József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

„Szent László vagy senki!”
Semleges, senkit sem bántó megoldást talált a nagyváradi Olaszi park elnevezése körül kialakult vita rendezésére az Erdélyi Magyar Néppárt – jelentette be szerdai váradi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, a párt Bihar megyei elnöke. Mint korábban beszámoltunk, Ilie Bolojan polgármester Mihai Viteazul névre akarja keresztelni az egykori temetőből lett zöldövezetet, hogy utána oda költöztethesse a havasalföldi fejedelem Szent László téren álló szobrát, amelynek helyére Ferdinánd királynak állítana emlékművet.
„Számunkra teljesen elfogadhatatlan, hogy Mihai Viteazul szobra oda kerüljön. Az egy megszentelt, régi temetkezési hely. Lovas szobornak ott nincs mit keresnie” – szögezte le Csomortányi, aki több városvédő egyesülettel, civil szervezettel, valamint egyházi méltósággal egyetemben szeretné, ha a park megőrizné közismert történelmi nevét. Alternatív megoldásként azt javasolja, hogy a vajda emlékművét inkább a Velence és Szőllős közötti részen most kialakítandó zöldövezetben helyezzék el, amit majd akár a vajdáról el is keresztelhetnek. „Úgy gondoljuk, hogy ezzel a káposztát is megtartjuk, s a kecskét is jóllakatjuk” – véli a fiatal politikus.
Azzal viszont ő is egyetért, hogy a havasalföldi fejedelem emlékművét máshová vigyék, viszont ha a városalapító Szent László király szobra nem lehet a főtéren, akkor szerinte másé se legyen. „Építsenek oda inkább szökőkutat vagy hagyják üresen” – mondta. Hozzátette: javaslatukat írásban is eljuttatják a városházára, hogy azt akár már a mai tanácsülésen figyelembe vehessék.
Ilie Bolojan városrendezési tervének amúgy nem ez az egyetlen olyan pontja, ami a város lakosaiból nemtetszést váltott ki. A néppárt eddig már több mint ezer aláírást gyűjtött össze a Kert (Avram Iancu) utca és a Vámház (Sucevei) utca részleges lebontása elleni tiltakozásaként, és úgy gondolják, a nyár folyamán elérik a tízezret is. Csomortányi bízik abban, hogy ez a szám elegendő lesz ahhoz, hogy a városi tanács ne adjon zöld utat a műemlék jellegű épületek lerombolására, s megőrzik a történelmi belváros arculatát. „A forgalmat a központból kivezetni kellene, nem bevezetni. A villamos-hálózat bővítésére valóban szükség van, de azt inkább az Aradi úton vezessék ki” – magyarázta.
Ami a nagyváradi beltelekadókat illeti kiderült, hogy az önkormányzat visszautasította az EMNP azon beadványát amelyben a tanácsi határozat visszavonását sürgeti, ezért Kristófi Kristóf, a párt városi vezetője bejelentette, a közigazgatási bírósághoz fordulnak jogorvoslatért. A vonatkozó dokumentumokat jövő héten iktatják, szerintük ugyanis törvénytelen, hogy önkényesen beépíthető területté nyilvánítottak mezőgazdasági telkeket.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár) |

Tőkés: etnikai és vallási asszimiláció zajlik Romániában
Az Európai Parlamentben is bemutatták Tytti Isohookana-Asunmaa egykori finn kulturális miniszternek a csángókról írt, Csángó körkép című könyvét kedden este Brüsszelben. A könyvbemutatót Tőkés László erdélyi EP-képviselő, volt királyhágómelléki református püspök szervezte, aki úgy vélekedett, hogy ma Romániában etnikai és vallási asszimiláció is zajlik, a csángók esetében pedig a vallást is az asszimiláció érdekében igyekeznek felhasználni.
„A román magyarellenes politika továbbra is fenyegeti a magyar nyelv csángó dialektusát, a világ legarchaikusabb magyar nyelvváltozatát” – szögezte le Tőkés László. A politikus mindazonáltal úgy vélekedett, hogy a románokat több dolog köti össze a magyarokkal, mint amennyi szétválasztja őket, egyúttal kijelentette, hogy a magyarság semmiféle veszélyt nem jelent a románságra és a román államiságra. Az egykori finn miniszter könyvét rendkívülinek nevezte, mert – mint fogalmazott – külföldiek nem szoktak érdeklődni ilyen apró kisebbségek iránt.
Tytti Isohookana-Asunmaa elmesélte, azért vállalkozott a könyv megírására, mert barátai kérték, hogy ha már annyit mesél a csángók között eltöltött időről, az utazásairól és az élményeiről, akkor írja meg azt könyvben is. „Ez nem csak történelemkönyv, útikönyv, néprajzkutatás vagy emlékkönyv, ez minden” – hangsúlyozta a finn politikus, hozzátéve, hogy a saját történetét, véleményét és emlékeit igyekezett papírra vetni.
A volt kulturális miniszter elmondta, ismeri, mi a románok történelmi koncepciója a csángókról, és mi a magyaroké, és hogy abban bízik, a csángók történetét egyszer majd egy csángó írja meg. A könyvbemutatóra nagyjából húszan érkeztek Csángóföldről, közülük Nyisztor Ilona beszámolt a csángók mostani helyzetéről. Elmondta: kettő helyett ma már 26 faluban tanulhatnak a gyerekek a magyar anyanyelvükön, és egyre többen szépen írnak és olvasnak is magyarul. Azt ugyanakkor sajnálatosnak nevezte, hogy otthon a szülők egyre több családban inkább románul szólnak gyerekeikhez.
„Ha kivesz a kultúránk, akkor biztos nem fogunk létezni münk sem” – hangsúlyozta a moldvai csángók archaikus dialektusában a népdalénekes, művelődésszervező Nyisztor. Márton Attila lészpedi tanító elmagyarázta, a gyerekekkel azt kell érzékeltetni, hogy csángónak lenni nem egyenlő a lemaradással és a szegénységgel, ezért a tantermeket például igyekeznek úgy felszerelni, hogy az „presztízsértékű” legyen. Van népviselet, fali szőttes, meg például projektor is” – magyarázta.
A pedagógus rámutatott, hogy a csángók nyelve is magyar nyelv, de annak egy olyan formája, amely sok olyan szót tartalmaz, amely a magyar irodalmi nyelvben már nem szerepel, de nincsenek benne egyes olyan kifejezések, amelyeket az irodalmi magyar nyelv más népektől vett át. „A helyi dialektust kell megőrizni a lehető legérintetlenebb formában, mert az az érték” – nyomatékosította mondandóját Márton. Rámutatott, sem a helyi gyerekek mondatszerkesztési sajátosságait nem javítják ki, sem azon nem változtatnak, ha valahol a helyi nyelvben nem használják a nyelvújítás szabályait.
Márton Attila arra is kitért, hogy a csángók magyar nyelvű oktatását a magyar állam és civil támogatók finanszírozzák, a román állam azokon a településeken vállal részt a terhekből, ahol az oktatás a falu iskolájának épületében zajlik. Mint mondta, minél több helyen törekednek is erre, mert az oktatásnak az iskola épületében van a helye.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Német EU-biztos: Románia kormányozhatatlan
Jókora megdöbbenést okozott Bukarestben az egyik uniós biztos kijelentése, amelyben kormányozhatatlannak nevezte Romániát: Titus Corlăţean külügyminiszter szerdán este leszögezte: hivatalos és meggyőző magyarázatot vár az elhangzottakra.
A bombát a német Günther Oettinger energetikai ügyekért felelős európai uniós biztos robbantotta, amikor a német, a belga és a luxemburgi kereskedelmi kamarák konferenciáján a Bild című lap szerint úgy nyilatkozott: „Aggasztanak azok az országok, amelyek alapvetően egyszerűen kormányozhatatlanok: Bulgária, Románia és Olaszország.” A kereszténydemokrata politikus mindezt annak kapcsán mondta, hogy szerinte Európában sokan azt hiszik, minden rendben van, miközben az európai unió gyökeres reformra szorul. Úgy vélte, a válság valós mértékét még nem mérték fel az illetékesek, ezért az EU, ahelyett, hogy a saját válsága miatt aggódna, jótékonysági intézményként viselkedett a világ többi részével. A három említett ország mellett Oettinger Franciaország nehéz gazdasági helyzetére is kitért, szerinte Párizs nulla mértékben készült fel a szükséges reformokra, és a Nagy-Britanniában egyre inkább elterjedő euroszkepticizmus miatt is aggodalmának adott hangot. Nem kímélte saját hazáját sem: szerinte Németország gazdasága elérte a csúcspontot, és már nem képes tovább növekedni. Ezt azzal magyarázta, hogy a kormány nem a valóban fontos dolgokat tekinti prioritásnak. „A fontos témákat nem a gyermeknevelési pótlék, az üzleti szférában bevezetendő női kvóta vagy a minimálbér jelentik” – szögezte le a biztos.
A kijelentés Olaszországban is felháborodást váltott, ki ennek nyomán Angela Merkel német kancellár szóvivője, Steffen Seibert leszögezte: a német kormány részéről sohasem hangozhatnak el ilyen minősítések Olaszország kapcsán.
Romániával kapcsolatban ugyanakkor még nem született magyarázat, ezért Titus Corlăţean román külügyminiszter is megszólalt az ügyben. „Mélységesen megleptek a Romániával kapcsolatos kijelentések. Hivatalos, nyilvános és meggyőző magyarázatot várunk, mielőtt további kommentárokat fűznénk az ügyhöz” – közölte a külügyminiszter.
Corina Creţu szociáldemokrata párti európai parlamenti képviselő arrogásnak nevezte Oettinger kijelentését, úgy vélve, Románia a lehető legnagyobb mértékben kormányozható, és az volt a forradalom óta eltelt 23 évben is, a legnagyobb nehézségek közepette is. A politikusnő szerint Oettinger csak azért nevezte kormányozhatatlannak a három országot, mert az a politikai család, amelyhez ő tartozik – a jobbközép Európai Néppárt – mindhárom országban elveszítette a választásokat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Egy zászlóbontás történetéhez 8.
