Láng Zsolt
HERVAY GIZELLA TEMETÉSE
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe.
1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat.
A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába.
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is.
Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle.
Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.”
A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet?
Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.”
Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen.
Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt.
Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton?
Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé?
Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.)
Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik.
Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.”
Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”)
„Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”.
A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.”
Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.”
Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.”
Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat.
Élet és Irodalom

Sikeres a korrupció elleni fellépés
Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert” a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét - írja egyebek között Magyari Nándor László az olasz történész, Stefano Bottoni Szép Szóban megjelent interjújára reagálva. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója szerint a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet.
Hosszú és szokatlanul ellentmondásos interjút adott Stefano Bottoni a korrupciókérdésköréről. Mivel Romániára fókuszál, illetve nem először nyilatkozik elítélő módon a román korrupcióellenes föllépésről, korrupció-kutatóként kihívásnak érzem szövegeit, ezért megpróbálok reflektálni arra, amit megérteni véltem kijelentéseiből.
Ezekben az interjúkban Stefano Bottoni mint jelenkor-történész van bemutatva, ő maga is történészként beszél, mégis problematikus, hogy a bevezetőként és egyféle összehasonlítási alapként használt olasz Mani Pulite-t (Tiszta Kezek), a 25 évvel ezelőtti korrupció-ellenes ügyészségi föllépést csupán személyes (a szerző akkor 15 éves volt) tapasztalat és élmény, valamint emlékei alapján írja le és értelmezi. Ezért sem szeretnék kitérni annak értékelésére, legfeljebb néhány apró megjegyzés kívánkozik ide. Bottoni a régi, korrupt olasz politikai pártrendszer összeomlását – mely fölött magánemberként fájdalmat érez – a korrupció-ellenes, véleménye szerint elhibázott föllépésnek tulajdonítja.
Fordított logika
Számomra viszont ez fordított logikának tűnik, hiszen az ok minden bizonnyal a korrupció és nem az ellene való föllépés volt, akárcsak az időben és térben beomló rendszerek, mint Ukrajna, Moldávia, vagy a távolabbról ismert dél-amerikai korrupt rendszerek esetében, ahol semmiféle összehangolt korrupció-ellenes föllépés nem történt. Azután meg az olyan erős és summás kijelentéseinek, mint „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és hogy az akkor megvádoltak kétharmadát „később felmentették” sincs analógiája Romániában. A román ügyészség zárójelentései szerint a fölmentettek aránya 2015-ben kevesebb mint 10, illetve 2016-ban csupán 13 százalék. Bottoni elmondja, hogy tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el Olaszországban, de Romániában semmi ilyesmiről nem tudunk. ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” állítja Bottoni, és az egészet oda csatornázza be, hogy Silvio Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia romániai érvényességére tér ki, éppen a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” felé viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre.
Azt a nagyon sarkas kijelentést is, hogy a román DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti” csupán a „deep state" (mély állam), a formális hatalom mögött láthatatlanul működő hatalom, Amerikában elterjedt konteójára alapozza. E mögött az a feltételezés áll, hogy a román állam „mélyén” az „intézményesített korrupció” és politika végzetes összefonódása áll, amit minden kutatás és szociológiai elemzés cáfol. Nem több ez egy megrögzött előítéletnél, és olykor egzotikumot hajszoló folklór-kutatások kiindulópontjánál. Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert”, a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét. Romániában a „régi pártrendszer” egyes nosztalgikus/anakronisztikus maradványai, amelyek megpróbáltak a második világháború előtti – amúgy is vitatható habitusú, nacionalista, és szélsőjobboldali – hagyományokhoz kapcsolódni, már egy évtizede kikoptak a politikai palettáról (a Parasztpárt eltűnt, a Nemzeti Liberális Párt csak nevében ugyanaz), tehát ezért is más a helyzet, mint Olaszországban. A különbségeken és lényegi eltéréseken azzal siklik át Bottoni, hogy „valami hasonlót látok most Romániában is”, holott maga is csak a különbségeket írja le, így az olasz példa nem releváns a román korrupció, illetve annak visszaszorítására indított politikák szempontjából.
