A Hét hetilapban Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmányának február 17-én történt közlése után kibontakozott vitát összegezte Parászka Boróka, a lap főszerkesztője. Parászka Boróka mást várt, elemzést, értelmezést. Nem akarja a vitát lezárni. Szerinte nem egy pör zajlott és reméli, előkerülnek új szempontok. Parászka szerint a vitában hallgatott a hazai irodalom, hallgatott a kolozsvári irodalom tanszék, hallgattak az irodalmi lapok szerkesztői, sorolta elmarasztalóan. Elárulta, hogy őt az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozók kérték arra, hogy „ne bolygassuk” a Sütő-ügyet. Parászka szerint helyére kell tenni Sütő életművét, az „önmagába forduló, magyar nacionalizmussal terhes közösségi tudat megtisztításának programjaként”. – Nagy Pál javasolta, hogy Sütő András mellett a Hajdu Győző egykori, huszonöt oldalas feljelentését is közöljék, de Parászka szerint ez szükségtelen. /Parászka Boróka: Sikeres kudarc A Hét (Marosvásárhely), 2005. június 28./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányával kapcsolatos vita összegzéseként Parászka Boróka, a hetilap főszerkesztője kifogásolta, hogy sokan nem szólaltak meg a vitában, a Magyar Tanszék stb. a/ Láng Zsolt indulatosan visszautasította ezt a megállapítást. „Úgy gondolod, az Éneklő Borz eladta magát a hatalomnak?” „Salat Levente politikai alkuval lett az egyetem prorektora?” Láng Zsolt hangsúlyozta, hogy az irodalmat nem intézményi szinten határozzák meg. A kívülállás mondatszerkezetével is lehet állást foglalni. /Láng Zsolt Kirohanó: Kedves Boróka! = A Hét (Marosvásárhely), júl. 7./ b/ Parászka Boróka válaszolt Láng Zsoltnak. Igenis vannak fórumok vannak, körök és céhek. Mivé lesz Kántor Lajos a Korunk folyóirat nélkül? Mivé lesz Böszörményi Zoltán a mecénás jelmez nélkül? Parászka nem fogadta el, hogy valamit már tíz éve leírtak. Szerinte a folyamatos jelenben kell írni. Nincs függetlenség, nincs kívülállás. Parászka szerint Erdélyben ma irodalmi-személyi kultusz van, reális irodalmi teljesítmények nélkül. /Parászka Boróka Benneálló: Hekaleitosz lábnyoma. Kedves Zsolt! = A Hét (Marosvásárhely), júl. 7./ c/ Kuszálik Péter nem ismeri el, hogy tévedett, bibliográfusként nem adott meg pontos évszámot. Valójában a Kántor-Láng könyv első kiadása nem 1973, ahogy ő írta, hanem 1971. Kuszálik megsértődött, mert Kántor Lajos irodalomtörténész nem hajlandó vele vitatkozni. Kántor Lajos grafománnak nevezte Kuszálikot. Erre Kuszálik válasza: Kántornak több könyve, tanulmánya jelent meg, mint neki. /Kuszálik Péter: Válasz és magyarázat. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 7./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányához újabb hozzászólások érkeztek: a/ Bertha Zoltán irodalomtörténész szerint pontokba szedett bizonyítékok sorolásával tüsténkednek többen Sütő András írói-emberi teljesítményét (félévszázaddal ezelőtti megnyilvánulásait alapul véve) kisebbíteni vagy meghazudtolni. A posztmodern elméletek többé nemigen tulajdonítanak kitüntetett jelentőséget az olyan levéltári vagy egyéb adatbogarászásnak, amelynek módszereit bárki elég könnyen elsajátíthatja. Sütő már nem népszerű, hatása szűnőben van, életműve vegyes értékű, remekművet nem vagy alig írt – hangzanak a minősítések. Minden irodalomelméleti konferencia az imaginárius múltat konstituáló fikciókról szokott elmélkedni manapság, jegyzete meg Bertha Zoltán. Az irodalomtörténetben általában nem szokott sikerülni az idők során korszakos jelentőségűnek bizonyuló életművek életrajzi alapon történő devalválása – Villontól Adyig és tovább. Tény, hogy százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is Sütő művei hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk, s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át, hangsúlyozta Bertha. Erőteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütő-művek még ma is, mint más, „posztmodern” sztár-szerzőkéi. A vita során valaki a Wass Albert-kultuszt megsokalló véleményét is kifejezte. Ezek szerint korlátozni kellene az olvasói szabadságot, s felfüggeszteni a nemes liberális eszmét, hogy mindenki azt olvas, amit akar és amit szeret? Mindig csak a sajátos, markáns nemzeti (nemzetféltő) tematika váltja ki az ellenérzést, egyfolytában csak az szúr szemet? A régi dokumentumok vizsgálatából miért kell Sütő András írói teljesítményére vonatkozó negatív ítéletekhez jutni? /Bertha Zoltán: Nem lehetnénk tényleg legalább posztmodernek (bokaharapdálás helyett). = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ b/ A Hét június 30-i számában Parászka Boróka Sikeres kudarc című cikkében sajnálkozással állapította meg, hogy a lap hasábjain hónapok óta folyó vitában, mely szerinte a „Földes László–Sütő András ügy”-ről szól, „hallgatott a hazai irodalom”. Miért lett a vitából „Földes László–Sütő András ügy” Sütőt Andrást lejárató, rágalmazó célzattal? – kérdezte Nagy Pál hozzászólásában. Amolyan „megélhetési gyűlölködők” forgatják hévvel méregbe mártott tollukat egyik-másik vita-cikkben, állapította meg. Parászka Boróka azt írta, hogy vállaltak minden véleményt, cenzúra nélkül. Valójában az A Hét szerkesztősége durván megcenzúrázott hozzászólásokat: Sylvester Lajosnak Egy „Bírói” ítélkezés margójára című cikkét (június 9.-i sz.) jócskán meghúzva közölték, holott a szerző a szerkesztőségnek küldött levelében határozottan megmondta: csakis a teljes szöveg megjelentetésével érthet egyet. Róna Éva írásának ugyanez lett a sorsa. Mindkét esetben a Sütő Andrásra vonatkozó pozitív mondandó kigyomlálását látta szükségesnek a végrehajtó munkatárs... Nagy Pál június 10-én írt az A Hét-nek: fontos lenne Hajdu Győző terjedelmes feljelentésének közlése. Hajdu ugyanis leírta, illetékes pártfórumoknak jelentette mindazt, amit Földessel kapcsolatban észlelt, és később információs anyagát benyújtotta a helyi állambiztonsági szerveknek is. Hajdu Győző beismerte tehát, hogy nem csupán a pártot informálta, de a belügynél is feljelentette Földes Lászlót 1958 augusztusában. Ez mutatja, hogy ki is volt a Földes-ügy főszereplője. Miért csak az Sütő szövegének közlését tartotta fontosnak A Hét? A Hajdu-féle irat közlését nem vállalta. Parászka Boróka szerint Hajdu Győző ebben „a vitában (s általában) nem jelentős személy; nem „releváns”. Eszerint a hetilap csak olyan személyekkel kíván foglalkozni a lap, akik súllyal vannak jelen a közéletben, az irodalomban. Ez szelektív eljárás. Nem igaz, hogy Parászka Boróka felajánlotta volna: írásban „foglaljam össze álláspontomat Hajdu Győző szerepével kapcsolatban”. Ilyesmiről szó se volt. Ellenben tény, hogy telefonbeszélgetésüket a szerkesztőségben „rögzítették”. Így ellenőrizni lehet: semmiféle fenyegetésről nem volt szó. /Nagy Pál: Egyoldalú „helyzetértékelés” = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ c/ Szerkesztőségi választ közöltek: „Nagy Pál sorozatosan csúsztat, és valótlanságokat állít.” Csúsztat, amikor azt állítja: durván megcenzúrázták a szövegeket. Két esetben tekintettek el a teljes szöveg közlésétől: amikor olvasói levelet közöltek (Róna Éváét). Ilyenkor éltek a rövidítés és szerkesztés lehetőségével. Sylvester Lajos lapzárta után visszavonta saját terjedelmes szövegváltozatát, ezért a rövidített változatban közölték. Szerintük Nagy Pál telefonálásánál elhangzottak sértések és fenyegetések. /A Szerk.: Válasz. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./

