Erdélyi magyar hidegháború
„Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen.” Parászka Boróka kritikája Demeter Attila Ethnosz és Démosz című tanulmánykötetéről.
Elméleti elsivatagosodás – így lehetne összegezni a hazai könyvkiadás utóbbi tíz évét, amelyben a rendszerváltás utáni évekhez képest látványosan visszaszorult a társadalomtudományos esszék, tanulmányok publikálása. Talán a kiadók nem vállalják a kockázatot, talán a közgondolkodás mondott le arról, hogy tartalmát, formáját ilyen nagyobb lélegzetű írások határozzák meg, és az is lehet, hogy fordított arányban az egyetemi szakok és műhelyek túlburjánzásával, a szerzők termékenysége csökkent. Akárhogy is van, ott tartunk, hogy ma már érdemes megbecsülni minden esszékötetet. Demeter Attila (aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia intézetének oktatója) tavaly adta közre az elmúlt tizenkét évben írt tanulmányainak gyűjteményét, több szempontból is tanulságos és fontos. Egyrészt ez a kiadvány bizonyítja, hogy a hazai filozófia oktatás-kutatás igényt tart arra, hogy kivegye a részét a napi közéleti, társadalmi és politikai eszmecserékből. E nélkül a részvétel nélkül ezek ugyanis megfeneklenek a fogalmi és eszmei pontatlanságban, a logikai zárványokban, erodálódnak stb.
Másrészt: a hazai filozófiai beszéd (legalábbis az, amit Demeter Attila nagyon kevés társa mellett képvisel) nem tudja, vagy akarja kivonni magát a közbeszéd-közgondolkodás hatása alól, inkább követi, mintsem ösztönzi, irányítja azt. Azokat a témákat, ügyeket járja körül, amelyeket amúgy is körüljár a napi publicisztikai-gyár, esetenként oldja a beidegződéseket, közhelyeket, más helyzetekben – akarva, akaratlanul – megerősíti azokat. Ha a kötet címszavait soroljuk fel, akkor pont azokkal a fogalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyeket az elmúlt évtizedben (évtizedekben) unos-untig hallhattunk, olvashattunk: autonómia, nacionalizmus, nemzetállam, emberi jogok, Európa, európaiság. A tétje ennek a könyvnek az, sikerül-e a filozófiai tartalombővítés, aktualizálás?
Harc komoly alázattal Ha a tíz évvel ezelőtt született, és eredetileg a Magyar Kisebbségben közölt Autonómia: mi végre? című tanulmányt vesszük alapul, amely közéleti „slágerünket”, az önrendelkezést igyekszik körbejárni, akkor azt kell mondanunk, hogy bár az átlagosnál cizelláltabb ez a megközelítési mód, a mélyfúrásig nem jut el. Az a figyelmeztetés megjelenik ugyan ebben a tanulmányban, hogy a kisebbségi jogérvényesítés eszköze nem feltétlenül csak az autonómia, az a kérdés azonban már nem fogalmazódik meg, miért kötjük össze szétválaszthatatlanul az önrendelkezést az etnicitással? Miért szól az erdélyi magyar közbeszédben az autonómia vita csak az erdélyi magyar önrendelkezésről, miközben ezt (vagy ezeket) a struktúrákat egy többnemzetiségű államban igyekeznek érvényre juttatni, miközben az erdélyi magyar közösség a román állam-nacionalizmussal viaskodik, miközben az adminisztrációs reform, a gazdasági átalakulás, az európai integráció (vagy európai verseny) sokkal inkább szól a regionális, etnikai szempontból azonban meg nem határozható különbségekről. Ez a Demeter Attila szöveg ráadásul, hasonlóan a kötet több más tanulmányához (mint például a címadó Ethnosz és Démosz tanulmányhoz) váratlanul átvált a nyers aktuálpolitikába, ebben az esetben az RMDSZ szervezeti működéséről értekezik. Lehet ennek is legitimitása, akár politikafilozófiai vitát is lehet erről folytatni, de ennek akkor tovább kellene mutatnia azon a megállapításon, hogy a Szövetségen belüli demokrácia nem működik, vagy hogy a szervezet támogatottsága csökkenőben. Van ennek a kötetnek egy amolyan népmesei „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is” hangulata. Ez az az autonómia tanulmány olyan konzekvenciával zárul, amelyet akár a demokrácia-hiányosnak és alultámogatottnak nevezett RMDSZ korabeli elnöke, Markó Béla is megfogalmazhatott volna. Vagyis: „a sikeres autonómia-törekvésekhez nem annyira maradéktalan belső konszenzusra van szükség, mint inkább hatékony politikai lobbira” – írja Demeter Attila. Ám legyen, de akkor tegyük fel újra az autonómia természetére vonatkozó, kielégítően mindmáig meg nem válaszolt kérdést: kik, miért, kiknél és hogyan lobbiznak? Minderre a jelzett tanulmány keletkezése óta (2004), sőt az autonómia viták rendszerváltás óta tartó történelme során egyszer sem kaptunk pontos választ. Ennek fényében pedig különösen veszélyes az, amivel a szerző a gondolatsort zárja, vagyis, hogy „ha az autonómiát ki kell kényszeríteni (kiemelés D.A.), akkor ennek az eszköze nem lehet más, mint az erőszak vagy a félelemkeltés”. Bár a megállapítást Bibóra hivatkozva és őt idézve árnyalja Demeter, és arra figyelmeztet, hogy ezt a harcot „komoly alázattal” kell lefolytatni, mégsem más ez, mint az erdélyi magyar hidegháború megerősítése.
