Amikor a szülő- s felnevelő faluja, Kézdiszentlélekre vonatkozó forrásokat tesz közzé, tulajdonképpen egyfajta hordás eredményét mutathatja be. S végezte ezt a hordást azzal a tudattal, amit Kányádi Sándor egyik versében csak megerősíthet mindenkiben: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. /A szavakat is. Egyetlen szó,/egy tájszó se maradjon kint. /Semmi sem fölösleges. ” Ez olvasható Borcsa János Kézdiszentléleki breviárium /Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely/ című könyve előszavában. /Borcsa János: Be kell hordanunk mindent… = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./

Dr. Borcsa János író elkészítette a falunapokra szülőfalujáról a Kézdiszentléleki breviáriumot, a közel ötszáz oldalas monográfiát. A könyv szakírók, kutatók – Kónya Ádám, Cserey Zoltán, dr. Binder Pál, Tüdős S. Kinga, Coroi Artúr, Pozsony Ferenc, Gazda Klára, G. Olosz Ella stb. – munkáiból áll össze. Először látott nyomdafestéket a kötetben dr. Székely Zsolt (Kézdiszentlélek régészeti múltja), Áros Károly (Kézdiszentlélek sportélete) és Dávidné Bartalis Izabella (A kőfaragó Bartalis család) egy-egy tanulmánya is. /Dimény H. Árpád: Elkészült Kézdiszentlélek olvasókönyve. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), szept. 18./

Borcsa János irodalomtörténész, kritikus szerkesztésében nemrég jelent meg a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadónál egy vaskos, keménykötésű könyv: Kézdiszentléleki breviárium. Egyfajta tükre ez a községnek. Borcsa János szakértelemmel gyűjtötte egybe szülőföldje történelmi, néprajzi, társadalmi keresztmetszetét megmutató írásokat. /Szekeres Attila: Könyvbe kötött Kézdiszentlélek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 3./

November 4-én a kézdivásárhelyi Vigadóban mutatták be Borcsa János hetedik önálló kötetét, a Merítést, mely áprilisban a kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál jelent meg, s a szerző 2005 és 2008 között írt irodalomkritikáit, tanulmányait és jegyzeteit tartalmazza. A könyvet Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese méltatta. A Kézdivásárhelyen élő és alkotó szerző legújabb kötete zömében kortárs hazai és magyarországi szerzőkről írt könyvkritikáit tartalmazza, melyek első alkalommal nem szaklapokban, hanem az aradi Irodalmi Jelen, a Székelyföld és/vagy a Háromszék hasábjain láttak nyomdafestéket. /Iochom István: Irodalomkritika – nem csak vájtfülűeknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./

A debreceni Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület évekkel ezelőtt könyvsorozatot indított Pedagógusok arcképcsarnoka címmel. Az évi rendszerességgel megjelenő kötetekben főleg huszadik századi, de már nem élő jeles anyaországi tanítók és tanárok munkásságáról, életútjáról lehet olvasni. Először a 2008-ban kiadott, hetedik kötet portréi között kaptak helyet határon túli pedagógusokról készült dolgozatok. Háromszékről dr. Borcsa János és dr. Szőcs Géza, készített portrét erdélyi tanárokról Az idei kötetben Háromszék számottevően, tizennyolc írással van jelen. /Iochom István: Pedagógusok arcképcsarnoka. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 5./

Házában lenni rangot jelentett
Molter Károly életművéről
Elkezdődött a nyári szünet, csökkenőben a délutáni kulturális rendezvények száma. A Helikon – Kemény János Alapítvány mégis telt házas estet szervezett kedden a Bernády Ház nagytermében, ahol dr. Borcsa János irodalomkritikus tartott előadást Molter Károly életművéről.
A résztvevőket Nagy Attila, az alapítvány megbízott elnöke fogadta – és mutatta be nekik a vendégelőadót: dr. Borcsa János Kézdivásárhelyen él, többek közt a Román Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének tagja, az Ambrózia Könyvkiadó vezetője és alapítója – majd az előadó vette át a szót, aki elmondta: Molter Károly marosvásárhelyi otthonába ellátogatni önmagában is közéleti rangot jelentett, háza az értelmiség találkahelye volt, sziporkázó humorú vendéglátóval. Molter közismert szórakozottsága miatt a köztudatban anekdoták tárgyává lett, és ő maga is nagy anekdotázó volt. Így vált derűs lelkületű vásárhelyi demokritosszá. Olyan értékeket hozott a székely fővárosba, amelyeknek köszönhetően munkássága igen fontossá lett, műveit olvasni, tanulmányozni, értelmezni érdemes. Már korai munkáit is méltatták, sokan írtak róla, 1980-ban például egy román irodalomtudós is, az ő meglátásai talán a leghelytállóbbak.