Stefano Bottoni Tibori Szabó Zoltánnak a Népszabadság július 14-is számában megjelent Egység vagy bomlás? című cikkét vette tollhegyre. Az Aczél Endre és Kis Tiborék nyomdokain lépkedő Tibori Szabó Zoltánról megállapította, hogy jó ideje ő „az erdélyi újságíró és politikai megmondóember” a Népszabadságban. Stílusa túlbuzgósága miatt kissé avítt (pl. akkor is Orbán-Torgyán kormányról beszélt, mikor Pesten sem használták a párosítást). Tibori szerint autonómia akkor lesz csak, ha az RMDSZ benne van a parlamentben, a kormányzatban. Valójában a fejlesztési régiók határait 1998-ban az akkor is, most is kormányon lévő RMDSZ nem kívánta módosítani „mert a székelyföldi fejlesztési régió nem prioritás”? Az egység gondolatához a baloldali Tibori Szabó Zoltán itt a kommunista hatalom által meghurcolt jobboldali László Dezsőt használja fel annak az ideológiának az újrafogalmazására, miszerint a kisebbség politikai egysége – tehát az egypártrendszer a legfontosabb. Az egységgondolat mára kiüresedett szlogen. /Stefano Bottoni: Gott mit uns: az egységszerető ember egyetlen parancsolata.= A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányával kapcsolatos vitában újabb hozzászólásokat közöltek: a/ Székely Csaba visszautasította Bertha Zoltán Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodernek („boka-harapdálás” helyett)? című írását /A Hét, júl. 14./. Székely Csaba szerint a szerző sétálgatott a Nemzetféltés utcán, végig a Megmaradás-soron, amikor egyszercsak megpillantott egy öltönyt. Székely Csaba nem sétál ilyen utakon, ehelyett idézgetett Hayden White-tól, hivatkozott Frank Ankersmitre. Utánanézett, Edward W. Said mást írt, még angolul is idézte, hogy bizonyítsa, a saját népének kollektív szenvedéseit a politikusnak kell kifejeznie, nem az írónak. /!/ /Székely Csaba: Nem a ruha teszi. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./ b/ Demény Péter gondolkodott Láng Zsolt Kirohanó és Parászka Boróka Benneálló vitájáról /Hét, júl. 7./. Demény Péter már korábban megírta Miért nem vagyok jobboldali? címen: „...nem tartom magam baloldalinak, még ha állásfoglalásaimból olykor talán úgy tűnik is, hogy az vagyok. Értelmiséginek tartom magam, aki egyik oldalon sincs elkötelezve, s aki amennyire lehet, függetlenül gondolja, amit gondol. függetlensége dühösebb, keserűbb, harcosabb, kevésbé játékos.” /Demény Péter: Angyalok a kondérban. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./ c/ Balázs Imre József vitatta Parászka Boróka vitazáró írását /Hét, júl. 7./. Parászka Boróka szerint intézmények vannak, személyek nincsenek. Azt várja, hogy a Látó, az Irodalmi Jelen, a Korunk és a Magyar Irodalomtudományi Tanszék megszólaljon. Ha csak intézményekben gondolkodik, nem hallja meg a személyt. – Nem számít, mit írt le valaki tíz évvel ezelőtt, csak a jelenbeli „hozzászólás” számít. Balázs Imre József azt sem fogadta el, hogy a tíz évvel ezelőtti írás, hiába szól ugyanarról, nem hozzászólás. Akkor mi a relevanciája A Hét hasábjain folyó vitának, amely ötven évvel ezelőtt leírt szövegekről szól? /Balázs Imre József: Két kiállítás. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./

Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság munkatársa, a Népszabadság kolozsvári tudósítója dühösen visszautasította Stefano Bottoni róla szóló írását /Gott mit uns: az egységszerető ember egyetlen parancsolata, A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./: „Rég olvastam ennyi sületlenséget egyetlen írásban. Bottoni úrban rendkívül sajátos optikájú és borzasztóan torz kép él az erdélyi magyarságról és annak vezetőiről.” Bottoni szerint ő ugyanis idejétmúlt tételeket ismételgetett, amikor az erdélyi magyarság politikai egységének szükségességét hangoztatta. Bottonit Budapesten megfertőzte az a politikai szemlélet, amely jobb- és baloldalira akarja minden áron osztani a világot, s amely szerint „baloldali” annyit jelent, hogy „áruló”, „gazember”, „nemzetgyilkos”. Bottoni a badarságokat kritikátlanul, szerkesztői megjegyzések nélkül közölheti a lapokban. A műveletlenség nem bocsánatos bűn, szögezte le Tibori. /Tibori Szabó Zoltán: Dio non paga il sabato. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. júl. 28.

Stefano Bottoni válaszolt Tibori Szabó Zoltán terjedelmes replikájára /Dio non paga il sabato, A Hét, júl. 28./. Elutasította, hogy ő jobboldali. Bottoni kifejtette, hogy László Dezsőnek voltak antiszemita állásfoglalásai. A kisebbségi magyarság RMDSZ melletti egységével kapcsolatban kifejtette, hogy a közös cél az autonómia lenne. „Az RMDSZ legsúlyosabb kudarca nem az autonómia, hanem a társadalompolitika hiánya. Ezen csak ront az, hogy már a belső nyilvánosság sem működik” – vallja Bottoni. Felhozta a dél-tiroli pártot, az SVP-t. Az SVP-nél az egységet sosem értelmezték képviseleti monopóliumként. /Stefano Bottoni: Válasz. = A Hét (Marosvásárhely), aug. 4./

Tibori Szabó Zoltán megdöbbenten olvasta Stefano Bottoni hozzá intézett nyílt levelét az A Hét augusztus 4-i számában. Bottoni ugyanis leszögezte, hogy László Dezső „bebizonyítottan antiszemita”. A nyílt levél László Dezső három olyan szövegének lelőhelyére is rámutatott, amelyek Bottoni szerint a néhai kolozsvári református lelkész antiszemitizmusát bizonyítják. Tibori Szabó Zoltán megkereste a Bottoni által idézett forrásokat. A jelzett írásokban nincs szó antiszemitizmusról. Tibori rájött, hogy Bottoni nem a Hitel 1942. áprilisi számában megjelent Korszerű magyarság címmel olvasható László Dezső-tanulmányból idézett, hanem a valóban antiszemita írásokat is közlő Erdélyi Lapok 1942. április 25-i számából, amely az eredeti tanulmányból kiemelt részleteket közölt. Az „elsődleges források” ugyanis mást mutatnak, mint amit Bottoni a köztiszteletnek örvendő László Dezsőről megfogalmazott. László Dezső tanulmányában leszögezte: „A korszerű keresztyénség egy negatív tényben, az úgynevezett antiszemitizmusban jelentkezett.” Ezt Stefano Bottoni azonban nem tudhatta, mert a valóban antiszemita oldalra húzó Erdélyi Lapoknak ezt a mondatot nem állt érdekében közölni. /Tibori Szabó Zoltán: Indulatunk és felelősségünk. Viszontválasz Stefano Bottoninak. = A Hét (Marosvásárhely), aug. 18./ Előzmény: Stefano Bottoni: Válasz. = A Hét (Marosvásárhely), aug. 4./

