Az adományt e heti ülésén fogadta a helyi tanács. Az emlékplakett a kézdivásárhelyi Vetró András alkotása, költségeit teljes egészében Halasi vállalta fel.
A gyűlésen Gyerő József polgármester ismertette: az adományozó óhaja, hogy az emlékplakett a helyi líceum udvarán található Kőrösi Csoma Sándor-mellszobor mellé kerüljön. Kérését azzal indokolta, hogy épp Széchenyi volt az, aki elsőként ismerte el a csomakőrösi orientalista tudományos munkásságát, népszerűsítette érdemeit, ugyanakkor ő fogalmazta meg Kőrösi ma is érvényesnek tekintett karakterét. A polgármester nyilvánosan mondott köszönetet Halasi-Nagy Endrének, a felajánlott adományt egyhangúan fogadta el a tanács. Gyerő Széchenyi méltatásaként elmondta, ő tette hajózhatóvá a Dunán a mai Románia területén található Kazán-szorost. Ugyanazon az ülésen döntött a tanács arról is, hogy elfogadja a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület adományát, az iskolaudvaron található Kőrösi-mellszobrot. Az alkotás a város közvagyonába kerül, miután közjegyző előtt is hitelesítik az adománylevelet. A mellszobrot 2014-ben, az akkor 230 éve született Kőrösi Csoma Sándor emlékének tiszteletére állították a kovásznai líceum udvarán, Éltes Barna szobrászművész alkotása. A kivitelezés anyagi részét a Csoma-egyesület a Kovászna Megye Tanácsánál megnyert pályázatából biztosította.
 Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)

Interferenciák – drámakötet, előadás, színház és börtön
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik.                                                                                           *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Akiknek a családfáját Kós Károly készítette
Erdővidéki barangolásaink egyik állomása a híres vargyasi bútorfestő Sütő család portája, ahol a hatalmas székelykapun belépve azonnal szemünkbe ötlik a bejárati ajtón a „fényképezni tilos” felirat.
– Akkor egyezzünk ki olyanformán, hogy az egész szobáról készíthetnek képet, de nem a külön darabokról… – ajánlja fel Sütő István, amikor megtudja, hogy nem csak turisták vagyunk, hanem egyben újságírók is, és nem csak nézelődni jöttünk, hanem cikket is írnánk, amit illusztrálni kellene. – Meggyűlt a bajunk sajnos a hamisítókkal – magyarázza, miért is nem szabad fényképezni. – Mondanám, hogy az jó, mert akkor igazán híres valaki, ha már hamisítják a munkáit…
S hogy miért vált híressé a család? „1568-ig nyúlik vissza a család története – kezdi mesélni – Sütő János és József, két mesterlegény, egyik ács, másik asztalos, akkor került Vargyasra. A Daniel kastélynál végeztek ács- és asztalosmunkákat, annak végeztével a faluban megtelepedtek, és utána 15 nemzedéken keresztül apáról fiúra sikerült a mesterséget folytatni – a fiaim és az unokatestvérei már a 16. nemzedékhez tartoznak.” Mint megtudjuk, a család történetének Kós Károly is „utánanézett”, aki a családfát is elkészítette illetve megrajzolta A vargyasi festett bútor című könyvében.
– Legrégebbi eszközünk, szerszámunk ez a festéktörő kő, itt van hozzá két kicsi őrlőkő, ezekkel őrölték, porlították elődeink a mindenféle színes ásványokat, így nyerték a festékeket. A mai napig a hagyományos családi receptet használjuk a festékeink elkészítésére. Különlegessége a kőnek az 1680-as évszám, innen már biztosan tudjuk, hogy festéssel is foglalkozott a család. A festés szabadkézi, ami a kicsi darabokon nem nagy dolog, de a bútorokon is – ahol közvetlen az alapszínre jön a mintázás – csak a betéteknek a kereteit szoktam megrajzolni előre, maga a mintázás, virágozás, mindig szabadkézi. Így minden darab egyedi, még ha ugyanabból a tükörkeretből 15 darabot is készítek egyszerre. Ez a különlegessége a mi művészetünknek, népművészetünknek: hiába kötött, mégis nagy teret enged a kreativitásnak.
Mit is mond a mondószék?
A Sütő család által festett bútorok a hagyományos székely háztartás elemei, elsősorban kisebb-nagyobb ládák – ezek sorában a legnagyobb a kelengyés vagy hozományos láda. A lány hozományához tartozott a vetett ágy is, ami a tisztaszobának az éke volt: alvásra nem használták, hanem a családnak az anyagi helyzetét, státuszát mutatta – minél magasabb volt, annál gazdagabb volt a család.