Dr. Borcsa János bevezető beszédét követő előadásának címe: Molter Károly, az építő magyarság írója. A felolvasott értekezés – értelmező esszé elsősorban a Tibold Márton című regényt vette górcső alá, ezen keresztül azonban a molteri életmű számos jellegzetességét elemezte, ismertette és értékelte. Egy olyan írástudó hagyatékát, aki egymaga kellett befogadó közönséget és közösséget létrehozzon, akinek munkáit a fokozott önismeretigény jellemzi, és amelyekben kiemelt fontosságot kap az identitás megszerzésének és megtartásának gondolata. A főhős fejlődéstörténete és az ebből leszűrődő szerzői koncepció, illetve gondolatmenet hűen példázza a molteri értékrendet. A regény műfaji jellegzetességei, az alkalmazott írástechnikák mind ezen értékrend szolgálatában állnak: a műfaj fejlődésregény, motívuma egy többnemzetiségű közép-európai ifjú identitáskeresése. Az előadó aprólékosan, a molteri értékrend szempontjából kiemelten fontos részekre időt szakítva ismertette a regény cselekményét, a főhősök jellemét, a környezetet, értelmezte a mondandót, elemezte a technikát, e művön keresztül világítva rá Molter Károly egész életművének jelentőségére.
A rendezvény hagyományteremtő szándékú ajándékozással zárult: dr. Borcsa János a vendéglátóktól Hunyadi László Magyar Örökség-díjas szobrászművész Kemény János emlékplakettjét és Pál Antal Sándor Marosvásárhely története című sorozatának első kötetét vette át.
Nb. Népújság (Marosvásárhely)

Szárhegyi Írótábor hetedszer
A képzőművészeti alkotótáborok eseménysorozatát ismét írói összejövetel szakítja meg Gyergyószárhegyen. Jövő héten négy napon át zajlik a 7. Szárhegyi Írótábor a népszerű gyergyói településen. Az első ilyen találkozót 30 évvel ezelőtt szervezték meg, majd még két táborozást követően a hatalom betiltotta az írótábor megszervezését. A 89-es változás után újították fel a kezdeményezést, amely kétévente gyűjti egybe a tollforgatókat és a könyves szakmát. A szeptember 2. és 5. között sorra kerülő mostani rendezvény szervezői Egyed Péter, Fekete Vince és Kassay Péter. Meghívójukban a következők olvashatók: "Mint minden alkalommal, most is sort kerítünk arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkozzunk, jeles meghívottaink előadásai alapján. És természetesen mindarról szót váltsunk, ami bennünket, erdélyi írókat foglalkoztat, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben. Meghívottaink ez alkalommal az Előretolt Helyőrség költői valamint Murányi Antal és zenekara. Tematikus beszélgetésünk Zene és költészet körül forog, amelyet klasszikus dalest koronáz meg. Első ízben ítéljük oda a Csiki László- díjat."
A programban szeptember 3-án 9.30 órától a Szerzők, könyvek, jelenségek a magyar irodalomban 2008-2010 téma szerepel. Felvezetések: Borcsa János, Füzi László, Pécsi György, Péczeli Dóra, Podmaniczky Szilárd. Ezeket követően hozzászólások hangzanak el, vita is várható. 18 órától az Előretolt Helyőrség költői estje, majd Murányi Antal és zenekarának fellépése számíthat a jelenlevők érdeklődésére. Szeptember 4-én délelőtt a Zene és költészet témakörben Balla Zsófia, Demeter Szilárd, Lövétei Lázár László és mások beszélgetését Egyed Péter moderálja. 17 órakor adják át a Csiki László-díjat. 18 órától dalestre várják a közönséget.
58. Magyarkanizsai Írótábor
Szeptember 1-től 4-ig tart a Vajdaságban az 58. Magyarkanizsai Írótábor, amelyen szokás szerint rendhagyó irodalomórák, közönségtalálkozók, kiállítások lesznek, folyóiratokat mutatnak be, felolvasóesteket és tanácskozásokat tartanak.
Az idei írótábor külön figyelmet szentel Csoóri Sándor és Németh István életművének. A Nyolcvan esztendő sodrásában elnevezésű műsor keretében szeptember 3-án, pénteken köszöntik őket a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban – írta szerdán a Magyar Szó című vajdasági napilap internetes oldalán. A rendezvény a Vándorkulacs Díj átadásával ér véget.
Az idei írótábor fő témája a vajdasági magyar irodalom; a program részeként szeptember 4-én Folyóiratok és szépirodalom ma címmel tartanak tanácskozást.