Bottoni, valamilyen csak általa ismert okból, „antipolitikának” nevezi a korrupció visszaszorítására irányuló politikákat, és immár egész Európára kiterjesztve ítéli el azokat. Megjegyzi, hogy ő maga jobban szereti a strukturált pártokat, szakszervezeteket, mint a „civil” szervezeteteket, azzal együtt, hogy mint maga mondja: „azok a pártok loptak, de olyan tömegpártok voltak, amelyek adtak is cserébe a lakosságnak”. Mindezen túlmenően nem vitatom a történész interjúalany alternatív tények, illetve igazság utáni konzervatív ideológiához (alt-right) való ragaszkodásának jogát, okát, és motívumait, a paternalizmus és a pártpatronátusi rendszer amúgy is divatos manapság.
Olvasatomban az interjúalany gondolatmenete egy konzervatív ideológia, mégpedig a tények utáni konzervativizmus irányába mutat, amikor a paternalizmust (a régi, beágyazott, viszont korrupt pártok dicsérete), és a pártpatronátust (a pártok zsákmányszerzők, illetve közméltóságokat osztanak szét) tartja kívánatosnak, szemben az új civil mozgalmakkal, a tapasztalatlan politikusokkal. Viszont...
Az egyetlen koherens program
Viszont a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megítélésem és a rendelkezésre álló információk alapján megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Nem tévedés azt sem kijelenteni, hogy az egyetlen koherens és következetes politikai program, az ideológiák alapján strukturált politikai mezőny ellehetetlenülése után. Azok a nagyszabású békés utcai tüntetések, amelyek az elmúlt években spontán módon szerveződtek országszerte, főként Bukarestben és a nagyobb városokban, céljaikat tekintve is koherensek és egyáltalán nem a Bottoni által mintegy mellékágon fölvetett szélsőségesség és nacionalizmus, valamint illiberális demokrácia malmára hajtották a vizet. Ezek a mozgalmak a korrupció-ellenesség mellett, illetve annak zászlaja alatt a liberális demokrácia védelmére keltek. Egyfelől a) a román demokratikus „átmenet” fő sodrába helyezkedtek, annak „eredeti programját” igyekeztek fölvetni és kiteljesíteni, másfelől b) a „Rezist” („Ellenállok”) mozgalom illeszkedett abba a sorozatba, amelyek a „korrupció öl” jelszóval, közveszélyesen korrupt ügyekben jelentek meg, és voltak sikeresek.
A mostani, az 1989 decemberi forradalmat követő legnagyobb méretű romániai tüntetéseknek nem is egy, hanem két meghirdetett programja is ismert. Az első ilyen, a Románia 2017+ Kiáltvány a híres Temesvári Kiáltványt (1990) követi, s a közélet tisztaságának megteremtésére irányul. Ez már nem a régebbi szekusoktól és kommunistáktól akar megszabadulni, hanem az új korrupt politikusok felelősségre vonását követeli. Ez a kiáltvány 8 pontban aktualizálja a 27 évvel ezelőtt, Temesváron megfogalmazott követelményeket, foglalja össze az ezzel kapcsolatos álláspontokat, és ad követhető programot a mozgalomnak. Az újabb, „Rezist 2.0” címet viselő program, amely az első kiegészítéseként jelenik meg, és amelyet szakértők dolgoztak ki és bocsájtottak közvitára, a jó kormányzás és a demokratikus képviselet elveit rögzíti, nem csak a korrupció felszámolásával kapcsolatban, hanem a liberális demokrácia romániaikiteljesítésének igényével.
Ugyanakkor a mostani nagyszabású utcai mozgalmak mintegy – szociológiai értelemben – „természetes örökösei” a Colectiv-diszkóban 2015 október végén történt tűzeset kapcsán kirobbant, kormánybukáshoz vezető mozgalmaknak, amelyek megalapozottan tették a korrupciót az ott történt tragédia okának. De közvetlen előzményként kapcsolódnak a verespataki aranybánya megnyitása elleni környezetvédőmozgalmakhoz is.
