Olosz: Elkerülhetetlen a magyar kormánnyal való jó viszony
Nem erősíttettem meg, de nem is cáfoltam, hogy indulnék – jelentette ki Olosz Gergely RMDSZ-es képviselő, képviselőházi frakcióvezető azokat az értesüléseket kommentálva, amelyek szerint azt fontolgatja, hogy indul az RMDSZ elnöki tisztségéért illetve, hogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke támogatja ebben a vállalkozásában.
„Továbbra is szorgalmazom, hogy azt nézzük meg, milyen lesz az RMDSZ jövője. Az elnök személyét illetően meg kell találni a legjobb változatot, fel kell állítani azt a kritériumrendszert, amely alapján eldönthető, hogy milyen legyen az RMDSZ új elnöksége. Ilyen értelemben az elnök személye másodlagos kérdés. Az nem titok, hogy többen szorgalmazzák – önkormányzati részről és más oldalról is, hogy támogatják indulásomat. Még túl korai az indulási szándék bejelentésére, még másfél hónap áll rendelkezésre, nem is értem, hogy miért kellene ebben a kérdésben most döntést hozni. Ami Orbán Viktort és a Fidesz-KDNP-t illeti, egyértelmű, hogy jó viszonyokat ápolunk. A magyarországi kormánypárttal jó, sőt nagyon jó viszonyokat kell ápolni, jelen pillanatban olyan konjunkturális előnyök mutatkoznak, pusztán abból, hogy az európai közösségen belül ugyanazon pártban vagyunk mind a Fidesz-KDMP-vel, mind a jelenlegi koalíciós partnereinkkel, a PD-L-vel (Európai Néppárt – szerk. megj.), amely számunkra, erdélyi magyar közösségre nézve olyan előnyt jelent, amelyet most kell kihasználnunk a nemzetépítés kérdésében is. Ilyen értelemben megkerülhetetlen, hogy a jelenlegi, jobboldali magyar kormánnyal jó viszonyokat ápoljuk. Nem is hiszem el, hogy másképpen lehetne politizálni” – véli Olosz.
Tőkés László pártalapítási szándékával kapcsolatosan elmondta, ez még nem történt meg, még helye van a párbeszédnek, szükség is van erre. „Meg kell találni azokat a kapcsolódó pontokat, amelyek révén ki lehet építeni azt a közös jövőt, ami mindenki számára kielégítő. Tőkés Lászlót az RMDSZ-hez köti az európai parlamenti képviselet. Olyan kijelentéseket hallani, hogy Tőkés Lászlót közel kell hozni az RMDSZ-hez. Erre nincs szükség, hiszen Tőkés – én úgy érzem, hogy emberileg is – közel van a Szövetséghez. Meg kell találni azt a megoldást, ami számára, és az RMDSZ-en belül is elfogadható. Én úgy érzem, hogy az erdélyi magyarságnak túl nagy luxus lenne az, hogy háborúskodásokba kezdjünk. Ha a választási küszöböt nézzük, egyértelmű, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás ellen indulva veszélyeztessük a parlamentbe való bejutást. Az utóbbi időben többször is elhangzott az, hogy meg kell őrizni az RMDSZ függetlenségét. Hangsúlyoztam, hogy az RMDSZ függetlensége valóban fontos, de ez nem jelenti azt, hogy be kellene zárkóznunk, vagy kizárjuk a párbeszéd hiányát. Az egyenlő távolságtartás bizonyos személyektől és kormányoktól nem lehet azonos: nem tudok és az erdélyi magyarság sem tud egyenlő távolságra lenni a nemzetet eláruló Gyurcsány Ferenctől, vagy egy nemzetet egyesítő Orbán Viktortól” – mondta.
(Transindex) Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató: Tyúkudvari gregorián
Bihar megye – Két prózai után első verseskötetét tette az irodalombarátok asztalára péntek délután Érmihályfalván id.Szilágyi Ferenc, aki – legalábbis egyelőre – képzőművészeti alkotásainak köszönhetően közismertebb.
Id.Szilágyi Ferenc megyeszerte – de annak határain túl is – elsősorban képzőművészeti alkotásai, plakettjei révén elismert művész, de az ő alkotása például a XX. század áldozatainak érmihályfalvi emlékműve is. Sokrétű tehetségének bizonyítéka, hogy édesapja második világháborús, majd az orosz fogságról szóló visszaemlékezéseit papírra vettete és önerőből megjelenttete 2006–ban Sztálin–csokoládé címmel, a következő évben pedig ugyancsak családtörténeti jellegű két elbeszélés következett Nagyapám pipái/Családi panoptikum címmel. A minap napvilágot látott, Tyúkudvari gregorián című kiadványban 127 vers található, melyek némelyike alatt az 1970–es évszám található, a legújabbak szinte napjainkban fogalmazódtak.
Őszinte versek karikatúrákkal
A Futrinka Játszóház Padlás Galériájában tartott bemutatón elsőként Sz.Sütő Éva, a helyi Máté Imre Irodalmi és Képzőművészeti Kör vezetője köszöntötte a megjelenteket, több okból is. Egyrészt éppen 10 éve, hogy 2000 decemberében megalakult a kör, másrészt annak névadója, Máté Imre költő halálára emlékezhettünk december 8–án (1989). A kör alapító tagja volt id.Szilágyi Ferenc is, képzőművészeti és irodalmi tehetségét egyaránt „beleadva a közösbe”. Verseskötetét Pataki István bihari költőtárs méltatta, aki az őszinteséget tartotta a kiadvány, illetve a versek legnagyobb erényének. A könyvet Ferenczy Béla nagyváradi festő, grafikus illusztrálta, id.Szilágyi Ferenc megfogalmazása szerint „a versek témájára született karikatúrákkal”.
Profán és magasztos
A versekből Szabó János, illetve B.Vadász Mónika, a Móka színjátszó csoport tagjai adtak ízelítőt, a szerző pedig a cím kapcsán – mely egy sor az egyik költeményből – elmondta: a profán tyúkudvar és a magasztos gregorián „ötvözése” utalás arra, hogy a „poros Érmihályfalván” (illetve bárhol) születhet tehetség. A 150 példányban megjelent kötetből a helyszínen lehetett vásárolni, a szerző pedig dedikált, és kérdésünkre elárulta: még egy regénye, egy novellás és egy önéletrajzi kötete is kiadásra vár.
A könyvbemutató után nem sokkal következett ugyanott a szintén helyi Érmellék 2009Fotóklub kiállításának megnyitója. Előbbi résztvevőinek szinte mindegyike megnézte a már felsorakoztatott alkotásokat – majd a megnyitóra már nem áldozva időt, túlnyomó részük távozott… erdon.ro

Hét ferences mártírt avatna boldoggá a magyar katolikus egyház
A II. világháború végén, illetve a kommunista diktatúra alatt mártírhalált halt hét ferences rendi szerzetes boldoggá avatását kezdeményezte a magyar katolikus egyház.
Az ősszel Nagyváradon boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd és a tavaly beatifikált Meszlényi Zoltán után a jövőben a kommunista rezsim további magyar katolikus mártírjai léphetnek a szentek sorába. A hónap elején, a testület téli rendes ülésén, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) támogatta azt a kezdeményezést, amely a 20. században vértanúságot szenvedett hét magyar ferences boldoggá avatását célozza.
A hét vértanú – Károlyi Bernát, Kriszten Rafael, Lukács Pelbárt, Kiss Szaléz, Hajnal Zénó, Kovács Kristóf és Körösztös Krizosztom – a II. világháború végén és a kommunizmus kezdeti időszakában életáldozatával tett tanúságot hitéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kommunista rendszer áldozatai lettek. (Ferences mártírok: Körösztös Krizosztom (1900–1944) a déli országterületek 1942-es viszszacsatolása után lett az újvidéki kolostor házfőnöke. 1944 októberében a szerb partizáncsapatok elfoglalták a várost, Körösztös atya azonban rendtársai nélkül nem akarta elhagyni a várost, így később a helyi férfiakkal együtt agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), akit 1944. október 26-án tartóztattak le, később pedig hosszas kínzás után lelőttek.
Hajnal Zénó (1900–1945) Nagyatádon volt rendfőnök, és amikor 1945 márciusában a város a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került, a polgári lakosság az ő vezetésével hagyta el a települést. A menetelés közben egy bolgár katona kiszólította a tömegből és lelőtte a reverendát viselő papot.
A gyöngyösi növendékházban élők Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását – az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek. A szerzetest 1946. április 28-án tartóztatták le azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilkolásának, majd a koncepciós pert követően december 10-én végezték ki Sopronkőhidán.
A hatvani Lukács Pelbárt (1916–1948) atyát 1946 májusában tartóztatta le az államrendőrség. Jogellenes perét szintén a szovjet ítélőbíróság tartotta – 10 év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióban, rabtársai szerint 1948 áprilisában embertelen kínok között halt meg gégerákban.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952), aki a háború alatt Budapesten aktív részt vállalt a zsidók menekítésében. Rafael atyát 1951. május 26-án életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
Ugyancsak börtönben halt meg Károlyi Bernát (1892–1954), aki 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt. 1950 novemberében ítélték el, 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.)
A boldoggá avatást a magyarországi ferences rend kezdeményezte. „A következő lépés, hogy Erdő Péter bíboros a Szentszék felé közvetítse a püspöki kar döntését, és ezt követően a Szentté Avatási Kongregáció végleges engedélyt adjon a boldoggá avatási eljárás megkezdésére – mondta a Krónikának Kálmán Peregrin atya, a boldoggá avatási ügy vice-posztulátora, vagyis a folyamat koordinátora. – Ezt követően a bíboros felállítja az egyházmegyei bíróságot, amely a helyi szakaszt folytatja le; ez az eljárás legalapvetőbb része”.
Ennek keretében hallgatják ki a tanúkat, akik ismerték a szerzeteseket, vagy hallottak róluk. A bíróság alá két bizottság, egy történészi és egy teológiai grémium is tartozik majd. Az első a történelmi kontextus mellett főleg azt vizsgálja, hogy nem harci cselekmények közben ölték meg a szerzeteseket, hanem azok valóban a hitükért szenvedtek mártírhalált.
A teológiai bizottság kivizsgálja a vértanúk írásait, hiszen többük után is fennmaradtak ilyen munkák, hogy azok nem tartalmaznak-e az egyház tanításaival ellentétes látásmódot. A tanúk meghallgatása, valamint a két bizottság véleményezésének elkészültét követően lezárják az aktákat, amelyek innen a Szentté Avatási Kongregációhoz kerülnek.
A Vatikánban további teológusok vizsgálják az anyagot, ők is véleményezik, majd a kongregáció prefektusán keresztül a pápa és a bíborosok testülete elé kerül a boldoggá avatás ügye. Kálmán Peregrin szerint nehéz pontosan megjósolni, mikorra zárul le a folyamat. „Erre két példa is van: Árpád-házi Szent Erzsébetet egy, Árpád-házi Szent Margitot pedig több száz év alatt avatták szentté – mondta a ferences szerzetes. – De reálisan szemlélve úgy hiszem: öt-tíz év áll előttünk”.
A katolikus egyházban a boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét adta a hitéért. A különbség abban rejlik, hogy a boldoggá avatásnak területileg korlátozott hatálya van.
Csak bizonyos régióban vagy adott közösségben engedélyezik a boldoggá avatott tiszteletét, míg szentté avatás esetén az egész katolikus egyház számára kötelező az adott személy liturgikus tisztelete. Így, amennyiben a jövőben boldoggá avatják majd őket, a hét szerzetest a ferences rend, illetve a magyar katolikus egyház tiszteli majd saját ünnepnapon.
Mártírnak nyilvánított papok
XVI. Benedek pápa elfogadta azt a rendeletet, amelynek értelmében egy német és hat spanyol papot mártírnak ismer el a katolikus egyház. A német Alois Andritzki 1943-ban a dachaui haláltáborban halt meg tífuszban. A hat spanyol pap pedig 1936-ban az ibériai országban zajló polgárháború idején lett a vallásüldözés áldozata.
A papok mártíromságának elismerésével megkezdődhet boldoggá avatásuk folyamata. A Vatikán még nem tűzte ki a szertartásnak az időpontját. Parma egyik néhai püspökének a szentté avatása alkalmából 11 személyt emelnek a boldogok sorába, köztük a mártírrá nyilvánított papokat.
Kiss Csaba, Krónika (Kolozsvár)

