Konferenciát rendeztek az erdélyi irodalomról Budapesten
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy a határon inneni és túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent - tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette. Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak "elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra" van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról. A Helikon és a Székelyföld folyóiratok 18 órakor kezdődő, Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László kötők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vesznek részt. MTI

Séta vagy rohanás? – Budapesti konferencia az erdélyi irodalomról
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán délután Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy az anyaországi és a határon túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent – tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is.
Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette.
Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak „elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra” van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról.
A tanácskozást követően a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László és Papp Attila Zsolt költő, illetve Molnár Vilmos író mutatták be a lapokat, és olvastak fel műveikből.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Megjelent: Nehéz hűség (Borcsa János publicisztikai írásai)
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában a napokban került ki a zilahi Color Print Nyomdából a Kézdivásárhelyen élő és alkotó Borcsa János kritikus, irodalomtörténész kilencedik könyve, a Nehéz hűség*, mely az utóbbi években a szerző a Háromszékben, a Krónikában, a Helikonban, illetve az Eirodalom.ro honlapon megjelentetett jegyzeteit tartalmazza.
A szerző 1974–2006 között írt publicisztikáiból az Őrzők és ébresztők című, saját kiadójánál 2007-ben megjelent könyvében olvashattunk. A frissen megjelent kötet három fejezetre osztott – Erdélyi változásokra, Ismerősünk? és Kishazám – negyvennégy válogatott publicisztikai írása azt igazolja, hogy a főleg irodalomkritikusként ismert Borcsa a jegyzetírásban is otthonosan mozog, éles szemű megfigyelő, és cselekvő szerepet vállal a romániai magyar sajtóban. Közérthetően és mívesen megfogalmazott jegyzeteiben a bicskakészítő bélafalvi néhai Orbán Lázárról, szülőfalujáról, a céhes városról és annak lakóiról ír, egyik, idén lapunkban is megjelent jegyzetében (Zöld faluból kőfalu?) a Kászon patakaának mederszabályozása kapcsán felemeli szavát a patak élővilágának kiirtása ellen. A kötetben a szerző 2011. március 13-án az Incze László Céhtörténeti Múzeumban március 15-e tiszteletére rendezett képzőművészeti tárlat megnyitóján elhangzott beszéde is helyet kapott. A Nehéz hűség borítóját – akárcsak az előző két kötetét – Matei László kolozsvári grafikus készítette, szerkesztője pedig H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó vezetője. Borcsa János Nehéz hűség című könyvének első bemutatójára ősszel a Vigadóban kerül sor.
Iochom István
* Borcsa János: Nehéz hűség. Jegyzetek, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Apáczai-díj tíz éve
Éppen évtizede annak, hogy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) egyik országos elnökségi ülésén elfogadták a Tudományos Tanács felállítására vonatkozó előterjesztést, s pályázatot írtak ki az Apáczai-díj elnyerésére. E lépés megtételének szükségességét és hasznosságát ma már senki meg nem kérdőjelezheti, az azóta eltelt tíz év mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a pedagógusok közül nagyon sokan figyelmet érdemlő tudományos munkát is folytatnak szabad idejükben, iskolai kötelezettségeiken túl.
A kérdés akkor úgy merült fel, hogy a tudományos kutatást végző tanítók, tanárok hajlandóak lesznek-e megméretkezni, érdemesnek tartják-e egy-két éves munkájuk gyümölcsét mással is megízleltetni, elbírálás végett mérlegre tenni verejtékes tevékenységük termékét. Valamikor 2002-ben egy elnökségi ülésen magam vetettem fel az ötletet Szovátán, akkor úgy éreztem, nem sok sikerrel. Később, egy újabb ülés alkalmával, az előzőleg tapasztalt tartózkodás dacára, ott helyben, szállodai szobámban összeállítottam a bennem már régóta érlelődő, tíz pontból álló alapszabály-tervezetnek csak jóindulattal nevezhető vázlatát, és segítségül hívtam az éppen jelen lévő dr. Péntek János egyetemi tanárt, egykori egyetemi társamat, aki nálam jóval jártasabb az ilyen köziratok elkészítésében. Elmondtam neki elképzelésemet. Felette hasznosnak és szükségesnek vélte indítványomat, s némi korrigálás után át is nyújtottam a szöveget az RMPSZ vezetőinek. Nem is gondoltam, hogy kisebb átrendezés után ez lesz a Tudományos Tanács alapító okmánya. És ennek alapján készültek el az Apáczai-díj pályázatának részletei. Ezzel ugyancsak engem bíztak meg, s Burus-Siklodi Botond akkori főtitkár, a mai szövetségi elnök javításaival kiegészítve az országos elnökség el is fogadta javaslatunkat. Ebben szögeztük le, hogy már 2004 őszén kiosztjuk az első Apáczai-díjakat. Létrejött a Tudományos Tanács, amelybe minden megyei RMPSZ-szervezet egy-egy olyan pedagógust jelölt, aki szakterületén kiemelkedő tudással rendelkezik, s e testület feladata kiválasztani a beérkezett pályamunkák közül a díjazásra érdemesülőket. A pályázat meghirdetésével azt a célt követtük, hogy jutalmazzuk azokat a közoktatásban dolgozó vagy onnan nyugdíjba vonult pedagógusokat, akik iskolai teendőik mellett vagy nyugdíjba lépésük után sikeres tudományos kutatást végeztek, végeznek, annak eredményeit könyv formájában, folyóiratban, tanulmánykötetben közkinccsé is tették. Ez a kezdeményezés arra is lehetőséget nyújt, hogy felmérjük az erdélyi magyar pedagógusok magas szintű szakmai munkásságát, nyilvántartásba vegyük és népszerűsítsük kollégáink ilyen téren elért megvalósításait, s másokat is erre ösztönözzünk. A díjat kétévente ítéli oda a Tudományos Tanács, pályázni tehát az előző díjátadás utáni két esztendőben megjelent munkákkal lehet, akár többel is. Ebben az évben az októberi elnökségi ülésen adják át az esedékes díjakat, várjuk a pályamunkákat tehát az Rmpsz.ro honlapon megtalálható felhívásban közölteknek megfelelően szeptember 16-ig. Az érdekeltek bővebb felvilágosításért, a pályamunka közvetítéséért megkereshetik a szervezet megyei elnökét. A felhívásban három szakmai területet jelöltünk meg (természettudomány, humán tudományok, pszichopedagógia), de szívesen fogadunk más, kutatói munkát igénylő alkotást is, iskola- és településmonográfiákat, önvallomásokat, pedagógusi pályafelmérőket, helynév- és személynévgyűjteményeket abból kiindulva, hogy sokfelé nem csupán iskoláinkat számolták fel, hanem eltűnőben neveink, s talán ez az utolsó lehetőség, hogy megmentsük a még menthetőt. Számos esetben, sajnos, ez már szinte lehetetlen. És továbbra is fogadjuk a munkafüzeteket, kisegítő didaktikai anyagokat, ezeket viszont nem díjazzuk, de elismerésben részesítjük. Az előző kiírásokon, az eddigi öt alkalommal összesen 18 Apáczai-díjat nyújtottunk át 19 szerzőnek (volt egy szerzőpáros is). Közülük ketten – a brassói Bencze Mihály és a kolozsvári Gaal György Elemér – elnyerték a díj ezüst- és aranyfokozatát is, mellettük négyen még ezüstfokozatosak: Fazakas István, Muhi Sándor, Olosz Ferenc, József Álmos.
Az eltelt tíz esztendő alatt 124 beérkezett pályamunkáról döntött a Tudományos Tanács, volt olyan év, hogy csak két mű érdemelte ki a legrangosabb elismerést, ezzel szemben legutóbb hat Apáczai-díjat ítéltek oda hét kutatónak (egy szerzőpáros). Örvendetes, hogy egyre több fiatalabb korosztályokhoz tartozó pedagógus igyekszik a tudományos kutatás terén is kiemelkedni. Az eddig kiosztott 18 Apáczai-díj megoszlása megyénként így mutat: Hargita 6 díj (7 díjazott), Kovászna 4, Szatmár 4, Kolozs 2, Maros 1, Brassó 1.
Felfigyelhettünk a beküldött munkák tematikájának rendkívüli változatosságára. Ösztönzésként hadd írjam ide a szerzők sokirányú kalandozását: bölcsészet, lélektan, szociológia, irodalomtörténet, esztétika, nyelvészet, történelem, matematika, fizika, hely- és iskolatörténet, falu- és várostörténet, egyháztörténet, néprajz, oktatástörténet, geoökológia, településföldrajz, ipartörténet, turisztika, állat- és növényvilág, tanári életutak, szakszótárak, népi gyógyászat, híres emberek, sport, környezetvédelem, munkafüzetek, segédkönyvek.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg ez a legrangosabb díj, amit pedagógusok elnyerhetnek tudományos munkásságukért. Ezt alátámaszthatjuk olyan kutatók nevével is, akik nem csupán hazai, de akár nemzetközi szinten is ismertek, elismertek, s akik fontosnak tartották, hogy pályamunkával-munkákkal jelentkezzenek az RMPSZ pályázatán is: dr. Balázs Lajos, dr. Gaal György Elemér, dr. Muhi Sándor, dr. Vofkori László, József Álmos, dr. Szőcs Géza, dr. Borcsa János, Bencze Mihály, Fazakas István, Olosz Ferenc, Szabó K. Attila, Hochbauer Gyula, dr. Bura László. És ami ugyancsak megemlítendő: a díjazás a magyar iskolák legjelesebb tanulóinak jelenlétében, a Mákvirág-díj átnyújtásakor történik.
