Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Merre tart a Magyar Polgári Párt?
Ősszel parlamenti választások lesznek, ezért tágabb összefüggésben tekinthetünk a Székelyudvarhelyi és szentegyházi jobbrafordulás eredményére. Mindkét városban a Magyar Polgári Párt jelöltje győzött, de az Erdélyi Magyar Néppárttal való összefogás segítségével. A koalíció létrejöttét kemény küzdelem előzte meg, hiszen az MPP-nek együttműködési szerződése van az RMDSZ-szel.
Az MPP utolsó helyen végzett a pártok versenyében a helyhatósági választásokon, feleannyi szavazatot gyűjtve, mint riválisa, a néppárt. A polgármesterek vonatkozásában sokkal jobb eredményt tud felmutatni, de ez nem a párt elismertségének, hanem a személyek egyéni kiválóságának, népszerűségének következménye. Győzelmekről nyilatkoznak a párt vezetői, de gyorsan elfelejtik, hogy csak Székelyföldi vonatkozásban a Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei tanácsból kimAradt a szervezet, nulla az eredmény. Maros megyeben pedig alig létezik, Makfalva az üdítő kivétel. Az eredmények értékelése fontos, hiszen a tét nem kevés: akik összehozták a paktumot az RMDSZ-szel, bejutó parlamenti helyek várományosai lehetnek az RMDSZ listáin, a sajtóban előzetesen kiszivárgott hírek szerint. Jelen írásom nem titkolt célja, hogy a párt kongresszusát megelőzően nyilvánosság előtti vitát kezdeményezzek. A következmények nélküli politizálás, az elhallgatás vagy a győzelmekről harsogó kommunikáció helyett a hibák kijavítására, felelős magatartásra, tiszta beszédre lenne szükség.
Lassan lejár a 2012 őszén, az akkori parlamenti választásokat néhány héttel megelőző Országos Tanácson (OT) megválasztott elnökség mandátuma. A Biró Zsolt elnök nevével fémjelzett négyéves időszak legfontosabb ténykedése az RMDSZ-szel megkötött két megállapodás, amely a párt életében éles fordulatot jelentett, hiszen politikai ellenfélből szövetséges partnerré változott az MPP. A tagság többsége nehezen tudta követni a radikális félfordulatot, ezt a március tizediki Marosvásárhelyi füttyszó és hurrogás híven kifejezte, de a szervezeti gyengülés, a szavazók elfordulása, a helyhatósági választások eredményében minden kétséget kizáróan megmutatkozott. A közelgő kongresszus (OT) feladata lesz többek között a politikai irányvonal jóváhagyása, a tisztújítás és a több helyen alkalmatlan, néhol egyenesen antidemokratikus alapszabály megváltoztatása. Csak példaként említem azt a szabályzati előírást, amely szerint az elnök javasolja az elnökség tagjait megválasztásra és fordítva, az elnökség tehet javaslatot az elnök személyére.
Az RMDSZ reformja nélkül nem lehet változás
Az MPP jövőjéről szóló elemzés során nem lehet megkerülni a többi politikai szereplőt, különösen nem lehet az RMDSZ-t figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi magyar politika újratervezése ma már alig halasztható probléma, hiszen az RMDSZ-re szavazó választópolgárok lassan, de biztosan elfogynak. A magyar parlamenti képviselet az 5 százalékos bejutási küszöb szélén tántorog. Bár létezik a 6-3-as mentőöv, mégis változásra lenne szükség az RMDSZ háza táján is. Erre sajnos kevés az esély, ugyanis a pártként működő szövetség betagozódott a romániai pártstruktúrába: nagyon sok ember és szerveződés egzisztenciálisan függ a párttól, ami a hatalom gyakorlásának természetes velejárójaként, évtizedek alatt kialakult. A pártot feltehetően a háttérbe vonult „erős” emberek irányítják, azok, akik az elmúlt 25 évben meghatározták az erdélyi magyar képviselet sorsát. A „pénzzel, paripával, fegyverrel” rendelkező mamutszervezettel szemben megalakuló két új párt nem igazán tudta felvenni a versenyt, ráadásul a magyarországi testvérpárt vitatható, ingadozó magatartása csak rontott a helyzetükön. A magát „kapocsként” megfogalmazó, de csak az RMDSZ-szel szövetkező MPP-re inkább a beolvadás sorsa vár, a néppárt „mindenáron” ellenzékisége pedig nem igazán népszerű a magyarság egyre romló politikai kilátásai miatt, hiszen összefogásra lenne szükség a parlamenti bejutáshoz, az autonómiaküzdelemhez és még sok más ügy sikere érdekében.
Húsz évvel ezelőtt eldőlt, hogy nem lesz erdélyi magyar választói regiszter, nem lesznek belső választások, az RMDSZ pártként betagozódik a román hatalmi struktúrába és kormányba. Aki ezt nem vállalta, mehetett ellenzékbe, vagy leléphetett. Ezért jelentek meg a pártok. Itt állunk most 2016-ban, és az RMDSZ szeretné folytatni a már kipróbált kormányzati, kijárásos, balkáni utat a közben fiatalított vezetőkkel az élén, az „ahogy lehet” praktikus filozófiája alapján. Erre ösztökélik saját érdekcsoportjai, a hozzájuk hűséges sajtóorgánumok, a hatalom monopóliuma és a román politikai elit megszokott rendje.
A többpártrendszer szelleme a palackból kiszabadult, nem lehet többé visszatuszkolni az egységes RMDSZ-be. Lehetséges megoldásnak tartanám, ha az RMDSZ átalakulna tényleges Magyar Szövetséggé, a nevében és a tartalmában is! Az összes pártok – a jelenlegiek és a jövőben létrejövők is – belső koalíciós alapon működnének együtt a politikai versenyben. A Székelyudvarhelyi és a szentegyházi példa helyhatósági sikere ebbe az irányba mutat: az együttműködésnek, a koalíciónak nincs ma már alternatívája, hiszen az összefogást sugallja a választók felé, választói elvárásnak tesz eleget. Az RMDSZ-t ma már sokan azonosítják a lejáratott, mohó román politikai elittel, ezt a képet a párt sajtója sem képes tisztára mosni, ez viszont választói távolmAradást okoz, így a helyzet további romlása borítékolható. Új „gúnyát” kellene felvenniük, egy tisztábbat. Most csupán remélni lehet, hogy soraikban egyre több, olyan tehetséges politikus lesz, aki felismeri a változtatás szükségszerűségét.
Kétes önállóság az RMDSZ árnyékában
Az MPP–RMDSZ paktum egyben identitásvesztést okozott a tagság körében. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi vezetőknek a gyenge választási eredmény miatt sikerül-e ezen az úton megtartani a pártot. Az elvi- és érdekpolitizálás összeegyeztetése nem kis feladat, hiszen a választók árgus szemekkel figyelik az eseményeket. Az erdélyi magyar közvélemény elég lesújtó véleménnyel van politikusai teljesítményéről, hiszen közülük többek belevegyültek a korrupt Bukaresti politikába. Az MPP erkölcsi megítélésének nem használt a szövetséggel való együttműködés. Bíró Zsolt pártelnök elhíresült, kiszivárogtatott „spága” elszólása híven tükrözi a jelenlegi magyar politikai elit zömének be nem vallott, de gyakorolt magatartását. Az sem véletlen, hogy az RMDSZ-es autonómiastatútum létrehozásában vállalt szerepe miatt a marosszéki Székely Tanács megvonta tőle a bizalmat, az MPP elnöke elvesztette a SZNT-ben betöltött alelnöki tisztségét. Az említett statútum döcögő, inkább látszatközvita közepette, a SZNT mellőzésével a mai napig várja parlamenti benyújtását, holott nagy szükség lenne az egységes fellépésre az újabb romániai régiósítás tervek miatt.
Az MPP önállósága, identitása nagyon kérdőjelessé vált a baráti RMDSZ-es vállveregetés közepette. Az MPP-nek a szövetség meleg paplanja alá való bebújás helyett egészen más politikai utat kellene járnia. A jövőben változtatni kellene a párt szövetségi politikáján, vissza kell téríteni a pártot az alapvető értékeihez, amely az egész magyar politikai rendszer reformját célozza. Ebben a folyamatban kézenfekvő politikai szerep kínálkozik a párt számára, hiszen a jobboldali összefogás zászlóshajója is lehetne. Az RMDSZ korifeusai csak akkor szánják el magukat változtatásra, újratervezésre, ha egy ütőképes „nemzeti oldal” jön létre, amely erőt képvisel, mert csak annak az üzenetét értik meg. Székelyudvarhely és Szentegyháza üzenete egyben a választók üzenete az RMDSZ irányába. A megfogyatkozó választói kedvet növelheti, ha távoznak a porondról az olyan vitatott személyiségek, akikre esetenként korrupció vagy tisztességtelen meggazdagodás árnyéka vetült. Következésképpen, az erdélyi magyarság érdeke lenne egy demokratikus, átlátható politikai intézményrendszer létrejötte, a hitelesség visszaszerzése erkölcsi megtisztulással, egységes fellépés a Székelyföldi autonómia ügyében. Az MPP-nek akár pozitív szerepe is lehetne ebben a folyamatban, hiszen csak a nyitottság, az egyenes, tiszta beszéd, a valós- és nem a színlelt- összefogás mozgósíthatja a kiábrándult szavazókat.
Thamó Csaba
A szerző tanár, az MPP Hargita megyei képviselője volt 2008–2016 között
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bánsági metropoliszt tervez Temesvár és Arad
Hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá Arad és Temesvár önkormányzata, melynek értelmében legalább egymilliós népességű metropolisz létrehozását tervezik – számol be Sárosi István a kronika.ro-n.
Első közös projektként az Európa Kulturális Fővárosa cím megszerzését tűzték ki. A kedden aláírt dokumentum szerint a gazdasági és területi egyesítést tervező megyeszékhelyek az elkövetkező időszakban a tudomány és a technológia megkülönböztetett támogatását tervezik.
A történelminek nevezett tervezet tartalmazza az állampolgárok életminőségének a javítását, illetve az infrastruktúra fejlesztését. A két település előnyt kovácsolna a régió versenyképesnek számító adottságaiból. A két város önkormányzatának a képviselői belefoglalnák a leendő metropoliszövezet prioritásait az országos, a megyei és a helyi fejlesztési stratégiákba is. Ugyanakkor a 2021–2027 közötti időszakban a befektetési projekteket is összehangolná a két városvezetés. Emellett célul tűzték ki, hogy az állami költségvetésből támogatást kapjanak a metropolisztervezet kivitelezéséhez.
A két város között évtizedekre visszanyúló presztízsharc folyik többek között a labdarúgásban. Ráadásul Nicolae Robu, Temesvár polgármestere szenvedélyes focirajongó, így az elöljáró újságírói kérdésre bevallotta: kész kihívás volt számára azt mérlegelni, hogy a két város közös futballcsapatot hozzon létre, amely részt venne az európai szintű megmérettetéseken. Robu ezt érzelmi kihívásnak nevezte, és bár nem jelentette ki, hogy ellenzi az elképzelést, megjegyezte, inkább egy nagyszabású szabadidőközpont létrehozását támogatná a Temesvár–Arad-övezetben.
Gheorghe Falcă, Arad polgármestere szerint Temesvárnak nagyobb esélye lesz az Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott versenyben, ha Araddal közösen nyújt be pályázatot. „Ebben a projektben – amellett, hogy közösen pályázunk – a stratégiáinkat is együtt kell kidolgoznunk. A színházaink és a filharmóniáink hasonló működési elvvel rendelkeznek, és nemcsak a két város, hanem a teljes régió lakosságát is meg tudják szólítani, hiszen a Temesvári vagy az Aradi filharmóniát resicabányaiak és vajdahunyadiak is látogatják” – mondta az Aradi elöljáró.