Valamilyenségek és valahogyságok Hasonló félig, vagy háromnegyedig vitt gondolatsorokból állnak össze a kötet többi tanulmányai is, ezek a szövegek, amelyeknek a zöméből kirajzolódik egyfajta visszafogott, de súlyos következményekkel járó nemzeti radikalizmus. A korábban már jelzett Ethnosz és Démosz című tanulmány számomra meglepő módon szintén RMDSZ-kritikával indít: a Szövetség kormányzati politikáját általános értelemben „alázatosnak” és „betársulósnak” nevezi a szerző. Függetlenül attól, hogy valóban alázatos és betársulós-e a szervezet két évtizedes teljesítménye (ez a szöveg 2006-ban született, tehát akkor még csak kamaszkorát élte az RMDSZ ilyen szerepvállalása), érdemes feltenni a kérdést: politikafilozófiai szempontból mire jutunk az ilyen jelzőkkel? Mi a kritika referenciája, célja és hitele? Kockázatos, és nem megkerülhető kérdések ezek. A napi politikára való (általam nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartott) reflexió nehezen követhető módon billen át kultúra-, nacionalizmus elméletbe. És olyan furcsa mondatok szabadulnak el, amelyeket aztán sem politikafilozófiai, sem szociológiai, de még egy laza szövésű esszé keretén belül sem könnyű értelmezni. „Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz” (kiemelés tőlem) – szerepel a 108. oldalon. „(…) a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerű” (kiemelés tőlem) – írja Demeter Attila a kötet 103. oldalán. Sajnos a valamilyenségek és valahogyanságok világában ezúttal sem vezet tovább. Pedig rendezni kellene már az etnicizmus és nacionalizmus közötti viszonyokról gondoltakat, pedig láttatni és érteni kellene a nacionalista konstrukciók (a szerző fontos mondatokat szentel annak, hogy érzékeltesse, milyen alapvető jellemző ez a megcsináltság) korszerű természetét.
A korszerűség érvényesül a legkevésbé ezekben a megközelítésekben. Demeter az európai közösség soknyelvűségének, vagy éppen nyelvtelenségének problémáit járja újra és újra körül, hiszen – írja többek között Kymlickára hivatkozva a politikai együttműködések alapja a közös nyelv. De elfeledkezik arról, hogy a mai politikai kommunikáció számára a képek, és a különböző nonverbális felületek legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a verbálisak. Továbbá arról, hogy az egy-két és többnyelvűség ma már egészen mást jelent akár az Unió határain belül, mint azokon kívül – hiszen megváltozott többek között a globális mobilitás és kommunikáció, de változik a lokális adminisztráció, a közösségi kapcsolattartás stb.
Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen. Az évtizedes szövegek nem tartották a lépést korukkal már születésük idején sem, ma pedig egészen anakronisztikus ezeket olvasni. Mindezzel együtt ösztönző a szerző igyekezete, ahogyan saját korlátaival, még végig nem vitt eszmefuttatásaival szembenéz. Például akkor, amikor a kötet előszavában elismeri, hogy a muszlim Európáról írt szövege létrejöttekor még nem ismerte, hogyan is néz ki a muszlim Európa valójában. Az Ethnosz és Démosz befejezésekor valami olyasmit érez az olvasó, mint egy kétkötetes krimi első kötetének a végén. A tetthely már felsejlett, a gyanú árnyéka is körvonalat kapott, a megfejtés azonban még várat magára.
Demeter Attila: Ethnosz és Démosz – tanulmányok. Pro Philosophia Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (2.)
1945 elején Kolozsváron felvetődik két – román és magyar nyelvű – tudományegyetem igénye kolozsvári székhellyel. Számos román és magyar értelmiségi támogatja ennek megvalósítását. 1945. június elsejei hatállyal alakul meg a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Az egyetem mind a négy karának működése egyazon városban nehezen volt biztosítható, az orvosi kar működtetésére két magyarlakta nagyvárosban – Nagyváradon és Marosvásárhelyen – voltak ekkor reális korházi lehetőségek. A földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Emlékeztető: az indulás…
Az események gyors ütemben követik egymást: 1945. július tizenhatodikán zajlik le az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje Marosvásárhelyen, majd egy rendelet jelenik meg, miszerint a Hadügyminisztérium az egyetem céljaira átadja a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
Így indult meg 1945 október végén háromszáz hallgatóval egyetemünk, előbb mint a Bolyai Egyetem fakultása.
Az első felvételi vizsgát a magyar egyetem orvosi karán 1945. november negyedikén tartották meg. Ekkor háromszázan jelentkeznek az első évre, a törvény biztosította százötven helyre.
1947-ben már kétszázötven elsőéves diák iratkozik be. 1948-ban hétszázötvenegy hallgatója van az egyetemnek, az oktatók között tizenhat professzor és hat előadótanár. 1946. február tizennegyedikén zajlik le az első tudományos gyűlés.
Amit még tudni kell a költöztetésről: a kolozsvári rektor tiltakozása hiábavaló…
A magyar egyetem rektora Csőgör Lajos tiltakozott, mondván, hogy a kolozsvári magyar lakosság és a teljes magyar közvélemény ellenzi a kormány eme döntését. A professzor tehát, aki néhány évig párhuzamosan a marosvásárhelyi orvosi kar dékánja is volt, azt kérte, hogy maradjon Kolozsváron a magyar orvosi intézet.
A végső döntés azonban Petru Groza kezében volt, s ő nem sokat habozott. Dokumentumok tanúsága szerint a következőket válaszolta:
„…a kolozsvári járóbeteg-rendelőkben és kórházakban bárki igényelheti az orvosi ellátást. Nem akarom elhinni, hogy még mindig fontos valakinek, hogy román, avagy magyar kórházba megy. A kolozsvári magyar lakosság ugyanúgy igénybe veheti a kolozsvári román klinikák szolgáltatásait, mint ahogy a marosvásárhelyi románság az ottani magyar klinikákét…”.
Az intézet költöztetése
Az orvosi kart tehát negyvenöt nyarán helyezték Marosvásárhelyre. Sorina Bota úgy tudja, hogy előbb a bútorokat szállították ide, mielőtt azonban nekiálltak volna a költöztetésnek, Csőgör Lajos rektor a városba küldött két tanárt, hogy mérjék fel a terepet, s nézzék meg, hol fog zajlani a képzés.
A leírtak szerint a küldöttség tagjait igencsak fellelkesítették a látottak, és mint már az előző lapszámunkban is említettük, a cambridge-i egyetem kampuszához hasonlították a létesítményt.
Az épületegyüttes valóban a város szélén állt, akárcsak az angliai egyetem, akkor ugyanis ott ért véget a település. Ez az elszigeteltség, illetve a más képzést nyújtó karok hiánya sokaknak nem volt ínyére. Miskolczy Dezső professzor – aki a kolozsvári egyetem rektora is volt – azt hangoztatta például, hogy e költözés révén a diákokat megfosztják az egyetemi városokra jellemző kulturális légkörtől, a kolozsvári könyvtárak és más művelődési intézmények látogatásának lehetőségétől, és ezzel együtt az igazi egyetemi élettől.
