Cellát rendeznek be a vár alagsorában
Ellenállás és megtorlás Bihar megyében a címe annak annak az állandó jellegű kiállításnak, mely a kommunizmus elítéltjeinek kíván emléket állítani. Kedden ünnepélyes megnyitó volt.
Dumitru Sim, a polgármesteri hivatalnak a várt adminisztráló hivatalának vezetője elmondta: a jelenlegi kiállítás egy első lépés a Vármúzeum megalakításában, a félig rehabilitált alagsori helyiségeknek az eredeti projekt szerint lerakatnak kellene helyet adniuk, de mivel ezek hosszú időn keresztül börtöncellákként, átmeneti lágerként voltak használva, nem is lehetett volna jobb helyet találni a kommunizmus áldozatait bemutató tárlatnak.
Vigyük a hírét
Huszár István alpolgármester arról szólt: egy parlamenti felszólalást hallgatott, melyben arról volt szó, hogy nem engedhető meg a forradalom dossziéjának a lezárása és hogy nincs egy múzeum, mely emléket állítana a kommunizmus áldozatainak. Ennek alapján úgy tűnik, a felavatás híre nem jutott el oda, ahová kellett volna, pedig fontos lenne, hogy elvigyük a hírét, hiszen nagy jelentősége van annak, hogy Nagyvárad teret biztosított ennek a kiállításnak, s köszönet illeti azokat, akik ilyen irányú erőfeszítéseket tettek. Lucian Silaghi, a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság vezetője kihangsúlyozta: a vár felújításáról mintát lehetne venni, nagy hozzáértéssel végezték el, s fontos, hogy a volt politikai foglyok egyesületének is itt lesz a székhelye, ez további tárlatok megszervezésének kedvez, hogy ne vesszen el azoknak az időknek az emléke. Nem tudni, véletlen-e vagy sem, hogy a volt politikai elítéltek napja pont az a nap, amikor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Mindez egyúttal a reményre is utal, hiszen mostantól a fény lassan átveszi a hatalmat a sötétség fölött, közeledik a tavasz.
Cellák
Alin Mureşan, a Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCMER) igazgatója elmondta: boldog, hogy mindez pont szülővárosában, Nagyváradon vette kezdetét és hogy van helyi kezdeményező készség – a fővárosból nagyon nehéz lehet koordinálni egy helyi létesítményt. Ez csak egy első lépés, sok még a tennivaló, a belső berendezések terén is. Mint megjegyezte, az államnak kellene főszerepet vállalnia az ilyen jellegű múzeumok létesítésében. Cristina Puşcaş történész, újságíró, aki az IICCMER-rel közösen szervezte a kiállítást, arról szólt: ezt a tárlatot elismerésként szánták a volt politikai foglyok tiszteletére, hogy amíg a Jóisten életben tartja őket, örülhessenek neki. A helyszínt Dumitru Sim segítségével kapták meg, s a tárlat anyaga nagyon jól illik ebbe a környezetbe, mely sokak szerint meglepően hasonlít a Jilava-i börtönhöz. A tíz cella egyike az általános történelmi kontextust mutatja be, egy másik a politikai megtorlások Bihar megyei történelmi hátterét, a harmadik a várnak a szerepét mutatja be a megtorlások időszakában, a negyedik a Securitate intézményének van dedikálva, az ötödik a Nagyváradi Börtönnek, a többi pedig volt politikai foglyok arcképeiből áll. Az ünnepélyes megnyitón megjelentek között egyébként volt politikai foglyok is voltak, akik saját arcképüket is megtekinthették. A szervezők tervei közé tartozik, hogy az egyik cellát úgy rendezzék be, mint azok egyikét, ahová egykor a politikai foglyokat helyezték.
Két tárlat
A felszólalásokat követően a jelenlévők megtekintették a tíz kis alagsori helyiségben berendezett kiállítást. A már említett tárlat mellett egy hasonló témájú kiállítás is helyet kapott itt, ez utóbbinak a címe A szenvedés emléke, s a Jelenkori Történelem Kutatóközpontja a Hanns Seidel alapítvánnyal közösen hozta létre. A vár alagsorában lévő két tárlat az ünnepek után lesz ismét látogatható, a nyitva tartással kapcsolatos részletek még nincsenek megállapítva.
Neumann Andrea
erdon.ro

Az idei évről és a 2016-os kihívásokról kérdeztük Kelemen Hunort
A 2018-as év, az egyesülés centenáriuma közeledtével az RMDSZ elnöke egyre fontosabbnak tartja a többség-kisebbség paktum létrejöttét. Kelemen Hunor szerint a következő időszakban folyamatosan emlékeztetni kell a román társadalmat arra, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. A politikust a 2015-ös évről és 2016 kihívásairól kérdeztük.
A menekültválság és a terrorizmus elleni küzdelem meghatározta a 2015-ös nemzetközi évet. Menekültügyben az EU nagyon nehezen mozdult, első lépésként bevezették a kötelező befogadási kvótákat. Helyesen járt-e el Románia, amikor szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott?
Helyesen. A RMDSZ-es EP-képviselők is nemmel szavaztak az Európai Parlamentben az Európai Bizottság kvótatervére. Sok-sok indok szól Románia álláspontja mellett, és ez nem jelenti a rászorulókkal szembeni szolidaritás hiányát. Az Európai Unió ugyanis képtelen a külső határait megvédeni. A menekültek normális ellenőrzési mechanizmus nélkül lépnek be az EU-ba, átjönnek több olyan országon, ahol az életük már nincs veszélyeztetve. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy pontosan hányan érkeznek, mert addig, amíg a külső határok védelme nincsen biztosítva, számuk folyamatosan nő. Ugyanakkor ezeknek a bevándorlóknak a nagy többsége nem is akar Romániába jönni. Ilyen körülmények között értelmetlen kötelező kvótáról beszélni. Van a kérdésnek több jogi vetülete is. Semmilyen európai uniós alapszerződésben nincs benne, hogy a kötelező kvótát el kell fogadni, másrészt a román alkotmány is tiltja különböző közösségek kényszerített betelepítését az országba. Ugyanakkor nem tudja senki garantálni, hogy ha Romániába küldenek mondjuk 4000 menekültet, regisztrálják őket és érvényes papírokkal rendelkeznek, ezek az emberek a következő nap nem utaznak el, nem mennek el Nyugat- vagy Észak-Európába. Hiszen Romániában nem lehet táborokba zárni őket. A kötelező kvóta bevezetése tehát politikailag, jogilag, szervezésileg, logisztikailag is problémás. Ám ismétlem: ez egy percig sem jelenti azt, hogy a szolidaritást fölülírnánk, és akinek az élete veszélyben van, nem kellene hogy megkapjon minden segítséget.
Romániának végül el kellett fogadnia a kötelező kvótákat, és a kormány új menekültállomások létesítését jelentette be. Az egyik ilyen központot Tasnádon nyitnák meg, ami ellen az RMDSZ elsőként tiltakozott. Miért?
Egyrészt a kötelező kvóta érvényesítése még nem biztosított, mert az Európai Bíróságon megtámadta legalább két tagállam, és ha sikerrel járnak, esik a brüsszeli terv. Másrészt pedig egyelőre van egy kötelező érvényű döntés, amire még akkor is fel kell készülnie az országnak, ha ezt Románia nem támogatta. Azt se feledjük, hogy tavasszal a menekülthullám újabb lendületet kaphat, és nem biztos, hogy az útvonala elkerüli Romániát, az embercsempészek erre terelhetik őket. Tehát fel kell minderre készülni, például menekültközpontok kialakításával. Ezt meg tudjuk érteni. Azt viszont kifogásoljuk, hogy a helyi hatóságok megkérdezése nélkül fognak bele ilyen típusú előkészületekbe. Ez ugyan az állam feladata, ám az önkormányzatiság elve mégiscsak megkövetelné, hogy a helyi önkormányzattal, a helyi közösséggel konzultáljanak, egyeztessenek, kikérjék a véleményét, s azután hozzanak döntést egy menekültközpont helyszínéről. Ez az elv nem csak a Tasnádra érvényes.
Más településekre is terveznek menekültközpontokat, és ez nem váltott ki ekkora tiltakozást, mint a magyarok lakta Tasnádon. Nem áll így fenn az a lehetőség, hogy az RMDSZ-t sokan markánsan menekültellenes politikai szervezetnek tekintsék?
Nem. Szerintem téved, aki azt gondolja, hogy hosszú távon a közösség akaratával szemben lehet olyan döntéseket meghozni, mint például menekültek befogadása. Meg kell nézni, hogy mi van ma Európában, meg kell nézni azt, hogy az európai emberek többsége mit gondol erről, és szerintem figyelembe is kell venni. Nem az az alapvető kérdés, hogy Románia tud-e valamit kezdeni 4700 emberrel. Nehogy úgy tegyünk, mintha csak 4700 emberről lenne szó, mert lehet, hogy ma 4700-ról beszélünk, de ennek a többszöröse is lehet. Nem szabad ezt a jelenséget statisztikai adatokká leegyszerűsíteni, meg kell nézni a kulturális hatását, az érzelmi fogadókészséget. Az RMDSZ a menekültkérdésben az első pillanattól árnyaltan fogalmazott. Olyan álláspontot nem lehet megfogalmazni, amivel mindenki egyetért.
Tény, hogy – különösen a párizsi merényletek óta – Schengen megroggyanni látszik, épülnek a kerítések Európában. Az EU alapvető értékei kérdőjeleződtek meg. Milyennek látja az Európai Unió jövőjét 2016-ban?
Az Európai Unió nincs semmivel sem rosszabb állapotban, mint két-három évvel ezelőtt. Csupán most szembesült egy olyan kihívással, válsággal, amelynek nyomán kiderült, hogy nincs felkészülve bizonyos kérdéseknek a megoldására, nincsenek meg azok a döntéshozatali mechanizmusok, amelyekkel ilyen válsághelyzetben gyorsan, hatékonyan lehet lépni. Ilyen körülmények között szerintem nem kevesebb EU-ra van szükség, hanem több EU-ra van szükség. Nem arra gondolok, hogy nagy léptekkel haladjunk az Európai Egyesült Államok felé (bár nagyon hosszú távon ilyen konstrukció felé kell haladni), de több Európára van szükség minden tekintetben. Abban a tekintetben is, hogy a különböző kompetenciákat újragondoljuk. Tetszik vagy nem, az élet felülírhatja egy adott pillanatban azt, ami azelőtt egy évtizeddel vagy öt évvel volt, és így a szerződéseknek a kiegészítése, újragondolása is be fog következni, másképpen nem fog tudni az EU sikeres lenni. Körülöttünk tulajdonképpen szinte mindenki abban érdekelt, hogy az EU ne legyen sikeres, hogy megroppanjon, de azt hiszem, hogy nincsen egyetlen olyan ember sem, aki azt gondolja, hogy az Európát érő kihívásokra a tagállamok külön-külön sikeres választ tudnak adni. Meg kell tehát nézni, melyek azok a kompetenciák, amelyeket uniós hatáskörbe kell utalni. A külső határok védelmét, a biztonságpolitikát, a külpolitikát, a védelmi politikát mindenféleképpen ilyen kérdéseknek tekintem. Ez azt is jelenti, hogy a szuverenitásból fel kell adni. Ha nem tudja Görögország vagy Olaszország a külső határait megvédeni, akkor ez EU-s hatáskör kell hogy legyen, mert másképpen maga az Európai Unió fog összeomlani. Másrészt pedig bizonyos kérdéseket vissza kell utalni tagállami hatáskörökbe. Nem kell az EU-nak azzal foglalkoznia szerintem, hogy az akácfákat hol kell élve hagyni, vagy az uborkának mekkorának kellene lennie, nem kell olyan kérdésekkel foglalkoznia, ami az EU-s polgárok életszínvonalát, biztonságérzetét nem fogja javítani. Van egy alapvető kérdés ma, és erre kell választ adni az EU-nak: a biztonság versus szabadság kérdésére. Amíg az emberek élete nincs biztonságban, addig nem tudnak szabadok lenni. Semmiféle szabadságjogból, még az utazás, mozgás szabadságából sem szabad visszanyesni, de a biztonságot kell tudni szavatolni. A párizsi merényletek óta az EU sem lehet olyan, mint 2015 októbere előtt volt, mint ahogyan az Amerikai Egyesült Államok sem olyan 2001. szeptember 11-e óta, mint előtte volt.
Idén több olyan lépés történt, ami nagy mértékben meghatározza a 2016-os gazdasági évet: elfogadták az új adótörvénykönyvet, jelentős béremelések voltak a közszférában, és kidolgoztak egy olyan költségvetést, amely a 3 százalékhoz nagyon közeli deficittel számol. Az RMDSZ mindezeket megszavazta. Ezek szerint nem tartanak attól, hogy jövőre elszabadul a gyeplő és kisiklik a gazdaság?