A megmozdulásoknak régebbi hagyománya is van. „Szimbolikus hatékonyságukat” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtizedben, a ’89-es, és főként az azt követő ’90-es évek eleji hasonló tüntetés-sorozatok, közülük is leginkább a bukaresti Egyetem téri "Golaniádaként" ismertté vált megmozdulás-sorozat (a golan huligánt jelent), időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (Ion Iliescu volt államfőt és Petre Roman volt kormányfőt éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon akkor viselt dolgaikért), a modell, a forma fennmaradt és minden újabb alkalommal megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de motivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgósítás, a részvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgósítási, kommunikációs eszközök segítségével stb., képes megismételni és ezzel kontinuitást biztosítani az eredeti, immár lassan történelmivé öregedő mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, amelyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok?
Minden magyar politikus ártatlan?
Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a romániai magyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban - különösen Kolozsváron - volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat az egész romániai magyar közösség számára. Egy új nemzedék is megtapasztalhatta az eredeti mozgalmak nagyjából megőrzött hangulatát.
Ezzel kapcsolatban Bottoninak igaza van, amikor a romániai magyar sajtóban ez ügyben megnyilvánuló véleményvezér újságírásról, mint sajátos műfajról beszél, csak éppen maga ellen beszél. A romániai magyar politikai mainstream és a neki alárendelt média minden kritika nélkül megismétli azt a Bottoni által is sugallt, a tapasztalatnak és a tényeknek ellentmondó nézetet, hogy minden korrupciós ügyben meggyanúsított, megvádolt, sőt elítélt romániai magyar politikus ártatlan, és csupán a „román hatalom, titkosszolgálatok, stb.” nacionalista támadásainak az áldozata. Márpedig ez a politikai attitűd tarthatatlan és nem az esetlegesen, sőt valószínűsíthetően politikai okokból megvádolt romániai magyar elöljárók érdekeit szolgálja, hanem a valóban korruptakét, akiket összemosnak, egyként kezelnek az előbbiekkel. Ez a magatartás nemcsak a tényekkel ellenkezik, hanem megakadályozza a tisztánlátást, az ártatlanság vélelmének tévesen értelmezett elve alapján próbálja menteni az arra nem érdemeseket, miközben éppen a megmentendőket ássa alá.
Bottoni szerint a „befolyással való üzérkedés” mint büntetőjogi kategória „csak egy rossz vicc”, (erre a kijelentésére máshol is reflektáltam), viszont a rossz vicc büntetésének eltörlési kísérlete miatt több mint félmillióan vonultak utcára országszerte, és mozgalmuk egyáltalán nem a jó öreg korrupt pártokat, hanem a megújulást és a közélet tisztaságát szolgálta, és nagy valószínűséggel, fogja szolgálni. Bottoni fordított logikája szerint viszont a tüntetőket, a civil társadalmat, az ügyészséget, a román államfőt (akinek szavazói adják az utca hangjának sűrűjét), sőt az ifjabb és politikailag tapasztalatlanabb, viszont jól képzett, idegen nyelvet beszélő, a politikai nyugatot értő fiatalokból álló mozgalmakat kellene fölszámolni és visszaterelni a régi jó korrupt pártok akol-melegébe. Ilyesmit viszont a korrupcióellenes tüntetők elképzelni sem tudnak, mint azt egy frissen, a tüntetők körében végzett felmérés mutatja. Ez bizony nagyon is abszurdnak tűnik Románia esetében, ahol a korrupció-ellenes megmozdulások ellenében a hatalom megpróbálkozott ellentüntetések szervezésével, olyan nacionál-kommunista jelszavakkal és módszerekkel, melyek már többször elbuktak és amelyekre lasszóval sem lehet résztvevő polgárokat szerezni.
Magyari Nándor László
Magyari Nándor László 1960-ben született Csíkszeredán. 1984-ben diplomázott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) filozófia-történelem szakán, ugyanott szerezte doktori fokozatát szociológiából. 1992 óta Kolozsváron él. - 1992 óta a Kolozsvári BBTE oktatója, szociológiaelméletet és kulturális-, valamint politikai antropológiát tanít, politikai elemző. - 2011-től a systemcritic.blogspot.ro blog szerzője, és a Bukaresti Rádió heti jegyzetének készítője
Kutatási területei: interetnikus kapcsolatok Erdélyben, a politika mint folyamat, a közéleti korrupció mintázatai, oktatáspolitikák
Népszava

Orbán mint rejtett kincs
Nagy port kavart Magyarországon Orbán Viktor múlt kedden, Klebelsberg Kuno felújított lakhelyének átadásakor mondott beszéde, amelyben a miniszterelnök az egykori oktatási miniszter és Bethlen István volt kormányfő mellett Horthy Miklóst is a kivételes államférfiak közé sorolta. Az EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón, pénteken Brüsszelben Orbán megerősítette kijelentését. Romániában az Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet ítélte el szavait. A kijelentés hátterét történészek is elemezték: Stefano Bottoni szerint a nyugati politikai undergorund rezonál Orbán Viktor üzeneteire: „Olaszországban Orbán olyan, mint a rejtett kincs vagy a kimondhatatlan szó”.
