Borcsa János új kötete
Megjelent az Írói üzenetek nyomában 
Az idei, november 9–13-a között tartott Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a Kézdivásárhelyen élő és dolgozó dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész új, sorrendben tizedik könyvét, a kritikákat, tanulmányokat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó Írói üzenetek nyomában című kötetet.
A Kriterion Könyvkiadó által gondozott kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő és H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója méltatta a szerző jelenlétében. „Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak” – válaszolta Nagy Attila egyik kérdésére a szerző.
A kritikák és tanulmányok az utóbbi négy-öt évben keletkeztek, irodalmi lapokban és folyóiratokban jelentek meg (Bárka, Forrás, Helikon, Hitel, Kortárs, Korunk, Székelyföld), az irodalmi jegyzetek nagy részét pedig a Székely Hírmondó közölte. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csorbítatlanul!
Dehogy téveszthető össze az anyák napjával az anyanyelv nemzetközi napja! Az előbbi ugye mindenekelőtt családi ünnepnek számít, utóbbi pedig politikai felhívó szereppel bíró emlékeztető egy olyan valóság létére, amely szerte a nagyvilágban sok helyen veszélyeztetett helyzetben van ma is. Esetenként hol a lassú megszűnés, a végleges eltűnés fenyeget népeket és általuk beszélt nyelveket, hol meg sokféle hátrányos megkülönböztetés, rejtett vagy nyílt kiszorítósdi elszenvedői egyes nyelvek és beszélőik, politikai játszmák és erőszakra épülő uralmi törekvések következtében.
Mégis egy közös vonás legalább érzékelhető a kalendarisztikus év e két, testületek, szervezetek által kijelölt napja esetében, ami például az anyák, illetve az anyanyelvek jelentőségének és védelmének–támogatásának a hangsúlyozásában nyilvánul meg. Egyiknek is, másiknak is szüksége van erre, s így a hozzájuk való bensőséges viszony is érthető. Kijár nekik a gondoskodó szeretet az egyes ember részéről…
Hivatalos nyelv a magyar az Európai Unióban anyaországunk státusának köszönhetően, viszont a kisebbségben élő (Kárpát-medencei) magyar a saját országában mint állampolgár nem mondhatja ezt el anyanyelvéről, sőt számtalan esetben, egészségügyben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, oktatásügyben például azt tapasztalja, hogy még a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában (Strasbourg, 1992) foglalt, az általa örökölt és beszélt nyelvvel kapcsolatos rendelkezések és ajánlások sem érvényesülnek teljes mértékben. Volt rá kísérlet az utóbbi években, egy-két országban, illetve van rá terv nálunk, hogy nem tartották vagy nem kívánják tiszteletben tartani mondjuk a magyar nyelv – hogy a charta fogalmait vagy megfogalmazásait idézzem – „földrajzi körzetét”, s ennek nyomán „a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás” éppen eme „regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát” képezi, avagy fogja képezni…
A sokféle, méltatlan helyzet fenntartásához persze mi magunk is hozzájárulunk, azáltal például, hogy egy elsőosztályos gyermek tudását, képességét magyar anyanyelvű (!) tanítója immár nem nagyon jó, kitűnő, netán elégséges minősítéssel értékeli, hanem foárté binét, fébét vagy szátiszfökötort ad neki, s ezt mind szóban, mind írásban értésére (?) is adja alig hétéves, színmagyar környezetben élő tanulójának. Anyanyelv iránti hűségből és törődésből bizony ilyen esetben elégtelent vagy minősíthetetlent érdemelne az illető, de hogy következetes legyek ama torz nyelv- és észjáráshoz, azt kellene mondanom, hogy – nészátiszfökötort…
Az anyanyelvre is érvényesnek tekinthető, amit Petőfi tanácsolt öccsének édesanyjukat illetően, az, hogy „szeresd, tiszteld, imádd!” Végzetes dolog lenne ugyanis, ha vakon követnők a fogyasztói társadalom erőszakos nyomulását, haszonleső gyakorlatát az anyanyelv tekintetében. Fogyassz – biztatnak minden eszközzel –, válaszd az újabbnál újabb „generációkat”, és dobd el, amin túllépett az idő. Tudhatjuk viszont, anyanyelvünk mindig is kor- és időszerű volt, s emellett használat közben nemhogy értékét veszítené, mint egy farmernadrág, ellenkezőleg, alkalmassá válik bármely cél elérésére, amit beszélője maga elé tűz. Ez nem holmi eszköz, nem a veszélyes anyagok között és ilyen-olyan roncstelepeken van a helye! 