Erdély.ma

Régi-új himnuszunk
Több sajtótermék hírt adott róla: a világhálón immár napok óta fellelhető himnuszunknak az a változata, amelyet a ma kezdődő olimpiai játékok során hallhatunk majd, valahányszor aranyérmet szerez valamely sportolónk.
A Magyar Olimpiai Bizottság megkeresésére a MÁV Szimfonikus Zenekar már 2013 nyarán elkészítette nemzeti fohászunk 90 másodperces zenekari változatát, amelyet az Erkel Ferenc Társaság hitelesített. A nemzetközi standard elvárásainak megfelelően az új változat énekszólam nélküli zenekari előadás másfél percben, közösségi éneklésre is alkalmas B-dúr hangnemben. Különlegessége továbbá a zeneszerző által a kotta külön sorában jelzett, ám korábbi hangzó anyagokban még sosem hallott harangszó, amely utalás az idén éppen 560 esztendeje történt nándorfehérvári diadalra, amellyel egyidejűleg III. Kallixtusz pápa Európa-szerte elrendelte a déli harangszót – írja közleményében a Társaság. Emlékeztetnek továbbá: Erkel Ferenc Kölcsey Ferenc alkotására írt Hymnusát annak 1844-es keletkezése óta többen átdolgozták. Jó ideje a legismertebb Dohnányi Ernő hangszerelése, de ez a feldolgozás az eredeti Erkel-műtől lényegesen különbözik. Az Erkel Ferenc által írt nemzeti fohász karaktere, ritmusa, tempója jóval frissebb, gyorsabb volt a mai gyakorlatból ismertnél, az eredeti mű puritánabb hangzású verbunkos jellege s ebből fakadó tempója azonban idővel nemcsak megkopott, de lassan a feledés homályába is merült.
Kettősség jellemzi hát a riói olimpián felcsendülő Himnuszt: a gyökerekhez, az eredetihez való visszatérés szándéka, a hagyomány tisztelete ötvöződik a modernitással, a megújulással. És milyen jó lenne, ha ez a fajta kettősség nem csupán nemzeti fohászunkat hatná át, hanem valamiképpen kisugározna az olimpiai játékok egészére, és a rendezvény úgy szólítaná meg a mai kor emberét, milliárdokat szerte a világon, hogy közben visszanyer valamit eredeti szellemiségéből! Milyen jó lenne, ha a szervező Brazília vezetői számára nemcsak saját korrupciós botrányaik és pénzéhségük elfedésére hivatott, újabb lopásokra alkalmat nyújtó politikai manőverezés lenne, hanem a házigazdák büszkeségéről, vendégszeretetéről szólnának a hírek. Ha a brazil színkavalkád kizárólag karneváli lenne, és nem kellene szólni az alig-kész építményekről, a rossz közbiztonságról, a sokakat elriasztó Zika-vírusról. Milyen szép lenne, ha a tisztességes, sportszerű megmérettetést nem árnyékolnák be oly gyakran doppingbotrányok. Ha a nemzetek közti versengés csak a pályára korlátozódna. Ha az olimpiai játékokra nem vetne sötét árnyékot a félelem, mindenekelőtt a terrorcselekményektől. És milyen jó lenne minél többször hallani, ahogy felcsendül himnuszunk!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia nem jogállam
Egy olyan ország, amelyben a titkosszolgálatokat is bevonják az állami tisztségviselők és igazságszolgáltatási vezetők kinevezésébe, nem nevezhető működő jogállamnak – szögezte le a Romániai Bírák Országos Szövetsége (RBOSZ) Klaus Iohannis államfőhöz intézett tegnapi nyílt levélben. A bírák érdekvédelmi szervezete éles hangon bírálta az elnököt amiatt, hogy nem válaszolt érdemben azoknak a politikusoknak, akik a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) az igazságszolgáltatásra gyakorolt állítólagos befolyását sérelmezték.
Múlt héten két párt vezetője, Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének elnöke és Traian Băsescu volt államfő, a Népi Mozgalom Pártja elnöke is visszaéléssel vádolta a korrupcióellenes ügyészséget és a hírszerző szolgálatot, mondván, hogy a korrupcióellenes harcot valójában politikai célokra, a „kényelmetlen politikai ellenfelek” ellen használják, jogtalanul felülírva a demokratikusan megválasztott intézmények döntéseit. Băsescu szerint Románia „maffiaállammá változott”, amelyben az RHSZ és a korrupcióellenes ügyészség minden civil ellenőrzés alól elszabadult. Amikor Tăriceanu felhívást intézett az államfőhöz, hogy tisztázza, megalapozottak-e a hivatali elődje által megfogalmazott súlyos vádak, Iohannis azzal vágott vissza, hogy Romániában a jogállam működik, és nem hiteles, amikor ezt olyanok kérdőjelezik meg, akik ellen bűnvádi eljárás folyik. A bírák egyesülete szerint éppen az ilyen, „minden kritikát elutasító” nyilatkozatok bizonyítják azt, hogy „Romániában nem működik a demokratikus szabványok szerint a jogállamiság”. Az RBOSZ szerint Iohannisnak kötelessége lett volna komolyan venni és kivizsgálni a figyelmeztetést, függetlenül attól, kitől származik, mint ahogy a korrupcióellenes ügyészség sem tekinthet el azoktól a feljelentésektől, amelyeket elítéltek vagy gyanúsítottak tesznek. „Az RHSZ igazságszolgáltatásra gyakorolt befolyása roppant súlyos vád, erre nem válasz az, hogy Ön kinyilatkozza, márpedig a jogállam működik” – írta nyílt levelében a civil szervezet. Az RBOSZ egyúttal felszólította az államfőt, hogy az alkotmányosság őreként tisztázza,milyen jogszabály alapján ellenőrzi az RHSZ kinevezésük előtt az igazságszolgáltatás vezető tisztségeire és a legfelsőbb bírósági tagságra pályázó jelölteket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamenti nyugdíjak, különleges juttatások, sírig tartó kiváltságok
Elérkezett augusztus, a szabadságolások ideje. Egyúttal megkezdődött az őszi parlamenti választásokon indulni szándékozók jelölési időszaka. És közben mindenfajta tiltakozó sajtónyilatkozatot, fejcsóválást vagy utcára vonulást mellőzve hatályba lépett a honatyák extra nyugdíját szavatoló jogszabály. Ugyanakkor az egykori önkormányzati vezetőknek javasolt speciális nyugdíjat egyelőre elvetették, amiként a köztisztviselőknek szánt veszélyességi és neuropszichológiai pótlékot is.
Meglehet, nem nézem túl sűrűn a tévét, és csak néhány újságot olvasok, egyetlen képviselő vagy szenátor tiltakozó megnyilvánulása sem jutott el az agytekervényeimhez. Például olyan nyilatkozat, hogy: „Én nem szavaztam meg, sőt, mi több, tiltakoztam az ilyenfajta eljárás ellen, de leszavaztak, a hangom gyengének bizonyult.” Szóval, szégyenkezve be kell vallanom, hogy sem román, sem magyar honatyai tiltakozásról nincs tudomásom. Legfeljebb a szászos államelnök ezúttal gerinces viszonyulásáról: hatásköre szerint a jogszabályt először visszautalta a parlamentnek. De hát kecskére bízta a káposztát. A szégyenkezés a kiváltságosokért van és az országért, amely lakhelyemet adja, és fájó, hogy újból és újból bebizonyítja: nemcsak földrajzilag húz a Balkánhoz, hanem erkölcsileg és szellemileg is. A tiltakozásra képtelen és a választók akaratával szembemenő képviselet ilyen formán szolgálhatja ugyan a nyugdíjas politikusi érdekeket, ám hosszú távon a nagyravágyás, a torkosság, a kapzsiság, az állandóan többet akarás megtestesítője. Bizonyításra sem érdemes, csak úgy egyszerűen ki kell jelenteni: a parlamenti nyugdíj – vagy egyesek szerint a nyugdíjkiegészítő különleges juttatás – nem más, mint sírig tartó kiváltsága a hatalmasoknak, egy újabb pozitív diszkriminatív megkülönböztetés részükről és számukra. Miközben sokan mások ebben az országban negatív kisebbségi megkülönböztetés szenvedő alanyai. De azért három korlátozást is tartalmaz a jogszabály: nem jogosultak különleges nyugdíjra azok, akik éppen nyugdíjkorhatár feletti aktív honatyák (biztosan nem fognak tolongani ezután, és a hat-hét mandátumosak idén megnyugodott szívvel visszavonulhatnak), illetve azok sem, akiket korrupciós bűncselekmény miatt elítéltek. És a háromnál több mandátumot letöltők nem kapnak többet, mint a három mandátumosok közel három átlagfizetést kitevő, sírig tartó pótnyugdíja. Szóval, valós önmagát is figyelembe véve, hány átlagpolgárral egyenértékű egy romániai politikus? Persze, ha arra gondolunk, hogy a kvótarendszert megtagadó országokra a migránsonként kiszámított büntetés is többszöröse az átlagfizetéssel biztosított jövedelemnek, akkor a Brüsszeli javadalmazásokhoz képest ez nem is olyan sok... Ki kell jelentenünk továbbá: a választópolgár közömbössé, tehetetlenné, kijátszhatóvá vált. Miközben lépten-nyomon politikusi túlkapásokról és az erkölcs mellőzéséről beszélgetnek egymás közt az emberek, nem elegen tették fel a kérdést miért is járna különleges nyugdíj annak a képviselőnek vagy szenátornak (vagy majdan polgármesternek, tanácselnöknek), akit nemcsak megfelelőképpen és törvényesen javadalmaznak, hanem azon kívül mindenféle juttatással ellátnak? Meg azt is tudja, látja, tapasztalja a közember, hogy akinek mindez nem elég, korrupciógyanús ügyleteket bonyolíthat le vádemeléssel vagy többnyire anélkül, erkölcsileg lejáratván magát vagy csak úgy, szép csendesen. Még mi kellene? Veszélyességi pótlék, hivatalból járó doktori cím (egy mandátum után kisdoktori, több mandátumot követően nagydoktori) vagy az örökösökre is kiterjedő alanyi jogon történő juttatások, netán olyan törvény, amely a pótnyugdíja megszűnte után a politikust a mennyországba juttatná? Parlamenti nyugdíjak, különleges juttatások, sírig tartó kiváltságok. De mi lesz utána? Hogyan lehetne a Jóisten és Szent Péter kegyeibe férkőzni? A gazdag és a koldus történetében miért nem jött meg a dúsgazdag esze, hogy fele vagyonával pazarul élve a másik felét a mennyország felé vezető út járhatóvá tételére fordítsa?