Vita a Krónika Facebook-cikke miatt
Jelentős vitát kavart a Facebookon a Krónika pénteki számában megjelent, RMDSZ-esek vitája a közösségi portálon című cikke, sőt egy RMDSZ-es európai parlamenti képviselő korábban a sajtóban tevékenykedő asszisztense azt is kilátásba helyezte, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) becsületbíróságához fordul a szerinte etikátlan eljárás miatt.
vitatott cikkben arról írtunk, hogy Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a Facebook közösségi portálon, nyilvános üzenőfalán keveredett vitába Édler Andrással, a szövetség háromszéki parlamenti képviselőjével Kovács egy Facebook-bejegyzése kapcsán, amelyben éles hangú támadást intézett Tőkés László európai parlamenti alelnök, az EMNT elnöke ellen. Kovács azért bírálta Tőkést, mert a volt püspök egy közleményében posztkommunista nemzeti érdekszövetségnek nevezte az RMDSZ-t.
A Facebook-beírásban Kovács felteszi a kérdést: mindezek fényében hogyan tud Tőkés az RMDSZ listáján elnyert európai parlamenti székében ülni? Reakciójában Édler András egyetért azzal, hogy Tőkés megfogalmazása durva, „nem ítélhet el egy közösséget csak azért, mert a közösség bizonyos tagjaival baja van”. Édler azonban megjegyzi, azzal nem tud egyetérteni, ahogy Kovács Péter megközelíti a kérdést, „Realitatea Tv szintre süllyedve, az EP-képviselő fizetését, juttatásait szellőztetve”.
A cikk pénteki megjelenését követően Kovács Péter a blogjára is föltette a Krónika-írást, sőt a Facebookon is posztolta. A hozzá érkezett kommentárok azonban nem a vita tartalmához kapcsolódtak, hanem jórészt a Krónikát bírálták. A hozzászólásaik alapján zömmel erős RMDSZ-párti elfogultsággal rendelkező kommentelők szerint „nem volt fair a Krónika részéről”, hogy megjelentette az írást, mivel „a Facebook belső nyilvánosságának mások a szabályai mint egy közéleti sajtóterméknek”. Olyan is volt, aki szerint lapunk Édler András megrendelésére írt a vitáról.
Vincze Lóránt, Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő asszisztense, a Bukarestben szerkesztett Új Magyar Szó című lap korábbi megbízott főszerkesztője, a lapot megjelentető Scripta kiadó Rt. egykori vezérigazgatója pedig úgy vélte: „nem fér bele az újságírói etikába, amit a Krónika tett, mert Péter nem közéleti fórumon (l. rendezvény, blog, tanácskozás stb.) mondta el a véleményét, hanem egy személyes fórumon”. Vincze ezért egyenesen azt helyezte kilátásba, hogy a MÚRE becsületbíróságától kér állásfoglalást az ügyben.
A vitához maga Kovács Péter is hozzászólt, aki azonban védelmére kelt a Krónikának: mint írta, nem ért azokkal egyet, akik azt állítják, hogy a Facebook nem nyilvános felület. „Amikor gyakorlatilag bárki, a világ bármelyik pontján hozzáfér és olvashatja, addig egy újságíró miért ne vehetné át? Főleg, hogy szöveghű a tudósítás, tehát nem magyaráz bele olyan dolgokat, amelyek nem voltak leírva” – igazította el a Krónikát bírálókat az RMDSZ ügyvezető alelnöke. Krónika (Kolozsvár)

Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*
Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére.
A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt.
Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik.
Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből.
Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi.
Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult.
Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik.
A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét.
* Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009
SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár)

Felavatták a Tudomány és Technika Házát
Pénteken délután az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság ünnepi ülésével felavatták a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratához közel álló, felújított Bolyai János Tudomány és Technika Házát, amely addig a szervezet megyei fiókjának volt a székháza. Az avatón Bolyai- kutatók, akadémikusok, az EMT országos és fiókszervezeteinek képviselői, tanárok, meghívottak vettek részt.
A rendezvényen részt vevő Köllő Gábor, az EMT országos elnöke elmondta, az ünnepséget megelőző gyűlésen körvonalazták azt, hogy miben tudja támogatni majd a szervezet, illetve a Román Tudományos Akadémia a Bolyai János Tudomány és Technika Házában tervezett tevékenységeket. A folyamatoson erősödő civil tudományos társulás jelenleg hét fiókszervezettel, 11 szakosztállyal működik. Eddig sikerült 11 nemzetközi tanácskozást megszervezni, állandósítani. Jelen vannak kiadványaikkal, diákvetélkedőkkel a középiskolák életében is. A Bolyai János Tudomány és Technika Háza megerősíti a marosvásárhelyi fiókszervezetet és reményt ad arra, hogy minél több, a műszaki tudományok területéről érdeklődő középiskolás és egyetemista diákot vonjanak be az EMT tevékenységeibe.
Weszely Tibor Bolyai-kutató elmondta, a Csegzi házaspár önzetlen munkássága révén sikerült olyan fórumot megteremteni, ahol valóban a Bolyaiak szellemi örökségének megőrzésén munkálkodhattak tudósok, művészek, tanárok. Az eddigi eredmények alapján a beruházás nem volt hiábavaló és igazi tudományos műhelymunka lesz a Bolyai János Tudomány és Technika Házában. Oláh Gál Róbert kutató az időben röpített vissza. Elmesélte, miként élte utolsó napjait Bolyai János a Bolyai János Tudomány és Technika Háza helyén állt fűtetlen helyiségben. S elárulta, különös véletlennek köszönhetően menekültek meg a kéziratok, ugyanis az akkori hatóságok azt hitték, hogy ezek katonai titkokat rejtenek, így az akkor még értéktelennek vélt dokumentumok nem kerültek tűzbe. A Bolyai-kutató is indokoltnak tartotta azt, hogy létezzen egy Bolyai kutatóközpont, s ennek méltó helye lesz majd a Bolyai János Tudomány és Technika Háza.
Dr. Péntek János professzor, akadémikus, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke elmondta, az elhangzottak mellett fontosnak tartja, hogy a Bolyaiak szellemi örökségét ápolók átadják a fiataloknak. Ezért a Bolyai- és a megújuló energiákkal foglalkozó kutatócsoportok működésének támogatása mellett szorgalmazni fogja egy tehetségkutató központ létrehozását is, amelyet az erre vonatkozó nemzeti program is támogat. Ugyanakkor nyelvészként az erdélyi magyar tudományos nyelvhasználat fontosságára is felhívta a figyelmet, így azt is sugallta, hogy a Bolyai János Tudomány és Technika Házában a jövőben foglalkozzanak a tudományos nyelv ápolásával, népszerűsítésével is.
A rendezvény ünnepi Bolyai-vacsorával fejeződött be, amellyel hagyományt szeretnének teremteni. A jótékonysági estekhez hasonló rendezvénnyel, amelyet évente egyszer-kétszer szerveznének, lehetőséget teremtenének arra, hogy a két marosvásárhelyi zseni munkássága iránt érdeklődők tapasztalatokat cseréljenek és hozzájáruljanak a Bolyai János Tudomány és Technika Házának élénk tevékenységéhez.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a régi dévai református templomról
Meglepő témát dolgozott fel csütörtökön bemutatott könyvéhez Ionuţ Codrea fiatal dévai történész: a város legrégibb és sokáig legjelentősebb temploma, a huszadik század elején lebontott református templom történetét.
A könyv románul jelent meg és szinte kizárólag román közönség előtt került bemutatásra. Ennek ellenére a fogadtatása roppant kedvező volt, s a fiatal történészt dicsérettel halmozták el, noha a könyv a katolikusból a XVI. században reformátussá vált Déváról és a város főtemplomáról szól.
Bátorság olyan műemlékről írni, ami már több mint 100 éve nem létezik. A fiatal Ionuţ Codrea vállalta a kihívást. Éppen ez keltette fel érdeklődését, a történésznek az az érdekesebb, ami már nincs, nyilatkozta a könyvbemutató végén. Főleg régi fényképek, térképek, valamint Szőts Sándor és Halaváts Gyula századfordulós monográfiái jelentették a kiindulópontot. A kutatómunka körülbelül két évig tartott, a magyar nyelvű történelmi források feldolgozásában Bodó Krisztina történész kollégája segített.
Hogyan választott témának az 1905-ben lebontott régi református templomot, melynek utódja októberben ünnepelte századik évfordulóját? Hiszen a magyar történelem – finoman fogalmazva – nemigen számított a román történész-szakma csemegéjének. A magyar történelem mindenütt ott van Erdélyben, bármely régész vagy középkori-szakértő óhatatlanul szembesül vele. Ráadásul a román historiográfia eléggé elhanyagolta Déva történetét, mondta Ionuţ Codrea. Déva legrégibb és évszázadokig legjelentősebb főtemploma megérdemli a tanulmányt. A könyv a gazdag információkon kívül érdekes, századfordulós fotókat és régi térképeket is tartalmaz, méghozzá roppant színvonalas kiadásban.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Bátorsággal, padlógázzal
Teltháznak örvendett Nagyszalontán szombaton este az a rendezvény, amelynek adományait az árva gyermekeket gondozó Szent Ferenc Alapítványnak szánták. Török László polgármester üdvözlésében az egymás megsegítését, a szolidaritást szorgalmazta, valamint a kézről kézre adott szeretet fontosságát hangsúlyozta. A világban való forgolódásunkban, jártunkban-keltünkben Jézus keresztfájára bukkanunk, amely megilletődésünk kifejezőjeként hathat ránk. Amennyiben részvétre gerjeszt, akkor szeretetre érdemes lények vagyunk. Amennyiben közömbösséget, nemtörődömséget vált ki a szemlélőben, akkor az ő belső nemkívánatos érzelmeiről ad tanúbizonyságot – mondotta az elöljáró.
Böjte Csaba ferences szerzetes, az alapítvány atyja köszöntő szavaiban a világ kapzsiságát, annak negatívumait állította pellengérre, majd kiemelte: mindezek ellenére, leküzdésére a szeretet parancsait kell előtérbe állítani. Jézus azért jött közénk, hogy szembe álljon az árral, új világot álmodjon, melyet apostolaival, kemény munkával valósított volna meg. Küldetésük nem volt egy dicsőséggel kikövezett út. Bátorság kellett hozzá, odaadás – erre buzdítja a gondjaiba vett gyerekeket is; meg kell tanulniuk a leckét, fel kell készülniük az életre. A fiatalokat is buzdítja, hogy merjék egymást vállalni-szeretni, családot alapítani, utódokat nevelni. Korunk egyik legégetőbb kérdése, hogy fogyóban vagyunk: egymillió magyar gyermek hiányzik a Kárpát-medencéből. Merni kell! Rengeteg a megtorpanás! Ma már lehetőségeink vannak. A kérdés, merünk-e élni a lehetőséggel? Meg kell alapozni a fundamentumot, melyre bátran lehet építeni. Össze kell fogni, bátorsággal, padlógázzal – mondotta Csaba testvér.
Jakab István, a magyar országgyűlés egyik alelnöke is jelen volt az esten, ő is az összetartozás fontosságát hangsúlyozta, továbbá értékrendünk alapját, a hit erejét, amely magyarságunk építésének, megmaradásunknak egyik legfontosabb tényezője, sőt próbaköve. Hinnünk kell az összetartozás, a hit és a szeretet erejében. A magyar iskolák létrehozásának fontosságában, melyen keresztül magyar öntudatunk erősödik. Anyanyelvünk ápolását, fontosságát emelte ki Arany János szülővárosában, és ötven Toldi-kötetet hozott ajándékba az árva gyermekeknek.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány szalontai növendékeinek betlehemes előadása után a békéscsabai Jókai Színház művészei léptek fel: Cseh Adrienn, Nagy Róbert és Nagy Erika népszerű operettszámokkal, majd Vincze Lilla, a Napoleon Boulevard énekese és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a nagyérdeműt.
Sára Péter, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A templomépíttető lelkipásztorra emlékeztek Nagykolcson
Szatmár megye – A Nagykolcsi Református Egyházközség advent negyedik vasárnapján egész napos megemlékezési ünnepséget tartott Tóth Dániel templomépíttető lelkész halálának századik évfordulója alkalmából.
A nagykolcsi református hívek advent utolsó vasárnapján emlékeztek meg az egykori templomépíttető lelkipásztorról, Tóth Dánielről. Vasárnap délelőtt a református templom elől méltóságteljesen vonultak ki az egyházközség tagjai a helyi temetőbe Tóth Dániel lelkipásztor sírhantjához, ahol megemlékező gyászistentiszteletre került sor. A rendkívül zord és hideg téli időjárás ellenére a hívek szép számmal vettek részt a megemlékező áhítaton, amelyet a gyülekezet lelkipásztora, Balla Gábor tartott. „Tóth Dániel, aki 35 esztendeig volt a gyülekezetünk lelkipásztora, megharcolta azt a bizonyos nemes harcot, amelyről Pál apostol írt Timóteushoz intézett levelében, és futását is elvégezte. Ez a ma elő keresztyén ember számára azt jelenti, hogy a három és fél évtizeden keresztül Nagykolcson szolgálatot teljesítő lelkész az Istentől rendelt feladatokat hűséggel elvégezte” — fogalmazott prédikációjában Balla Gábor lelkipásztor. Az igehirdetés után az egyházközség vezetősége részéről Török Lajos főgondnok és ifj. P. Kocsis József algondnok elhelyezték az emlékezés és a tisztelet kinyílvánításának koszorúját.
A templomban folytatódott
Délután ünnepi hálaadó istentisztelettel folytatódott a megemlékezés, amelyen Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese hirdette Isten Igéjét. Az esperes prédikációjában kiemelte: „Advent utolsó vasárnapján itt, a nagykolcsi templomban most arra a száz éve teremtő urához költözött lelkipásztorra, és vele együtt azokra az őseinkre is emlékezünk, akik számotokra templomot építettek. Legyünk hálásak ezért a mindenható Istennek”. Az esperes igehirdetése után Gellén Sándor, a Nagybányai Református Egyházmegye főjegyzője, aki egyben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főlevéltárosa, tartott egy tartalmas és színvonalas történelmi előadást, amelyben rávilágított arra, hogy a Nagykolcsi Református Egyházközség hosszú ideig a Nagybányai Egyházmegyéhez tartozott. Az előadásban a száz évvel ezelőtti egyházmegyei életről is áttekinthető képet kaptak az istentisztelet résztvevői. A folytatásban Balla Gábor méltatta a templomépíttető lelkipásztor munkásságát halálának centenáriumán: „A 100. évforduló alkalmából tisztelettel és megbecsüléssel tekintsünk vissza Tóth Dániel lelkipásztorra és vele együtt mindazokra, akik ezért a templomért sokat dolgoztak, szenvedtek és komoly áldozatokat hoztak” — hangsúlyozta a nagykolcsi lelkész. erdon.ro