– A saroktékákat elsősorban italtárolásra használták, ugye, unitárius a falu; katolikus vidéken inkább bibliát tartottak benne – viccelődik –, ha több volt az ital vagy a biblia, a saroktéka méretesebb is lehetett. Állítólag az őse a falitéka, az egy mélyedést takart kőházakban a falban, ami amolyan hűtőszekrényként működött. Mindig az északi falon helyezték el, polcokkal volt ellátva, s ahogy viccesen szoktuk mondani, a kőház jó, mert nyáron hideg s télen is hideg, úgyhogy elállt benne az élelmiszer sokáig. Ez itt a vendégváró pad, ez az állótálas tányéroknak, fazekaknak – folytatja a szoba leltárját. – A legérdekesebb hagyományos darabok a kontyos vagy mondószékek. A székelyek nem zárták ugye a kaput, még éjszaka sem. De hát régen is összeveszett a férj meg a feleség, s akkor erről a székek „beszéltek”: a székeket cserélték meg vagy külön csak a háttámlákat, kirakták a székeket a tornácra, s ebben a helyzetben már azt mondták a vendégnek, hogy nem a legjobb pillanatban jött. S akkor az érkező fordult is meg… Ez pedig a jellegzetes székely asztal, ez egy mély kenyeres fiókkal volt ellátva, ez pedig benne a titoktartó, egy ilyen csúszó lappal ellátott titkos rekesz. Általában egy ajtócska van az ilyen típusú asztalon, furfangos látogatók mondják is, mi ebben a titkos, ha mind így készült. De nem mindegyik így készült... A régi mesterek mindig építettek be titkos rekeszeket, főleg a ládákba és a saroktékákba, az iratokat s a pénzt ebben tartották. Az itt látható bútorok az 1800-as évekből valók, ennél újabb a bölcső, amit a nagyapám készített, és a hintaló. Nagyapám megfestette ezt a ruhásszekrényt is, hogy találjon ide: nem hagyományos darab, de mégiscsak könnyebb tartani benne a ruhát, mint a ládákban.
Mutasd a tulipánt, megmondom, ki vagy
A messze földön híres bútorfestő és fafaragó családból nem csak beszélgetőpartnerünk, Sütő István aktív, hanem nagybátyja, édesapja, és két öccse is – a szoba asztalán külön fotóalbumokban csodálhatjuk meg munkáikat, amelyek egyébként szinte mind rendelésre készültek. Persze hozzá nem értőként rögtön felmerül bennünk: mitől lesz valami vargyasi, pontosabban Sütő? Hogyan lehet felismerni?
– A virágminták nagyon hasonlóak minden vidéken, a tulipán viszont tényleg a miénk, ahogy szoktam bosszantani ezzel a holland turistákat. Nehéz szavakba öntve megválaszolni ezt a kérdést… Szép, kötött, szimmetrikus, szabályos vonalvezetés, a virágok nagyjából arányosak a levelekkel, de maga a virághasználat is sajátos. Szegfűk, rózsák, de a legtöbb a tulipán… Arról, ahogy az illető használja a színeket, felossza a területet, ahogy festi a tulipánt nem csak a család munkáját lehet megkülönböztetni, hanem a családtagokat is… Né, hányféle tulipán van, más bútorfestőnél nemigen láttam ennyit – mutatja-magyarázza, aztán a színvilág rejtelmeibe is bevezet. – A bordó – a meggypirosnak nevezett barna, így szoktam én viccesen nevezni – azért a legjellemzőbb, mert ez nagy mennyiségben fellelhető ezen a környéken. Persze használták a jobbágykéket is, s ritkán a zöldet. A zöldet leginkább a szászok használták, pedig azt gondoltuk volna, hogy ez a magyar ízlésnek a megfelelő.
Míg a világ s még két nap…
De hogyan is készül egy ilyen hozományos láda? S mit milyen sorrendben festenek?
– Akinek jó szeme van, az megfigyelheti, hogy fecskefarkas sarokillesztésekkel van összetéve, ez az egyik titka, hogy a mai napig ennyi láda fennmaradt. Ez egy nagyon erős szerkezet, ezeket ma is ugyanúgy kézi fűrésszel vágom be, s kézzel vésegetem össze. Tehát a szerkezet is hagyományos. S a vasalatok is, a zárszerkezetek. Van egy ügyes fiatal kovácsom itt Vargyason, addig nézegettük a 200 éves zárszerkezetet, amíg ugyanúgy elkészítette.
Akkor kanyarodjunk rá a festésre. Először a szegélyek színeit húzom meg, utána jön az alapozás. Ha betétek kerülnek, ahogy már említettem, a betétek körvonalait megrajzolom előre. Ennyi csalás-ámítás van rajta. Utána megfestem az alapszínét a betétnek, s a külső részeknek is, aztán meghúzom szépen a szegővonalat, s akkor következik a kiinduló minta – kancsó, csokor, szív, vagy egy margaréta… Ebből jön ki az úgynevezett erezés, a szárak és a levelek. Ezután jön a virágozás, majd a virágoknak az árnyékolása – ugye minden virág két színből áll, ez szépen kiemeli őket. Akkor jön az árnyékolása a leveknek és a száraknak, utána pedig a viaszozás vagy gyantázás az egész felületre.
– Mennyi ideig marad meg ez a festés?