Holmi parlamenti pótlékok és azon kívüli nyugdíjak helyett mArad az ingyenes szólásszabadság lehetősége. És a felhívás az ezután első vagy újabb mandátum elnyerésére vállalkozó képviselők és szenátorok felé: ha azt akarják, hogy a gyengélkedő választó ne muszájból, nyögvenyelősen, hányingertől és a mellékhatásoktól tartva vegye be a szabad választás hatóanyagú (vagy anélküli) gyógyszert, akkor már a választási kampányukban sűrűn hangoztassák, hogy mindent meg fognak tenni a kiváltságnyugdíjak eltörléséért. Mert egyre többen már csak olyan honatyákra lesznek hajlandóak szavazni, akik választási kampányukban hangjukat hallatják a hasonló politikusi önérdek-érvényesítés ellen. Ráadásul a honi szavazópolgárnak az sem számítana, sőt, egyenesen kívánatos lenne, ha kevesebben ülnének a bársonyszékekben, mert így az adójából kevesebb pénz menne a pótnyugdíjakra. Amúgy már volt egy népszavazás a képviselőház létszámának csökkentéséről. A választópolgár most is mennyiség helyett az erkölcsi minőség emelésére szavazna. Apropó, minőség. Követendő példákat hozok felszínre az emlékezetemből. A már-már legendás svájci demokráciáról, ahol a népképviselőket megtiszteltetés éri, amikor megválasztatnak, és javadalmazás – no meg pótnyugdíj – nélkül végzik szolgálatukat. Eszembe jut II. Erzsébet királynő születésnapi megünnepeltetése is, a szeretett uralkodónak kijáró ováció. No, meg a thai taxis, aki úgy lobogtatta szélvédőjén nagy megbecsülésnek örvendő királya fényképét, mint mifelénk a vallásosabbak a keresztet. Szívem szerint hasonlókat kívánnék magunknak is, bár tudom: utópia. De valóságot álmodni szabad és kívánatos.
Dr. Ábrám Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

CSAKIS Kézdivásárhelyen
A CSAKIS (Családban Keresztényként Istennel) fesztivált első alkalommal szervezik meg Kézdivásárhelyen augusztus 11–14. között. A rendezvény helyszíne a sportcsarnok és környéke. A szervezőcsapat múlt héten ismertette a programot.
Bardócz Csaba ikafalvi református lelkész, főszervező elmondta: céljuk olyan rendezvényt szervezni, amely kimondottan keresztény, és a családoknak szól. Az esemény Erdély-szerte újdonságnak számít, ismereteik szerint hasonló fesztivált eddig nem szervezett senki. Az a cél – hangsúlyozta –, hogy a tábor hétvégéje alatt a távolabbról érkezők egy kirándulással összekötve Kézdivásárhelyen pihenjenek és feltöltődjenek lelkileg. Több olyan meghívottjuk is lesz, aki szaktekintélynek számít, de az előadásokkal párhuzamosan gyermekfoglalkozásokat és esti koncerteket is tartanak. Csütörtökön, a nyitónapon a Kovászna Belvárosi Ifjúsági Zenekar, pénteken a magyarországi Kármel együttes, szombaton a Reménység együttes és az erdélyi származású magyarországi Csiszér László énekes lép színpadra.
Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke arról beszélt, hogy ők a pénteki program egy részét, a gyermekmegőrzést vállalták, a kicsik számára zöld neveléssel kapcsolatos foglalkozásokat, vetélkedőket szerveznek. Ilyés Dalma recepciós közölte: a fesztiválon való részvétel ingyenes, de bejelentkezéshez kötött. Kocsis Zoltán helyszínfelelős, a sportiroda vezetője beszámolt a szállás- és sportolási lehetőségekről: a sportszállodában negyvenkilenc személyt tudnak elszállásolni, a sportcsarnokban különálló terekben gyermekfoglalkozásoknak, sportolásnak, előadásoknak, koncereteknek is helyet biztosítanak, a kinti játszóterek és mozgásparkok is a résztvevők rendelkezésére állnak. Raff Andrea, a gyermekprogramok felelőse azokat a rendezvényeket ismertette, amelyeket ő és csapata szervez a fesztivál ideje alatt. Albu Levente A házasság művészete programot mutatja be a fesztiválon. Raff Róbert református szórványlelkész, a rendezvény ötletgazdája azt hangsúlyozta, hogy a hasonló fesztiválok általában egynaposak, a CSAKIS viszont háromnapos, jövőre újra megszervezik, és nagyon odafigyeltek a fesztivál reklámozására. Csoma Attila önkéntes arra buzdította a fiatalokat, hogy vegyenek részt minél nagyobb számban a rendezvényen. Bardócz Csaba azt is közölte, hogy a fesztiválon jelen lesz Komlósi Piroska Budapesti családterapeuta, klinikai szakpszichológus, ismert szaktekintély.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

V. Aradi Magyar Könyvnapok
A papagájok nyelve
Szerda délután a Jelen Ház nagytermében mutatták be Sz. Benedek István A papagájok nyelve című kötetét, a bemutató egyben az V. Aradi Magyar Könyvnapok hivatalos megnyitója is volt. A rendezvényt, akárcsak az előbbi években, az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta az Arad Municípiumi Kulturális Központon keresztül. Köszönet érte.
Azért érdekes ez a könyv, mert kicsit kilóg a sorból, ha a szerző többi művét vizsgáljuk, hiszen gyakorlatilag sci-firől beszélünk. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője, valamint Réhon József nyugalmazott tanár értekezett a kötetről, illetve a szerzőről. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület tikára részleteket olvasott fel.
Tulajdonképpen három történet tárul az olvasó elé, és mindhárom történetbe szerepel egy-egy megszállott tudós. Az egyik tökéletes robotnőt épít, a másik elképesztően furcsa módon készíti szobrait, a harmadik állatokon végez kísérleteket, és eléri, hogy bármilyen hangon „meg tudjanak szólalni”. Ahogyan azt Bege Magdolna kiemelte, mindhárman túl akarnak lépni az emberi mivolton. Nem elégszenek meg a felfedezéssel és a kísérletekkel, teremteni akarnak! A már-már groteszk jelleget azonban nem maguk a leírt történetek biztosítják, hanem ezen történetek továbbgondolása, valamint a felismerés, hogy a sci-fi nem is áll olyan távol a valóságtól, mint gondoltuk volna. A monológok és a bevezetett szakterminusok tudományosságot és hihetőséget kölcsönöznek a kötetnek, ezzel is fokozva az olvasáskor keletkező valóságérzetet.
Két vagy három generációval ezelőtti felmenőink el nem tudták volna elképzelni, hogy a zsebben elférő, lassan elengedhetetlenné váló okostelefonok számítási kapacitása meghaladja azon gépekét, amivel fél évszázada embert küldtek a holdra miért ne brekegnének tehát mondjuk húsz év múlva a kutyák?
Réhon József néhány adatot és érdekességet mondott el a szerzőről, melyek nem számítanak igazán titoknak, csak nem mindenki tud róluk. „Szakmáját tekintve Benedek Pisti mérnök. Igaz, hogy csak vegyészmérnök, de mérnök!” – hangzott el az első érdekes információ. Megtudhattuk továbbá, hogy 1941-ben született, és alig kétéves korában ikertestvérével majdnem belehaltak egy betegségbe. Eddigi műveiben megfigyelhető, hogy bármilyen műfajban ír, mindig visszatér a haza és az anyanyelv problémájához. Az eladott kötetekből befolyó pénzt nem tartja meg, hanem, ahogyan eddig is tette, valakit támogat belőle, diákot egyesületet stb.
Könyvet azonban, mint a tanár úr mondta, nehéz manapság eladni. Sokszor akkor sem kell senkinek, ha ingyen van. Ha mégis orvosolni próbálnánk a helyzetet, folyamodhatnánk talán egy cselhez: feladhatunk egy apróhirdetést, mely olvasásra hivatott késztetni az érdeklődőket. „Jól szituált, minden káros szenvedélytől mentes, sportos, jóképű fiatalember olyan társat keres, amely Eurónét idézi Sz. Benedek István A papagájok nyelve című könyvéből.”
A méltatók igen ajánlották a kötetet a nagyközönségnek, ezért egy poént sem lőttek le. Mindenkinek el kell olvasnia, hogy megtalálja az érdekességeket, s hogy eldöntse: a szerző jövőbe lát-e vagy csak gazdag fantáziával rendelkezik…
Gál Lajos
Nyugati Jelen (Arad)

Guttmann és Csók nem volt jó a miniszternek
Corina Şuteu kulturális miniszter július 25-i rendeletében indoklás nélkül menesztette Guttmann Szabolcs építészt és Csók Zsolt régészt a Kolozs, Beszterce-Naszód és Szilágy megyét lefedő Regionális Műemlékvédelmi Bizottságból, helyüket Marius Porumb besszarábiai születésű művészettörténész, akadémikus és Sorin Nemeti, a BBTE történésze veszi át.
Guttmann Szabolcs kérdésünkre elmondta: alig két hete írta alá két évre szóló szerződését a kulturális miniszter. – Két szempontból lehet megközelíteni a helyzetet. Egyrészt nem lehet eredményesen dolgozni olyan beosztásban, amelyben nincs meg a szakértelemmel szembeni bizalom. Másrészt szomorúan tapasztalom, hogy az eddig jellemző demokratikus eljárások, amelyek alapján szakembereket helyeztek el különböző bizottságokban, már nem jellemzőek – fogalmazott az építész a Szabadságnak.
(dézsi)
Szabadság (Kolozsvár)

Hívatlanul érkezik a honvágy, avagy a fjordokon át a smaragd szigetre
Különleges érzés rádöbbenni arra, hogy a honvágy milyen ravaszul, váratlanul talált ránk.
Sosem egy nagy robbanással mutatkozik meg, nem kopogtat, hogy hát ’Helló, itt vagyok, te meg megint merre tévedtél el?’. Hívatlanul érkezik és apró részletekben adja az ember tudatára, hogy valami hiányzik a hétköznapokból. Amikor hirtelen egy dal szólal meg valahol a mélyben, és következő percben a Youtube-on Palya Bea, a Quimby vagy éppen a Csík Zenekar játszik hevesen egy régi darabot. A minap vinettát sütöttem, aztán éppen édesanyám húsgombóc levesét főztem meg. Tegnap szilvát vásároltam a piacon, hát ma már rotyog a krumpli a fazékban, szilvásgombóc a mai menü. Felszínen azzal áltatom magam, hogy csak a lakótársaimnak akarom megmutatni a változatos, erdélyi konyha finomságait. Norvégok, az ő konyhaművészetükhöz képest a mi pirospaprikás zsíroskenyerünk is izgalmasabb. Mégis, magamnak lassan be kell vallanom, nem nekik, hanem magamnak készítem ezeket az ételeket. Melenget a gondolat, hogy egy kicsit itt, a távolban is életre tudok kelteni valamit Erdélyből, még ha csak a konyhából terjedő illatok formájában is. Olyan dolgok ezek, amiket talán az ember nem értékel annyira, amikor kéznyújtásnyira vannak állandóan.
Már több mint egy fél év telt el azóta, amióta újra szedtem a sátorfámat, becsomagoltam minden szükségeset egy nagy bőröndbe, és ide költöztem a smaragd szigetre, a kis zöld koboldok otthonába, a Guinness sör és Oscar Wilde mellett tucatnyi híres író bölcsőjébe, Írországba. Emlékszem, többen megkérdezték akkor tőlem, hogy honnan van ennyi bátorságom. Én meg nem mertem azt válaszolni, hogy valójában én is ezer kétellyel küszködök. Nem mondhattam. De volt egy nyugtató gondolat a fejemben, amit próbáltam előtérbe helyezni: bárhova megyek is, ugyanolyan emberek vannak ott is, mint itthon. Jobban mondva, emberek voltak Bécsben is három éve, amikor oda vitt a tanulásvágy és a kíváncsiság, emberek voltak Norvégiában is, ahova az idegen nyelv iránt érzett szenvedély vitt, és ahol csak egyre cseperedett bennem a kalandvágy, és emberek lesznek Dublinban is, ahova már a mostanra nyughatatlanná vált természetem hajszolt.