PÉTER SÁNDOR,
a Tudományos Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magvetők
Önéletrajzi töprengések (1.) - Borcsa János
Köztudott, hogy a magvetés – átvitt értelemben használva ezúttal a szót – a családban kezdődik. A szülők a mindenkori első számú magvetők, s jó esetben megadatik számukra a lelki elégtétel, az aratás öröme is. Engem is áldott emlékű szüleim indítottak el, s tanítottak eligazodni a világban. S talán az irodalom felé is – önkéntelenül is – ők terelték utamat.
Különben egyfajta adománynak fogom fel az ember elhivatottságát valami iránt. Azt viszont tudom, hogy a nyelvi környezetnek jó esetben nagy szerepe lehet, továbbá az örökletes dolgoknak, hajlamoknak. Kezdhetném a „nyomozást” az édesanyám által énekelt, simogató bölcsődalokkal és az izgalmat keltő, nagyszülőktől és szülőktől hallott mesei történetekkel, s folytathatnám az édesapám felolvasásában megismert szellemes gyermekversekkel és verses mesékkel, mondjuk Mocskos Paliról, Tóbiás és Kelemenről – akkor indult a Napsugár, amelyre előfizettek szüleim, habár még óvodáskorú voltam –, hogy csupán a családi környezetre utaljak.
Kisiskolásként aztán felébredt bennem is az olvasás iránti vágy. Ez is családi örökség és hajlam. Apai nagyanyám egyszerű asszonyként egészen hajlott koráig nagy olvasó hírében állt a faluban, édesapám meg egész passzusokat tudott kívülről kedvenc könyvéből, a Svejk című Hasek-regényből.
Emellett nyilván sokat kaptam az iskoláimtól – mind a kézdiszentlélekitől, mind a kézdivásárhelyi középiskolámtól –, valamint vallásos nevelés terén az egyházközségtől, amelynek élén azokban az istentagadó időkben Kézdiszentléleken Farkas Antal plébános állt, aki kiváló szónok, nagy tudású pap volt, hittanórákon meg – amelyekre iskolai tiltás ellenére rendszeresen és nagy számban jártunk – igényes oktató. Érdeme továbbá, hogy a kommunista hatóságok szigorú tiltása ellenére, jó két évtizedes szünet után az augusztus 20-i Szent István-napi búcsús szentmisét az 1960-as évek végén újból kivitte a templom falai közül, s a Perkőn tartotta meg, amelyet – akárcsak ma – népünnepély követett.
A kommunista rendszerek ideológiájában fő helyet foglalt el az ateizmus és a nemzetköziség. A vallásüldözés ebből kifolyólag oly kíméletlen és kitartó volt, hogy túltett akár az etnikai-nemzeti alapú üldözéseken is. Nemzeti mivoltodat és anyanyelvedet megtűrte, vallásos hitedből viszont megpróbált kitéríteni, és a vallás gyakorlását szigorúan tiltotta minden állami hatóság. Az 1950-ben hozott vallásügyi törvénnyel Romániában megszüntették az egyházi iskolákat, elkobozták az egyházak vagyonát, felszámolták a szerzetesrendeket, valamint az egyházi sajtót és könyvkiadást. Tiltott volt a hitoktatás, megbélyegezték a templomba járót, kísérletet tettek még a homogén vallásos falusi közösségekben is a pap nélküli, kommunista temetések bevezetésére. Falumban is történt egy ilyen próbálkozás, 1960-ban talán, amely megrökönyödést, felháborodást váltott ki a színtiszta katolikus falu népében.
Nyilván, mindezektől a pártállami praktikáktól nem lett jobb, sem nem vált úgymond nemzetközivé másnapra a világ. Az iskola habár be is vétetett, a templom állt, s még egy kisiskolásra is mélyebb benyomást tett a vasárnapi szentmise vagy egy adventi roráte – ez utóbbiakra kisdiák koromban rendszerint édesapámmal jártunk gyönyörű decemberi hajnalokon, hetente háromszor –, mint egy vasárnapi, illetve karácsonyi vagy húsvéti pionírfoglalkozás, továbbá egy katolikus zsoltár vagy himnusz, mint egy szovjet „gyártmányú” induló.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Átadták az idei Székelyföld-díjakat
A tizenhét éve alapított Székelyföld folyóirat díjait október 9-én, csütörtökön adták át Csíkszeredában a Székelyföld Galériában. A rangos díjban idén Borcsa János irodalomkritikus és Gáll Erwin régész részesült.
Házigazdaként Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője köszöntötte a díjazottakat. Beszédében köszönetét fejezte ki a fenntartó Hargita Megye Tanácsának az általa nyújtott támogatásért.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke gratulált a díjazottaknak, hogy alkotásaik révén hozzájárulnak Székelyföld hírnevének öregbítéséhez. Megítélése szerint megyénk és egész Székelyföld egyik büszkesége ez a díj, térségünk egyik legrangosabb kulturális díja.
– Székelyföld kulturális autonómiájáról többet kellene beszélni, jó lenne, ha tudnánk olyan jövőképben gondolkodni, amely az itt született alkotókat itthon maradásra, hazatelepülésre, itt alkotásra ösztönzi – mondotta.
Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a díjazottak mellett a szerkesztőségnek is gratulált az elmúlt években kifejtett munkáért.
– A Székelyföld folyóirat nagymértékben hozzájárul a magyar nyelv és kultúra ápolásához. Az egész magyar nemzet számára érték a Székelyföld és a Székelyföld-díj – fogalmazott a konzul.
Elsőként Fekete Vince laudálta Borcsa János irodalomkritikust, majd Molnár Vilmos méltatta Gáll Erwin régész munkásságát. A Székelyföld-díj mellett a hagyományokhoz híven további két díjat adtak át: a Székely Bicskarend Díjat Ágh István Kossuth-díjas költő, míg a Szabó Gyula-díjat Dimény- Haszmann Árpád költő érdemelte ki – olvasható a Hargita Megyei Tanács közleményében.
Népújság (Marosvásárhely)

A kritika súlyáról
Azt gondolom, ha irodalomkritikust díjaz egy szakmai testület, amint tette ezt nemrég a csíkszeredai székhelyű, de az egész magyar nyelvterületen tekintélynek örvendő Székelyföld kulturális folyóirat, ama kitüntető figyelem nemcsak az illető személyt, egy magyar irodalomkritikus elmúlt évi munkáját díjazza, hanem általában a kritika megbecsülésére figyelmeztet. Mert ma is kell lennie kritikának közöttünk – hogy az egyik első nagy kritikust, Bajza Józsefet parafrazáljam. 
Ő vetette papírra több mint 180 évvel ezelőtt, amitől ma sem tekinthetünk el, éspedig azt, hogy „a kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, sohasem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma.” Szükségesnek vélem a kritika szerepét ily módon is kiemelni ma, amikor 2014-et írunk, sőt természetesnek tartom, hogy ne csak az irodalom, de akár a közélet legkülönbözőbb területein is érvényesüljön. 
Az igazi kritika hiánya akár a demokratikus haladás kerékkötője is lehet, amint figyelmeztetett erre is 19. századi kiváló írástudónk, írván: „Ha mi barátainkat, rokoninkat, mint eddig, csak ölelgetjük; hitsorsosainkat csak dicsérgetjük; nagyjainknak csak hizelkedünk, bókolunk; ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk s nem akarjuk; ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk: úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még a reményeiről is (...).”
Magam is szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. De hogy egy személyesebb gondolatomat se hallgassam el, elmondhatom, hogy amikor értesültem a díjat adományozók döntéséről, első gondolatom az volt, hogy számomra ennek súlyt és jelentőséget az ad, hogy az utánam következő, tehát fiatalabb nemzedék olyan tagjai tartottak erre méltónak, akiknek pontos rálátásuk van napjaink egyetemes magyar irodalmára. Tudott dolog, hogy a nemzedékek közötti szakítás, illetve hogy a mindenkori fiatalabbak részéről megnyilvánuló hagyományellenesség mindig is jellemezte az irodalmi folyamatokat s magát az irodalmi életet is, de úgy vélem, valamiféle folytonosságnak és szerves fejlődésnek is lennie kell, mert a kultúra alapja és lényege mégiscsak az építés, amit úgy is érzékeltethetnék, hogy nemzedékek időtálló gondolatai és munkái épülnek egymásra az időben. 
Mind a kultúra, mind a társadalom, illetve nemzeti közösségünk esetében pedig a jövő záloga egy építkezésen nyugvó szerves fejlődés. S fontos, hogy erről ne csak szavaink, sokkal inkább tetteink tanúskodjanak.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kapható az új Helikon
Egyed Emese Múzsák kétszáz éves háza... című írásával indul a Helikon című folyóirat november 25-ei száma. Farkas Wellmann Éva erdélyi származású költőt, a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztőjét Papp Attila Zsolt faggatja indulásról, költészetről, alkotásról. 
A kolozsvári szépirodalmi folyóirat e havi második lapszáma közli az interjút adó költő, továbbá Kenéz Ferenc, Andrei Bodiu (Szonda Szabolcs fordításában), Dimény H. Árpád és Pál Tamás verseit, valamint Erdei L. Tamás, Roboz Gábor, Balázs K. Attila és Sebestyén Mihály prózai írásait.
Bogdán László az idén elhunyt Váradi B. László íróra és munkásságára emlékezik. Horváth Előd Benjámin ezúttal Visky Zsolt költőt „villámkérdezi” és méltatja A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában. Szőcs István folytatja Morgondiózus jegyzeteit, Czakó Gábor történelmi barangolásra invitálja az olvasókat.
A Kinematográfban Ferenczi Szilárd a Holtodiglan című filmről, a Theátrumban Csuszner Ferencz a Vidéki jegyesekről ír. Kritikával Béres Norbert jelentkezik Péterfy Gergely Kitömött barbárjáról, a recenziókban Benke András ismerteti Borcsa János és Balogh Attila egy-egy kötetét. A képzőművészeti és komolyzenei rovat szerzői Túros Eszter és Jakabffy Tamás.