– Ha jó körülmények között van tartva, akkor míg a világ s még két nap. A fának az ellensége a nedvesség s a rovarok – a kettő össze is függ, a nedves fát a rovar hamarabb megtámadja… Itt vannak szinte 200 éves darabok, s nagyon jó állapotban, még csak restaurálnom sem kellett őket.
– De azért a széken csak kopottabb a festék…
– Nem a színek tompulnak, hanem a bútorra patinaréteg rakodik. Nem változik meg a festéknek a színe. Mi a patinaréteg? Kosz… Régen a nőknek mániája volt, hogy lenolajjal törölgették a bútort, az hirtelen fényt ad, „megdobja”, de aztán reárakodik s beleragad a por. A restaurálás új irányelve azt mondja, hogy ez már hozzátartozik a darabhoz, ami megkönnyíti a dolgunkat: nem is kell megtisztítani. De ha megtisztítanánk, ugyanolyan élénkek lesznek a színek, mint az új darabokon.
– S aki most rendel egy festett bútort, s karban akarja tartani, mivel tisztítsa?
– Egy finom kefével. Ha vegyszeres rongyokkal nekiállnak mosni, persze, hogy a viaszréteg lejön. Hosszúszőrű kefével kell tisztítani a portól, az szép fényt is ad neki.
A 16. generáció
Egy ilyen nagy láda elkészítése nagyjából három heti munka – tudjuk meg –, majd a családi recept titkáról elárulja: a festék vízalapú, s a hozzá kellő ásványok fellelése nem túl nehéz. Például nemrég kiszélesítették az utat a Vargyas szoros felé, s a munkálatok során sok ásvány kifordult a földből – még áskálni sem kell. Aztán bevallja: fogtak már azért az ősök is a kezükben olajfestéket, de közben sohasem mondtak le a sajátról.
– Egy megrendelésem volt, hogy olajfestékkel kellett mindenképp, mert már olajfesték volt a darabon. Dehát az kínszenvedés volt, buta is lennék, ha azt használnám, mert nem olyan jó, mint a miénk, a hagyományos… Nehezebb vele dolgozni – jelenti ki kategorikusan Sütő István, akinek két alapelve van, ha dolgozik: legyen minőségi és 100%-ban hagyományos. Pedig, ha az anyagiakat néznénk, megengedhetné, hogy lazábbra vegye. 400 éves múlttal a háta mögött, ha lábbal festene, akkor is érték lenne, akkor is Sütő lenne…
A Sütő család nem csak festeni, faragni is tud: a lánc egyetlen fából készült, a láncszemek nincsenek megszakítva, vágva (a képen Sütő István)
– Van, aki azt mondja, hogy a több mint 400 év alatt már a génjeikben van a bútorfestés. Ennek van alapja, mert a legkisebbik fiam, alig egy éves, úgy örvend, ha ide bejön… – mondja, miközben kintről percek óta erősődő gyermeksírás hallattszik. – Hamar elkapja az ecsetet, s a darabokon húzogatja. Vagy ha beengedem a műhelybe, a forgácsba beléfekszik. Mikor kicsi baba volt, s behoztam ide karban, rögtön elhallgatott, ha sírt. Megnyugodott. Látszik, hogy hatással van reá. A nagyobb fiaim, 4 és 5 évesek, ők már ügyesen rajzolnak, festegetnek. Adok nekik egy szöget, egy kalapácsot s egy harapófogót, s azzal elvannak egy darabig. Béüti az egyik a szeget, a másik kihúzza, aztán cserélnek…
Ezeridegenek meg a székely bácsi
Nem zárhatjuk a beszélgetést anélkül, hogy rá ne kérdeznénk: mégis, mennyibe kerül egy ilyen festett bútor?
– A legolcsóbbak a piacon ezek a forgácslap bútorok – hát nem tudom, nevezzük bútoroknak –, ahhoz képest már a tömörfa bútor szinte kétszer annyiba kerül. Ha mégegyszer egy annyi időt én ráfordítok, miután készen van a tömörfa darab, akkor természetes, hogy ez még kétszer annyiba kerül.
Mint mondja, székelyföldi a legtöbb megrendelő, de Észak-Amerikától Indonéziáig, Japánig az egész világon vannak bútoraik… És nem innen elszármazottak vitték.
– Ez mutatja, hogy ez egy komoly érték, s most nem magamat fényezem, hanem a székely-magyar népművészetet. Ha egy ezeridegen értékeli, az már tényleg nagy érték, az már azért valamit jelent – mondja, majd a falon mutatja a fotót: Károly herceg is meglátogatta őket. Aztán, értékeknél maradva, folytatja: – Ami még megmenthető, azt meg kell menteni. Hogy is fogalmazzak, hogy a nyomdafestéket is tűrje, mert engem nagyon mérgesít… Jön be ide a székely bácsika s nénike, s mondják egymásnak: „emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de eltüzeltük. Milyen jó kenyeret süttünk rajta. Lehet mégse kellett volna?” Hát ettől feláll a szőr a hátamon!
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt  sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
 – Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
 – Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
 – Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós. 