Úgy vélem, hogy amilyen állapotban most van Románia gazdasága, illetve az európai és a világgazdaság, ha nem történik egy olyasvalami, ami nem Romániától és nem a költségvetéstől függ, akkor ezek az intézkedések és ez a költségvetés 2016-ban, 2017-ben nem rejt magában vállalhatatlan kockázatokat. Kockázat persze mindig volt, mindig lesz, főleg egy olyan világban, ahol a nemzetgazdaságok szinte minden paramétere nagy mértékben összefügg a szomszéd nemzetgazdaságok, a kontinens és a világgazdaság változásaival. Emlékeztetnék arra, hogy a gazdasági válság idején azt mondta az RMDSZ: mihelyt lehetőség lesz, akkor visszaadjuk a társadalomnak mindazt, amit a megszorító intézkedésekkel elvettünk. Tehát megnöveljük a levágott béreket, csökkentjük a megemelt áfát. A megszorító intézkedésekre annak idején szükség volt, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amibe Görögország sodródott. Amikor ezeket meghoztuk, vállalnunk kellett annak a kockázatát, hogy a választóink egy részét elveszítjük. Most úgy érezzük, hogy az akkori ígéretünket minden kockázat nélkül be tudjuk váltani. Az infláció alacsony, az állam küladóssága kicsi, a gazdasági növekedés az európai átlagnál nagyobb. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a mértéket, és a következő egy évben ne legyenek olyan populista intézkedések, amelyek a kiadásokat megnövelik. Azt gondolom, hogy a mostani technokrata kormány sok mindenre alkalmas, többek között arra is, hogy mivel nem készül választásokra, ne engedjen a populizmusnak, ne engedje három százalék fölé a deficitet, illetve ne engedje a fogyasztást túlpörögni. Ha ezeket a paraméterek tudja tartani, akkor én azt hiszem, hogy nem lesz baj. Sőt szerintem 2017-re az adótörvénykönyv számos intézkedése éreztetni fogja a stimuláló hatását a munkahelyteremtésben, beruházásokban, kis- és középvállalkozásoknak a megsegítésében.
Pedig a független szakértőkből álló Költségvetési Tanács a földbe döngölte a büdzsé tervezetét. A testület éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy már a jövő évtől kezdődően a meghaladhatja a deficit a 3 százalékot, és 2017-ben még rosszabb lesz a helyzet. Egyáltalán mi szükség a Költségvetési Tanácsra, ha senki nem figyel rájuk?
Az EU valamennyi tagállamában léteznek a Költségvetési Tanácshoz hasonló intézmények. A testületben azok a pénzügyi, makrogazdasági szakemberek ülnek, akik mindent mindig borúlátóan állítanak be. Figyelmeztetéseiket meg kell hallgatni, észrevételeiket meg kell hallgatni, de áltatában nem következik be az, amit ők mondanak. Az elmúlt években sem Románia, sem Magyarország esetében nem vált be, amit a költségvetési tanács előrejelzett, de az elővigyázatosság, az óvatosság a költségvetés tervezésekor, a pénzügypolitikák alakításakor mindig egy alapszempont. A kérdés, hogy ki mennyire óvatos. A költségvetési tanácsnak nincs politikai felelőssége, a politikusak sokkal több kockázatot vállalnak, mint tenné azt egy bankár, aki a pezsgőhöz és a kaviárhoz van hozzászokva, nem a sáros utcához.
A belpolitikai évet Klaus Johannis államfő mandátuma, illetve a Ponta-kormány bukása határozta meg. Milyennek látja az új elnök első évét?
Traian Băsescu mandátumához képest hihetetlen pozitív változás történt a Johannis-mandátum első évében. Nincs a folyamatos cirkusz, nincs a folyamatos hol ezt, hol azt piszkáló, lejárató, nyilvános elnöki jelenlét, ami jó. Ha azt nézzük, hogy milyen elvárásokat fogalmazott meg az a nagy választóközösség, amelyik Johannist tisztségbe jutatta, akkor nem hiszem, hogy mindenben beigazolódott az elvárása, de egy elnöki mandátumot nem egy év perspektívájából kell megítélni. Klaus Johannisszal 2014 júniusában volt egyszer egy hosszabb beszélgetésem, amikor ő még csak elnökjelölt volt. Visszaigazoltnak látom, amiket akkor nekem mondott mindarról, amit ő gondol a 2015-os évről – beleértve azt is, hogy megnyerte a választásokat. Klaus Johannisnak van egy elképzelése arról, hogy milyen irányban akarja az országot vinni, még akkor is, hogyha ezt nem világosan, nem egyértelműen és nem olyan gyakorisággal mondja el, mint a politikusok nagy része. A kommunikációban, azt gondolom, hogy sokkal jobb lehetne, de ez minden politikusra igaz. Mérleget egy év után nem akarok készíteni, de ha szabad ilyet mondani, akkor sokkal több, mint az elődje, és valamennyivel kevesebb, mint a hozzá fűződő elvárások.
Az egyik első találkozón azt javasolta az államfőnek, hogy kezdeményezzen egy többség-kisebbség paktumot. Ez jelentős előrelépést jelentett volna a romániai kisebbségvédelemben. Akkor Klaus Johannis úgy reagált, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget. Eltelt egy év, de nem történt elmozdulás ebben az ügyben. Ezek szerint beigazolódott az RMDSZ-nek az a korábban már többször hangoztatott álláspontja, miszerint Klaus Johannisnak – származása ellenére – nem szívügye a kisebbségvédelem?
Amit Klaus Johannisszal kapcsolatosan 2014-ben mondtunk, azt a mandátuma első éve igazolta, de nem ez a lényeg. Továbbra is fenntartom, hogy szükség van a többség-kisebbség paktumra, és továbbra is fenntartom, hogy jó lenne, ha az államelnök részéről érkezne a kezdeményezés. De azt is látom, hogy egy választási esztendőben ennek a paktumnak az aláírása, tető alá hozása sokkal bonyolultabb, mint egy nyugodtabb időszakban. Tehát 2016-ban érveket kell újra felhozni, fenn kell tartani a szükségességét, kell keresni hozzá a partnereket, de úgy látom, hogy reálisan csak a 2016-os választások után lenne tető alá hozható ez az egyezség. A paktumot egyre inkább fontosnak tartom, ahogyan közeledik a 2018-as év, amikor a román társadalom a nagy egyesülés centenáriumát készül megünnepelni. Nekünk ezt a 2018-as esztendőt nem szabad szem előtt téveszteni. A román társadalmat emlékeztetnünk kell folyamatosan, határozottan, de elegánsan, európai módon, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. Van még idő 2018-ig, a 100 éves évfordulóig a többség-kisebbség viszony javítására, az ígéretek jelentős részének beváltására. A román államnak meg kell szereznie a kisebbségeknek a bizalmát, meg kell győznie a romániai kisebbségeket, hogy nem akarja őket beolvasztani, felszámolni. Mivel az egyesülést ünneplik, ilyenkor a nemzeti érzelmek is fellángolhatnak, erősebbek lehetnek, nagyon nagy körültekintésre, ugyanakkor határozottságra lesz szükségünk. Tehát bonyolult időszak előtt állunk, és nekünk az a kötelességünk, hogy a román társadalmat, a politikai döntéshozókat, az államelnök kezdve, próbáljuk meggyőzni arról, hogy ez a többség-kisebbség paktum Románia érdekeit szolgálná. Meggyőzni arról, hogy az 1918-as ígéretek betartása, a román állam nyitása a kisebbségek felé nem egy extravagáns elvárás, hanem európai, demokratikus igény, amitől nincs miért irritáltnak lennie a román társadalomnak
Mennyire nehezíti meg ennek a paktumnak a létrejöttét a kézdivásárhelyi „terrorista” ügye?
Ez a kézdivásárhelyi ügy nagyon nagy károkat okozott, ma még talán ezt fel sem tudjuk mérni, mekkorát. Ezért amikor az államelnökkel, majd a kormányfővel találkoztam, ennek az egész történetnek a komplexitását próbáltam hangsúlyozni, felhívni a figyelmet arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha ezt egyéni, elszigetelt esetén kezelik. Ha vicceltek a kézdivásárhelyi vármegyések, az is baj, ha komolyan gondolták, az is, az egyéni cselekedeteinek a felelősségét mindenkinek vállalnia kell. Nem szabad egy közösséget megbélyegezni egyéni esetből kiindulva, mert annak a következményei hosszú távúak, és nem szabad egy ilyen esetet felhasználni arra, hogy a jogos törekvéseket veszélyesnek, kockázatosnak állítsanak be. Nekünk az a szükséges és nagyon fontos hozzáállásunk, hogy semmilyen szélsőségnek, erőszakos kezdeményezésnek ne legyünk és ne lehessünk a támogatói. A románoknak meg az, hogy ne túlozzanak el egyéni eseteket, és ne állítsanak be bűnösnek egy közösséget, mint ahogyan megtették egyik-másik hírcsatornán közvéleményt formáló emberek. A közös bölcsességünkön múlik, hogy hogyan tudunk ezen a helyzeten túllenni.
Az új elnök mandátuma alatt változatlanul nagyon tevékeny volt a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Mire számít ezen a téren 2016-ben?
Nem foglalkozunk a DNA tevékenységével. Akkor nyilatkozunk róluk, amikor úgy gondoljuk, hogy nyilatkozni kell, mert túlkapást észlelünk, vagy úgy gondoljuk, hogy korrupció ürügye alatt más valami történik. Ilyenkor ezt jelezzük, mint ahogyan megtettük a Ráduly Róbert és mások esetében is. Ha mindenki a törvény szelleme és betűje szerint végezné a dolgát, akkor az égvilágon semmi baj nem lenne.
RMDSZ-es önkormányzati politikusok ellen is elkezdődtek bűnvádi perek. A kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján is említett új típusú politizálás jelenti-e azt, hogy bűnvádi per alatt lévő politikusokat (például Kiss Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert) nem jelölik a helyhatósági választásokon?
Nem szabad fehérnek és feketének látni a világot, mert a világ árnyaltabb. Ha olyan társadalomban élnénk, amelynek 200 éves demokratikus működési múltja van, és a társadalom mentalitása is más, egészen más konklúzióra jutnék ebben a kérdésben, mint egy olyan társadalomban, mint a román társadalom. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy egy politikai szervezet káderpolitikáját a szervezettel és az általa képviselt közösséggel közvetlen kapcsolatban nem lévő entitások határozzák meg. Korrupción én azt értem, hogy valaki a közpénzekhez hozzányúlt és a közösségnek kárt okozott, sikkasztott, lopott, és nem azt, hogy rosszul számolt 275 lejt a szolgálati autó benzinpénzéből. Tehát esetről esetre kell megítélni ezeket az ügyeket. Mi azt mondtuk, hogy nem indítunk olyan embereket a választásokon, akik ellen bizonyítottan korrupciós vádak merültek fel, ítélet születetett ellenük. De én például nagyon szeretném, ha Csíkszereda volt polgármestere indulhatna és indulni akarna a választásokon. Nem vagyok meggyőződve, hogy Ráduly Róbert indulni akar, de én nagyon szeretném, mert jó polgármester volt, nem lopott el a közösségtől semmit.
Változott a parlamenti választási törvény. A módosított jogszabály is lehetővé teszi, hogy az RMDSZ akkor is bejusson a parlamentbe, ha nem éri el az öt százalékot. Ez nem jelent majd hátrányt a jelöltek motiváltsága, a mozgósítás szempontjából?
2012-ben is ugyanebben a helyzetben voltunk, mert akkor is volt alternatív küszöb, ilyen szempontból nem változott lényegében semmi. Másabbak azonban most a kihívások, felnőtt egy másik nemzedék, amely másképpen látja a közéletet, a politikát, mint a szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke. Nincs emlékük, közvetlen élményük a diktatúráról, a mai körülmények jelentik számukra a normalitást, és ehhez képest fogalmazzák meg az elvárásaikat. Ennek a nemzedéknek a megszólítása teljesen más kihívás, teljesen más válaszokat vagy nagyon nagy mértékben más válaszokat is igényel, mint mondjuk 15, 20 vagy 25 évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy nekem most nehezebb a dolgom, de biztos, hogy más a dolgom, nem úgy nehéz, mint volt ezelőtt 20 évvel azoknak, akik akkor voltak a politika első vonalában. Azt szeretném, ha 2016-ban az öt százalékos küszöböt teljesítve legyünk a parlamentben, ne a biztonsági háló fogjon ki bennünket. Bízom abban, hogy képesek leszünk ezt megtenni.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Ünnepi vita a tiszteletről
Mindössze néhány bántó apróságot tett szóvá a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap reggeli, rendkívüli ülésén Cserey Zoltán helytörténész, de egyik kérdésével olyan vihart idézett elő, amelynek majd minden szemete rázúdult.