Amióta megszűnt az újvidéki Forum kiadó által istápolt Alkotók Gyűlése, azóta szinte a magyarkanizsai összejövetel az egyedüli találkozási lehetőség – írta a Magyar Szó. A korábbi évekhez képest az idén a nemzetközi gazdasági válság hatására szűkös költségvetés miatt kevesebb írót tudnak vendégül látni a szervezők, akik azt tervezik, hogy az írótáborban papírra vetett műveket összegyűjtik és kiadják. Népújság (Marosvásárhely)

Felső-Háromszék krónikása (Coroi Artur emlékezete)
Váratlanul és tragikus gyorsasággal tett pontot a kegyetlen kór egy történészi pálya végére. Hatvankét évesen augusztus végén Budapesten elhunyt Coroi Artur /Nagyenyed, 1948/, a nagyenyedi születésű és neveltetésű, de évtizedekig tanári hivatását Háromszéken teljesítő kiváló alkotó értelmiségi.
Választott faluja Torja volt — ahol 1990-ben még közéleti szerepet is vállalt —, amelynek szellemi épülését az anyaországba való áttelepülése után is szolgálta, Altorja címmel jelentetve meg például egyháztörténeti monográfiáját a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál 2000-ben. Szellemi otthonának tekintette az erdélyi magyar tudományos műhelyeket, a Székely Nemzeti Múzeumot és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, ezek kiadványaiban jelentette meg alapos kutatáson nyugvó dolgozatait, szaktanulmányait, de az anyaországi tudományos fórumokon is jelen volt erdélyi-háromszéki vonatkozású előadásaival és közleményeivel. Ugyanakkor személyes jelenlétével is megtisztelt akár egy-egy torjai vagy kézdiszentléleki rendezvényt is, ahol szolgálhatta a helyes és hiteles történelmi tudat alakítását.
Alábbi írásának megszületésére is egy meghívás adott alkalmat. 2009. november végén a Kézdiszentléleki breviárium (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2009) egyik jeles szerzőjeként vett részt egy találkozón, s idézte fel a hallgatóság előtt a falu 17. századi képét. Hangsúlyoznám, hogy minden kijelentését, utalását, adatát és feltételezését írásos forrásokra alapozta. A dolgozat közlésénél ezek felsorolásától, a gazdag jegyzetanyag közzétételétől eltekintünk, a terjedelmi okokból történt kihagyásokat pedig külön jelezzük. A dolgozat „főszereplőjéről”, Cserei János deák életéről és munkásságáról különben felkérésemre a Kézdiszentléleki breviárium számára készített igen alapos tanulmányt.
Aki minden levelében jó egészséget és jó munkát kívánt partnerének, s a címzett szeretteiről sem feledkezett meg soha, íme, fizikai valójában megszűnt létezni. Munkáit olvasva viszont jelenvalóvá tehetjük, s akik ismertük, azt sem feledjük, hogy nevetésével az emberi butaság és az önkényuralom falait is képes volt megrengetni minden időben Artur barátunk... Borcsa János
Munkái:
Coroi Artur: Altorja. A római katolikus egyházközség története /Pallas-Akadémia, Csíkszerda, 2000/
Coroi Artur Székely falvak 1 - Adalékok Altorja és Háromszék történetéhez /Erdély Történeti Alapítvány, Debrecen, 2001/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
Nagy művelődési esemény, igazi kulturális cselekedet volt éppen harminc évvel ezelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL) első kötetének megjelenése. Az akkori, szigorúan ellenőrzött romániai magyar nyilvánosság minden területén lehetett találkozni a könyv fogadtatásával, s természetesen a szabadabb magánszférában is zajlott az eszmecsere és véleménynyilvánítás az elkészült munkáról.