Való igaz, hogy Kolozsvár sokkal több lehetőséget nyújtott akkor, és nyújt most is a diákoknak, mint a jóval kisebb Marosvásárhely. Manapság azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az egyetemek egy része megpróbálja minél elszigeteltebb helyre építeni kampuszát, hogy megfelelő csendet tudjon biztosítani a diákoknak a tanuláshoz.
A Hadügyminisztérium átengedi az épületegyüttest a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe
Két vonattal költöztették az egyetem javait és orvosi felszereléseit. Csőgör Lajos rektor Victor Groza kormánybiztoshoz és Antalfi alpolgármesterhez fordult, kérve őket, hogy segítsenek pénzt gyűjteni a víz- és áramszolgáltatással, illetve a bentlakás fűtésével járó költségek fedezéséhez.
Ekkor az épületegyüttes átkerült a Hadügyminisztériumtól a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe. A marosvásárhelyi magyar orvosi kar első diákjai közé tartozott László János professzor is. A város meséi című könyv szerzője tőle tudja, hogy a negyvenhatos első évfolyam háromszázhatvan különféle nemzetiségű diákot számlát, akiknek azonban csak a fele diplomázott le.
A volt rektor sok mindenre emlékszik…
László János professzor, aki aztán az intézmény rektora lett, emellett pedig nagy hírnévre tett szert az A, B és C hepatitszvírus kutatása terén, arra is emlékszik, hogy összesen négyszáznégy helyiségből állt az épületegyüttes, amelynek még úszómedencéje is volt.
Ezt még akkor építették, amikor a katonai iskola székelt itt, és a hetvenes évekig szolgált úszómedenceként, utána pedig változtattak a rendeltetésén. Azt viszont most nem írjuk le, hogy mire használják az úszómedencét azok a diákok, akiknek anatómiaórán a boncoláshoz hullákra van szükségük. Az orvosi oktatás ragaszkodik a hagyományokhoz. A latin nyelv ismerete kötelező
Az adatgyűjtésekből az is kiderül, hogy az évek során számos neves személyiség látogatta meg az intézményt, többek között Petru Groza is.
Mondhatni köztudott, hogy a hatvanas években magyar nyelven folyt a tanítás, de mivel az orvosi oktatás ragaszkodott a hagyományokhoz, a latin nyelv ismerete is kötelező volt. Ennek értelmében a kolozsvári egyetem tanárai tanítottak itt, néhányan közülük ideköltöztek, mások pedig ingáztak a Szamos-parti városból.
A magyar jelleg megváltoztatása…
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb állomás az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem Orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakították.
Az egyetem történetében 1962-től kezdve egyik legsúlyosabb problémává válik az intézet magyar jellegének megváltoztatása. Pártutasításra a minisztérium elrendelte a kétnyelvű, magyar és román nyelvű oktatást.
A magyar nyelvű oktatásban is két tantárgyat, a törvényszéki orvostant és az egészségügyi szervezést román nyelven kellett előadni. A gyakorlati oktatást is román nyelven kellett vezetni.
A professzorok nagytöbbsége vállalta hogy román nyelven is megtartja előadásait. Ezt egy évig a minisztériumban elfogadták, majd kijelentették, hogy román nyelven csak a román nemzetiségű oktatók adhatnak elő.
Ezzel szükségleten felül felduzzasztották az oktatószemélyzet létszámát, megváltoztatva annak nemzetiségi összetételét.
A nyílt nemzetiségellenes pártpolitika jelei az egyetemen csak a nyolcvanas években jelentkeztek. Az adott politikai és gazdasági viszonyok hatására az 1980-as évektől kezdődően számos oktató választotta megoldásként az ország elhagyását. Ez a folyamat elsősorban a magyar nyelvű oktatási bázist apasztotta.
Az 1990-ig alkalmazott felvételi rendszer nem biztosította az anyanyelven tanulók esélyegyenlőségét, azt eredményezte, hogy a magyar nemzetiségű orvostanhallgatók aránya országosan alatta maradt a demográfiai adatok alapján elvárhatóknál.
Az 1989. decemberi eseményeket követően a felvételi rendszer korrekté vált, javult ugyan valamelyest a magyar hallgatók aránya, de nem a kívánt mértékben…
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Breton és baszk szervezetek is kérték belépésüket az SZNT luxemburgi perébe
A franciaországi Breton Kulturális Intézet, és a spanyolországi Baszk Nemzeti Párt is kérte belépését abba a perbe, amelyet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) két képviselője indított az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottság ellen a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezésük bejegyzésének az elutasítása miatt.
Erről Izsák Balázs, az SZNT elnöke számolt be péntek délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett, az erdélyi autonómiatörekvésekről szóló pódiumbeszélgetésen.
Izsák Balázs elmondta, a breton és a baszk szervezetek az SZNT képviselői oldalán avatkoznának be a perbe, amiként ezt korábban Magyarország, és a székelyföldi Kovászna megye önkormányzata tette. Az alperes Európai Bizottság oldalán eddig Szlovákia, Görögország és Románia lépett be a perbe. Az SZNT vezetői és partnereik a polgári kezdeményezés eszközével próbálják elérni, hogy az unió kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. A kezdeményezés elfogadása a székelyföldi autonómiatörekvéseket erősítené. Nem kezdhették azonban el az egymillió európai aláírás összegyűjtését, mert az EB úgy ítélte meg, a téma nem tartozik jogalkotási hatáskörébe. A kezdeményezők az EB elutasító határozatát támadták meg az EU luxemburgi bíróságán. A perbe belépő felek írásban fogalmazhatják meg álláspontjukat a vitatott kérdésről.
Izsák Balázs azt is elmondta, a 153 székelyföldi önkormányzat közül eddig 27 fogadott el autonómiapárti határozatot, amelyet a román kormány képviselői mellett az Európa Tanács és az Európai Unió illetékes szerveinek is eljuttattak. Az SZNT elnöke hozzátette, októberben ülésezik az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának a monitoring bizottsága, mely a székelyföldi autonómiapárti határozatok ügyét is napirendjére tűzte. Reményét fejezte ki, hogy addig legalább száz önkormányzati határozat lesz a bizottság asztalán.