A Constantin Brâncuşi-líceum bejáratánál ugyanis a nemrég felszerelt kétnyelvű tábla mellett újra megjelent a régi román felirat is, amivel véleménye szerint azt próbálja jelezni az iskola vezetősége, hogy nekik sem az önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem dirigál, birtokon belül érzik magukat, és önállóan járnak el. Cserey úgy gondolja, hogy meg kellene kérdezni az igazgatónőt: mi célt szolgál ez az állandó erőfitogtatás és feszültségkeltés, kinek jó ez? Említette még, hogy a kívülről már felújított Gyárfás Jenő Képtárról egy helyen lehullott a vakolat, hogy az adventi gyertyagyújtási ünnepségen talán jó lenne magyar nyelvet ismerő román bemondót hallani, és kifejezte aggodalmát az egykori vágóhíd rohamosan romló állapota miatt. Elsőként Antal Árpád polgármester válaszolt: nem újdonság, hogy vannak, akik egész egyszerűen nem akarják betartani a törvényeket, noha ezek nem opcionálisak egyetlen oktatási intézmény számára sem. Természetes az lenne, ha a folyosókon is minden felirat kétnyelvű lenne, bármennyire idegesíti ez Rodica Pârvant, mert törvény van rá. Az még elfogadható, hogy egy román tannyelvű iskolában románul folyjon az ügyintézés, noha járnak oda magyar gyermekek is, de az előtte sétálók 80 százaléka magyar, és velük az intézmény köteles magyarul is tudatni, hogy mit látnak. Elsősorban mégis a tiszteletről, illetve annak hiányáról van szó – vélekedett. Nem lehet békés együttélésről beszélni azokkal, akik allergiásak a magyar nyelvre Székelyföldön, noha az Európai Unióban, Strasbourgban és Brüsszelben is hivatalos nyelv, Románia pedig aláírta és ratifikálta a kisebbségi és regionális nyelvekre vonatkozó chartát, tehát kötelező lenne betartania – érvelt, és hozzátette: nem érti, miért jobb román az, aki nem tiszteli a magyarokat, és nevetségesnek tartja, hogy itt beszélnek erről, hiszen elsősorban a prefektus feladata a törvények és az európai charta előírásainak betartatása, neki kellene felügyelnie, hogy ne csupán az iskolákban, hanem minden állami intézményben, a rendőrségen is érvényesüljön a kétnyelvűség. Tudjuk, hogy nem teszi, csak a román nyelvű feliratokat kéri számon, a kulcsszó ez esetben is a tisztelet – fejtette ki. Elmondta még, hogy a képtár a megyei tanács tulajdonában van, tudatták velük a vakolathibát, de ennél zavaróbb látvány, hogy a megyeháza és a prefektúra előtt nem tudták befejezni a munkálatokat, mert a prefektus a zöldövezet kiterjesztését is megtámadta. A régi vágóhíd magántulajdon, de 500 százalékos ingatlanadót vetnek ki rá, és a gazdája meggondolhatja, hogy a pénzt inkább a felújításra fordítsa; a legjobb az lenne, ha eladná a városnak az egészet, az gondot viselne rá.
Ezek után kért szót Rodica Pârvan, és ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: közölte, hogy csak kellemes ünnepeket akart kívánni, de „önöknek se apjuk, se anyjuk, se istenük, se ünnepük” nincs, ezért „úgy válaszolok, ahogy megérdemlik”. És olyan sértő kifejezéseket vágott Cserey Zoltánhoz, amelyek között a legenyhébb az volt, hogy a köztiszteletben álló, Pro Urbe-díjas nyugalmazott muzeológust csak a rosszindulat és a sovinizmus mozgatja. Közölte, hogy törvénytelennek tartja a magyar feliratot a Brâncuşi-iskolán, amely nem a város tulajdona, és megkérdezte, hogy vajon az ő lakásán nem akar-e magyar nyelvű táblákat elhelyezni valaki? Kiosztott egy vágást Miklós Zoltánnak is, majd szóvá tette, hogy a román fiatalok egy csoportja az egyik templomban magyar és székely zászló alatt volt kénytelen énekelni, amit ő a Facebook-oldalán közzé is fog tenni... Úgy tűnik, a tisztelet akkor is hiányzik Pârvan asszonyból, amikor idősebb emberekkel beszél, akik már letettek valamit az asztalra – reagált szomorúan a polgármester, és felhívta a figyelmet arra, hogy ő maga civilizáltan viselkedik, bármennyire is haragszik rá. Talán barátságosabb lenne a hangulat, ha a kolléganő nem a hányingerét hangoztatná, de hát mindenkit a saját magatartása minősít. Ami a zászlókat illeti, a templomok egyházi magántulajdonnak számítanak, ezért bármilyen zászlót kitűzhetnek; Rodica Pârvan lakásába nem kíván bemenni, de azt nagyon várja, hogy a törvény az egész országban érvényes legyen, és sok más város után Sepsiszentgyörgynek is legyen saját zászlója, amely minden közintézményen, még a Brâncuşi-iskolán is lobogni fog. Majd, ha viszontlátjuk magunkat benne – kiáltott közbe a szociáldemokrata képviselőnő, de Antal Árpád zavartalanul folytatta: ünnepi pillanat lesz, és remélem, hogy hamarosan sor kerül rá, a városzászló elfogadásáról jövő heti ülésén szavaz a tanács.
Az ülés végén Incze Sándor nyugalmazott református lelkész a polgármester érdemeit méltatta, megköszönte odaadó munkáját, és a közelgő karácsonyra való tekintettel békességre és jóakaratra szólított fel. Kijelentette: a nagyvilágban kicsik vagyunk, románok és magyarok, ezért ne gyűlöljük, hanem tiszteljük és becsüljük egymást.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Módi Kinga vallástanár M. Nagy Ottó-díjas
2015 decemberében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése az ágyai Módi Kinga vallástanárnőnek ítélte a 2011-ben alapított, vallástanároknak járó M. Nagy Ottó-díjat, amit áldozatos nevelői munkája elismeréseként és kiemelkedő egyházi szolgálatának jutalmáért kapott.
Amint a laudációjából is kiderül, Módi Kinga elemi tanulmányait szülőfalujában, a Barcaújfalusi Általános Iskolában végezte. Innen indult útnak a nagyvárosok felé továbbtanulni: előbb Brassóba, az Áprily Lajos Elméleti Líceumba, majd Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Didaktikai Fakultás Vallástanár és Szociális asszisztens szakára. 2003-tó1 az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola vallástanára, a helybeli református egyházközség lelkes tiszteletes asszonya. Hivatásának tekinti a gyermekek hitbeli nevelését mind az iskola falain belül, mind azokon kívül. Számos ifjúsági- és gyermekprogram szervezője és lebonyolítója.
2013 augusztusától vesz részt az Egyházkerület szervezésében meghirdetett élménypedagógiai képzésen, ahol megismerkedik a módszerrel, ami annyira magával ragadja, hogy időt, energiát nem sajnálva mélyíti el tudását az élménypedagógia nyújtotta lehetőségek kincstárában. Ami számára élmény, azt másoknak is élménnyé akarja tenni, legyen szó diákjairó1, neveltjeiről vagy pedagógus társairól. Munkája elismeréseként, 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete Márki Sándor-díjjal tüntette ki.
2015-ben örömmel vesz részt az Egyházkerület Gyermek Bibliahetes anyagának kidolgozásában, amelyet élménypedagógiai résszel gazdagít. Gyermekközpontú foglalkozásterveiben a társas kompetenciák komplex fejlesztésére tesz javaslatot.
Minden gyermekben Isten csodálatos ajándékát látja, és abban segíti őket, hogy maguk is így tudják önmagukat elfogadni, ennek megfelelően tudjanak élni.
Amint a kitüntetett a Nyugati Jelennek elmondta, „Megtisztelő, felemelő érzés és nagy meglepetés volt számomra. Ezt a díjat a már elvégzett munkámért kaptam, mégis azt gondolom, hogy ez egy kezdet, ami újabb kihívások és feladatok elé állít, újabb ötletek és tervek megvalósítására ösztönöz. Hiszem és tapasztalom, hogy munkámban, ami Isten dicsőségét szolgája, azon áldás van.”
Módi Kinga vallástanárnak az újabb kitüntetéshez gratulálok, áldásos munkájához további lelki erőt, sok sikert kívánunk!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Válaszok az örök kérdésre – Átadták a Székelyföld folyóirat diákpályázatának díjait
Kedden osztották ki Csíkszeredában a Székelyföld kulturális folyóirat által az ősszel középiskolás diákok számára kiírt pályázatának díjait.
Az első díjat Sebestyén Rita, a másodikat Vajda Krisztián, a harmadik díjat pedig Laczkó Emőke nyerte el. Különdíjban részesült Bucs Anna, Rabocskai Zsófia és Takács Réka. A díjazott pályamunkákat a Székelyföld folyóirat a 2016. februári számában jelenteti meg. A pályázatra jelentkezők versben és prózában válaszolhatták meg november 30-áig: kik is ők? Az első három helyezett 1000, 750, illetve 500 lejes pénzjutalmat is kapott az elismeréssel.
Ki vagyok én? – az írókat, költőket, művészeket mindig is foglalkoztatta ez a kérdés, fogalmaztak ősszel a Székelyföld szerkesztői a pályázati felhívás szövegében. Ezért felkérték a 14–18. évükben járó középiskolásokat – akik nagyjából ebben a korban találják szemben magukat ezzel a kíváncsisággal –, hogy versben, prózában próbálják megválaszolni a kérdést.
„Vajon az vagyok én, aki a tükörben látszom? Székely vagyok? Magyar vagyok? Román vagyok? Csángó vagyok? Honnan jöttem? Hová megyek? Hol a helyem a világban? Próbáljunk meg hát bepillantani a tükör mögé! Hátha közelebb jutunk önmagunkhoz” – állt a kiírásban.
Versben maximum két-három alkotást, de 60 sornál nem többet, prózában legtöbb tízezer karaktert vártak november 30-áig a Székelyföld folyóirat csíkszeredai székelyhelyének postacímére.
Krónika (Kolozsvár)

Irgalmasság karácsonya
Az egyházközségünkhöz tartozó három faluban – Szentkatolnán, Hatolykán, Kézdimartonfalván –, ahol a szokáshoz híven mindenütt lesz pásztorjáték, különböző módon is készülnek Jézus születésének a megünneplésére.
Szentkatolnán az Irgalmasság Szentévének jegyében a plébániai hitoktatásban résztvevő gyermekek meglátogatják azokat az időseket, akik házhoz kötöttek, és egyedül élnek. Erre éneket és verset tanultak, de általuk készített süteményeket is ajándékoznak. Az előre bejelentett látogatást a három csoportra osztott gyerekek december 24-én ejtik meg. A program lebonyolítását Lőrincz Lenke vezeti.
Hatolykán az idén is várja a templomba látogatókat a Bardocz Piroska sekrestyés által az ember nagyságú, rongybábukból alkotott betlehem a haranglábban. Az idén is felállítják a falu karácsonyfáját. Ezt a hívek saját díszeikkel azért fogják minél szebbé tenni, hogy azoknak is legyen karácsonyfája, akiknek erre nincs lehetőségük. Mindezek vízkereszt ünnepéig lesznek láthatók.
Kézdimartonfalván a tervek szerint az idén is meglesz az „élő betlehem” a kápolna udvarán ma délután 3 és 7 óra között. Itt ebben az egyházi évben Szent Márton-évet tartanak, a templom védőszentje születésének 1700. évfordulója alkalmával. Az év mottója: „Közösségünket erősíteni”. Az idei pásztorjátékba az ifjúságot is belekapcsolják a gyermekek mellett, amelynek előadása – jó idő esetén – szabadtéren, az élő betlehemes díszletében történik. Az ilyenkor szokásos „angyali csomagot” az idei karácsonyon, az esti szentmise után nem a gyerekek, hanem a családok kapják a kápolna udvarán, ezzel is jelezve és erősítve az együvé tartozást. A programok előkészítésében és megszervezésében fontos szerepet vállalt Molnár Dalma, Elekes Judit, valamint Molnár Zoltán.
Opra István plébános
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Ünnepi együttlét
Súlyos betegeket ápoló kórház kórtermeiben próbálom megtalálni ismerősömet. Nem közeli rokon, évek óta nem láttam, de sok rosszat hallottam róla. Hogy családját elhagyta, italozik, egyszóval züllött életet élt. Miközben a többi beteg között keresem, arra leszek figyelmes, hogy szinte minden kórházi ágyon Biblia hever. Arra gondolok, hogy kórházlelkész jár erre, s talán a vele való találkozásra készülődnek a betegek. Elmélkedésre azonban sok időm nem marad, mert rátalálok Miklósra: Bibliával a kezében, csonttá soványodva, ő maga is a Zsoltárokat olvasgatja. Azt a könyvet lapozza, amit eddigi életében minden bizonnyal ritkán forgatott. Kíváncsi pillantásaimra mintegy magyarázatként mondja: tudod, most már csak ez segíthet.
Miklós története azért is érdekes számomra, mert sok hozzá hasonló emberrel találkoztam már. És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem – írja a Zsoltárok könyve. A bajba jutott ember lelki fogódzója ez, még az utolsó órában is, hiszen ha hitetlenként nem is bizonyos felőle, de sejti, hogy isteni kegyelem nélkül vajmi keveset ér a földi élet.
Ilyenkor, ünnepek táján, az adventi készülődés jegyében ez a bizonyosság iránti vágy keríti hatalmába az embert. Azt is, aki hiszi, hogy Jézus őérte is megszületett, és azt is, aki erről ugyan nincs meggyőződve, de a lélek belső kérdőjelei késztetik egyféle szembenézésre, számvetésre önmagával. Ezzel magyarázható, hogy vallási és hitbéli meggyőződéstől függetlenül ünnepek táján figyelmesebbek, jobbak és elfogadóbbak egymás iránt az emberek. Ilyenkor gyűl össze az éves adományok legnagyobb része, és statisztikailag is csökken a bűncselekmények száma. Isten közelsége megérint hívőt és hitetlent, és felszínre hozza az emberi élet alapvető, de sokszor rejtett tulajdonságait, a jóságot és a szeretetet.