A magyarul beszélő küldetéséről, ami anyanyelvét illeti, Kosztolányi Dezső fogalmazott világosan: ezt a rövid időre örökbe kapott nyelvet csorbítatlanul kell átadnunk utódainknak…
Borcsa János 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Értékőrzés”
Annyi értéket kap készen ebben a világban a mindenkori „átutazó” mind a természettől, mind a neves és névtelen felmenőktől, mondjam azt, a társadalomtól, hogy joggal érezheti, van, amivel büszkélkednie. Mondják is mifelénk, hogy bőven van, amire büszkéknek kell lennünk e szűkebb hazában – kistérségünkben. Magam pedig rögtön ki is egészíteném ezt a kijelentést, mondván, hogy például kulturális értékeink sokaságából akár félre is dobhatunk ezt-azt, hogy nem is fontos büszkélkednünk örökségünkkel, inkább röstellkedjünk, jobb lenne megszabadulni egyik-másik értékünktől…
Olvasám ugyanis a minap egy újsághírben, hogy Szentkatolnán a hírneves nyelvtudós, Bálint Gábor emlékére állított domborműves márványemléktáblát eltávolította háza faláról a tulajdonos. Mintegy két évvel ezelőtt történt, hogy a falu anyagi és erkölcsi támogatásával 1994-ben elhelyezett, visszhangos ünnepség keretében leleplezett emlékjel levétetett, és a helyi polgármesteri hivatal egyik raktárába került.
Nem volt „idegenkezűség” a dologban. Nem valamely hatóság vagy hivatal elrendelésére történt egy magyar emlékjel eltávolítása. Egyszerűen egyesek szerint ott a helye! Ne mind hirdesse tovább fűnek-fának, helybelinek és távoli érdeklődőnek, hogy „ezen a telken állott Szentkatolnai dr. Bálint Gábor (1844–1913) orientalista nyelvtudós szülőháza”! Legyen vége hát a szentkatolnaiak büszkélkedésének! Mire mennek azzal? Nincs, mit keresnie semmiféle megyei vagy székelyföldi értéktárban egy ilyen emlékjelnek, sokkal inkább egy sötét raktárban a helye!
Túlzás nélkül kijelenthető, a fél világot beutazta Bálint Gábor, hogy választ találjon arra a kérdésre, ki a magyar? Vállalta a korabeli utazási viszonyok nehézségei, hogy a helyszínen ismerhesse meg a magyarral rokonnak vélt idegen nyelveket, mert így gondolta megtalálni erre a kérdésére a választ. De halála után a lélektelen testet rejtő koporsónak is, úgymond, utaznia kellett, egy marosvásárhelyi kitérő után szállította Kézdivásárhelyre a vonat. S a jelenlegi tényállás szerint a Bálint-emlékjel is útra kelt egy adott pillanatban…
Egy dologban azért még bízhatunk – a sajtónyilvánosság erejében. Miután újságíró tárta fel a példátlan esetet, azóta keresik a helybeli illetékesek az emlékjel újbóli kihelyezésének lehetőségét. Vajha megtalálnák végső és méltó helyét!
Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bálint Gábor életműve a Székely Könyvtár-sorozatban
A szó tartósabb az ércnél
Pár napja szülőfalujának közösségi házában mutatták be a Székely Könyvtár-sorozat 51. kiadványát, Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című kötetét. A harminc nyelvben jártas nyelvész, tudós, mongolista és eszperantista munkáit dr. Borcsa János szerkesztette igényes kivitelű kötetbe, mely minden háromszéki könyvespolc díszére válhat.
A rendezvényen Lövétei Lázár László, a kötetet kiadó Hargita Kiadóhivatal igazgatója, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője dióhéjban vázolta a Székely Könyvtár-sorozat születésének történetét. Elmondta, a száz részesre tervezett sorozatban a székely kultúra fontos műveit igyekeznek egybefoglalni, a bemutatott 51. kötet Bálint Gábor munkásságáról szól.
Bálint Gábor egy nyelvzseni volt, akivel érdemtelen módon bántak el, mert miután bejött divatba a finnugrista elmélet, neki mennie kellett – mondta Lövétei. – Még csúfolódtak is vele, Arany János többek között bökverset írt róla. De mégis, ahogy elnézem a világ folyását, azt kell mondanom, Bálint Gábornak volt igaza, hisz a finnek maguk derítették ki, hogy genetikailag semmi közünk nincs egymáshoz, és hogy a nyelvi kavarodás milyen körülmények között jöhetett létre, nem lehet pontosan tudni. Ám azt, hogy a török népekhez több közünk van, biztosra vehető!