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
 – Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),

A szellemi fiúöltöző
„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.
Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.
Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.
A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.
Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.
November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.
Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.
Demény Péter maszol.ro

Székelyföldön társadalmi mozgalommá kívánják tenni az értékek őrzését
Lentről felfele építkező rendszerként hozták létre a Székelyföldi Értéktár Bizottságot, amely által Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberek döntenek a közösség által javasolt értékek felvételéről a székelyföldi értéktárba. A Székelyföldi Értéktár Bizottság elnökével, Szőts Zsuzsával beszélgettünk az értéktár mozgalomról.
A bizottság felhívására nemrégiben 23 javaslat érkezett, amiből első körben nyolcat választottak be a székelyföldi értéktárba. Ezek a székelyderzsi erődtemplom, acsíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a kürtöskalács.
Mit jelent az érték az értéktár bizottság megfogalmazásában?
Sokaknak elsőként az anyagiak, így a ház, az autó jut eszébe, aztán következik a sorban a család, az egészség, és mindaz, amit fontosnak tartanak az életükben. Léteznek azonban olyan értékek, amelyek meglétét annyira természetesnek vesszük, hogy már nem is tekintjük értéknek, legyenek ezek épületek, hagyományok, szokások, gasztronómiai termékek. Gondoljanak bele, mit jelentene, ha egyszerre eltűnnének olyan házak, hidak, kapuk, amelyekre jól esik ránézni, eltűnnének a táncok, többé nem kóstolhatnánk olyan ételeket, mint például a kapros juhtúrós palacsinta. Azért van szükség az értéktárra, hogy mindezeket megőrizzük, mert míg saját értékeinket foggal-körömmel őrizzük, addig hajlamosak vagyunk egyéb kincseinkről megfeledkezni – ezeket az értékeket nem örökbe kapjuk, csak megőrzésre.
Honnan jött az ötlet a székelyföldi értéktár megalakítására?
A Székelyföldi Értéktár Bizottság egy lassan öt éves értékgyűjtő, feltáró mozgalom része, mely azt követően indult el, hogy a Magyar Országgyűlés 2012-ben elfogadta a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényt. Ez alapján indult el a magyar nemzeti értékek gyűjtését, dokumentálását, átörökítését célul kitűző hungarikum-mozgalom. Tavaly módosították ezt a törvényt annak érdekében, hogy a külhoni magyar értékeket is beemelhessék a hungarikumok sorába. Ezt követően Erdélyben a Kriza János Néprajzi Társaság és az Élő Erdély Egyesület közreműködésével kezdődött el az erdélyi értékgyűjtő mozgalom kiépítése, és kolozsvári székhellyel létrejött az Erdélyi Értéktár Bizottság.
Hogyan épül föl az értéktár rendszer?
Ez egy alulról építkező rendszer, amelynek lényege, hogy településenként az emberek döntik el, hogy mit tartanak értéknek, majd továbbadják az információt a tájegységi bizottságoknak és így fölfele, de nem kötelező betartani ezeket a lépcsőket. A Székelyföldi Értéktár Bizottságot a három megye, Kovászna, Hargita és Maros önkormányzata hozta életre, ezáltal is biztosítják az intézményi hátteret, míg a bizottság szakmai titkárságát a Kovászna Megyei Művelődési Központ látja el.
Az a cél, hogy létrejöjjenek a települési és tájegységi értéktár bizottságok is, ilyen Kovászna megyében Kisbaconnak van, amely már túl van egy sikeres pályázaton, ami az értékei megőrzésére irányult. Ugyanakkor megalakult már a Kovászna megyei értéktár is, amely internetes oldalon gyűjti össze és népszerűsíti a háromszéki értékeket. A Magyarországi Földművelésügyi Minisztérium kétévente hirdet pályázatot, amelyen a külhoni magyarok is részt vehetnek.
Mit jelent a nemzeti értékpiramis?
A rendszer első lépcsőfokán a települési értéktárak helyezkednek el, hiszen a helyi értékeket a helyiek ismerik a legjobban. A helyi értéktár bizottság által települési értéknek minősített érték bekerül a települési értéktárba, és ezáltal a magyar nemzeti értékek rendszerébe is.
Több szomszédos település, illetve földrajzi, történelmi vagy néprajzi szempontok alapján egységet alkotó települések tájegységi értéktárat hozhatnak létre, és a területükön fellelhető értékek közül a települési jelentőséget meghaladó értékeket tájegységi értékké nyilváníthatják.
A második lépcsőfokot Magyarországon a megyei értéktárak, a külhoni magyarság esetében az ezzel egyenértékű erdélyi értéktár és a székelyföldi értéktár jelenti.
Harmadik lépcsőfokként a Hungarikum Bizottság dönthet valaminek kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánításáról, ami bekerülhet a magyarság csúcsteljesítményének számító Hungarikumok Gyűjteményébe.
Mi és hogyan kerülhet be az értéktárba?