Ünnepeink legnagyobb adománya ez. Jézus szavaival élve Isten mindenhol ott van, ahol ketten-hárman egybegyűlnek az ő nevében. Ehhez az együttléthez kívánok áldott karácsonyt!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Karácsonykor mindenki hazajön feltöltődni”
Három történet három udvarhelyszéki fiatalról, akik az önmegvalósítással párhuzamosan a külföldön szerzett tudást hazahozva, a helyi közösségben képzelik el életüket.
Gyakran halljuk, hogy kilátástalan itthon a fiatal diplomások jövője, vagy nem kapnak munkát, vagy rosszul fizetik őket, ezért egyedüli alternatívaként külföldre mennek boldogulni. Sokukat a kinti pörgés, a nyugati kultúra és a vonzó bérezés visszafordíthatatlanul elcsábítja, gyakran ott alapítanak családot. Előfordul, hogy gyerekeik nem is igazán beszélik a magyar nyelvet. Történeteink olyan diplomás fiatalokról szólnak, akik bár évekre elvándoroltak és szeretik is azt, amivel külföldön foglalkoztak, életüket mégsem tudják elképzelni máshol, mint itthon, Udvarhelyen.
„Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg”
Magyari Attila turizmus szakon végzett Kolozsváron, majd Dániában és Svájcban gyakornokként szerzett szakmai tapasztalatokat. A tanulás mellett természetesen az anyagiak is kinn tartották ideig-óráig. A hegyvidéki turizmus és a marketinges értékesítés a turizmusban érdekelték, olyanoktól akart tanulni, akik ebben a legprofibbak. Elmondása szerint olyan tudással jött haza, amely felénk teljesen újszerű, de remekül értékesíthető. Dolgozott már svájci ötcsillagos szállodában, nemrég pedig a Kanári-szigeteken foglalkozott étteremmarketinggel. Bár szerette kint, és rövid időre bármikor újra kimenne a szakmai fejlődés végett, nem tudja elképzelni máshol az életét, mint itthon, Udvarhelyen. Tapasztalata szerint Dániában és Svájcban nincs igazán szociális élet. „Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg, ők a hagyományaik szerint” – vont párhuzamot a tapasztaltak alapján.
Finn ételek, finn ital
Bodor Kinga homoródalmási lány, a Babeş–Bolyain volt magyar–finn szakos hallgató. Erasmus programmal cserediákként került Finnországba. Miután fél évig gyakornok tanársegédként dolgozott, elvégezte a pedagógia szakot finnül, és most egy kis lélekszámú község tanítója. Gyakran van honvágya, és bár naponta beszél skype-on szüleivel és itthoni barátaival, mégis nagyon hiányzik neki a magyar nyelv és szerettei. Őt a finn nyelv gyakorlása és a finn kultúra tartja kinn. Azt tervezi, hogy jövő nyáron hazatelepedik, és csak rövid időre utazik ki néha, nyelvápolás végett. Másodállásban egy helsinki–bukaresti cégnél online munkát végez, ami nem helyhez kötött, itthonról is végezhető. Egyik álma, hogy itthon taníthasson, felhasználhassa azt a sok jót, amit Finnországban tanult, tapasztalt. Lassan már szeretne saját családot is, ez is motiválja a hazaköltözésben, hiszen elmondása szerint a finn férfiak éretlenek, ezzel szemben az itthoniak határozottabbak, jobban tisztelik a nőket.
Kinga az idei karácsonyra finn ételekkel és hozzájuk illő karácsonyi finn itallal készül. Bár sosem karácsonyozott kinn, úgy gondolja, hogy itthon meghittebb az ünnep. Finnországban a dekorációra, az ajándékozásra fektetik a hangsúlyt, és kimarad a templom és Jézus.
„A karácsony nem egy kandallós-tévés érzés”
Mihály Alpár a csíkszeredai Sapientia kommunikáció szakán végzett. Amellett, hogy a jobb kereseti lehetőség is vonzotta, főként kalandvágyból ment ki, igyekszik minél több országot bejárni. Az elmúlt öt év alatt volt kertész Angliában, karbantartó-villanyszerelő egy németországi tévécsatornánál, cserélt futófelületet holland mezőgazdasági gépeken, majd miután már megunta kinn, hazajött pizzafutárnak. Talán a pizzakihordást szerette legjobban. Az állandó pörgés mellett alaposan megismerte szülővárosát, és élvezte, amikor az utcán beazonosíthatta megrendelőit. Azonban valahogy mindig jött egy új ajánlat és egy számára még ismeretlen ország, felderítésre váró kultúra.
Régóta kacérkodott egy svédországi kiruccanás gondolatával, aztán egy szerencsés véletlen folytán az is összejött, kihívták projektmenedzsernek egy építkezési céghez. Bár elmondása szerint nem igazán tudta, mi fán terem az egész, bevállalta, és gyorsan beletanult, olyannyira, hogy ebben az évben több mint hetven bérlakás-felújító projektet vezetett le. Stockholm külvárosi negyede, ahol lakik, diplomatikusan fogalmazva érdekes hely. „Az elején féltem lemenni a boltba” – meséli, de megtanulta kezelni a váratlan helyzeteket.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Nehéz éven van túl a csíkszeredai önkormányzat – fogalmazott 2015 utolsó városi tanácsi ülésén Antal Attila megbízott polgármester. Az elöljáró reméli, a mandátum végéig még hozzá tudnak tenni a megvalósításokhoz.
Az év folyamán voltak olyan pillanatok, amikor azt érezte, hogy nem lehet végigvinni ezt a mandátumot – vallotta meg a csíkszeredai önkormányzat decemberi soros tanácsülésén felszólalva Antal Attila megbízott polgármester. Magyarázata szerint nehéz éven vannak túl, és pártállástól függetlenül köszöni a képviselő testületnek a munkát és a megértést. Az alpolgármester a Ráduly Róbert és Szőke Domokos elleni büntetőeljárásokra utalt.
Kevés olyan önkormányzati testület van jelenleg az országban, ahol ennyi jó szakember vesz részt a munkában, mint Csíkszeredában – mondta az elöljáró. Hozzátette: ez nem jelenti azt, hogy minden feladatot meg tudtak oldani, a közigazgatási osztály és a jegyzői osztály is „vérveszteséget” szenvedett, de elégtétel, hogy helytállt mindenki.
Antal Attila úgy fogalmazott: reméli, hogy a mandátum végéig még hozzátesznek annyit, hogy emelt fővel lehessen átadni a stafétát. Előrebocsátotta, hogy a költségvetés előkészítésére összpontosítanak, ebben folyamatos egyeztetésekre készül a testület tagjaival – a szokásos munkamódszerrel, e-mail-ben fognak konzultálni a tételekről.
Veress Dávid városi tanácsos a korrupcióellenes ügyészség júniusi kezdeményezése nyomán tisztségéből felfüggesztett Ráduly Róbert Kálmán polgármester és Szőke Domokos alpolgármester munkáját is név szerint megköszönte, úgy fogalmazva, hogy „hatósági eltávolítás” nyomán szakadt meg a két elöljáróval a testület munkakapcsolata.
Rendkívüli ülésen, egyhangú szavazattal fogadta el a csíkszeredai önkormányzat azt a tanácshatározatot, hogy 10 millió lejt foglal bele a 2016-os évi költségvetésébe a tömbház-szigetelési program folytatásához. Ez volt a kitétele ugyanis annak, hogy az eredetileg idén év végi lezárási határidővel rendelkező uniós finanszírozású programhoz 2016 június 30-ig haladékot kapjon Csíkszereda – a kicsúszás miatt 5 millió lejes uniós finanszírozást veszít el a város. A szigetelési munkálat alatt levő 29 tömbháznála munkálatok átlagban csak 45 százalékban készültek el a közbeszerzést megnyerő bákói és bukaresti vállalkozások eddigi munkaritmusában.
G. E.
maszol.ro

Karácsonyi és újévi szokások Marosvásárhely környékén
Hajnalozás, angyaljárás, kántálás és szálláskeresés, csak néhány a régi, de el nem felejtett karácsonyi és újévi szokásokból. Nagyernyében, Marosszentgyörgyön és Székelykakasdon most is van, amelyet ezek közül éltetnek.
A hajnalozás a karácsonyi ünnepkör része volt egykor Nagyernyében, amely karácsony szombatján a legények szokása volt. Előzőleg egy rendező bizottságot alakítottak, amely megfogadta a zenészeket a karácsonyi ünnepekre. Ezután a bizottság, valamint a zenészek két csoportra oszlottak, a falut is két részre osztották. Minden házhoz bementek, mert minden kapu nyitva volt, csak a Jánosokat és az Istvánokat hagyták ki. Mindenki ablaka alatt elénekeltek egy-két éneket, a zenészek kíséretével, miközben egy legény a zene ütemére egy vörös krepp papírral bevont lámpát rázott. A legtöbb helyen tetszés szerinti pénzt adtak ki az ablakon a hajnalozóknak, de voltak olyan házak is, amelybe behívták a legényeket és a zenészeket. Megkínálták őket itallal, kaláccsal, aminek az lett az eredménye, hogy reggelre mind a zenészek, mind a legények berúgtak. Délig elmentek aludni. Az összegyűlt pénzt felírták, az egyik legény írta, a másik kezelte. Másnap reggel két-két legény indult el felszalagozott hívogató pálcákkal. A hajnalozáskor gyűjtött pénzből délután tánc volt, ahova fizetés nélkül mindenki elmehetett. A tánc csak éjfélig tartott, mert akkor a hajnalozó legények elmentek a Jánosokat és az Istvánokat köszönteni. A hajnalozókat tisztes távolból tekintélyes számú fiú csapat követte, szívükben azzal a titkos vággyal, hogy minél hamarabb kerüljenek be ők is a hajnalozók közé, ami aztán idővel be is következett. Nagyon szép szokás volt, állítják az idősek.
Ma már nem kántálnak Nagyernyében
A kántálás is sokáig élő szokás volt, amit csoportosan gyakoroltak gyermekek és felnőttek egyaránt. Később a gyermekek folytatták, úgy a múlt század közepéig, aztán ők sem. Egy-egy csoport négy-öt személyből állt, házról-házra jártak, és az ajtó előtt Jézus születésével kapcsolatos dalokat énekeltek. Legtöbb helyen kaláccsal, gyümölccsel kínálták meg a kántálókat, de adtak aprópénzt is. Aki nem akarta fogadni a kántálókat, az bezárta a kaput.
A karácsonyfát karácsony szombatján hozta az angyal Ernyében, de ez csak a 19. század közepétől jött szokásba. A kisebb-nagyobb fenyőcsemetét a családanya vagy a legnagyobb lány díszítette fel néhány „szaloncukorral”, almával,dióval. Öt-hat gyertyát gyújtottak meg, később csillagszórókat, és csengettek a kisebb gyermekek számára, akik boldogan rohantak be, keresték az „éppen akkor elillanó angyalkát”, aki elhozta a karácsonyfát, és a rajta lévő ajándékokat. Ma, egyre pompásabb fát hoz az angyal, gazdag díszítéssel, és az ajándékok alig férnek el alatta. Napjainkban inkább a szemnek, mint a szívnek kell tetsző legyen a karácsonyfa.
Marosszentgyörgyön karácsony szombatján szinte mindenki karácsonyfát díszít, majd este vagy éjfélkor templomba megy, megünnepelni Jézus születésnapját. Kántálni régebb is, ma is többen eljárnak, december 24-én a gyermekek, 25-én éjjel pedig a felnőttek. Hajdan szokás volt a románok körében, hogy karácsony harmadnapján a legények lámpással mentek el a lányos házakhoz énekelni. Ha a lánynak – és a háziaknak – tetszett az ének, szívesen fogadták őket, amit úgy adtak tudtukra, hogy lámpát vagy villanyt gyújtottak az egész házban. A köszöntés után behívták a fiúkat, a lámpát kint hagyták, hogy mindenki tudja, vendégek vannak bent.
Szállást keres a szentcsalád Marosszentgyörgyön
Az utóbbi évtizedekben a római katolikus egyház közössége azon igyekszik, hogy a régi szokások megmaradjanak, ne merüljenek feledésbe. Néhány éve a fiatalok egy csoportja karácsony előtt kilenc nappal elindul szentcsaládozni. Az előre feliratkozott családokat egy képpel keresik fel, amely a szent családot ábrázolja, és imádkoznak, énekelnek a család tagjaival. Távozáskor a képet a családnál hagyják másnap estig. Akkor – ugyancsak ének és imádság kíséretében – elviszik a képet egy következő házhoz. Ez tulajdonképpen a Szállást keres a szentcsalád hagyomány felújítása.
Ádám és Éva délutánján a kisiskolások előadása és csomagosztás van a templomokban. Utána a gyermekek – egy nagyobb gyermek vagy fiatal vezetésével – elindulnak a faluba kántálni, az éjféli szentmiséig. A kisebbek hazamennek, a nagyobbak pedig részt vesznek az istentiszteleten, mely előtt pásztorjátékot adnak elő. Az éjféli mise után pedig több csoportban indulnak el kántálni. Megtörténik, hogy a felénekelt is csatlakozik hozzájuk. István és János napján a hasonnevűeket köszöntik, ez is a karácsonyi ünnepkör része. A nagyközség központjába nagyméretű karácsonyfát és betlehemest állít a polgármesteri hivatal, amely köré az iskolában szervezett karácsonyfa-díszítő verseny alkalmával készült fák is közszemlére kerülnek.