Kemény válasz
Az 5 százalékos parlamenti küszöb és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben – mondta Markó Béla szövetségi elnök abban az interjúban, amelyet a mai szomorú magyar sajtóélet egyik szabad szellemű, bátor kiállású fóruma, a hirszerzo.hu munkatársának adott.
A megállapítás persze már elhangzott, nem is csak a legilletékesebb vezető szájából, valahányszor valóssá vált a veszély, hogy pluralizmus címén megosztják a magyarságot. Ami eddig nem hangzott el, főleg ennyire nyíltan és szókimondóan, az az, hogy az ilyen romboló, destabilizáló törekvések mögött a múltban is gyakran, a jelenben egyértelműen a legnagyobb magyarországi párt, a Fidesz áll. Igen, ahogyan Markó Béla kimondja: a Fidesz veszélyes és ostoba játékot játszik a határon túliakkal. Igen, körül kell nézni a Kárpát-medencében: a Fidesz szétvert már minden magyar egységet, amit szétverhetett. (Miközben cinikusan egységről beszél.) Most pedig az új párttal, amelyet égisze alatt Tőkés László irányítana, a célja az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése, hogy ezáltal a meggyengített erdélyi nemzet-közösség nagy részét egy olyan odaáti hatalmi struktúra szolgálatába állíthassa, amely minden eszközzel időtlen időkre be akarja biztosítani magát.
A Fidesz azt az alakulatot alázza meg sorozatosan, amely szintén az Európai Néppárt tagja. Vajon nem jogos megkérdeznünk, hogy miként szemlélheti ez az erős európai parlamenti többséggel rendelkező gyűjtőpárt oly közönyösen a testvérharcot, ami ezen a „fronton” történik? És nem különben azt is, ami Magyarországon történik....
Itt és ezért kell elmondani, hogy bármennyire fontos és bármennyire mérföldkőnek tekinthető is az RMDSZ szövetségi elnökének várva várt kiállása, egyenes és kemény válasza az eddigi hadüzenetekre, még ez sem elég. Ugyanis ha a Fidesznek van joga „beleavatkozni” az erdélyi helyzetbe, legalább annyi joga van véleményt mondani a magyarországi helyzetről az RMDSZ-nek, amely az összmagyarság jelentős része, a romániai magyarság fontos, demokratikusan választott legitim képviselője.
És akkor megkérdezhető: gerjeszthetnek-e „nemzeti egységet” azok, akik túlhatalmuk birtokában maguknál sem tartják tiszteletben a demokrácia szabályait, példátlan módon kiterjesztik befolyásukat mindenre, ami él és mozog (nesze neked, pluralizmus!), akik képesek külön ellenőrző, üldöző és büntető hatóságot létrehozni, egyesítve a hírközlést, a médiairányítást és -finanszírozást, a hír- és tartalomszolgáltatást meg cenzúrát, akik kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást és a jogalkalmazást, befolyásuk alá óhajtják vonni az ügyészséget, a bíróságokat egészen az Alkotmánybíróságig?
Vajon el lehet-e menni szótlanul amellett, hogy Magyarországon tekintélyuralom (autoritarizmus) van kialakulóban, amely felszámolja az alkotmányos jogállamiságot?
Egy ilyen ország állampolgárainak akarnak minket? Cseberből vederbe – vagy mindkettőben?
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)

Reform vagy zsarolás?
A történet kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amikor 2006-ban Traian Băsescu akarta megreformálni a PSD-t.
Mai igémet Tőkés László expüspök szolgáltatta. „Markó Béla ‘visszalépése’ önmagában jelzi, hogy az RMDSZ legújabb kori történetének biztos origója volt az elnök személye – és ilyen szempontból akár párhuzamot is lehetne keresni a Magyar Polgári Párt ‘személyre-szabottságával’. Valószínűleg innen eredeztethető az a riadalom, amely leginkább RMDSZ-es körökben érzékelhető” – így kommentálta a Transindex kérésére az SZKT-n történteket Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
„A személyi természetű kérdéseken túlmenően azonban, mi már régóta hangoztatjuk, hogy egyfajta rendszerváltozásra volna szükség az RMDSZ-en belül is, mert ha az új elnök vezénylete alatt is az eddigi politikai kurzus fog folytatódni, akkor – nagy valószínűséggel – egy erejében meggyengült és továbbra is a többségi nagypolitika foglyaként és kényszerpályáján bukdácsoló RMDSZ-re számíthatunk a jövőben” – vélekedett EMNT elnöke.
Kijelentette, az EMNT kész arra, hogy ha tényleges változások következnek be az RMDSZ életében, akkor az új vezetőséggel tárgyalóasztalhoz üljön, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretein belül megkeressék a konszenzus lehetőségét alapvető, a pártpolitikai csatározások szintjét meghaladó céljaik elérésében.
Eddig az Erdélyi Napló híre, amelyet, javaslom, értelmezzünk jóhiszeműen és keresztényekhez illő lelki alázattal. Itt van mindjárt az információ első tézise, amely szerint azért, mert Markó Béla nem pályázza meg az elnöki tisztséget, riadalom érzékelhető úgy általában mindenütt a világon, de leginkább RMDSZ-es körökben. Jó lett volna, ha Tőkés László példáját is adja az univerzális riadalomnak, mert – hacsak a Wikileaks soron következő kiszivárogtatásai nem fogják dokumentálni – ennek nyomait még RMDSZ-es körökben sem tapasztalni, legalábbis az SZKT-n elhangzott felszólalásokban nehezen lehetett volna észlelni.
A hír második tézise szintén tisztázásra szorul. Nem tudni ugyanis, hogy a volt püspök milyen minőségben nyilatkozik, amikor azt mondja: „mi már régóta hangoztatjuk, hogy egyfajta rendszerváltozásra volna szükség az RMDSZ-en belül”. Ha Tőkés RMDSZ-tag minőségében sürgeti a Szövetségen belüli egyfajta rendszerváltozást, akkor miért a királyi többes? Ha viszont az EMNT elnökeként szólalt meg, akkor miért aggodalmaskodik, ha a konkurens szervezet nem váltja a rendszert, erejében meggyöngül, bukdácsol stb.
Ha jól tudom, akkor az EMNT legnagyobb gondja most egy újabb magyar politikai párt megalakítása (miután Szász Jenő kezéből nem tudták kicsavarni a pecsétet), azért, hogy átvegye a romániai magyarság érdekképviseletét az RMDSZ-től. Nem látom be, hogy miért akarja megújítani a Szövetséget, mielőtt félreállítja. Arra a kis időre igazán maradhatna reformálatlanul, még akkor is, ha egyik tagja egy volt református püspök és annak permanens reformációs kényszere része szolgálati leírásának. A történet kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amikor 2006-ban Traian Băsescu akarta megreformálni a Szociáldemokrata Pártot, és ezt azzal kezdte, hogy megfosztotta az ellenzéki alakulatot a képviselőház elnöki tisztségétől.
Az igazi truváj azonban csak ezután következik. Ha tényleges változások következnek be az RMDSZ életében, akkor az EMNT színeiben az RMDSZ-tag hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni saját szervezetével. Asztalos legyen a talpán, aki olyan tárgyalóasztalt tud készíteni, amelyik fizikailag is lehetővé teszi, hogy az asztal mindkét oldalán Tőkés László üljön (hiszen feltételezem, hogy az RMDSZ-vezetésnek az RMDSZ európai parlamenti alelnöke is tagja).
De, ha eltekintünk a protokolltól, akkor is fennmarad néhány kérdés. Miben áll az RMDSZ tényleges változása? Ki dönti el, hogy a változás megtörtént és tényleges is volt? Miről tárgyalna Tőkés az RMDSZ-szel (és saját magával)? Azt vélelmezni ugyanis, hogy Tőkés az Erdélyi Magyar Néppárt pecsétjével a zsebében meg akarja zsarolni az RMDSZ-t, reformer elvbarátainak a beejtőernyőzése érdekében a választási listákra, nyilván merőben rosszindulatú feltételezés lenne...
Székely Ervin, Új Magyar Szó (Bukarest)

Összefogással zöldellhet Erdély
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
A kilencedik alkalommal kiosztott díjjal azok előtt tiszteleg a szövetség, akik kiemelkedő munkát végeztek a „szülőföld visszaszerzése” érdekében. Idén 32 személyt, köztük politikusokat, önkormányzati tisztségviselőket, újságírókat és egyházi személyeket tüntettek ki. Markó Béla ünnepi beszédében hangsúlyozta, a kitüntetettek „mostoha körülmények között is képesek voltak küzdeni és munkálkodni a közösségükért, az erdélyi magyarságért”.
Az ünnepélyes díjátadó után beszédet mondott az Ezüstfenyő díjas Böjte Csaba ferences szerzetes, aki élesen bírálta az erdélyi magyarságot megosztó politikai törekvéseket. „Az erdélyi magyarság jövője az integráláson, a párbeszéden és az összefogáson múlik. Mindig imádkozokm azért, hogy az erdélyi magyar politikában egység és békesség legyen” – mondta Böjte atya.
Az Ezüstfenyő-díj idei kitüntetetteinak listája
Ádámosy Margit Klára tordai RMDSZ-elnök, városi tanácsos, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Balázs-Bécsi Attila Kolozs megyei tanácsos, a szamosújvári Téka Alapítvány vezetője, Barabás Imre magyarkakucsi (Bihar megye) RMDSZ-elnök, Becze István, a Csík területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Benedekfi Dávid lupényi (Hunyad megye) RMDSZ-elnök, Béres Ildikó Ibolya máramarosszigeti iskolaigazgató, Máramaros megyei tanácsos, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, Csík területi RMDSZ-elnök, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, Draveczky Károly Szatmár megyei tanácsos, Erdős Bálint nagyszintyei (Arad megye) polgármester, Fodor István bodoki (Kovászna megye) polgármester, Fodor József nagyváradi vikárius, Horváth Anna, a kolozsvári Regionális Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Illés Ildikó Maros megyei tanfelügyelő, RMDSZ-ügyvezető alelnök, Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész, Józsa Benjámin nagyszebeni nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanár, Katona Mihály korondi polgármester, RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, Kis-Juhász Csaba szilágysámsoni polgármester, RMDSZ-elnök, Kiss Károly élesdi (Bihar megye) nyugalmazott agrármérnök, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi alpolgármester, Lieb József nagybányai esperes, Marina Ida-Magdolna szilágybagosi polgármester, Máthé István bethleni alpolgármester, Pásztor Gabriella államtanácsos, Petres Sándor, a Hargita Megyei Tanács alelnöke, Suba Kálmán, a Nemzeti Állattenyésztési Ügynökség Maros megyei intézményének felügyelője, Terkál Ágnes, az RMDSZ-Közlöny szerkesztője, Tudor Veronka államtanácsos, Varga Attila esztelneki (Kovászna megye) RMDSZ-elnök.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Könyvbemutatókkal ünnepelt a Koinónia
Öt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója.
A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel.
Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre.
A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