Az SZNT elnöke vitatta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökének, Kelemen Hunornak azt az álláspontját, hogy a jelenlegi román alkotmány keretei között semmilyen autonómiaforma elérésének nincsen realitása. Hozzátette, álláspontja szerint Székelyföld területi autonómiája nem Románia nemzetállami önmeghatározását, hanem annak csupán a nacionalista értelmezését sérti.
Azt is megemlítette, nem lehet alkotmányos akadálynak tekinteni, hogy az alaptörvény felsorolásában a régió közigazgatási egység nem szerepel. Arra hivatkozott, hogy valamennyi román párt szükségesnek tartja a régiók bevezetését, de azt sem tartaná bajnak, ha az egységes és autonóm Székelyföldet megyeként határoznák meg.
A pódiumbeszélgetésen Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) alelnöke elmondta, a partiumi autonómiatörekvésekben kiindulási pontnak tekintik az SZNT dokumentumait. Hozzátette, a Partiumban jelenleg a regionális tudat felélesztését tekintik a legfontosabb feladatuknak. Szeptemberben hirdetik ki annak a pályázatnak az eredményeit, amelyet a Partium szimbólumainak a megalkotására írtak ki.
MTI, Erdély.ma

Emlékjel Attila hun királynak
Augusztus 20-án, Szent István napján 22 órakor egyszerre gyújtottak őrtüzet a Perkőn, az Óriáspince-tetőn és a Kézdialmás szomszédságában lévő Avas-tetőn. Cserei Lázár kézdialmási egyházgondnok kezdeményezésére az Avas-tetőn emlékjelt állítottak Attila hun királynak, és nagyméretű székely lobogót is avattak.
A kőtömbre az alábbi szöveget vésték: „E kő őrizze emlékét a hunok nagy királyának, kinek neve Attila (395–453), ura volt ő minden földnek, a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna folyótól a Keleti-Kárpátokig.” A hun király neve rovásírással került a kőre. Este nyolc órakor több száz kézdialmási, lemhényi és csomortáni lakos gyűlt össze az Avas-tetőn, ott, ahol 2010-ben emlékkeresztet állítottak, és elhelyezték a legenda szerint Krisztus lábnyomát őrző kőtömböt. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület ősmagyar ruhát viselő nyolc lovasa, valamint a Kelemen Didák Cserkészcsapat cserkészei álltak díszőrséget az ünnepség ideje alatt, melynek során Cserei Lázár ismertette Attila hun király életét, Molnár István kézdialmási polgármester pedig rövid ünnepi beszédet mondott. Az ünnepi szentmisét Kopácsi Ferenc és Sánta Pál kézdialmási, illetve lemhényi plébános celebrálta, ők áldották meg az új emlékjelt. A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Kádár László hagyományőrző huszár őrnagy Attila korára emlékeztető lovasíjász bemutatót tartott.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítások a Forrásközpontban
Augusztus 20-án a szentté avatott István király emléke előtti tisztelgés jegyében nyílt képzőművészeti kiállítás Székelyudvarhelyen, a Forrásközpontban, három korábban elkezdett tevékenység záró rendezvényeként.
A Pro Life Alapítvány tehetségápoló tevékenységét két éve kezdte, idén Legendás kis művészek névvel futott a program, a Bethlen Gábor Alap és a Visius Kulturális Egyesület támogatásával, és mint elhangzott, a túlzásba vitt tévénézés, számítógépes játékok helyett cselekvési teret kínál a gyermekeknek, emellé a szabadidő hasznos eltöltése, saját kultúránk és a tankönyvekben nem szereplő történelmünk jobb megismerése is társult. Istók Emőke irányításával a képzőművészet különböző műfajaival ismerkedtek a részvevők, akik a Székelyföldi Legendárium alapján ábrázolták a vidék mondáit.
A Közösséget alkotó tábor a napokban zajlott Ivóban, környékbeli és a Beszterce megyei Vicén szórványban élő magyar gyerekek részvételével. Istók Emőke irányította a képzőművészettel kapcsolatos programokat, Istók Lajos pedig más tevékenységeket. Kultúra, történelem, művészet, egészséges életmód, kézműves-foglalkozások jelzik címszavakként a tartalmat. A táboroztatást anyagilag támogatta Hargita megye tanácsa, az Elan Trio Kft. és a csíkszeredai Csibész Alapítvány.
Istók Emőke Szívvel, lélekkel, ecsettel című kiállítása új alkotói korszakot és egyben megújult tematikát jelez. Erre az anyagra az olajképek dominanciája jellemző. A témabeli újdonságot a falusi környezet jelenti, ezek közül is az életképek vannak számbeli fölényben. A tyúketetés, a dagasztás, rőzsehordás, tejszűrés valóságos élményt közvetít. A portrék derűt, nyugalmat árasztanak. A vallásos témát egyedül a Krisztus-ábrázolás képviseli, komorságával és drámai hangulatot sugalló színeivel a szokásos ábrázolásmódokhoz közelít. A csendélet klasszikus fajtáit képviselik a gyümölcsös, virágos csendéletek. Az ábrándos fiatalságtól az öregkorig a korosztályokat, az alföldtől a Hargitáig a tengerszint szerinti magasságokat is átfogta Istók Emőke.
A táj és az ember örök kapcsolata a legnagyobb téma ennek a kiállításnak az anyagában, hangzott el a megnyitón. A táj legtöbb esetben megszokott környezetünkként jelenik meg, és a vidék mindennapi életének illusztrációja, megjelenítője. A munkálkodó, pihenő vagy gondolkodó ember önt lelket a dombokkal szabdalt völgyekbe, valódisága pedig a realista ábrázolásmód felé közelíti az alkotót.
P. Buzogány Árpád, Székelyhon.ro

Izsák: történelmi tévedés lenne elfogadni Ceausescu megyehatárait
Egységet kell teremteni a székely autonómiamozgalomban – szólított fel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös autonómiatervezetével kapcsolatosan kifejtette: Székelyföld nem a kommunizmusban létrehozott három, a magyarok által is lakott megyéből áll, hanem nyolc székely székből.