Számos könyvbemutatóra került sor az országban, így Sepsiszentgyörgyön is nagyszámú helybeli és "vidékről" érkezett közönség előtt mutatták be 1982. március 23-án a kötetet a főszerkesztő, Balogh Edgár jelenlétében. A lexikon terve már az 1960-as évek végén felmerült, a szerkesztőbizottság 1968-ban alakult meg, de tizenkét évbe tellett, amíg az első kötet elhagyhatta a nyomdát negyvenezer (!) példányban. Addig az időpontig sem volt akadálytalan a lexikon útja a kiadóig és az olvasóig, hiszen a kommunista hatóságok mindent elkövettek, hogy a Romániában kisebbségben élő magyarság írásbeliségének, kultúrájának teljes körű és hiteles ismereteinek tárházát ne készíthesse el a nagyszámú lexikoni munkaközösség, de az első kötet megjelenését követően magának a munkának a folytatása is már-már lehetetlenné vált. Elkészült ugyan a második kötet 1983-ra, de megjelenése már csak a rendszerváltás után, 1991-ben vált lehetségessé, húszezer példányban szintén a Kriterion Könyvkiadó adta ki. A munka megváltozott körülmények között folytatódott, a harmadik kötet (1994) már Dávid Gyula főszerkesztősége alatt készült el, de a negyedik és ötödik — kettős — kötet megjelenésére (ezeket már az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen adta ki a Kriterion, és példányszámuk három-háromezerre zsugorodott!) kétszer nyolc évet kellett várni (2002, illetve 2010), ami oly nagy időbeli lemaradás lexikonnál, hogy feltételezi egy kiegészítő kötet gyors megjelentetését ahhoz, hogy hasznos kézikönyv lehessen. Különben maga az alapító főszerkesztő számolt ezzel a megoldással már az első kötet megjelenése idején, de az ötödik kötetet azzal a gondolattal bocsátotta útjára Dávid Gyula, hogy sokféle meggondolásból el kell tekintenie a pótkötet elkészítésétől, kijelentette, hogy "ennek én semmilyen esélyét nem látom". Azt gondolom, hogy szükség van a kiegészítő kötetre ahhoz, hogy ezt a négy évtizede elkezdett munkát befejezettnek lehessen tekinteni. Huszonkilenc év választja el a ROMIL első kötetének kiadását az utolsóétól. Ha az utolsó kötet munkálatainak lezárása négy-öt évvel ezelőtt be is fejeződött, akkor is több mint huszonöt év romániai magyar irodalmának, illetve írásbeliségének számbavétele, dokumentálása maradt ki az első kötetből. A második kötet megjelenését tizenkilenc év választja el az utolsótól, de minthogy 1983-mal zárult le ennek az anyaggyűjtése és szerkesztése, ez esetben is a második több mint húsz év lemaradást "gyűjtött össze" az utolsó kötethez képest. Tartalmi szempontból tehát az egész szellemi vállalkozás és az elkészült munka egyaránt bevégzetlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgynevezett naprakész lexikont szerkeszteni, mert már megjelenésekor az élet túlhaladja mindahányat. A ROMIL esetében viszont az egyes kötetek között — tartalmukat, lefedettségüket illetően — az elfogadhatónál is nagyobb az időbeli lemaradás. A budapesti Akadémiai Kiadó például egy hasonló esetben az időbeli lemaradás áthidalására ugyancsak kiegészítő kötet kiadását vállalta, amikor a Világirodalmi Lexikon tizennyolc kötetes sorozatát kiegészítette. Ez a kiegészítő kötet aztán "behozta" azt a huszonöt éves időbeli lemaradást, ami az első kötet 1970-ben történt megjelenésétől eltelt az utolsó kötet kiadásáig. Ezért gondolom azt, hogy a hazai magyar tudományosság három-négy nemzedékének mérvadó képviselői által vállalt és végzett munkát befejezni kötelesség, még akkor is, ha szemléletében vitatható alapokon készült, illetve ha mentséget lehet is találni az abbahagyására. Kiemelném, hogy ebben a munkában bölcsőhelyünk, Háromszék is megfelelő súllyal van jelen, nemcsak mint szellemföldrajzi hely (bemutatják Erdővidék, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi és művelődési életét, valamint személyi szócikkekben számtalan alkotómunkásságát), hanem mint olyan, amely munkatársakat is adott a lexikonnak például Árvay József, Berde Zoltán, Borbáth Károly, Gazda József, Holló Ernő, Incze László, Kisgyörgy Zoltán, Salamon András, Veress Dániel személyében.
Egy lexikonnal, egy kézikönyvvel szemben támasztott legfőbb igény a megbízható tájékoztatás. Minden más, elméleti vagy értékrendre vonatkozó elv igen fontos lehet egy irodalomtörténeti szintézis megírásakor például, de másodlagosnak minősül egy lexikonnál. Ezért sürgetem a ROMIL esetében a pótkötet mielőbbi elkészítését és kiadását. Ezáltal lehet csak betetőzöttnek tekinteni egy tartalmában és koncepciójában vitatható, de igen nagy, korszakokon átívelő erélyi magyar szellemi vállalkozást.
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fábián Ernő naplójegyzetei a diktatúra idejéből
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni.
A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő nemrég kiadott naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára.
Amikor Fábián Ernő naplóírásba kezd, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban – főleg A Hétben és a Korunkban, valamint a szegedi Tiszatájban – követhető szellemi jelenlét áll mögötte, továbbá könyve jelent meg már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólt az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek "virágzását" tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Legelső bejegyzésében a saját városában, Kovásznán történt konkrét esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus "a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol." (1980. szeptember 1-jei bejegyzés) Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta "munkanapló"-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt Tervek, jegyzetek kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: "Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg." Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen "fórum" volt. Következésképp kijelenthető, hogy nem tudatosan az olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető.