Élet (?) a magyar diaszpórában
Azt már Rebreanu is megénekelte, hogy a kisebbségi létnél már csak a diaszpórában folytatott kisebbségi lét a nehezebb. Nyirőnél e tételt igazolva látjuk, aki azonban még rávilágít arra is, a legnehezebb a kisebbség kisebbségének: magyarok és cigányok „Az én népem” című regényben.
Az előző részekben láthattuk, hogy – akár a Herdelea-család Rebreanu által megírt kisebbségi sorsa Nagy-Magyarországon – igen nehéz a magyar, tömbben élő kisebbség sorsa Nagy-Romániában. Cikkünkben most abba is betekintést nyerünk, hogy az élet a végeken – ahogy Rebreanunál is láthattuk – mindig jóval nehezebb. Botár Béla pap, Az én népem című Nyirő-regény főszereplője, az alábbiakban szembesül kollégája, Islai Miklós és a szórványmagyarság helyzetével.
A szórvány, hol nemzet süllyed el
Islai Miklós a magyar végeken, a román tenger közepette – áldatlan körülmények között – megpróbálja ellátni papi teendőit. Ezek a körülmények azonban még főhősünk számára is riasztóak:
... Islai Miklós, ki ebből a faluból került ki papnak, valahol a Mezőségen hányódik egy istenverte, elhagyatott, mocsok szórványban.
(173. oldal)
A mezőségi „mocsok szórvány” kifejezés természetesen a kilátástalan állapotra utal, melyhez képest Székelyföld helyzete – talán némi túlzással –egyenesen idilli. A kontraszt olyan, mint Rebreanu regényében a szatmári szórványrománság és a besztercei tömbrománság helyzete közt:
– Maguknak sejtelmük sem igen van, hogy ezekben a szórványokban milyen nyomorral küzdenek a papok.
– Hogy nézhetik el az effélit az ott lakó népek?
– Kitől várjanak valamit? – világosítja fel a pap. – Hiszen alig tíz-tizenöt családból áll ezeken a helyeken az egész magyarság. Ötven-száz lélek. Sok helyt még ennyi sincs. Ezek is napról-napra fogynak.
(173. oldal)
Islai Miklós aztán apránként adagolja a mérget, s felvázolja Botár Béla előtt a mezőségi magyarság körében végzett lelkészi ténykedésének történetét:
– [...] Szép márciusi napon érkeztem meg és a zsidó kocsmájánál leszállottam a szekérből. Senki sem várt, senki sem fogadott. A zsidó örvendett, hogy végre magyar szót hall. Előkerítette a kurátort, aki bizalmatlankodott és nem örült, hogy papot kaptak. Megkínáltam pálinkával. Ettől barátságosabb lett.
– Menjünk a papi házhoz! – bíztattam.
[...]
– Ez az?
– Ez, a micsodás –, bólintott a kurátor, akinek a beszédén érzett, hogy jobban tud románul, mint magyarul. Ha egy-egy szó nem jutott eszébe magyarul, románnal pótolta. A hangsúlyt is nyújtotta.
– Na te-esék!
Később tudtam meg, hogy az én híveim otthon is románul beszélnek.
(177–178. oldal)
A helyi zsidó kocsmáros magyarpreferenciája mellett különösen érdekes, hogy a magyar kurátor viszont már töri a magyart. A magyarság lokális pusztulása, a nemzet mezőségi „süllyedése” szimbolikusan megjelenik a paplak süllyedésének a képében is:
– Tudja, az ilyen öreg ház minden esztendőben besilyed a főldbe félaraszt, egy araszt, már a szerint, hogy milyen az esztendő.
(179. oldal)
Az évek múlásával természetesen egy egészen biztos – az olvasó számára is: felemelkedni sem a pap háza, sem a mezőségi szórványmagyarság nem fog, viszont a süllyedésük megállíthatatlannak tűnik. Főleg akkor, ha maguk a helyiek is mindent elkövetnek a múlt felszámolása érdekében...
A múltat végképp eltörölni
Islai Miklós – miután szembesül azzal, hogy a paplak süllyed, a nyáj fogyatkozik, és se pénz, se posztó – kénytelen a feledés és a múlt megsemmisülésének rémével is szembenézni. A falu magyar temploma – érdeklődés hiányában – megszűnt létezni. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb:
Úgy éreztem, mintha rám omlott volna a vén templom.
– Úgy tudom, hogy még árpádkori, nyolcszáz esztendős templom volt.
– Ammá csak volt!... Amit lehetett, felhasználgattunk belőle.
– Maguk? Református magyarok? – riadtam rá megbotránkozva, de a kurátor nem jött zavarba.
– Románok, magyarok vegyest. [...]
– Szóval templom sincs!
– Van, hogyne volna! – világosított fel a kurátor. – A románoknak szép, nagy kőtemplomuk van. [...]
– És maguk oda járnak?
– Hova járjunk? – vonta meg a vállát az atyafi. – Oda kell, hogy járjunk, ha nincs más!
– De hiszen maguk kálvinisták, magyar kálvinisták! – képedtem el.
– Mi meg is tartottuk a vallásunkat! – veti fel az ember büszkén a fejét. – Igaz, hogy csak nyolc család vagyok magyarok a faluban. A többi általment a tisztelendő úrhoz.
(180–181. oldal)
Az asszimiláció teljes fronton érvényesül. Az még hagyján, hogy kevesen maradtak magyarok a Mezőségben, hogy a falu műemlék templomát kőről kőre elbontották, elhordták a hívek, hogy a kálvinista magyarok az ortodox román templomba mennek istentiszteletre, de hogy még el is veszítik magyarságukat és nyíltan románná válnak, az már Islai Miklóst is ájulással fenyegeti. Olyan jelenségnek vagyunk itt tanúi, mint Rebreanu román végvidékén, Szatmárban, néhány évtizeddel korábban:
Felfigyeltem.
– Az nem magyar?
– Ő nem, de az apja még négylovas hintón járó magyar volt. Ide van eltemetve a kriptában, csak ehelyt... A fia már szegény napszámosember.
[...]
– Vannak még ilyen magyar nevű románok a faluban?
– Ojjé, de mennyien!... Itt van mindenek előtt az öreg tiszteletes úr leánya, Lukrécia kisasszony.
– Lehetetlen! – döbbentem meg. – Az öreg református pap leánya román?
– De még mekkora!
A falnak tántorodtam.
(183. oldal)
Pusztul a magyar; a kutató szellemű Islai Miklós pedig nem rest, hogy a fellelhető egyháztörténeti dokumentumokból ki is olvassa az egyelőre csak lokális nemzethalál krónikáját. Hiszen a nemzetnek, melynek immár nincs múltja, jövője sincs:
Tanulmányozta az egyházközség történetét.
Olyan volt, mint a részeg ember, ki nem bír elválni a saját tragédiájától.
Mert rettentő beszéde volt ennek a múltnak.
A könyvek lapjai közül kihalt magyar nevek feketélnek elő: Balogh, Rigó, Kovács, Koncz, Balázs, Lőrinczy, Domahidy... Az egykori alispán unokája görögkatolikus cseléd, az egykori előneves, ősi magyar családból származó kálvinista pap dédunokája ma magyargyűlölő román tanító. Naghi-nak hívják.
(184. oldal)
Azt már láttuk, hogy a Székelyföldön és a Mezőségben a tömbmagyarság és a szórványmagyarság sorsa között mekkora különbség van. Az igazi páriák azonban – s Nyirő regényében ennek a mozzanatnak külön értéke van – a cigányok.
Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél
Korábban már találkoztunk Nyirő regényében Szándokival, a cigánnyal, aki a magyar felekezeti iskolába vitte beíratni gyermekét, ám az iskola román hatóságok általi bezárása után egész családjával felkerekedett és – a jobb élet reményében – odébb állt. A cigányok örökös vándorlásának világa látszik megelevenedni, különösen annak fényében, amit – egy anekdotikus történet keretében – Szándoki mesél saját apjáról Botár Bélának:
... az apám, a vén Szándoki éppen akkor készülődött, hogy megy meghalni Magyarországra, Tiszabecsre. Ott akart nyúgodni, ahol született... Mi akkor – istállom – csehek voltunk törvényileg.
(61. oldal)
A Magyar Királyságban az 1893-as cenzus szerint mintegy 274 ezer fő vallotta magát cigánynak; Erdélyben ekkor 105 ezren voltak közülük. Az 1918-ban Romániához került, egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken az 1893-as cenzus szerint 151 ezren vallották magukat cigánynak. A Román Királyságban az 1930-as cenzus szerint mintegy 262 ezren vallották magukat cigánynak, Erdélyben 75 ezren. Az egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken pedig (Erdéllyel együtt) összesen 109 ezren. Viorel Achim szerint azonban ezek az adatok erősen kétségesek.
A Trianon után törvényileg csehszlovák állampolgár öreg magyar cigány megkísérel „hazajutni”, szülőföldjére, a király nélküli Kis-Magyarországra, s mindezt fia meséli el – Nagy-Romániában. Csak a totális abszurditás érzékeltetése érdekében elmondjuk: ha megélhette volna, az öreg Szándoki, miután kis intermezzóval ismét magyar, később akár még szovjet állampolgár is lehetett volna, ma pedig ukrán állampolgár is lehetne. A hontalanság, a párialét, a teljes kivetettség igazi parabolája bontakozik ki szemünk előtt Nyirő regényének lapjain:
... indulni akart Tiszabecsre, hogy magyar földben pihenjen, mert igaz magyar cigány volt, az Isten nyugtassa!