Izsák Balázs a Kossuth Rádió munkatárásnak, Erdei Edit Zsuzsannának elmondta, hogy akkor lehet egységet teremteni az autonómiaküzdelemben, ha mindenki megérti, és elfogadja a 10 éves autonómiamozgalom általa megfogalmazott sarkalatos alapelveket.
Az SZNT elnöke fontosnak tartja, hogy megértsék: Székelyföld nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből áll, hanem nyolc székely székből. Nem egyeznek a nemzetiségi arányok sem, mert amíg a három megyében a magyarság részaránya alig több mint 50 százalék, addig a nyolc székely székben a magyarság aránya 70 százalék fölött van – tette hozzá Izsák.
Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy elfogadjuk a Ceausecu által ránk kényszerített megyehatárokat, ez pedig történelmi tévedés lenne – szögezte le az SZNT elnöke.
A székelyek külön-külön ragaszkodnak történelmi, és kulturális tájegységeikhez, vissza kell adni a széki központoknak, a székely várososoknak a jogállásukat, ami azt jelentené, hogy otthon intézzék dolgaikat a székely emberek – hangsúlyozta Izsák.
Izsák Balázs szerint jogilag Székelyföld határainak politikai akarattal lehet érvényt szerezni.
Fontos megérteni: Székelyföld határait, a nyelvi és a kulturális határok mentén kell meghúzni, ezt támogatja a nemzetközi jog, erre van hivatkozási alapunk, és még a jelenlegi közigazgatási törvény is kimondja, hogy a megyehatárok meghúzása az etnikai kritérium, és a lakosság kulturális kapcsolatainak figyelembevételével is történik – mondta az elnök.
A beszélgetés végén Izsák kihangsúlyozta: tudatában van annak, hogy ha ősszel az SZNT autonómiatervezetét terjesztik be a parlamentbe, azt is ugyanúgy elutasítják, de legalább az autonómiamozgalom egysége megmaradna. Hozzátette: bízik benne, hogy átérzik, ebben a kérdésben hozhatnak olyan döntést, amellyel építhetnek, de hozhatnak olyan döntést is, amivel rombolhatnak.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat színmű a Látóban
Pontosítsunk: a szépirodalmi folyóirat idei, hagyományosan összevont, dupla számában. Az olvasó jó ideje megszokhatta, hogy a Látó a lap nyárvégi, kora őszi megjelenésekor a színházi, drámaírói műhelyekre koncentrál, több új darab megjelenését teszi lehetővé, és ezek között mindig van figyelemre méltó teljesítmény, ígéretesnek tűnő próbálkozás. Most sincs másképpen. A 2014/8-9. szám 222 oldalán hat szerző – Demény Péter, Peca Stefan, Kincses Réka, Márton László, Henry Fielding és Christopher Marlowe – valamint három műfordító – Jánosházy György, Patkó Éva és Mesterházi Márton – drámai szövege kap nyilvánosságot. Persze a művek ilyen besorolása, minősítése megtévesztő, hiszen ahány közölt színmű, annyiféle. Műfaj, hangvétel, nyelvezet, tematika, helyszín, idő- és térbeli elgondolások, szerzői szándékok tekintetében, egyszóval minden vonatkozásban lényegesen különböznek egymástól. Ezt már rögtön az elején a lapszerkesztő, vagy maga az író igyekszik tisztázni. Hamar kiderül, hogy Demény Péter Királynője reménydráma, Peca Stefan írása, a Patkó Éva fordította Nils elbaszott napja alter-komédia, Kincses Réka szövege, A Pentheszilea Program egyszerűen színmű, Márton László Tristan, a bábu című írása színjáték bábokra és élő színészekre, a Henry Fielding mű, A tragédiák tragédiája, avagy a Nagy Hüvelk Matyi élete és halála Mesterházi Márton tolmácsolásában rádióra alkalmazott munka, Marlowe irodalomtörténeti határkőnek tekinthető jelentős színpadi alkotása, a Nagy Tamerlán pedig, amelynek második részét itt szólaltatja meg először magyarul Jánosházy György, rímtelen ötös jambus műformájú dráma. A változatosságnak bizonyára örül az olvasó. A szerzők meg feltételezhetően pályájuk fontos momentumának tartják színpadra szánt művük megjelentetését. Jánosházy, akinek gazdag életműve jelentős részeként Shakespeare magyarra átültetett drámáinak összességét éppen a Látó tette közzé hosszú éveken át, erről is vall a darab elé helyezett rövid eligazító bevezetőben: "Az angol drámaköltészet terén végzett több évtizedes fordítói munkám záróköve ez". Vagyis a Nagy Tamerlán II. része, amely mindeddig ismeretlen volt nyelvünkön. Egyfajta premier ez most tehát, mint ahogy erről beszélhetünk a közölt írások legtöbbje esetében. Kincses Réka munkáját ellenben a színházi közönség egy része már ismerheti, a nemrég zárult évadban A Pentheszilea Program egyik lehetséges színpadi változatát Marosvásárhelyen eljátszották. A lapnak köszönhetően az eredeti szöveget is megismerheti a közönség. Talán a többi mű is megszólal színpadon valamikor. A drámák sorsa kiszámíthatatlan. Sokáig lapulhatnak valamilyen kiadvány oldalain, aztán egyszer csak felfedezi őket egy vállalkozó kedvű színházi ember, és a nagyközönség elé kerülnek. Mint a jelenlegi Talált vers is a folyóirat utolsó oldalán, Sir Walter Raleigh (1552? – 1618) Színpad a világ című költeménye Tóth Judit fordításában.
(mk)
Népújság (Marosvásárhely)

42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Demény Balázs, a klasszis
Kolozsvárra rendszeresen visszatérő, itteni származású fiatal zongoraművész lépett fel a magyar napok alkalmával a Györkös-emlékházban augusztus 21-én: Demény Balázs.