A miniszterelnök múlt szerdán Budapesten a megújult Klebelsberg-kastély átadásán elmondott beszédében a 20. század második és a harmadik évtizedét a magyarság történetének súlyos próbakövének nevezte, és úgy vélte: néhány kivételes államférfiúnak, Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kuno miniszternek köszönhető, hogy az elvesztett világháború, a vörös terror 133 napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt „mégsem temetett maga alá minket a történelem”. Amikor pénteken, az uniós csúcs után erről kérdezték újságírók, leszögezte, a megemlékező beszéd pontos fogalmazásának minden szavát tartja. Hozzáfűzte: nevetségesnek találja azt a gondolkodást, amely szerint a kultuszminiszter „jó fiú, a miniszterelnök jó fiú”, aki meg őket kinevezi – a kormányzó –, annak nincsenek ebben érdemei. „Ez egészen egyszerűen ellentétes a józan ésszel” – fogalmazott. 
Romániában az Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet elítélte Orbán Viktor üzenetét. Az állásfoglalást szombaton tették közzé az intézet hivatalos Facebook-oldalán. Kijelentése miatt a magyar miniszterelnököt a Zsidó Világkongresszus vezetője is bírálta. Ronald S. Lauder szerint „Horthy deportálásban és zsidók százezreinek lemészárlásában játszott szerepe sohasem bocsátható meg”.
Jó oka volt rá és tudatosan „horthyzott” Orbán – állítják a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzői, akik a szervezet tízéves fennállását ünneplő rendezvényen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgettek erről. A Mandiner.hu portál beszámolója szerint az összejövetelen Rónai Egon moderációja mellett Csizmadia Ervin, a Méltányosság igazgatója, Lakner Zoltán, a 168 Óra főszerkesztő-helyettese és Stefano Bottoni történész vitatta meg A történelem fortélya című kiadvány fő kérdésfelvetését, vagyis, hogy milyen történelmi vonatkozásai vannak a kurrens magyar politikának. 
Lakner Zoltán szerint a politikusok akkor beszélnek történelemről, ha a választókban élő történelmi érzeteket kívánják előhívni. Orbán Viktor történelmi narratívájának meglehetősen érdekes vonása, hogy a második világháborút finoman leválasztja az azt megelőző huszonegy év politikájáról, hiszen elég nehéz lenne az utolsó három év nélkül megvonni a Horthy-korszak mérlegét. Stefano Bottoni szerint nem véletlen, hogy a miniszterelnök Horthyt emlegette, mert „Orbán nem szokott csak úgy beszélni. Elképesztően koncepciózus, tehát ő valamit akar mondani, nem szokott elkottyantani ilyen dolgokat”. A történész szerint két olyan jól beazonosítható huszadik századi történelmi személyiség van, aki a politika hivatkozási pontja lehet: Horthy Miklós és Kádár János. Az ő rendszereik bizonyultak időtállónak, és egyikük politikája sem tekinthető egyértelműen kudarcosnak: mindketten nehéz helyzetben vették át az ország vezetését, és – a maguk módján – sikeres konszolidációt hajtottak végre. A múltra reflektáló politika Bottoni szerint nyugati szemmel nehezen érthető, mert a nyugati politikusoktól már régóta idegen az a szemlélet, amely történelmi horizonton szemléli a közügyeket. Olyan, mintha a politika számára nem is létezne a történelem. „Orbán ettől nagyon elüt, mert ő olvas” – jelentette ki Bottoni. Szerinte elképesztő a politikusok általános szellemi színvonala Európában, amihez képest a magyar miniszterelnök kitűnik azzal, hogy történelemben gondolkodik, és politikájában is eszközként „használja” a történelmet. A nyugati politikai underground