Eddig én is hittem a mondának, hogy az éghajlat befolyásolja a népet, ezért olyan életkedvelők délen az olaszok, és ugyancsak emiatt olyan mogorvák és barátságtalanok az északiak. Viszont képes-e azt bárki megmagyarázni, hogy az írek a soha el nem álló eső, a kegyetlenül süvítő szél és a folyton felhőkkel takart ég ellenére, hogyan lehetnek olyan vidámak, barátságosak és könnyen megközelíthetőek? Az is igaz, hogy mialatt Norvégiában drága az alkohol, és ha ők fel szeretnének kicsit melegedni zord napokon, egy kisebb vagyont kell elkölteniük egy-két üveg szíverősítő italra, Írországban a csapból folyik a sör, és mindig akad egy jó barát, akivel el lehet beszélgetni az időjárás kihívásairól egy kocsma melegében. Van egy olyan gyanúm, hogy az íreknek több féle és fajta sörük van, mint ahány hétvége egy évben, amikor időt lehet szánni a sörivás mesterségére.
A sok költözködés hozzásegített ahhoz, hogy ma egyetlen következtetést tudjak levonni az országok közötti különbségekről. Az általános előítéletek vagy eltúlzott valóságok ellenére, legyen az pozitív vagy negatív, a szomszéd füve mindig zöldebb mArad. Mennyien repatriálnak nyugatra, mert azt remélik, ott valami féle Eldorádóra bukkannak, aztán sokan nem merik bevallani, hogy ez nem teljesen így van. Hiszen Norvégiában nehezen lehet beilleszkedni, mert nem csak hűvös jelleműek az ott lakók, de nagy erőfeszítések árán fogadják csak be az immigránsokat, bárhonnan jönnének is. Emellett persze szigorúak a szabályzatok, ami miatt egy átlag román ember, aki hozzá van szokva a törvények kiskapuihoz és szürke zónájához, mindegyre áttörhetetlen falakba ütközik. Aztán Írországban a több tucat féle sör sem képes elfeledtetni azt az emberrel, hogy a közszállítás tökéletesen megbízhatatlan, olyannyira, hogy Romániában egy Isten háta mögötti falu állomásán is inkább érkezik órarend szerint a vonat, semmint a dublini commuter (ingázó) vonat. Vagy az, hogy 20 percet veszít az ember minden alkalommal, amikor egy cul de sac házcsoportot kell megkerülnie, hogy eljusson valahova, mert ugye ezeket a házcsoportokat fal veszi körül és nincs rövidítés. Továbbá az írek nem hallottak hatékony házszigetelésről vagy használható mobilhálózatról. A lista hosszú, van miről panaszkodni ugyanúgy, mint otthon. Azt jelenti ez, hogy minden rossz, és ezért tévedés elköltözni más országba? Egyáltalán!
Véleményem szerint kevés dolog képes olyan élettapasztalatot adni, mint az, amikor egy új kultúrához, egy új kultúra furcsaságaihoz kell hozzásimulnunk, vagy egy idegen ország törvényeit kell kibogozzuk magunkban. Az a megmagyarázhatatlan boldogság, amit az nyújt, hogy bárhova megy az ember, megértéssel fogadják, mindenhol találhatunk barátokra, és minél távolabb jutunk otthonról, annál jobban látjuk, hogy a fű mindenhol zöld, és néha elszáradt, és néha túl magasra nőtt, de lényegében ugyanolyan. Na, jó, Írországban zöldebb persze, de ahhoz el kell viselni a sok esőt és a trágyaszagot, ami már beitta magát a hétköznapjainkba, mert mindenhol tehéncsordákat tartanak.
Egyetlen tanulságot tudok most elmondani. Ezek a tapasztalatok olyanok, mint kicsomagolatlan, titokzatos ajándékok a karácsonyfa alatt. Ha kinyújtjuk a kezünket és kibontjuk őket, elvesztenek kicsit a rejtélyességükből, ott a lehetőség, hogy nem tetszik az, amit a fényes papír alatt találunk, de viszont megvan az esélye annak is, hogy egy életre szóló kincset találunk elrejtve egy elnyűtt, újrahasznált csomagolópapír burkolata alatt. Ha nem vitt volna ennyi helyre az életem, nem láttam volna meg azt sem, hogy Erdély mennyire csodálatos és mennyire szerves része az életemnek. De azt sem tapasztaltam volna meg, hogy Norvégia valóban mennyire gyönyörű a kimagasló fjordjaival és a gazdag történelmével, hogy Írországban mennyi a kedves ember, mennyire mesések a vidéki tájak, és mennyire jólesik az a pár óra meleg napsütés egy hét eső után. Megtanultam kevesebbet panaszkodni arról, hogy mi nem működik itt vagy otthon, és inkább arról mesélni, hogy mennyi minden van, amit ünnepelni lehet és kell mindenhol, hogy kincsekre mindenütt bukkanhatunk, ha kinyitjuk a szemeink és megnyitjuk az életünk a tapasztalatok áramának, függetlenül attól, hogy hol vagyunk.
RAKUSCSINECZ LAURA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámolt munkájáról a szenátor
Elmúlt évi tevékenységéről számolt be Biró Rozália RMDSZ-es szenátor tegnap Nagyváradon. Mint mondta, tavaly 13 törvénytervezetet és módosító javaslatot nyújtott be, ezek közül hatból lett jogszabály, többek között október 1-ét a mellrák elleni közdelem napjává, november 13-át pedig a Magyar Nyelv Napjává nyilvánították Romániában. Emellett 19 politikai nyilatkozat, 23 kérdés és tíz interpelláció fűződik Biró Rozália nevéhez, aki elmondta, a beszámolót tartalmazó kiadvány mellett hamarosan indul az a honlap is, ahol bárki részletesen megtekintheti például a kérdéseket s az azokra kapott válaszokat. A szenátor négy irodát működtetett Bihar megyében, Nagyváradon, Szalárdon, Élesden és Bihardiószegen.
Biró Rozáliát 2015-ben újraválasztották az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa és a szövetség Nőszervezete elnökének, illetve az Európai Néppárt (EPP) Nőszervezete alelnökének is megválasztották ugyancsak tavaly. Ebben a minőségében összesen kilenc, romániai, magyarországi, csehországi és szlovákiai nőszervezettel foglalkozik.
F. N. L.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Csalók minden mennyiségben
A tények eltagadásának nyújtotta kórképét az az „eposzi” küzdelem, mely egy volt miniszterelnök és egy miniszter tudományos fokozatának ki nem érdemelt voltáról folyt. No de nem erről kívánok az alábbiakban szólni, hanem arról, miért is jelentik ezen esetek csupán a csúcsát a jéghegynek, és hogy ennek milyen következményeivel kellene számolni. Nem elégséges ugyanis csalóknak és pernahajdereknek bélyegezni az államférfiakat – különben bukásukat nem e leleplezésnek köszönhetik, habár jogállamibb tájakon ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy örök időkre eltűnjenek a süllyesztőben, de nálunk előbb kell valakinek megbuknia, és csak utána deríthető ki róla hivatalosan is az igazság —, szóval tanácsos lenne alaposan átvilágítani azt a magát tudományosnak és oktatóinak nevező gépezetet is, mely a hamis okleveleket kiállítja.
Nyílt titok, a megsokasodó esetek ismételten felhívják rá a figyelmet, hogy a hazai egyetemeken valóságos diplomagyárak működnek, s nem csupán a doktori címek odaítéléséről van szó. hatvanas évekbeli emlékeim szerint is léteztek példák arra, hogy diáktársak pénzen vett államvizsgadolgozatokkal szereztek képesítést, mi több, hallottam hitelt érdemlő forrásból olyanról is, akinek magának doktori címe ugyan nem volt, de doktori dolgozatot azért összefércelt egy megrendelőnek, és az illető átment a szűrőn. Vajon milyen „szűrő” lehetett az?
Nem titok, hogy az oktatásbeli korrupció, a csalók eme iparága a rendszerváltás után hatalmas lendületet vett, és mára a hamis oklevelekkel érvényesülést keresők országvesztő veszélyforrássá változtak. Tízezrekre rúg a doktori címek száma, ha azoknak csak egyötöde hamis, és azok birtokosaiból egyszerre ketten is kormánytagok, hányan lehetnek a kevésbé exponált helyeken a minisztériumokban és az adminisztráció alsóbb fokain? Ezek mind szakértőkként adják ott a tanácsot, és hozzák a döntéseket, holott arra semmi valódi jogcímük nem lenne, és csak csődbe vihetik a közügyek intézését.
Amit lépten-nyomon bizonyítanak a tények – s akkor kezdődik azok letagadása. Erre külön „iparág” szakosodott. Kelemen Hunor ezredes ködvágóban osztja a parancsot, Verestóy Attila, a másik ezredparancsnok pedig erdőben bujkáltatja katonáit... De van a román politikusok között is néhány, aki még tisztelegni sem tud. Na meg olyan, mint Robert Turcescu, aki még a rangját is hol elveszti, hol megszerzi, hol titkosan, hol nyíltan.
A legédesebb az élsportolók előléptetése. Kevés olyan ország van, ahol tiszti rangban mérik a sportteljesítményeket, vegyük csak a tábornokokat. Köztük van a mi Jenei Imrénk. Ő az egész közül a legártatlanabb. Aztán ott a sorban a kézilabdás Corel Oţelea, a kenus Ivan Patzaichin, a teniszező Ilie Năstase, s nőként a valahai kajakos olimpiai bajnok és jelenlegi sportminiszter, Elisabeta Lipă. S mindezek felett pedig a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon leszereplő román válogatott edzője, a Tata Puiunak becézett Anghel Iordănescu, akit a francia lapok is csak úgy hívnak: Papa Poule (Csirke Tata), a generális.
Nem tudom, más miként van, én nem mennék egyikkel sem harcba, néhányukkal már csak azért sem, mert – enyhén szólva – észbeli képességeik eléggé korlátoltak. Persze, amiképpen az életben nem a tisztség teszi az embert, a tábornokot sem a rang emeli hadvezérré. De előre elvesztett az a csata, ahol tehetségtelen és tudás nélküli, tehát dilettáns a parancsnok.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzet- és lélekmentők
A magyar irodalmi táborokra emlékeztek
Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján.
Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban.
Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett.
Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot.
Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is.
Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szellemi kalandra, személyiségfejlődésre hív a BBTE Református Vallástanári Kara
Július 31-én lezárult a felvételi időszak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, megtörtént az eredményhirdetés is valamennyi szakon, a statisztika pedig azt mutatja, hogy arányaiban a Református Tanárképző Karon mAradt a legtöbb betöltetlen hely, így szeptember elején itt várják a leginkább szélesre tárt karokkal az őszi felvételire jelentkezőket.
A nyári felvételin nem csak 12 diák iratkozott be, hanem összesen 19, közülük heten második egyetemként, tandíj ellenében végzik majd az alapképzést. Alapképzésen két szakra lehet jelentkezni: valláspedagógia és zenepedagógia. „Nem igaz, hogy telített a piac, lassan az ellenkezője érvényes: a vallástanár- és lelkészhiány korába lépünk, nagy szüksége van az egyháznak jól képzett munkásokra” – állítják a kar tanárai.
Azt is hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy nem csak vallás- és zenetanárokat képeznek, hanem bármilyen tanár, tanító is legyen, aki itt végzett, olyan vallásos műveltségre és lelkületre tehet szert, olyan kompetenciákat sajátíthat el, amelyek erőforrást jelenthetnek és eredményesen hasznosíthatók bárhol. Így vélekedik erről egy idén végzett hallgató is: „Én biztos vagyok benne, hogyha még egyszer választanom kellene, ugyanezt a szakot választanám. Még akkor is, ha sokan azzal akartak eltántorítani az egésztől, hogy úgysem kapok majd munkahelyet vallástanárként. Én hiszem, hogy az az Úr, aki elvezetett idáig, tovább is vezetni fog” – mondta a Maszolnak a Székelyföldi Bódi Rozália.