Csiky Gergelyre és id. Kilin Sándorra emlékeztek Aradon
A névadó születésének 168., illetve halálának 119. évfordulójára emlékeztek ma délben az aradi Csiky Gergely Iskolaközpontban.
A gimnáziumi éveit Aradon töltő, később a papi hivatást a dráma- és színműírói, illetve műfordítói pályára cserélő Csiky Gergely 1842. december 8-án született az arad-hegyaljai Pankotán, és 1891. november 19-én halt meg Budapesten; a térségben az aradi iskolaközponton kívül az ő nevét viseli a temesvári magyar színház is.
A kilencedik alkalommal megszervezett Csiky-nap nemcsak a névadóra való emlékezést jelenti, hanem az iskola ünnepét is egyben – hangsúlyozta Bognár Levente aradi alpolgármester Juhász Béla iskolaigazgató köszöntője után. „Nagyon fontos, hogy Csiky Gergely – és minden magyar nyelvművelő – hagyatékát tovább vigyétek. Tanuljátok, használjátok, vigyázzatok a magyar nyelvre itt, ebben az iskolában, ugyanis ez az, ami meghatározza azonosságunkat. Generációk dolgoztak azon, hogy ma itt magyarul tanulhassatok és felkészüljetek az életre” – fogalmazott az elöljáró. Horváth Levente Arad megyei alprefektus beszéde után Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes azzal a javaslattal állt elő, hogy a tanintézmény változtassa meg a nevét Csiky Gergely Iskolaközpontról Csiky Gergely Főgimnáziumra. „Ehhez az iskola minden feltételt teljesít – jelentette ki. – Megvan a legkevesebb 75 éves múltja, sőt annál jóval régebbi a története, rendelkezik kellő humánerőforrással, megvan az akarat, a lendület, vagyis szerintem minden adott ahhoz, hogy az iskola kikerüljön az árnyékból, mert jelenleg, ha a megye vezető iskoláit sorolják valahol, a Csiky rendre kimarad. Pedig ez egy a maga nemében egyedülálló iskola: más középiskolában nincs magyar tannyelvű tanítás a megyében, illetve olyan nevelést és tartást ad a diákjainak, amivel kevés iskola büszkélkedhet. Remélem, az ünnepek után erről is beszélhetünk az illetékesekkel.”
A hagyományokhoz híven, a Csiky-napon nem feledkeztek meg az aradi magyar oktatás jeles pedagógusairól sem. Idén a 110 éve született id. Kilin Sándor emléktáblája került be az iskola panteonjába, több diáknemzedék hálája jeléül. A néhai erdőhegyi majd pernyávai tanító és iskolaigazgató a szó szoros értelmében a nemzet napszámosa volt – mondta róla Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke. A Kolozsváron diplomázott Kilin Sándor negyed évszázadon át az erdőhegyi református iskola kántor-tanítója, egy darabig pedig igazgatója volt, majd egy évig bánsági, azt követően meg aradi magyar tanfelügyelő. „Az egykori diákok és szülők, a pernyávai városrész lakói elsősorban mint iskolaszervezőre emlékeznek rá. Kilin Sanyi bácsi az anyanyelvű oktatás utolsó mohikánja volt Pernyávában. Trianon után egyre sorvadt a magyar oktatás, és ő volt az, aki küzdött, járt, biciklizett, kilincselt az iskola érdekében. Tankönyveket, iskolai segédanyagokat szerkesztett, de ezek egy része engedélyek hiányában a saját, más részük pénz hiányában a kiadók fiókjában maradt. 1959-ban a Kapa utcai »Kilin-akadémia« is az iskolaegyesítés áldozata lett. Átvitték az Illés – ma Oituz – utcai román iskolába, ahol Sanyi bácsi aligazgatóként tovább küzdött a pernyávai magyar gyerekekért. Ma ez már csak emlék, hiszen a közelmúltban megjelent pernyávai oktatástörténetben a román nyelvű iskoláról esik szó. Az Erdőhegyről elhurcolt református pap helyett prédikált a templomban, temetett, keresztelt, és matematikát tanított, ha nem volt tanár, nehogy a szülők elvigyék a gyerekeket a magyar iskolából. Nem a nagy, neves középiskola tanára, hanem a napi munka, a családok hétköznapjainak alakítója volt. Emléktáblája a munkás pedagógusok és a neves tudós-tanárok között méltó helyre került” – emlékezett a 82 évet élt Kilin Sándorra Matekovits Mihály. Erdőhegyről az egyik volt tanítvány, a 85 éves Galambos Gyula is eljött az avatóra; a márványtáblát Matekovits és Csanádi János ny. tanár leplezte le, és Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepség végén adták át a Csiky-díjat, amit idén a 12. osztályos Dancu Gréta érdemelt ki, hagyományosan most jutalmazták meg a nemzetközi rajzversenyek díjazott diákjait, majd Ilona János informatikatanár mutatta be az aradi iskola új internetes honlapját, amely awww.csikygergelyarad.ro webcímen érhető el.
Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com, Erdély.ma

Könyvbemutató és lelkész-beiktatás az Új Ezredév Református Központban
Megemlékezés Újvárossy Ernő sírjánál
A forradalom 21. évfordulója alkalmából Újvárossy Ernőről emlékezett meg vasárnap délután Tőkés László EP-alelnök, Hermán János és Tolnay István egyházkerületi tanácsosok, Gazda István, az Új Ezredév református gyülekezet lelkipásztora és a gyülekezet néhány tagja a temesvári forradalom első halottjának kopjafájánál, az erzsébetvárosi temetőben.
A temetői áhítat során Hermán János egyháztanácsos felidézte az 1989-es belvárosi templombővítés kulcsembere, Újvárosi Ernő helytállását, aki a folyamatos zaklatások ellenére kiállt egyháza mellett és mindent megtett az építkezés előremozdítása érdekében. Halálának valódi oka máig ismeretlen, 1989. szeptember 18-án találták meg a holttestét a városszéli erdőben. Néma tüntetéssé alakult temetésén Farkas Árpád Avaron című versét idézték („Orra bukva az avaron / a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is / csak menni, egyre menni”) A megemlékezés résztvevői a kegyelet koszorúját helyezték el Újvárossy Ernő kopjafájánál.
A megemlékezések az épülő Új Ezredév Református Központban folytatódtak, ahol Tőkés László EP-alelnök részvételével mutatták be G. Mátyus Melinda Színről színre – A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben című kötetét. A kötetből Balázs Attila színművész, a Csiky Gergely Színház igazgatója olvasott fel részleteket, Czári Tibor zeneszerző élő zongorajátékától kísérve. G. Mátyus Melinda könyvét Demeter Szilárd mutatta be, aki szerint a Színről színre című kötetben a református gyülekezet tagjainak személyes történeteiből mozaikszerűen áll össze az 1989-es forradalom története.
A könyvbemutatót követően ünnepi istentisztelet keretében került sor Gazda István lelkipásztor beiktatására. Igét hirdetett és a beiktatási szolgálatot elvégezte Tőkés László. A rendhagyó módon csak 12 év után beiktatott templomépítő lelkipásztort köszöntötték az egyházkerület és az egyházmegye jelenlevő lelkipásztorai, a történelmi egyházak, az RMDSZ és prefektusi hivatal képviselői. A jeles vendégek ez alkalommal meglátogatták az épülő Új Ezredév Református Központnak, a gyülekezeti teremnek is otthont adó E épületét. Tőkés László ez alkalommal kijelentette: reményei szerint a temesvári forradalom 25-ik évfordulóján (2014 decemberében –szerk.) sor kerülhet a Makovecz Imre által tervezett temesvári Református Központ felavatására.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Megbüntették Ilie Năstasét cigányellenes kijelentései miatt
Megbüntette Ilie Năstasét az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a romániai magyarokkal és cigányokkal kapcsolatos kijelentései miatt, az egykori teniszcsillagnak 600 lejes bírságot kell kifizetnie.
egykori teniszező ellen, aki Románia turisztikai brandjét képviseli, Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök emelt panaszt a testületnél, mivel Năstase egy interjúban azt mondta: egyetért azzal, ahogyan Franciaország a romániai romák ügyét kezeli, és szerinte a romákat Székelyföldre kellene telepíteni, hogy megváltoztassák az etnikai arányokat. „Nem mehettem el szó nélkül Ilie Năstase kijelentései mellett, és továbbra is fellépek minden olyan megnyilvánulással szemben, ami a magyarok, a székelyek ellen irányul” – nyilatkozta Borboly Csaba. A tanácselnök a CNCD döntésére reagálva elégedettségének adott hangot, mivel a testület az utóbbi időben helyt adott valamennyi hasonló, etnikai diszkrimináció miatti panasznak, ami szerinte azt mutatja, hogy az intézmény betölti szerepét.
Asztalos Csaba CNCD-elnök korábban közölte, a vizsgálat során arra keresték a választ, hogy Năstase kijelentései kimerítik-e a rasszista uszítás fogalmát, továbbá azt vizsgálták, hogy az egykori teniszcsillag kijelentései a roma közösség méltóságának megsértését vagy ellenséges, megfélemlítő, leminősítő, megalázó, támadó légkör kialakítását célozzák-e.
Mint arról beszámoltunk, az egykori teniszcsillag a Pro Sport sportújságnak adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Sarkozy megvédte a francia polgárokat, ezt kellene tennie a román államfőnek is. (…) A romániai cigánykérdést nekünk, románoknak kell megoldanunk, nem a franciáknak vagy az osztrákoknak. Ha én lennék Románia elnöke, Hargita megyébe küldeném a cigányokat, ott amúgy is nagyon sok a magyar és csak körülbelül tizenkét román él. Kedvező életfeltételeket teremtenék számukra. Ezzel pedig megváltozna a térség etnikai aránya is”.
Năstase kijelentéseit több erdélyi magyar politikus is elítélte. Kelemen Ferenc, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezetének elnöke rasszistának és antiszociálisnak nevezte ezeket. Korodi Attila RMDSZ-es képviselő Năstasénak a Romániát népszerűsítő kampányból való mellőzését követelte Elena Udrea turisztikai minisztertől. Borboly Csaba arra kérte Năstasét, ne gerjessze a feszültséget ilyen kijelentésekkel. Krónika (Kolozsvár)

Verseny, nézők nélkül
Megpezsdülni látszik az élet az RMDSZ-ben: azt követően, hogy Markó Béla bejelentette visszavonulását, az elnöki tisztségre pályázók területi szervezeteket járva próbálnak támogatást szerezni maguknak, elmondják — igaz, meglehetősen klisészerűen, közhelyeket halmozva — milyen szervezetet szeretnének, melyek a célkitűzéseik.
A szövetség helyi struktúrái pedig azonnal reagálnak: a Szilágy megyeiek például, jó RMDSZ-es szokáshoz híven, egyhangúlag foglaltak állást Kelemen Hunor mellett, a Kolozs megyei szervezetben már megoszlottak a szavazatok, de a hazai pálya előnye döntőnek bizonyult, és végül Eckstein-Kovács Péter mellett tették le a garast.
Akár érdekes is lehetne ez a versengés, ha valóban különféle nézetek ütköznének, ha arról szólna, milyen jövőt szánnak a szövetségnek, hogyan képzelik el az immár jó ideje pártosodás útjára tévedt érdekvédelmi szervezet további működését, miként tárnák nagyobbra annak kapuit, mely értékeket tartanak fontosnak, kikkel kívánnak együtt dolgozni. Ki ne találná izgalmasnak, milyen retorikát használnak a jelöltek, hogyan próbálják megnyerni maguknak kollégáikat, milyen elvek mentén vezetnék az RMDSZ-t, mit folytatnának, mit tennének másként? Csakhogy mindebből vajmi keveset tudhatunk meg. A szervezeten belül folyó kampány meglehetősen titokzatos, a legfontosabb döntések, alkuk a kulisszák mögött születnek, a közvéleményt, a sajtót gyakran csak propagandisztikus ízű közlemények révén tájékoztatja a szervezet csúcsvezetése. A szövetség nagyágyúinak bizalmát élvező Kelemen Hunor útját felülről egyengetik, emiatt aztán módfelett magabiztos is a trónörökös, Eckstein-Kovács Péter indulása pedig hozott ugyan kis színt a versenybe, de neki az évek során igencsak precízen kiépített hatalmi gépezettel kell szembeszállnia. S míg mindkét politikus azzal van elfoglalva, hogy elnyerje a kongresszusi küldöttek tetszését, megfeledkezni látszanak a nyilvánosságról, a párbeszédről, nem kérik ki a civil szféra, a szakmai szervezetek, saját választóik véleményét.
Elszalasztanak hát egy esélyt a nyitásra, a közösség elvárásainak meghallgatására, és az érdekvédelmi szervezet tisztújítása így, szinte észrevétlenül, kizárólag belső pártüggyé silányul. De vajon igazi verseny az, amely nézők, szurkolók nélkül zajlik?
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiválóságdíjakat adtak át
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén működő néprajz szakot, valamint az annak háttérintézményeként szolgáló Kriza János Néprajzi Társaságot (KJNT) is kitüntették tegnap délben, az egyetem vezetősége által 2009-ben meghirdetett kiválósági verseny díjkiosztóján. – Négyszáznál is több azoknak az alap- és mesterképzős szakoknak a száma, amelyek jelen pillanatban az egyetemen működnek, ezek közül 24-et díjaztak, egyikük a néprajz szak. A benyújtott iratcsomó tartalmazta egykori diákjainknak az elmúlt öt évben elért eredményeit – a végzetteknek a szakmában való jelenléte, publikációk száma stb. – magyarázta lapunknak Keszeg Vilmos egyetemi tanár.
Kiderült: a diákoknak 211 publikációjuk (tanulmányok, kötetek) jelent meg az elmúlt öt évben. – Az eredményeinkkel eddig is tisztában voltunk, most azzal szembesülhettünk, hogy egy ilyen nehéz megmérettetés során is elismerik a munkánkat – tette hozzá Keszeg. A néprajz szak mellett magyar vonalon elismerésben részesült többek között a pénzügy (élén Juhász Jácint Attilával), a római katolikus teológia (Holló László) és a református teológia (Molnár János) szak.
Kiválóságdíjjal ismerték el a Kriza János Néprajzi Társaság tevékenységét is, az egyéni kategóriában pedig Keszeg Vilmos mellett többek között Kassay Gábort (matematika), Benedek Józsefet (földrajz), Gyémánt Lászlót (európai tanulmányok) és Magyari Tivadart (szociológia) tüntették ki. A díjazottak az elismerésekről oklevelet vehettek át.
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)