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári kiadók Sepsiszentgyörgyön
Három kolozsvári könyvkiadó – Kriterion, Művelődés és Polis – mutatta be friss termését Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban szombat délelőtt. A szerzők közül Borcsa János kézdivásárhelyi irodalomtörténész ismertette a nyáron megjelent, a korábbiaktól eltérő kötetét.
Az egybegyűlteket a házigazda, Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte, majd H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője ismertette legfrissebb köteteiket, kiemelve a legújabbat, három tévés „grácia”, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária A mi Magyar Adásunk című könyvét, mely szubjektív visszatekintés a kezdetekre, amikor a Román Televízió magyar adása intézményként működött, szolgálta az erdélyi magyarságot, népszokásokat örökített át. A tévé tevékenységét olyan lelkes művelődésszervezők támogatták, mint néhai Sylvester Lajos – emelte ki az igazgató. A Kriterionnál megjelent legújabb, Nehéz hűség című könyvét mutatta be Borcsa János. A szerző elmondta, eddig a csoda – az irodalom – magyarázatával, értelmezésével foglalkozott, most új oldaláról mutatkozik be. A 2012 óta a Há­rom­székben, Krónikában és internetes portálokon megjelent jegyzeteit gyűjtötte három ciklusba. Ezekben az új idők arcát igyekszik megmutatni saját szemszögéből. A H. Szabó Gyula által névtelen, de önmagát építő sorozatként jellemzett kötetek legújabbikát a szerkesztő, Mirk László csíkszeredai nyugalmazott magyartanár mutatta be. A 123 vers a családról mindenkihez szól, újdonságát az jelenti, hogy a kolozsvári Báthory István Főgimnázium rajzkörösei illusztrálták. Szabó Zsolt, a Művelődés Kiadó vezetője az immár megjelent száz kötetük közül bemutatta a legfrissebbeket, illetve a régebbiek közül a Háromszékhez kötődőket. Szólt Benedek Elekről, a székely határőrezredekről. Méltatta Pap István Brüsszeli levelek és Gyalui Farkas Emlékeim (1914–1921) című emlékiratait. Ez utóbbi az utolsó fél békeévet, a háborút, a román betörést és megszállást, valamint az egyetemi könyvtár viszontagságait mutatja be. Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó igazgatója Bánffy Miklós újrafelfedezéséről beszélt, bemutatta Bánffy-sorozatukat, kiemelve a legfrissebb terméket, a gróf emlékiratait, valamint karikatúráit. Szólt novelláiról, színdarabjairól, és hangsúlyozta: Bánffy Miklós végre az őt megillető helyre került, Erdélyi történet című trilógiáját számos nyelvre, még kínaira is lefordították.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Irodalmi ritkaságok a múltból
A múltból sajnálatosan keveset, mindössze kivételes eseményeket vagy kiemelkedő személyiségeket őriz meg az emlékezet, holott – egy szállóigévé vált mondat szerint – „mélységesen mély a múltnak kútja.” Ilyen értelemben legalábbis érdemes olykor ráirányítani a figyelmet a mindennapok eseményeire, amelyeket, ha nem is mindig tudatosan alakít az ember, de kitartóan, sőt áldozatot hozva teszi ezt, s végső soron ennek az erőfeszítésnek köszönhetően maradhat fenn egy nép. Kiemelendő ugyanakkor annak a közegnek a jelentősége, amely lehetővé teszi a rendkívüli teljesítményeket. Illyés Gyula híres Petőfi-könyvének nyitányát ilyen értelemben nagyon ide illőnek tartom. „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások – írta. – A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.”
Az irodalom vonatkozásában nagy súllyal esik a latba egy bizonyos közeg, amelyben megfoganhat, és terjedhet az irodalmi műveltség, s amelyet megszabnak és alakítanak a jelentős alkotók és a remekművek, de ahhoz, hogy ezek tartósan gyökeret eresszenek, ízlést és értékrendet alakítsanak, szükség van írástudókra, akik, a közvetítő szerepén túlmenően, az igazán nagyok „árnyékában” ugyancsak elhivatottsággal művelik az irodalmat. Ilyen alkotók több mint két tucatját mutatja be a száz kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat 26., frissen megjelent kötete. A Régi székely költők című antológia, amely a 16–19. században élt alkotók munkáiból ad közre egy válogatást, a nem költőként számon tartott Apor Péter vagy Bod Péter verses alkotásaiból, illetve Mikes Kelemen versfordításaiból is magában foglal néhányat.
Ezúttal a mi kishazánkhoz, Felső-Háromszékhez valamilyen szállal kapcsolódó két költőre hívnám fel a figyelmet. Baróton született 1600 körül Czerey (Cserei) János, de Lemhényben, Kézdiszentléleken és Kézdialmáson volt iskolamester. Kortársa volt a magyar barokk irodalom két nagy alkotójának, Zrínyinek és Gyöngyösinek, formaművészetére pedig az előző korszak, a reneszánsz nagy alakja, Balassi hatott. Kézdiszentlélek szülöttje Kováts Tamás, aki Pesten szerzett ügyvédi oklevelet, s ugyanitt lett hírlapíró és szerkesztő. A fiatalon elhunyt Kováts kortársa volt Vörösmarptynak, s versei is nagy nemzeti költőnk hatásáról tanúskodnak.
A kötetben szereplő költők, írók a maguk korában az irodalmi műveltség letéteményesei voltak ott, ahol éppen papként, falusi iskolamesterként, neves kollégiumok tanáraiként, közéleti szereplőkként tevékenykedtek. Erdélyben, de sokuk Nyugat-Európában is folytatott tanulmányokat, tudásukat viszont szülőhazájukban kamatoztatták, tehetségüket itthon teljesítették ki. A két kolozsvári egyetemi oktató, Gábor Csilla és Egyed Emese, valamint a költő  Lövétei Lázár László válogatásában és szerkesztésében megjelent új antológia a feledés homályából emelte ki a benne szereplő alkotókat, akik különben a maguk idejében egy-egy, az idők múlásával klasszikussá vált költőnk, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany által meghatározott erőtérben munkálkodtak az irodalom javára. Lapozva a múlt irodalmi ritkaságaiból összeállított kötetet, valóban igaznak találjuk a már idézett szállóigét: mélységesen mély a múltnak kútja.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Versben a magyarságról
Amilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait.
Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.”
Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd)
Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya)
A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand)
Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az irány – Fekete Vince ötvenéves
Megtalálni, majd érezni és tudni a helyes irányt, bárki számára komoly előnyt jelenthet mindennapi tevékenységében, magánéletében, előrehaladásában. Hiszen ma sincs hiány irányt szabókban, sem irányelvekben. Mondhatni, telítve a „piac”. S a kínálat? Egyik előnyösebbnek mutatja magát, mint a másik. Hogy aztán az egyes ember számára melyik a leginkább testre szabott irány, illetve mely irány követése során teljesítheti ki önmagát, az már ama szabókat s elvek meghatározóit nemigen érdekli. Nagyon kell ismerned önmagad, hogy jó irányt válassz, s azt tartani tudd.
A helyes irány megtalálásának és követésének alkotó ember esetében ugyancsak nagy szerepe lehet. Néhány évvel ezelőtt egy jegyzetemben Illyés Gyulát idéztem, aki szerint nem az a fontos, hogy az író honnan jön, hanem az, hogy merre tart. Ezt a gondolatot Fekete Vince költői pályájára tekintve hangsúlyoztam, s akkor főleg a honnan, vagyis az indulás fontosságára hívtam fel a figyelmet, írói forrásait neveztem meg; ma pedig azt emelném ki, hogy érzésem szerint követésre érdemes irányra talált költői önkeresése során, s nem tévelyeg az egyre inkább eldzsungelesedő, illetve egymás ellen élő táborokra szakadó irodalmi életben sem. Lírája szoros szövetséget mutat főként a modern kori magyar klasszikus költőinkkel.
Azóta ebben az érzésemben megerősített Fekete Vince, s hogy ezt éppen most mondom el nyilvánosan, arra egy magánéleti esemény ad alkalmat a költő ma tölti ötvenedik életévét. S minthogy Fekete Vince a mai magyar irodalom figyelemre méltó szereplője, úgy vélem, immár a nyilvánosságra is tartozik egy ilyen privát esemény. Egyesek számára, kishazánkban például egyenesen bátorító lehet az a tény, hogy tudják, mondhatni karnyújtásnyira van tőlük, s így talán annak az iránynak is lesz követője, amely felé ő tart. Bejárni egy utat, persze, mindig is kinek-kinek a maga dolga, a maga öröme és gyötrelme. Íróember számára az effajta utazásnak viszont közösségi vonzata is volt, és ma is van.
Kívánjuk hát Fekete Vincének: sok és gazdag alkotó évet érjen a kis és a nagyobb családja örömére!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dobozolni jó?
Akinek megadatott a történelmi „szerencse”, hogy beleszülessen valamely diktatúra mindennapjaiba, s nevelődése is ilyen politikai mederben folytatódjon, tapasztalhatta, hogy – egy kölcsönzött metaforát használva – ama „lassú vírus” jószerével még az ember magánéletét is kikezdte. Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról ilyen oldalról mutatja be az önkényuralmi rendszereket. Bárhol, bármilyen helyzetben érezheted a nyílt elnyomásra és terrorra „szakosodott” rezsimek jelenlétét, ahogy a költő írta: „nemcsak a vallatásban, / ott van a vallomásban, / az édes szó-mámorban, / mint légy a borban, // mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte már a vágyban, // mert szépnek csak azt véled, / mi egyszer már övé lett; / vele hevertél, / ha azt hitted, szerettél.”
Érdemes szót ejteni viszont a zsarnokság emberi összetevőiről, illetve eredőjéről is, mert hiszen bennünk van a másik fölötti uralkodásnak ez a hajlama, amelynek a mindenkori vezérek általi kiélésében aztán hol egy egész család, hol valamely véletlenszerűen összeállt csoport, illetve intézményes formában működő munka- vagy más közösség leli „örömét”.