Évek óta megörvendezteti szülővárosát nagyszerű fellépéseivel. Gazdag előadói pályájáról nem hiányoznak a díjak, az elismerések. Karrierje egyenesen ível: koncertjein egyre virtuózabb és művészi érettséget igénylő darabokat hallgathatunk meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István ünnepe Hariban, e kis mezőségperemi településen
Szent István államalapító királyunk ünnepét ezúttal a Forró községhez tartozó Hariban szervezték meg, ahol immár tizenkettedik alkalommal gyűltek össze az alakuló „szórvány-szigetek” és vidékek, valamint a helyi mélyszórvány magyar emberei. Augusztus 19-én rendkívüli Áprily-est keretében az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban Kováts Jenő szombathelyi mérnök, városi főépítész fotókiállítását nyitották meg. Az Erdélyért rajongó fotóművész főleg a dél-erdélyi szórvány elhagyatott, de most már nem annyira elhanyagolt templomait, kastélyokat, tájképeket mutatott be.
Az Áprily-esten Józsa Miklós úgy értékelte: Kováts Jenő munkásságával lényegében múltunkat kutatta, és az „eltűnt idők” egy részét fényképeken megörökítette. Negyven éve járt először Erdélyben, azóta pedig többször is. A jelenlegi kiállítása 38 képet tartalmaz, főleg Alsó-Fehér megyéből. Másnap – a magyar főváros látványos ünnepségeitől legalább hatszáz kilométer távolságra –, egy kis mezőségperemi településen, Hariban (1270-től jegyzik a helységet), a templomban és a templomkertben szerényen, de magasztos érzésekkel ünnepelt körülbelül kétszáz magyar a megye különböző részeiből. A kedvező időjárás is támogatta a jól sikerült ünnepet, amelyet a Nagyenyedi Közösségi Ház ismert csapata (elsősorban Kerekes Hajnal ügyvezető elnök, főszervező és moderátor, László István informatikus, technikai szervező, valamint fotográfusi szerepkörben Nagy Mária) szervezték a Hari Református Egyházközség vezetőjével, a házigaz, Szabadság (Kolozsvár)da Kürti Éva református lelkipásztorral.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro

Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Szobrokkal gazdagodott a kolozsvári Kálvária
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Ragaszkodik a történelmi váradi utcanevekhez az EMNP
Nem tilos civilként magyar nyelvű utcanévtáblát kihelyezni a házfalunkra, és ehhez nem kell előzőleg jóváhagyást kérni – szögezte le portálunknak Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke annak kapcsán, hogy a hatóságok bírságolni szándékoznak az ügyben.
A helyi sajtóban megjelent hír alapján 25 és 50 ezer lejes bírságot szabhatnak ki a lakosokra a nem hivatalos elnevezés feltüntetéséért. Csomortányi szerint azonban a jogszabály, melyre a hatóságok hivatkoznak, csupán a helységnévtáblákra vonatkozik.
„Korábban pont erre a határozatra hivatkozva utasította el a magyar utcanevek feltüntetését szorgalmazó beadványunkat a váradi önkormányzat, holott a két dolog nem áll összefüggésben egymással” – magyarázta a politikus.
Rámutatott, a törvények elviekben támogatják a többnyelvű feliratokat, a kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Románia által is rektifikált nyelvi charta, valamint a román–magyar alapszerződés egyaránt lehetővé teszi a magyar utcanevek használatát. Hasonlóan vélekedik az RMDSZ is, a sajtónak az ügyben nyilatkozó Biró Rozália szenátor szintén nem tartja törvényellenesnek, ha magánterületén kétnyelvű utcanévtábla tájékoztatja az arra elhaladókat.
Mint arról beszámoltunk, a néppárt már korábban elkészítette a nagyváradi magyar történelmi utcanevek aktualizált jegyzékét, amelyet a helytörténészek jóváhagyása után a helyi önkormányzathoz is benyújtanak, és többéves próbálkozás után ismét megkísérlik hivatalosítani a kétnyelvű feliratozást. Csomortányiék egy régebbi kezdeményezésüket is fel akarják eleveníteni, így ismét várják azokat a polgárokat, akik ki szeretnék tenni ingatlanjukra a történelmi magyar utcanevet jelző táblát, amelyet elkészítenek a számukra.
A néppárti vezető tájékoztatása szerint eddig már tízen vállalták a későbbiekben elkészülő feliratok kihelyezését. Mint kiderült, már van, aki saját háza kapujára kétnyelvű táblát helyezett el, és Csomortányi szerint, ha végre rendelettel hivatalosítanák a magyar feliratot, akkor a táblák kinézetét is egységesíteni lehetne, hogy illeszkedjenek a városképbe.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Székelyhon.ro

Hála az elmúlt évtizedekért
A csíkajnádi egyházközség fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett Szent István Napok jubileumi rendezvénysorozat zárásaként vasárnap a helyi közösségért tevékenykedőket díjazta a helyi Szent István Szervezet.
A reggeli szentmisét követően a helyi kultúrotthonban megtartott ünnepségen Szőgyör Loránd, az említett szervezet vezetője köszöntötte a jelenlevőket. Mint kifejtette, a település idei rendezvényei a templom építésének 500. évfordulója jegyében zajlottak, amelyek sorozatát még tavaly októberben kezdték el egy gyulafehérvári zarándoklattal, majd folytatták több évközi eseménnyel. „Elmondhatjuk ezen programok szervezőiként, hogy Ajnád jó hírét kivittük a nagyvilágba” – értékelt néhány szóban az egyesületi elnök.
Ezt követően Borboly Csaba, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke méltatta a jubileumi rendezvénysorozatot. Kiemelte, Ajnád lakói bebizonyították, ahol szeretik és tisztelik az emberek egymást, ott lehet nagyot alkotni, virágzó közösségi életet létrehozni.
Közösségükért tevékenykedtek
Bogos Róbert magyartanár, a Szent István Szervezet önkéntese ezen alkalomból több díjat is átadott. Emléklappal és virággal köszönte meg közösségépítő tevékenységét – az általa képviselt egyesület nevében – Kerekes Juliannának, az egyházközség sekrestyésének, illetve Sárig Lajosnak, utóbbi közel négy évtizedet szolgált Ajnádon kántorként. Tiszteletbeli elnöki tisztséget is adományoztak, ebben Kósa Antal részesült, ugyanakkor díjazták a nemrég megjelent falumonográfia szóbeli adatközlőit.