Stefano Bottoni terjedelmes tanulmányban mutatta be az 1956-os magyar fordalom hatására Erdélyben megnyilvánuló elégedetlenség és forrongás után a román Securitate kegyetlen megtorlását. A román pártvezetés azonnal teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határ menti, vegyes lakosságú és politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba. Temesváron október 30-án a műszaki egyetemen tiltakozó gyűlés hívtak össze, ez nyugtalanította a pártvezetést. A Securitate páncélosokkal vette körbe az épületet. A diákokat kihozták az ebédlőből, és elvitték egy laktanyába, ahol közülük mintegy kétezret körülbelül egy hétig még ott tartottak fogva, majd nagy részüket szabadon engedték. A feltételezett szervezők közül azonban 32 személy ellen lázításért pert indítottak és elítélték őket. A Securitate már november 3-án Marosvásárhelyen felszámolt egy románokból álló szervezkedést, mintegy 60 embert tartóztatott le. 1957-ben súlyos börtönbüntetésre ítélték a csoport minden tagját. A forradalom leverése után a rendszer melletti hűségnyilatkozatot írattak alá az írókkal. Közülük ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték a főszerkesztőt, hogy törölje nevüket az aláírók közül, mivel ők „szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal”. Kolozsvárt 1956-ban pontosan fele-fele arányban lakták a magyarok és a románok. Október 24-én a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola magyar tagozatának hallgatói gyűlést hívtak össze. A hallgatók 5 pontos dokumentumot adtak át a rektori hivatalnak. Ebben kérték az egyetemi autonómia megvalósítását, a hallgatói egyesület kapcsolatainak szorosra fűzését nemcsak a kelet-, hanem a nyugat-európai hasonló egyesületekkel, illetve az egyetemi felvételi vizsgákon alkalmazott diszkrimináció megszüntetését az „egészségtelen” származásúnak tartott fiatalokkal szemben. A megmozdulás szétoszlatására a Securitate a rektor kérésére körbevette az épületet, és igazoltatta a jelenlevő diákokat. Másnap letartóztatták a két szervezőt, Balázs Imrét és Tirnován Arisztidet, 1956 december 12-én mindkettőjüket 7 év börtönre ítélték. A Bolyai Egyetemen tartott gyűlésen fogalmazták meg a létrehozandó Hallgatói Egyesület „statútumtervezetét”. Ennek a kezdeményezésnek az öt szervezőjét is letartóztatták november 17–18-án, és közülük négy személyt 1957-ben 3-tól 7-évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek. 1956 november elsején a Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom tanszékének három adjunktusa által vezetett diákküldöttség kivonult a Házsongárdi temetőbe és virágkoszorúkat helyezett a frissen helyreállított sírokra. A Bolyai Egyetemről két év alatt összesen 29 hallgatót 4 tanárt letartóztattak. Az állambiztonsági szervek útmutatókat küldtek, hogy kik ellen kell eljárni, megszervezték a megtorlást. Minden helyi egységből jelentést kellett küldeni a BM-nek, egy példányt orosz nyelven, az akkor még román területen tartózkodó aktív szovjet miniszteri tanácsadók részére. Megerősítették a magyarok figyelését. A Magyar Autonóm Tartományban 1957 januárjáig az úgynevezett „magyar nacionalisták vonalon” mindössze 60-an dolgoztak. Alig két hónap alatt újabb 67 formátort szerveztek be, többször zsarolással, mint az egyik esetben egy lányát nagyon szerető apát zsaroltak meg: kiteszik a lányát az egyetemről. Ügynökkel figyeltették Márton Áron püspököt is. Tovább növelték a besúgók számát. Draghici belügyminiszter 1957. májusában tartott beszédében nemcsak a magyar lakosság Romániához való lojalitását kérdőjelezte meg, hanem a magyar nemzetiségű belügyeseknek és pártkádereknek a nemzeti kérdéshez való hozzáállását is. Az 1956. október 24-én kezdődött letartóztatási hullám egészen 1961-ig tartott, és több tízezer letartóztatáshoz vezetett. Legintenzívebb fázisa 1957 második felétől 1959 őszig tartott. Ekkor országszerte 9.959 személyt ítéltek el, és közel 18 ezret tartóztattak le. 1959-ben átlagosan 17-18 ezer politikai letartóztatottat tartottak számon az ország börtöneiben és kényszermunka táboraiban. Öt év alatt több, mint 27 ezer politikai megfontolás által indokolt letartóztatás történt Romániában. Ezen kívül közel 1.500 személyt kényszerlakhelyre helyeztek. 1958-ben volt a legtöbb ítélet (4.083), valamint ekkor hozták a legsúlyosabb ítéleteket ( a Szoboszlay per tíz halálos ítélete). 1957 és 1959 között több mint 45 halálos ítéletet hoztak, a kihallgatások során vagy a börtönben több mint 139 ember halt meg /pontos adatok nincsenek/. 1957 első felében 1.471 személyt vettek őrizetbe politikai okok miatt, közöttük 661 személyt ítéltek el: 598 románt (81,4%), 98 magyart (14,8%), 18 németet és 2 zsidót. A későbbi időszakról nincs ilyen pontos adat, Bottoni 9 százalékosra becsüli a magyarok részesedését. /Stefano Bottoni: A Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). = A Hét (Marosvásárhely), okt. 6.)

A Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958) című terjedelmes összegzésében (A Hét, okt. 6.) Stefano Bottoni egyebek között azt írta a marosvásárhelyi írók 1956 októberi nyilatkozatáról: „A hűséglevelet azok a helyi írók szerkesztették, akikben a párt egyedül és teljes mértékben megbízhatott. Hajdu Győző, az Igaz Szó című folyóirat főszerkesztője, és Kovács György író; a levél november 4-én jelent meg Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel a Vörös Zászlóban. A központi magyar napilap, az Előre főszerkesztője, Robotos Imre ugyanakkor megtagadta az előbbi cikket aláírók által néhány nappal később elküldött távirat megjelentetését, mivel közülük ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, hogy törölje nevüket az aláírók közül, mivel »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«.” Stefano Bottoni közlése pontatlan, ugyanis a szóban forgó nyilatkozat aláírói közül nem csak ketten – Sütő András és Gálfalvi Zsolt –, hanem négyen kérték nevük törlését, de a szerző Oláh Tibor és Nagy Pál nevét „kifelejtette” a szövegből. Holott közleményének jegyzeteiben hivatkozott Sütő András Szemet szóért című naplókötetére is. Ennek 89-90. oldalán ez olvasható: „Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal felhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk! A főszerkesztő ezt tudomásul vette. Közölte velem, hogy ilyenformán a szöveg kinyomtatását azonnal leállítja, de miért? Hiszen azt huszonvalahány személy írta alá! Négyünk kivételével a többi vállalja, amit aláírt. Robotos ennek ellenére a levelet nem merte, vagy nem akarta közölni.” Valóban: a nyilatkozat [vagy levél] soha nem jelent meg az Előre hasábjain. A hitelességre törekvő történésznek tiszteletben kell tartani a tényeket. /Nagy Pál: Nem csak ketten... = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./

Aradon megalakult az 1956-os magyarországi forradalommal kapcsolatos erdélyi események áldozatainak és mártírjainak ügyeivel foglalkozó emlékbizottság. Nonprofit szervezetről van szó, amelynek célja a romániai történések, koncepciós perek tisztázása, az elítéltek rehabilitálása, emlékművek felállítása ott, ahol az áldozatok éltek és dolgoztak. A szervezet első rendezvénye az Aradi Magyar Hagyományőrző Polgárok Egyesülete társszervezésében október 28-án lesz a Jelen Házban. Ezúttal bemutatják Zágoni Balázs Képzelt forradalom című, a Szoboszlay-üggyel kapcsolatos filmjét, amely Stefano Bottoni történész szakirányításával készült, operatőr Erdős Zsigmond. A résztvevők megtekinthetnek egy ’56-os szakirodalomból álló könyvkiállítást, megvásárolhatják Péterszabó Ilona 56 után 57-en a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyvét. A szerző a bevétel 25 százalékát az aradi 56-os emlékmű felállítására ajánlja fel. /(ni): In Memoriam ’56. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 20./