Egyik vagy másik családtag például társát, gyermekét, a hozzá legközelebb állókat keríti hálójába, tartja fojtó ölelésében. Mondjuk ki nyíltan, zsarolja naponta, mivel azt is ő mondja meg, mégpedig ellentmondást nem tűrve, hogy mi és mikor lenne jó és kellemes nekik. Általában nem nehéz felismerni, aki vezérszerepre tör. Ízlést, szokást, eljárást, véleményt az ilyen egyet ismer, és egyet fogad el – a sajátját. Ami a másiktól származik, az csakis jelentéktelen, érdektelen lehet szemében, mondhatni: az olyan nem is létezik...
Elbeszélő és színpadi művek tanúskodnak, hogyan nyilvánul meg az emberben a zsarnoki ösztön, miként erőlteti rá másokra akaratát egy-egy vezér (!), s mit meg nem tesz, hogy véghezvigye akár észbontó terveit is. Míg nem akad emberére, pontosabban, míg ki nem hívja maga ellen a sorsot, mely sors például egy lázadó személyében testesülhet meg...
Mert bizonyára dobozolni jó annak – hogy egy irodalmi példával éljek –, ki krónikus álmatlanság, idegrendszere kimerültsége okán már nem alkalmas komoly, felelősséggel járó feladatok teljesítésére, de ha valakit erre kényszerítenek, folytonosan zsarolva, aki képes felmérni, hogy az ilyen időtöltés vagy szórakozás, illetve játék nélkülöz minden ésszerűséget, abban az efféle dobozkészítés a lázadást érleli. Mert a dobozkészítés úgymond semleges vegyhatású foglalatosság lenne, tekinthetni – például ínséges időkben – szerény jövedelemkiegészítésnek egy kis család számára, de mihelyt egy beteg elme kisajátítja, ezáltal kényszermunkává téve a kiszolgáltatottak és megzsaroltak számára egy célirányos tevékenységet, a terror eszközévé válik. Ez esetben már nem valamiféle emberhez méltó és valós szükségletet kielégítő munka a dobozkészítés, hanem a zsarnoki ösztön kiélésének biztos jele az illető személy részéről, azaz: dobozolás.
Az egyperces novellák írójaként számon tartott modern klasszikusunk, Örkény István Tóték című színművében tűnt fel új, az értelmező szótárakban sem rögzített jelentésében ez a szó, és az önkény(uralom) szinonimájaként vált igen plasztikus kifejezéssé. A darab beteges elméjű őrnagy-hőse meggyőződéssel vallotta, sőt ennek elfogadására kényszerítette az őt vendégül látó családot, hogy kellemes játék a dobozolás. Környezete viszont fuldokolt a rájuk kényszerített, minden nap estétől reggelig tartó és a zsarnokságot leképező játéktól, s a családfő által készített „guillotine” le is sújtott az őrnagyra. A darab nézője látni nem látja, csak a háttérből hallja Tót úr „gépének” háromszori rettenetes döndülését, de az már közvetlenül a színen hangzik el, éspedig magának a lázadónak a szájából, hogy élve vágta négy egyforma darabba azt, akinek a dobozolás vált rögeszméjévé...
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Európa csendes?
Szótári értelmezés szerint klasszikus az olyan alkotó – művész vagy tudós –, akinek műveit valamely irány legtökéletesebb kifejezésének tartják. Emellett még örökbecsűt, mintaszerűen tökéletest, illetve az ókori kultúrák, az ógörög és a római kimagasló képviselőit is ekként nevezzük meg. Hozzátenném mindehhez, hogy számomra a klasszikus olyan alkotó vagy alkotás, amelynek minden kor emberéhez van szava, akár legidőszerűbb kérdéseinkre is várhatunk eligazítást, választ, ha figyelünk rá, de legalább is gondolatokat ébreszt bennünk, reflexiót indít el mai eseményekkel, történésekkel vagy az emberi jelenséggel kapcsolatban.
Tagadhatatlan például, hogy a legkülönbözőbb politikai és társadalmi helyzetekben ébresztett számtalan gondolatot a magyarság és Európa kérdéséről egyik vitathatatlan klasszikusunknak, Petőfinek az Európa csendes, újra csendes... című verse. Jelentett vigaszt sok vigasztalan helyzetben, éltette a nemzeti büszkeséget sokféle történelmi megaláztatásunkban, adhatott perspektívát egy távlatosabb önszemlélethez és nemzeti tudathoz.
Nem vitás, klasszikus költőnk, Petőfi mai helyzetértékelésünkben is társunk lehet. A csendesnek tűnő Európának ma is lenne, amiért és amivel megküzdjön, pillanatnyilag például ama távoli országok menekült­áradata, a más kultúrák és mentalitások hordozói jelentenek igen komoly kihívást, s az igazán megnyugtató válaszok és megoldások mintha késnének részéről. A magyarhoni vezetés ugyanakkor határozott állásfoglalást fogalmaz meg ezzel a helyzettel kapcsolatban, s amint látjuk, ugyanilyen gyakorlati lépéseket tesz.
Ha csendesnek is tűnik tehát Európa, nyugalomra nem lehet oka. Évezredes kultúrájának és szilárd értékrendjének fellazítása és lebontása eddig főként szellemi-politikai téren s nem egyszer hamis eszmék jegyé­ben történt, most viszont tapasztalnia kell nap mint nap, hogy eme folyamatok immár nagyon is tapinthatóan és gyorsan, az európai ember mindennapi életének folyását próbára téve mennek végbe. Az új helyzetben nem védik őt a legegy­értelműbb társadalmi normák és szabályok sem, így csak elszenvedője lehet napjaink spontán (?) népvándorlásának. Mint kis népnek, a magyarnak annál inkább gyors és világos választ kell adnia a kialakult zavaros helyzetre. Történelmi tapasztalata gazdag, s vannak világosan látó klasszikusai is. Mint Petőfi, akire ma emlékezünk, s aki szerint a súlyos történelmi helyzet nem lehet ok a kétségbeesésre: „inkább ez légyen, ami lelket ad.”
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hagyaték
A hagyatékot, azaz az utókorra maradt szellemi örökséget gyarapítani korparancs mindenkor s mindenki számára, és számot adni erről nem valamely kívülálló s idegen hatóságnak tartozunk, hanem mindenekelőtt önmagunk belső „bíróságának”, illetve a kisebb és nagyobb családnak. Felelős, kötelességtudó, érett és bölcs ember lehet jó sáfára a rábízott javaknak, illetve az, akiben van alázat és áldozatkészség. Eszményi helyzet pedig az lehet, ha a rábízott értékek őrzése szerves építkezéssel és teremtő erővel jár együtt.
Ha netán csak közvetlen környezetünkben, háromszéki kishazánk valamely kilátójáról vagy búcsújáró helyéről, a mai napon például a Kézdiszentlélek fölötti Perkőről tekintünk szét, akkor is meggyőződhetünk, hogy a teremtett világ e tenyérnyi része is hihetetlen gazdagságot kínál most is az embernek, annyi földindulás-szerű természeti és társadalmi katasztrófa után, s leírhatatlan szépségekben gyönyörködhetünk. Ugyanakkor szavak nélkül is értjük a látottak intelmét, hogy becsüljük meg, mi hasznos és szép, hiszen mindet kötelesség utódainknak – Kölcsey szófordulatával élve – örökül hagynunk.
Államalapító szent királyunk, akinek emlékezetét idézni bármikor helyén való, intelmeiben az ország védő falainak, a határok gyarapítóinak a főembereket nevezte meg, minthogy az ő hűségük, erősségük, serénységük, szívességük és bizalmuk lenne az „uralom dísze.” Kiegészítésül a mai ünnepi alkalommal talán azt mondhatjuk, hogy Szent István király hagyatékának őrzését és gyarapítását vezetők és minden mai magyar felelősséggel vállalhatja. A keresztény parancsolatok alapelvei gátat vethetnek újnomád és újpogány korunkban is a sokfelé érvényesülő törvénytelenségeknek, önkényeskedéseknek, s erőszakhullámoknak, illetve választható, járható utat mutathatnak az irányt s reményt vesztetteknek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Irodalomtörténeti pillanat 1956-ban
Ha a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is. Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben keletkezett, és az éppen akkor kezdődő magyarországi kommunista rémuralomról, sőt általában a totális diktatúrák természetéről és működéséről ad hiteles és pontos költői látleletet, előbbi pedig, Tamási írása a forradalom napjaiban fogalmazódott, ám mégis szerzője távlatos szemléletéről és történelmi tisztánlátásáról tanúskodik.
Az adott új helyzet meghatározásával és egy történelmi emlékeztetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tételmondattal az akkori napok alakítóinak kötelességére figyelmeztessen: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”
Ezt követően kezd bele a maga veretes, esetenként biblikus nyelvezetén a háború utáni időszak („az enyhület”) elmulasztott pozitív lehetőségeinek, valamint a nemzettől idegen ideológia („a hazugság itala”) és egy erőszakra épülő politikai rendszer kiépülésének felvázolásába („zavaros veszély”), ezekben az egyéni és a nemzeti létet egyaránt fenyegető, gúzsba kötő folyamatokban jelölve ki a forradalom kitörésének okait. Ugyanakkor van elképzelése a megoldást illetően is, amelyet a demokráciában és a nemzeti függetlenségben jelöl ki, nem hallgatva el azt sem, hogy ennek elérésében valamiféle szerepet a nagyvilágnak, a nagyhatalmaknak is vállalniuk kell. „A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk – írta. – Ez a forma nem más, és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.”