Iskolák, sorsok, politikák
Minél többet szemlélem, annál kevésbé tudom megérteni a társadalomnak az oktatáshoz-neveléshez való viszonyulását. Sokszor úgy tűnik: egyrészt minden más ágazat fontosabb, másrészt, az oktatási rendszeren belül mintha a gyerekek számítanának a legkevésbé.
Folyamatosan ütköztetik a mindenféle politikai, nemzetféltéses és egyéb stratégiákat, viták, tanulmányok és sopánkodások látnak napvilágot, és a legtöbbször az derül ki belőlük, hogy a szent cél valamiféle meglévő, kalcifikált rendszer fenntartása, statisztika-alapú jövőképeken való hősies munkálkodás.
Rossz eszközökkel, rossz célokért.
Minden tiszteletem azoké, akik az oktatás sorsát szívügyüknek tekintik, messzemenően értékelem jóindulatukat, elszántságukat, kitartásukat.
És minden elismerésem a szórványvidéki, lakótelepi tanító néniké és tanár bácsiké. Én is részesültem abban az áldásban, amit lassan szélmalomharcnak tekinthető munkájuk jelent. Névtelen, csendes hősök ők, akik borzasztó körülmények között, valamiféle megtartó hivatástudattól vezéreltetve teszik a tőlük telhető legjobbat a rájuk bízott gyerekekért. Amióta az eszemet tudom, soha nem fizették meg őket tisztességesen, és mégis soha nem hallottam olyanról, aki emiatt – jó balkáni divat szerint – hanyagul végezte volna munkáját.
De mindezek tudatában sem tudok egyetérteni azokkal, akik a lakótelepi magyar osztályok leapadásán siránkoznak és – hol hangosan kimondva, hol finom utalásokkal – a belvárosi „elit” iskolák s az azokban létesülő újabb és újabb osztályok számlájára írják a „tragédiát”.
Vizsgáljuk csak meg a helyzetet közelebbről.
A Szabadsághasábjain is megjelent „Hová tűntek az erdélyi magyar gyermekek” című tanulmány-részletben egész sor olyan érvet olvasok, amilyeneket jó ideje hallok itt-ott, de képtelen vagyok elfogadni.
Mit jelentsen az például, hogy a szülők „nem adják gyerekeiket a »nem nekik való« iskolába” – méghozzá a tanulmány szerint érthető módon?
Hogyan képes egy szülő – bármilyen származású legyen – arra, hogy hatéves gyermekéről eldöntse: a jó iskola túl jó neki? Milyen megfontolások alapján ítéli valaki tulajdon gyermekét középszerűnek? Számtalan zseni híres arról, hogy az iskolában nem teljesített túl jól. Hogyan tudhatná egy szülő, vagy akár egy tanár is, mi rejtőzik egy hatéves gyermekben, mi bontakozhat ki belőle a megfelelő környezetben?
Tudom, most ez a divat: összeszorult gyomorral hallom, hogy újabban felvételit tartanak az óvodákba is, így aztán kétéves gyermekeket pavlovi módszerekkel idomítanak a ceruza helyes tartására, másképpen nem jut be. Már csecsemőkorban megpróbálják eldönteni ki mire jó és ki nem érdemli meg a józan körülményeket. Meddig lehet még elrugaszkodni a józan észtől, és miért kell gyermekeinket valamiféle homályos-divatos sikerképzet délibábjáért esztelen butaságoknak kitenni?
A gyermek hadd legyen gyermek és tegye azt, amit egy gyermeknek kell tennie, a lehető legmegfelelőbb körülmények között.
Szeretném nagyon erősen hangsúlyozni: itt nem elsősorban az oktatásról, annak színvonaláról, minőségéről van szó.
Én lakótelepi iskolába jártam. Szerettem tanáraimat, de szívből gyűlöltem a környezetet. Az egykori Auguszteom legkisebb épületében a klórmészbűzös mellékhelyiség és az orvosi rendelő mellett két osztályterem volt: egyikben román, a másikban magyar osztály működött. Hetente legalább egyszer összeverekedtünk, és legnagyobb közösségi élményünk az volt, ha olykor a Laci és Tibi vezette magyar fiúk verték meg a „Bungherz” csúfnevű lurkó által vezérelt románokat, és nem fordítva.
Emlékszem, mennyire félszegen mozogtam ezek után a természettudományi líceum akkoriban még fél-elitnek számító felszabadult, értelmes, tevékenység-alapú magyar közösségében, és mennyire ledöbbentem, amikor először besétáltam az Apáczai épületébe, és a hirdetőtábláról rám zúdult az a felbecsülhetetlen közösségi háló: furulyakör, magyarországi kirándulás, kórus, barlangászklub stb.
A helyzet azóta jobbult, és remélem ma már a még meglevő lakótelepi magyar osztályok sorsa is jobb, de az arány bizony megmaradt: tessék besétálni az „elit iskolák” akármelyikébe és körülnézni. Vagy tessék benézni a János Zsigmond Unitárius Kollégium honlapjára, a Diákélet menüpont alá. Olyan közösségi élet és olyan élményhalmaz vár a gyerekekre, amilyent egyetlen lakótelepi iskola sem fog tudni nyújtani soha.
Melyik szülő fogja ennek tudatában eldönteni, hogy gyermekének ez nem való, járjon csak ide a lepattant lakótelepi iskolába?
Ki fosztja meg gyermekét attól a plusztól, amely pályára állíthatja őt az erdélyi magyar társadalmon belül, egy közösség tagjává teszi, és kapuk sokaságát nyitja meg előtte?
Vagy van olyan szakember, aki ránéz akár egyetlen gyermekre is, és ki meri jelenteni: valamiféle rosszul értelmezett etnopolitikai szempont érvényesülése fontosabb az ő sorsánál?
Bizonyára van olyan szülő is, aki úgy gondolkozik: „ha nekem jó volt, jó lesz neki is”(mint ahogy olyan is akad, aki gyakorlatinak hangzó megfontolások alapján inkább román osztályba íratja csemetéjét), de a többségre nem ez jellemző, a legtöbb szülő azt szeretné, ha gyermekei többet, jobbat kapnának, mint ami nekik jutott.
A gazdasági szempont már sajnos komolyabb – pedig áthidalható lenne –, na nem a szülők, hanem más közösségi tényezők részéről. Kolozsváron igazán nem panaszkodhatunk a közszállításra, a belváros minden egyes lakónegyeddel össze van kötve, a trolibuszbérlet pedig valahogyan csak kikerül. És ha még messzebbről, netán vidékről kell bejárni: manapság már akad bentlakás is.
Persze, a bentlakás, mint ahogyan a jobb iskolák sok más juttatása is, pénzbe kerül. Na, itt lenne igazán szerepe a közösségnek, a civil szervezeteknek, az erdélyi magyarság berkeiben működő alapítványoknak, pártpénz-szivacsoknak, pályázatokból évek óta jól megélő zártkörű kluboknak. Vajon hány kolozsvári magyar tud arról, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban hatvan bentlakási helyet évek óta amerikai családok fizetnek? Hányat fizetnek a tehetősebb erdélyi magyar családok? Hányat az Erdélyért szívreszorított kézzel szenvedő anyaországi vezérszónokok? Hányat az ilyen-olyan alapítványok? Hányat a jól menő, erdélyi magyar kézben levő cégek?
Hány magyar gyerek részesülhetne minőségi magyar oktatásban, akár egyetlen civil gittegyleti „sopánkodjunk együtt a magyarságért” típusú szimpózium árán?
Ki merészeli kimondani azt, hogy nem elég fontos a cél? – az ilyen legyen szíves és mondja ezt egy monostori magyar anyának, aki pénztárcájába tekintve hozza meg a keserű döntést: ide fogsz járni fiam, a sarokra.
A lakótelepi magyar osztályok felbecsülhetetlen értéket képviseltek és még ma is nagyon fontosak – sokak számára az egyetlen lehetőséget jelentik. De letűnőfélben vannak, akármit is csinálunk. És kövezzenek meg, de én egyetlen magyar gyerek lehetőségeit, életbe való elindulását sem csorbítanám azért, hogy egy városvégi magyar osztály halódó vegetálását pár évvel meghosszabbítsam.
ERCSEY-RAVASZ FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

A helyesen feltett kérdés
Az autonómiára vonatkozóan a leginkább feltett kérdés, hogy mikor? Illetve a mikor utáni időszakra vonatkozó optimista jóslatok. A helyes kérdés azonban nem a mikort firtatja, hanem a hogyant – nyilatkozta a hétvégén Kelemen Hunor. Ebben teljesen egyet lehet érteni az RMDSZ – minden jel szerint – jövendőbeli elnökével.
Ugyanis a követelés kinyilatkoztatásának rengeteg példáját láttuk már, kezdve az RMDSZ programjába való beiktatástól az autonómia-nagygyűléseken keresztül egészen a népszavazásokig – a populista diskurzusokról nem is beszélve. A hogyanról azonban elég kevés szó esett. Azok is, akik azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy nem tartja eléggé felszínen a kérdést, immáron befutottak egy eléggé tanulságos pályát: kezdődött egy lehetséges autonómia-statútum kidolgozásával, aztán folytatódott törvénytervezetek benyújtásával a bukaresti parlamenthez. Rendeztek referendumot, nagygyűléseket, aláírásokat gyűjtöttek, civil fórumokat szerveztek, civilszervezeteket építettek fel, pártot alakítottak (az is lehet, hogy a másodikat is megalakítják a közeljövőben). Nem sikerült azonban kilépniük saját árnyékukból: a követelést a román sajtó kapta fel közben, inkább mint egzotikus szenzációt, a román politikusok pedig, ha nem unták már a kérdést, akkor nacionalista-populista vonalon igyekeztek pontot szerezni egy-egy vonatkozó nyilatkozattal.
A lényeg marad, a kérdésben áttörést senki sem ért el: sem az RMDSZ, sem a többi, kizárólag az autonómia kivívásáért létrejött szervezet nem tudott semmit mozdítani ebben a kérdésben. Annyit értünk el, hogy ha felmerül a kérdés, akkor a román közvélemény nem kezd rögtön székelyföldi búzamezőkben rejtőzködő tankhadosztályokról cikkezni. Ez is fontos előrelépés, de nem elegendő, teljes szemléletváltásra lenne szükség. Arra a szemléletváltásra, aminek a lényegére részben Kelemen Hunor is rátapintott: nem a mikor kérdése a fontos és nem is az igény kinyilatkoztatása. Mindkettőről esett rengeteg szó, az első kérdésre egyáltalán nem tudjuk a választ, a másodikról kiderült, hogy a valamilyen szintű belső mozgósításon kívül nem tud egyebet elérni. Arra jó – és erre szükség is van –, hogy az érdeklődést fenntartsa, de a kivíváshoz ez csak az egyik minimálfeltétel. A nélkülözhetetlen és elégséges feltételek tömkelegére van szükség ahhoz, hogy elérjünk valamiféle áttörést. A decentralizáció és a helyi kezdeményezések erősítése (két téma, amiben a székelyföldi RMDSZ kétségkívül sok eredménnyel dicsekedhet) jó irány egyrészt a közösség erősítésére, másrészt az autonómia-követelések előli többségi elzárkózás hangulatának oldására. Komoly lépés lehet ebben az irányban a megfelelően végrehajtott regionalizáció, illetve a kulturális autonómia fogalmának meghonosítása is.
Mit hiányolnak azonban az emberek mégis az autonómia-küzdelemből, miért lehet még mindig azzal kecsegtetni a választókat, hogy egy új alakulat pluszt adhat, annak ellenére, hogy az azt alkotó személyek eddig is előhúzhatták volna az adut, és megoldják a kérdést?
Azt hiszem, az emberek nem abban hisznek, hogy valaki eredményesebb lesz, nem azt várják, hogy csodák szülessenek: azt hiányolják, hogy valaki nem adott egy koherenciát az autonómia-harcnak. Nem született egy, kicsit sarkítva, erdélyi magyar konspiráció az autonómia kivívásáért. Nem adott nekik senki egy stratégiát, egy keretet, amiben a fenti „hogyan?” alapján reálisan láthassák a „mikor?” kérdésének válaszát is.
Ez lehetne Kelemen Hunor programjának az első lépése is: megalkotni azt a stratégiát, ami végre egy csokorba foglalja a lépéseket, amiket az erdélyi magyarság bejárt és bejárhat, illetve be kell járjon annak érdekében, hogy elnyerjen különböző autonómia-formákat. És ebben akár a Tőkés-vonulattal is meg lehet találni a közös hangot, de ha Szász Jenő csatlakozna, annak sem szabad akadálya legyen – hiszen elvileg az autonómia közös ügy.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)