Siklódy Ferenc, a kötet grafikai tervezője egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ám Fekete Vince költő, a szerkesztőbizottság tagja igen. Szolgált is némi kulisszák mögötti tudnivalóval: volt szerencséje látni Borcsa Jánost a „műhelyben”, azt, hogy milyen alapossággal és lelkesedéssel dolgozott Bálint Gábor műveinek összeállításán, így mindenképp igényes munkát tarthat kezében az olvasó – jegyezte meg.
A továbbiakban dr. Borcsa János Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) örökségének kibontakozását ecsetelte. Elmondta, a nyelvész halála után a történelem vihara nem kedvezett a hagyatéka továbbvitelének, egészen 1945-ig, mígnem kevés tanítványainak egyike, György Lajos kolozsvári professzor komoly pályaképet nem rajzolt munkásságáról (Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet és a Minerva Műintézet kiadása, 1945.). Ezek után 20–30 évnek kellett eltelnie, amíg a tudós neve újra megjelent a köztudatban, ugyanis 1969-ben, születésének 125. évfordulóján a helyi Bakk Pál tanító (aki maga is jelen volt a könyvbemutatón – szerk.) a Korunkban felidézte Bálint Gábor életútját (Kara György, a későbbi akadémikus 1973-ban reprint formában még kiadatta egy kötetben egész sor kisebb munkáját – szerk.).
Dr. Borcsa kifejtette, hosszú volt az út, amíg a méltatlanul elfeledett nyelvész neve a köztudatba jutott. Első nagyobb lépésként 1990-ben a szentkatolnai iskola felvette a Bálint Gábor nevet, aztán 1993–94-ben, a helyi értelmiségiek fáradozásának köszönhetően a név mellé arc is került: közösségi összefogással két domborművet is készíttettek, egyik a faluban maradt, a másikat pedig a Babeș–Bolyai-egyetem magyar tanszékének adományozták. Tovább mélyítve Bálint Gábor szellemi örökségét, 1994-ben tudományos ülést is tartottak, és az ott elhangzottak könyv formájában is megjelentek. 2009-ben, szintén közösségi összefogással egy egészalakos és egy mellszobor is készült Bálint Gáborról. Az egészalakos szobor a falu központjában, a mellszobor az iskolában lelt otthonra.
Borcsa János megjegyezte: a szó tartósabb az ércnél, ezért fogadta el a kiadó felkérését, és állította össze Bálint Gábor műveinek egyfajta keresztmetszetét. Mindezt olvasóbarát módon, hogy felkeltse az érdeklődését azoknak is, akik eddig nem ismerték a szentkatolnai nyelvészt.
Nagy Szabolcs Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Arany-ballada ihlette képregény-sorozat is készült
Udvartér Alkotótábor – már nem utópia
Utópia címmel zajlott le a Kézdiszékért és Strázsa egyesületek szervezésében az első Udvartér Olvasó- és Alkotótábor július 31. és augusztus 12. között a Hargita megyei Sopárkút panzióban. A magyarországi példákból építkező, azokat megújító kéthetes eseményen 12 önkéntes táborvezető és 38 középiskolás táborozó vett részt Erdélyből, Moldvából és Magyarországról.
Amint azt a tábor neve is jelzi, a tevékenységek gerincét az udvarterek céhműhelyeinek mintájára kialakított műhelygyakorlatok alkották, az itt született alkotások képezték a táborzáró munkabemutató szabadtéri kiállítás és előadás alapját. Keresztes Ágnes és Léstyán Attila színművészek, valamint Balogh Attila rendező drámafoglalkozásokat tartott a táborozóknak, a zeneműhely meghívottjai Fazakas Etele sepsiszentgyörgyi zenész és Fazakas István műkedvelő zenész (civilben filozófus) voltak. Barabás Ágota a stúdióműhelyt irányította, a médiaműhelyt Németh Szabolcs Előd, az Erdély FM műsorszerkesztője és Antal Szabolcs, az M5 operatőre.