(63. oldal)
Trianon után Tiszabecs egyszerre a csehszlovák-magyar határra került, melyet egy patakon kívül egy újkeletű országhatár is elválaszt attól a településtől, ahol az öreg Szándoki lakik – a csehszlovák Kárpátalján:
Távol a híd fényében csillog a Batár-patak. Öreg fahíd ül a hátán. Ott van a két ország határa.
Mikor a közelébe ér a vén Szándoki, visszaretten.
(63. oldal)
Az öreg Szándoki megkísérli a lehetetlent: az éj leple alatt át akar osonni a nem éppen schengeni határon:
– Ott születtem! – rí benne a lélek – ott illik meghalni is!
Mit tudja ő, hogy mi történt a világgal? Hiszen ő hazátlan, szabad madár. Eddig sem tudta semmi törvény megkötni a lábát. Neki mindez olyan természetes. Óvatosan körülnéz.
A hídon erről fehér ház látszik, a cseh határőrök szállása. Félre vág az útból és nesztelenül megkerüli. Az éj s a cigány egyforma s nesztelen.
Nem veszik észre.
A hídon túl a magyarok lámpája hunyorog sárgán.
[...]
– Ki vagy? – fogják körül a magyar határőrök.
– Az öreg Szándoki, no!
– Mit akarsz? Hová mégy?
– Ide Tiszabecsre. Odavaló vagyok.
– Hol az írás?
– Minek az írás, istálom? Nem akarok én semmi rosszat, csak meghalni. Jaj eresszenek haza, mert mindjárt végem van.
[...]
Szabály, szabály.
– Passzus nélkül nem lehet átlépni a határt. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Szegény cigány elnémul. Fáj a rossz fogadtatás.
[...]
Valahogy visszavánszorog a cseh oldalra. [...]
Alig ér azonban a híd végére, ott is elébevágódik a puska.
– Állj, ki vagy?
– Nono, – motyogja elhalón – csak az öreg Szándoki, a cigány... Meg akarok halni.
A cseheknek is van ám eszük.
– Ravasz vagy te vén tyúktolvaj. Cseh pénzen akarod eltemettetni magadat. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Mert ilyen a cigány. Még a saját temetését is lopni akarja.
(64–65. oldal)
Ekkor bontakozik ki az öreg Szándoki igazi tragikomédiája. Haza akart térni szülőfalujába meghalni, megkockáztatott egy illegális határátlépést, a magyar hatóságok visszadobták, a csehek szintén – néhány napig a senki földjén (hídján) vegetál magányában, majd – a tényleg groteszk helyzet egyedüli lehetséges megoldásaként – meghal:
Másnap eltakarították az útból. Cseh oldalon eltemették.
Hazátlan volt.
Jel nem illeti meg, sírdomb nem jár neki.
(66. oldal)
A felesleges ember orosz irodalomból is ismert képéhez hasonlatosan Nyirő József e regényében – az öreg Szándoki élettragédiája kapcsán – mesteri módon ábrázolja a kisebbségek kisebbségének, a – bármely ország számára is – felesleges etnikumnak, a cigányságnak megrendítő képét. A folytatásból pedig az is kiderül majd, mit gondol Az én népem című kötetben román a magyarról és magyar a románról. Talán közelebb jutunk végre egymás jobb megértéséhez?
Felhasznált irodalom
Achim, Viorel: The Roma in Romanian History. Central European University Press, Budapest, 2004.
Fonseca, Isabel: Bury Me Standing. The Gypsies and Their Journey. Vintage, 1995.
Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.
Horváth Krisztián
Nyest.hu
Nyelv és Tudomány

Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A Magyar Összetartozás Napján
Idén is megszervezik június 4-én Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban a trianoni megemlékezést, a rendezvényt délután fél hatkor tartják a volt országzászló helyénél. A kezdeményező – akárcsak előző években – a Magyar Polgári Párt, de jelen lesznek és felszólalnak az RMDSZ és a Néppárt képviselői is – derült ki Gazda Zoltán széki SZNT-elnök tájékoztatójából.
Az ünnepség díszmeghívottja Izsák Balázs, az SZNT elnöke, és a már jól ismert forgatókönyv szerint a magyar egyházak harangjainak zúgása toborozza a résztvevőket, mottóul Stanley Baldwin angol miniszterelnök szavait választották: „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg.” A tervek szerint beszédet mond az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nevében Mihály István, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviseletében Balla Claudiu, az MPP szónoka Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárté Nemes Előd. Gazda Zoltán ismertetője szerint az RMDSZ is részt vesz a megemlékezésen, de szónokát később nevesítik. Énekel Szabó Fruzsina, a Mikes Kelemen Líceum VII. osztályos diákja, imát mond nt. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. A rendezvény a két himnusz eléneklésével végződik. A szervezők felkérik a résztvevőket, hogy tűzzenek fekete szalagot.
Ezt megelőzően a városi önkormányzat a Kónya Ádám Művelődési Házzal közösen szervez kulturális műsort a Székely Nemzeti Múzeum kertjében. A rendezvényen sepsiszentgyörgyi, pécsi, Veszprém megyei diákok zenés-verses összeállítással lépnek fel, mint Sztakics Éva alpolgármester megfogalmazta, testvériskolai, testvéregyházi kapcsolatokon keresztül szándékszanak összetartozásunkat megjeleníteni. A műsor délután négy órakor kezdődik, hogy a másik rendezvényen is részt vehessenek az érdeklődők. (fr–vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elosztották a sajtótámogatást
Az RMDSZ által alapított és működtetett Communitas Alapítvány az adólejeinkből a magyar közösségnek visszaosztott pénzből az alábbi napilapokat támogatja 2013-ban: Hargita Népe – 5 000 lej, Hargita Népe Műhely című kulturális melléklete – 20 000 lej,
Hargita Népe Aranyalma című heti gyermekrovata – 5 000 lej, az aradi Nyugati Jelen Irodalmi Jelen című melléklete – 30 000 lej, a kolozsvári Szabadság napilap Művelődés melléklete – 30 000 lej, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi, művészeti melléklete – 30 000 lej, a nagyváradi Reggeli Újság – 10 000 lej, a Székely Hírmondó – 25 000 lej. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 23 000 lejt, kiadványa, a Romániai Magyar Sajtó 10 000 lejt kapott. Az időszakos kiadványok közül a legnagyobb összegű támogatást a Látó (45 000 lej), a Korunk (40 000 lej) és a Brassói Lapok hetilap (40 000 lej) kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
INDUL A MAGYAR EURONEWS. Csütörtöktől megkezdte 24 órás magyar nyelvű adását a Euronews európai hírtelevízió. A legfőbb magyar kábeltelevíziós hálózatokon és a Euronews európai műholdhálózatán fogható új magyar nyelvű hírtévé szerda déltől már a világhálón (hu.euronews.com), valamint a Euronews Express mobiltelefon-alkalmazáson is elérhető.
A magyar szerkesztőség a sikeres indulás érdekében egyelőre még a franciaországi Lyonban dolgozik a többi stábbal együtt, és az év negyedik negyedében költözik majd át magyarországi irodájába, amely Budapest belvárosában nyílik meg. A magyar Euronews egész Európában fogható lesz az Eutelsat Hot Bird 13A műholdon, és fokozatosan kerül be a kábelszolgáltatók kínálatába. A magyar adás elindítását anyagilag az Európai Bizottság támogatja. (Hírhatár) VISSZAMINŐSÍTETTÉK, AZAZ B KATEGÓRIÁJÚ EGYETEMMÉ VÁLT A MOGYE. B kategóriába sorolták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet. Dr. Leonard Azamfirei rektor szerint a „politikai játékoknak” köszönhető ez az osztályozás, és egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Hozzátette, a MOGYE fejlődik, ahogyan az utóbbi 7–8 évben is tette, és rendkívül fontos projektjei vannak, amelyek a közeljövőben válnak valóra. (Marosvásárhelyi info) SZERZETESBULI. Nőkkel és a kolostortól idegen személyekkel szervezett születésnapi mulatságot két ortodox szerzetes egy kelet-romániai rendházban, ezért büntetésben részesültek. A két szerzetest fényképek buktatták le, amelyeket a mulatozáson részt vevők maguk készítettek. Az egyikük tánc közben látható, fején bohócsipka, orcáját álarc takarja, de a kolostor szobájának az ágyára leheveredve, egy nőhöz simulva is megjelenik a fényképen. A püspökség a szerzetespapot sújtotta a legszigorúbban, őt egy hónapra eltiltották a papi szolgálattól, és két évig nem gyóntathat. Az alacsonyabb rangú, másik szerzetes megúszta figyelmeztetéssel és főpapi feddéssel a dorbézolást. A megbüntetett szerzetesek írásban vállalták, hogy megjavulnak, ellenkező esetben a szerzetességből való kizárásukat kockáztatják. (România liberă)
KÉPÉGETŐ RABLÓK. Legalább egy képet biztosan elégettek Radu Dogaru anyjának házában abból a hat festményből, amelyet a rotterdami Műcsarnokból (Kunsthal) loptak el. A házból származó hamvakat egy házkutatás során találták meg, majd szakértői vizsgálatnak vetették alá, így találták meg a festményre utaló nyomokat. A Nemzeti Galéria speciális laboratóriumában végzett vizsgálatok során másfél évszázados festéknyomokat találtak a hamuban, illetve vasszegecsek nyomait fedezték fel. Mihai Alexandru Bitut, Eugen Dariét és Radu Dogarut – akik korábban Hollandiában éltek – azzal gyanúsítják, hogy tavaly októberben kirabolták a rotterdami Műcsarnokot, ahonnan hét igen értékes festményt loptak el. Az ellopott Picasso-, Matisse-, Monet- és Gauguin-festmények összértéke meghaladja a százmillió eurót. (Realitatea.net)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jelképes összeggel támogatnák a nagyszülőket a gyereknevelésben
Nem a bölcsődék rovására vezetnék be a rendszert
A nagyszülőknek a gyermekek nevelésében való részvételét szorgalmazza az a törvényjavaslat, amelyet Markó Attila és Máté András Levente képviselők állítottak össze és nyújtottak be a képviselőház állandó bizottságához. A tervezett törvénymódosítás szabályozná továbbá a gyereket örökbefogadó és a vér szerinti szülők között felmerülő egyenlőtlen jogokat, valamint megoldásokat javasolna azokra a bevételi forrásokra, amelyeket a gyermeknevelési időszak alatt a kismamák megtarthatnak. A nyugdíjas vagy munkanélküli nagyszülők számára kedvező módosítás értelmében egy jelképes, a minimálbér felének megfelelő összeggel támogatnák azokat, akik amúgy is biztosítják unokájuk felügyeletét. Markó Attila ezzel kapcsolatban kifejtette: a módosítás érvénybe léptetése enyhítené azt az érzelmi törést, amely a gyerek két éves korában következik be, amikor a gyereknevelési szabadság lejár, és a szülőknek valahogy meg kell oldaniuk a felügyeletet óvodaköteles koráig.
D. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepelt a telefonos szeretetszolgálat
Fennállásának negyedik évfordulóját ünnepelte szerdán a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a Református Telefonos Szeretetszolgálat. Ez alkalommal beszámoltak az eddigi munkájukról és jövőbeli terveikről.
Sógor Árpád lelkész, teológiai oktató az Apostolok cselekedeteinek könyvéből idézett. Sajó Norbert, a szolgálat „lelke” elmondta: 2009. május végétől mostanáig 3000 telefonhívást jegyeztek; jelenleg Kolozsváron és Marosvásárhelyen 32 önkéntessel és egy alkalmazottal dolgoznak. A működéshez szükséges 170 000 lejt pályázatokból és adományokból szerezték meg, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület biztosította.
Sajó Norbert beszámolójából megtudtuk: a betelefonálók kora 16–86 év között ingadozik, de 21 százalékuk a 66–70 év korosztályhoz tartozik. Nem csak Kolozsvárról, hanem további 72 településről érkeznek a segítséget kérő vagy felajánló hívások, felekezeti hozzátartozástól függetlenül. – Eleinte azzal riogattak minket, hogy mindenki pénzt fog kérni, ám ez nem így történt. A segítséget kérőknek mindössze 3 százaléka igényelt pénzt valamilyen célra, és nő azok száma is, akik azért hívnak, hogy anyagi támogatást nyújtsanak nekünk. Eredményesnek mondhatjuk a szolgálatot, hiszen a kérések 82 százalékát megoldottuk, 12 százalékuk pedig folyamatban van. Négyéves működésünk alatt egyetlen téves vagy gúnyolódó hívást sem jegyeztünk – magyarázta Sajó Norbert, majd megemlítette azt is, hogy hét kolozsvári vállalkozó havonta 200 lejjel támogatja a telefonos szolgálatot.
Sajó megható történeteket is elmesélt egy idős hölgyről, aki fia hirtelen elhunyta miatt hívta fel kétségbeesetten őket, illetve a 16 éves kamaszról, akinek egy cipőre volt szüksége.
Terveik között szerepel, hogy Nagyváradon, Temesváron és Brassóban is indítanak telefonos szolgálatot, illetve a kolozsvárit pedig éjjel-nappal hívhatóvá teszik. Végül két önkéntes, egy vállalkozó és egy segítségben részesült személy vallott arról, milyen érzés volt segíteni, illetve segítve lenni.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Régi magyar színjátszás Nagyváradon: a Partium Kiadó rendezvénysorozata
A Partiumi Keresztény Egyetem és a tíz éves Partium Kiadó születésnapi rendezvényt szervez június 3-án, hétfőn, 14.30 órakor Váradon az egyetem Bartók termében, amelynek központi témája a régi magyar dráma és színjátszás lesz.
Az esemény díszvendége az idén 80 éves születésnapját ünneplő Kilián István professzor emeritus, a magyar színjátszás és drámatörténeti kutatás doyenje, aki helyi vonatkozású témáról tart előadást Színjáték Nagyváradon a 18. században címmel. Ezt követően Czibula Katalin, az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Irodalomtudományi Intézetének docense fogja bemutatni a Partium Kiadó részvételével nemrég megjelent, Szín – játék – költészet.
Tanulmányok a nyolcvanéves Kilián István tiszteletére című tanulmánykötetet, amely számos nagyváradi vonatkozású írást is tartalmaz, többek között János-Szatmári Szabolcs ismertetését egy korábban ismeretlen, 19. századi verses drámáról, amelynek témája Várad 1660. évi veszedelme, vagy Emődi András tanulmányát Patachich Ádám püspök nagyváradi könyvtáráról. A rendezvény záró eseménye igazi csemege, egy 18. századi, erdélyi iskolai színjáték lesz, amelyet Borka asszony és György deák címmel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Boldog Özséb színtársulata ad elő.
Szintén hétfőn 18 órától a nagyváradi római katolikus püspöki palota dísztermében az Énekek Szent László király tiszteletére című könyv és CD-mellékletének bemutatójára kerül sor. A könyv szerzői, Kovács Andrea, egyházzenész, a Liszt Ferenc Zeneakadémia oktatója és Medgyesy Norbert, irodalomtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarának tanára hatalmas kutatómunka eredményeként állította össze a magyarországi Szent László-kultusz énekes zenei emlékeinek teljes gyűjteményét. A kivételesen szép nyomdai kivitelű kötethez, amelyben latin és magyar gregorián énekek, népdalok, középkori regösénekek és egyházi népénekek szövegei és kottái egyaránt helyt kaptak, igen gazdag zenei CDmelléklettel is rendelkezik, amely ízelítővel szolgál mindegyik műfajból.
Szabadság (Kolozsvár)

Új idők szava
Új szelek fújnak, korszakváltás zajlik Európában és Amerikában. A nincs új a Nap alatt bölcsesség ismét győzedelmeskedett, ezúttal az önmagát idealizáló nyugati trend felett.
A transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarca mára szinte mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Új mese kell, új ideál. A jóléti állam eszménye megbukott, az amerikai és az európai álommal együtt. Ennek egyik oka a BRICS- és más fejlődő államok gyors gazdasági felzárkózása, melynek hatására átszíneződött a világgazdaság dinamikájának a térképe, és meggyengült a monopolhatalmat gyakorló Egyesült Államok pozíciója. Ki gondolta volna ezt öt évvel ezelőtt, mikor még a 2008-as Wall Street-i zuhanás sem váltott ki különleges reakciókat errefelé? Maga Traian Băsescu államfő nyilatkozta akkoriban, hogy a spekulatív krízis nem fogja érinteni Románia gazdaságát. Ma már másként látja, velünk együtt...
Európa egyik fő problémája, hogy csak fél szívvel akar reformálni. Egyrészt kijelenti, hogy új mese kell, de a reform másik pillérét, az új embereket már kihagyja. Mi, '89 előttiek tudjuk, mit jelent, ha egy perverz rendszer kiszolgálói tükörbe nézés helyett új ruhákat öltenek magukra. Új ruha és régi ember. A reform meg a fejét csóválja: „Ez nem én vagyok, csak a dublőr! Az ő neve pedig: opportunista."
De mi a helyzet az erdélyi magyarság háza táján? Történtek-e, szükségesek-e változások politikai képviselőink szervezeteiben? Szándékosan használtam a többes számot, mert az RMDSZ több alkalommal is jelezte, hogy egyetlen egységes képviselő-szervezetben gondolkodik, vagyis rajta kívül nincs szükség más képviseletekre. Ez a berendezkedés jól működhet rövid ideig, de hosszú távon ebben gondolkodni naivitásra vall. Az elmúlt 23 esztendőben az RMDSZ gyakorlatilag egyedül uralta a magyar politikai palettát. De ma a változások korát éljük. Új román alkotmány van születőben, és a régiósítás előkészítése zajlik, s mindez egy átalakulóban levő Európában. Az RMDSZ-nek ajándékozott bizalmi periódus lezárult, beérett az idő a megmérettetésre. Ideje a versenynek, ideje a megújulásnak. Ha ez ésszerűen zajlik, akkor az új politikai alakulatok megjelenése felüdülést jelent az erdélyi magyarság számára. De ha az RMDSZ-főtitkár kérkedő logikája – miszerint mindenki részt vett az RMDSZ kongresszusán, aki számít (a többi erdélyi magyar párt nem kapott meghívást) – érvényesül, akkor a konstruktív hozzáállás hiánya dublőrré változtatja a 23 éves alakulatot.
Egy bölcs párt meghallja az új idők változásra hívó szavát. A rövid távú veszteségeken túl az RMDSZ csak nyerhet azzal, ha elfogadja a másságot, és az arrogancia tatamijáról lelépve az érvek pályájára ereszkedik. Ha az ellenfél csatáraival mindig együtt érző Markó bácsi (Iliescu bácsi barátja) elavult szellemiségét hátrahagyva az ésszerű szolgálat szellemiségét promoválja, mely a szervezet egyes tagjaira jellemző. Ez utóbbiak a mérleg pozitív oldalát képezik az RMDSZ-en belül.
A régi szemlélettel nincs mit kezdeni; képtelen feladni a csatármunkát lenéző muszájdefenzív szemléletét (csatármunka alatt a játékszabályokat betartó, csapatmunkára hajlandó csatármunkát értem). Ilyen mentalitással legfeljebb egy rövid ideig tartó mecscsen vagy a milliárdos honoráriummal járó versekben képes egy csapat kiharcolni a döntetlent. Lehet ám tovább űzni ezt a terepvesztes illúziójátékot, de mi értelme? Hisz esélyegyenlőség tekintetében az erdélyi magyarság összvektora erősen negatív.