Karácsony a cigánymissziónál
A nagyváradi Református Cigánymissziós Központban tegnap délelőtt tartották meg az immár hagyományosnak számító karácsonyi ünnepséget.
A váradvelencei szociális központba főleg a környéken lakó roma gyermekek járnak, legtöbbjük a Ioan Slavici Nyolcosztályos Iskola diákja. Órák után Mălan Katalin tanítónővel mennek át a cigánymissziós központba. A pedagógus és a központot vezető Nagy József Barna foglalkozik a gyerkőcökkel.
A múlt kedden a Szent Márton Öregotthonba látogattak el a gyerkőcök, mesélte a tanítónő. Nagy örömmel mentek a lurkók. Ünnepi műsorral és általuk készített ajándéktárgyakkal kedveskedtek az idős embereknek.
A cigánymissziós karácsonyi ünnepély alkalmából a szülők, testvérek is ellátogattak a központba, szűkös is lett a terem. Az összejövetelen Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke tartott áhítatot. Szólt arról, miként készüljünk fel a karácsonyra lélekben. Hangsúlyozta: Isten azt akarja, hogy fogadjuk be a szívünkbe. Ha ez sikerül, a hiányok, a gondok kezdenek megszűnni. Isten közelségében az emberek csak barátok lehetnek, nem pedig ellenségek. Keresni kell mindent, ami a javunkra szolgálhat. Fontos a boldog család, amelyben megvan az öröm lehetősége. A karácsony Isten szeretetének az ünnepe. Aki szívében hordozza az Istent, az nyugodt, békés, örvendezni tudó.
Ezután Nagy József Barna köszöntötte a résztvevőket, majd Csűry püspök a cigánymissziós központ munkatársaival kiosztotta a gyermekeknek az ajándékcsomagokat. Az ajándékokat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a passaui Caritas és a Haypal Alapítvány adományozta.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Háromszék most sem alkudott...
Huszonegy évvel ezelőtt Háromszék lakossága Sepsiszentgyörgyön a térség újkori történetének legforróbb óráit élte át. A nap eseményeinek alakulását a gyárakból az utcákra, majd a városközpontba vonuló-nyomuló tömeg döntötte el, amelyhez a nagy menetelés közben a lakosságból, az utcai bámészkodók közül is tömegesen csatlakoztak.
Sepsiszentgyörgy városképét 1989. december 22-én délelőtt az utcára, az Erzsébet parkba sereglő sokaság dimenziói és a külső látvány alapján az 1848. november 28-i nagygyűléshez lehet mérni, amikor Háromszék önvédelme, a ,,Lészen ágyú!" volt a tét. Az 1989-es háromszéki eseményekhez históriai analógiákat keresve az 1848. novemberi nagygyűlés emléke nem véletlenül kerül képbe: a tömegek kockázatvállalása mindkét esetben az élethalálharc vállalását jelentette. A háromszéki újabb kori népfelkelés tétjének nagyságát az mutatja, ha figyelembe vesszük, hogy a városközpontot ellepő és a pártszékház ostromára készülő sokaság mindezt azokban az órákban cselekedte, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátorpár és környezete nem ad-e tűzparancsot a diktatúra elleni lázadás szétverésére, mint Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Szebenben és másutt. A háromszékiek az 1989. december 22-i bátorságukkal ismét a ,,Háromszék nem alkuszik" erkölcsi magasságába emelkedtek. Annak dacára ― vagy éppen ennek következtében? ―, hogy a nem éppen díszfelvonulásra kivezényelt katonaság, a városközpont épületeinek tetőterére és padlására, az emeleti szintekre kivezényeltek, a rendőrök, államvédelmiek és a fegyverviselő pártvezetés puskacsövei előtt kellett követeléseiket megfogalmazniuk.
A diktátor bukaresti elűzése, Sepsiszentgyörgyön a párt megyei csúcsvezetésének hátsó kapun való elmenekülése, a sorkatonák és a civilek eufóriás örömmámora után elmúlt ugyan a fegyveres beavatkozás közvetlen veszélye, de már az első percekben tartani kellett attól, hogy obskúrus erők idegen elemek bevonásával polgárháborút robbanthatnak ki.
A háromszéki ,,felkelők" akkor még nem észlelhették, hogy az államvédelem feloszlatása és az állomány kaszárnyákba rendelése kiváló taktikai lépés ennek megmentésére ,,A hadsereg velünk van!" jelszó alatt, s azt sem, hogy a ,,terroristák bevetésének" külföld-belföld előtt az országban végbemenő forradalom látszatát kell keltenie. Holott sok más titkosszolgálati fogás mellett ez is a spontán népfelkelés felhajtóerejének az újabb hatalomkiépítés eszközévé változtatása volt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Röviden
Európai megoldást nemzetiségi kérdésekben
Németh Zsolt szerint Magyarország elvárja szomszédaitól, hogy az ott élő magyarság problémáit az európai normák szellemében oldják meg.
"Ami azt jelenti, hogy az adott esetben olyan megoldásokat szorgalmazunk, amelyek maximálisan figyelembe veszik az európai intézmények ajánlásait, illetve olyan megoldásokat, amelyek figyelembe veszik az alapvető európai normákat" ― jelentette ki a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tegnap Pozsonyban, miután találkozott szlovák partnerével, Milan Jezovica külügyi államtitkárral. Németh és Jezovica mint az európai és az euroatlanti integrációs, valamint más nemzetközi kérdésekkel foglalkozó magyar―szlovák vegyes bizottság társelnökei tárgyaltak Pozsonyban.
Az EU-elnökség lehetőség is
Az uniós elnökség posztja nemcsak kihívást jelent egy tagállamnak, hanem lehetőséget is, hogy bebizonyíthassa, képes az EU ügyeinek kezelésére ― mondta Herman Van Rompuy, az Európa Tanács elnöke tegnap Budapesten. Az Orbán Viktor miniszterelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján kiemelte: az elnökség arra is jó alkalom Magyarországnak, hogy elérje, a jövő fél év után ne mindig új tagállamként emlegessék az unióban.
Visszaszerezné az Európai Unió számára a bővítés lendületét Orbán Viktor a 2011 első fél évében esedékes magyar EU-elnökség idején. A kormányfő szerint az EU párját ritkítóan nehéz fél év előtt áll, de önmagában ez "bennünket, magyarokat a legkevésbé sem rettent vissza ettől a munkától, sőt, igazából étvágyat csinál hozzá".
Németh Zsolt Bugár Bélával találkozott
A Magyar Koalíció Pártja és a Híd magyar―szlovák polgári párt elnökeivel, Berényi Józseffel és Bugár Bélával is találkozott tegnapi pozsonyi látogatása során Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. ,,Nagyon fontosnak éreztem, hogy találkozzam mind Berényi Józseffel, mind Bugár Bélával. Ők (Bugárék) különösen fontosnak tartják, hogy kormánypártként a magyar érdekeket is hangsúlyosan képviseljék" ― nyilatkozott magyar újságíróknak Németh Zsolt. "Azt gondolom, az a feladatunk, hogy kialakítsuk azt a speciális együttműködést, ami egy ilyen vegyes párttal is kialakítandó. Egyelőre a Kárpát-medencében ez egy újszerű és egyedülálló helyzet, de azt gondolom, hogy a felvidéki magyarság érdekében mindenfajta együttműködést meg kell ragadnunk" ― szögezte le az államtitkár. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széllel szemben…
Vannak olyan elvetemült emberek, akik tehetségüket és pénzüket nem sajnálva utolsó leheletükig a magyar kultúra megmentéséért fáradoznak. Tanárok, akik olyan falvakban oktatnak fakultatív magyart, amelyekben ugyan szünetben magyarul szidalmazzák egymást a gyerekek, de az iskolapadban románul kínlódnak, szüleik pedig románnak vallják magukat az országos összeírás kérdezőbiztosai előtt.
Olyan iskolákban is hirdetik a magyarok igazát, amelyeket a roma lakosság mentett meg a bezárástól. A romák otthon magyarul élik meg az őseik indiai kultúráját, ám az iskolában románul kénytelenek vetni a betűket. Ha nem megyünk el hozzájuk, csak a magyarországi kereskedelmi tévék szappanoperáiból szedik össze a szófordulatokat – magyarázzák az egyik okát annak, hogy mit keresnek a helyi közigazgatási központok által is elfeledett falvakban.
A tető beázik, a kutya a tantermekben hál, és a gyerekek többsége az egerekkel kénytelen megharcolni az Európai Unió biztosította kifliért meg a rég megszüntetett magyarországi közalapítványoktól anno megkapott meséskönyvekért. Nem ritka, hogy a meccset a rágcsálók nyerik. Az állandó maciszag már megszokott a tantermekben, pedig a klímaberendezés működik: az ablakkeretekben csak egyetlen törött üveg van. Itt kell a pedagógusoknak elhitetni a gyerekekkel, hogy boldog a gyermekkor, és sok ajándékot kapnak majd az angyalkától. Szélmalomharc őszintének tűnni, és a felhőtlen boldogságról mesélni olyan gyerekeknek, akik otthon az alkoholgőz és a mindennapossá vált családi erőszak miatt rettegnek, és testi-lelki menedéket keresnek az iskolában.
Ám sokuk még ezt sem kaphatja meg naponta, mert ahol több testvérnek kell megosztoznia ugyanazon a télikabáton és lyukas orrú bakancson, csak felváltva járhatnak iskolába. Az óvodában jó, mert ott öten el tudnak játszadozni egy féllábú babával. Annyi ragad rájuk, amennyit az iskolapadon felejtett a takarító, vagy a szájukba rágott a pedagógus, aki félpénzért kínlódik naponta, és annak a méltánytalan fizetésnek a nagy részét is utazásra és szemléltetőeszközökre költi. A 21. században, Európa közepén, az Unió egyik tagállamában, az év végi gálaműsorokon vajon kinek jutnak eszébe ezek a hétköznapi hősök? De nem csak a tanárok és tanítók próbálnak megfeszített izommal küzdeni a lassan tömbmagyar településekből szórvánnyá változó falvak lakosságán. A megmaradást a papok és a színészek is erősítenék, ám a színházépületek összeomlanak, a templomok ajtaján évek hosszú sora óta lakat pihen.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)