A közösségi élmény sem mellékes az egyetemi évek alatt. A zenepedagógia szakon a kóruspróbák és turnék nem csak plusz időt és energiát igényelnek, de cserébe színesebbé, gazdagabbá teszik a diákéletet. „Tanulmányi kirándulások, közös esték, játékok, mikulásozások az évfolyamvezetőinkkel, feledhetetlen nevetések, viccek, lélekerősítő csendes hétvégék, bibliatanulmányozás, közös istenkeresés, felemelő eszmecserék” – mindezek hozzátartoznak a „valláspedás” diákélethez, emlékezik a fentebb idézett diáklány a három bő esztendőre.
Kiemeli, hogy a szakmai tudás mellett itt lelki vezetést is kapnak a diákok, akik nem egy mammutévfolyamra, hanem egy családias közösségbe csöppennek, ahol mindenkire egyenként odafigyelnek. Például az azt igénylő valamennyi diáknak biztosítanak bentlakást – akár a Mikó-kertben (Hașdeu), akár a Protestáns Teológiai Intézet bentlakásában. Ösztöndíjban is többen részesülhetnek, éppen ezért ajánlják azoknak, akik párhuzamosan két szakot szeretnének végezni, hogy az ingyenes helyet náluk foglalják el, a tandíjköteleset pedig a másik szakon, ahol – mivel két szakot végeznek egyszerre – nagy kedvezményben részesülnek.
A külföldi gyakorlatozás vagy részképzés lehetősége sem csak néhány tanuló privilégiuma, akár valamennyi diák élhet vele, ha szeretne, köszönhetően az utóbbi években kiépített Erasmus-hálózatnak, amely több mint száz hónapnyi mobilitást kínál. Mindehhez elég a magyar nyelvtudás is, mivel a kapcsolatok nagy része magyarországi intézményekhez kötődik. Lehet menni nyári gyakorlatra például Üllőre, Vésztőre, vagy egyetemi részképzésre Sárospatakra, Debrecenbe, Nagykőrösre, Szegedre, Budapestre, de akik messzébb mennének és beszélnek világnyelveken, választhatják olyan városok egyetemeit is, mint Halle, Lipcse, Regensburg, Zwolle, Amsterdam – mondja Lukács Olga dékán.
Azt a réteget is meg akarják célozni, akik a kilencvenes években érettségiztek, de akkor nagy volt a tolongás az egyetemi felvételiken, s talán idejük sem, pénzük sem volt a továbbtanulásra – ezért az ilyen diákok számára a tanórákat hétvégeken tömbösítve is tartják, ami akár a korábban-későbben érettségizettek, valahol már állásban lévők számára is kedvező lehet.
A magiszteri tagozaton is vannak még tandíjmentes helyek mind az alkalmazott teológia (pásztori pszichológia), mind teológia – zene – nevelés (a valláspedagógia, egyháztörténet, zenepedagógia) szakon, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Németországból Hézser Gábor, Magyarországról Bodó Sára, Fazakas Sándor, Maczelka Noémi, Kolozsvárról Angi István. „Jó szellemi kaland ez a két év nem csak azok számára, akik szakmailag szeretnének elmélyülni a választott ágazatban, hanem azok számára is, akik egyszerűen a saját lelki életükkel, személyiségfejlődésükkel foglalkoznának fókuszáltabban” – véli Nagy Alpár-Csaba adjunktus.
Kritikai szemlélődés kialakítása, hitéletben való fejlődés, hivatás és munka közötti különbségtétel, érdemi segítségnyújtás, mélyebb istenismeret és önismeret, hazai és külföldi szakmai tapasztalat diákként és segítőként, a diákok életkríziseire érző odafordulással reagáló tanárok – ehhez nyernek hozzáférést a már végzett diákok szerint a most beiratkozók.
maszol.ro

Letette hivatali esküjét Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere
A Csíkszeredai Városnapok rendezvénysorozatának részeként, az önkormányzat ünnepi tanácsülésén, pénteken tette le hivatali esküjét Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda választott polgármestere. A felújított csíki moziban tartott dísztanácsülés egyetlen napirendi pontja az eskütétel volt, amelyet a polgármester beszéde előzött meg. Felszólalásában kitért többek között az előző három mandátumára, továbbá visszautalt az elmúlt több mint egy évre, ami alatt nem gyakorolhatta hivatalát.
A dísztanácsülést a 15 éves Csíki Kamarazenekar három tagja által előadott zeneművekkel nyitották meg. Az eskütétel előtt a polgármester ünnepi beszédében köszöntötte a város korábbi vezetőit, valamint gratulált az újonnan megválasztott testület minden tagjának, továbbá türelmet, bölcsességet és erőt kívánt munkájukhoz.
A korrupcióellenes ügyészség túlkapást követett el
Az előző mandátumokat értékelve, a megvalósításokra hívta fel a hallgatóság figyelmét: kiemelte a Márton Áron Gimnázium épületének sikeres, határidőn belül lezárult felújítását, az ország legminőségibb ilyen típusú létesítményének nevezte a Csíki Csobbanó uszodát. Legfontosabb ténynek mégis azt tartja, hogy nincs a városnak adóssága, amely 1990 óta az összes városatyának köszönhető, hiszen így szilárd alapokra lehetett építeni, és nem kamatterheket és hiteltörlesztéseket kellett ütemezni minden költségvetés elfogadásánál.
„A városunk kemény egy éven van túl. 1990 után soha nem volt ilyen hosszú időn át ideiglenes megbízott vezetője. És olyan sem volt, hogy maszkosok jelenjenek meg a választott vezetők lakásán, és hozzájuk méltatlan módon járjon el román kormány. Azóta – a koholt vádak tükrében – kijelenthetem, hogy több mint méltatlan bánásmód volt. És szomorúan látom, hogy politikai képviseletünk még mindig igen csendes, pedig látnunk kell azt, hogy a Marosvásárhelyi polgármesternél – akit 7 millió lejes sikkasztással vádolnak – nem volt házkutatás, és még mindig betölti a hivatalát” – adott hangot elégedetlenségének a polgármester. Hozzátette, saját kiállásának köszönheti, hogy ma már az ellene felhozott vádak csupán néhány száz lejről szólnak.
A továbbiakban az emberekre koncentrál
A polgármester a választási ellenfeleinek megköszönte a tisztességes versenyt, és hogy építő jellegű kampányt folytattak. Ezután visszatért a városban végzett felújítási munkálatok eredményeire.
„Fontosak az épületek, fontos, hogy a város arculata szép legyen, azonban ezekbe az épületekbe életet is kell vinni. A mozit a felújítás óta nem használtuk jóformán semmire. Nem szeretnék többet épületekkel, aszfaltozással foglalkozni. Az emberekkel kell törődni, hogy az iskolások jó eredményeket érjenek el, a modern technológiát megfelelően használják a hivatalokban” – fejtette ki Ráduly.
Beszéde zárógondolataként felvetette, nem biztos benne, hogy a mandátumát sikerül kitöltenie, de ígéretet tett arra, hogy ugyanúgy fog dolgozni, ahogy addig tette, amíg a korrupcióellenes ügyészség megengedte. Ugyanakkor egyik legfontosabb célkitűzésként említette, hogy a városházán az adófizetők számára átláthatóbb munkát, rövidebb, gördülékenyebb engedélyeztetési folyamatokat dolgoznak ki.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Csíkszentkirályon jubilál a Szent Király Szövetség
Megalakulásának 20. évfordulóját ünnepli a Szent Király Szövetség augusztus 5–7. között. A találkozót minden évben más-más településen szervezik meg, idén Csíkszentkirály lesz a házigazda.
Az 1989-es rendszerváltás után Csíkszentkirályon megfogalmazódott az ötlet, hogy azok a települések, amelyek nevében előfordul a Szent István, illetve a Szentkirály név, alkossanak szövetséget. Az első találkozót Csíkszentkirályon szervezték meg 1996 őszén, amikor összegyűltek a „szentkirályok” polgármesterei, és szándéknyilatkozatot fogalmaztak meg, miszerint szövetségbe szeretnék tömöríteni minden falvat és várost, amely nevében is őrzi első szent királyunk emlékét.
Így alakult meg a Szent Király Szövetség, amelyhez huszonegy Kárpát-medencei település csatlakozott. Minden évben a szövetségi közgyűlésen döntik el, hogy melyik településen tartják a következő találkozót. A vezetők már a legelején megegyeztek abban, hogy a tízes évfordulókat mindig az ötletgazdáknál tartják, így a hétvégén Csíkszentkirályon ünnepli megalakulásának 20. évfordulóját a szövetség.
„Ez a találkozó a Kárpát-medencei magyarságról szól, itt el tudjuk mondani a problémáinkat, erőt tudunk meríteni egymástól, és megismertethetjük a néphagyományainkat. Olyan ez, mint amikor egy család minden tagja egy évben egyszer összegyűl” – emelte ki Székely Ernő, Csíkszentkirály polgármestere.
Pénteken 15 és 18 óra között fogadja a házigazda a vendégeket, ezt követően 20 órától közös vacsorát tartanak. Szombaton 10 órakor tartják a szövetség közgyűlését a helyi polgármesteri hivatalban, 12 órától pedig néhai Udvari Dezső polgármesterre emlékeznek. 14 órától az Alcsíki Néptánctalálkozótól lesz hangos a Vitos Mózes Általános Iskola udvara. Fellép a a csíkmindszenti Fürgölő néptáncegyüttes, a csíkszentléleki Hárs néptánccsoport, Csíkszentimréről a Rozmaring Néptáncegyüttes és a Fehér Liliom ifjúsági néptánccsoport, a csíkbánfalvi Csalóka, a csíktaplocai ifjúsági néptánccsoport, Csíkkozmásról a Bojzás és a Bojzácska néptáncegyüttes, a csíkszentsimoni Kükürcsi tánccsoport, a csatószegi Kankalin néptánccsoport, Csíkszentkirályról a Bimbócska-, a Rügyecske- és a Vadrózsa ifjúsági néptánccsoportok, valamint a szentkirályi tánccsoport.
Emellett fellép Vaszi Levente és Vrencsán Anita, akiket a Fölszállott a páva nevű tehetségkutató műsorból ismerhetnek. Vasárnap 10 órakor ünnepi szentmisét tartanak és megszentelik a Szent Korona másolatát, majd 12 órától szalagtűzés és emlékmű-leleplezés szerepel a programban.
A szövetséghez tartozó települések
Magyarország: Bakonyszentkirály, Kerkaszentkirály, Királyszentistván, Porrogszentkirály, Rinyaszentkirály, Szabadszentkirály, Szentistván, Szentistvánbaksa, Szentkirály, Szentkirályszabadja és Szombathely-Gyöngyöshermánszentkirály.
Erdély:Csíkszentkirály, Kalotaszentkirály, Marosszentkirály, Sepsiszentkirály, Székelyszentistván és Székelyszentkirály.
Felvidék: Királyfiakarcsa, Vágkirályfa, Sajószentkirály és Sajókirályi.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Lezárták a Pető-programot Csíkszeredában
Pénteken lezárult a Gyulafehérvári Caritas és a magyarországi Mozgássérültek Pető András Intézete által szervezett intenzív fejlesztőprogram, amely által már harmadik alkalommal segítettek mozgáskárosodott gyerekeknek és felnőtteknek Csíkszeredában.