A fő probléma ennek jelképes tagadása. A bizalmat a központi vezetés azzal igyekszik megtartani, hogy az eredményeket hangsúlyozza, a hátrányokat és az összkép alakulását pedig relativizálja. Jól bevált módszer ez, mely a szavazók ismerethiányára épít. De a takargatnivalót nem lehet örökké rejtegetni. Pontszerű eredményeket azok is fel tudnak mutatni, akik napi nyolc helyett csupán két órát dolgoznak. És közben ígérgetnek, hogy a terv majd teljesül. De legyünk reálisak. Szavazók helyett ideje emberekben gondolkozni. Ez a teljesítmény kevés ahhoz, hogy mire a terv teljesül, a vállalat elkerülje a csődöt. Ahhoz meg végképp kevés, hogy a menedzser ezt megvárja...
Tehát a pálya nyitott a baráti versenyhez. Az pedig hamarosan kiderül, hogy az RMDSZ új vezetése hajlandó-e vélt előjogairól lemondani és a csatármentalitást is a magáévá tenni, vagy pedig ügyes védőként továbbra is kizárólag védekezik, időnként kiszedegetve a labdát a hálóból.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Lerombolt templom – felépült gyülekezetek. Megemlékezés Brassóban
Ünnepi istentisztelet keretében emlékeznek meg vasárnap Brassóban a református gyülekezet templomának 50 évvel ezelőtti lebontásáról. Az alábbiakban a templom építésének és a kommunista hatalom által elrendelt lebontásának körülményeit ismertetjük.
1963-at írtak. Brassó belvárosában a romboló buldózerek fülsértő lármája hallatszott. Zúgtak a gépek, keserűen hallgattak az emberek. A gyülekezet riadt fájdalommal figyelte, amint a templom testébe martak a vasfogak egyre nagyobb darabokat harapva ki falaiból. Ledőlt a torony, omoltak a falak, majd síri csend borult a tájra, a porfelhő is leülepedett. A város szívében keletkezett romhalmazt sietve hordták az egymás után sorjázó teherautók. Sietni, sietni! – ez volt a hatalom parancsa, hogy nyoma se maradjon ennek a rettenetes rombolásnak. Tűnjön el az emléke is egy templomnak, amely annyira sértette a szemüket.
Emberünk egy teherautó kormánya mögött ült, hordta a törmeléket ki a városból. Annyi sok társával együtt őt is kirendelték a munkára. Nem az ő temploma volt. Itt nem az ő hite szerint imádkoztak. Mégis valami belső nyugtalanság bántotta. Amikor a városon kívül kiürítette a törmeléket, szemébe csillant valami. Két fényes tárgyat, két réz falilámpát talált. Sietve rejtette el, nehogy valaki meglássa. Otthon is hosszú éveken át rejtegette, őrizte. Senkinek sem mert szólni róla…
A napokban bekopogott a parókiára egy asszony. Románul beszélt. Hozta a két lámpát és ezt a történetet. Az apja halálos ágyán kérte erre, hogy lelke megnyugodhasson, hogy jóvátehesse azt a munkát, amit annakidején rákényszerítettek.
Így rombolták le három nap alatt a proletár diktatúra idején „a demokrácia és a dolgozó nép érdekében” Brassó városának egyetlen református templomát, amely a város egyik ékessége volt. Az Alpár Ignác műépítész tervei alapján készült, két év alatt felépült templomot 1892. augusztus 24-én avatta fel Szász Domokos püspök. A brassóiak ámulattal csodálhatták a város várfalának omladozó bástyája és szennyes vizű tava helyén emelkedő református templomot.
Könyvtár, dalárda létesült
A nagy mű szorgalmazója Molnár János lelkipásztor, aki 43 évig tevékenykedett a városban. Hivatalos megerősítése után beköszöntő szónoklatát 1850. június 2-án mondta el a gyülekezet szerény imaházában. Templomuk nem volt. A városban minden szempontból háttérbe szorított magyar református protestáns közösség akkortájt 800–900 főből tevődött össze. Az egyházközség nehéz anyagi helyzetben volt, kevés készpénzzel, sok adóssággal. Az imaház, amely egyben iskolateremként is szolgált, egy olyan épületben volt, amelynek emeletes utcai részét bérházként hasznosították. Ennek jövedelméből és a hívek adományaiból tartották fenn az eklézsiát. Az imaház mellett helyezkedett el a kisméretű, két szoba-konyhából álló papi lakás.
A lelkész fizetése évi 400 forint volt. De mindez nem szegte kedvét a lelkész-tanítónak. Tenniakarás fűtötte. 1853-ban megszervezte az ipari tanulók vasárnapi iskoláját. Maga látta el az iskolában a tanítói munkát és a kántori tevékenységet is. 1859-ben létrehozta az egyházi népkönyvtárat, az első magyar könyvtárat a városban. 1863-ban a Református Dalárda alapításán fáradozott. Ebből fejlődött ki a mai napig is éneklő Brassói Magyar Dalárda. Ettől kezdve rendeztek dalárda bálokat, melyek bevételéből létesítette a Református Iskola alapot. 1857 folyamán megalakította a Magyar Olvasóegyletet majd a Magyar Kaszinót. Megkezdte munkáját a Női Segédegylet, amelyből 1879-ben létrejött a Magyar Protestáns Nőegylet.
Az időközben háromezer lélekre népesedett, komoly értelmiséggel büszkélkedhető egyházközséget Szász Domokos püspök a tizenkét első erdélyi református egyházközséggel egy sorba emelte. A régi imaház így a közösség számára egyre szűkebbnek bizonyult, elérkezett a régi dédelgetett terv megvalósításának ideje: egy, a gyülekezet felemelkedését jelképező templom építése.
„Semmi esélyük sem maradt”
A pazar épületnek két világháború és Trianon sem ártott, de az sehogy sem tetszett a kommunista hatalomnak: a Carpaţi Vendéglátóipari Tröszt szállodájának kibővítése céljából a templom, a parókia és az elemi iskola lebontását követelte a város vezetőségétől. A politika nyomás hatására a város vezetősége tudomásul vette a városrendészeti tervet, és közölte az egyház vezetőivel a feltételeket. Az 1963. február 16-án tartott presbiteri gyűlésen felolvassák a hivatalos átiratot, mely szerint a templomot lebontják.
A következő gyűlésen, 1963. június 11-én részt vett dr. Nagy Gyula püspök, Dávid Gyula püspökhelyettes és jónéhány erőszakos elvtárs. A presbiterek próbáltak ellenállni, és az első megbeszélésen a javaslatok ellen szavazni, de akkora volt a nyomás, hogy a következő alkalommal el kellett fogadni a tényeket. A nagytiszteletű Albu Dezső és Szabó Károly lelkipásztorok, valamint Csia Pál nyugalmazott lelkész minden szóbeli és írásbeli próbálkozása hiábavalónak bizonyult, az elhatározott tényekkel szemben semmi esélyük nem maradt.
Ezután kezdődött el tehát az épületek szisztematikus bontása. Többnyire katonák végezték a munkát. Folyó év őszén a földdel tették egyenlővé a brassói református magyarság végbástyáját, a város egyik ékességét. Pedig 1916. június 14-én Vár utcai lakásában azzal a tudattal tért örök nyugovóra a templomépítő Molnár János lelkész, hogy valami maradandót hagyott maga után. Temetésének napja városi gyásznap volt.
A szertartáson megjelent Brassó megye alispánja, Brassó polgármestere, minden felekezet lelkésze, az általa alapított minden szervezet, intézmény és egylet képviselője, és a református hívek mérhetetlen tömege. A városvezetés életműve iránti elismerését azzal fejezte ki, hogy a templom mögötti utcát róla nevezték el.
Elmosta a történelem
Tisztelt Olvasó, ne keresd az utcanévtáblát, elmosta a történelem, akárcsak a templomot. Így állt sokáig egy jellegtelen szökőkút az Isten háza helyén. Manapság az Aro hotel vendégei kényeztetik magukat a védőtető alatt megépített fedett uszodában. Ennek megépítésekor sikerült gyülekezetünk presbitériumának egy alapkődarabot kimenteni. Ma csak egy tábla emlékeztet, hogy hajdan templom állt itt.
A városvezetés azon ígéretének, mely szerint új templomot építenének a brassói reformátusságnak, természetesen nem tett eleget. Ehelyett végül az Andrei Şaguna sétányon egy tornatermet adtak, amelyhez utólag torony és harangozói lakás épült. A régi templom hangulatát és emlékét a mai belvárosi református templom berendezése őrzi: a szószéket, az orgonát és a padokat sikerült a rombolók keze elől kimenekíteni.
Nagy megpróbáltatás volt ez az esemény, nemcsak a reformátusok, hanem az egész brassói magyarság számára is. Az idő malmai őrölnek, ma a lebontott templom helyett háromban szól Isten igéje.
A Belvárosi Református Templomban (A. Şaguna 3.) vasárnap, június 2-án 13 órakor ünnepi istentisztelet keretében szomorúan emlékezünk meg egykori nagy református templomunk lebontásának 50. évfordulójáról. A megemlékezés keretében a templomépítő Molnár János lelkipásztor munkásságának elismeréseképpen emléktáblát állítunk. Az alkalmat az általa alapított, idén 150 éves fennállását ünneplő Brassói Magyar Dalárda énekes szolgálata teszi fennköltté. A dalárda ünnepi hangversenyére június 8-án, szombaton 16 órától a brassói Redut Kulturális Központban kerül sor.