Bilibók Imrét díjazták
A negyedik alkalommal kiosztott Szent István-díj várományosa ezúttal, a közösségben betöltött fontos szerepéért, a 79 éves Bilibók Imre volt. „Az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik oktató-nevelő munkájukkal, bátorságukkal vagy éppen a kultúra, művelődés, hagyományőrzés terén alkottak a közösségben maradandót. Imre bácsi a kultúra és hagyományápolás terén tevékenykedett” – fejtette ki a laudációban Bogos. Mint megtudtuk, a kitüntetett több mint négy évtizeden át volt lakodalmi szószóló, ezenkívül temetéseken búcsúztatókat, köszönetnyilvánításokat mondott. „Imre bácsi az évek során közösségünk szószólójává vált, ott volt a mulatságban, és ott volt a gyászban, a temetőben. Fontos egy közösségben, hogy legyen, akit megkérhetünk egy-egy beszédre, köszöntőre, búcsúztatóra, hiszen a mai fejlődő világban felértékelődnek azok, akik a közösség nevében meg tudnak és meg akarnak szólalni, ezáltal a közösség jó hírét, javát szolgálják” – nyomatékosított az önkéntes. Végezetül maga a díjazott köszönte meg a kitüntetést, az ünnepséget a csíkzsögödi Harom néptáncegyüttes előadása zárta
Rédai Botond, Székelyhon.ro

Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro

Szijjártó: a Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - A Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - mondta Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az ötödik alkalommal megrendezett esemény zárónapján.
A politikus az eseményen elhangzottakról telefonon számolt be az MTI-nek vasárnap. Az államtitkár szerint nem túlzás, hogy nagyon felgyorsult a világ, új, komoly változások zajlanak és "ebben az új világrendben az a célunk, hogy Közép-Európa, köztük a magyarok és románok az új világrend nyertesei közé tartozzanak". Úgy fogalmazott, egy jól működő Közép-Európa történelmi lehetőség előtt áll, mert Európa növekedési motorja lehet. A jól működő Közép-Európának pedig fontos összetevője Magyarország és Románia jó együttműködése - tette hozzá.
Szijjártó Péter sikerként értékelte, hogy az idei évben létrejön az első gyorsforgalmi összeköttetés a két ország között és hogy mindkét kormány megerősítette szándékát a tizenkét új határátkelő megépítésére.
Az államtitkár továbbá elmondta, hogy Magyarország és Románia jó együttműködésének legfontosabb láncszeme a Romániában elő magyar nemzeti közösség. Magyarország és Románia közös érdeke az, hogy a romániai magyar közösség erős, fejlődő és gyarapodó legyen, mert így tud hozzájárulni leginkább ahhoz, hogy mindkét ország sikeres legyen - jelentette ki.
Szijjártó Péter arról is beszélt, hogy Magyarország mögött is nehéz évek állnak. Szavai szerint komoly kihívásokkal álltak szemben, nehéz és komoly döntéseket kellett meghozniuk, melyek során mindvégig számíthattak a határon túli magyar közösség támogatására és biztatására. "Az elmúlt évek kihívásainak sikeres kezelésében a határon túli magyar közösségek támogatása nagy segítséget jelentett Magyarország és a magyar kormány számára."- közölte.
Végül köszönetet mondott a határon túli magyarok bizalmáért, mellyel az ez évi, "történelmi jelentőségű parlamenti választáson tüntették ki" a magyar kormányt.
2014.augusztus 24., Budapest
(MTI)

Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a nyelvi jogaival
Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a Románia törvényei által is biztosított nyelvi jogaival. Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány Erdélyben élő elnöke, és Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi blogger és aktivista a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott pódiumbeszélgetésen szólt tapasztalatairól.
Landman Gábor szerint Erdélyben mintegy 1500 olyan települési önkormányzat létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak az önkormányzatok töredékénél történik meg.
Szerinte megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amely honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a magyar nyelv használatát a hivatalokban. Hozzátette, az erdélyi magyarok úgy gondolják, hogy a politikusok dolga síkra szállni a nyelvi jogok érvényesítéséért, holott ezért mindannyian tehetnének.
„A nyelvi jogokat érvényes törvények biztosítják, ezek alkalmazásához nincs szükség politikusokra. A betörőt is a politikus közbenjárása nélkül veszi őrizetbe a rendőrség" – jelentette ki a hollandiai aktivista. Az MTI kérdésére kijelentette, nem elsősorban a pénzen múlik, hogy az önkormányzatok nem élnek a kétnyelvűséggel. Szerinte egy három fordítóval és egy jogásszal működő iroda akár száz önkormányzat fordítási igényeit is kielégíthetné.
Lakó Péterfi Tünde csak részben osztotta Landman Gábor véleményét. Úgy vélte, hogy az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének mindent meg kellene tenni a jogok érvényesítése érdekében. Az aktivista – akinek a marosvásárhelyi megbírságolása páratlan szolidaritási hullámot váltott ki Erdélyben – azt sérelmezte, hogy az erdélyi magyar politikai elit a civilek felkarolása helyett hajlamos ellene irányuló támadásnak venni a nyelvi jogokért indított civil kezdeményezéseket, a számonkérést.
Lakó Péterfi Tünde nevetségesnek tartotta, hogy a 45 százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) önkormányzati képviselői csak tiltakozásból kezdtek fél éve magyarul beszélni az önkormányzati üléseken, és azóta ezzel is felhagytak. A román törvények értelmében azokon a településeken kell biztosítani a magyar nyelv használatát az intézményekben, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot.
MTI, Erdély.ma

Anyakönyvezési ügyintézés helyben (Magyar állampolgárság)
A könnyített eljárás kezdete óta több mint harmincezer háromszéki tette le a magyar állampolgársági esküt a csíkszeredai főkonzulátuson, de azokkal együtt, akik máshol igényelték a honosítást, számuk jóval nagyobb. Az illetékek többségének eltörlése óta egyre többen kérik az eskütétel utáni gyermekszületés, házasságkötés, válás, elhalálozás anyakönyvezését is – tájékoztattak az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyeket intéző sepsiszentgyörgyi irodái.