A pénteki záróeseményen három hét kemény munka után gyűltek össze a programban résztvevők, a gyerekek már a módszer által elsajátított technikák segítségével érkeztek a terembe. Szabó Mónika, az egyik gyerek édesanyja vegyes érzelmekkel küszködött: „az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök neki, hogy már harmadszor vehettünk részt a programban, nagyon sokat segített a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt. Úgy érzem, hogy minden alkalom után valamivel gazdagodva mehettünk haza”. A Pető-módszer lehetőséget ad a személyiség teljes kibontakoztatására, a gyerekek és felnőttek beszéd-, illetve értelmi és szociális fejlesztését összeköti a mozgásfejlesztéssel, továbbá lehetővé teszi a társakkal való együttműködést.
A háromhetes programot egy felmérővizsgálat előzte meg, melynek során a mozgásállapotot, az értelmi és a szociális készségeket vették figyelembe, majd ezek eredményei és az életkor alapján csoportokra osztották a jelentkezőket. Csíkszeredában az elmúlt két évben több mint 150 személy jelent meg a vizsgálaton, továbbá 74 gyerek és 60 felnőtt vett részt a háromhetes fejlesztőprogramon. Idén 19 gyerekkel és 26 felnőttel foglalkoztak. A gyerekeket három csoportra osztották, számukra minden hétköznap kétórás foglalkozásokat tartottak a konduktorok, a felnőttekkel heti 2–3 alkalommal találkoztak, továbbá két gyerekkel egyéni foglalkozásokat tartottak. A legfiatalabb jelentkező idén 1 éves és 3 hónapos, a legidősebb pedig 80 éves volt.
Csuka Pál, a Pető András Főiskola nemzetközi projektekért felelős vezetője és Szász Emese programfelelős (Caritas) elmondták, jól sikerült a program. „Olyan úti csomagot állítottunk össze számukra, ami a következő találkozásunkig kitart, és ígérjük, hogy jövünk még” – biztosította a jelenlévő szülőket Csuka. „Nagyon keményen dolgozott és el is fáradt mindenki. Reméljük, hogy azok a dolgok, amiket itt közösen elkezdtünk, még inkább ki fognak nyílni. Már elindultak a fejlődési csírák, de sok múlik azon, hogy otthon folytatják-e azt, amit itt megtanultak, sok gyereken szemmel látható a változás. Robika például már harmadik éve jár hozzánk és deréktól lefele semmit sem érez. Mikor az első évben először lábra állítottuk, már az furcsa volt számára. Csütörtökön már sétált, megtanulta, hogyan tudja a csípőjétől mozgatni a lábait” – mesélt tapasztalatairól Szász Emese.
A pénteki záróeseményen a szervezők mellett Farkas Balázs konzul és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is felszólalt. „Ez a hely már a kezdetektől jó gazdák kezébe került, és itt sikerült nekik sok hasznos tevékenységnek otthont adni, az embereknek biztatást és reményt adtak. Fontos, hogy ezek a csodálatos módszerek, amelyek hungarikum jelleggel bírnak, Székelyföldre is eljutnak. Itt vállalják azt a munkát, amit a város nem tudna csinálni, vagy nem tudna így csinálni” – emelte ki a polgármester. „Azt kívánjuk, hogy minél többször jöjjenek még hozzánk, hiszen nagy szükség van erre a fajta segítségre a térségben” – tette hozzá Farkas.
Iszlai Katalin |
Székelyhon.ro

Filmek székely olimpikonokról
Székely olimpiai bajnokokat mutat be Becze Zoltán négy filmjében, melyeket pénteken 18 órától vetítenek a Mikó-vár bástyatermében.
Négy hónappal ezelőtt indult el a Csíki Hírlap hasábjain az a sorozat, amely olimpiáról olimpiára kalauzolja az olvasókat, előtérbe helyezve az erdélyi magyar és a Székelyföldi olimpikonokat.
„Köszönöm a Csíki Hírlapnak, hogy ezt a sorozatot közli, és a 24 éves kutatási eredményeimet be tudom mutatni. Eddig ilyen összeállítás még nem készült, a cél az volt, hogy inkább az erdélyi, Székelyföldi olimpiai bajnokokra összpontosítsak, mert többnyire a nagy érmesekről írnak csak, és általában őket megemlítik lábjegyzetben” – fogalmazott a szerző a sorozat kapcsán.
A pénteken délután bemutatott filmek négy székely olimpiai bajnokról szólnak. „Abban a sorrendben vetítjük, ahogy nyerték az érmeket: 1928, Keresztes Lajos, egy Alsósófalván született birkózó, a második a korondi születésű Lőrincz Márton, az 1936-os berlini olimpián szerepelt kiváló eredménnyel. A harmadik, akinek az olimpiai aranyérme egy héttel ezelőtt volt negyven éves, Molnár Endre gyergyószentmiklósi vízipólós kapus. Ő a híres Faragó-féle csapatnak volt a kapusa. Ugyanakkor természetesen levetítjük a Novák Edéről, Csíkszeredai paralimpiai bajnokunkról szóló filmnek azt a változatát is, amely már belefoglalja a 2012–2016 közötti időszak eredményeit is” – magyarázta Becze.
A filmek 15 percesek, ha van rá érdeklődés, akkor ezek levetítése után a hosszabb változatot – 26 perc – is meg lehet tekinteni az első kettőről. A Keresztes Lajosról és Novák Edéről szóló filmeknek román feliratos változatuk is van, a Keresztes-féle filmnek még angol is, ha valaki igényli, ezt is szívesen levetítik.
Kérdésünkre, hogy miért tartotta fontosnak visszahozni a köztudatba ezeket a bajnokokat, Becze úgy válaszolt, hogy ő nem visszahozta, hanem tulajdonképpen most mutatja be. Ugyanis ezekről az emberekről a kommunizmusban nem volt szabad beszélni.
„Gyűjtésem során az első háromnál, amikor le akartam fényképezni, hogy hol és mikor keresztelték meg őket, érdekes módon ezek az iratok hiányoztak a plébániákról, Gyergyóban is, Korondon és Parajdon is. Nagyon odafigyeltek, hogy feledésbe merüljön, hogy a székely nagyot alkotott sportban, és a világ tetején állt – nem csak képletesen –, amikor az olimpiai dobogó legmagasabb fokán átvette az aranyérmet” – magyarázta. Hozzátette, fontos tudjuk, hogy nagyot alkottunk nemcsak a művészetek és az irodalom terén, hanem vannak nagy sportolóink, akik olimpiai bajnokok voltak.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Nagykárolyi Anziksz
ANZIKSZ A FŐHAJTÁSRÓL
Nemzeti imánkat, a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményt mondta el Varga Sándor Szatmárnémeti színművész Sződemeteren, a helyi istenháza előtt lévő Kölcsey Ferenc-szobor talapzatánál a költő-gondolkodó-politikus születésének 226. évfordulója alkalmából megtartott ünnepség nyitányaként.
Immár a 27. alkalommal sereglettek egybe azok, akik főt kívántak hajtani Kölcsey munkássága, életműve előtt. A Kölcsey-megemlékezések szervezője, Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület főtanácsosa köszöntötte a résztvevőket. „Sződemeter s az itt született európai gondolkodású Kölcsey gyűjtő fókuszává kell váljék mindazoknak, akik Kárpát-medencei származásúnak vallják magukat, arra büszkék, s hozzánk tartozókként gondolkodnak és viselkednek!” – fogalmazott. Pakulár István református lelkész, a sződemeteri gyülekezet tiszteletese beszámolt arról, hogy anyaországi támogatás révén épülőfélben van a Kölcsey Kulturális Központ. Többek között szintén üdvözölte a szépszámú egybegyűltet Pataki Csaba, a megyei önkormányzat vezetője.
A Moldovai Magyarok Egyesületének egy küldöttsége is jelen volt. A Moldovai Köztársaságban élő magyar eredetűek közül kevesen beszélnek magyarul, ám származásúkra büszkék. Román nyelven mondtak Kölcsey-költeményeket. A lélekmelengető rendezvényen számos más diák is szolgált versmondással, illetőleg szép nóta-összeállítással a Dancs Lajos Népdalkör. A rendezvény a koszorúk elhelyezésével, illetve nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Impresszum: Az Anziksz egy Nagykárollyal és vidékével foglalkozó blog, vlog, világhálós újság. Megjelentetője Megyeri Tamás Róbert mint magánember.
anziksz.com

Értelmetlen gesztuspolitika
A nemzetben gondolkodó emberek igencsak megosztottak a FIDESZ kormány politikájának megítélésében, a „Fidesz vagy Jobbik” dilemma nem ritkán családokat is keresztbe metsz. Ennek az az oka, hogy míg egyik oldalról bizonyos kiemelt jelentőségű kérdéseket a kormányfő kifejezetten jól kezel (elsősorban a migránsproblémát és a nemzetpolitikai kommunikációt), másik oldalról viszont súlyos hibákat és mulasztásokat is elkövet.
A nemzeti öntudat reális alapra helyezésében vannak pozitív lépései, mint amilyen a Ludovika felélesztése, a Veritas intézet életre hívása, az e tárgykörben elmondott beszédek jó része, de a politika egészét ebben a kérdésben inkább a helyzetkihagyás, a mulasztások sorozata jellemzi. A filmipart egyáltalán nem használja fel a kormány nemzeti kohézió, a nemzeti önbecsülés növelésére, a könyvkiadás, könyvterjesztés nagy része mAradt az ellenoldal kezében, számolatlanul megy a pénz a nemzetellenes sajtó támogatására, míg olyan színvonalas nemzeti orgánumok, mint a Nagy Magyarország megszűntek állami támogatás hiányában. Nem kellően határozott a nemzeti közösségépítő, középosztály-erősítő program s akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Végül pedig, ami joggal szúrja sokak szemét az az értelmetlen gesztuspolitika. Az MSZP-SZDSZ kormány rádióelnökének, Such Györgynek kinevezése a parlamenti apparátus élére, Zoltay Gusztáv volt munkásőr és MAZSIHISZ-elnök tanácsadókénti szerződtetése, Kóka János pozícióba hozása s most legutóbb Eörsi Mátyás esete, akinek a Demokráciák Közössége (DK) nevű szervezet főtitkári pozícióját adományozta a külügyminiszter.
Igen, Eörsi Mátyásnak, aki a legmilitánsabban magyarellenes párt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció tagja. (Jellemző, hogy ez volt az egyetlen politikai szerveződés, mely nyíltan kiállt a Székelyek Nagy Menetelése ellen, a magyar állampolgárság 2010-es kiterjesztése ellen leadott három ellenszavazat közül kettőt e később megalakuló szervezet vezető politikusai, Gyurcsány Ferenc elnök és Molnár Csaba majdani frakcióvezető adtak le – a harmadik ellenszavazó Szanyi Tibor volt, nézeteit illetően ő is a DK-ba való.)
Eörsi Mátyás, akinek nevéhez fűződik az alapszerződés-politika, aki újra és újra megvédte a magyar érdekek félreseprésével aláírt dokumentumokat, s aki ellene szavazott a 92%-os többséggel elfogadott státustörvénynek. De nemcsak ellene szavazott, ellene is beszélt.