jelentős része viszont rezonál erre az üzenetre. Például Bottoni szerint „Olaszországban Orbán olyan, mint a rejtett kincs vagy a kimondhatatlan szó”. Rég kialakult egy rajongói klub, ami mást lát Orbánban, mint a mainsteam: egyenesen „Európa megmentőjét”. Csizmadia Ervin úgy látja: a történelem végét és haszontalanságát hirdető 90-es évekbeli szemlélet a szemünk láttára dől meg. Orbán kijelentései, amik ma elhangzanak, vajon miért nem hangoztak el 1994-ben? – tette fel a kérdést. Akkor még teljesen más volt a történelemhez való viszonya Európának és Magyarországnak. „Mi volt ennek a lényege? Egy rendkívül boldog tudat abban, hogy vége a történelemnek, vége a Kádár-rendszernek.” A dualizmus és a Horthy-korszak akkor még senkit sem érdekelt, a létezéséről sem tudott senki – jelentette ki Csizmadia, hozzátéve: ez az érdektelenség épp ma ér véget, amikor a történelem politikaformáló hatásként tér vissza a köztudatba.(mandiner.hu/MTI/Agerpres) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent a Források a romániai magyar kisebbség történetéhez könyvsorozatunk újabb kötete:
Holtvágányon. A Ceaușescu rendszer magyarságpolitikája II. 1974--1989. Összeállította, bevezető Novák Zoltán Csabától, Pro-Print, Csíkszereda, 2017.
Lektorálta: Bárdi Nándor és Stefano Bottoni
A Román Kommunista Párt magyarságpolitikáját folyamatosan változó kül- és belpolitikai tényezők befolyásolták. Hogyan és miért változott a magyarságpolitika a Ceaușescu-rezsim éveiben? Melyek voltak e politika sorsfordító mozzanatai? Milyen tényezők befolyásolták a nemzetiségpolitikában a radikális változásokat? Milyen ideológiai, gazdasági folyamatok határozták meg a korszakot? Hogyan épült le a romániai magyar kisebbségi intézményrendszer? Hogyan alakult a hatalom és az értelmiség viszonya? Milyen szerepet játszott ebben a Magyarország és Románia közötti kapcsolat? Miként jelent meg a magyarságpolitika a Securitate munkájában? kisebbsegkutato.tk.mta.hu/hirek

Megjelent a Múltunk könyvsorozatunk újabb kötete:
Pál János: Ellenállás, alkalmazkodás, kiszolgálás. Az Unitárius Egyház szerepkörei (1945-1965). Pro-Print, Csíkszereda, 2017. – Múltunk Könyvek.
Lektorálta: Bárdi Nándor, Kovács Sándor, Stefano Bottoni
Az államszocializmus berendezkedése Romániában teljesen átalakította az ország politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait. A társadalom kommunista ideológia szerinti erőszakos átszervezése az Unitárius Egyház életében is jelentős fordulatot eredményezett. A könyv arra keres választ, hogy a totalitárius állam által kezdeményezett társadalomátalakító intézkedések milyen hatással voltak az egyház intézményeire és szerepköreire, illetve utóbbi miként reagált a hatalomnak a társadalom teljes körű ellenőrzés alá vonásának törekvésére? Sikerült-e megőriznie önállóságát, működési autonómiáját, vagy pedig beépült a totalitárius állam intézményrendszerébe? kisebbsegkutato.tk.mta.hu/hirek

Stefano Bottoni pozsonyi előadása: Miért nem ért meg minket a Nyugat?
POZSONY
Miért maradtunk le? Hol a várva várt nyugati felzárkózás? Ki a hibás? Stefano Bottoni, magyar-olasz történész tartott előadást a Pozsonyi Magyar Szakkollégiumban.
Bottoni hétfői előadásának fő témája az 1989 után kialakult kaotikus helyzet bemutatása volt. A helyzeté, ami felvet néhány érdekes és eddig még megválaszolatlan kérdést pl.: Beszélhetünk-e az 1989 utáni korszakról, mint történelemről? Milyen reményekkel indult az egész változás?