Szeretettel hívjuk meg minden keresztyén testvérünket, akik együtt éreznek a brassói reformátusokkal e veszteségükben, ugyanakkor pedig együtt tudnak hálát adni Istennek a leomlott falakon túl megújuló életért. Aki nem lehet személyesen jelen, az hallgassa a brassói templomok 12.45−13 között egyszerre felcsendülő harangjainak szavát, s imádságos lélekkel gondoljon e tragédiára, amelyhez foghatónak soha sehol nem szabad újra megtörténnie. Ilyen fájó lélekkel emlékezünk a múltra, de hittel tekintünk a jövő felé: „Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.“ (Zsid 3,4)
Nagybaczoni Molnár Ferenc A halhatatlan templomépítő magyar című tanulmányát is felhasználva összeállította Kovács Páska Edit, nőszövetségi elnök és Jári Zsolt, Brassó-belvárosi gyakornok lelkipásztor
Krónika (Kolozsvár)

Adóbevallásra kötelezik a mezőgazdasági termelőket
A mezőgazdasági átalányadóról rendelkező törvény nemsokára megjelenik, és életbe lép. Ez adóbevallási kötelezettséggel is jár az érintettek számára – hívta fel a figyelmet Tánczos Barna szenátor.
A mezőgazdasági átalányadóról rendelkező, 2013/8-as számú sürgősségi kormányrendelet megjelenése után a képviselőház a törvény végleges változatát elfogadta, és amennyiben az államelnök aláírja, megjelenik a Hivatalos Közlönyben – jelentette be csütörtökön sajtótájékoztatón Tánczos Barna. A csíki szenátor szerint ezzel a módosítási lehetőségek jelentősen szűkültek, most elsősorban a gazdákhoz kell eljuttatni a szükséges információkat ezzel kapcsolatban.
Mint elmondta, több módosítási javaslatot nyújtottak be a törvény vitája során, főként a kettős vagy hármas adózást igyekeztek kiküszöbölni. Ez részben sikerült, így nem adóköteles a zöldtakarmányok és gumós növények termesztése, viszont a silókukorica és a gabonák esetében ez még kérdéses – hangzott el. Ugyanakkor ha valaki saját erdős területéről vág ki fát, és értékesíti, húsz köbmétert meg nem haladó mennyiség esetén nem kell ezért adót fizetnie. A szenátor hozzátette, amennyiben a közbirtokosságok által adott osztalék tagonként meghaladja a húsz köbmétert, a határértéket meghaladó faanyag után tizenhat százalékos adót kell fizetni.
Néhány növénykultúra esetében csökkent az a hektáronkénti összeg, amely után adót kell fizetni, így a burgonyánál 3488-ról 2900 lejre, a zöldségeknél 4001 lejről 2326 lejre, a gyümölcsfáknál 4790-ről 3800 lejre. Az állattenyésztés esetében tíz helyett most ötven juh fölötti állatlétszámot érint az adófizetési kötelezettség, a méhészeteknél ötven helyett hetvenöt családot. A termőföldek esetében a gabonánál és burgonyánál két hektár, gyümölcsösöknél másfél hektár az a felső határ, ameddig nem kell adózni – ez nem változott.
A szenátor úgy vélte, az apró pozitívumok ellenére sok javítanivaló van ezen a törvényen, amelynek gyors elfogadását Korodi Attila képviselő szerint a pénzügyminisztérium pénzhiánya indokolta. Korodi hozzátette, ahogy lehetőségük lesz ezen javítani, meg fogják tenni.
Adóbevallási nyilatkozatok június 25-ig
Kedves Imre, a Hargita Megyei Közpénzügyi Hivatal igazgatója elmondta: a mezőgazdasági termelők a korábban közölt május 25-i határidő meghosszabbításával június 25-ig nyújthatják be az adóbevallási nyilatkozatokat, ezek kitöltéséhez és a szükséges tudnivalók népszerűsítéséhez a polgármesteri hivatalok segítségét kérték.
Tánczos és Kedves is hangsúlyozták, remélhetőleg csak azoknak a termelőknek kell ilyen nyilatkozatot benyújtaniuk a 221-es formanyomtatvány kitöltésével, akik adókötelesek, és nem minden termőföld-tulajdonosnak. Ez napokon belül, újabb egyeztetések után tisztázódik – hangzott el. Újságírói kérdésre a szenátor elmondta, a bérbe adott területek esetében a mezőgazdasági átalányadó nem a tulajdonost, hanem a bérlőt terheli, amennyiben a bérleti szerződés hivatalos, és iktatva van a polgármesteri hivatalban.
Az adóköteles termelők referencia-nyilvántartását a Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) és az állat-egészségügyi igazgatóság adatbázisai, valamint a mezőgazdasági regiszter jelentik. Tánczos Barna elmondta, törvénymódosító javaslatot nyújt be azért, hogy a begyűjtött mezőgazdasági átalányadóból a helyi önkormányzatok is részesüljenek, mert a törvény alkalmazásához az ő segítségükre is szükség van.
Kovács Attila
szekelyhon.ro

Két ballagás két miniszterrel
Remus Pricopie oktatási és Mircea Dușa védelmi miniszter is részt vettek pénteken Csíkszeredában az Octavian Goga és a Márton Áron gimnáziumok ballagási ünnepségén. Mircea Dușa elmondása szerint azért hívta a megyébe az oktatási tárcavezetőt, mert itt különleges ballagási ünnepségeken vehetett részt, de a látogatás jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy a tárcavezetőnek feltűnjön a meglátogatott két iskolaépület állapota közötti különbség.
Egy román és egy magyar középiskola ballagási ünnepségén vett részt Csíkszeredában pénteken a maroshévízi származású Mircea Dușa védelmi miniszter meghívására Remus Pricopie oktatási miniszter. Az Octavian Goga Gimnáziumban péntek reggel kezdődött az ünnepség, amelyen négy osztály búcsúzott el iskolájától. Pricopie köszöntötte a ballagókat és azt kívánta nekik, hogy hozzanak okos döntéseket a jövőjükről és hallgassák meg a döntések meghozatala előtt a körülöttük élőket is, főként a szüleiket. Dușa nemcsak sok sikert kívánt a végzősöknek, hanem ajándékot is átadott nekik, a hét elején a Clinceni reptéren bemutatott rekordméretű román zászlóból hozott szimbolikusan egy darabot, és a négy osztályelsőnek átadott egy zászlót, hogy ez juttassa eszükbe a hazaszeretet és a büszkeséget, hogy románok lehetnek.
A Márton Áron Gimnáziumban is köszöntötte az öt osztálynyi ballagót a két miniszter. Dușa ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a megye legszebb, legmodernebb iskolája lett a gimnázium.
„Folyamatos párbeszédre van szükség”
A Márton Áron Gimnázium ballagási ünnepségéről a megye északi részébe, a salamási és galócási általános iskolákba illetve a maroshévízi O.C. Taslăuanu Középiskolába utazott tovább a két miniszter. Elutazása előtt a sajtónak Pricopie azt mondta, a kisebbségek számára mindig biztosítani kell az oktatást, akkor is, ha egy adott nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekekről van szó, illetve abban az esetben is, ha például három román gyerek él egy nemzeti kisebbség keretében. A kovásznai, elhíresült, nemzeti színű pántlikás esetet felemlítve a miniszter azt mondta, az eset egyik tanulsága, hogy többet kell beszéljenek egymással a magyar és román gyerekek és a pedagógusok is. Sem a diákok, sem a tanárok nem beszélgetnek eleget egymással – vélte Pricopie. Azt mondta, azért nem szólalt meg eddig a „pántlikás” ügyben, mert jól kezelték helyi szinten a történteket.
Véleménye szerint ahol megjelenhetnek hasonló problémák, mindig a párbeszéd a megoldás, ezért ezt szorgalmazta és szorgalmazza ezután is, a helyi párbeszédet. Pricopie szerint egyébként a romániai kisebbségi oktatás modellértékű és ezt az Európai Únió is elismerte, amikor „best practice”-ként, követendő példaként értékelte ezt.
Utaltak pénzt az ingázási költségekre
Hétfőn harminc millió lejt, csütörtökön reggel pedig további húsz millió lejt utaltak ki a diákok ingázási költségeinek a megtérítésére – mondta Csíkszeredában Remus Pricopie. Az oktatási miniszter szerint a hétfői átutalás nyomán a pénz egy része már a tanfelügyelőségeknél lehet és nemsokára az iskolába kerülhet. „Az, hogy öt nap alatt két külön összeget is felszabadítottunk erre a célra, azt jelzi, hogy a kormány napirendjén szerepel a probléma megoldása” – mondta a tárcavezető, aki azonban ezúttal is hangsúlyozta, azért jelentkezett a probléma, mert egyes szállítási cégek a többiekénél ötször, hatszor vagy akár tízszer magasabb árat szabtak meg, arra gondolva, hogy a minisztériumnak úgyis ki kell ezt fizetnie. Pricopie azt mondta, amint aktualizálják az adatokat, nyilvánosságra fogják hozni, melyik cégekről van szó. A diákok ingázási költségeinek megtérítése hónapok óta késik, több megyében tiltakozást indítottak az iskolákban emiatt.
Felújításra kértek támogatást
Az Octavian Goga Gimnázium igazgatója, Doru Dobreanu a ballagási ünnepségen kérte az oktatási miniszter támogatását a kormányzati pénzből elkezdett, de aztán finanszírozás nélkül maradt beruházásaik folytatására. A román gimnázium és a kormány, a helyi önkormányzat, valamint európai úniós pályázati támogatás révén példaértékűen felújított, a Márton Áron középiskolának is otthont adó gimnázium épülete közötti különbségre is felhívták később Pricopie figyelmét. A helyi román lap újságírójának kérdésére válaszolva az oktatási miniszter azt mondta, nemcsak, hogy észrevette a két épület állapota közötti különbséget, de beszéltek is arról, hogy abbamaradt a Goga felújítását célzó kormányzati beruházás. Az infrastrukturális oktatási beruházások újraindítása foglalkoztatja a kormányt, nemcsak a Goga, hanem a többi olyan iskola miatt is, amelyeknél félbemaradt munkálatok vannak – nyilatkozta Pricopie.