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek (az utolsó bejegyzése 1990. április 14-ről származik), de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait, s értelmezi-kommentálja azokat. A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi, ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél "kispolgárias, ostoba társaságokról", "békaperspektíváról", a totális rendszer által "kitermelt" vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról stb., stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről. A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatók érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese, az ajánlást Németh Zsolt jegyzi.
Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cs. Gyimesi Éva halálára
Évtizedeken keresztül egy abszurd világban élt az ember itthon, Erdélyben, de a tágabb hazában, Közép- és Kelet-Európában is, ahol próbálták belesulykolni, hogy a természetellenest kész legyen már-már természetesnek, a rabságot szabadságnak, az észellenest ésszerűnek elfogadni. De az aztán mindet felülmúlja, hogy éppen a hírhedt román kommunista titkosszolgálat készített például olyan szellemi “kisportrét” egyik megfigyelt célszemélyéről, amelyet nem nehéz hitelesnek elfogadnunk ama rendszer bukása után sem.
”Akcióiban Cseke Éva kiváltképpen fanatikus és kitartó. Ismeretségi körében (...) nemegyszer kifejtette nacionalista nézeteit, rámutatva arra, hogy nem riad vissza semmilyen erőfeszítéstől, és minden fizikai és szellemi képességét alárendeli a magyar ügyért való küzdelemnek. Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa” – írták ama félelmetes hivatalban egy szigorúan bizalmasnak minősített összefoglaló jegyzetben.
Ehhez a hiteles “kisportréhoz” mindössze (?) azt kell hozzáfűznünk, hogy ez nem méltatás volt, hanem egy vádként használt hivatalos irat 1988-ból Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, nagyhatású egyetemi oktató ellen. A nyolcvanas évek egyik legnevesebb hazai magyar ellenzékije eljutott abba a stádiumba, amikor már környezetét is arra biztatta – tanúsítja egy lehallgatási jegyzőkönyv –, hogy “kiutat kell találnunk a félelemből, mert az emberek demoralizálódnak, és a félelemmel magunkat is megalázzuk. Tennünk kell ez ellen, mindenkinek ki kell irtania magából a félelmet.”
Cs. Gyimesi Éva különben tényleg azt tette, amivel a bukott rendszer elnyomó szervei vádolták, vagyis a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartását szolgálta írástudóként és tanárként. Ezt akár személyes élménnyel, egyetlen epizód felidézésével is alátámaszthatom. 1972 őszén, az akkori elsőéves egyetemi hallgatóknak tartott első szemináriumán Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levelét (A magyar nyelv helye a földgolyón) mutatta be, pontosabban olvasta fel. Ezzel tulajdonképpen a magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint “mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben “szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek... Elmondhatom, az egyetemi stúdiumok kezdetének legemlékezetesebb eseménye volt ez a szeminárium az egykori diák számára.
Most, amikor életének 66. évében eltávozott közülünk Cs. Gyimesi Éva, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ezután immár Őt is szellemi nagyjaink közt idézhetjük a magyar irodalom és kultúra nemegy kérdésében, mint egykor idézte Ő diákjainak Kosztolányit.
Nem egészen fél évvel ezelőtt, a Szent estén az Ókeresztény áldással köszöntött, most viszont ennek két sorával – fájdalom! – már csak az Ő emlékére kérhetek áldást:
Az Úr legyen fölötted,
Hogy áldás szálljon rád!
Nyugodj békében, drága Éva!
Borcsa János
Kézdivásárhely, 2011. május 26.
Népújság (Marosvásárhely)

A Székelyföld havilap szerkesztői Kézdivásárhelyen
Tegnap este a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havilap szerkesztői a kézdivásárhelyi Vigadóban találkoztak olvasóikkal, legtöbben a tanítóképző egyetem hallgatói voltak.
A havilapot Lövétei Lázár László főszerkesztő mutatta be, majd ő és a jelen levő három lapszerkesztő, Molnár Vilmos, György Attila és Fekete Vince felolvasott alkotásaiból. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, mind a négyen székely témájú írásokat választottak. A felolvasást követően alig akadt hozzászólás. Dr. Borcsa János irodalomkritikus azt kérdezte meg a Székelyföld szerkesztőitől, hogy számukra ki Elek apó, kit tekintenek példaképüknek. A főszerkesztő Kányádi Sándort nevezte meg, Fekete Vince nevek említése nélkül mondotta el, itthon és határon túl is akad két-három példaképe.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Portrék örökséghagyókról
Több évvel ezelőtt már leírtam, hogy Cseke Péter kutatásai az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet csomópontjaira irányulnak – mindenekelőtt a két világháború közöttiekre –, illetve hogy a népiség, az erdélyiség és az európaiság eszméjét követi nyomon irodalmunkban.