Az idősebb generáció még vakon hitt és biztosnak vélte, hogy a Kelet-Európa országai képesek lesznek felzárkózni a Nyugathoz. „De nem azt kaptuk, amire vártunk” – mondja Bottoni. 1999-ben még ünnepelték a rendszerváltás 10. évfordulóját, s remélték a jólétet, a fejlett országok luxusát, ezzel szemben mára átestünk a ló túloldalára és katasztrófáról beszélünk.
Bottoni a rendszerváltás időszakát 4 különböző korszakra osztotta. Az első fázisban a teljes csőd szélén álló államok a Szovjetunió támogatására szorultak, ami saját magától vonta meg az alapanyagot, s később részben ebbe rokkan bele. A következő korszak már 1989 után lép fel, az első évek komoly gazdasági visszaesést mutattak. Bekövetkezett a fájdalmas átmenet magánosítással, külföldi tőkével és adózással. Az lett a lényeg, mennyit keresel, ellentétben a szocializmussal, mikor is a sikert a korrupciós készségek jelentették.
A 2000–2008 közötti időszak számított egyfajta virágzásnak. Megtörtént a legtöbb európai ország EU-s és NATO-s csatlakozása, az euro-atlanti integráció. Viszont a visszafordíthatatlannak tekintett felzárkózás zátonyra futott, mivel kizárólag hiteleken alapult. Megindult egy brutálisnak vélt emigráció, például Romániából csaknem 3 000 000-an költöztek el a jobb élet reményében.
2009-től bekövetkezett a mimetikus felzárkózás próbája, ami szintén megbukott. Az utánzáson alapuló váltás nem bizonyult működőképesnek. „Most mindenkinek van egy elmélete arról, hogy ki szúrta el. – véli Bottoni. – Látszik egy törésvonal, ami tartós és ezután még erősödni fog.”
Előadását a rendszerváltás társadalmi szempontjának bemutatásával folytatta. Az ’89-ben végbement folyamatokat túlélő populációk erőszakmentesen tudták megváltoztatni az addigi rendszert. Csak Csehszlovákiában történt egy gyors átmenet, amiben volt egyfajta bosszús töltet a sok felgyülemlett sérelem miatt. Viszont a lakosság és az elit is tisztán látta a kommunizmussal ellentétes társadalom képét.
Az előadó ezt követően bemutatta a nyilvánvaló bukásokat, a 30 évet tele fekete lyukakkal. Az első nagy pofont a véres balkáni háború jelentette. Továbbá a változás utáni maffia államok kialakulása Koszovóban és Moldovában is. Ezek az államok nem kaptak lehetőséget, ők lettek a vesztesek karöltve Bulgáriával, Szerbiával stb. S a Nyugat lezárta kapuit – jelenti ki Bottoni.
A kutató ezután feltette a kérdést: Milyen is a nyugati szerepvállalás? Hol van a mi Marshall-tervünk? Kelet-Európában 89 után vártuk a segélyt, de az sajnos nem jött, mivel addig még nem tudtuk, hogy a nyugati-jóléti társadalom tudatos lebontása folyik, amiből mi nem kaptunk mást, mint egy fapados változatot.
Az árnyékoldalak mára már szinte kézzel tapinthatóak. Lezárultak a mobilitási lehetőségek, a regionális különbségek egyre nőnek. Bekövetkezett egy demográfiai katasztrófa, Kelet- Európából folyamatosan áramlik a munkaerő Nyugatra, nálunk pedig egyre fokozódik a hiány. A nyugati közvélemény eközben cinizmussal áll a krízishez és nem érti Közép-Európát. Ezért Bottoni könyvének célját abban látja, hogy ezt a cinizmust megpróbálja kizökkenteni.
Eközben Keleten nő a depresszió, egyre nagyobb az oligarcha pártok hatalma, ellenmozgalmak vannak, de megoldásokat senki sem kínál: így nehéz egy pozitív változást létrehozni. Ha nem érted ki az ellenséged, akkor nem tudod felvenni vele a harcot – fejtette ki Bottoni.
Az EU nehéz időszakot tudhat maga mögött, de a jövőre nézve még több a megválaszolatlan kérdés – zárta előadását a történész. hirek.sk