Dușa azt mondta, azért hívta Hargita megyébe minisztertársát, mert itt különleges ballagási ünnepségek vannak, ugyanakkor úgy vélte, a látogatás során tapasztaltak hozzájárulhatnak a második félévre és 2014-re vonatkozó finanszírozási döntések meghozatalához is. Számos olyan iskola van még, főként vidéken, amelyek nem felelnek meg az egészségügyi működési engedélyhez szükséges követelményeknek, ugyanakkor az is igaz, hogy a csíkszeredai román gimnázium a beruházások szempontjából mellőzve volt, 2007 óta nem volt kiutalva pénz a felújításokra és az oktatási körülmények nem a legmegfelelőbbek – mondta a védelmi tárca vezetője, korábbi Hargita megyei szociáldemokrata képviselő.
R. Kiss Edit
Székelyhon

Gyújtó hang és múltba révedés
Látványos külsőségek, rangos meghívottak, nyomokban figyelemre méltó félmondatokat is tartalmazó beszédek és unalmas rutin jellemezte az RMDSZ legutóbbi rendes kongresszusát. A küldöttek arról is határoztak, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról.
Ez a szombat munkanap volt az RMDSZ életében, egy dolgos, tettre kész szövetség sok munkával eltöltött kongresszusa, amelyen kijelöltük a következő két év, illetve a 2020-ig tartó időszak feladatait – így összegzett közel nyolc óra múltán kongresszusi biztosi minőségében Kovács Péter RMDSZ-főtitkár. Ahhoz kétség sem fér, hogy tömény fél napot nyomott le a mintegy ezer meghívott és küldött, még akkor is, ha legfeljebb a kezdeti himnuszéneklésnél volt mindenki a csíkszeredai sportcsarnok nézőterén. A magyar, székely, román és uniós – ebben a sorrendben – himnuszok alatt az óriásképernyőn követhettük az asszisztencia beleélését, és láthattuk a székely himnusz csabakirályfis passzusánál, hogy Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnöknek nem erőssége az éneklés.
Ráduly Robert gyújtó hangú beszéde mindenesetre megadta az alaphangot. A csíkszeredai polgármester némileg kényszerpályára állította a rendezvényt azzal, hogy néven nevezte a romániai magyarság aktuális fájdalmait: az autonómiaigényt, az anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a magyar elöljárók üldöztetését, de az olyan általános érvényű gondokról is szólt, mint a közalkalmazottak alulfizetettsége és az önkormányzatok finanszírozási kiszolgáltatottsága.
A kivágott magas cé után a díszmeghívottak sem hagyták sokkal alább. Talán soha nem hallottunk Victor Ponta miniszterelnöktől ennyire szellemes, ugyanakkor a felvetett témákat ennyire pontszerűen tárgyaló felszólalást. Konkrét ígéret ugyan nem hagyta el a száját, de kinyitott néhány kiskaput, amelyek közül a legfontosabbnak talán ez tűnt: az alkotmánymódosítás során igyekeznek megtalálni a módját, hogy a magyarság országalkotó tényezőként jelenjen meg az ennek megfelelő jogosítványokkal és komfortérzettel. A regionalizálás témáját sem kerülte meg, és bár előrevetítette, hogy nehéz lesz meggyőzni akár saját pártbeli kollégáit is, igyekeznek olyan megoldást találni, amelyben sem a gazdasági fejlődés parancsszava, sem pedig a magyarság nemzeti azonossága ne csorbuljon. Társelnök kollégája, Crin Antonescu valamivel kevésbé volt engedékeny. Keménysége azonban korrektnek kívánt tűnni, mondandójának összegzése pedig egyértelműnek hangzott: erősebb Romániát csak erősebb magyarsággal lehet létrehozni.
Az anyaországi meghívottak üzenete szinte egybehangzóan az RMDSZ támogatását hordozta. „Magyarország abban érdekelt, hogy Románia sikeres legyen, a magyarság pedig otthon érezze magát a szülőföldjén – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. – A magyar kormány számára minden államközi kapcsolatban az első szempont, hogy milyen helyzetben van az adott országban élő magyar kisebbség.” Semjén úgy fogalmazott, hogy ami Romániának és a románságnak jó Moldova tekintetében, az Magyarországnak is jó Erdély tekintetében. A kijelentésre kis híján felszisszentünk, hiszen ha Románia számára latens törekvés a Moldovával való egyesülés, akkor ez Erdély tekintetében igencsak idegborzolóként hathat a román közvélemény számára.
Rogán Antal, a Fidesz-frakció vezetője „a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar politikai érdekképviseletének” tolmácsolta pártja üzenetét. Arra is kitért, hogy érdemes élni a jövő évi anyaországi választások lehetőségével, és hangsúlyozta, hogy minden határon túli politikai szervezetnek érdemes a választási részvételre buzdítania a magyar közösség tagjait.
A váratlanul éles és érdemi meghívotti felszólalások után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Kelemen Hunor elnöki beszámolójában leszögezte: meg kell teremtenie mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit, ennek érdekében a magyar politikai tényezőknek meg kell állapodniuk, hogy csatározásaikban az autonómia ügyét nem használják fegyverként. Olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodást kellene kötni – fogalmazott Kelemen – amelyet mindenki elfogad, „mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egymásnak, és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak.”
Ehhez képest éles kanyar volt az elfelejthetetlennek tűnő múlt irányába Markó Béla volt elnök és Borbély László politikai alelnök felszólalása – megcsináltuk, megvédtük, kiharcoltuk –, amely minden további politikai szereplő bagatellizálását célozta, valamint annak hirdetése, hogy az RMDSZ-jelvény az egyetlen garancia a magyarság romániai jövőjére. A széksorok pedig egyre üresebbekké váltak.
Hat óra munka
Törvénytervezetet nyújt be az RMDSZ Székelyföld területi autonómiájáról, ez lesz a következő időszakban a szövetség egyik legnagyobb feladata. Székelyföld közjogi státusának rendezése a kongresszus által elfogadott egyik dokumentumban is szerepel. A kongresszus kinyilvánította: fontosnak tartja „Székelyföld jövőbeni közjogi státusának az eddigi tervezeteknél részletesebb kidolgozását és mielőbbi parlamenti elfogadását, az ezzel kapcsolatos szakpolitikai kérdések rögzítését, a térségben élő román közösségek komfortérzetét biztosító törvényes feltételek kialakítását.” Az Öntudatra ébredő, erős Székelyföldet! című dokumentum szerint az RMDSZ intenzív társadalmi kampányokat kíván szervezni, hogy a többségi társadalom tagjai számára elfogadhatóvá tegye az autonómia fogalmát. Dokumentumot fogadtak el a küszöbön álló romániai alkotmánymódosítási törekvésekről is: az alaptörvény államalkotó tényezőkként ismerje el a nemzeti kisebbségeket, biztosítsa a nemzeti, közösségi szimbólumok használatát. Javasolta, hogy a román nyelv mellett a nemzeti kisebbségek nyelvét is hivatalos nyelvként lehessen használni egyes régiókban. Egy másik dokumentum megerősítette egy újabb, regionális közigazgatási szint bevezetésének szükségtelenségét, a fejlesztési régiók tekintetében viszont fenntartotta az RMDSZ 16 régiós felosztást tartalmazó, 2009-ben benyújtott törvénykezdeményezését. Az Erősödő szórványt, összetartó magyar közösségeket című dokumentumban azt a célt is megfogalmazta a kongresszus, hogy a székely–szórvány közösségi kapcsolatokat a magyarországi testvértelepülések és testvérmegyék bevonásával bővítsék ki. Önálló dokumentumban foglalták össze az RMDSZ törekvését, hogy az európai polgári kezdeményezés eszközével késztesse az Európai Uniót egy átfogó kisebbségi keretszabályozás elfogadására. A dokumentumot bemutató Borbély László felkérte a romániai magyar szervezeteket, csatlakozzanak az RMDSZ és európai partnerei kezdeményezéséhez. A kongresszus dokumentumban utasította el a magyar közösséget ért sorozatos támadásokat, és kijelentette: minden demokratikus eszközzel kiáll a jogalap nélkül meghurcolt felelős tisztségviselői mellett. Módosította az RMDSZ programját és alapszabályát is: nőtagozatot hoz létre, és ideológiai ismérvek szerint korlátozta platformjai számát. Ugyanakkor nem bocsátották szavazásra Eckstein-Kovács Péter kolozsvári politikus arra vonatkozó javaslatát, hogy a szövetség utasítsa el a cianidos aranybányászatot, és foglaljon állást a verespataki bányaprojekt ellen.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kongresszusok egykor és most
A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.
Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.
Klikkek békeidőben
A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.
A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.
Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.
A legjobb rossz
Illúzióromboló mindez? Igen, az.
Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.
Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.
Happeningen túl
Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bencze Mihály
Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos)
Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek.
Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja.
1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött.
1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szinfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap).
A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is.
1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta.
Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben.
Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez.
Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt.
Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjte Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.
Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!
Matekovics Mihály
Művelődés (Kolozsvár)

Nagy Miklós Kund és Kelemen Ferenc az EMKE idei díjazottjai
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, a Népújság volt főszerkesztőjét és Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt – díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében. „Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg” – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, „mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában”. Az elmúlt két évtizedben házigazdaként „rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi „egyetemen dúló viszonyokról”. Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Elsietett referendumtörvény
Rendkívül gyorsan, működési szabályzatot is felrúgva gyúrta át a jelenlegi hatalom a parlamenten a népszavazások megszervezését szabályozó törvényt, s ha értetlenül állnánk a sietség előtt, sok mindent elárul egy kormánypárti képviselő magyarázkodása: ha később szavazunk a referendumról, még azt hiszik, hogy az alkotmánymódosítás miatt volt erre szükség – összegezte az elmúlt napok képviselőházi történéseit Márton Árpád képviselő, aki magyarázattal szolgált arra is, miért támadta meg az ellenzékhez csatlakozva az RMDSZ az alkotmánybíróságon a szerdán megszavazott jogszabályt.