A „scriptórium” műhelyt Benedek Zsolt dramaturg, Deme Johanna egyetemi hallgató és Ferencz Éva tanár vezették. A tábor adminisztrációs teendőit Ferencz Attila, a Kézdiszékért Egyesület elnöke látta el. A műhelyvezetők mellett meghívott előadók is tartottak előadásokat. A tábor vendégei voltak Marosán Csaba színművész, T. Szabó Levente egyetemi docens, Kocsis István hatvani ny. könyvtárigazgató, a Fábián Zoltán Olvasótábor alapítója, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás, a Fantomatika képregény szerzőpárosa, Ruszka Sándor református lelkész, Petres László lujzikalagori magyartanár, Borcsa János kritikus, könyvkiadó, Borcsa Imola író, Kerekes Emőke fotográfus, Golicza Előd műépítész, díszlettervező, Gál Zoltán műépítész, Ürmösi-Incze Mária és Hunor néptáncosok és Ardeleanu Daniel, alias GRID, aki dj-partival szórakoztatta a táborozókat.
A tábor utolsó előtti napján mintegy 50 érdeklődő, szülő, barát jelenlétében összegezték a táborban tanultakat, tapasztaltakat. Az Arany János-emlékév jegyében esett a választás a Tengerihántás című balladát feldolgozó összműhely-bemutatóra.
A magyarországi Magyartanárok Egyesülete és a Balassi Intézet ajánlásával működő tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Pillangó Alapítvány, Hargita Megye Tanácsa, a Julius Meinl Románia, Kézdivásárhely önkormányzata és a Fuel Management Kft. támogatta.
F. É. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megalkotni az élhetőt…
Nem lenne könnyű még egy olyan regényre rámutatni, mely Erdélyt annyira átfogóan és mélységében mutatja be, mint Móricz Erdély-trilógiája (1922–1935). Esetleg egy-egy írónk teljes munkássága jöhetne számításba ilyen tekintetben, mindenekelőtt a Bodor Ádámé…
Legújabban a mai középnemzedékhez tartozó Vida Gáborban (szül. 1968, Kisjenő, Arad megye) merült fel, hogy meg kellene írni jelenünk igazi Erdély-regényét. Ő maga is így kezdett új, Egy dadogás története című művébe (Budapest, Magvető, 2017), ugyanakkor józanul szembe kellett néznie egy megkerülhetetlen valósággal, hogy tudniillik „a Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyarErdély mindig is hamis volt.”
Vida Gábor végül is fejlődési regényt írt, különös és nyomasztó családi, valamint nemzedéki tapasztalatok birtokában, egy olyan főszereplőt állítva a középpontba, akinek felnőtté válása a romániai rendszerváltozáshoz kapcsolódik. 1990 januárjában Kolozsvárt találjuk az elsőéves egyetemi polgárt, aki írónak készül. Már ekkor valamiféle teljesség vonzásában élt, hiszen azt válaszolta oktatójának, hogy az általa tervezett könyv az egészről fog szólni.
Vida új regénye a kommunizmus két utolsó évtizedében, az 1970–80-as évek Romániájában szocializálódott gyermek és ifjú fejlődését mutatja be, mintegy családtörténetbe ágyazottan. A főhős fejlődésében, illetve önmagára találásában igen ellentmondásos szerep jut a szülőknek, ám felszabadító hatással van rá például az apai nagyapa és anyai részről a két nagybácsi, továbbá a gyermekkori nagy csatangolások a nagyszülőknél, egyrészt az Arad megyei Ágyán, másrészt Baróton, a Hargitán, valamint az otthont jelentő Kisjenőben, illetve úgy általában az „élet” vagy ahogy az elbeszélő fogalmaz egy helyen, a „sötét valóság, amit megéltem.” Egyetlen komoly ellenfele – ahogy fogalmaz – a dadogás, amely kisiskolás korától kezdve nagyon hosszú ideig végigkíséri. Értelmezése szerint ez „nem egyszerűen artikulációs vagy légzési kérdés, hanem egy lelkiállapot, személyiségzavar, kognitív probléma (…). Írásban is dadogok, egyszer csak elakad a szufla, a gondolat, a mondat, de én nem hallgatok el, mondom, amit mondani tudok (…).”
Hősünk apja Romániában élte le egész életét, teológiai tanulmányokat Kolozsvárt folytatott, de tisztviselő lett, nem a papi szolgálatot választotta, és olyan magyarnak tartotta magát, mint az anyaországiak. Mivelhogy a Fehér-Körös menti Ágyán és Kisjenőben élt, ezért számára Erdély s különösen a székelység megfoghatatlan és nehezen meghatározható dolgok voltak, nem tudta beilleszteni saját maga alkotta „dobozaiba”. Az anya viszont erdélyi és székely, de olyan „hívő” családban nőtt fel, amelyet egy zsarnok apa uralt, ezért iskolái végeztével a lehető legtávolabbra, a Partiumba kérte kihelyezését. A családi önkény elől menekülő lány itt és így talált rá egy meghasonlott fiatalemberre, előbbi aztán saját családja fölött ugyancsak gyakorolta az uralkodást, és játszotta az áldozat szerepét… A belső függetlenséget a főhős számára az otthoni csatangolások jelentették vagy a nyári vakációkkal járó „boldog önfeledtség”, viszont az aradi kollégiumi környezet sokáig a teljes elzártságot és a megalázás, valamint az etnikai megkülönböztetés válogatott módozatait „kínálta”.