Az év elején jelent meg Stefano Bottoni olasz történész Konföderáció a cél című tanulmánya az 1956-os romániai eseményekről, nevezetesen a Szoboszlay-ügyről. Szoboszlay Aladár temesvári római-katolikus plébános annak a „kísérletnek a szellemi atyja és operatív motorja”, amelynek célja a kommunista rendszer megdöntése egy Magyarországon és Romániában egyidőben kirobbantott forradalom révén, illetve egy közös román-magyar államalakulat, az ún. Confederatio létrehozása – állította a történész a periratok és más források tanulmányozása alapján. Melyik nemzetnek az ügye, kérdezte Bottoni, tekintettel arra, hogy a román Fintinaru másodrendű vádlott, és a per során még tucatnyi román embert ítélnek el. A Szoboszlay-ügyben közel kétszáz személyt vettek őrizetbe államellenes összeesküvés vádjával. Ötvenhét személy ellen emeltek vádat, közülük tízet (Szoboszlay Aladárt is) kivégeztek, 47 személyt életfogytiglani vagy több tízéves kényszermunkára, börtönbüntetésre ítéltek. A Szoboszlay-ügyben 15 embert ítéltek el Háromszéken, köztük nyolc papot: Ábrahám Árpád (Torja), Kovács Balázs (Szentkatolna), Kovács Béla (Kovászna), Kosza József (Ozsdola), Ráduly Géza (Gelence), Páll Gyula (Futásfalva) plébánosokat, Mezei Levente Mór ojtozi és Kovács István esztelneki szerzetest. Továbbá hét „világi” személyt: Baróti Pált, Szörcsei Eleket és Lőrincz Károly Sándort Torjáról, Farkas Pál kézdivásárhelyi tanárt, Bulárka Istvánt (Csernáton), Kónya Béla-István és Vajna László kézdivásárhelyi ügyvédeket. Ábrahám Árpádot és Kónya Béla-Istvánt halálra ítélték és kivégezték. A perbefogottak közül ma már csak hárman élnek: Bulárka István, Farkas Pál és Vajna László. Lőrincz Károly Vargyason élő volt politikai fogoly a Székely Hírmondónak elmondta, Szoboszlay terve az volt, hogy 1956. augusztus 28-án Bukarestben forradalmat robbantson ki. Egy tankegység-parancsnoknak az lett volna a feladata, hogy alakulatát Bukarestbe vezérelje és elfoglalja a belügyminisztérium, a rádió stb., épületét, miközben a Székelyföldről különvonattal érkező magyarok csatlakoztak volna a katonákhoz, de ez gyermekes, igen naiv elgondolás volt, nem is lett semmi belőle. Nagy Imre Snagovra hurcolását követően kapóra jött ez a szervezkedés a román hatalomnak, jó ürügyet szolgáltatott az erdélyi magyarok üldözéséhez. Nem sokkal az interjú elkészülte után Lőrincz Károly meghalt. /Kocsis Cecília: 1956 Romániában: melyik nemzet ügye? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 21./

Marosvásárhely átfogó története még megírásra vár. Bár születtek különféle tanulmányok a témában, sok a fehér folt, erre mutatott rá a helytörténeti konferencia, melyet a Borsos Tamás Egyesület rendezett október 22-én a Diakóniai Központban. Mára egyre több fiatal elvégzi a történelem szakot és hazajön kutatni, jelezte Spielmann Mihály történész, hozzátette, kísérletek voltak a megyeszékhely történetének megírására, és a konferencián elhangzó előadások is egy monográfia építőkövének tekinthetők. Marosvásárhelyi változatok címen Pál Antal Sándor, a marosvásárhelyi főlevéltáros a múlt század Marosvásárhelye történetírásának alakulására világított rá. A kilencvenes években egy új lelkes generáció nőtt fel, mely felvállalta a kutatást. Az egyik ilyen kutató Soós Zoltán, aki társaival a várban őskori, Árpád-kori és középkori leletek vizsgálatával foglalkozik. A régész elmondta, Marosvásárhely minden valószínűség szerint már a 11. században lakott volt, korábbi leletek még nem kerültek elő. A gazdaság és társadalom témakörben a város piacáról hallgathattak előadásokat az érdeklődők. Az elitek történelméből címen az előadók a református kollégium 1895-1944 közötti oktatóiról, az 1937-es Vásárhelyi Találkozóról, a marosvásárhelyi katonai elitről (1940-44) értekeztek. A szocializmus és diktatúra témakör előadásaiban szó volt az 1948-as propagandáról, továbbá arról, hogyan vált az ötvenes évek derekán még kisváros Marosvásárhely 1965-re nagyvárossá. Bemutatták az Autonóm magyarok? – Székelyföld változása az „ötvenes” években című tanulmánykötetet, amelyet Bárdi Nándor szerkesztésében a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó adott ki, a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjának kezdeményezésére, a Székelyföld az ötvenes években – Magyar Autonóm Tartomány kutatási program eredményeként. /Mészely Réka: Helytörténeti konferencia Marosvásárhelyről. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./ A konferencián Bárdi Nándor, a budapesti Teleki László Intézet főmunkatársa a népfrontos összefogást meghirdető, 1937-es Vásárhelyi Találkozóról beszélt. Dolgozatában az eseményt az évtizedek alatt rárakódott torzításoktól próbálta „megszabadítani”. A találkozó célkitűzése a nemzeti öntudat erősítése, a keresztény erkölcsi és demokratikus elvek közötti kompromisszum keresése volt – mutatott rá a kutató, cáfolva az eddigi, kommunista sztereotípiákon alapuló értelmezéseket. Stefano Bottoni az 1956-os forradalom marosvásárhelyi történéseiről beszélt, a magyarság ellen folytatott burkolt politikai perekről. Gagyi József a hatvanas évek Marosvásárhelyét mutatta be az épített örökség átalakításáról, a kombinátprojektekről szóló előadásában. Az előadás-sorozat anyagából a jövő évben kötetet adnak ki, ami egy későbbi Marosvásárhely-monográfia megírásának lehet az alapja. /Antal Erika: Közeli és távoli múlt Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./

Október 28-án Aradon, a Jelen Házban bemutatkozott az In memoriam 1956 elnevezésű, nemrég bejegyzett civil szervezet az 1956. októberi forradalomnak és szabadságharcnak, és különösképpen erdélyi áldozatai emlékének szentelt rendezvénnyel. A most megalakult civil szervezet legfőbb célja, miként azt ügyvezető elnöke, Jámbor Ilona elmondta, az erdélyi áldozatok és meghurcoltak emlékének ápolása lenne. Egy jövendő 1956-os könyvtár mintegy kéttucatnyi könyvét tekinthették meg az érdeklődők. A megemlékezés során levetítették a Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar–Románia c. dokumentumfilmet, amelyben Zágoni Balázs rendező és Stefani Bottoni történész-szakértő a Szoboszlay-per elítéltjeinek, köztük az 1958. szeptember elsején (talán Aradon) kivégzett áldozatainak állít emléket. / In memoriam ’56. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 29./

Kolozsváron november 11-én levetítik Zágoni Balázs Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című 1956-os dokumentumfilmjét. Kolozsváron a Korunk folyóirat szervezte történészkonferencia résztvevői láthatják először a filmet, majd este a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében tartanak nyilvános vetítést az alkotók részvételével. A dokumentumfilm középpontjában a Szoboszlay-ügy áll. Szoboszlay Aladár és hívei az ötvenes évek derekán egyidejű forradalmat akartak kirobbantani Magyarországon és Romániában, egy új közös román–magyar államalakulat, a Confederatio létrehozásáért. Tíz fiatalt – köztük Szoboszlayt – a temesvári bíróság halálbüntetésre, negyvenhetet évtizedekig tartó kényszermunkára, illetve börtönre ítélt. A film egyik szereplője az a Stefano Bottoni történész, aki a Szekuritáté dossziéiban talált háttér-információk nyomán elkezdte feltárni a történteket. A filmben megszólal a gyergyószárhegyi Ferenc Ervin atya, aki ismerte a tervezet előkészületeit, valamint Szoboszlay Aladár testvére is. /Márton Éva: Terítéken a Szoboszlay-ügy. = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./

November 11-én a Korunk folyóirat szervezésében kétnapos történésztanácskozás kezdődött Kolozsváron Társadalomalakító elképzelések és a hatalom mechanizmusai a Kárpát-medencében 1944/45–1968 között címmel. Kántor Lajos főszerkesztő megnyitója után L. Balogh Béni (Komárom-Esztergom Megyei Levéltár) az 1940–1944 közötti magyar–román viszonyról és az erdélyi kérdésről értekezett. Dr. Romsics Ignác (ELTE, Budapest) Magyar békeelképzelések a II. világháború végén című előadásában számba vette az Erdélyt érintő terveket is. Dr. Gyarmati György, dr. Ormos Mária (Pécsi Tudományegyetem) és dr. Stefano Bottoni (Bolognai Egyetem) tartott előadást, majd levetítették és kiértékelték Zágoni Balázs (Kolozsvár) Az elképzelt forradalom című dokumentumfilmjét. /Ördög I. Béla: Történészkonferencia Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