Hétfőn, az Állandó Bizottság ülésén még senki nem tűzte napirendre a referendumtörvényt, és a véleményezéssel megbízott szakbizottság csak május 31. után terjeszthette volna plénum elé javaslatát, addig várniuk kellett volna a képviselők módosító javaslatait. Hétfőn jutottak a szöveghez a honatyák, és arra ébredtek, hogy szerdán a plénum elé került a jogszabály – magyarázta Márton Árpád, aki szerint súlyos eljárásbeli hiba történt, korlátozták a képviselők módosítási jogát. Ennél is súlyosabb azonban a jogszabály tartalmi oldala, rendkívül veszélyes a részvételi küszöb lecsökkentése, oda vezethet, hogy Kovászna, Hargita, Maros megye Brassó megyéhez csatolását a magyarok távolmaradása ellenében is megszavazhatják akár csak a brassóiak – magyarázta a képviselő. Az RMDSZ a DLP-vel közösen nyújtotta be az óvást az alkotmánybíróságon, Márton Árpád tudomása szerint más ellenzéki honatyák is ellátták kézjegyükkel. Legfontosabb kifogásuk: az új jogszabállyal egy mindenütt működő jogelv sérül, azaz „meccs közben változtatják a játékszabályokat”. A helyi és megyei önkormányzatokra vonatkozó, illetve a parlamentet érintő rész a 2016-os választások után léphetne életbe, az államelnökre vonatkozó pedig a jövő évi elnökválasztást követően, az alkotmányt pedig most még a régi jogszabály szerint kell módosítani, csak az új alaptörvény életbelépése után lehetne alkalmazni az új változatot – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anyanyelvhasználatot vizsgálják az egészségügyben
Az egészségügyi minisztérium körlevélben kérte számon a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának érvényesítését a megyei közegészségügyi hatóságokon.
A szaktárca arról kért jelentést a megyei hatóságoktól, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy az alárendeltségükbe tartozó szociális intézményekben – kórházakban, idősotthonokban és menhelyeken – az ápolásukra bízott személyek anyanyelvi kiszolgálásban részesüljenek. A minisztérium az Európa Tanács szakértői bizottságának ajánlásaira hivatkozott körlevelében.
Az RMDSZ képviselőházi frakciója május elején törvénytervezetben kezdeményezte, hogy anyanyelvükön fordulhassanak orvoshoz a betegek Románia azon településein, ahol valamely kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. Indoklásában az RMDSZ szintén a nyelvi chartára hivatkozott. 2008-ban az Erdélyi Magyar Ifjak panasza nyomán az Országos Diszkriminációellenes Tanács is megvizsgálta a románul nem jól tudó, az orvosi szakkifejezéseket románul nem ismerő magyar betegek helyzetét. A testület arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek jogi eszközei a hátrányos megkülönböztetés megszüntetésére, mert az diszkrimináció lenne, ha a székelyföldi kórházakban alkalmazott orvosoktól magyar nyelvismeretet követelnének meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
RENDŐRSÉGI FELÜGYELET A SZÉKELYFÖLDI FAMAFFIÁNAK. A székelyföldi rendőrség magas rangú tisztségviselői, köztük Radu Sandu Moldovan, a Hargita megyei rendőr-főfelügyelő és felettese, Mircea Duşa miniszter a székelyföldi famaffia mentorai, de a rablógazdálkodást végző fakitermelők kéz a kézben dolgoznak az alacsonyabb rangú rendőrökkel is – állítja Hans Hedrich, a Fenntartható Segesvár Egyesület egyik tagja, ki a Csíkszeredai Polgártárs Alapítvány megbízásából végzett kutatásokat és szerzett be tanúvallomásokat ez ügyben.
A rendőrség és a famaffia összefonódása nem új, jeleit évek óta mind szakmai feletteseik, mind a köznép megtapasztalta, de az mégiscsak furcsa, hogy Hargita megyében olyan rendőrparancsnokot tartanak évek óta, akit 1985 és 1999 között a helyi milícia verőlegényeként tartottak számon, s akinek most karrierjét a maroshévízi származású, ugyancsak nem makulátlan múltú Mircea Duşa szocdem miniszter egyengeti. Hans Hedrich büntetőfeljelentést kíván tenni a székelyföldi famaffia ügyében. (Duna Televízió) HATÁR A CSILLAGOS ÉG. Az utóbbi években minden kormány előállt azzal, hogy az állami vállalatok igazgatóinak, vezetőtanácstagjainak hatalmasak a fizetéseik, de a frázisokon túl soha nem jutottak, Bocék például beismerték, hogy olyan szerződéseket kötöttek, melyeket lehetetlen felbontani. Havi tízezer euró fölötti összeg üti markát például az atomerőmű vagy a Transelectrica, a Hidroelectrica vezetőinek, a legmeghökkentőbb ellenben az eladósodása miatt eladhatatlan Román Posta igazgatójának havi 62 000 lejt meghaladó fizetése. (RTV) A KORSZERŰTLENSÉG ÁRA ÉVI 4,4 MILLIÁRD EURÓ. Iulian Iancu szocdem képviselő szerint az ország energiafogyasztásának 27 százaléka vész el a rendszerben útban a termelőtől a fogyasztóig. Az energiaveszteség kétszerese az uniós átlagnak. Az energiahatékonyság növelése uniós célkitűzés, és Románia ezen a területen teljesíti a zöld energia előállítására vonatkozó elvárásokat, viszont nagyon elmaradt az energiarendszerek korszerűsítésével. Iulian Iancu példaként említette a világítást, amely az ország energiafogyasztásának 20 százalékát teszi ki: sajnos, a világítási rendszerek kétharmada nem korszerű. (Capital) ROSSZ ELŐJEL. Katasztrofálisan teljesítettek az előrehozott érettségi vizsgán az olimpikonok, a jelentkezők fele megbukott, olyanok is akadnak, akik matematikából 1,2–1,4-es osztályzatot kaptak, 10-est egyetlen diák sem ért el. A vizsgán 209 tanuló jelentkezett, és csak 104-nek sikerült átmenő jegyet kapnia. (Evenimentul zilei) TÚL SOK AZ ELHIBÁZOTT PRIVATIZÁCIÓ. Romániában már túl sok az elhibázott privatizáció, számosak a nyilatkozatok, de kevés a figyelem a gazdasági fejlődésre – jelentette ki Traian Băsescu államelnök olasz üzletemberek előtt. Az államfő hangsúlyozta, országunknak az idén 6,5 milliárd euró lehívható pénzösszeg áll rendelkezésére az EU alapjaiból, „az európai állampolgárok adóiból”. „Ez a probléma nem új keletű, 2007-től létezik, Románia alacsony adminisztratív kapacitása miatt nem használhatjuk ki azt az óriási esélyt, hogy ingyen pénzt kapjunk” – tette hozzá az államfő. (România liberă)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világban szétszóródott magyarságról
A Kézdiszéki Székely Tanács (KSZT) szervezésében csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadóban Gazda József kovásznai nyugalmazott tanár, közíró, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című szociográfiakönyvét mutatták be. A budapesti Hét Krajcár Kiadónál megjelentetett, közel 1200 oldalas könyv első kiadása 2008-ban jelent meg, a másodikat a szerző anyagi támogatásával adták ki. Az est házigazdája Péter János, a KSZT alelnöke volt.
Gazda József elmondta: nem a könyvét mutatja be, hanem arról a világról, a magyarság azon részéről beszél inkább, amelynek a sorsát abban leírta. A cím kapcsán elmondta: Németországban hallotta, hogy a hatvanas években meghívták Németh Lászlót, de nem lehetett ott, mivel az akkori magyar állam nem engedte ki, ezért levelet írt az őt meghívó közösségnek, melyben ezt üzente: Ne hagyjátok elszáradni a magyar fa ágát! Az előző sorokból az derült ki, hogy a harmadik magyar faág az a magyar közösség, amely a hazából kiszakadt. A magyar fának három ága van, magyarázta a szerző: az egyik a nemzet azon része, amelynek megadatott, hogy Magyarországon eredjen, a másik mi vagyunk, akik szülőföldünkön élünk, de az elidegenített hazában, a nyolc Kárpát-medencei országban, a harmadik ág pedig a világ 54 olyan országa, amely közül ötvenháromban számottevő nagyságrendben él a magyarság, és vívja mindennapi harcát a megmaradásért. Az ötvennegyedik a Zöld-foki-szigetek, ahol csupán három magyar él. Gazda József közel ötven országban személyesen kereste fel az ottani magyar közösségeket, és szólaltatott meg több mint ezer magyart. Csodálatos nyelvünk van, drága nyelvünk, megtartó nyelvünk van – hangsúlyozta a szerző –, s ha feladjuk, akkor önmagunkat adjuk fel, hiszen köztudott: nyelvében él a nemzet. Ezt követően Gazda József az 1700-as évek utolsó harmadának emigrációjától kezdődően a Kossuth-emigráción keresztül a Kádár-korszakig mutatta be röviden a nagyvilágban szétszóródott magyarságot. Megtelik velünk a világ, és ott él tovább a nemzet, ahová kovászemberek kerülnek. Hiába kerül egy nagy világvárosba tízezer magyar, ha nincs közöttük legalább egy, aki kezdi összeterelni a nyájat. Hála Istennek, mindig vannak az emigrációban kovászemberek, és a magyarok a világban mindenütt helytálltak. Emiatt a világnak nem az a véleménye rólunk, mint amit az Európai Unióban állítanak Magyarországról – mondotta a szerző –, hiszen a harmadik ág sok-sok falevele hihetetlen értékeket tudott adni az emberiségnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos cserefa arca
Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
Váry O. Péter

Egy távozó számadása
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)