Amint egymást követő kötetei bizonyítják, akár vissza-vissza is tér egy-egy feltárt területhez, hogy minél teljesebb képet adhasson kutatása tárgyáról. (Lásd: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kolozsvár, 2003, Jöjjön el a mi időnk. Csíkszereda, 2005, Legyen eszünk, ha már volt. Miskolc, 2006, Fájó sebekből termő ágak. Budapest, 2010.) Az egyes tendenciákhoz mindjárt az irodalmi, illetve szellemi élet valamely markáns szereplőjét kapcsolja az ember, Kós Károlyt a Kiáltó szóhoz (1921) és a transzszilvanizmushoz, Tamási Áront a Tizenegyek (1923) című antológiával jelentkező írói csoportosuláshoz, ahhoz, amelyet az erdélyi magyar irodalom első nemzedékeként tartanak számon, László Dezsőt az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) című kolozsvári folyóirat irodalmi és társadalomtudományi műhelyéhez, Makkai Sándort a Nem lehet-vitához (1937), Horváth Istvánt a Termés (1942–1944) című folyóirathoz és a népiséghez, Páskándi Gézát az 1960-as évek újító törekvéseihez. Mindannyian megannyi védjegyei az erdélyi magyar kultúrának, nem véletlen, hogy Cseke Péter ilyen címen* jelentetett meg egy kötetnyi tanulmányt a felsoroltakról és más eszmetársakról, Jancsó Béláról, Szabédi Lászlóról, Mikó Imréről, Beke Györgyről, Sütő Andrásról, Szabó Gyuláról és másokról.
Cseke Péter munkásságában a hiteles valóság-, tény- és dokumentumfeltárást s ezek igényes bemutatását lehetett méltányolni. Az utóbbi időben eme írói erények mellett felerősödni látszik egy másik, az írások személyes töltete. Új kötetébe foglalt portréi ezt az észrevételt erősítik meg. Érezni bennük a szenvedélyt és a szeretetet.
El kell ismerni: jótékony hatással lehet az olvasóra is, ha az élményszerűség szintjével is kiegészül például a feltárt irodalmi vagy művelődéstörténeti anyag bemutatása. Aki aztán azok irodalmi munkásságát vagy eszmerendszerét kutatja, akik egy-két nemzedékkel előtte jártak, jó esetben sokat nyerhet a nemzedékek közötti természetes kommunikációnak, a személyes kapcsolatoknak köszönhetően, de ott, ahol e szerves fejlődés mesterséges módon megszakadt, nehéz pótolni a nemzedékek közötti közvetlen kapcsolatok elmaradását. Maga Cseke Péter sem hagyja ezt szó nélkül: “Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélő korosztályok valamennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a »román Gulág« egyaránt megtizedelte őket – írja a László Dezsőről készült portréban a szerző. – Akik élve megúszták, és halálukig köztünk lehettek, azok sem tudták nyíltan áthagyományozni a tájékozódásunkat megkönnyítő kisebbségi élettapasztalataikat. Vagy azért, mert megfélemlítettek voltak, vagy azért, mert az értelmiségnevelő intézményrendszerből teljesen kiszorultak.”
Különben éppen a korábban felsoroltak, ama meghatározó egyéniségek lennének Cseke Péter számára szellemi életünk örökséghagyói. Egyikük, a sepsiszentgyörgyi származású lelkész és társadalomtudós, László Dezső 1940 elején egy esszében vette számba az akkori magyar szellemi élet úgymond legdöntőbb tényezőit, ezeket a kritikai hangban, a társadalmi és gazdasági szemléletben, a népi elem jelenlétében és a keresztény gondolatban jelölve meg. Befejezésként aztán meg is indokolta, hogy miért tartotta fontosnak szemléjét: “Azért idéztem a múltat, szellemi életünk nagy örökséghagyóit magunk közé, hogy rajtuk keresztül és bennük értsék meg egymást azok a mai magyarok, akik konzervatív és modern álláspontról szolgálván szellemi életünket, sokszor azt gondolják, hogy szemben állanak egymással.”
Hasonló indíttatásból vállalkozik bizonyára Cseke Péter is az általa fontosnak tartott örökséghagyók megidézésére. Kisebbségi kultúránk védjegyeinek tartja őket, s felkínálja a róluk készített pályaképeket, hátha bemutatott gondolati teljesítményük és példájuk közelebb visz a mai magyar kisebbségi sors jobb megértéséhez, hiszen a történelmi tapasztalatra hallgatni és alapozni sohasem csak magáért való foglalatosság kis népek részéről Európának ebben a szögletében.