Pomogáts Béla örömmel és elismeréssel fogadta, hogy kitüntettek két erdélyi írót: Sütő Andrást és Domokos Gézát, valamint a magyarországi irodalomtudóst, Görömbei Andrást. Sütő András az Anyám könnyű álmot ígér óta, vagyis negyven esztendeje, az erdélyi magyarság gondjainak és reménységeinek, sorsának és vágyainak a hordozója és kifejezője. A hitvallást nemcsak műveivel vállalta, hanem életével is. A hűség nem kapott osztatlan elismerést. Sütő Andrásnak éppen az elmúlt hónapokban kellett elviselnie galád támadásokat. Pomogáts megemlítette, hogy a kezébe került folyóirat, amely Illyés Gyulát rágalmazza és az Egy mondat a zsarnokságról című költeményéről kijelentette: „mondjuk ki nyíltan, az Egy mondat a zsarnokságról című vers hazug és aljas.” Minden gyalázkodásra akad szerző, írta Pomogáts. Hozzátette: „elég volt a mocskolódásból, a tárgyszerű múltfeltárásnak álcázott sunyi rágalmakból. Elég volt abból, hogy a nemzet valódi akaratának kifejezőit szellemi és erkölcsi törpék próbálják kituszkolni arról a szakrális helyről, amelyet számukra a nemzet lelkiismerete és emlékezete kijelölt. Elég volt abból, hogy a közvélemény epatirozásának szennyes kalózlobogója alatt szabadon lehessen sárral dobálni olyan írói életműveket, legyen az Illyésé vagy Sütőé, amely egykor: nehéz időkben a szellemi ellenállás egyetlen meghirdetője és a magyarság egyetlen látható képviselője volt.” /Pomogáts Béla: A hűség lovagrendje. = Helikon (Kolozsvár), nov. 25. 22. sz./ Előzmény: Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) életműdíjban részesített két erdélyi írót, Sütő Andrást és Domokos Gézát, valamint a Hídverő-díjjal tüntetette ki Görömbei András debreceni irodalomtörténész professzort, akadémikust. /Kiosztották az idei EMIA- díjakat. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./ Sütő András elleni támadás: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy / A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17./ című tanulmány nyomán vita kezdődött. Keményen támadta Sütő Andrást Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./, majd Kuszálik Péter több hozzászólásában

A marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület Beszélgetések a közelmúltról címmel találkozósorozatot indított, elsőként a Magyar Autonóm Tartomány 1960-ban, a megjelenés előtt bezúzott monográfiáját mutatták be. Dr. Gagyi József, a Sapientia EMTE Humántudományok Karának tanára vitaindítójában a monográfia megszületésének történelmi-társadalmi körülményeit vázolta, majd a hatalmi szóra bezúzott könyv egykori szerzőjével és lektorával folytathattak kötetlen beszélgetést a jelenlévők. Gagyi idézte Stefano Bottoni olasz történészt, hogy a MAT szovjet mintára és befolyásra, sőt, Sztálin és közvetlen munkatársainak kifejezett óhajára jött létre. A román hatalom végig gyanakodva figyelte a nemzetpolitikai törekvéseivel ellenkező mesterséges képződményt, és aztán, a Sztálin halálát követő viszonylagos olvadás idején, a szovjet csapatok kivonulása után azonnal meg is szüntette.   A monográfia hivatalos címe: A Magyar Autonóm Tartomány a gazdasági fejlődés útján volt, két év alatt, 1958–59 során íródott. A kézirat 21 szerző munkája. A szerzők vázolták a régió közel ötven esztendővel ezelőtti állapotát. „A MAT – amint azt az előző fejezetben megállapítottuk – gazdag és változatos természeti kincsekkel rendelkezik. Mindezek a természeti kincsek a Székelyföldet már a múltban is hazánk egyik iparvidékévé tehették volna. Ehelyett azonban Székelyföld gazdasági szempontból országunk legelmaradottabb vidékei közé tartozott” – foglalták össze a múltat a szerzők, hozzátéve: „munkásaik rövid tíz év alatt az addig elmaradott Székelyföldet fejlett iparral rendelkező tartománnyá változtatták”. A kéziratot bezúzása után szerzőit meghurcolták, pártszankciókkal sújtották. Az előszó íróját, Szövérfi Zoltánt, a tartományi pártbizottság propagandatitkárát – sejthetően a központi pártvezetés tagjának, Fazakas Jánosnak az érdeméből – felfele buktatták, s a 80-as években bekövetkezett korai haláláig Bukarestben, a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott. Valószínűleg Fazakas János volt a monográfia megírásának kezdeményezője és támogatója. Józsa Ignác, az egyik szerző, és Kovács Sándor, a könyv lektora elmondták, amíg a kéziraton dolgoztak, nem érzékelték, hogy megváltozott a politikai széljárás. 1960 nyarán megszületett az a MAT területére vonatkozó központi utasítás, hogy minden magyar igazgató, intézményvezető mellé egy román helyettest kell kinevezni. /Sz. L.: Beszélgetések a közelmúltról. A Magyar Autonóm Tartomány bezúzott monográfiáját ismertették. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 14./

Stefano Bottoni olasz történész rámutatott, hogy Romániában 2000-ig alig voltak hozzáférhetők levéltári anyagok. Gyakorlatilag oral history módszerekkel lehetett meginterjúvolni a túlélőket, és az ezekből alkotott kép csak nagyon részleges lehetett. Eddig elsősorban a nagyvárosokról lehetett tudni: Temesvárról és a kolozsvári próbálkozásokról, a Bolyai Egyetemen meg a képzőművészeti főiskolán történtekről. Arról, hogy mi történt vidéken, Székelyföldön vagy Bukarestben, eddig nem lehetett semmit sem tudni. A levéltári anyagokból rajzolódott ki, hogy az erdélyi 56 más, mint a magyarországi eseménytörténet. Mégis országos méretű megmozdulásról van szó, meg is torolták országosan.  Bottoni a Szoboszlay-ügyre a szakirodalomban bukkant rá, amikor doktori munkáját készítette. Tíz véglegesen halálos ítéletű per alig van a román kommunista rendszer történetében. Bottonit foglalkoztatta, hogy mi vezetett ilyen méretű megtorlásra: 57 vádlottat elítéltek, 10 halálos ítéletet és további 10 életfogytiglani vagy kényszermunkára való ítéletet hajtottak végre. Megállapította, hogy volt egy komoly konspirációs terv, nem egy őrült, hanem egy nagyon elszánt és intelligens ember vezette, talált társakat is hozzá. Azért maradt névtelen forradalmár Szoboszlay, mert családja nem tudott róla: 1945 után áttelepedtek Magyarországra, miközben Szoboszlay Aladár Erdélyben maradt, és ott pappá szentelték 1948 után Temesváron. Mivel nagyon nehéz volt a kapcsolattartás a két állam között, keveset tudtak róla. Családja azt sem tudta, hogy Aladárt 1958-ban kivégezték. - Szoboszlay meg tudta győzni társait arról, hogy ezt a tervet véghez lehet vinni. Bottoni társalkotója a Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című filmnek. Zágoni Balázs fedezte fel a Magyar Történelmi Filmalapítvány 56-os tárgyú filmekre szóló pályázatát, és megkereste Bottonit, mint történelmi szakértőt. Majdnem egy évig dolgoztak együtt ezen a filmen. /Csóg Szidónia: Erdélyi 56. Beszélgetés Stefano Botoni történésszel. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 21./ Zágoni Balázs filmrendező elmondta, hogy  félelmetes szakadék tátong a Szoboszlay-ügyben a legenda és a dokumentumok között. Rengeteg ember nagyon sok mindent eltemetett, mert olyan megrázó és veszélyes volt erről beszélni, hogy jobbnak látták a hallgatást választani, és sokan ma sem mernek beszélni. Zágoni Balázs számára megdöbbentő volt, ahogy Szoboszlay fokozatosan radikalizálódott. Ezek az emberek elhitték, hogy sikerül létrehozni az Osztrák–Magyar–Román Államszövetséget. /Csóg Szidónia: Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia. Beszélgetés Zágoni Balázs filmrendezővel. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 21./