Az író által kijelölt és kívánt történelmi alternatíva bekövetkeztére évtizedeket kellett várni, egészen a rendszerváltozásig, de hogy még ma is van rajta kiigazítanivaló, az nyilvánvaló. Ama fohász befejezéseként megfogalmazott óhajról pedig („szenvedő lélekkel áhítjuk”) nem vett tudomást akkor az önkényuralom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szelleme” érvényesült a forradalomban részt vevők esetében hozott ítéletekben, mint ahogy a magyarságon belüli „rontó harcok” sem szűntek meg, talán máig sem…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Aki érezheti az olvasók megbecsülését: Fekete Vince
Egy anyaországi kisvárosban élő kiváló írástudó jelentette ki, hogy ő soha nem értett egyet azzal, hogy „a vidék különböző értelmű hiányai vagy szűkösségei akadályoznák az alkotói kiteljesülést, ez ritkán felel meg a valóságnak, többnyire a nem eléggé tehetséges alkotók önfelmentő ideológiája inkább.”
Egy verseskötet megjelenése alkalmából döntöttem úgy, hogy helyénvaló idézni itt és most ezt a gondolatot, minthogy e könyv szerzője, Fekete Vince is ezelőtt tizenöt-húsz évvel egy vidéki kisvárost választott otthonául és alkotó műhelyéül, s mára neve és irodalmi munkássága elválaszthatatlan lett városunktól, Kézdivásárhelytől. Persze, sejteni véljük, választása nem kevés gonddal járt. Azt gondolom, alaposan megfontolt döntés és elszánt lépés volt ez Fekete Vince részéről, aki addig megtapasztalta egyetemi központoknak, irodalmi centrumoknak az előnyeit saját választott pályája jövőjének, illetve hivatása gyakorlásának a tekintetében. Úgy vélem, akkori választásában nem kis súllyal esett a latba, hogy az a kistérség, ahová visszatér öt-tíz évnyi szellemi töltekezés után, szülőhazája, s hallgathatott talán egy belső hangra is, amely valami olyasmit sugallhatott neki, hogyha a Teremtőtől kapott tehetség és a kitartó, áldozatos munka kéz a kézben fog járni, akkor lehet esélyed majd – József Attilával szólva – a mindenséggel mérni önmagad...
Az ötvenedik életévét éppen ebben az évben betöltött Fekete Vince eddig megjelent hat verseskötete alapján, több mint húsz év terméséből adott közre ezúttal egy válogatást, amelyet még kiegészített eddig kötetbe nem foglalt új versekkel is (Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015. Kolozsvár, Sétatér Könyvek, 2015). Egy ilyen arányú irodalmi munkásság felmutatása talán feljogosít arra, hogy egyik erdélyi klasszikusunk, Dsida Jenő versrészletét idézve figyelmeztessem magunkat arra, hogy „tiszteld a költőket, akik / veled vannak bármerre mennél / s több életet adnak neked / tulajdon ember-életednél.” (Tíz parancsolat, IV.)
Magától értetődik, hogy e felszólítás elsőként a mindenkori olvasónak szól, de önmegszólításnak is tekinthetjük, azaz magában az idézett költemény szerzőjében is feltétlen tisztelet kell, hogy legyen bármely igaz költő iránt. Ami különben Fekete Vince esetében is erőteljesen érvényesül, aki indulása idején sem az irodalmi hagyománnyal való szakítást, hanem elsősorban a kapcsolatokat kereste, mondjam azt, a kötelékek megerősítését, a szövetséget, éspedig oly módon, hogy eközben az ő „szólama” is érvényesüljön ama nagyszabású „zeneműben”, ami tulajdonképpen a teljes, hétévszázados magyar líra, vagyis törekedett arra, hogy saját „hozományával” gazdagítsa az irodalmi örökséget. S minthogy mai napig is erre az örökségre építkezve alkot, ő maga is irodalmi kultúránk jeles művelőjévé vált az évek múlásával.
Mindezt figyelembe véve úgy ítélem meg, hogy jó, ha költőnk bölcsőhelyének közönsége is érzi, sőt tudatosítja a maga számára a gondolatot, amit a bevezetésben idézett írástudó, Elek Tibor így fogalmazott meg: „a tágas szemléletű, esztétikailag értékes, általános érvénnyel bíró, vidéken született alkotás gazdagítja a vidék kultúráját is.”
Hogy Fekete Vince munkái révén tényleg szerves része a mai magyar irodalmi műveltségnek, számos díj és elismerés jelzi, de azt is tudja költőnk, hogy legnagyobb elismerés íróember számára az olvasók megbecsülése. Amiben – hála Istennek! – része van neki. S kívánjuk, hogy ezután se legyen ez másként!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Mire is int Tamási szállóigéje?
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik. Gyakran érvelünk a minden emberben fellelhető otthonérzést emlékezetes formában megfogalmazó mondatával, hogy tudniillik „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Időről időre beépítjük ünnepi beszédekbe, de ha pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva fogadjuk el e mondat tartalmát, jelentését, téves útra terelhet, arra biztathat, hogy bárhol otthonra találhatunk, netán bárhol meg is valósíthatjuk önmagunkat magyarként.
Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események vagy a végzetesnek számító egyéni léthelyzetek – otthont teremteni bárhol készek, északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli nyugaton egyaránt. Sőt, tapasztalni s hallani ma is nap mint nap, hogy sokan, főleg ifjú értelmiségiek meg is teszik – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának, a hazának a gyöngítésére, amelynek a közismert költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Aztán e nevezetes szállóigét, mielőtt szövegkörnyezetét felidézném, még ki is egészíteném, mi több, a haza melletti döntés Vörösmarty által megfogalmazott drámai figyelmeztetését helyezném eléje, tekintettel a válaszút előtt álló keresztény Európa s benne a magyarság pillanatnyi körülményeire. Vitathatatlan tehát, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, de meg kell fontolnia a magyarságát vállaló embernek azt a tényállást is, amit Vörösmarty szögezett le: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”.
Visszatérve most az idézett szállóigéhez, figyelembe kell vennünk, hogy Tamási hőse, Ábel – akit Amerikában is mélyen foglalkoztat a „mi célra vagyunk a világon” kérdése –, rátalálva a neki tetsző válaszra, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Azt gondolom, érvelésünk így lehet érvényes és helytálló, hivatkozzunk ugyan Tamási Áronra, de tartsuk magunkat ugyanakkor a Szózat figyelmeztetéséhez, vagyis hogy jó esetben ne a nagyvilágban, hanem itthon keressük helyünket. Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét a nagyvilágban, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát.
Persze jó tudnunk, hogy mindig voltak és vannak köztünk farizeusok, hitelüket vesztett, álszent vezérek például, akiket éppen Tamási nevezett – nem kis gúnnyal! – népszakértőknek, s akik magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szó és tett egységét, így pedig üres szólam részükről a haza és a szülőföldhöz való hűség hirdetése. Mint ahogy van hamis próféta is, aki kész például dalt is komponálni a székelyek mitikus hegyéről – olyat, hogy megkönnyezi a székely a tévé előtt ülve vagy falunapi serezés közben! –, csakhogy éppen kiénekelt érzéseit és gondolatait választásaival, élete példájával soha nem próbálta hitelesíteni. Nem vitás, kinek szava és cselekedete ilyen vonatkozásban nincs összhangban, könnyen elbukhat a hazához való állhatatos hűség próbáján…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Magyar Kultúra Napjára
Otthon és úton levés közepette zajlik az ember élete. Jó esetben belső döntések eredménye ez is, az is, minthogy belső szükséglet az otthonra találás, de az elindulás és az ismeretlennel való találkozás is. Jómagam az ismerős ismeretlent szoktam keresni, éreznem kell ugyanis – bárhol legyek is – az otthonosság bizonyos fokát. Ha például a nyelvi közeg idegen is, az épített környezet s egy ismerős emberi mentalitás az otthonosság érzését képes kelteni bennem. Ezt pedig az európai keresztény kultúrtáj térségeit járva érzékelem. Az égre kiáltó kevélység modernkori Bábel-tornyai helyett katedrálisok, templomok és -tornyok – mindenekelőtt a gótika és reneszánsz – megszabta városkép köti le figyelmem, kissé régies terek és utcák, valamint kávéházi hangulat, könyvesüzletek és galériák teszik, hogy otthonosan érezzem magam.
Bizonyos mértékben ez számomra is – hogy Arany Jánost idézzem – mind tükör; saját magát, illetve saját kulturális örökségét jobban megértheti az ember ilyen találkozások által. Érezheti, közös gyökerekből táplálkozott a magyar és európai kultúra, s kölcsönös volt a hatás közöttük. De egy egészen friss élménnyel napjaink hasonló folyamataira is utalhatnék. Mondhatni lázba hozott, mikor a tavalyi év októberében a kis tárlatlátogató „csoporttal”, feleségemmel és lányommal San Marinóban találkozhattam egy Párizsban élő kortárs magyar képzőművész, Molnár Antal/Anton Molnár festményeivel. A Nyugaton és Távol-Keleten egyaránt elismert alkotó a magyar örökségét, sőt erdélyi jegyeket és karaktereket is bőséggel közvetíti új-realistának mondható stílusú, eredeti látásmódot tükröző, rendkívüli hatású képein.
Bizonyítva érezhettem e tárlaton, egy ilyen karriert befutott művész sem egyoldalúan – úgymond – „világ-festő.” Arany János, aki maga is a világirodalom klasszikusait szólaltatta meg anyanyelvünkön, határozottan foglalt állást – mintegy a kozmopolita eszméket valló művésztípussal vitázva – minden érték mellett, mi magyarságához kapcsolta, s kimondta azt is, hogy a nagy művész nemzeti hovatartozását vállalva alkothat jelentős értékeket az egyetemes kultúra számára. Másrészt meg újabb bizonyság volt ez az őszi találkozás számomra arra, hogy az otthonosság érzésének időtálló alapját kinek-kinek a saját kultúrája jelentheti.