A főhős által megélt ama sötét valóság mindenekelőtt az aradi kollégiumban töltött évekhez és a katonáskodáshoz kapcsolódik. Katonai egységében azonban működött a bajtársak közötti szolidaritás, míg ezt bentlakó diákként soha nem érezte. Későre múlt el viszont a hadseregben szerzett nyomasztó tapasztalatok hatása, még leszerelése után is jó ideig érezte, hogy ahová visszatért, a polgári és szabad (?) világ egy laktanya, elhagyni azonban nem akarta az országot. Egy alkalommal, az 1980-as évek végén barátjával együtt próbálkozott a zöldhatáron Magyarországra szökni, de visszatértek – Erdélyben akart élni. Később aztán az is tudatosult benne, hogy a világot mindennap úgymond újra ki kell találni, s „aki a sártengernek ezen a felén nem tudja megalkotni magának az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni (…).”
Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Módszer – műfaj – elhivatottság
Hogy hogyan is olvassuk? Mármint Gazda József A Golgota útján című könyvét. A cím szenvedéstörténetet ígér, ami – fellapozva a könyvet – könnyen helyhez és időhöz meg „főszereplőhöz” köthető: a Kárpát-medencei magyarság egy rövid és tragikus időszakára, az 1944–45-ös periódusra, valamint az ezt követő megtorlások éveire esik. Ezekre az évekre vonatkozik az a számtalan vallomás, amelyet a szerző egybeszerkesztett egy nagyformátumú, közel ötszáz oldalas könyvbe (Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2017). Huszadik századi történelmünk egy rövid időszakának bemutatása tehát nem egy klasszikusnak tekinthető történettudományi munkában történt ezúttal, hanem a szóban forgó időszakot átélt, úgymond egyszerű emberek szóbeli visszaemlékezéseinek összegyűjtése és megszerkesztése által.
A megtörtént események élményszerű megelevenítésével szembesülhet tehát az olvasó. Egy ilyen tárgyalásmód megengedi, hogy akár szépirodalomként is olvashatjuk A Golgota útján című könyvet, éspedig folyamatosan, a bevezetéstől a végkifejletig. A történet – ahogy a szerző nevezi, a magyar holokauszt – elbeszélésének nyelve is sokszínű, lévén hogy a megszólaltatott adatközlők mind-mind a saját nyelvjárásukon beszélik el a velük megesetteket. Ezek pedig csángó-magyarok, székelyföldiek, mezőségiek, dél-erdélyiek, kalotaszegiek, partiumiak, bánságiak, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, őrségiek s így tovább. Az egyes történetek mondhatni láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, valamelyest követik az időrendet, s végülis összességük egy nagy társadalmi tablót eredményez.
Nem elképzelhetetlen ugyanakkor, hogy tudományos munkaként olvassuk Gazda József könyvét, úgy például, hogy az adott időkereten belül egy-egy téma vagy kérdéskör megismerésére összpontosít az olvasó, kiemel az egészből valamely, őt különösképpen érdeklő „kis elbeszélést”, amilyen ez esetben például az 1944. évi szovjet betörés, az erdélyi lakosság menekülése a közelgő front elől, a Maniu-gárdák székelyföldi, erdélyi magyarüldözése és az előre kitervelt kivégzések, a fogoly- és munkatáborok, a hazatérés.
Egy ilyen anyagot összegyűjteni – Kányádival szólva –, behordani, majd feldolgozni és az olvasó elé tárni, következetes és módszeres munkát s nem utolsósorban elhivatottságot feltételez. Tudjuk, Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – előpéldái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.
Ha pedig elhelyezést nyer a sok-sok mozaikkocka egy nagy felületen, egy egész társadalomról nyújthat képet az olvasó számára. Jelen esetben a Kárpát-medencei magyarság huszadik századközépi üldözéséről, az elszenvedett veszteségekről kapunk egy keresztmetszetet. „A könyv megszenvedett sorsú emberek vallomásaira épül – hangzik el az előszóban. – A pár száznyi, a poklok poklát megjárt ember jaját kiáltja világgá. A magyar holokausztot, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre, s megnyomorította egész nemzetünket.”