A hungarikumtörvény nem akar túlszabályozni, csak megteremti az értékgyűjtés kereteit és meghatározza a mozgalom szellemiségét, hangsúlyozva, hogy a magyar nemzeti értékek ügye olyan ügy, amely minden magyar embert érint, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén él, hogy értékeink egyetemesek, velük kapcsolatban nem az a meghatározó, hogy éppen a határ melyik oldaláról származnak, hogy oda kell figyelni a ránk jellemző értékekre.
Meghatározás szerint nemzeti értéknek számít minden, a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték, vagy termék. Egy egyszerű űrlap kitöltésével bárki kezdeményezheti egy érték felvételét a települési és tájegységi értéktárba. Ezt az adatlapot le lehet tölteni, kitöltése nem bonyolult, tartalmazza a javaslattevő adatait és az általa javasolt értékek megnevezését és besorolását.
Nyolc értékkategóriát határoztak meg: agrár- és élelmiszergazdaság-, egészség és életmód-, épített környezet-, ipari és műszaki megoldások-, kulturális örökség-, sport-, természeti környezet és turizmus. Vannak népszerűbb kategóriák, így az épített környezet és kulturális örökség kategóriákba rengeteg jelölés érkezett a megyei vagy székelyföldi értéktár bizottságokhoz. Ennek az a magyarázata, hogy ezek kézzelfoghatóbbak. Az épített örökség kategóriában több épület is szerepel az országosan elfogadott műemlék listán. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem csak az érték, ami több száz éves, hanem az is, aminek csak tíz éves múltja van, de a közösség úgy érzi az számára érték, ezért be kell nevezni.
Levédik a védjegy-hivatalnál ezeket az értékeket?
Nem. Csak a kiemelt nemzeti értékek, és a hungarikummá váló értékek esetében beszélhetünk levédésről. Az erdélyi és a székelyföldi értékek esetében most zajlanak a tárgyalások.
Nem ütközik a hazai jogszabályokba az értéktár mozgalom?
A megyei értéktár esetében a működési szabályzatunkat igazítottuk a román törvénykezéshez, mert ha megyei értéktárról beszélünk, akkor a megye területén élő, a nem magyar ajkú lakosság értékei is a megyei értékek részét képezik, például a Kovászna megyei értékeknél a vajnafalvi román közösség felterjesztette az Illés-napi juhászlakodalmat, melyet a bizottság el is fogadott.
Létezik-e román(iai) értéktár?
Nem tudok róla, de nem tartom kizártnak, hogy hamarosan itt is elindul egy hasonló rendszer!
Kovács Zsolt maszol.ro

Az elhurcoltakra emlékeztek
A Gulág emléknapja alkalmából a volt munkaszolgálatosok emlékművénél tartottak koszorúzással egybekötött megemlékezést szombaton Csíkszeredában, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében.
Emlékezni kell, és jó dolog, hogy emlékezetünkbe tartsuk azokat a mozgalmas eseményeket, amelyek a második világháborút követték. Mint ismeretes, az akkori Magyarország területéről körülbelül nyolcszázezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba – mutatott rá Szilágyi Árpád, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének elnöke. 
Csige Sándor Zoltán vezető konzul átadta Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét az emlékezőknek, majd elmondta, sokat beszélhetünk a Gulágról, és minden, amit elmondunk, fontos, mert segít abban, hogy ez a borzalom ne merülhessen a feledés homályába. Ezt követen a Gulág Emlékbizottság üzenetét tolmácsolta. „...hogy ne legyen hallgatás, és ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és az azt követő néhány esztendőben történt, Magyarország Kormánya a 2015. évet Gulág Emlékévvé nyilvánította, tudván azt, hogy ez az a szó, amely a határainkon kívül is az embertelenség, a félelemterhes kommunista terror, a sztálini önkény szinonimájaként ismert (…) Legyen tehát ez az emlékév – amely 2017. február 25-éig tart – mementó és erőt, hitet adó valamennyiünk számára, akik tudjuk: múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, a múlt áldozatai emlékének megőrzése nélkül elveszítjük nemzeti múltunk egy darabját” – állt az emlékbizottság üzenetében.
A vezető konzul beszéde után Adorján Sándor egykori hadifogoly Milyen is az a Szibéria? című emlékirataiból olvasott fel egy részletet Szekeres Adorján. A megemlékezés végén Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és az1956-os Magyar Nemzetőrség részéről koszorúkat helyeztek el a szobornál.
Péter Beáta | Székelyhon.ro

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Idegenek követték el (Tavalyi zászlócsere)
Egy évvel ezelőtt a Románia nemzeti ünnepe alkalmából szervezett háromszéki rendezvényeken borzolta a kedélyeket a kézdivásárhelyi úgynevezett „székely terroristaügy”, valamint a sepsiszentgyörgyi zászlóbotrány. Ez utóbbi fejleményeit az alábbiakban foglaljuk össze.