Május 13–14–én Szatmárnémetiben megtartották a Jakabffy Elemér kisebbségpolitikai napokat. „Első hallásra talán úgy tűnhet, hogy az autonómia és az integráció kizárja egymást, számunkra viszont a kettő közt nemhogy nincs ellentét, de nagyon is összefüggnek egymással” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes előadásában. A két világháború közti neves erdélyi kisebbségi politikusra rangos előadók emlékeztek születésének 125. évfordulóján. „A rendszerváltáskor azt hittük, hogy a szomszédos országok új politikusai nem zárkóznak el a nemzetiségek autonómiájától. Lám, legtöbben szembefordultak vele, amihez minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy az EU sem következetes a nemzetiségi gondok megoldásában. Ennek ellenére folytatni kell a párbeszédet, minden lehetséges fórumon következetesen kiállni az autonómiáért” – mondta Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter, aki kitért a kisebbségben élő magyarság összefogásának, együttes fellépésének szükségességére is. Törzsök Erika budapesti szociológus szerint a problémák súlyosságának egyik oka, hogy miközben Magyarország egyre nyitottabbá válik, a kisebbségben élő magyar közösségek mind zártabbak lesznek. „Korszerű kisebbségi politikára, közösen kidolgozott hosszú távú stratégiára van szükség, s akkor az EU-ban is jobban érvényesíthetjük a kisebbségvédelmet” – hangsúlyozta Törzsök Erika, a HTMH volt elnöke. Bárdi Nándor budapesti tudományos kutató, Kötő József, Pomogáts Béla és más előadók szerint is elérkezett a kisebbségi politika újragondolásának ideje. A két napos rendezvénysorozat keretében emléktáblát avattak a néhai parlamenti képviselő egykori lakóházán, illetve síremlékét is megkoszorúzták Szatmáron. Lugoson, Jakabffy Elemér szülővárosában Kisebbségi törvények Jakabffytól napjainkig címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést. A lugosi Jakabffy Napokat a Balázs Sándor szerkesztette Kisebbségi sorskérdések című Jakabffy-kötet bemutatója és H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatójának előadása zárta. /Sike Lajos: Jakabffytól napjainkig. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./ Komlós Attila, a HTMH új elnöke mondta el a megnyitó beszédet. Bárdi Nándor budapesti tudományos kutató Az Országos Magyar Párt nemzetpolitikai programja és a párhuzamos kisebbségpolitikai stratégiák a két világháború között címmel tartott előadást. Arról sorolt példákat, hogy egy életképes nemzet bármilyen csapás után „újra termeli magát”. Józsa László, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Göncz László szlovéniai történész, valamint Deák Ernő bécsi kutató arról beszéltek, hogyan működik náluk a magyar kisebbség jogainak védelme. Szekernyés János temesvári helytörténész a bánsági magyarság történetéről beszélt. Bakk Miklós lugosi tudományos kutató Az RMDSZ és a román politikai rendszer címen tartott előadásában választ adott a nap folyamán addig nyitva maradt kérdésekre. Mindezzel párhuzamosan az épület földszinti termében Tamás Edit sárospataki történész, Székely István kolozsvári lapszerkesztő, Kereskényi Sándor közíró, Bottoni Stefano bolognai és Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi tudományos kutatók tartottak előadást a kisebbségpolitika különböző vetületeiről. /Báthory Éva: Jakabffy Napok – nyolcadszor. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 15./

A kommunista múlt bűneit is napvilágra kell hozni. Auschwitz után is megismétlődött, megismétlődhetett a szenvedés. A kommunista diktatúráról kevesebbet tud a világ, mint a holokausztról, vagy akár az örmény népirtásról. „A rendszerváltások után kitörölték a múltat. Olyan ez, mintha kiradíroztak volna negyven évet a történelemből. Semmit nem tudnak az emberek a saját múltjukról, mert mindeddig hiányoztak a tudományos eszközök, és még inkább hiányoztak a jó kérdések” – vallja egy interjújában az erdélyi magyarság történelmének ezt a korszakát vizsgáló Stefano Bottoni történész. Bottoni szerint a megtörténtek résztvevőit továbbra is összetartja „egyfajta képzeletbeli kötelék”. A ma is közvélemény-formáló személyeknek az akkori elnyomó rezsimmel kötött kompromisszumait a közvéleménynek ma joga van megismerni. /Salamon Márton László: Az emlékezés hangja és csendje. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./

Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangjának feltárása több menetben történt 1990-től kezdődően: előbb a visszaemlékezések és a szemtanúkkal, túlélőkkel készített életútinterjúk segítségével (utóbbiakat az 1956-os Intézet Oral History Archívuma őrzi), valamint magyar diplomáciai források alapján, majd 1996-tól a részlegesen megnyíló román központi levéltár iratainak tanulmányozásával. Eddig nem történt meg az 1956-os szervezkedések tényszerű számbavétele, valamint az 1957 elején kibontakozó megtorlások méreteinek és az elítéltek nemzeti hovatartozásának felmérése olvasható Stefano Bottoni összegzésében. Sztálin halálát követően beindult Romániában az önállósodási folyamat, a gazdasági apparátust is románosították, és számos kisebbségi (elsősorban zsidó vagy magyar) származású kádert háttérbe szorítottak. A magyar forradalom kitörése „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket rendvédelmi eszközökkel feloszlatták, vagy megszervezésüket lehetetlenné tették diverziós módszerek segítségével (Kolozsvár, október 24-25.). A romániai '56-os események Temesváron „hasonlítottak” leginkább a magyarországi folyamathoz. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta, hogy az állambiztonság a kétezer részt vevő diákot ideiglenesen internálta. A forradalom napjaiban több ezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor: nagyszabású összeesküvési kísérletekre (Szoboszlay, Faliboga, Margineanu, Sass), illegális diákszervezetek megalakítására és működtetésére (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT), a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete Kéz), valamint lokális vagy egyéni jellegű akciókra: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazására vagy fenyegetésére, szándékos rongálásokra mezőgazdasági szövetkezetekben, üzemekben, szórólapok szerkesztésére és terjesztésére. A magyarországi és a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium (BM) operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezeteket tagjainak azonosítására, és vezetőinek letartóztatására. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15 272 személyt tartóztatott le. 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24 472 személyt tartóztattak le, 3663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetés” jogcímen vettek őrizetbe, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányították. Bottoni a halálos ítéletek számát még nem tudta összesíteni. Részletes adatok az 1957. január 1. és 1959. július 31-i időszakra vonatkozóan állnak rendelkezésre, különböző ügyekben 9959 főt ítélték el. Az 1956 utáni években több tucat halálos ítéletet is hirdettek a katonai törvényszékek: 1957 és 1958-ban 45 végrehajtott ítéletről van adat, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során 1957-ben 54-en, míg 1958-ban 85-en haltak meg. Ehhez az adathoz hozzá kell tenni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat áldozatát. Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás méreteiben a magyarországihoz volt mérhető. Romániában 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű volt (a magyarok aránya a 10%-ot érte el). 1958-ban arányuk 15%-ra emelkedett, és a '60-as évek elején elérte a 18-20%-ot. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárosnak a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Katonai Ügyészségi irataira alapozó adatai szerint a magyarokat érintő letartóztatások száma 1956 után a MAT-ban: 1956: 36, 1957: 69, 1958: 183, 1959: 216, 1960: 68, 1961: 54, 1962: 14, 1963: 1, tehát összesen 641 volt. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per: 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per: 2 halálos ítélet, EMISZ-per: 77 súlyos ítélet). A párt 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-től összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással. Felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”). 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözötté. (A szerző történész, Bologna – kutatási terület: Magyar Autonóm Tartomány) /Stefano Bottoni: Megtorlás, forradalom nélkül. 1956 következményei Romániában. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./

Stefano Bottoni Szilágyi Domokos családja részéről a költő élettársa, Nagy Mária és a költő öccse, Szilágyi Kálmán hozzájárulásával adott tájékoztatást Szilágyi Domokos költő (1938–1976) és a román állambiztonsági szervek kapcsolatáról. Szilágyi Domokos „Balogh Ferenc” fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. A Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ még nem adta át „Balogh Ferenc” hálózati dossziéját. „Balogh Ferenc” tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. „Balogh Ferenc” együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése, 2) Péterffy Irén megfigyelése, 3) Páskándi Géza megfigyelése. Szilágyi Domokos, a Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatója egyetértett a magyar forradalom követeléseivel. 1957. március 11–19. között Bartis Ferencet, Dávid Gyulát és Páskándi Gézát is letartóztatták. Egy korábbi, szintén 1957-es irat szerint Szilágyi Domokos barátnője, a Bolyai Egyetemen tanuló Várady Emese is bekerült a nyomozás alatt álló csoportba. Feltételezhető, hogy Szilágyi Domokost nemcsak szabadsága elvesztésével fenyegették meg, hanem barátnőjével is zsarolták. „Balogh Ferenc” feladata a Lakó Elemérrel, Varró Jánossal, illetve Péterffy Irénnel való kapcsolattartás volt, megfigyelés céljából. Varró Jánost és Lakó Elemért 1958. augusztus 26-án, Péterffy Irént pedig október 31-én vették őrizetbe. „Balogh Ferenc” jelentéseiből megállapítható, hogy mindhárom esetben az általa szolgáltatott információk terhelő jellegűek voltak. Az ún. „harmadik Bolyai perben” 1959. február 19-én Varró Jánost 16, Lakó Elemért 15 év kényszermunkára, míg Péterffy Irént 10 év börtönre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék, továbbá Vastag Lajost 8, Páll Lajost 6 év börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta, míg Iamandi Emil és Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A kolozsvári állambiztonsági szervek Páll Lajost többször próbálták 1958 folyamán beszervezni, letartóztatása és elítélése az ajánlat visszautasításával is magyarázható. Később Szilágyi Domokost az 1963-ban szabadult Páskándi Géza megfigyelésével, új verseinek elemzésével bízták meg, de az általa megfigyeltek között szerepelt még Domokos Géza, Szász János és Majtényi Erik is. 1965-ben véget ért „Balogh Ferenc” tevékenysége. Nem ismert, hogy Szilágyi Domokos együttműködött-e az állambiztonsággal 1959 és 1964 között, valamint 1965 után. /Stefano Bottoni, Nagy Mária, Szilágyi Kálmán: Közlemény Szilágyi Domokosnak a Securitatéval fenntartott kapcsolatáról. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