Megmutatja a könyv viszont azt is, hogy a szenvedést elviselő ember meg tud bocsájtani. Egyik szereplője, a kézdiszentléleki Ráduly Béla (1919–2008) vallomásából tűnik ki ez, aki hazatért a szovjet hadifogságból, magas kort ért meg, s meg is írta emlékeit (Törhetetlen hittel. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2005). Ő a következő vallomást tette a szerzőnek: „semmilyen néven nevezendő gyűlölet senki iránt nincs bennem – mondotta –. (…) Szeretettel kell közelíteni egymáshoz. Vigyázat, kemény beszéd! Ezt szinte lehetetlen megtenni. De ha Isten lakozik a szívünkben, és nem a bosszút forraló sátán, akkor meg tudjuk tenni. És meg kell tegyük annak érdekében, hogy békében és szeretetben éljünk egymás között.”
Röviden azt mondhatom, a Kovásznán élő műkritikus, művészettörténész és író új könyve fontos szociográfiai munka!
Gazda József: A Golgota útján című könyvét csütörtökön 17 órakor mutatják be az Erzsébet teremben, Kézdivásárhelyen. A könyvet értékeli és az íróval beszélget Borcsa János író, kritikus. Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Gulag-jelenség, és a magyar holokauszt
Kézdivásárhelyen az Erzsébet Teremben október 12-én, csütörtökön mutatták be szerző jelenlétében, a magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiáját. A könyvet értékelte és az íróval beszélgetett Borcsa János író, kritikus. Ez a szerző huszonhetedik megjelent könyve.
Ferenc Attila házigazda üdvözlése után Borcsa János méltatta a szerző munkásságát és a nemrég megjelent könyvet: „Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – elő példái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.”
A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulagot mint jelenséget, mert a második világháború után ez jelen volt az egész Kárpát-medencében. A megszólaltatottak elbeszéléseiből ismerjük meg a magyar holokausztot, ami immár a békeidőben több százezer ember elpusztításához, lelki megsemmisüléséhez vezetett.
A beszélgetés során a szerző elmondta, hogy „mai napig nem érti” – a könyvvel is erre keresi a választ –, hogy összehasonlítva más népekkel miért ítélkezett rólunk másként a történelem? 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban legfőbb bűnösnek kiáltották – persze a németek mellett –, és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahol sokan odavesztek. A könyv a magyarirtó akcióról a túlélők szemszögéből és szó szerinti idézésén keresztül rántja le a leplet. „Az összes utódállamokból a magyar férfiakat szedték össze és vitték el a Szovjetunióba. Részben itthon vagy útközben elpusztították őket, majd sokan a szovjet Gulagon pusztultak el.” „A hetvenes évek óta arra törekszem, hogy az emberekkel mondassam el a sorsukat, több mint kétezren így mesélték el életük történetét. A könyvben szereplő négyszáz személy közül egyről van tudomásom, hogy még él, százkét évesen” – mondta Gazda József. A könyvbemutató végén a szerző kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfiakötetét. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ideggyógyász főorvos anekdotái (Könyvbemutató Kézdivásárhelyen)
Kicsinek bizonyult kedd este a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti díszterme dr. Bíró Gábor nyugalmazott ideggyógyász főorvosnak az Ambrózia Kiadónál megjelent, A nevető kórház című könyve bemutatójához. A rendezvényt végül a színházteremben tartották meg mintegy kétszáz érdeklődő jelenlétében, hasonlóra az utóbbi évtizedekben egyszer volt példa, amikor Kányádi Sándorral találkozhattak Kézdivásárhely lakói.
Borcsa János irodalomkritikus, az Ambrózia Kiadó igazgatója köszöntötte a szerzőt és a nagyszámú olvasótábort. Elmondta: a most bemutatott könyv az Ambrózia Kiadó tizenötödik kötete, és több, mint egyszerű anekdotagyűjtemény, a szerző jó fél évszázados orvosi pályájáról ad számot benne, ezért is kapta a Pályakép adomákkal, anekdotákkal alcímet. Mint mondta, az olvasók személyes és hiteles képet kaphatnak a marosvásárhelyi magyar orvosképzés fénykoráról, majd annak fokozatos és tudatos leépítéséről, ugyanakkor szembesülhetnek az orvosi pálya buktatóival és kiteljesedési lehetőségeivel is. A könyv második felében kaptak helyet az anekdoták és adomák. A kiadó vezetője felolvasott egy anekdotát, majd azt is elmondta: a kötet háromszéki nyomdában készült, a rajzokat szintén helyi alkotó, Sárosi Csaba grafikus készítette, a borítót pedig a főorvos fia, Bíró Zsolt tervezte.