Tavaly november 30-ára virradóra eltűnt a piros-sárga-kék lobogó A román katona emlékműve melletti árbócról, és helyébe székely zászló került. A hír bejárta az országos sajtót, és nagy port kavart, sokan nyilatkoztak, zömmel magyarellenes megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi. Ion Popa, Kovászna megye akkori rendőrparancsnoka úgy nyilatkozott, addig nem nyugszanak, amíg kézre nem kerítik a tetteseket.
Az esetet igen kétkedően fogadta a magyar közösség, több gyanús elem is közrejátszott. Egyrészt a zászlócserét az a Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke jelentette, aki nem egészen három hónappal korábban szintén zászlóbotrány miatt került a román sajtó figyelmébe: amiatt háborgott, hogy a polgármester nem engedte meg, Sepsiszentgyörgy „felszabadításának” 70. évfordulóján ismét kitűzzék a román zászlót a városháza tornyára. Aztán Sebastian Cucu prefektus közölte, amint értesült az esetről, azonnal a helyszínre sietett, és új román lobogót vont fel. Feltevődött a kérdés, honnan akasztott le egy lobogót, mely sokkal nagyobb méretű, mint egy átlagos zászló, hisz annak a magasban kell lobognia. Ráadásul az „új” lobogó egyáltalán nem tűnt újnak, eléggé használt, hogy ne mondjuk, piszkos textília benyomását keltette, ráadásul mintha a széle is megbomlott volna. 
A nyomozás állását firtató újságírói, valamint megyei tanácsi kérdésekre a főkapitány igen arrogánsan válaszolt. Korábban még volt két jelképekhez fűződő botrány Sepsiszentgyörgyön. 2013. január 27-én ismeretlen tettes két helyen felhasította azt a kék-sárga-piros színekből összeállított textíliát, amellyel Moldva és Havasalföld egyesülésének ünnepére eltakarták a prefektúra elé felállított SIC Terra Siculorum táblát. 2015-ben március 8-ára virradóra az ismételten felállított SIC-táblát barnás-vöröses festékkel öntötték le. A nyomozás állására vonatkozó kérdésünkre Ion Popa mindig azt válaszolta, megvan a gyanúsítottak köre, de még nem tudják rábizonyítani az elkövetőre a tettet, s különben sem érti, miért akkora ügy ez, tette hozzá a rendőrparancsnok, aki kihasználva az idei kedvezményes lehetőséget, nyugdíjba vonult.
Silviu Stoenescu megbízott rendőrfőkapitány érdeklődésünkre most kifejtette, az egy évvel ezelőtti zászlócsere valóban megtörtént, a székely zászlót bűnjelként lefoglalták, ott van a vizsgálati anyagok között. A nyomozás még folyik, mondotta, de a beszélgetés során szavaiból kiérződött: az elkövetők nem háromszékiek.
A másik két esetre vonatkozóan az új parancsnok közölte, mindkét esetben tudják, ki követte el, mindketten megyénkbeliek, de még nem sikerült rájuk bizonyítani a tettet. Az elől, hogy a tettesek nemzetiségét megjelölje, határozottan elzárkózott. Ám hozzátette, úgy értékeli, ezek huligán akciók, amelyeket forrófejűek követtek el, de ezek nem jellemzőek a megyénkbeli magyar vagy román közösségre. Rákérdeztünk a táblamázolásokra is. Ugyanis tavaly december 13-án több háromszéki településnévtábla (Bikfalva, Kézdivásárhely, Kézdiszárazpatak) magyar feliratát meggyalázták, s Popa idejében nem sikerült kézre keríteni a tetteseket. Stoenescu elmondta, az elkövetők megvannak, átutazók voltak, szabálysértésért megbírságolták őket.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Politológusok a választásokról
A romániai magyar választók többsége üdvözli az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-ei parlamenti választásokon – hangoztatták az M1 aktuális csatorna Szemtől szembe című műsorában tegnap nyilatkozó politológusok.
* Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója elmondta, a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfél milliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés. * Illyés Gergely szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis, igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta. Kérdésre elmondta azt is, a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Vásárhelyi iskolaügy: se igazgató, se pénz
Csak akkor neveznek ki új igazgatót a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium élére a hatvan napos hatósági felügyelet alá helyezett Tamási Zsolt helyébe, amikor a tanfelügyelőség tisztázza a tanintézet jogi helyzetét – szögezte le kérdésünkre Nadia Raţă főtanfelügyelő, a harmincnapos házi őrizetbe helyezett Ştefan Someşan utódja. 
Az iskola tanárainak csalódniuk kellett: hiába javasolták Székely Szilárdot az ügyvivői tisztségre, a két hete kinevezett főtanfelügyelő nem sieti el a dolgokat. „Nem épp olyan egyszerű feladat” – jelentette ki a Krónikának Nadia Raţă. A főtanfelügyelő elmondta, egy sor kérdéssel fordult a minisztériumhoz és a városi önkormányzathoz, írásbeli választ azonban senkitől nem kapott, pedig Bukarestben személyesen is tárgyalt az oktatási tárca illetékeseivel. 