Borcsa János
* Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2011
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borcsa János új könyve
Dr. Borcsa János Értékkeresők – értékalkotók /Kriterion/ című kötete a II. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg, a Kolozsvár Társaság székházában Jakabffy Tamás szerkesztő és irodalomkritikus mutatta be.
A szerző újabb, immár nyolcadik kötete kritikákat, irodalmi portrékat és tanulmányokat tartalmaz huszadik századi és kortárs erdélyi magyar írókról. A háromszéki alkotók közül Boér Géza, Bogdán László, Fábián Ernő, Fekete Vince irodalmi munkásságával foglalkozik. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mesterek és barátok
Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)
Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.
BÖLÖNI DOMOKOS
Szabadság (Kolozsvár)

Az irodalomtörténet-írásról (Megjegyzések a VIII. gyergyószárhegyi írótábor vitáiról)
(Előzmények) Az erdélyi magyar írók – Zöld Lajos, a képzőművész-alkotótáborok lelkes animátora kezdeményezésére – 1980-ban találkozhattak először Gyergyószárhegyen a kolostorban, megbeszélendő élet és irodalom akkoriban Romániában igen-igen komplikálódó problémáit. A folytatásra 1990-ben került sor, de csak a harmadik szárhegyi találkozón döntöttek úgy a résztvevők, hogy ezentúl rendszeressé teszik az összejöveteleket.
Az első három szárhegyi találkozó dokumentumai, Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi találkozók, 1980–1990–2000 címmel 2008-ban jelentek meg. A negyedik találkozóra Hargitafürdőn a Sportszállóban került sor, öt év szünet következett, 2006 óta kétévente Egyed Péter és Fekete Vince, valamint a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője, Kassay Péter szervezésében rendszeresen sor kerül a találkozókra. A 2001 és 2010 közt sorra kerülő írótalálkozók első kiadásai Kortárs magyar irodalom (2001–2010) címmel jelentek meg 2011-ben Egyed Péter szerkesztésében. Mindezt azért említettük fel, mert a két kötet ismeretében bárki fogalmat alkothat arról, hogy kik, mikor és hogyan viszonyultak a találkozók centrumában álló témákhoz, a kortárs magyar irodalom problémáihoz.
(Pomogáts Béla irodalomtörténete) Idén Pomogáts Béla eddig a Pallas-Akadémiánál több kötetben megjelenő, de még nem befejezett nagyméretű művéről, a Magyar irodalom Erdélyben című irodalomtörténetről folyt a vita. Először a szerző, Pomogáts Béla beszélt Erdélyhez fűződő több évtizedes, bensőséges kapcsolatáról, irodalomtörténészként, kritikusként, esszéíróként, antológiák összeállítójaként több mint negyven kötetet jelentetett meg az erdélyi irodalomról, irodalomtörténetének tehát vannak fontos előzményei. Az 1968-ban megjelenő (azóta újra kiadott) Kuncz Aladár-kismonográfia nyitotta a sort, majd a transzilvanizmus kezdte érdekelni. Irodalomtörténetének ihletői és előzményei közé sorolta Kántor–Láng irodalomtörténetét (Romániai magyar irodalom 1944–1970). Nem volt véletlen tehát, hogy a vitát épp a két idézett szerző, Kántor Lajos és Láng Gusztáv előadásai nyitották meg. Kántor az irodalomtörténet és általában az irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb, legmegkerülhetetlenebb problémájának a kiegyenlítődési szándékot tartja, az állandó méricskéléseket, ahol értékes és értéktelen(ebb) óhatatlanul egy szintre kerül, szerinte elfogadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb írója, Páskándi Géza ugyanolyan terjedelemben szerepeljen, mint egy riporter, akinek az érdemei elévülhetetlenek. Nagyon fontosak az arányok. Ezt hangsúlyozta egyébként villódzóan szellemes előadásában egykori szerzőtársa, Láng Gusztáv is, méltatva ugyanakkor Pomogáts munkabírását s vállalkozását, kiemelve, hogy kialakulóban a kánon, centrumában Dsida Jenővel vagy Kuncz Aladárral, Tamási Áronnal a két világháború között. Ami a 90-es változások és az utána következő két évtized irodalmát illeti, a vélemények megoszlanak vagy éppenséggel éles ellentétben állnak egymással. Ez az újabb kori kánon most alakul. A további előadók – Fűzi László, Elek Tibor, Cseke Péter vagy Borcsa János – is elismerték ezt, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez a többkötetes irodalomtörténet óhatatlanul kézikönyvvé is válik, s mindannyian felemlegették – Elek Tibor különösen dokumentáltan és élesen – a mű hibáit, elírásait, ami főként a címek esetében botrányos. És úgy látszik, elkerülhetetlen, hiszen a Pomogáts által is haszonnal forgatott ötkötetes irodalmi lexikonban is sok a pontatlan cím, megjelenési dátum, sok a megdöbbentő műfaji besorolás etc. S pontosan azért aggasztó, mert egy kézikönyvről van szó. Itt felmerült az is, hogy a kiadó Pomogátsot kissé magára hagyta, de az is, ami nyilvánvaló, hiányzik, s egyre fájdalmasabban hiányzik az erdélyi magyar irdalom 1919-től kezdődő műveinek pontos, megbízható bibliográfiája. Pomogáts nagy vállalkozása folytatódik, a hibák pedig egy esetleges új kiadás esetén korrigálhatók. S remélhetőleg Pomogáts Béla irodalomtörténete kar- és kortársai számára is kihívást jelent majd, s esetleg újabb irodalomtörténetek íródnak. Reménykedjünk.