Miért is ír könyvet egy ideggyógyász? – tette fel önmagának a kérdést a könyv szerzője, aki arról beszélt, hogy korábban esze ágában sem volt könyvet írni – „ilyesmire vetemedni” –, de barátjának, Borcsa Jánosnak az unszolására nekifogott, és emlékezetből írta le a kötetben szereplő anekdotákat. A találkozó végén Bíró Enikő egyetemi oktató, a szerző leánya tucatnyi anekdotát olvasott fel, majd a szerző válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, és dedikálta első könyvét. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AJÁNLÓ
KÖNYVBEMUTATÓ
* Ma 17 órától a maksai református egyház imatermében bemutatják dr. Kerekes Jenő háziorvos Rendhagyó családtörténet és napló című könyvét, valamint Köntés György, a maksai iskola egykori tanárának verseskötetét.
* Holnap 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében mutatják be Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című könyvet, amelyet a Hargita Kiadóhivatal jelentetett meg a Székely Könyvtár 51. köteteként, és az orientalista nyelvtudós legfontosabb nyelvészeti tanulmányait, az akadémiának készített jelentéseit, ázsiai útinaplóját tartalmazza, valamint válogatást publicisztikai írásaiból. A kötetet Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója és dr. Borcsa János ismerteti, valamint megtekinthető lesz a tudós kéziratos hagyatékának az a része, amelyet a Székely Nemzeti Múzeum őriz. A kötet a helyszínen megvásárolható.
KÖZMŰVELŐDÉSI NAPOK
* Ma 18 órától a baróti Városi Művelődési Ház Bodosi Dániel-termében Útirajzok. Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez című művéből szerkesztette és előadja: Csadi Zoltán színművész (Budapest). Kedden 17 órától tisztelgés Incze László muzeológus, történész, tanár sírjánál a baróti római katolikus temetőben, emléktábla-avatás, 18 órától Bánffy Miklós pályaképe – kiállításmegnyitó Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár-termében.
DESIGNHÉT
A november 20–24. között Sepsiszentgyörgyön zajló 3. Design Week keretében ma 17 órától a 2. Csernátoni Design Táborban készült terveket mutatják be a Magmában. 18 órától TWIST, a 3D-ékszerek világa – Török Réka jelmeztervező, ékszerkészítő, a REKKO brand tulajdonosa és Simon Norbert divatfotós közös kiállítása a Lábas Házban. 18.30-tól: „Mesélő jelmezek” – kiállítás, könyvbemutató, filmvetítés a Lábas Házban. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ércnél maradandóbb a szó (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című, a Székely Könyvtár sorozatban megjelent könyvét mutatták be kedd este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A házigazda Tóth-Bartos András muzeológus köszöntőjében arra is kitért, hogy az alkalomra kamaratárlatot rendeztek be Szentkatolnai Bálint Gábornak a Székely Nemzeti Múzeum által őrzött kézirathagyatékából és személyes tárgyaiból. Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója ismertette a Székely Könyvtár sorozatot, amely 60. kiadványához érkezett, s külön szólt a legújabb tíz kötetről. Szentkatolnai Bálint Gábor könyve az 51. a sorban. A kiadványt annak szerkesztője, Borcsa János kézdivásárhelyi irodalomtörténész mutatta be. Elmondta, Szentkatolnai Bálint Gábornak (1844–1913) ez az első könyve, amely Erdélyben megjelent. Ősbemutatóját a szülőfaluban tartották idén júniusban. A kötet gondozója – aki „a hivatal packázásai” következtében került Szentkatolnára tanárnak negyven évvel ezelőtt – felelevenítette, hogyan „ismerkedett meg” a község nagy szülöttével: hallott róla a helytörténész Bakk Pál tanítótól, majd elkezdett ő maga is kutatni. Az orientalista nyelvtudós múló földi mását többször is sikerült megörökíteni, de ércnél maradandóbb a szó, mondotta, ezért jelentették meg a válogatást. Úgy állította össze a kötetet, hogy első részében Szentkatolnai Bálint Gábor ázsiai útinaplója, olvasmányos publicisztikai írásai, a másodikban legfontosabb nyelvészeti tanulmányai, az akadémiának készített jelentései kaptak helyet. A kötet rávilágít erényeire, megmutatja a tudóst és az embert egyaránt – tette hozzá. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írói üzenetek nyomában a Vigadóban
Legyen kritika közöttünk!
Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján.
Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg.
„Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak.
A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.”
A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pályafutás – vesszőfutás
A latin curriculum vitae önéletrajzot, életrajzi vázlatot jelent, de ma nem feltétlenül ezek, hanem többnyire a szívi fordul elő beszédünkben. Hosszú ideig az önéletrajzé volt az elsőség, nemcsak álláskereséskor csatoltuk a kéréshez, folyamodványhoz, de a letűnt rendszer párt- és állami szervei is taktikai meggondolásból íratták ezeket, például a „verifikálások”, a nagy tisztogatások és leszámolások alkalmával, például az 1950-es években, illetve olvasták, sőt a párt éppen aktuális irányelvei szerint értelmezték a kiszemelt áldozatok önéletrajzait.
Aztán időről időre újraíratták a „delikvensekkel”, hadd lássák az egyes változatok közötti esetleges eltéréseket vagy azt, hogy mit hallgatott el – netán szándékosan! – az életrajzi vázlat sarokba szorított készítője, mert az ilyen jegyekből „súlyos következtetéseket”, mi több, vádakat lehetett megfogalmazni az illetővel szemben. Így lehetett a tegnapi elv- és harcos társat félreállítani, mint ama rendszer ellenségét…
Ma egyszerűen szívit mondunk, CV-t írunk, amelynek ugye kidolgozták, rögzítették a formai szabályait, követelményeit – tulajdonképpen rugalmas formanyomtatványként határozzák meg –, s amelyet bármely munkakereső kitölt – figyelem: nem megír! –, és lead vagy elküld külön-külön, illetve egyszerre számtalan munkaadóhoz, s várja okostelefonja megszólalását, a pozitív vagy elutasító választ. Semmiféle személyes hangvételről és indíttatásról nem eshet szó az ilyesféle szívikben, csak puszta adatokat, semmitmondó eredményeket látni az egyes rovatokban, jobban mondva, rekeszekben, de hogy mindez az adathalmaz milyen tartalmat hordoz, milyen emberi, családi környezet, milyen egyéni, valós teljesítmény áll mögöttük, édes keveset tudni meg belőlük.
József Attila élete utolsó évében, 1937 elején munkát, hivatali állást keresve írta meg a maga Curriculum vitae-jét, olyat, amely még azt is magában foglalja, hogy amikor nevelőszülőkhöz került, nevétől is megfosztották, Pistának szólították. Vagyis nemcsak pályafutásáról számolt be részletesen, hanem vesszőfutását is ecsetelte, amely már kisgyermekkorában elkezdődött számára, s tartott szinte egy életen át. Másik klasszikus költőnk, Arany János viszont egy ifjúhoz címzett versében (Domokos napra) természetszerűen nem a megtett útról, hanem a kedvesnek mondott fiú előtt álló pályáról szólt, mondván:
„Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.”
Mit tudni meg hát a mai szívikből? Talán azt, hogy erőtlen, aki kitöltötte, vagy azt, hogy erős? Egyiket sem! József Attila súlyos ideggyengeségét is önéletrajzába foglalta, ugyanakkor azt is, hogy munkában szívós. A mai formanyomtatványok rekeszeiben gyakran sok-sok adat vagyon zárva, de érzésem szerint távolról sem elegendő az illető megismeréséhez…
Különben magát a pályafutás szót választékosnak minősítik az értelmező szótárak, de a mai nyelvhasználat alapján már-már elavultnak tűnik, továbbá a vesszőfutás értelmét bár annak fogjuk fel, ami, vagyis megalázó, kínos helyzetek sorozatának, eredetére viszont kevésbé gondolunk, arra, hogy régen a katonaságnál a büntetés egyik módja volt: a vesszőfutásra ítéltnek egymással szemben felállított katonák sora között kellett futnia, miközben bajtársai vesszővel sújtottak mezítelen felsőtestére.
Végül azt mondhatom, hogy egy önéletrajznak vagy a mai szójáráshoz igazodva, szívinek tartalmaznia kellene az illető pályafutását a saját maga fogalmazta formában, s ne adj’ isten, vesszőfutását is. Egy fontos dolog mindenképpen kiderülhetne ebből, az hogy – úgymond – csüggedünk-e vagy megálljuk helyünket. S ez bizony, betölteni a helyed, nem is kevés! Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)