Az a gyermek, akinek legalább egyik szülője magyar állampolgár, alanyi jogon válik magyar állampolgárrá, de magyar anyakönyvi kivonatot csak akkor állítanak ki számára, ha a szülők azt kérelmezik. Nem kell illetéket fizetni az eskütétel után házasságban született gyermek anyakönyvezéséért, az eskütétel után kötött házasság és a haláleset bejelentéséért, ellenben 35 euróba kerül a magyar nyelvű apai nyilatkozat hitelesítése, ha a gyermek házasságon kívül született, 36 euró a házasság felbontását igazoló okirat fordításának hitelesítése, 7 euró a házasság felbontásának tényét tartalmazó új anyakönyvi kivonat kiállításának díja és 2 euró a lakcímkártya cseréje. Az említett események bejelentése kötelező, de nincs határidőhöz kötve, és büntetés sem jár az elmulasztásért.
Az ügyintézést könnyíti, hogy az eljárás minden lépése megoldható az EMNT és az RMDSZ honosítási ügyekkel foglalkozó irodáiban, ahol segítenek a szükséges iratcsomó összeállításában, a személyes dokumentumok magyarra fordításában, és meghatározott időben helyben be lehet nyújtani az anyakönyvezési kérelmet, majd értesítés alapján ki is lehet azokat váltani a területi irodákban. Az illetékek befizetése is helyben történik a kérelem benyújtásával egy időben. Az ügyintézésről, a szükséges iratokról, űrlapokról bővebb tájékoztatást nyújtanak az ügyintéző irodák, illetve a csikszereda.gov.hu honlapon is lehet tájékozódni.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vadász Ernő Kiválósági-díjas
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

„A vers az, amit mondani kell!”
Felemelő ünnepség színhelye volt a székelyudvarhelyi városháza díszterme. Július 26-án délelőtt 11 órakor az Unitárcoop Alapítvány önkéntesei, tizenkét hölgy, nagy izgalommal léptek az emelvényre, hogy onnan köszöntsék Nagygalambfalva híres szülöttjét, a 85. életévét betöltő Kossuth-díjas Kányádi Sándort. A hatalmas, impozáns terem rövid időn belül szűknek bizonyult az udvarhelyi és más helységekből odazarándokolt érdeklődők számára. Ezúton is hálásan köszönjük a polgármesteri hivatal és udvarhelyi unitárius nőszövetségeink hathatós segítségét, szívélyes vendéglátását. Az ünnepség a városháza képviselő asszonya, Pécsi Kolumbán Imola üdvözlő szavaival kezdődött, majd magyar unitárius egyházunk főjegyzője, Nagy László ismertette az Unitárcoop Alapítvány tevékenységét, elért eredményeit. Ezt követte a kb. 45 perces irodalmi összeállítás, ami Kányádi Sándor életének sorsfordító eseményeit, költői fejlődését, az életmű kiteljesedését mutatta be. A töretlenül felfele ívelő pályát a versmondó Széplelkű Szépkorúak gyönyörű költeményekkel illusztrálták. A Petőfire és Aranyra emlékeztető népies hangú szülőföldversektől a modern líra csúcsteljesítményeiig szálltak az észhez és szívhez szóló veretes igék, a hálás közönség örömére. A költő vallomásával zártuk műsorunkat: „Vállaltam eddig is, s a tapasztalatok alapján hitemben megerősödve vállalom ezután is, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból fakadtak”. A népes hallgatóság felállva, vastapssal ünnepelte szülőföldjének hírességét, aki meghatódva köszönte meg a jókívánságokat, majd hosszú sor óhajának tett eleget a dedikálásokkal. Minket is valami különös lelki megelégedettség töltött el, hogy ezt az alkalmat megélhettük, örömet szerezhettünk annak a több mint százötven résztvevőnek, aki „szomjas szívvel és füllel” szívta magába jeles költőnk verssorait. Kis csapatunk szót fogadott a költőnek: elhíresült mondását – „a vers az, amit mondani kell” – mi teljesítettük. E felemelő megemlékezés sikeréhez hozzájárult a Communitas Alapítvány, ezúton is köszönjük támogatását. Kisgyörgyné Barla Júlia .
Nyugati Jelen (Arad)

Fesztivál – Népszerű volt idén a Színházsátor a Kolozsvári Magyar Napok alatt
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata első alkalommal állított sátrat a Farkas utcában a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával.
Színes programkínálattal várták az érdeklődőket, volt meseterasz, mesejátékverseny, felolvasószínház, batyus parti, szalontánc-tanulás, az Óz, a nagy varázsló című nagysikerű mesemusical szereplőivel találkozhattak az „Óz-imádók”, és személyesen találkozhatott a közönség a társulat tagjaival. Pénteken délután különleges versműsorral várták a látogatókat, Kenéz Ferenc Odafenn pingált űrhajó című poémájából olvastak fel az arrajárók és a szerző. A játékos felolvasást Györgyjakab Enikő vezette. Gyerekek és felnőttek egyaránt vállalkoztak a feladatra, a bátor jelentkezőket apró ajándékokkal lepték meg a szervezők. A felolvasók hangját megörökítették, az elhangzottakból ugyanis rádiójátékot készítenek a Kolozsvári Rádió magyar adása közreműködésével.
A felolvasószínház keretében az érdeklődők meghallgathatták Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz, a rossz szellem vagy a három jómadár, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás, és Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című műveket, Kövesdy István rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnapok-turizmus
A mai kor embere sokféle világjárást művel, hallottunk már katasztrófaturizmusról, zarándokturizmusról vagy konferenciaturizmusról.
Az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok zártával most már nyugodtan beszélhetünk „magyarnapok-turizmusról” is, a szó(összetétel) legnemesebb értelmében. Mindez azt jelzi, hogy a rendezvénysorozat méreteiben, de különösen hírnév dolgában alaposan kinőtte magát. Nem csak a tősgyökeres kolozsváriak számára jelent kiemelkedő eseményt, vagy az elmúlt évtizedek során elvándoroltak számára örömteli alkalmat a hazatérésre, hanem egyre inkább vonz másokat is, különösebb kolozsvári kötődésekkel nem rendelkező anyaországi fiatalokat.
Szabadság (Kolozsvár)