A helyi román ajkú lakosság körében szokás, hogy újév hajnalán a gyermekek köszönteni indulnak. Csengettyűkkel, ostorral és mindenféle zajkeltő szerszámmal bemennek az emberek udvarára, boldog, gazdag új esztendőt és egészséget kívánnak. Ugyancsak az újévet köszöntik, és az óévet búcsúztatják az éjfélkor meggyújtott hatalmas lángokkal égő tüzek a falu határában lévő domboldalakon. Néhány családnál mai napig szokásban maradt az, hogy újév éjszakáján a gyermekek fejével megérintik a gerendát, azért, hogy nagyra és erősre nőjenek. A magyarok nem mennek újévet köszönteni, sőt, az év első napján a nők nem mennek senkihez, mert a népi hiedelem szerint ez szerencsétlenséget hoz a ház lakóira. Azt is hiszik sokan, hogyha az újévben először nővel vagy férfival találkoznak az utcán, annak függvényében lesz szerencsés vagy szerencsétlen az évük
Karácsony szombatján énekkel köszöntenek a székelykakasdiak
A karácsony Székelykakasdon is elsősorban Jézus születésének ünnepét jelenti. A családok feldíszített karácsonyfát állítanak otthonaikba, valamint a templomba. Karácsony szombatján kántálni indulnak a kakasdiak, manapság inkább a gyermekek. A presbitérium három csoportot alkotva végiglátogatja a falu református híveit, „felkántálja” őket. Ez abból áll, hogy a kántáló csoport egyházi és karácsonyi énekeket ad elő a ház bejárata előtt. A háziak behívják az énekeseket, és kaláccsal, borral kínálják. Ezzel az alkalommal pénzt gyűjtenek az egyházközségnek.
Az óév estéjén, újév hajnalán néhány éve még sokan kivonultak a Farkas hegyre, ahol tüzet gyújtottak, és egyházi énekeket énekelve búcsúztatták az elmúló esztendőt, illetve köszöntötték az újat. Ma ez már nem szokás. A reformátusok az éjjel 11 óra 45 perckor kezdődő istentiszteletre mennek, majd az utcán összegyűlve együtt örülnek az új esztendő kezdetének.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

„Alkotótestvérek” kiállítása
A Transylvanian Art Group (TAG) képzőművészeti kiállítását nyitották meg szombaton a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában.
„Négy évvel ezelőtt alakult csapatról van szó, akiket nem feltétlenül a közös művészi koncepció, a közös küldetés tart össze. Ők az 1990-ben újraindult csíkszeredai művészeti oktatás első végzős generációjához tartoznak majdnem mindannyian, akiket Márton Árpád tanár úr tanított” – mutatott rá a megnyitón Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
A kiállítást Márton Árpád festőművész nyitotta meg, majd egy 1994-ben létrejött kiállításról készült kisfilmet is levetítettek. Márton Árpád, a csoport tagjainak tanára alkotótestvéreknek nevezte egykori diákjait. „Ez a huszonvalahány év elrohant fölöttetek és fölöttünk. És hogy mivé lett az akkori kiállítóknak az együttese, azt itt láthatjuk. Valamennyi mű értékeli önmagát. Huszonegyedik századi eszköztárral készült, nagyon változatos alkotások. Mindeniknél érdemes elidőzni, megkeresni azt az üzenetet, amit felénk üzennek, ugyanakkor az alkotója ars poétikáját is, azt, hogy hogyan látja a világot.”
Elmondta, valamikor volt egy olyan álom, hogy Csíkszeredában intézményesen indítsák el a középfokú művészeti oktatást. „Ti voltatok az elsők, akikkel ezt elkezdtük. Csodálatos volt a lelkesedésetek, hozzáállásotok, az a szeretet és céltudatosság, amivel ti akkor indultatok, és egyáltalán, amit teremtettetek. És örömteli dolog az, ahogyan ez annyi év után visszaköszön. Ezen a kiállításon is azt érzem, hogy az egymáshoz tartozáson, a kohézión túl a munkák változatossága jelzi azt, hogy mindenkinek van egy elképzelése, egy útja” – fogalmazott Márton Árpád, aki egyben arra kérte a közönséget, hogy az ifjú nemzedéket kísérjék továbbra is. „Támponttá kell tenni azt, hogy szeretjük őket. Hitet kell biztosítani nekik, mert ez hihetetlen erőt ad.”
Kiállító alkotók: Bartis Elemér, Csillag Imola, Csillag István, Fazakas János László, Fazakas Barna, Sólyom Zsuzsanna, Szentes Zágon, Vorzsák Gyula.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

„Jézustalanítási akció folyik”
A Nagyvárad-Réti Református Egyházközségben immár sokéves hagyomány, hogy december 24-én, karácsony szentestéjén 23 órai kezdettel, sajátos hangulatú éjszakai istentiszteletet tartanak.
Sajátos hangulatú éjszakai istentiszteletre hívta az atyafiakat Várad-Rét református templomának harangja karácsony szentestéjén, mely alkalomnak az a különlegessége, hogy a 17. századi liturgiát követve, sok énekkel és zenével, az ige feletti csendes elmélkedéssel ünneplik a jelenlevők Krisztus Urunk születését immár sokéves hagyomány szerint. Lukács evangéliuma 2. részéből szólt Isten megtartó üzenete. Elmélkedésében dr. Pálfi József parókus lelkipásztor hangsúlyozta: a „kisdedség ünneplésének körébe” beletartozik az egész világ, tér és időtől függetlenül, a régi, a mai és a holnapi. Isten számára ugyanis nem létezik előbb és utóbb, akkor és majd, ezeknek az időmeghatározóknak a használata csupán számunkra elkerülhetetlen, így tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mikor és hol, valamikor tehát az idők teljességében kiválasztotta Máriát és elküldte hozzá az angyalt, közölje vele az örömhírt. Karácsony éjjelének lényeget talán leginkább a tiszta szívű, jó szándékú, egyenes és becsületes pásztorok, illetve bölcsek fogták meg, akik úgy döntöttek, hogy Betlehembe mennek, vállalva azt is, hogy ennek érdekében minden akadályt legyőznek. Velük szemben a hatalomhoz való ragaszkodása miatt elvakult Heródest a téboly kerülgette annak a hírnek a hallatán, hogy megszületett a zsidók királya. Nyugtalan volt az akkor ismert egész világ is, nem volt öröm, csak flusztráció, görcs, félelem, probléma, még a választott nép írástudói is zavarban voltak.
Csendes imával
De vajon hogy viselkedünk mi, kétezer évvel később, amikor napjainkban is „jézustalanítási akció” zajlik, ármány kezek azon munkálkodnak, hogy végérvényesen eltüntessék a jelek Urát, apró csúsztatások mögé rejtik a lényeget, az igazságot?- tette fel a kérdést a tiszteletes. Hangsúlyozta: csendes imával fel kell emeljük szavunkat a sötétség erői ellen, a józanság és egyértelműség melletti elköteleződésünkkel. Úgy fogalmazott: a pásztorok és bölcsek példáját követve menjünk el egészen Betlehemig, a békesség szolgálata, az igaz hirdetése és a jó cselekvése legyen a célunk, mert ez az egyetlen életképes életrend.
Az istentiszteleti alkalmon énekszámokkal közreműködött: Nagy Judit Noémi, Brugós Anikó, Orosz Otília, Pálfi Noémi, Márkus Zoltán és Kiss Géza.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Előzetesben marad Beke István
Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. Eközben a bukaresti táblabíróság meghosszabbította Beke előzetes letartóztatását – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Az ügyészség kérésére elrendelte a bukaresti táblabíróság a merényletkísérlettel gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila előzetes letartóztatásának meghosszabbítását 2016. január 29-éig. A Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökének védőügyvédje, Dragoş Cristian Lică jelen volt a keddi tárgyaláson, a gyanúsított feleségét, Beke Csillát azonban nem engedték be a terembe – számol be a Székely Hírmondó napilap. Az ítélet nem végleges, az óvás elbírálására a hét elején kerülhet sor.
A háromszéki napilap értesülései szerint Beke Istvánt továbbra is a bukaresti rendőrség központi fogdájának tízágyas szobájában tartják fogva, jelenleg heten vannak a helyiségben. Feleségével nem találkozhatott, viszont a karácsonyi csomagot átadták neki.
Utcára vonultak a marosvásárhelyiek
Vasárnap Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) marosvásárhelyi szervezetének meghívására közel negyven fiatal gyűlt össze Petőfi Sándor marosvásárhelyi szobra előtt a barátságtalan, ködös időben. A székely és magyar zászlóval, valamint egy lepedőre festett „Igazságot Beke Istvánnak!” felirattal megjelent tüntetők a román hatóságok túlkapásaira kívánták felhívni a figyelmet, arra hogy kézdivásárhelyi társukat alaptalanul gyanúsították meg, és ártatlanul tartoztatták le. „Elegünk van a hátrányos megkülönböztetésből, a kettős mércéből. Elegünk van abból, hogy a hatalom és a titkos szolgálatok a magyar kártya kijátszásával újra és újra próbálják elterelni a figyelmet a valódi gondokról. A legújabb felvonás ebből a »színdarabból« – ami immár két és fél évtizede folyik – Beke István terrorizmussal való megvádolása és előzetes letartóztatása” – hangsúlyozta a mintegy félórát tartó békés tüntetésen Szabó Nándor.
A HMVI marosvásárhelyi vezetője szerint nem szabad elfogadni és beletörődni abba, amit a hatalom Bekéről kezdett terjeszteni. A vármegyés fiatalember lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy kiálljon barátja mellet, akit szerinte a román hatóság nevetséges vádak alapján tartoztatott le és hurcolt meg. Szabó ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Beke-ügy nem egyedülálló és nem véletlenszerű: „ádáz magyarellenes küzdelmében a hatalom számos kisebbségellenes intézkedést hozott az utóbbi időben”.
Távol maradtak a helyi politikusok
A Facebook közösségi oldalon meghirdetett, ám keveseket megmozgató rendezvényen egyetlen helyi magyar politikus sem jelent meg. Ott volt viszont Gáspár Sándor, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) marosvásárhelyi elnöke. Mint mondta, jelenlétével tiltakozni kíván Beke István igazságtalan letartoztatása ellen.
Amint arról beszámoltunk, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni fellépéssel foglalkozó romániai ügyészség (DIICOT) szerint Beke István házi készítésű pokolgépet akart felrobbantani december elsején, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen. A DIICOT közölte: az illetőt az alkotmányos rend elleni cselekedetek szándékának és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával vették őrizetbe. Az ügyészek szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak voltak arra, hogy román állampolgárokat és javaikat veszélyeztessék. Az ügyészek petárdákat és egy airsoft nevű játékhoz szükséges kellékeket találtak a férfi lakásán – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Festett üvegen át ragyogott a betlehemi csillag
Advent negyedik hetében beszerelték a marosvásárhelyi Vártemplom Balassi-termének ablakait, amelyeken Balassi Bálint, Báthory István és a kis ablakon I. Rákóczi György fejedelem portréja látható. A karácsonyi csillag fénye már ezeken az ablakokon szűrődött be a terembe. Az ablakokat Makkai András kolozsvári üvegfestő művész készítette.
Ahol Balassit fogságban tartották
A Balassi-teremről tudni kell, hogy tíz évvel ezelőtt nevezték el, a Gótikus teremmel szemben található. Legenda fűződik hozzá, mégpedig egy 1575-ös kerelőszentpáli csatához kapcsolódóan. Báthory István akkor győzte le riválisát, Bekes Gáspárt. Ebben a csatában Balassi Bálint Bekes oldalán harcolt, így Balassi fogságba esett. A legenda szerint a mai Balassi-terem helyén tartották fogva. Báthory és Balassi végül kibékültek, ezért kerültek most egy üvegablakra. I. Rákóczi György portréja a kisablakon látható, mert a Vártemplom tőle kapta az 1636-ban nyomtatott Öreg Graduált, amiből 200 darabot adtak ki – mondta Henter György, a templom lelkésze.
Az első festett üvegablakokat a Gótikus teremben Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke jelenlétében szerelték fel. Az egyik ablakon Rákóczi Ferenc, illetve a város címere látható 1616-os évszámmal. Ekkor címert és szabad királyi városi rangot kapott Vásárhely. A második ablakon János Zsigmond fejedelem, valamint a Református Kollégium címere és az 1718-as évszám látható, amikor a marosvásárhelyi iskola befogadta a sárospataki diákokat.
Hagyományos technikával készültek
A üvegfestő művésszel a Balassi-teremben folyó munkálatok során beszélgettük, amikor Balassi Bálint, Báthory István és I. Rákóczi György fejedelem portréja megérkezett Marosvásárhelyre.
– Az üvegablakok hagyományos technikával készültek, amit több száz éve alkalmaznak az ólomüvegezésben. A színes üveget ólomkeretbe helyezzük, s utána forrasztjuk össze a szerkezetet. Ezt a technikát Magyarországon és Hollandiában tanultam, de sok mindent autodidakta módom sajátítottam el. Erdélyben kimondottan erre szakosodott iskola nincs. Én Kolozsváron végeztem a képzőművészeti egyetemet üveg-kerámia szakon, viszont ott sem tanítják ezt a mesterséget – mondta a művész.