Borcsa János. Krónika (Kolozsvár)

Vezetni felelősség
Mondják, katonanép a székely. Ehhez a tudathoz azonban olyan rétegek adódtak hozzá a huszadik század világraszóló „alkalmai” során, amelyek mérhetetlen szenvedések és veszteségek érzéséből képződtek az emberekben. Apai nagyapám idős korában is fájdalmas-keserű hangsúllyal a lakodalom jelentésű vendégség szót használta, valahányszor a világháborúkban való részvétele került terítékre. Az első kitörésekor tizenhét éves volt, de nem sokat kellett várnia, s máris „hivatalos” lett ebbe a „vendégségbe”, a másodikban meg ötgyermekes családapaként „mulatott”. Szerencséjére a szovjetek „vendéglátásában” nem volt része, így közvetlenül nem ismerhette meg a Gonosznak azt az arcát, amelyet aztán Közép-Európa is megismerhetett. Neki mindössze (!) néhány száz kilométert kellett gyalog megtennie keleti irányba – miközben legnagyobb, alig tizennyolcéves fiát éppen napnyugat felé sodorta a történelem vihara –, hogy hazaérjen családjához. Szülőfalujában aztán – ahol gyalogkatona felmenőit a tizenhetedik századi népesség-összeírások már jegyezték – folytathatta ugyanazt a kétkezi munkát erdőn-mezőn, amiből addig is fenntartotta családját. Amit pedig a maga számára leszűrt a világrengető eseményekből, hogy az egyszerű székely úgymond urainak köszönheti ama mérhetetlen szenvedést, amit el kell viselnie minden időben. Plebejus indulatának ez volt a forrása. A történtek bonyolultabb, társadalmi és politikai összefüggéseinek fejtegetésébe már nem ment bele, amint nem kívánt részesülni majd a népinek nevezett demokrácia előnyeiből sem, amikor falujában is az urak hatalmát az elvtársaké váltotta fel. Igazi történelmi jóvátételt nem is hozott ez a változás. Bosszúállást, háborúskodást a falu lakói között annál inkább! A társadalmi igazságosság és a jog helyett tényleg valami egyébnek a kísértete járta be a fél világot, benne a kis székely falvakat is, úgy 1947–48-tól.
Ha visszapillantunk a huszadik századra, meg lehet állapítani, hogy országos, nagy ügyekben, a kultúra és a szellemi élet területén például voltak hiteles vezetőink, viszont az egyszerű ember a maga közvetlen környezetében, falujában, a mindennapi, kenyérért való küzdelemben alig tapasztalt ilyet. Azt kellett éreznie, nemigen akad igazi, saját vezetője a székely falunak, s így jogosnak látszik az a plebejus indulat, amely az urakkal – s később az elvtársakkal – szemben megnyilvánult a föld népe körében, éljen az a magyar pusztákon vagy a székely rengetegben. Elég talán, ha a két világháború közötti időkből, Illyés Gyula vagy Tamási Áron műveivel példázzuk a mondottakat.
Ezúttal viszont mégis egy napjainkban kevésbé emlegetett könyvre hivatkoznék ilyen összefüggésben, éspedig Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér című önéletrajzi regényére, amelyben ugyancsak egy plebejus nézőpont érvényesül, s amely az elmúlt év végén jelent meg Csíkszeredában, a Székely Könyvtár 39. köteteként, a Hargita Kiadóhivatalnak köszönhetően. Kurkó Gyárfás (1909–1983) a két világháború közötti kisebbségi közéletünk jelentős szereplője, a háború után pedig, 1944–47 között a Magyar Népi Szövetség vezetője volt, akit aztán 1949-ben – Márton Áron püspökkel és más világi magyar vezetőkkel együtt – koholt vádak alapján súlyos börtönbüntetésre ítéltek, zavart elmével szabadult, s így soha nem térhetett vissza a közéletbe. Regényét 1947-ben írta (1949-ben, majd a szerző rehabilitálása után, 1970-ben, Méliusz József előszavával jelent meg), s tizenkét-tizenhárom éves koráig meséli el benne a szülőfalujában, Csíkszentdomokoson töltött életét, olyan olvasmányosan és ízes magyar nyelven, hogy a mai olvasónak is élményt jelent. Ezen túlmenően a mű néprajzi és szociográfiai szempontból is értékes adalékokkal gazdagítja az első világháború időszakának, valamint az összeomlásnak és hatalomváltás első éveinek a székely falujáról kialakított képünket. 
Úgy vélem, ami a Nehéz kenyér újabb, harmadik kiadásának külön is időszerűséget adhat az, hogy napjaink olvasója számára is eleven kérdésként vetődik fel a mai székelyföldi falvak vezetésének kérdése. Ma is mellőzhetetlen valóság például a mélyszegénység, a rendezetlen tulajdonviszonyok megléte, a megoldatlan, konfliktusos helyzetek sokasága s így a jogosan felgyűlt indulat. Mindezek méltányos megoldása rátermett vezetőket feltételez, s a katonanép pedig különösképpen igényli a hiteles és megbízható vezetőket.
Borcsa János. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyv a perkői Szent István-kápolnáról
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be csütörtök este a kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban Jánó Mihály művészettörténész A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című legújabb könyvét.
A hiánypótló, fotókkal illusztrált kiadvány Hegedüs Ferenc kultúrmecénás támogatásával jelent meg a Kalauz sorozat második köteteként, az elsőt a gelencei Szent Imre műemlék templomról ugyancsak Jánó Mihály írta 2013-ban. 
Borcsa János irodalomkritikus, a kötetet megjelentető Ambrózia Könyvkiadó vezetője arról szólt, hogy a könyv szerzője évtizedekkel ezelőtt kezdett foglalkozni székelyföldi középkori falfestészettel. Ezt tanulmányozta, mellette kötelezte el magát, és a hosszú évtizedek során alapos, kimerítő kutatásokat végzett, melyeket témáról szóló írásai követtek. Az irodalomkritikus azt is elmondta, másfél évtizede, amikor megkereste Jánó Mihályt azzal a tervével, hogy kötetben szeretné bemutatni a kézdiszentléleki műemlékeket – köztük a perkői kápolnát –, akkor ez a terve dugába dőlt, de most úgy hozta a sors, hogy szerző és kiadó ismét egymásra talált. Ez az Ambrózia Könyvkiadó tizenharmadik kötete. 
Jánó Mihály vetített képes előadáson mutatta be a kötet fotóit, mindegyiknél kimerítő magyarázattal szolgált. A Perkőn álló kis kápolna szerény épület, sok kutató, anélkül, hogy látta volna, román kori, XI–XII. századi építménynek minősítette, mert csak az alaprajzát nézték meg. A ma látható Szent István-kápolnát valószínű, egy régebbi alapra építette 1686-ban Kálnoki Sámuel gróf – hangsúlyozta a könyv szerzője, aki szerint nem kell ősinek lennie ahhoz, hogy maradandó legyen kisugárzása. A művészettörténész azt is cáfolta, hogy a Perkőn hajdanán vár állt volna.  A vetítést követően a házigazda Hegedüs Ferenc bejelentette: a Kalauz sorozatban Jánó Mihállyal közösen újabb kötetek kiadását tervezik.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megszólalás és elhallgatás
 Elsőéves egyetemi hallgatóként 1973-ban jelen voltam azon a kolozsvári szabadegyetemi előadáson, amelyen a jeles költő és nagy tekintélyű irodalmi szerkesztő, Székely János beszélt a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a következő szavakkal fejezte be: „Ars poeticám a hallgatás. Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.” A hallottak mondhatni váratlanul érték, valósággal megdöbbentették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita következett, emlékezetem szerint elsőként Bajor Andor kért szót... 
Belátom, Székely János nem az egyedüli volt, aki költőként az elhallgatás mellett érvelt adott helyzetben. A 125 évvel ezelőtt született Olosz Lajost ugyancsak olyan költőként tartja számon az irodalomtörténet, aki az elhallgatás kísértésével küzdött folyamatosan. Nem könnyű ennek teljes magyarázatát adni, annyi bizonyos, hogy verseiben például a végzet motívuma mondhatni kezdettől jelen van, de ez nem közvetlenül az első világháború és az azt követő összeomlás, valamint a magyarságot súlyosan érintő békediktátum okozta traumával magyarázható, sem a költő elszigeteltségével, a periféria, a kultúrközpontoktól távoli Kisjenő visszahúzó erejével. Ennek a tragikus világlátásnak a gyökerei bizonyára mélyebben keresendők, éspedig Olosz Lajos személyiségében és az eszmei fejlődését meghatározó metafizikai nézetekben. A fiatalkorában radikális elveket valló lázadó költő harmincéves korára már olyan életérzéseknek adott hangot verseiben, amelyek a 19–20. századi modern európai gondolkodás és költészet – koztük a modern magyar líra – ismertetőjegyei voltak.
Olosz Lajos verseiből nem valamilyen meghatározott dologtól vagy eseménytől való félelem gondolatát lehet kiolvasni, hanem a szorongásét, az ő sorai az ismeretlen, illetve a meghatározhatatlan veszélytől való félelemnek a megszólaltatói. A költő magányérzete sem valamiféle kiközösítésnek vagy a kietlen környezetnek tudható be egyértelműen. Amit ő megél, az tulajdonképpen egy egzisztenciális magány, minthogy azt kell tapasztalnia, hogy „beleég az iszonyú való, / hogy hiába ölelne, minden hiába, / mind-mind egyedül van, / amíg él, magában.” (Egyedül, 1920) Ebből a versbeszédből még a személyesség is hiányzik, távolságtartóan, egyes szám harmadik személyben esik szó a lírai alanyról: „Egyedül érzi magát, aki megy”; „Körültekint”; „Hívna valakit, / aki segítne talán csak neki.” Az Éjjel című versben (1921) ugyan közvetlenül, egyes szám első személyben nyilatkozik meg a lírai én, de a sivár és az elmúlást idéző külső környezet, valamint a kiúttalanság és a reménytelen várakozás ugyancsak szorongást szül benne. Létköltészet tehát, amit Olosz Lajos művelt a huszadik század harmadik évtizedében, amelynek tárgya az emberi egzisztencia, s ilyen tekintetben különbözik az ő lírája a korabeli erdélyi magyar lírának a Reményik vagy Tompa által képviselt változataitól.