Kettős beszéd iskolaügyben 
Míg egy korábbi találkozón Raţă azzal nyugtatta a felekezeti iskola tanárait, hogy prioritásként kezeli az iskola ügyét, néhány nappal korábban, a román sajtónak nyilatkozva a főtanfelügyelő úgy fogalmazott, számára a katolikus tanintézet problémája mindössze egy a listáján tornyosuló gondok közül. Kérdésünkre, hogy az idén lesz-e új igazgatója a magyar tannyelvű középiskolának, Nadia Raţă nem tudott választ adni.
„Bármilyen újdonság van, a sajtót fogom először értesíteni” – zárta rövidre a korábban tévés bemondónőként is dolgozó fiatal főtanfelügyelő. Amint arról beszámoltunk, közben a szülők is kérdésekkel fordultak a tanfelügyelőséghez, a polgármesteri hivatalhoz és a minisztériumhoz. Képviselőjük, György Annamária elmondta, beadványaik célja az, hogy állásfoglalásra bírja az illetékes intézmények vezetőit.   Király András: az iskolának léteznie kell 
Nadia Raţă minisztériumi látogatásával kapcsolatosan Király András államtitkár lapunknak annyit mondott, nem tud arról, hogy az új főtanfelügyelő szóba hozta-e a vásárhelyi helyzetet Bukarestben, egy dolgot viszont biztosnak tart: az oktatási tárcának semmiféle beleszólása nincs az igazgatók kinevezésébe. „Legyen tiszta: az igazgatót a főtanfelügyelőnek kell kineveznie. A mi megkérdezésünk nélkül. Mivel felekezeti iskoláról van szó, mindössze az egyháznak kell beleegyeznie” – szögezte le a szakpolitikus. Király hozzátette, a minisztérium és a tárcavezető számára teljesen egyértelmű, hogy a DNA vizsgálatától függetlenül az iskolának léteznie kell.
Közben a DNA által vizsgált iskola tanárai – aláírási joggal rendelkező igazgató hiányában – nem kaphatják meg a fizetésüket. A pszichológusi oklevéllel rendelkező új főtanfelügyelő mindmáig nem magyarázta el a katolikus iskola tanárainak, miként készülhetnek boldogan és üres zsebbel a közelgő szent ünnepekre. 
Vass Levente, az RMDSZ Maros megyei képviselőjelöltje egyébként az Antena 1 televízió marosvásárhelyi vitaműsorában elfogadhatatlannak nevezte, hogy a katolikus gimnázium tanárainak bérezése még mindig nincs megoldva. „Arra kérem az illetékes hatóságokat, hogy oldják meg a gimnázium oktatóinak és kisegítő személyzetének kifizetését, hiszen minden nap bejártak, és ezután is be fognak járni dolgozni azért, hogy biztosítsák az iskola problémamentes működését. Nem mellékes az sem, hogy karácsony előtt állunk, és hideg hónapok elé nézünk mindannyian. Az RMDSZ korábban az oktatási minisztériumot és az újonnan kinevezett Maros megyei főtanfelügyelőt is megkereste ez ügyben, de semmilyen előrelépés nem történt” – mondta szombaton Vass Levente. Mint ismeretes, a korrupcióellenes ügyészség a vásárhelyi felekezeti iskola létrehozásának körülményei miatt indított vizsgálatot egy hónappal ezelőtt.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)

Interferenciák: varázslatos alakítások és csalódások
A budapesti Vígszínház előadásával, Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című darabjából született, Jóembert keresünk című produkcióval zárul vasárnap este az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál Kolozsváron. 
A november 24-én kezdődött seregszemlére több európai országból, továbbá Amerikából és Dél-Koreából is érkeztek vendégművészek, számos, különféle rendezői stílust és koncepciót, sokszínű színpadi nyelvezetet és színészi játékot vonultattak fel a fesztiválra érkezett produkciók.
A seregszemle nívója egyenetlen volt: bár számos színpadi megnyilvánulás jelentett igazi élményt, a néző több ízben is azt érezhette, a megtekintett előadás valójában nem „érinti meg", nem nyújt maradandó élményt, felejthető és nem illik egy nemzetközi fesztivál színvonalához. A rendezvénysorozat keretében több kiállítást nyitottak meg, könyvbemutatókat tartottak, az előadások alkotóival találkozhatott a közönség, és koncertek is várták esténként a nagyérdeműt. Csütörtökön mutatták be Visky András dramaturgnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének a Koinónia kiadónál napvilágot látott, Ki innen című, hét színpadi szöveget tartalmazó kötetét.
Túlzások egy „lakhatatlan világról"
A vasárnap esti budapesti záróelőadást valószínűleg azért is várták sokan, mert Brecht A szecsuáni jólélek című darabját már láthatta az Interferenciák közönsége pénteken este Andrei Şerban rendezésében, a bukaresti Bulandra színház előadásában. A korábbi években a neves rendezőnek számos nagyszerű színpadi alkotását láthatta a kolozsvári közönség – elég, ha csak Csehov Ványa bácsijára gondolunk, amelyet tíz éve mutatott be a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata és amelyre éveken keresztül érkeztek más városokból, sőt külföldről is érdeklődők. A Ványa bácsit több rangos díjjal jutalmazták, akárcsak Ibsen Hedda Gablerét vagy Bergman Suttogások és sikolyokját – ezeket a produkciókat szintén Şerban állította színpadra a kolozsvári magyar társulattal.