Dan Voinea: nem léteztek terroristák 1989 decemberében
A Ceauşescu-házaspárt azért tették el az útból, hogy ne rendezhessék meg a kommunizmus perét – nyilatkozta kedden a Radio France Internationale-nak (RFI) az 1989-es forradalom évfordulója alkalmából megszólaltatott Dan Voinea egykori katonai ügyész, aki a később kivégzett diktátorházaspár elleni 1989-es perben összeállította a vádiratot. A 21 évvel ezelőtti utcai harcokban semmiféle terroristák nem vettek részt, az 1989-ben átmentett kommunista adminisztráció pedig a mai napig létezik – állítja Voinea.
Voinea, aki 1989-ben a katonai ügyészség ezredeseként jelentkezett, hogy közvádlóként szerepel a tömeggyilkossággal vádolt Ceauşescuék karácsony napján lefolytatott perében, úgy vélte, amennyiben a diktátor házaspár pere a szabályoknak megfelelően folytatódott volna, ez lett volna az első olyan ügy, amelyben elítélik a kommunizmus bűneit.
Voinea néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután fegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene a forradalommal kapcsolatos ügyek – nevezetesen a Ion Iliescu egykori államfő elleni eljárás – vádiratainak szabályellenes összeállítása miatt
A cél: a kommunista hatalom átmentése
„A mai napig nem került a bíróságok elé a kommunizmus bűneivel kapcsolatos vádirat. Ez volt a Ceauşescu-házaspár fizikai megsemmisítésének oka, mivel az ellenük megfogalmazott vádak a kommunizmus elleni vádak is egyben. Stănculescu (egykori, a forradalom idején elkövetett bűncselekmények miatt börtönbüntetésre ítélt tábornok – a szerk. megj.) és azok, akik akkor átvették a hatalmat – itt Ion Iliescura, Petre Romanra, Brucanra és Gelu Voican Voiculescura gondolok –, tehát, mint utólag megtudtam, ez a hatalmi csoport döntött a Ceauşescuék fizikai megsemmisítéséről. Őket azért áldozták be, hogy ne kerüljön sor a kommunizmus perére, és hogy átmenthessék a kommunista adminisztrációt, amely, mint látják, túlélt, és a mai napig létezik. De még most sincs késő, és a társadalmi megbékélés érdekében javallott a kommunizmus elleni per, de ehhez előbb politikamentessé kell tenni az igazságszolgáltatást” – jelentette ki Dan Voinea, aki amúgy maga is a diktátor házaspár halálos ítéletére tett javaslatot 21 évvel korábban.
Voinea egyúttal azt is kijelentette, hogy az 1989 decemberi utcai harcokban – az akkori hivatalos bejelentésekkel ellentétben – nem vettek részt semmilyen terroristák. Azt is kifejtette, hogy az általa összeállított vádiratok közül több mint 35 esetében született ítélet, és többek között a Temesváron a lakosság elleni katonai fellépést irányító Mihai Chiţac és Victor Athanasie Stănculescu egykori tábornokok elleni vádirat összeállításáért is magának követelte a dicsőséget, bár ebben az ügyben Romeo Bălan ügyész járt el, aki emiatt díjat is kapott az ügyészek szövetségétől. Emellett – mint mondta – a hasonló kolozsvári és a nagyszebeni ügyekben is bebizonyította, hogy nem voltak terroristák, mivel a sortüzek minden egyes áldozata esetében sikerült kideríteni, hogy kik lőttek. Az ügyek 80 százalékában sikerült kideríteni, hogy kik lőttek, hogy kik azok, akik több ezer polgár haláláért, megsebesüléséért vagy jogtalan bebörtönzéséért felelősek – mondta Voinea.
Nincs bizonyíték Vasile Milea öngyilkosságára
Arról is beszélt, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra, miszerint Vasile Milea, a hadsereg akkori főparancsnoka 1989 december 22-én öngyilkosságot követett volna el, mint ahogy azt akkor a halottkém megállapította. Közölte: Milea halálát követően Stănculescu tábornok bement a védelmi minisztériumba, és az akkor Milea után a hivatali rangsorban következő Ilie Ceauşescut őrizetbe véve önmagát nyilvánította védelmi miniszterré, majd ebbéli minőségében irányította az összes katonai műveletet az országban.
Voinea a katonai főügyész helyetteseként, majd főügyészként tíz évig, 1997-től foglalkozott a forradalomhoz kapcsolódó perek vádirataival, többek között a Milea-ügyével is, amelyet lezártak, és akkor Voinea nem emelt szót a végkövetkeztetés ellen. (Incidens Aradon: Kisebb incidens történt Aradon az 1989-es forradalom hőseinek tiszteletére rendezett tegnapi megemlékezésen, amikor a megjlent egykorri forradalmárok összetűztek a rendfenntartó erőkkel, mivel azok nem engedték, hogy kitűzzenek egy zászlót a vértanúk emlékművére. „Még 1989-ben sem gyakoroltak ránk olyan nyomást, mint mostanában, példa erre a hatóságok mai akciója is, akik szabotálni kívánták a mgemlékezésünket” - jelentette ki a megyei forradalmárszervezet titkára, Duka Attila.)
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Védelemre van szüksége a Mátyás-szoborcsoportnak
Egyre többen másznak ismét fel a műemlék talapzatára
Egyesek szerint civilizációs hiányosság, mások szerint a város lakói még csak most szoknak hozzá ahhoz, hogy végre sikerült befejezni a Mátyás-szoborcsoport restaurálását, s amolyan „birtokba vétel” történik akkor, amikor egyre többen másznak fel Fadrusz János szobrászművész alkotására. Sajnos erre a restaurálás előtti években is bőven volt példa – a kolozsvári önkormányzat több megoldással próbálkozott, de egyik sem volt igazán hatásos. Egyrészt virágokkal ültették be a szobor talapzata előtt levő zöldövezetet, de a bronzalakok mögött cigarettázó fiatalok valóságos ösvényt hoztak létre, hogy „elrejtőzhessenek”. Másrészt egy, a talapzatra történő felmászást tiltó tanácsi határozatot felidéző tábla került a zöldövezet elé, de felirat által kilátásba helyezett pénzbírság sem riasztotta el a felelőtlen polgárokat. László Attila alpolgármester elmondása szerint most más megoldással próbálkoznak.
November végén a generálkivitelező, a Concefa Rt. bejelentette: véget ért a Fadrusz-alkotás restaurálása. A szoborcsoportot ideiglenesen a kolozsvári önkormányzat vette át, míg a hivatalos és ünnepélyes újraavatásra nem kerül sor. A szobor elé elhelyezték az alkotást sötétedés után megvilágító fényszórókat, illetve a román, magyar, angol és német nyelvű kis tájékoztató táblát. Ugyanakkor a talapzat előtti részt fűmaggal szórták be. A néhány nap alatt kinőtt fű korántsem akadályozta meg a polgárokat abban, hogy felmásszanak a talapzatra és a bronzalakokhoz. Lapuknak több olvasó jelezte azt, amit a Szabadság munkatársai is tapasztaltak: egyre többen másznak fel a talapzatra.
Lapunk megkereste László Attila alpolgármestert, aki azonnal utasította a Kolozsvári Közösségi Rendőrség vezetőjét, Minodora Friteát, hogy a helyszínen levő munkatársai fokozottabb figyelmet tanúsítsanak a szobor védelmének.
– Az elmúlt időszakban több bejelentés érkezett a kolozsvári városházára azzal kapcsolatosan, hogy többen felmásznak a talapzatra, fényképeztetik magukat, sétálnak. Sajnos több ízben fel kellett hívnom a közösségi rendőrség kötelékében dolgozó kollégák figyelmét erre a rendellenességre – mondta az alpolgármester.
Nem jó megoldás a kerítés
László Attila lapunknak arról is beszámolt, hogy nemrég egyik ismerője jelezte neki, hogy nem a talapzatra, hanem a lovas szoborra mászott fel valaki. – Amikor felmelegszik az idő, megoldjuk a kérdést. Magas, szúrós növényzetet ültetünk, s ez minden valószínűség szerint megóvja a szobrot. Tudtommal a városháza hatáskörébe tartozó rendőrség két képviselője állandó szolgálatot teljesít a Főtéren. Hogy nemrég egy tanácsi határozatra hivatkozó tiltó tábla volt a szobor környékén? Nem biztos, hogy ez a megoldás, ugyanis gyermekként én is ott futballoztam, ahova ki volt téve a tiltó tábla. De a viccet félretéve: ismét kitesszük a figyelmeztető és tiltó táblát – fogalmazott.
Az alpolgármester nem kedveli a kerítés felállításának ötletét. – Hosszú éveken keresztül a magas és szúrós növényzet meggátolta a szoborra történő felmászást – érvelt a fentebb ismertetett elképzelés mellett
KISS OLIVÉR, Szabadság (Kolozsvár)

„Nagyszebenben még szokatlannak számít hangsúlyosabb magyar kulturális értéket teremteni”
Kevés itt a magyar lélek – mondja Serfőző Levente, a HÍD-Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke
A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda 2006. március 11-én alakult romániai és magyarországi intézmények támogatásával. Az iroda munkatársainak célja, hogy a szórványmagyarság számára színvonalas kulturális, közösségépítő rendezvényeket szervezzen a sokszínűség és a megmaradás jegyében. A HÍD-Szebeni Magyarok Egyesülete által évente lebonyolított Ars Hungarica fesztivál kapcsán Serfőző Levente elnökkel, a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda vezetőjével beszélgettünk.
– Milyen következtetéseket lehet levonni a 2010-es Ars Hungarica fesztivál lezajlása után? Beváltotta-e a rendezvény a hozzá fűzött reményeket?
– Kettős célunk van az Ars Hungarica fesztivállal Nagyszebenben. Egyik, hogy az itt élő magyarok számára olyan eseményt szervezzünk, amelynek köszönhetően még több Kárpát-medencei magyar kulturális értéket megismernek, büszkén fogadják magukévá, miközben kulturált kikapcsolódási lehetőséget is biztosítunk a számukra. Másik célunk pedig, hogy minél tágabb körben népszerűsítsük magyar kulturális értékeinket egy multikulturális, és bátran merem kijelenteni, toleráns városban. Itt egyaránt gondolok a más nemzetiségű helyi lakosokra és turistákra is. Úgy érzem mindkét kitűzött célunkat elértük: eseményeinken több mint 2000 látogatót számlálhattunk, akik között akadt sok vegyes házasságból származó is, de voltak eseményeink, ahol a közönség létszámának fele teljesen más nemzetiséghez tartozott. Bevallom őszintén, nagyobb látogatottságra számítottam a meghívott művészek hírnevére is alapozva elvárásaimat, de a válság miatt sok helyi magyar lakos nem tudta megengedni magának, hogy kifizesse a belépők árát. Ezzel kapcsolatban megjegyezném: az ilyen jellegű rendezvények esetében véteknek tekinteném az ingyenességet. A visszajelzések szerint a közönség nagyon pozitívan fogadta műsorainkat, továbbítják az üzenetet, és az elkövetkező években remélhetőleg még többen vesznek részt fesztiválunk eseményein.
– Hogyan értékelné az idei rendezvényt a korábbi évek Ars Hungarica fesztiváljaihoz képest?
– Szögezzük le azt, hogy a 2007-ben szervezett fesztiválhoz nem hasonlíthatunk sem nagyságrendileg, sem műsorszám, sem pedig látogatók száma szempontjából egyetlen Ars Hungaricat sem. Nagyszeben számára különlegesen jó év volt 2007, amikor a megyeközpont az Európai Kulturális Főváros címet viselte. Üzenetünket szerettük volna – főszervező kis csapatommal együtt – idén is olyan hangosan „szétkürtölni”, mint 2007-ben. Emellett fesztiválunkat helyi és Kárpát-medencei szinten is ismertebbé szeretnénk tenni, és úgy vélem, ilyen szempontból jelentős eredményeket értünk el. Az előző évek tapasztalataira és az elért eredményekre alapozva úgy értékelem, hogy a térség egyik legfontosabb magyar fesztiváljaként tartják számon az Ars Hungarica fesztivált. Ezt tartottuk fontosnak az első fesztivál megszervezésekor, ehhez tartjuk magunkat továbbra is, mindamellett, hogy évről évre a folyamatos fejlődésre törekszünk.
– Milyen szervezési nehézségekbe ütköztek?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy mindent önkéntes, lelkes fiatalokkal szervezek meg. Jómagam is munkahelyem mellett, egyelőre hobbiként űzöm a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda ügyintézését. Mielőtt a nehézségekről beszélnék, szeretném megköszönni mindazoknak a munkáját, akik támogatnak, velem együtt dolgoznak, értékelem a közös pályázatírásokat és az együtt haladást. Sokak számára különleges módon, de működő intézményt létesítettünk Nagyszebenben, olyannyira, hogy senki – a mai interjúig – nem is tudja, hogy egyetlen alkalmazottal sem rendelkezünk. És most hadd soroljam fel a nehézségeinket is. Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor az önkéntesség miatt nincs, aki elvégezze az adott feladatot. Ritka ugyan, de előfordul. Ugyanakkor nagyon hiányzik az a szakember is, akinek a munkája az lenne, hogy a dokumentációt, saját irattárunkat, pályázatokat, hivatalos leveleinket, stb. rendezettebben kezelje. Emiatt néha előfordul a késés, és megtörténik, hogy nem tudunk pályázatokkal sem idejében elszámolni. Vannak olyan helyzetek is, amikor egyszerűen nem tudunk időben eleget tenni bizonyos követelményeknek. Ezt mind csupán egyetlen, teljes körű beosztással és normálbérrel fizetett személytől ki tudná kérni? Ha megtanulnánk együttműködni, sokkal szervezettebben és naprakészen, minden követelménynek megfelelően helyt tudnánk állni. További nehézségnek bizonyul az is, hogy több támogató még nem tudja reálisan felmérni azt, hogy mit is jelent mostohavidéken magyar fesztivált megszervezni. Arra gondolok, hogy majdnem mindenért fizetnünk kell, hiszen nincs olyan lehetőség, hogy elmegyünk egy-egy másik magyar intézményhez és termet, felszerelést, esetleg szállást, ellátást, vagy akár más szükséges támogatást kérünk, illetve partnerségben megoldjuk. Bármennyire is igyekszünk jó kapcsolatot ápolni más helyi intézményekkel, a költségek legalább 90 százalékát készpénzben, átutalással kell kifizetni. Ugyanakkor az is eléggé kényes helyzet, hogy a legtöbb idelátogató művésznek, szervezési költségek szempontjából útiköltséget kell visszatéríteni, illetve szállást, ellátást kell biztosítani. Ez utóbbival kapcsolatosan kitaláltuk azt, hogy megpróbáljuk „kihasználni” a művészvendégeinket és a kulturális irodába csalogatjuk őket, ahol igazi after party-k, vagy jamm-session-ok alakulnak. Ezzel közelebb hozzuk a művészt rajongóihoz, és a munkatársaknak is nagy élményt jelent a közös együttlét. Egyfajta érték ez, amellyel egy kulturális intézmény „fizetni” tud önkénteseinek.
Nem utolsósorban emelném ki azt, hogy Nagyszebenben még szokatlannak számít hangsúlyosabb magyar kulturális értéket teremteni, a kulturális sokszínűséget népszerűsítő feladatokat felvállalni. Egyrészt, mert távol esik a magyar kulturális eseményektől, másrészt pedig azért, mert kevés itt a magyar lélek. Ennek ellenére mindig kihangsúlyozom, hogy pontosan itt kell hatni a megmaradt magyarjainkra, itt kell jelen lennie a magyar értéknek, mint Kárpát-medencei meghatározó elem, pontosan ez az a hely ahol más nemzetiségűek is befogadóbb képességgel rendelkeznek mifelénk.
Természetesen sok nehézséget sorolhatnék fel, de a lényeg az, hogy minden akadály ellenére a fesztivál létezik, minden évben megszervezzük és úgy értékelem, sikerrel vagyunk jelen a helyi, dél-erdélyi és Kárpát-medencei magyar kulturális fesztiválpalettán.
– Nem volt nehéz három párhuzamosan futó rendezvényt összehangolni: az Ars Hungaricát, a Duna Gálát, és a 3+2 együttes erdélyi turnéját?
– Nem gondoltam volna soha azt, hogy mi, önkéntes magyar intézményként ilyesmit fogunk átélni. Hogy nehéz volt-e, az nem kérdés. Igen, nagyon nehéz, de örülök, hogy vállaltuk ezt a kockázatot és ezt a munkát. Nagyon szépen volt nehéz ez a tapasztalattal tele időszak és eseménysor. Ez esetben is azt kell mondanom: köszönöm mindenkinek, aki bőven részt vállalt a 3+2 turné és Duna Gála megszervezésben is. Együtt sokkal egyszerűbb volt a párhuzamos rendezvényeket lebonyolítani.
– A megnyitón elmondta, hogy többnyire a Nagyszebeni Magyar Központ vállalja fel a kulturális rendezvények megszervezését. Milyen kulturális rendezvényeket szerveznek még a Szebenben élő szórványmagyarság számára?
– A megnyitón inkább azt hangsúlyoztam ki, hogy nincs egy kinevezett civil/kulturális intézmény, amely a magyar kultúra képviseletével lenne megbízva. Gondolok itt arra is, hogy nem létezett és jelen pillanatban sincs állandó jelleggel támogatott, saját és elkülönített/megszabott anyagi és ingatlani keretekkel rendelkező entitás, amely helyileg, megyeileg, országosan vagy kirendeltségi státusban ezzel lenne megbízva. E körülmények között minden civilként működő szervezet a saját belátása szerint működik és fejti ki tevékenységét. Az elmúlt öt évben a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda számos eseményt, rendezvényt, fesztivált szervezett. Minden évben megszervezésre kerül a már eléggé jó hírnévnek örvendő Ars Hungarica fesztivál, mint legfontosabb magyar kulturális eseményünk, de nem felejteném el a hagyományos szüreti és farsangi bálokat, a havonta megszervezett irodalmi műsorokat, konferenciákat, kiállításokat, gyermekműsorokat. Működési palettánk eléggé komplex, és számos olyan eseményt is felvállalunk, amelyek nem kimondottan kulturális jellegűek. Célközönségünk az újszülött gyerekektől kezdve az idős generációig terjed, viszont sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk a gyerek- és ifjúsági tevékenységeknek, hiszen jövőt kell építenünk és minden eszközünket erre a célra szeretnénk felhasználni.
– Milyen igényeik vannak a Szeben térségében élő magyar közösségeknek kulturális téren? Hogyan tudják ezt felmérni, és mennyire tudják lefedezni?
– Örülök, hogy megjelent a kérdések között a térség fogalom, mert egész régióban gondolkodunk tevékenységeink betervezésekor. Az igények felmérésével kapcsolatosan a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda állandó jellegű, élő felmérést készít a közösségek tagjainak bevonásával. Úgy vélem ez tükrözi a legjobban azt, hogy mennyire értékelik vagy nem a különféle irodánk által ajánlott műsorokat. Vannak kísérleti programjaink is, volt olyan eset, hogy beindítottunk valamit, majd leállítottuk, mert nem volt rá igény. Vagy jelenlegi tapasztalatokról is beszélhetek, akár a turnéval kapcsolatosan például. Sokak véleménye, hogy szórványban élő magyar közösségek esetében csökkent az igényesség mértéke, és beletörődnek a megváltozhatatlan „sorsba”, a fenyegető beolvadás veszélye miatti fásultságba.
Nem akarom ezt az álláspontot elfogadni, hiszen véleményem szerint akár az igényt is lehet formálni. A kulturális szervezők, az intézmények, természetesen a közvetítőkkel, a művészekkel együtt hivatottak arra, hogy napról napra, egyik előadástól a következő műsorig, és a fesztiválok esetében évről évre magasabbra tegyék a mércét igényesség tekintetében, mind a műsorkoncepció kialakításkor, mind a szervezésben. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor értelmet és létjogosultságot nyer az érintett kulturális intézmény, máskülönben komolyan és alaposabban át kell gondolnia működését. Ez ösztönöz engem, és erre próbálom rávezetni a körülöttem és velem együtt tevékenykedő személyeket is.
– Kik nyújtottak támogatást (mind anyagi, mind szervezési téren) az idei rendezvényhez? A helyi közigazgatás mennyire segíti az iroda ilyen jellegű kezdeményezéseit?
– Hosszú a lajstroma a támogatóknak, éppen ezért nem szeretnék most neveket felsorolni, mert valaki biztos lemaradna a listáról. Rendezvényeink szervezésekor számos támogatót sikerült mozgósítani helyi, országos és nemzetközi szinten is. Már a különböző partnerkapcsolatok is értékes támogatást jelentenek számunkra, hiszen egy kulturális műsor megszervezése – lehet az koncert vagy kiállítás, de akár irodalmi vagy gasztronómiai jellegű – nagyon sok olyan tényezőből áll össze, amit gyakran nem lehet anyagiakban mérni. Számos ilyen jellegű kapcsolatot sikerült kialakítanunk és ezeknek köszönhető, hogy műsoraink majdnem fele együttműködésre épül, ami örvendetes a számomra, és ezúton is köszönöm mindazoknak, akik támogatnak. Természetesen anyagiakban számíthatunk néhány pozitívan elbírált pályázat pénzalapjára. Idén mind a helyi, mind pedig az országos és határokon túli hatóságok támogatására sikeresen pályáztunk. A helyi közigazgatás, annak ellenére, hogy nincs magyar képviselet a testületben, örömmel veszi tudomásul, hogy a magyar kulturális jelenlét hangsúlyosabbá vált a térségben, és az Ars Hungarica fesztivált olyan hivatalos események közé sorolják, mint a nagyszebeni nemzetközi jazz-, színház-, komolyzenei fesztiválok, ami sokat jelent nekünk és egyben kötelez is. Szabadság (Kolozsvár)