Egyik emblematikus versét, a Gladiátorarcot 1921-ben írta Olosz Lajos. Visszautal ebben egy előző korra, amelyben még távlatok nyíltak az ember előtt, s ugyanakkor számot vet azzal, hogy saját jelenében minden bezárult, csak egy kegyetlenségig szigorú, zord arccal, a marcona Életével találja szemben magát a lírai hős, mi több, még fel is veszi vele a harcot. Később viszont az efféle heroikus, eleve kudarcra ítélt küzdelmet is feladja a költő, eluralkodik rajta a reményvesztettség. Erről tanúskodik az ugyancsak 1921-ben írt Végzet. A címül választott fogalmat, a végzetet megszemélyesítve, merev arcúnak festi a költő, s kimondja, hogy ennek megjelenése egyetemes fenyegetettséggel jár.
Mély pesszimizmusát és végzettudatát nem sikerült leküzdenie Olosz Lajosnak, ami azzal járt, hogy egy jó évtizednyi költői jelenlét múltán már az elhallgatást mérlegelte, kijelentvén másik jelképes versében, a Barlanghomályban (1930), hogy „maholnap már semmit sem mondok.” Azt is tudjuk azonban, hogy egy álombeli, végveszélyt vizionáló költeményének, a Beomló tárna címűnek (1931) a záró szavai szerint élt benne a vágy egy szabad és emberi élet után. Úgy érezhette viszont, hogy ennek valóra váltásához nem a költészet viszi közelebb. Elhallgatott tehát. A költői megszólalást ezután már ritkán vállalta.
Borcsa János. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Szent István-kápolna a Perkőn
Jánó Mihály művészettörténésznek A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című, a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetét mutatták be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az egybegyűlteket Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte, megjegyezve, hogy kézdiszéki estként is értékelhetik a rendezvényt, hisz a bemutatott műemlék, a szerző, a kiadó és a támogató is onnan származik. Borcsa János irodalomkritikus az általa vezetett Ambrózia Könyvkiadót mutatta be, szólt a név jelentéséről: az istenek eledele, mely megelőz mindenféle romlást. Ehhez igyekszik tartani magát, könyvei a közösség építését szolgálják, megerősítenek emberségben és magyarságtudatban. A tegnapi bemutatón jelen volt Hegedüs Ferenc vállalkozó, mecénás, aki a kötet megjelenését támogatta. Jánó Mihály vetített képekkel illusztrált előadásban nemcsak a kötetet ismertette, hanem műhelytitkokat árult el, és a kápolna kutatásához, illetve a kötet megíráshoz kötődő anekdotákkal fűszerezte előadását. Közölte, a Kalauz sorozatban ez már a második kötete, az előző a gelencei Szent Imre műemlék templomot mutatta be. Formátuma ugyanaz, ugyanis a firenzei Santa Maria Novella templom kalauzának mintájára született: zsebbe tehető és bárhol fellapozható. A kalauzok keletkezéséről elárulta, mivel a műemlékekről tudományos publikációk születnek, azok meg csupán a szakma számára elérhetőek, úgy gondolta, jó lenne a széles közönség számára is megjelentetni ismertetőket. Jánó Mihály leszögezte, a szentléleki ősi vár, melyről írások szólnak, legenda kering, sőt, még ábrázolták is, nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a léggömb kipukkant, a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem állt vár. Az államalapító királyunk titulusú kápolna mellett még volt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult. A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgált a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül az ő ötlete alapján született kiskászoni Búcsújárók emlékházát ismertette, melynek berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borcsa János Marosvásárhelyen
"A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet"
Nehéz hűség – ez a címe a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok doktora legutóbbi kötetének. A Kriterion könyvkiadó által megjelentetett kötet mélyenszántó gondolatokat tartalmazó írásokkal ajándékozza meg az olvasót, ezen írásokat nemrég a marosvásárhelyi közönség is megismerhette. A Nagy Attila által a Bernády Házban, múlt héten szervezett könyvbemutatón a vendéglátó beszélgetett Borcsa Jánossal, beszélgetésük közepette pedig a legújabb kötetről is szó esett – és kiderült, szerzője egy ma már szinte elfeledett nyelven és nyelvet ír, olyan értékek mentén, amelyek (sajnálatos módon, de) ugyancsak kiveszőben vannak.
– Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az írószövetségnek, rendszeresen közölsz irodalmi lapokban és portálokon, jó pár könyved jelent meg, közöttük díjazottak is. A Nehéz hűséget 2014-ben adták ki. Ez a könyvecske, amely formátumában szinte zsebkönyv, három ciklusban tagolja a benne szereplő írásokat. Jegyzeteknek mondod őket, szerintem jó pár kisesszé van közöttük. Az első írás címe a kötet címe is, a Háromszék napilapban jelent meg 2012-ben. De nem csak írsz, könyvkiadód is van, az Ambrózia. Nagyon sokoldalú emberként ismertelek meg, te a nyugdíjat választottad. Annak idején felajánlották, hogy az egyetemen maradj, miért tértél mégis haza, a Székelyföldre?
– Nem tudnék egzakt választ adni a kérdésre, úgy éreztem, az akkori körülmények miatt jobb, ha Háromszéken, Kézdivásárhelyen maradok. Mind a munka, mind a vállalt dolgaim hazahúztak Kolozsvárról. Otthonosabban éreztem magam és tudtam, hogy otthon is van tennivaló bőven.
– Egy tradicionális közösség hangján szólalsz meg, és ha egy mai fiatalnak elmondod az elvárásaidat, lehet, hogy nevetni fog rajtuk. Bátorság kellett ahhoz, hogy megírd a gondolataidat…
– Irodalommal, szövegértéssel foglalkozom. Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy nem szépíróként elindulva mi mással foglalkozhatnék, mint szövegekkel, azok értésével. De a nyolcvanas években a szövegek értelmezése közvetett úton egyébre is, a társadalomra, közösségre, a rendszerre is kihatott. Mi egyébbel foglalkozhattak a kortárs szövegek, mint az akkori körülményekkel? Én nem a közélet dolgairól meditáltam, hanem tényleg az irodalomról beszéltem, azzal folytattam párbeszédet. De ez az új kötet tényleg az értelmezés tárgyát próbálja explicit módon is kiterjeszteni. A körülményeket is próbálom értelmezni. Persze ez nem egy direkt beleszólás az életünkbe – inkább az erkölcs, az emberi természet oldaláról igyekszem a körülményekre reflektálni. Ez az első személyesebb jellegű könyvem, kiléptem az értelmező pozíciójából, és az emberi természetre irányítom a figyelmet. Maga a műfaj is megköveteli a szerző személyesebb jelenlétét. A kritikusnak az alkalom ad tollat. Ezek a kis jegyzetek ilyen alkalmat nem ismertek, ihletből, belső indíttatásból születtek, és ettől kezdve mintha megnyílt volna valami új lehetőség: rendszeresen jöttek azok a különleges alkalmak, amikor személyes jellegű írásokba fogtam. De azt nem állítanám, hogy az erkölcsi kérdések idejétmúltak lennének. Az emberi lét kérdéseiről mindig hasznos elmélkedni, és ezek az elmélkedések örökké aktuálisak. Egyrészt az emberi viselkedésnormákat, az emberi természet megjelenési formáit értelmeztem, másrészt az új körülményeinkre voltam tekintettel: az erdélyi változásokról írtam. Arról, hogy a mindennapjainkban ez a változás hogyan jelenik meg. Van amit értelmezni, és ezekre az értelmezésekre szükség is van.
– Ez a kötet sok tekintetben hiánypótló is. Olyan alapigazodási, erkölcsi normákról beszélsz, amelyekhez nagyon sokunknak vissza kellene térnünk. Ugyanakkor helytörténészként is kiváló vagy, a Kishazám című esszéd például nagyszerű, vallomásos, lírai írás. Jelzi azt is, hogy mértéktartó tudsz maradni, tudsz kívülről szemlélni, az objektivitás fontos része az írásaidnak.
– Földi István 1967-ben írt egy olyan könyvet Kézdiről, amely felidézi a huszadik század elejét. A város központját például gyöngyszemnek lehetett és lehet tekinteni – azért, mert olyanok voltak – és ma is olyanok kellene legyenek – a lakói. A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet. Nem szabad annyira lokálpatriótának lennünk, hogy a jelenleginél több embernek és magyarnak kell lennünk. Ezek a szálak kötnek oda, és ezért nem maradtam Kolozsváron. De az elmúlt évtizedek alatt a közösség sajnos nagyon kiöregedett, lepusztult: a szelleme egyre gyengébb.
– Ez a könyv a tartásnak egy kis enciklopédiája, amely a tiéd és amely – reméljük – mindannyiunké is lesz. Nehéz-e a hűség?
– Úgy érzem, hogy lehet egy újabb kötetnyi írás is ezekből a jegyzetekből. Kísérletezem félpercesekkel is, nem szeretem a kimondottan szakszerű, nyelvművelő írásokat, de sokszor sérti a fülemet egy-egy nyelvi jelenség, ezekre szoktam félpercesekben, fiktív párbeszédekben reagálni.