Álljon itt egy jellemző idézet Eörsitől (lásd Eörsi Mátyás: Egy érzés béklyójában, In.: A státustörvény, dokumentumgyűjtemény, kiadta a Teleki László Alapítvány, szerkesztette Kántor Zoltán, 2002): „Az elnök még ki sem hirdette az eredményt, feldübörgött a vastaps. De nem ám holmi egyszerű, átlagos vastaps! A Fidesz képviselői felpattantak, hogy állva ünnepeljék magukat. Az MDF, az erre a pillanatra újra egy táborba forrott összes kisgazda, valamint a MIÉP-esek lelkesen követték őket, bár kissé sajnálták, hogy az ötlet megint nem nekik jutott az eszükbe. A szocialista párt többsége, kelletlenül bár, de feltápászkodott, csak néhányan mAradtak ülve. A szabaddemokraták ülve mAradtak. Leszavaztak minket, nem volt okunk az ünneplésre. De különben sem szokás a parlamentben állva ünnepelni. Az Országgyűlés páholyában ott álltak a határon túli szervezetek képviselői. (…) Ez az ő napja volt. (Tőkés Lászlóé, megjegyzés tőlem K.I.) Az elfogadott törvény ismét napirendre veszi a magyar kérdést Erdélyben. Magyarországon pedig lehet nemzetárulózni.”
Nos, ez volt a státustörvény lényege Eörsi szerint. És ezt az embert nevezi ki egy jelentős pozícióba Magyarország külügyminisztere.
Az ész megáll és szavait veszve ácsorog.
Kánya Imre
itthon.ma//szerintunk

A törzsi Románia – România liberă
Mindig úgy gondoltam, hogy magunk mögött kellene hagynunk a klánok, a cinkos „nagycsaládok” Romániáját, ahol a rokoni kapcsolat helyettesíti az alkalmasságot, az intelligenciát. Ahhoz, hogy kikerüljünk a ceauşizmus nyomorúságából és egyenes gerinccel lépjünk be a nyugattal kompatibilis, nemcsak technológiailag fejlett civilizáció reflektorfényébe, véget kellett vetnünk ennek a feneketlen szakadéknak tűnő múltnak, mely a történelem legmélyebb bugyraiból érkezett és egy tanyákból és viskókból álló világra jellemző, ahol a túlélés sokkal inkább függ a vérségi szolidaritástól és hűségtől, mint a bölcsességtől és a dolgok jó irányításának képességétől.
Úgy tűnt, hogy a szabadság első évétől, 1990-től kimutatott atavizmusok – bányászjárások, romaházak felgyújtása és magyar kisebbség elleni harcias uszítások – ellenére és ronda módon élve túl egy csaknem egy újabb évtizedet (az utolsó bányászjárásig). És mégis, huszonöt évvel később, negyed évszázaddal Ceauşescu és a vörös totalitarizmus bukása után, a jogállamiság kellős közepén és az Európa-párti demokrácia kifeszített lobogói alatt, kilenc évvel Románia EU-felvétele után újra alkalmunk van belépni a történelem rémálmába.
Minapi hírek azt mutatják – feketén fehéren, pontosabban a helyszínen készített felvételeken –, hogy Romániában a demokratikus változások apoteózisának teljében újra bevezették a rabszolgaságot. E téren, sajnos, nincs semmilyen kétség, a dolgok – legalább egy helyen az országban – a hatóságok szeme előtt és cinkos hallgatása közepette zajlanak. Nem a világ szexuális kereskedelmének piacain romániai, vagy moldovai fiatal lányok eladásában közvetítő futtatói hálózatokról beszélek és arról a számos állampolgárunkról sem, akiket „feketén” alkalmaznak olyan vállalkozók, akik nem akarnak az állammal osztozni a nyereségen, megfosztva ezzel a nem hivatalosan foglalkoztatott alkalmazottaikat a munkában eltöltött idő hosszától függően növekvő pótlékoktól és a hivatalosan igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásoktól. Ezek az esetek annyira gyakoriak és ismertek, hogy visszaszorításuk az állam egyik fő céljává vált (azt is el kell mondani, hogy nem túl nagy sikerrel).
Az ilyenfajta mindennapokkal szembesülő egyszerű ember, pAradox módon, a gazdaságilag elnyomottak oldalára áll. Tudja, hogy ha az állam többet tenne egy virágzó gazdaság létrehozásáért, akkor kevesebben fogadnának el megalázó túlélési feltételeket és nem hagynák többé, hogy átverjék, manipulálják, vagy a lehető legtalálékonyabb módon kihasználják őket. És ilyen körülmények között a maffiózókat gyakran olyan ügyes fickóknak tekintenek, akik legalább megpróbálnak ezt-azt elérni, semmint hogy elfogadják a munkanélküliség és a távlathiány lehangoló bénultságát, amire úgy tűnik, hogy a hivatalos politikák számos olyan szerencsétlent ítélnek, akikről beszélek. És amikor egyik, vagy másik maffiózó visszaél a hatalmával, akkor az illető morog valamit a bajsza alatt arról, hogy nem volt szerencséje és hogy ez egy többé, vagy kevésbé elszigetelt eset, míg ha arról értesül, mint 2008, vagy 2009 környékén, hogy az állam csökkenti a fizetését, akkor felfogja, hogy ez általános politika, ez pedig nemcsak a saját költségvetésére mér csapást, hanem a jobb életről magában táplált reményekre is.
De a dolgok ezúttal teljesen elszabadultak. Egy Argyas (Argeş) megyei – tehát nem az ország legelmAradottabb, vagy a civilizációtól legtávolabbi megyéje – településen maffiaklánok által utcáról elrabolt, majd nyomorúságban és szabadulási remény nélkül szolgálatra kényszerített fiatalokat és öregeket bántalmaztak, használtak ki, éheztettek, hagytak megbetegedni, vagy egyes esetekben, közömbösségből és cinizmusból meg is halni, éveken keresztül. Évekig tartott, mire a rendőrség tudomást szerzett erről és közbelépett.
De tényleg ennyi időre volt szükség, miközben a polgári hatóságok, a szomszédok és az ismerősök, a kérdéses település lakói derűsen és felemelt fejjel mentek el mindezek mellett, aljas módon és teljesen cinikusan foglalkozva rendezett életükkel ugyanúgy, mint korábban? Nemcsak azt kérdezem, hogy vajon hol volt a szemük a polgármesteri hivatal embereinek, a postásoknak, az adószedőknek, a rendőrnek és az óra-leolvasónak, hanem azt is, hogy vajon mit tett a magasságos egyház, illetve képviselői, a pap és kántor? És azon a településen, vagy valahol a szomszédságban nem működik egyetlen civil szervezet sem, egyetlen állatvédő, galambóvó, bélyeggyűjtő kör sem, mely egy bizonyos – bármilyen – közös ügy köré gyűjtene néhány polgárt, akikben aztán esetleg felvethetné a fejét egy polgári nyugtalanság, netán szégyen- és bűnösségi érzet?
Ezúttal nem külföldön nehéz helyzetbe hozott, vagy megalázott román állampolgárokról van szó. Azok, akiket beszélő eszközök szintjére alacsonyítottak, kitéve azok kénye-kedvének, akik a térségbeli hivatalosságok – mondjuk úgy – rövidlátását kihasználva kisajátították őket, a saját hazájukban, egy olyan államban élnek, melynek alkotmánya szavatolja számukra az állampolgári jogok, általában véve a szabadsághoz fűződő, sőt még az önkiteljesedésre törekvési joguk gyakorlását is. Mondjuk ki őszintén: attól kezdve, hogy valahol Argyasban – vagy bárhol máshol Romániában – vannak rabszolgasorsra alacsonyított polgárok, Romániának többé nincs oka modern és demokratikus államnak tartania magát.
A történelem órákon azt tanítják, hogy a világ más részein a rabszolgaságot már 1848-ban eltörölték. Egyetlen mozdulattal kitépték a történelemnek ezt a dicsőségnek és méltóságnak híján nem lévő lapját. A hatóságok bűnös cinkosságával, mondjanak bármit. Vajon mit csinál a rendőrség, a csendőrség, a titkosszolgálataink, a nyomozóügynökségek, azok a polgárok, akik arra is odafigyelnek, ami a saját portájukon túl történik? Milyen embertelen világba jutottunk?
Megvártam, míg elhalkulnak az ügy kapcsán kirobbant első morajok. Arra gondoltam, hogy talán nem értettem meg pontosan a történeteket. A dolgok lecsillapodtak, a bűnösöket megsétáltatják a bíróság előtt és valószínűleg kapnak valamilyen büntetést. Ezzel az eddig is nyugodt Románia teljesen megnyugodott. A kormányfő – tudomásom szerint – nem tartotta fontosnak érdeklődni a helyzet iránt, ellátogatni a térségbe, leváltani valaki mást is, ne csak az ügyeletes bűnbakot. A Victoria-palotából valószínűleg az ügy helyiérdekűnek és semmiségnek tűnik. Nem hiszem, hogy a legkevésbé is megingott volna az Argyas megyei kormánymegbízott alatti szék. Az ország effektív vezetője elégedettnek tűnik a területi és szakminisztérium képviselői munkájával. Ami az elnököt illeti, mit is mondjak?!
Mondjon ő is valamit, ha van mit… A klánok Romániájában élünk és visszasüllyedtünk a rabszolgaság Romániájába. 2016 nyarának kellős közepén, a XXI. században, hogy úgy mondjam. És köztünk még vannak egyesek, akik moderneknek, európaiaknak és – ez mindennek a teteje – az egységes és központosított állam megalapítóinak derék utódainak tartják magukat és bennünket is. Vajon milyen mélyre süllyedhetünk még.
Ovidiu Pecican
eurocom.wordpress.com

Időutazás irodalmi táborokba
Minden megszülető könyv sorsa, akárcsak az embereké – egyedi. Van, amelyik viszonylag könnyen lát napvilágot, más hosszú évek vajúdásának – kitartó, fáradtságos, dédelgetett munkájának – eredménye. Több mint 30 év távlatából, több mint 300 tanulói naplóból, visszaemlékezésből, egyéni alkotásból vett részletet és több mint 130 aláírt bejegyzést tartalmazó, 250 fekete-fehér fotóval illusztrált, öt dokumentummal alátámasztott, négy éve nyomdakész állapotban lévő, nemrég a T3 Kiadónál megjelentett könyvet mutattak be Sepsiszentgyörgyön Tulit Ilona gyűjtésében és szerkesztésében. Az Anyanyelvi táborok Háromszéken, 1986–1991 című kiadványt rendhagyó, családias, nosztalgikus könyvbemutatón ismertette szerda délután a Tein teaházban egy volt táborozó, Ungvári Barna András református lelkész, Tapodi Zsuzsa egyetemi docens és Tulit Ilona volt szaktanfelügyelő, a táborok szervezője. A végére a be nem avatottaknak is kiderült, hogy mi volt valójában a MIT, miért nevezhető előzmény nélküli, megismételhetetlen, egyedi vállalkozásnak.
A könyv előzményei közé tartozik, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége huszadik évfordulójára készült emlékezések adták az ötletet, és 2013 márciusában Márkó László virtuális tábori szervezésének köszönhetően létrejött a Facebook közösségi oldalon a Magyar Irodalmi Tábor csoport, s ezzel valóságos mozgalmat indított el, gyorsan csatlakoztak az egykori táborlakók és tanárok. Stílusosan többen az egykori tábori nyakbavalóval, mások régi fotókkal, Kónya Ádám saját kezűleg készített, plakátszerű rejtvényeivel érkeztek a könyvbemutatóra – a legtávolabbról Magyarországról, de innen, a „közelebbi” Csíkszeredából, Brassóból is eljöttek –, hogy felidézzék a fiatalkori, hét éven át megszervezett, téli és nyári magyar irodalmi táborok hangulatát. Jelen voltak az egykori vezérkar tagjai: Albert Ernő táborigazgató, Hochbauer Gyula iskolaigazgató, Fazakas Ágnes, Domokos Zsuzsa, Zsigmond Győző, Török Katalin, Erdély Judit tanárok. Megemlítették többek között Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra, Csurulya Edit, Orbán Gyöngyi, Ördög-Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Bíró Annamária, Bota Emese, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár nevét is.