Nyárádszentbenedek 700 éve
Egy kis falu szeretet-regénye
Az 1332-es pápai tizedjegyzékben Sancto Benedicto mint adófizető, szentegyházas falu és plébániatemplom szerepel, Jakab nevű papjával. Egy huszonegyedik századi tanítónő, Nám Móréh M. (másutt: Mária) Emese fokos kötettel rukkolt elő /Nyárádszentbenedek 700 éve/, a hátlapon teljes joggal írják a szerkesztők, hogy (tanügyi) szakdolgozatát sikerült "falutörténetté bővítenie, emelnie, illetve közkinccsé tennie. Kutatta az állami és egyházi levéltárakban elfekvő korabeli okiratokat, összeírásokat, népszámlálásokat, egyházi anyakönyveket, de összegyűjtötte a faluban élők egyéni és közemlékezetét is, ha úgy vélte, helye van azoknak a falutörténetben."
Ilyen kis falunak (a szerző és rokonai, barátai költségén megjelentetett!) ekkora könyve ritkaságszámba megy. A tisztelt Tanító Néni szó szerint vette Kányádi Sándor sorait, és akként is cselekedett: be kell gyűjteni mindent, az utolsó szavainkat is. Lelkünk csűrébe hordjuk megőrzésre minden drága hozományunkat. Ezek a csűrök a mi szeretettárlóink: ezekben is élünk tovább.
A szentbenedeki könyv bemutatása, amelyhez a Nemes panzió járult hozzá, a Közép-Nyárádmente pompás ünnepe volt. Szakértők és hivatalosak méltatták, gyülekezetnyi nép ünnepelte. Lesznek bírálói is, lesz bővítése, kiegészítése, gyarapodása. Hiszen a fölgyűlt hatalmas tudás- és ismeretanyag újabb könyvekbe kívánkozik.
Adná az Isten, hogy minden falunak lenne egy ilyen szorgos, szülőföld-szerető tanító nénije!
Bölöni Domokos, Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományőrző - és teremtő iskola – A lápon túl is van élet
Az érkeserűi oktatás múltjához hozzátartozik, hogy a reformációt követően a római katolikus plébánia újraalapításának évében, azaz 1755-ben már katolikus elemi iskola működött a településen. A mintegy 250 éves oktatási múltnak megfelelve hagyomány van születőben a lápon túli iskolában.
A hatvanas évek végén lecsapolásra ítélt érmelléki láp a keserűi földeken adta meg magát utoljára. Az 1970–1974 között épült iskola első tanítási éveiben az itt tanító pedagógusok így emlékeznek ezekre az embert próbáló időkre: „Valamennyien hajóval – így hívták errefelé a köznyelvben a csónakot – közelítettük meg a főutcán épült iskolát. Reggelente, a magasabb fekvésű helyeken kikötött ez a vízi alkalmatosság és begyűjtötte a gyerekeket, tanítókat, majd a gumicsizmákat kint hagyva az iskola bejáratnál, felhúztuk cipőinket. Tanítás után megismétlődött a szertartás. Ebben a sajátos módon elzárt vízi világban így zajlott az élet, formálódott az ifjúság, nőttek a nemzedékek.”
Új idők új szelei
A láp lassan eltünedezett, még az a része is, amelyik valójában ökológiailag védelmet igényelt volna. A járhatatlan sáros keserűi utakat lassan lekövezték, majd pár évvel ezelőtt burkolat is került rájuk. A láp mesevilága ezzel, valamint a falu egyik jellegzetes figurájának, Számadó Ernőnek (1907–1983) a halálával szertefoszlott. A rendszerváltást követően 1997-ben a tanintézet felveszi a költő nevét. Bár voltak Keserűnek más nagy szülöttei is, többek között Böszörményi Jenő (1872–1957), az első magyar diesel-motor tervezője-gyártója, vagy Csécsi Nagy Imre (1804–1847) orvos, természettudós, debreceni kollégiumi tanár, de a választás a gyerekekhez legközelebb álló, a keserűi temetőben nyugvó költőre és meseíróra esett, aki egyike volt az „érmihályfalvi csoportot” alkotó ’56-os elítélteknek is.
Lápvilág, mesevilág
A Számadó Ernőre való emlékezést, valamint a „Hímeshátsziget” kultuszának újraélesztését célozta a 2007-ben először megrendezett szavalóverseny. A 2008-ban mesemondással is gazdagodó rendezvényt azóta minden évben csiszolgatják, bővítgetik lehetőségeik szerint az itteniek. Idén már a lápvilág hagyományait, szokásait, régi mesterségeit bemutató kiselőadásokat is hallhattak, valamint a vízi növények és állatvilág biztosította megélhetési formába is betekintést nyerhettek a tizenkét településről odasereglettek. Hiszen ki emlékszik ma már a sulyomszedőkre, darvászokra? Tudta-e valaki, hogy a sulyom (Trapa natans, népiesen vízigesztenye, vízidió) legalább olyan jóízű volt sütve, mint a mindenki által ismert fán termő formája, a szelídgesztenye? Pedig a múlt század elején nagy keletje volt ám még a mihályfalvi nagyvásárokon is. Hát még a darutollnak? Ki hitte volna, hogy akkora volt az értéke, hogy a legények akár egy zsák búzát is adtak egy-egy szép formájúért? A darvak pedig jobb házőrzőknek bizonyultak e vidéken, mint az ebek. Sőt, elkísérték gazdáikat a kocsmáig is, meg is várva a bejáratnál. Ezek mind, mind hozzátartoztak a lápvilág sajátos életéhez. Érkeserű lelkes tanári gárdája, valamint a vidék szellemének elkötelezett tősgyökeres szülöttei elhatározták, ezeket nem hagyják feledésbe merülni.
Semmiből teremteni
Az iskola folyosóin a Számadó-napok szervezői mesélnek: „Távol a nagyvilág zajától, nagypolitikától, így éljük meg a mai kor nehézségeit, apró örömeit. A csúfságosan nevetséges bérezésről nem is szeretünk beszélni, mert megalázó egy tanár számára. De még ebből is kiszorítjuk a gombostűre, a színes krétára, a különböző szemléltető eszközökre valót. Mert egyszerűen nincs miből gazdálkodni” – mesélik a fiatal pedagógusok az osztálytermeket mutogatva. Ezekben már járt a Mikulás. Jézuska-váró sarkok is ki vannak már alakítva, a katedrákon ott az adventi koszorú. Nagy-nagy béke árad minden zugból. Talán az utolsó bástyái ezek egy elveszett értékrendnek.
Fennmaradni
Faur-Kis Angéla vezetőtanár az iskola hétköznapjairól beszél. Számot vet az utolsó öt év azon törekvéseiről, mely élhető teret hivatott biztosítani tanárnak-diáknak egyaránt az iskola falain belül. „Azért sok minden változott nálunk az elmúlt években, ha lassan is – mondja. – Megújultak az osztálytermek, a mosdók, a folyosók falaira lambéria került. Fűtőtestek vannak minden helységben, a kazánfűtés jó befektetésnek bizonyult. Az önkormányzat biztosítja hozzá a tüzelőt. Most kerül sor a belső nyílászárók cseréjére is – mutat a folyosókon leraktározott új ajtókra. Messze esünk a megye ütőerétől, de igyekszünk felzárkózni. Nekünk olyan hagyatékunk van, amit most igyekszünk kiaknázni. Leraktuk a hagyományteremtéshez szükséges alapokat. Hímeshátsziget – ahogy az iskola névadója említi Keserűt – mindig egy külön világ volt. Akkor legyünk erről a mese ízű láprengetegről híresek, hisz újra itt mossa már a falu partjait” – mondja Angéla.
Hagyományteremtők
Jelenleg 120 gyerek növöget az iskola falai között, akikre 16 pedagógus visel gondot. Két évvel ezelőtt az óvoda épülete is megújult, az utánpótlást két óvónő nevelgeti.
Hagyományteremtő törekvéseikben az iskola oszlopos tagjain kívül – Dandé Péter, Pete Sándor tanárok – a fiatal oktatói gárda tagjai is aktívan részt vesznek. A tavaly októberben alakult Érkeserűi Népdalkörben a helybéli asszonyok mellett pedagógusok is ápolgatják a tőrőlmetszett népdalok hagyományát. Idén májusban a falu magyarországi testvértelepülésén – Öcsödön – énekeltek együtt, de itthon is rendeztek már kórustalálkozót. A Számadó Ernő Napok lelkes támogatóinak egyike éppen ez a nyolctagú asszonycsapat. Lelkes helybéli vállalkozók és szülők is gondoskodnak arról, hogy ez az évről évre színesedő három hagyományőrző nap értékátadó közeggé nemesedjen. Nem mehet feledésbe a hely szelleme, melyet a láp annyi évszázadon keresztül megőrzött.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)