Lengyel üvegből
A Vártemplom műemlék épület, ide csak nagyon igényes munka fogadható el. Az ólomkeretes, festett üvegablak külső részén van egy síküveg, ami védőként és szigetelőként szolgál. A tervezés a tavasszal készült el, október végén kezdték el a kivitelezés gyakorlati részét, a végleges méretek után, akkor vágták, festették, égették az első üvegeket.
– A gyülekezet vezetősége a terv kivitelezéséhez keresett szakembert, és hallották, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak én készítettem a Csaba királyfit ábrázoló ólomüveget, amit annak idején még Bánffy Miklós tervezett, de különböző okok miatt nem tudott megvalósítani. Henter György tiszteletes úr elmondta, hogy mit szeretne, megvolt a téma, megnevezte a személyiségeket, az évszámokat, leszögeztük az idézetek szövegét, és meg kellett valósítani. Mint látható, piros, zöld, sárga berakások vannak az ablakok szélein, de festett részek is vannak. A portrék, a drapériák festettek, az alapszínre árnyékokat és más színeket festettem, hogy megfelelő hatást keltsen. Az üvegek nagy része Lengyelországban készült. Van egy régi üveggyár, amely még hagyományos antik üveget gyárt. Pontosabban 60x80 centiméter nagyságú üvegtáblákat. Ezeket szabdaljuk fel. A festékek természetesen be vannak égetve. Ezeket az ablakokat legkevesebb kétszer égettük, de például a címernél még többször. Ez nagyon apróra morzsolt színes üveg, aminek az olvadáspontja egy kicsit alacsonyabb, mint az ólomüvegé, azaz 650 és 700 C-fok közötti. Az alapüvegre festjük az árnyékolást, hogy a kép megfelelő térhatást nyerjen. Ezt beleégetjük, majd még egy égetéssel az írást rögzítjük. A munka utolsó része a beszerelés – tájékoztatott Makkai András, aki személyesen hozta el az ablakokat advent utolsó hetében.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nem adottak a feltételek
A prefektus okot keres, hogy büntessen
„Nem tudott megbüntetni másért, és megtette ezért. Teljesen egyértelmű, hogy erről szól a történet” – mondta érdeklődésünkre Antal Árpád polgármester annak kapcsán, hogy tízezer lejre bírságolta meg őt Sebastian Cucu prefektus.
A kormánymegbízott szerint az elöljáró kötelességmulasztásból nem állította vissza azon személyek tulajdonjogát, akik a 2001/10-es törvény alapján folyamodtak a polgármesteri hivatalhoz. Antal leszögezte, megfellebbezték a jegyzőkönyvet, ugyanis a prefektusnak nincs igaza. Megjegyezte, nem arról van szó, hogy valaki egy törvényt nem akar végrehajtani, hanem arról, hogy az állam nem biztosítja a feltételeket.
– Be fogjuk hívni a kormányt is a perbe, ugyanis az önkormányzat csak a kormány és a parlament által biztosított keretek között tud tevékenykedni, és tudja a törvényeket végrehajtani – húzta alá a polgármester, hozzátéve: ha valakit bosszant az, hogy a 10-es törvénnyel nem úgy haladnak, ahogyan kellett volna, akkor őt igen. Ellenben addig, amíg 2010-től létszámstop volt, és nem lehetett embereket alkalmazni, jogászok mentek el az önkormányzattól, kivel lehetett dolgozni? – tette fel a kérdést.
– Itt nyilván a történet arról szólt, hogy a zászló miatt nem tudott megbüntetni, így akkor most ezért megtette, ez ilyen egyszerű – adott hangot véleményének Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Fél évezrednyi munka érdeme
Magyar Örökség-díjas a vargyasi Sütő család
December 19-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében vehette át a vargyasi Sütő család a Magyar Örökség-díjat, melyet „fél évezredes hagyományőrző művészetükért” ítélt oda számukra a Magyar Örökség és Európa Egyesület. Ennek apropóján, a tizenötödik Sütő nemzedék 31 éves tagját, Sütő Istvánt faggattuk, aki családjával együtt a szülői házban ápolja tovább ősei hagyatékát, viszi tovább mesterségüket.
Erdővidéken, de talán Háromszéken is kevesen vannak olyanok, akik ne hallottak volna a fafaragó és bútorfestő Sütő családról, munkásságukról. Székelykapus portájuk Vargyas központjában, az unitárius templom közelségében található. Az udvaron belül jelenleg három Sütő nemzedék lakik, a tizennegyedik, a tizenötödik és a tizenhatodik, azóta számítva, hogy őseik 1568-ban, ács- és asztalosmesterekként, az udvarhelyszéki Fiatfalváról Vargyasra kerültek, hogy az ottani Daniel-kastély újjáépítésében és bebútorozásában részt vegyenek.
– Családunk mindig is szoros kapcsolatot ápolt a Danielekkel, egészen 1948-ig, amikor azok a faluból távozni voltak kénytelenek – meséli Sütő István.
A nagyapát csak nézni szabadott
Vargyasi történetük számos emlékét – mely állandóan újabb elemekkel gazdagodik – ma a családi háznál berendezett emlékszobában tekinthetjük meg. Itt, a régi bútordarabok mellett egy 1680-ból származó festéktörő kő is tanúsítja szakmájuk ősiségét.
István szerint abban, hogy a századokon át művelt ősi mesterséget sikerült a mai napig megőrizni, nagy érdeme volt az 1895-ben született dédnagyapjának, az 1919-ben született nagyapjának (mindketten a Béla nevet viselték) és végül édesapjának, Gábornak, aki 1955-ben született.
– Dolgoztak, de másokat is tanítottak festeni, faragni, sok munkát adományba készítettek – mondja róluk.
Ő édesapjától és Levente nagybátyjától leste el a mesterséget, velük gyakorolt sokat gyermekkorában, mint mondta, nagyapját, aki többek között tanított és mozigépészkedett is a faluban, inkább csak nézni lehetett munka közben.
– Ez a díj számomra egy újabb kihívást jelent, azt, hogy még többet kell dolgozni, még jobban kell teljesíteni – fogalmaz.
Áttérve a festett bútorok iránti kereslet, a Sütő család ősi mesterségének mai helyzetére, Istvántól megtudjuk, a fenyőfából készült festett bútorok megrendelői manapság javarészt székelyföldiek, nemrég egy sófalvi parasztház teljes belső berendezését készítették el festett bútorokból, többek között ebédlőasztalt, kontyos székeket, saroktékát, állótálast s még számos kisebb bútordarabot is igényelt a megrendelő. De külföldieknek is dolgoznak, nemrég Argentínába készített festett bútort, a megrendelő a Kálnoky vendégházaknál volt megszállva Erdővidéken, úgy jutott el Vargyasra.
– A hollandok, akiket különösen a tulipános mintázat köt le, de az angolok, a franciák is szeretik a festett bútort – magyarázza István.
A Sütők még a festés által is ragaszkodnak a hagyományokhoz, hiszen saját családi recept alapján készült festékeket használnak, alapszínnek a jobbágykéket, a templomkéket, gyakran továbbá a meggypirosat is, ritkábban a zöldet.
– Ásványi alapú földfestékeket használunk, melyek jobbak a kereskedelemben kapható olajfestékeknél. Miután a bútorokra rákerül az alapszínek valamelyike, következnek a virágminták, a betétek, ahol már többféle színt lehet kombinálni. Festés után viaszozzuk, gyantázzuk termékeinket – avat be a szakma rejtelmeibe.
A látnivalók és a hagyományok: a falu megmaradásának záloga
Mint mondta, turistaként egyre több román vendég is átlépi emlékszobájuk küszöbét, akiknek nagyon tetszik, amit látnak, és elismerően nyilatkoznak a székelységről, Székelyföldről, és csodálkoznak azon, vajon miért mondják nekik a politikusok, a televíziók azt, hogy Székelyföld nem létezik, amikor a székelységnek ilyen öröksége, hagyománya van. A turizmus apropóján megjegyzi: kiállításuk látogatóinak figyelmét mindig felhívja Vargyas és Erdővidék értékeire. Úgy véli, Vargyas, de az egész környék kiemelkedő turisztikai potenciállal rendelkezik, csupán Vargyason rengeteg a látnivaló: ott van a Makovecz Imre által tervezett református templom, aztán a Daniel-kastély, az unitárius templom, melyre szintén sokak kíváncsiak. Aztán kissé távolabb a Vargyas-szoros, ahova idéntől aszfaltút vezet.
– A látnivalók, ötvözve a hagyományokkal, a falu fejlődésének zálogát jelenthetik – állapítja meg.
Édesapját is büszkeséggel tölti el, hogy a Sütő családot találták érdemesnek a Magyar Örökség-díjra, ő az átvételkor a régi, már csak az emlékeikben élő egykori családtagokra is gondolt, akik, akárcsak a maiak, kötődtek az erdőhöz, ezáltal az erdős Erdővidékhez, Erdélyhez, a Székelyföldhöz, hagyományainkhoz. A Sütő család közben új családtagokkal bővült: a szerteágazó családfa alján már ott vannak a legfiatalabbak: István fiai, az ötéves Miklós, aki már szépen rajzolgat, a hároméves Zsombor, a fél éves Csala István, aztán István öccsének, Bélának a tizenegy hónapos fia, Mátyás, de nagynénje unokája, Kincső is. Ők lehetnek az értékes családi örökség továbbvivői, ők tehetnek majd arról, hogy a székelység újabb fél évezred elteltével is büszkén mutathassa fel hagyományait, értékeit, a kincset, melyet az elődök küzdelmek árán, féltve őriztek. Végső soron mindnyájunk örökségét, a magyar örökséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Ami szétoszthatatlan
Az nem baj, ha a fiatal tudós felfedez olyasmit, amit már előtte felfedeztek. Valószínű, hogy az a fiatal majd olyasmit is föltár, amit az előtte járó idősek még nem. Dr. Zörgő Benjamin egyetemi tanár, a Bolyai Tudományegyetem lélektan katedrájának főnöke mondta ezt akkor, amikor még volt a romániai Kolozsváron magyar tudományegyetem. Ma nincs, ma már csak emlék, akár az álságos demokráciák ócska slágerei.
Nem készültem ezen az ünnepsorozaton fölfedezni semmit, de talán mégis bejött valami az utcámba, ami eddig a matematikusokhoz sem… A szeretet attól egyre gazdagabb, minél többfelé osztják. Ki tudja, hány apa, nagyapa, pápa, falusi pap jött már rá erre, amíg én is, itt né…
Közhírré tétetem ezen az oldalon idei karácsonyi felfedezésemet. Vannak osztható és oszthatatlan számok. A szeretet abban a pillanatban megszűnik, mihelyt oszthatatlan. Pontosabban: a szeretet gyémántban sem mérhető értékét az adja meg, hogy minél többfelé osztják, annál többet jelent. Annál hatalmasabb és bővebb; égi magasban van, akár a tavaszi havasi tisztás, mély lélegzetű, akár a delták.
Hogyne fordulna meg a lélek deltáin a feltételezés, hogy hiszen soha nem lehet gazdagabb az ember meg az emberiség, mint amikor szeretetből ad, ajándékoz! A mások öröme valahogy mintha melegebb annak, aki az örömet megszerzi, átadja: vedd, repülj véle, kerengj egyet az én falum fölött is!
A szeretetnek nincs is hulladéka. Morzsái vannak csupán. Hatalmas morzsái, melyeket a kicsik, madarak meg emberek fölcsippentenek, aztán, huss, boldogan el vele. A szeretet nem fogyóáru, éppen az említett minősége okán. Azt nem tudja meg sosem a szegények milliárdos tömege, milyen érzés megvásárolni egy újabb húszemeletes bérházat a többi meglévő mellé. A dúsgazdag se tudja meg soha, milyen boldogság télire kapni szeretetből egy sapkát, sálat, egy szekér fát tüzelőnek.
Mindezt a felfedeznivalót annak idején nem mondhattam el a professzor úrnak. Most üzenem Neki oda, ahonnét Ő üzeni most nekünk, a 14 milliós magyar évfolyamnak, hogy a szeretet minden osztással gyarapodik. A szeretet éppen ezért szétoszthatatlan.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Az óraszámot csökkentené
Nincs előrelépés kisebbségi ügyben
Az óraszámcsökkentés lehetne a tanügyi reform egyik kulcseleme – hangsúlyozta a közvitára bocsátott kerettantervek megjelenését követően Király András, az RMDSZ oktatásügyi államtitkára.
„A közvitára bocsátott kerettantervek egyike sem tartalmaz megoldásokat és minőségi javulást eredményező változásokat a kisebbségi nyelven folyó oktatás számára, pedig a tárgyalásokon mindig jelen voltunk, és több ízben jeleztük, hogy valós tanügyi reformról addig nem beszélhetünk, amíg az óraszám csökkentésére vonatkozó igényünket nem építjük bele a kerettantervi követelményekbe”, mutatott rá az oktatási szakember. Ugyanakkor rávilágított arra a tényre is, hogy a tanulói terhelhetőséget kellene az egyik legfontosabb szempontként meghatározni, amennyiben valós igényeknek megfelelő, tényleges tanügyi reformot szeretnének bevezetni. „Ha a kerettantervek megalkotásánál figyelmen kívül hagyjuk azt az oktatás egészét érintő tényt, hogy a kisebbségi oktatás több szerkezeti problémával rendelkezik – hiszen eleve több óraszámot jelent az anyanyelv, valamint kisebbség- és hagyománytörténet oktatása –, nem beszélhetünk valós igényekhez igazított reformintézkedésről”, szögezte le a kisebbségi nyelveken szervezett közoktatásért felelős államtitkár.