Így nem meglepő, hogy az Interferenciák közönségének egy része hasonlóan ragyogó előadásra számított, azonban kissé csalódottan nyugtázhatta, hogy Şerban bukaresti rendezése, A szecsuáni jólélek nem jelent igazi élményt. Az üzenet kissé szájbarágósra sikeredett, akárcsak a közönség felé irányuló, fölöslegesnek tűnő „kikacsintások", „kiszólások". Az előadás több pontján is indokolatlannak, túlzónak tűnt a rendezői koncepció, amelynek értelmében a brechti világ karikatúraszerűen tart tükröt elénk. Az aktuális romániai társadalmi-politikai helyzetre a figyelmet felhívó színpadi eszközök túlságosan direktnek bizonyultak, a néző hiányolta a şerbani rendezésekre általában jellemző árnyaltságot, letisztultságot.
A színészi játéknak köszönhetően azonban összességében véve fordulatosnak, pörgőnek és változatosnak tűntek a színpadi történések. A főbb szerepeket játszó művészek játéka átütő és kitűnő volt, külön kiemelendő a címszereplő utcalányt, Sen Tét alakító Ana Ularu alakítása. Brecht 1940-ben írt drámájának főhőse, a segítőkész Sen Te a Szecsuánba látogató, egyetlen jó embert kereső istenek jóvoltából vagyonhoz jut, majd rá kell jönnie, ha jót akar cselekedni, kíméletlennek is kell lennie. Rádöbben, senkire vonatkozóan nem hozható egyértelmű ítélet, és arra is, hogy – mint elhangzik: „a világ lakhatatlan".
Elsöprő erejű egyszemélyes előadás
A fesztivál egyik legkiemelkedőbb eseményét, Jaram Lee: Stranger's Song (Az idegen éneke) című előadását szombaton este láthatta a közönség. A Gabriel García Márquez Jó utat, elnök úr című novellája nyomán írt pansori-előadást a dél-koreai Pansori Project ZA vitte színpadra Ji Hye Park rendezésében. A pansori hagyományos koreai előadásmód, amely egy énekes előadót és egy őt kísérő, bukon (népi ütős hangszeren) játszó zenészt vonultat fel. A műfajnak az az egyik jellegzetessége, hogy az előadó közvetlen kapcsolatot teremt a nézőkkel.
Kiss Judit, Sárosi István | Krónika (Kolozsvár)

Sógor: visszavehetik a megszerzett jogainkat
Már nem az a kérdés, hogy a romániai magyarság bővítheti-e a megszerzett jogait, hanem az, hogy visszaveszik-e azokat a közösségünktől – jelentette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által szervezett szombati kolozsvári fórumon. 
A politikus szerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyar közösséget érő újabb és újabb támadások uniós szinten is figyelmet kapjanak, hiszen a nyomásgyakorlás kitűnő eszköze lehet a brüsszeli fellépés. Hozzátette: Románia a csatlakozáskor vállalta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, ennek ellenére az utóbbi években visszafejlődés tapasztalható ezen a téren.
Csoma Botond képviselőjelölt, kolozsvári városi tanácsos véleménye szerint a nyelvhasználat és a kisebbségi jogok az utóbbi időben többször felmerültek témaként európai intézményekben. Meglátása szerint az Európai Unió keretében is szükség lenne egy kisebbségi és nyelvhasználati keretszabályozásra. A jelölt elképzelése szerint Romániában a nyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra kellene csökkenteni, valamint egy számszerűsített, ötezer fős alternatív küszöböt is be kellene vezetni a magyar nyelvű ügyintézés és a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése érdekében.
Hegedüs Csilla képviselőjelölt az erdélyi magyar iskolákat ért támadásokat vetette fel. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának eltiltása hivatalának gyakorlásától, akárcsak a kolozsvári Apáczai-gimnázium képzőművészeti osztályának esete is a kisebbségi oktatás ellen elkövetett támadásként értelmezhető. Éppen ezért Csoma Botonddal közösen célul tűzték ki, hogy képviselői mandátumuk alatt megvédik a magyar iskolákat, és azon dolgoznak majd Bukarestben, hogy minden magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson.
László Attila szenátorjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió huszonnyolc tagállamából mindössze kettőben, Romániában és Franciaországban van rezidensvizsga, más országokban személyes interjú alapján alkalmazzák a kórházak a fiatal orvosokat. „Nálunk is el kellene törölni a rezidensvizsgát ebben a formájában, és lehetővé kellene tenni, hogy a rezidensek ne csak egyetemi központokban végezhessék gyakorlatukat, hanem akár megyei vagy városi kórházakban is” – mondta.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)