A hűség pedig nehéz, de megéri vállalni. Egyre mélyebben és őszintébben kellene elemeznünk magunkat és a körülményeinket, még akkor is, ha a tendenciák és divatok ellenében kell ezt tennünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csoóri Sándor öröksége
Ha a minap elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Csoóri Sándor költészetét, esszéit, filmjeit nem is ismer(het)i minden magyar, szelleme bizonyára minden magyar lakásában jelen van immár több mint két évtizede, lévén hogy kezdeményezője volt a nemzet televíziójának, a Duna Televíziónak. Ennek létrehozásával tulajdonképpen – saját szavait idézve – „a szétszakadt magyar szigetek összecsatolását” lehetett végrehajtani. Csoóri Sándor hagyatéka ma még felmérhetetlen. Ezúttal az írói életmű egy-két vonását emelném ki.
Ha költészetét két szóban kellene jellemeznem, azzal a két fogalommal élnék, amit József Attila használt a magyar nyelv jellemzésére, hogy tudniillik nyelvünk ősi és modern. Költőnk viszont azt is kifejtette egy régen írt kiváló esszéjében (Szántottam gyöpöt, 1966), hogy az ősiséget magában hordó s az ő számára is alapvető költői forrást jelentő népköltészet, mindenekelőtt a népdal szemléleti elemeiben és művészi eljárásaiban mennyire modern.
Hasonlóan vélekedhettek a huszadik századi világirodalom nagyjai közül sokan, akiket Csoóri felmenőinek és szövetségeseinek tekintett. Egyikükre hivatkozva írta a példátlan támadássorozatot kiváltó Nappali hold című esszéjében (1990), hogy „az igazi költészet, az igazi irodalom mindig szembeszegülés az igaztalan élettel, s ugyanakkor a legforróbb vágyakozás is az igazságra.”
Mintegy ezt a gondolatot folytatva vetette papírra írói pályája vége felé azt, amit a költészet feladatának tartott: „Ma a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk.”
A költő részéről Adyra utalóan megfogalmazott intés ez az őrzőkhöz tehát, aki maga is volt egész írói pályája során – gazdagítván ősi és modern nyelvünket, illetve a gondolatszabadság jegyében szolgálva önismeretünket.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sok van a rovásunkon…
Sohasem kényeztette el a székelyt az élet. Komoly próbatételek elé állította már kisgyermekkorától kezdve. Gyakorta kín volt számára a munka. Amint erre a szó egyik jelentése is figyelmeztet. Szinte észrevétlenül, de valóságosan belenőtt a családi munkamegosztásba, illetve a társadalom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mellett a gyermek. Felnőtt és gyermek a humor és a mókázás vagy az ugratás által vehetett elégtételt nyomasztó egzisztenciális helyzetén. Így érzékeltette ugyanis fölényét. Példák sokaságát találni erre az irodalomban is, mondjuk Tamásinál, akinek híres gyermekhőse, Ábel általában különleges észjárásának, találékonyságának és talpraesettségének köszönhetően tudja kivédeni a külvilág, egy ellenséges társadalmi rend és idegen államhatalom állította csapdákat.
De bármely szokványos élethelyzetben is feltört a humor a székelyeknél. Jól szemlélteti ezt például a viccben szereplő gyermek esete, aki frappáns feleletet tud adni aggódó nagyapjának. Ketten kaszálnak tudniillik a havason, a teljesítményükkel viszont egyáltalán nincs megelégedve az élete alkonyán járó nagyapa. Mondja is unokájának félnapi kaszálás után: 
– Te fiam, erősen rosszul haladtunk ezzel a munkával!
Az unokának azonnal kéznél a felelet:
– Hát mit akar, nagyapa, ’iszen gyenge legények vagyunk, maga már öreg és tehetetlen, én pedig még gyermek volnék.
Aztán eljön az este, a nagyapa odateszi a vizet az üstbe, hogy forrjon, s megkérdezi unokáját, mennyi puliszkalisztet tegyen belé.
– Hát mennyit! Mint két kaszásnak, nagyapa! – jön a határozott válasz az unoka részéről…
A szülő és gyermek viszonyában, persze, nagyobb volt a szigor. A kiszabott feladatokat teljesítenie kellett a gyermeknek, különben nem maradt el a fenyítés, a büntetés. Ha pedig „helytelenkedett” a gyermek, ugyancsak kijárt neki a szülői „adakozásból”, gyorsan elcsattant az atyai pofon. Nemigen tért el ilyen tekintetben az otthonitól az iskolai nevelésben követett irány sem. Mi több, a nevelés terén végrehajtott annyi reform után, ma is előfordul, hogy egy-egy intő, tanári írásos figyelmeztetés nyomán „jogosítványt” kap a nevelő a szülőtől, saját kezű aláírásával hitelesítvén állásfoglalását az adott ügyben, hogy aszongya: ha nem jól viselkedik a fiam, üsse csak pofon a tanár úr!
Összecseng ez a szülői álláspont egy nem is olyan régen, a szocializmus építése (!?) idején sokat idézett szovjet pedagógus nézetével, akit kiváló művelődéstörténészünk, Benkő Samu idéz egy, a verés és verekedés kultúrtörténetét áttekintő tanulmányában, miszerint „ahol büntetni kell, a pedagógusnak sem áll jogában nem büntetni.”
Érdemes lenne mérlegre tenni, hogy az effajta, valóságos élethelyzetekben érvényesített nevelői eljárások szülnek-e több és nagyobb arányú erőszakot, vagy a szenzációhajhász média által tálaltak, illetve egyes számítógépes „játékok”? Az talán nem kétséges, mindkét iránynak sok van a rovásán…
Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Amikor a vers megelevenedik
Jancsik Pál 80 éves
Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.
Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag (Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben(1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira),Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe (2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).
Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette.
Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars Galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.
De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.
Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.
… Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80-éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)
*
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.

Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.

Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.

Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.

És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.

Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.

Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.
*Régi kolozsvári képeslap felirata
EGYED EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Írói üzenetek nyomában
A nemrég véget ért, immár 22. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár ez évben is a bőség zavarával várta a rengeteg látogatót. Mind a megvásárolható kiadványok, mind a különböző rendezvények tekintetében – utóbbiakból oly sok akadt, hogy képtelenség lett volna mindet végiglátogatni. A különböző könyvbemutatókon, beszélgetéseken, dedikálásokon olykor teljes telt házas közönség, olykor csak pár érdeklődő vett részt, de a közönség lélekszámától függetlenül a minőség mindet jellemezte.
Borcsa János könyvbemutatójára is a vásár keretén belül, múlt hét csütörtökén került sor, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. A kézdivásárhelyi szerző legutóbbi, Írói üzenetek nyomában című kötetét ezúttal is Nagy Attila ismertette a jelenlévőkkel, az írótól is ő kérdezett. A könyvbemutatót H. Szabó Gyula, a kötetet megjelentető Kriterion Kiadó igazgatója vezette fel. – Azért is hoztam el Borcsa János korábbi könyveit, mert nagyon szeretem az írásait. Köteteinek mindig van egy jól érezhető magva, az igen aktuális kérdésekhez pedig nagyon finoman közelít. A szerzői sorozat változatosságát jelzi a könyvek külleme is – érdekes, kézdivásárhelyi nézőpontot találhatunk bennük, nézőpontot a Kárpát-medence széléről.
– Nagy örömömre szolgált olvasni ezeket a kritikákat, tanulmányokat, jegyzeteket. Meggyőződésemmé vált, hogy Borcsa János valamiféle klasszicizáló kritikát művel, a felvezetéseiben ott vannak a nagy elődök is. És ebből bontja ki azt az építő jellegű kritikát, amely kapcsán az olvasó kellő impulzust kap ahhoz, hogy utánanézzen dolgoknak. Sokan metanyelven beszélnek, az ő kötetei nagyon jóleső olvasmányok voltak. A legutóbbi 48 írást tartalmaz, triptichonként építette fel. Aláírod mindezt? – tette fel első kérdését Nagy Attila.
– Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak.
– Téged nem lehet bedobozolni – én például rögtön felismerem, amit írtál, mert rendkívül míves nyelven írsz, úgy fogalmazol, ahogyan ma már nem divat. Végigsorjázol egy olyan szerzői gárdát, amely hol eltűnik, hol újra megjelenik, de te az aktualitásukat mindvégig napirenden tartod – Bogdán Lászlótól Illyés Gyulán és Cs. Gyimesi Éván keresztül Olosz Lajosig: inkább a szűk pátriádat jártad körül, de nem csak. Az írások nagy része a magyarországi lapokon kívül a Székelyföldben, a Helikonban jelent meg. A hétköznapok gondjairól is írsz.
– Cs. Szabó László szerint az esszét, irodalomkritikát az alkalom szüli, a verset, drámát az ihlet. A szerző és a folyóirat kölcsönösen talál egymásra. Ezek a kis írások nem is az irodalomtörténészt mutatják be – de az irodalmi műveltségnek valami olyanféle fenntartását tudom szolgálni velük, amely bármely helyzetben fontosnak tűnik. Van ennek olvasóközönsége – egy napilap esetében például minden rétegből.
– A még befejezetlen, Pomogáts-féle magyar irodalomtörténetet elég jól megpiszkáltad, sok mindent kijavítottál, helyretettél bizonyos dolgokat.
– Éppen azért, mert sokkal tartozom Pomogáts Bélának mint nagy elöljárónak. Ez felelősségteljes dolog: ilyen munkákról nem szabad úgy beszélni, hogy közben elhallgatja az ember a véleményét. Én hozzá próbáltam felnőni – nem legyőzni akarja az ember a másik szerzőt. Ezt meg nem mondani nagyobb vétek, mint hallgatni. Többször emlegettem Marosi Pétert és az egykori Utunk kritikarovatát. Marosiról sok mindent mondanak, de szerkesztőként tálalta a teljes hazai magyar irodalomtermést, ez nagyon nagy érdeme. Ők tájékoztattak szinte mindenről. Értékrendjükhöz tartották magukat. Ez manapság ritka. A mostani áttekintésemet is a nagy betűs Alkalom szülte, felkérésre írtam – irodalomtörténeti kérdések, hagyomány, írás és hasonló tematikák találhatóak benne – hallottuk Borcsa Jánostól.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)