Felhívta a figyelmet: félő, hogy amennyiben megmaradnak a tervezetben szereplő óraszámok, a beharangozott tananyag csökkentésére vonatkozó tantervi változások is elmaradnak. „Mivel az új szabályozási rendszer végleges formája a közvita során alakul ki, még lehetőségünk van véleményezni és javaslatokat megfogalmazni. Ezért felkérjük a szakmai szervezeteket és pedagógusainkat, hogy ők is vegyenek részt a január 23-án záruló közvitán”, fogalmazott az államtitkár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Éjjeli őrjáratozás márciustól
Jövő márciustól éjszakánként is találkozhatunk majd Udvarhely utcáin a helyi rendőrség munkatársaival, ugyanis az egység vezetősége éjszakai őrjárat bevezetését tervezi. Eddig alkalmazotthiány miatt nem indíthatták el az éjjeli járőrözést.
Tizenkét új állást hirdethet meg jövőre a helyi rendőrség: ebből három vezetői beosztás, a többi operatív munkakörrel jár – döntötték el múlt héten a városatyák. László Szabolcs, az egység vezetője szerint a jelentkezők – amennyiben átmennek a felvételi vizsgát – leghamarabb márciusban állhatnak munkába. Így már elegendő rendőr lesz az éjjeli őrjáratok megszervezéséhez, amihez minimum huszonnégy munkatársa kell legyen az egységnek – véli László. Első lépésként csak a „problémásabb éjszakákon” járőröznének: csütörtökön és pénteken.
Jelenleg huszonegy munkatársa van a helyi rendőrségnek, közülük tizenhatan járőröznek hétköznapokon reggel hét és este tizenegy óra között – magyarázta László Szabolcs. Mint mondta, az elmúlt időszakban gyakorlatilag csak tizenegy rendőr végzett operatív munkát, hiszen öten képzésen vettek részt Gyergyószentmiklóson.
A múlt heti önkormányzati ülésen kérdezett rá Orbán Balázs, a Magyar Polgári Párt, valamint Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője, hogy a sok lakossági panasz dacára miért nem szervez éjszakai őrjáratot a helyi rendőrség. Ezzel kapcsolatban László Szabolcs kifejtette, noha a gyergyói képzésen részt vett munkatársaik már visszatértek Udvarhelyre, gyakorlatilag így sem szűnt meg az alkalmazotthiány. Ez annak tudható be, hogy többen szabadságon vannak. „Kénytelenek voltunk kiadni a szabadnapokat, hiszen erre törvény kötelez. Több munkatársunknak 30–40 szabadnapja gyűlt össze, mivel alkalmazásuk óta folyamatosan dolgoznak” – mondta az igazgató, hozzátéve, hogy több rendőr pluszmunkát is vállalt vasárnaponként, amiért szintén járnak a pihenőnapok.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Több tízezer szavazatot szerezne vissza az RMDSZ
Elitváltást és több tízezer szavazat visszaszerzését jelölte meg a 2016-os év nagy elvárásainak Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke.
Az évértékelőt tartó vezető politikus szerint míg a 2015-ös év az előválasztások esztendeje volt, 2016 a nagy elvárások éve lesz.
Szerinte az RMDSZ Maros megyei szervezetének a legfontosabb feladata visszaszerezni azt a mintegy 40–45 ezer szavazatot, amelyet 2000-től errefelé a szövetség fokozatosan elveszített. Ez polgármesteri, alpolgármesteri, megyei tanácselnöki, tanácsosi, képviselői és szenátori tisztségekbe került. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ első olyan politikusa, aki az utóbbi tizenöt évben hangosan és nyilvánosan kimondja, hogy pártja egyre rosszabbul szerepel a választásokon.
„A számok nem hazudnak, nagyon nehéz őket másként értelmezni. Ez a folyamatos térveszítés olyan jelenség, amellyel szembe kell néznünk, ugyanakkor meg kell állítanunk” – nyilatkozta Brassai. Szerinte a megyei szinten elveszített több tízezer voks visszaszerezhető. Ehhez viszont mindenkinek meg kell értenie, hogy a közérdek minden másfajta érdeket maga alá rendel.
Válaszolva azokra a sajtóspekulációkra, melyek különösképpen a román nyelvű médiában láttak napvilágot, és amelyek szerint könnyen megeshet, hogy 2008 és 2012 után az RMDSZ 2016-ban is lecseréli a polgármesterjelöltjét, Brassai kijelentette, „Soós Zoltán jelöltségét nem éri veszély, hisz nem cseréljük ki, hanem ellenkezőleg, megerősítjük”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel nem ő, hanem az RMDSZ országos vezetősége egyeztet. Mivel a tárgyalások során a kisebb pártok képviselőiben fel sem merült az előválasztási egyezség felrúgása, a szövetség megyei elnöke reméli, hogy az RMDSZ országos vezetői is kiállnak Soós mellett.
A városi és megyei tanácsosi listákat illetően Brassai Zsombor egy hiteles lajstrom összeállítását szorgalmazza, amelyen a társadalom különböző rétegei, nemei, korcsoportjai és nem utolsósorban pártjai legyenek képviselve. Újságírói kérdésre válaszolva ismételten leszögezte, hogy ő a hárompárti magyar–magyar összefogás híve, mert csak így érhető el, hogy a szavazatok ne vesszenek kárba.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Jogszabálytól eltérő magyar nyelvű helységnévtáblák
Megeshet, hogy új helységnévtáblákat kell kihelyezni a 132-es megyei úton, ahol egyébként a múlt héten adták át nagy csinadrattával a magyar nyelvű táblákat. A frissen kirakott táblák ugyanis eltérnek az idevágó jogszabály előírásaitól.
A magyar településnevet akkora betűtípussal kellett volna írni, mint a román nyelvűt – ez az első rendellenesség, ami feltűnik a karácsony előtt ripsz-ropsz átadott táblákon. Amint arról folyamatosan tájékoztattunk, a több éves huzavona után felújított útszakasz mentén, Szentegyháza és Brassó megye határa között kizárólag román nyelvű helységnévtáblákat raktak ki. Erre lapcsaládunk hívta fel a figyelmet, és annak nyomán csináltatott a megyei önkormányzat magyar nyelvű helységnévtáblákat – azokat december 23-án adtak át.
Besűrített magyar betűk
Az új táblákon az a legszembetűnőbb, hogy a magyar feliratot besűrítették annyi helyre, mint amit a román felirat foglal. Például a Merești felirat jóval keskenyebb, mint a Homoródalmás, a táblák mérete viszont azonos. A román feliratot tekintették viszonyítási alapnak, így a magyar nevet kisebb karakterekkel írták ki. Ezért most túl sűrű ahhoz, hogy az idevetődő idegen menet közben kibetűzhesse.
Szabályozott táblakészítés
Az idevágó jogszabályhoz képest nemcsak a betűméret problémás, hanem a táblák száma is, mert egy táblán kellene legyen mind a román, mind a magyar felirat. A 2001-ben elfogadott 215-ös törvény alkalmazási módszertanát szentesítő 2001/1206-os kormányhatározat melléklete 11. cikkelyének 1. bekezdése szerint azokon a településeken, ahol a lakosság legkevesebb húsz százaléka valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a helységnevet a román nyelvű felirat alá ugyanazon a táblára kell kiírni a kisebbség nyelvén, ugyanazokat a betűtípust és betűméretet használva.
Egyébként a nemrég felújított 123 A jelzésű megyei úton (Csíkszentkirály – Tusnád) is a vonatkozó előírásoknak megfelelően helyezték ki a helységnévtáblákat.
A téma kapcsán e-mailen kerestük Borboly Csabát, Hargita megye tanácsának elnökét, aki a magyar helységnévtáblák átadásán hangsúlyozta, a teljes megyei tanács érdeme az útszakasz felújítása. A tanácselnöktől azt szerettük volna megtudni, hogy mely jogszabály alapján határozták meg a 132-es számú megyei útra kihelyezett magyar nyelvű táblák formáját és tartalmát, illetve mikor tervezik lecserélni a múlt héten kihelyezett táblákat? Amennyiben választ kapunk kérdéseinkre, a témára visszatérünk.
4700 lej Incze Csongort, a megyei önkormányzat alelnökét bízta meg Borboly Csaba elnök ama „baki” kijavításával, amelynek nyomán csak románul tüntették fel a települések neveit a 132-es megyei út mentén. Az alelnöktől korábban megtudtuk, hogy összesen 24 magyarul feliratozott táblát kellett kihelyezni – ezeket 4700 lejért gyártotta le a Piatra Neamț-i Katel Kft. Az utángyártott helységnévtáblákat a már meglévő táblák tartóoszlopaira szerelték fel.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro

A felelős politizálás jegyében
Az együttműködés pozitív hozadékai
Évértékelő sajtótájékoztatóján Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke legfontosabb tanulságként megállapította,hogy – elsősorban a demográfiai mutatók, illetve a demográfiai mutatók romlását okozó helyzet miatt – az erdélyi magyarságnak nincs újabb 25 éve, újabb negyedszázad múlva nehéz lesz erdélyi magyar közösségről beszélni.
Mérföldkőnek nevezte a 2016-os választásokat, és legfontosabb feladatnak a fiatalítást tartja. Véleménye szerint az elmúlt negyedszázad romániai politikája csúfosan leszerepelt, amit az utóbbi időszak utcai megmozdulásai is igazolnak, de felhívta a figyelmet az MPP programjára, amelyben már évekkel korábban arról beszéltek, hogy új Romániára van szükség, új politikai osztályra, és örült annak, hogy nyolc év után "a bukaresti utca is visszaigazolta" politikai programjuk helyességét. Mint mondta, bízik benne, hogy 2016-ban ebben a kérdésben előrelépés fog történni. "A korrupt politikusok egyet hátralépnek, és fiatal, tehetséges politikusok lépnek a helyükbe."
Kijelentette: az MPP politikusai bizonyítottak az elmúlt időszakban, sikeres polgármestereik vannak, akiknek a munkáját értékelte a közösség, továbbra is élvezik a közösségeik támogatását, és az MPP számít rájuk a 2016-os választásokon is. Kiemelten szólt a gyergyószentmiklósi polgármesterről, kijelentve, hogy jó lenne egyszer s mindenkorra pontot tenni az ügy végére, amely lassan egy éve húzódik. "A Magyar Polgári Párt a 2016-os választásokon számít Mezei Jánosra, amint Mezei János is számíthat a Magyar Polgári Párt támogatására."
Újabb lépés a normalitás felé
Az elmúlt esztendő legfontosabb történéseiről szólva kiemelte az MPP–RMDSZ- keretmegálla-podást, amit a romániai magyar politika szempontjából a legfontosabb eseménynek nevezett. "2014-ben az együttműködési megállapodásunk tulajdonképpen a romániai magyar többpártrendszert szentesítette, amikor azáltal, hogy együttműködési megállapodást kötött velünk az RMDSZ, beismerte, hogy nem egyeduralkodó a politikai palettán. Azt gondolom, hogy az azóta eltelt másfél esztendő bebizonyította, hogy ennek az együttműködésnek vannak pozitív hozadékai." A mostani megállapodás – véleménye szerint – újabb lépés a normalitás felé, és nem feladva az MPP megalakulásakor megfogalmazott legfontosabb alapelvet, a választás szabadságát, együtt tudnak működni ott és ahol erre szükség van.
A keretegyezmény értelmében, a felelős politizálás jegyében arra törekednek, hogy összefogjanak minden egyes településen, s ahol esély van arra, hogy nyerjenek, magyar polgármestert állítsanak és minél több képviselőt tudjanak bejuttatni az önkormányzatokba. Ugyanakkor természetesnek tartják a választás szabadságának az érvényesülését, ami tömbmagyar vidéken valósítható meg. "Egyetlen dologra kell figyelni, hogy a politikai csatározás az észszerűség határain belül maradjon, és ne ejtsünk olyan sebeket, amelyek megmérgezik a közösségek hangulatát, hogy majd a parlamenti választások idején mozgósítani tudjuk az egész erdélyi magyarságot."
Kijelentette: nem ez az árokásás a jövő, a politikai pluralizmus teljesen normális dolog kell legyen, időről időre választások vannak, urnák elé szólítják a választópolgárokat, van egy kampány, és az győz, aki meggyőzőbben tudott érvelni a kampány során. Ezt követően viszont minden megy tovább, és a megválasztott tisztségviselőknek az a feladatuk, hogy a közösségüket a legjobb tudásuk szerint képviseljék a magyar érdekérvényesítés terén is.
A következő hónapokban településről településre fogják elemezni a helyzetet, és a minden egyes településre vagy megyére lebontott megállapodás továbbra is a legszélesebb nyilvánosságot fogja élvezni, úgyhogy, amikor a választási kampányba érkezünk, akkor tiszta képet fogunk látni például arról, hogy Marosvásárhelyen vagy Szatmárnémetiben a közös fellépés megteremthető-e, és látni fogjuk azt, hogy melyek azok a települések, ahol választási versenyre kerül sor – jelentette ki az MPP elnöke.