Az egykori tábori himnusszal, a Szellő zúg távol... népdallal kezdődött és az Adjon Isten, jó éjszakát című dallal fejeződött be a könyvbemutató és táborlakó-találkozó. Közben Kónya Ádi bácsi unokájának, Kónya-Ütő Bencének köszönhetően a „nagy hiányzó” emléke is megelevenedett, egyik kedvenc énekét hangszalagról játszotta be az utód, sokan halkan dúdolva kísérték. Ungvári Barna András lelkész (egykori diák) moderálta a bemutatót, két rövid igével indította beszédét, hálát adva, hogy összegyűlhettek, hogy átélhették Isten kegyelméből azt a varázst, amit az irodalmi táborok jelentettek. Megköszönte Tóthné Szabó Éva szervezését, a fényátadóknak további kitartást kívánt.
Tapodi Zsuzsa egyetemi docens meghatódva, elfogódottan és humorosan mesélt személyes, pályakezdő élményeiről, kiemelve, hogy a lelki egészség megőrzésének fontos tényezője a jó történések előhívása az emlékezetből. Beszélt a korszakról, amelyben a könyv született. Ismertette a könyvet záró, Adalékok a korhoz című összegzést, amelyben dokumentumok alapján a korszak elnemzetietlenítő iskolapolitikája és Tulit Ilona tanfelügyelői, tanári ellenlépései fogalmazódnak meg. A Megcsúfolt alma mater című írásból kiderül, hogy megváltozott az iskola szerepe: „börtöniskolák” komorlottak szép számban; a díszszemlén és felvonuláson volt a lényeg; módszeresen folyt a magyar tannyelvű oktatás elsorvasztása; román ajkú tanárokkal töltötték fel a megyét fölös számban; román szakos tanárokat neveztek ki magyar katedrákra; nem kötelező, fakultatív tantárgyként tanulhatták anyanyelvüket a magyar diákok. A magyar táborok igazi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha ismerjük a történelmi kort, amelyben mindez a tiltott gyümölcs édességét is jelentette, és ami a mai fiataloknak talán fantasztikumnak tűnik, de mindennapi realitás volt a nyolcvanas évek végén. Mindannyian tudták, hogy valami olyat tesznek, ami a hatalomnak nincs ínyére, ez adott plusz motivációt mindenkinek. Megfontolt előrelátással a téli táborokat az egykori 1-es Ipari Líceumban (ma Puskás Tivadar), a nyári táborokat pedig a nehezen megközelíthető kommandói iskolában szervezték. Tulit Ilona (Cila néni) több műhelytitkot is megosztott a könyvről, a számadatokat felvonultatva elmondta: a hét év alatt megszervezett téli és nyári táborokban összesen másfél ezer diák és közel száz tanár vett részt.
Az egykori táborozók nevében többen is megköszönték mindenki Cila nénijének és pedagógus társainak azt a lelki tarsolyt, amelybe a gondoskodó, bátorító, megtartó szeretetmorzsákat helyezték, önzetlen, nagy tudású kollégák segítségével sok nemzedéket feltarisznyáltak a célt és hitet adó irodalmi táborok kincseivel.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horváth István: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszkadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben. Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé mArad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A faluromboló tovább élő műve
Radu Aldulescu új regénye: A népirtás krónikái Napkút Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Kirilla Teréz
Radu Aldulescu, a román prózairodalom neves kortárs írójának nevével már évekkel ezelőtt találkozott a magyar olvasó, a hazai román irodalomtanításban pedig a magyar iskolák tanulói is megismerték. A Jeruzsálem prófétái (Prorocii Ierusalemului) című nagylélegzetű regényét méltán fogadta nagy elismerés, akár a kritikusok, akár az olvasók körében, hiszen egy új korszak, a kelet-európai szocializmus béklyójából szabadult, egy forradalom, a román népélet nagy fordulatáról és az utána válságba került társadalomról szól.
Bukarest zűrzavaros napjai, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások, a vadkapitalizmus hirtelen jelenségei a két főszereplő életét is megpecsételik. Román emigránsok gyermekeket csempésznek Nyugatra, akik nem védekezhetnek az embertelen bántalmazásoktól, öreg, perverz pedofilok eltorzult bántásaitól.
Az író eddigi nagy sikerű művei után hogyan őrizhette meg frissességét, újdonságát? – kérdezi egyik kritikusa, amikor bemutatják új regényét, A népirtás krónikái (Cronicile genocidului) címűt, 2015-ben. Radu Aldulescu egyetlen műve sem vész homályba, minden regényét debütálása óta (1996) siker koronázza, ez derül ki az olvasók visszajelzéseiből, műveinek többszöri kiadásából.
A román kortárs irodalom derékhadának képviselőjeként ismert Radu Aldulescu 1954-ben született Bukarestben, első írása, a Sonata pentru acordeon, amely hamarosan elnyeri a Román Írószövetség díját, az Albatros Kiadónál jelent meg. Filmszcenáriumát, a Terminus PAradist, Lucian Pintilie rendezte, a Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíját kapta. Sorozatban közli műveit a legnagyobb román könyvkiadó, a Cartea Româneasca.
Mindezek után a magyar olvasóközönségnek is megéri elolvasni, megismerni, a tanuló fiataloknak a kortárs román irodalomból nemcsak kötelező olvasmányként, hanem modern nyelvi élményként is eredetiben érdemes olvasni. A népirtás krónikái "Egy olyan világot mutat be, amelyről az Úristen levette a kezét" – írja méltató kritikusa, Stefan Agapian. Ez a világ pedig mint a romlás, a mély szakadék szélén álló elszegényedettek társadalma, egészen konkrétan a Ceausescu falurombolása után egy újonnan létesített kisváros világa, siralmas tömbházai, egy olyan jövőképbe foglalt település, amely egy hatalmasnak ígérkező ipari kombinát dolgozói számára épült, és éppen annak a jövőképnek vált áldozatává, amely sok ezer munkás- és parasztembert megnyomorított.
A főhős neve Ördög Róbert (Robert Stan, talán Satan), története hosszú láncolata egy zavaros kort kibontakoztató társadalom válságának, még szociális kérdésekkel foglalkozók számára is nehéz átlátni. Előbb egy munkásparaszt életformában, később a posztkommunizmusban tengődő ember élete. Robert Stan foglalkozását tekintve a Ceausescu-korszakban sírásó, rendezetlen helyzetű családból kerül a fővárosba valahonnan Pitesti környékéről. Életét felborítja a forradalom, lakás nélkül mArad, végül egy féktelen erkölcsű asszony, Andreea élettársául fogadja be a környék minden rendezetlenségét, átalakulását megélő tömbházlakás garzonjába. Andreea menthetetlen munkakerülő, kisfiával, Andreikával úgy érzi, hogy védelemre szorul, és Ördögben találja meg Apuskáját, aki minden hisztériás kitörését, féltékenységét, egyre kiújuló depressziós hangulatát eltűri, kibírja. Általuk az újonnan formálódó, egyrészt rohamosan gazdagodó, másrészt a mélyszegénységbe, erkölcstelen fertőbe süllyedő társadalom olyan embereit is megismerjük, akik mélyről jöttek, feljutottak a korrupt értelmiségi világ szintjére, és hol a valahai szekus életformából üzletemberré előlépett barát, hol a pénzéhes média szolgálatába szegődött költő életszemléletének, önmaguk ámításának vagyunk tanúi. Laurean és Brândusa élete, sorsa valójában összefonódik az érdekes cselekmény sodrában Ördög és Andreea sorsával, akiknek családja egy álszent, újgazdag réteg kialakulását mutatja. Ezeknek a lényeknek az élete hosszú monológokban, egymást szüntelenül vádoló párbeszédekben jelenik meg, megakasztja a cselekményt, mintegy narrációként meglepi az olvasót.
Nem hiányzik a román irodalom nagyjaitól örökölt misztikus jelenségek előhívása sem, a gondolkodásmód felvillantása, az a szemlélet, hogy végül még az ilyen Ördög Róbertek is túlélnek minden gonoszságot.
Történelmi pillanatképnek is tekinthetjük Radu Aldulescu regényét. A Nagyvilág című irodalmi folyóiratnak az író a magyar olvasónak szánt mondanivalójáról, könyveiről, tapasztalatairól adott interjút: "Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultrahatékony eszközökkel való manipulálása. Mindezek voltaképpen antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük". Ehhez az írói meglátáshoz még hozzátehetjük napjaink történéseit, ahogy az ember felebarátját terrorcselekményekkel pusztítja, minduntalan gyűlöletet ébreszt a másként élők, gondolkodók iránt. Az író valós cselekményekből kiindulva láttat és következtet, történelmi pillanatképeket alkot, az olvasó pedig megérzi szavaiból, hogy nincs más választása, mint jót cselekedni, szembefordulni minden gonosszal.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Cseke Gábor hétköznapi glóriája
A Kafé Főnix irodalmi és fotóművészeti portálon 75. születésnapja alkalmából igen sokan felköszöntötték Cseke Gábort. Bölöni Domokos, valamint az ünnepelt írásait olvashatják.
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a Csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Mikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében.
Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel.
Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.
Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges "modell" Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
*
Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?
Valami mindig megmArad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét.
Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink.
Úgy képzelem az életet, mint egy többékevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy, ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik.
1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon.
Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve, maguk is elkövettek.
(Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat –http://mek.oszk.hu/11800/11887/)
Cseke Gábor
Népújság (Marosvásárhely)

Veszélyben a jövő évi adócsökkentések
Bizonytalanná vált, hogy folytatható-e jövő évben az adócsökkentés, amit a Ponta-kormány kezdett el 2014-ben, majd 2015-ben folytatott hangsúlyozottan. Mint ismert, a jövő évi adócsökkentésekről már döntés született, ezek szerepelnek az adótörvénykönyvben, de Dacian Cioloş tárgyalni akar a pártokkal, mert, mint fogalmazott, nagy nyomás nehezedik az államháztartásra.
A kormányfő erről tegnap nyilatkozott. Kijelentette, hogy a január 1-től betervezett adócsökkentések miatt fennáll annak a veszélye, hogy az államháztartási hiány meghaladja az Európai Unió által maximális felső határként elfogadott és engedélyezett GDP-arányos 3 százalékot. A miniszterelnök szerint azért kell tárgyalnia a pártokkal, mert nem az a lényeg, hogy mit vállal a mostani, korlátozott mandátummal rendelkező szakértői kormány, hanem hogy mit vállal hosszú távra az ország vezetősége.
Szabadság (Kolozsvár)

Meditáció és vastaps
Boldizsár Katalin koncertje a Farkas utcai templomban
evallom, nem kis kíváncsisággal ültem be augusztus 3-án, szerdán a Farkas utcai református templomban megtartott orgonahangversenyre, amelynek szólistája Boldizsár Katalin volt. Ennek oka főleg annak tudható be, hogy meg akartam győződni arról, miképpen teljesít egy egykor szép reményű, még ma is nagyon fiatal előadó, aki pár évvel ezelőtt pályát módosított.
Boldizsár Katalin – akit legutoljára 2012-ben volt alkalmam meghallgatni szintén egy nyári templomi hangversenysorozat keretében – nem okozott csalódást.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)