Stefano Bottoni elmondta, hogy több mint egy éve fedezte fel ezt a jelentést, teljesen véletlenül. Az egyik bukaresti ismerőse, Bányai Éva, aki a hungarológia szakon tanít, szintén látta ezeket az anyagokat. Elment Szász Jánoshoz, és megkérdezte: '65-ben találkozott-e Szilágyi Domokossal és Domokos Gézával együtt, és miről beszélgettek. Szász János nagyon pontosan emlékezett ezekre a dolgokra, amelyeket a jelentések is tartalmaznak. /Isán István Csongor: Stefano Bottoni: valamit tenni kellett. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 29./

Szilágyi Domokosnak a Szekuritátéval fenntartott kapcsolatáról szóló közleménnyel fordult a médiához Stefano Bottoni történész. Láng Zsolt nemrég a Transindexen jegyzetben tette szóvá: miért nem beszélünk arról, Szilágyi Domokos besúgó volt-e. Láng Zsolt biztos benne, hogy benne, hogy Szilágyi Domokos nem önként tette mindazt. Varga Andrea történész, kutató, fenntartásait fogalmazta meg, mondván, olyat még nem látott, hogy szkizofrén embert szerveztek volna be. Szilágyi viszont az volt. Úgy véli, elhamarkodott volt Bottoni kutatási eredményeit publikálni. /G. E.: Szilágyi Domokos „kényszerleszállása”. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 29./

Bíró Béla szerint 1956 októberében még a legelfogultabb baloldaliak is azonnal a forradalom oldalára álltak. Budapest népében mindannyian önmagunkra ismerhettünk. Erdély virtuális forradalmárait puszta gondolataik illetve vágyaik miatt büntette a bosszúálló hatalom. A rendszer működtetői felismerték, hogy a szinte átjárhatatlan államhatár dacára a romániai magyarság továbbra is a magyar nemzeti közösség szerves része, a romániai magyar irodalom továbbra is az egyetemes magyar irodalom elidegeníthetetlen összetevője maradt. Amint azt Stephano Bottoni történész kutatásai bemutatták, a Szekuritáté 1957-es országos konferenciájának legfőbb témája az úgynevezett magyar és a zsidó nacionalizmus lett. A Magyar Autonóm Tartomány sorsa ekkor pecsételődött meg. Megindult a román pártapparátus és közélet megtisztítása a magyar és a zsidó „káderektől”. „Belülről rohadtunk meg” – írta Bíró Béla. Az átlagember most is a volt cinkosokra szavaz. Az erdélyi megtorlás kegyetlenebb volt a magyarországinál is: anélkül váltak az emberek áldozatokká és árulókká, hogy legalább hősökké válhattak volna. /Bíró Béla: Forradalom nélkül. 1956 a romániai magyarság rettenetes tragédiája is. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 26./

Első ízben készült román nyelvű dokumentumfilm a magyarországi 1956-os forradalomról és romániai hatásáról, lecsapódásáról. „Szerintem a román közönség számára, román nyelven ilyen igazmondó, mítoszromboló film még nem készült. De a romániai magyarok is sokat tanulhatnak belőle, mert a történelmi igazságot reális alapokra helyezi” – fogalmazott az RTV csatornán november 4-én és 11-én vetítendő film egyik készítője, Vígh Emese, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa. Az alapszándék az 1956-os forradalom bemutatása volt, „de a romániai események tükrében, hogy megértse a román közönség is, hogy 1956-ban Romániában sem a lakosság, sem a megtorló hatalom nem várta ölbe tett kézzel, hogy hogyan végződnek a budapesti harcok”. A dokumentumfilm két egyórás részből épül fel. A Bukott forradalmak (Revolutii esuate) az október 23. – november 4. közti időszakot mutatja be. A Nagy Imre-ügyről (Afacerea Imre Nagy) és a forradalom leverése után következő időszakról szól a második rész. „Hangsúlyozom, a film történetének nagy része Romániában zajlik: a nézők megtudhatják, hogyan reagáltak a román hatóságok a forradalom hírére, mi történt a román lakosság körében, hogyan játszotta ki a Szekuritáté a lakosság jóhiszeműségét, mondván, hogy a magyar forradalmárok Erdélyt akarják megszerezni, és ezáltal a románok nagy része elvetette a forradalom ötletét. Mítoszokat rombol le a film, és előítéletek nélkül feszegeti ezeket a kényes kérdéseket” – mondta Vígh Emese. A második rész Nagy Imre snagovi fogságának a történetét meséli el. Hogyan játszottak össze a szovjet, a román és a magyar titkosszolgálatok azért, hogy Nagy Imrét eltávolítsák Magyarországról. Az összeesküvésnek az egyik kulcsfigurája nem más, mint Walter Roman, Petre Roman volt miniszterelnök édesapja. A filmben Petre Roman elmondta, hogy az édesapja mit mesélt neki erről a történetről. A szupertitkos akció, az összeesküvés iratai fennmaradtak a SRI levéltárában, és Varga Andrea történész segítségével sikerült ezeket lefilmezni. „Hátborzongató azt látni, hogy mindent följegyeztek Nagy Imréről. Mennyit evett és mit, mikor mit mondott, mikor volt jókedvű, mikor volt kétségbeesett”. A film legfontosabb szereplői között van Vladimir Tismaneanu, Varga Andrea, Stefano Bottoni történész, Gheorghe Apostol, az RKP KB egykori tagja, Gheorghiu-Dej jobbkeze, Ileana Ioanid, aki a Nagy Imre történetét román nyelven megjelentette, továbbá Nagy Imre Budapesten élő unokái. /Debreczeni Hajnal: ’56-ról TVR-s filmpremier. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