Helyesnek nevezte a parlamenti választásokra vonatkozó pontot, mert "úgy helyes, ha csomagban tudjuk kezelni a két választást". Örömmel nyugtázta, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt is belátta ezt, egyre több helyen szorgalmazza a koalíciót.
Végül a pártelnök újból hangsúlyozta, hogy 2016 a magyar összefogás éve kell legyen, "mert nincs újabb 25 évünk".
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

"Hiteles és többszólamú kórus"
"Soós Zoltán jelöltségét nem éri semmilyen veszély, dacára annak, hogy a sajtóban, különösen a román sajtóban néhány spekuláció ezzel kapcsolatosan megjelent, amely szerint lecserélné az RMDSZ. Határozottan állítom, hogy amennyiben ez rajtam múlik, nem fog megtörténni" – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke.
Mint mondta, bűn lenne az előválasztás eredményét megkérdőjelezni, támogatja Soós Zoltánt, akit alkalmasnak tart arra, hogy a polgármesteri tisztséget megnyerje és betöltse.
Elmondta, hogy 2014 végén, a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) legutóbbi ülésén 2015-öt az előválasztások évének nevezték, azzal a szándékkal, hogy idejében elindítsák a kampányt. Rendkívül fontosnak tartja, hogy "idejében és megfelelő körültekintéssel" készüljenek a 2016-os esztendőre, mert az előző éveket elemezve arra a megállapításra jutottak, hogy "Marosvásárhelyen az RMDSZ nagyon sokat veszített" a helyi és a megyei tanácsban, valamint a parlamentben. Az elnök számításai szerint az elmúlt tizenöt évben az RMDSZ 40-45 ezer szavazatot veszített.
Véleménye szerint az előválasztás főleg Marosvásárhelyen segített abban, hogy a "magyar–magyar vetélkedéseket lezárjuk", és megnevezzék a marosvásárhelyi magyarok közös polgármesterjelöltjét Soós Zoltán személyében. Az eddigi "szövetségi szintű tárgyalások" fontosságát abban látja, hogy az egyeztetéseken megfogalmazódott, hogy sem a Polgári Párt, sem a Néppárt vezetői nem vitatják el az előválasztás eredményét, Soós Zoltánt a saját jelöltjüknek is tartják. Ezért reméli, hogy a jövőben megtalálják az "egészséges együttműködésnek" azt a keretét, amely a szavazatveszteséget "össze tudja gyűjteni, fel tudja sorakoztatni a szavazókat az ügy mellett".
A tanácsosi listákról szólva kijelentette: "Már érezhető egyfajta nyugtalanság a szervezeten belül, különböző protagonisták próbálnak helyezkedni, amit én teljesen természetesnek tartok, hiszen olyan időszakot zárunk, amikor több kolléga visszalépett a tanácsosi mandátumától, és a sorban következők nagy része is elutasította azt". Ezért tartja fontosnak, hogy "azok vállalják ezt a felelősségteljes megbízatást, akiket nem kell erre kényszeríteni".
Véleménye szerint a tanácsosi lista "hiteles és többszólamú kórus" kell legyen, "a társadalom minden rétege meg kell jelenjen ezeken a listákon", ezért bejutó helyeken kell legyenek a fiatalok, a nők mellett. Kijelentette: "javasolni fogom a következő TKT-n, hogy a nőszervezet, illetve az ifjúsági szervezet 15%-os kvótaarányt kapjon a bejutó helyeken", mert úgy gondolja, ettől hitelesebbé válnak az RMDSZ listái.
A továbbiakban üdvözölte a kolozsvári RMDSZ kezdeményezését: a történelmi egyházakat kérték fel, hogy javasoljanak egy jelöltet a tanácsosi lista első helyére. Úgy gondolja, ezt kellene kövesse Marosvásárhely is, sőt tovább "fokozná" azzal, hogy az egyházak, a nők és a fiatalok mellett jelenjenek meg még "olyan fontos társadalmi grémiumok", mint a pedagógusszövetség, a közgazdásztársaság stb. Véleménye szerint így lesz egészséges, hiteles a lista.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy sikerű nótaest Zimándújfalun
Szombaton este a zimándújfalui kultúrotthonban a Borostyán Egyesület már hagyományossá vált nótaestet szervezett.
Ménesi Melinda, majd Kocsis József alpolgármester üdvözölte a fellépő vendégeket, a helybeli és a környékbeli nótakedvelőket.
A karácsony meghitt, családias hangulatát idézték a templomkórus egykori tagjai ismert, alkalomhoz illő énekekkel és versekkel: A kereszt című verset Móra László, a Karácsonyi csengő címűt Gali Anita és Bittei Lajos, a Karácsonyi álom címűt Antal Benjámin szavalta el. A helybeli Kankalin néptánccsoport tagjai Haász Endre és Nagy Rozália táncoktatók betanításával szatmári táncot adtak elő nagy sikerrel. A helybeli vegyes kórus tagjai Szilvágyi Mária vezetésével egy nótacsokrot és egy cigánydalokból álló csokrot énekeltek, tangóharmonika-, valamint orgonakísérettel, miközben a tánccsoport tagjai a színpadon ropták a táncot az elhangzó cigánydalokra. Mindkét hagyományőrző csoport műsorát nagy tapssal jutalmazta a közönség. A hangulatosan díszített asztalokra az üdítő és sós sütemény mellé, rövid időn belül a már megszokott szakácsok által készített ízletes töltött káposzta és bor is asztalra került. A színpadon elfoglalta helyét Szőcs Lőrinc prímás és népi zenekara, majd a Dankó Pista-díjas Szilágyi Sándor magyarnóta-énekes: a Maros menti fenyveserdőkezdetű nótával vonta magára a vacsorázók figyelmét. Miklós Szilvia művésznő, a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa Nóta Egyesület egyik alapító tagjával felváltva, majd együtt párosokat énekelve, a színpadon és a terem minden részét bejárva ontották a szép magyar nótákat, vőfély rigmusokkal, vicces kis történetekkel fűszerezve előadásukat, fergeteges hangulatot teremtve. A felhangzó szebbnél, szebb nótákat és népdalokat, a nótakedvelők nagy része együtt énekelte a több mint kétórás műsor alatt az előadóművészekkel, s a tapsot sem sajnálták tőlük a mulatozók.
A nótaesteken rendszeresen jelenlevők elismerésüket fejezték ki a szervezőknek, az együtt átdalolt, megélt színvonalas előadásért és nem utolsó sorban köszönet az egyesület minden tagjának, akik rendszeresen összetartó családként még ünnepnapon is hagyományaink ápolásán, magyar közösségünk erősítésén munkálkodnak.
Zsámbok Mária
Nyugati Jelen (Arad)

„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas. Az alábbiakban folytatjuk önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes közlése)
„Az enyedi egyházközség azon időben még mindig vagyonügyi mizériákkal küszködött. Egyéb bajok mellett sürgős megújítást igényelt a toronynak szép árbocos, nyolc szögletű fedele, az egyháznak azonban nem volt pénze miből ezen több ezer forint kiadást igénylő megújítási munkálatok költségeit fedezze. Indítványomra elhatározta az egyház, hogy ezen célra országos segélygyűjtést indít folyamatba. Az országos segélygyűjtés gyenge eredménnyel zárult, a helyi gyűjtés azonban sikert mutatott fel.
Pár év multán közel 6000 o.é. forint állott rendelkezésre a szent cél javára. Az akkori nemzedéknek még életben levő tagjai máig kellemesen emlékeznek az u.n. »Torony bálok« élénkségére, vonzó erejére.
1873. év őszén a torony fedele meg is újíttatott, ezen újítás költségeit a Torony-alap fedezte. Nemcsak hogy bírta fedezni ezen alap az újítás költségeit, hanem jelentékeny összeg maradt rendelkezésre a később szükségesnek mutatkozó javítási, avagy megújítási munkálatok költségeinek fedezésére.
1871-ben pályáztam a szászvárosi egyik papi állásra. Pályázott idősebb lelkésztársam Incze János is. A pályázó enyedi két pap közül jelölték az egyiket, az idősebbet. A maga rendjén. Sérelem nem történt.
1877-ben pályáztam a tordosi lelkészi állásra. Nem jelöltek. Nem jelölték személyemben az enyedi első papot erre, az akkori viszonyok között nagy jövedelmű, egyébként sine cura lelkészi állásra. Nem jelöltek pedig azért, mert a vajdahunyadi egyházmegye akkori esperese óhajtotta elnyerni ezt az állást, az esperes pedig számított rá, hogy az esetben, ha engem jelölnek, az egyház hívei aligha az esperest választják lelkészökül.
A lelkészjelölési joggal való visszaélések erdélyi ref. egyházkerületünkben épp az időtájt érték el a tetőpontot, mi miatt ezen egyházkerület papválasztási szabályzatát múlhatatlanul revideálni és módosítani kellett s az néhány év múltán revideáltatott, módosíttatott is. Néhai b.e. Elekes Károly gyulafehérvári nagytekintélyű pap, egyházkerületi közjegyző elhunyta után pályázati kérvényemet benyújtottam a gyulafehérvári papi állásra. Ez időben még érvényben állott a régi lelkészválasztási szabályzat. Erre a díszes papi állásra jelöltek tudomásom szerint összes szavazattal, első helyen. Meg is hívtak az akkor gyakorlatban levő s mondhatni kötelező próbaszónoklat tartására. Próbaszónoklatomat meg is tartottam szép számú, díszes közönség előtt. Pártom is csoportosult a régi fejedelmi hitközségben. »Tégedet nagyon zúgatnak Gyulafehérváron« – mondotta nekem Tókos Sándor vajasdi ref. pap, később egyházmegyei esperes. Épp ez volt rám nézve a baj. Másnak kellett a gyulafehérvári ref. egyház papjává lennie, nem nekem, kit az akkori esperes személyéhez vérségi kötelékek is fűztek.
Nem bocsátkozom ezen papválasztási ügy részleteibe. Annyit azonban említés nélkül nem hagyhatok, hogy történt a gyulafehérvári papi állásra próbaszónoklatom megtartása után második jelölés is. Ezen másodszori jelölés alkalmával is felvétettem a jelöltek sorába, aztán történt harmadszori jelölés is. Ezen harmadszori jelölés alkalmával sikerült engemet a jelöltek sorából kihagyni. Azt is megemlítem, hogy szerepeltek ezen akkor nagy port felvert papválasztási ügyben nem tisztességes mozgató rugók. Keletkezett szenvedélyes hírlapi polémia. Történtek komoly felszólalások oly értelemben, hogy a papválasztási szabályzatot gyakorivá vált durva visszaélések meggátlása végett múlhatatlanul, éspedig lehetőleg sürgősen módosítani kell.
VÉGE
Szabadság (Kolozsvár)

Megbírságolták Sepsiszentgyörgy polgármesterét
Tízezer lejre bírságolta meg a prefektúra Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert, mert a megyeszékhelyen nem sikerült megoldani az ingatlanrestitúciót a 2001/10-es számú törvény alapján.
Sebastian Cucu Kovászna megye prefektusa arra hivatkozott, hogy a jogszabály szerint benyújtott igényléseket ez év januárjáig meg kellett volna oldani, ám Sepsiszentgyörgyön még mindig van 480 rendezetlen restitúciós ügy. A kormányhivatal szerint még hat Kovászna megyei településen voltak késések, ám végül Sepsiszentgyörgy kivételével mindenhol lezárták az ügyeket.
Antal Árpád a Székely Hírmondónak azt mondta, hogy a prefektus nem tudta megbírságolni őt, amiért nem tűzte ki a városháza tornyára a román zászlót, ezért valószínűleg most más okot keresett. A polgármester szerint a visszaszolgáltatások elakadásának oka az, hogy az állam nem biztosítja az ehhez szükséges feltételeket. Mint mondta, a városházán még legalább negyven alkalmazottra lenne szükség, a 2010-ben életbe léptetett létszámstopot nem tudták kiheverni.
A visszaszolgáltatási folyamatot az is hátráltatja, hogy a helyi bizottságban mindössze egy jogász dolgozik, holott a kárpótlásra javasolt ügyekben vaskos iratcsomót kell felterjeszteni Bukarestbe, különböző jelentéseket, kísérőlevelet, törvényre való hivatkozást kell mellékelni, egyetlen jogásszal pedig lassan halad ez a munka.
Amint arról beszámoltunk, Sebastian Cucu októberben közölte: Kovászna megyében összesen 30 000 hektár erdőt és 48 000 hektár mezőgazdasági területet igényelnek még vissza. Összesítése szerint az elmúlt 25 évben Háromszéken az érvényben lévő visszaszolgáltatási törvények alapján mintegy 139 000 hektár mezőgazdasági terület és 140 000 hektár erdő visszaszolgáltatásáról döntöttek, és történt meg a birtokba helyezés, a birtoklevelek vagy átadási jegyzőkönyvek kiállítása.
Akkor azt ígérte, nem bírságol, sőt segíteni próbál az érintett önkormányzatoknak, s a kormányhivatal jogászaival minden településen áttekintik az iratcsomókat. Hétfőn a prefektus kabinetfőnöke megkeresésünkre azt mondta, januárban tartanak sajtótájékoztatót a témában, akkor hozzák nyilvánosságra a visszaszolgáltatási folyamat év végi adatait.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)