Salat Levente politológus, egyetemi tanár irányításával magyar történészekből álló kutatócsoport is részt vett a kommunizmus bűncselekményeit és visszaéléseit vizsgáló elnöki bizottságban. A mintegy 660 oldalas jelentésben 22 oldal jutott a romániai magyar közösség számára, a tanulmány viszonylag tömör formában foglalja össze az 1945 és 1989 közötti történéseket. A kisebbségi fejezet kitér, többek között, a Bolyai Egyetem felszámolására, elemzi a Maros Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének körülményeit, az 1956-os események romániai következményeit és az azokkal kapcsolatos megtorlásokat, és említést tesz a csángó-kérdésről. Salat Levente nagy eredménynek tartja, hogy a jelentés elkészült. Szintén fontos fejlemény, hogy azt az államfő elfogadta, és a jelentést a román állam hivatalos dokumentumává nyilvánította. Nem az ideológiát magát kell elítélni, hiszen fölötte már ítélkezett a történelem azáltal, hogy a kommunista eszmékre alapozott politikai rendszerek sorra összeomlottak. Ugyanakkor nem mondható ki ítélet azon jóhiszemű emberek felett sem, akik annak idején hittek ebben az ideológiában. Nem lehet elítélni azokat a párttagokat sem, akiknek a számlájára semmiféle bűnt nem írható. Amit el lehet ítélni, az maga a politikai rendszer, illetve azok a szervek, amelyek a diktatúrát fenntartották – a Román Kommunista Párt legfőbb vezetése és a Szekuritáté –, valamint a politikai elit, amely minden legitimitást nélkülözve uralta a társadalmat. A munka során az igazán fontos, dokumentumokhoz nem tudtak hozzáférni, például a Statisztikai Hivatal, vagy a Párttörténeti Intézet levéltárához. Nem sikerült képet alkotniuk a legfelsőbb pártvezetés döntéshozatali mechanizmusairól az 1980-as években, és a Szekuritáté iratanyagába csak korlátozott körülmények között tudtak betekinteni. Nem maradt idő azoknak a dokumentumoknak az alapos feldolgozására, amelyekhez hozzá lehetett férni. Ezért nem tekintik a munkát lezártnak. A Tismaneanu-jelentést várhatóan egy éven belül nyomdai kiadásra előkészítik, valószínű, hogy az újdonságok legalább függelék formájában bekerülnek majd a kiadandó munkába. A munkaközösség tagjaival majd számba veszik a romániai kommunizmus magyar kisebbség szempontjából érdekesebb aspektusait, és ezeket feldolgozzák. A magyarságról szóló fejezet látványos újdonságokat nem hozott. A jelentésnek köszönhetően a román közvélemény könnyebben és jobban megértheti majd, hogy honnan erednek azok a célok, amelyeket az erdélyi magyarság újra és újra kitűz maga elé. Vladimir Tismaneanu kérte fel Salat Leventét, hogy vegyen részt a bizottságban. Salat nem történész, csak azzal a feltétellel vállalta el a munkát, ha létrehozhat egy történészekből álló kutatócsoportot. Ezt a feltételt Tismanenau elfogadta, és Salat hat fiatalt keresett meg, akik elfogadták a meghívást: Novák Csaba Zoltán, a Nicolae Iorga Intézet munkatársa, Olti Ágoston, az ELTE doktorandusza, Stefano Bottoni, a bolognai egyetem oktatója, Nagy-Mihály Zoltán, az EME munkatársa, Lázok Klára, a Sapientia Egyetem oktatója és László Márton, a Teleki Téka munkatársa. Első körben mind a hatukat elfogadták, a levéltári akkreditáció előkészítésekor azonban kiderült, hogy csak három személy számára tudják biztosítani a belépőket. Így a hat kutatóból önkéntes alapon végül Novák Zoltán, Stefano Bottoni és Olti Ágoston voltak azok, akik a levéltározást, illetve az ezzel együtt járó huzamosabb bukaresti tartózkodást vállalták. A másik három kolléga a helyi levéltárakban kutatott. Az államfő tisztelettel adózott Márton Áron püspök emléke előtt, továbbá azon disszidensek előtt is, akik bátor kiállással vállalták a rendszerrel való szembefordulás kockázatait. Itt több román ellenálló között Barabás Ferenc, Barabás Márton Piroska, Barabás János, Borbély Ernő, Búzás László, Cs. Gyimesi Éva, Molnár Gusztáv és Tőkés László neve szerepel. A bizottság semmiképpen sem vádiratot próbál elkészíteni. Basescu elnök joggal gondolta azt, hogy szükség van erre a szimbolikus gesztusra az EU-s csatlakozás előtt. Az erdélyi magyarságról szóló rész összefoglalja azokat a fontosabb adottságokat, amelyek a romániai magyar közösséget 1944 őszén jellemezték. A politikai szervezettség tekintetében az erdélyi magyarságra belső pluralizmus volt jellemző, amely a közösség egészét teljes értékű párhuzamos társadalom rangjára emelte. A kommunista párt egyeduralma, illetve az azzal együttműködő kisebbségi szervezetek és vezetők ténykedése ezeknek a pozícióknak az elvesztését eredményezték, továbbá a kisebbségi társadalom és intézményrendszer fokozatos leépülését. A kisebbségi fejezet kitér ezen kívül a Bolyai Egyetem felszámolásának a kérdésére, elemzi a Maros Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének körülményeit és következményeit, az 1956-os események romániai következményeit, illetve az azokkal kapcsolatos megtorlásokat, és említést tesz a csángó kérdésről. /Papp Annamária: Beszélgetés Salat Levente politológussal, a Tismanenau-bizottság tagjával. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./

Mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy beleszóljak két, különben általam minden feltétel nélkül tisztelt írótársam polémiájába – írta a megrágalmazott Pomogáts Béla. Fejtő Ferenc ugyanis Válasz Bodor Pál barátomnak című írásában (február 20.) „erős szavakkal minősíti annak az Illyés Közalapítványnak (és mellette az Új Kézfogás Alapítványnak) a tevékenységét, amelynek négy esztendeje kuratóriumi elnöke vagyok. ” Fejtő azt írta, információt kapott „a magyar közalapítványok financiális visszaéléseiről, különösen az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványt illetően.” Pomogáts leszögezte: „Az Illyés Közalapítvány utóbbi négy esztendejének gazdálkodását a napokban vizsgálta át egy független ellenőrző intézmény, és néhány apróbb (technikai jellegű) szabálytalanságtól eltekintve semmi szóvá tenni valót nem talált. ” Pomogáts mentegetni próbálta Bodor Pált, arra viszont nem tért ki, hogy Fejtő szerint nincs helye a magyarságkutatásnak. /Pomogáts Béla: Fejtő Ferenc bátyámnak. – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24./ A Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának volt munkatársai /Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, Czoch Gábor, Erdősi Péter, Fedinec Csilla, Gyurgyík László, Kántor Zoltán, Kovács Éva, Lagzi Gábor, Papp Z. Attila és Sebők László/ közös levelükben szintén visszautasították Fejtő Ferenc írását, aki Szálasi Ferenc működésével állította párhuzamba a Teleki László Intézet húszéves történetét. „A vádak képtelenségéről bárki meggyőződhet a 2006 végén megszüntetett intézetünk honlapján található információk, az ott feltüntetett kiadványaink alapján, amely 2007. február 20-án még elérhető volt a www.telekiintezet.hu címen”. „Annak sugalmazása, hogy a Teleki László Intézetben (és annak jogelődjében, az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjában) bármiféle kirekesztő szellemiség jegyében folytak volna kutatások, nemcsak valótlan állítás, hanem tudatos negligálása egy kutatói közösség becsületének. E közösség tagjai eltérő világnézetük ellenére példásan tudtak együtt dolgozni – egészen addig, amíg szakmai indokok nélkül és megalázó körülmények között szélnek nem eresztették őket. Fejtő Ferenc tudományos tevékenységünket ért vádjait és szakmai becsületünket sértő állításait a lehető leghatározottabban visszautasítjuk, és elvárjuk, hogy ezeket nyilvánosan vonja vissza. ” /A tények védelmében – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24. Előzmény: Bodor Pál (Diurnus): A baloldal nemzeti balfogásai. = Népszabadság, febr. 15./; Fejtő Ferenc: Válasz Bodor Pál barátomnak. = Népszabadság, febr. 20./

Az 1990-es években megnyíltak a kapuk a kisebbségiek szakemberképzése előtt is, megnőtt a marosvásárhelyi történetkutatók száma. A fiatal magyar történészek felkarolták a város múltjának kutatását. Most már van magyar kutató, aki a két világháború közötti időszakkal foglalkozik, és az is, aki a kommunista rendszer első két évtizedével, az Autonóm Tartomány megalakulásával, működésével és más hasonló kérdéssel igyekszik megbirkózni. Így jelenhetett meg a hiánypótló mű: Marosvásárhely történetéből (második kötet). A Pál-Antal Sándor és Novák Csaba Zoltán szerkesztette vaskos kötet különbözik az előzőktől. Marosvásárhely esetében a legtöbben a város középkori és későbbi múltját kutatták. A második kötet ezt a hiányt pótolja, alcíme: Új- és legújabb kori tanulmányok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. A Pál-Antal Sándor, Simon Zsolt, Gidó Csaba, Koszta István, Sebestyén Spielmann Mihály, Nagy Miklós Kund, Körtesi Zsuzsanna, Berekméri Árpád-Róbert, Szabó Miklós, Novák Csaba Zoltán, Lázok Klára, Stefano Bottoni, Gagyi József és Soós Zoltán szerezte vaskos kiadvány érdekes várostörténeti témákat dolgoz fel. A város huszadik századi (és részben huszonegyedik század eleji) történetéről átfogó képet nyújt. /Nagy Botond: Mi történt a huszadik században Marosvásárhelyen? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31./