Ahogyan a vita résztvevői is reménykedhettek, legalábbis abban, hogy két év múlva ugyanitt újra találkozhatnak. Hiszen az erdélyi irodalom problémái újratermelődnek, a vita szünetében már folyt az aláírásgyűjtés a Látó megmentése érdekében. A Látót a szintén marosvásárhelyi Vatra című román irodalmi folyóirattal szeretné összevonni a megyei tanács, ezáltal mindkét folyóirat elveszítené „jogi személyiségét”, sehova nem pályázhatnának többé, s teljesen kiszolgáltatottá válnának kiadójuk, a megyei tanács mindenkori szeszélyeinek, melyeknek – ennyit legalább leírhatunk – kevés közük van az irodalomhoz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékkeresők (Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal)
– Új könyved, az Értékkeresők – értékalkotók (Kriterion, 2012), mely kritikákat, portrékat, tanulmányokat tartalmaz, az „új” Kriterionnál jelent meg, mely tudtommal nem közöl kortárs, élő szépirodalmat. Kritika a kortárs irodalomról mégis belefér a profiljába? Miért a Kriteriont választottad?
– Habár kis arányban van jelen a kortárs, élő szépirodalom az „új” Kriterionnál, számomra fontos, hogy kéziratom lektorálása igen igényes volt, s a kötet szerkesztését egyik legjobb irodalmárunkra, Jakabffy Tamásra bízta a kiadó. 1984-ben különben ott jelent meg első kötetem a Forrás-sorozatban, Molnár Gusztáv szerkesztésében. Az akkori Kriterionnak, tudjuk, szinte minden kéziratért meg kellett harcolnia az uralgó kommunista kultúrpolitika körülményei között. Az én akkori kötetem esetében mindenképpen így történt, hiszen azok az írók, költők, akikről kritikáim, tanulmányaim készültek, szinte mind a rendszer tiltott vagy megtűrt szerzői között voltak azokban az években, s emellett a Vajdaságban, Felvidéken élő magyar költőkről írt kritikák is szerepeltek a kötetben (Tolnai Ottó, Cselényi László), valamint egy elemzésem az Erdélyből Budapestre repatriált Páskándi Géza költészetéről… Ilyen személyes indítékok kapcsolnak engem az „örök” Kriterionhoz. – Hozzászoktam, hogy nálad minden tudatos – s látom, hogy a jelen kötet írásait a Székelyföldben meg a Háromszékben közölted. Kérdem hát: ez is valamiféle ragaszkodás a szülőföldhöz? – Az írások nagy többségét valóban a Csíkszeredában megjelenő, de az egész magyar nyelvterületen terjesztett – és értékelt! – kulturális folyóiratban, a Székelyföldben közöltem, de közel érzem magamhoz a sepsiszentgyörgyi napilapot, a Háromszéket is, amelynek igényesen szerkesztett Kultúra rovatában jó megjelenni szűkebb pátriám olvasói előtt. – Kritikáidat máskor is gyűjtötted kötetbe. Mi lenne a mostani, reprezentatív összeállítás, megmérettetés egy szélesebb közönség előtt?
– Talán dokumentálása annak, hogy mire figyel vagy mit tart figyelemre méltónak a kritikus egy-egy rövidebb, néhány éves, mondjuk fél évtizedes időszak irodalmi terméséből. A folyóiratban, lapban közölt kritika szerepe ugyanis a – viszonylag gyors – befogadás és feldolgozás, kötetbe gyűjtve az irodalomtörténeti széttekintésben-összegzésben is segíthet, no meg a kritikus irodalomképéről is hitelesebben tanúskodik. Ilyen gondolattal állítottam össze Irodalmi horizontok (2005) és Merítés (2009) című kötetemet is, a Szövegszigettenger (1997) viszont már egy hosszabb időszak, a diktatúra utolsó évtizedének és a rendszerváltást követő néhány évnek az irodalmi produkciójából mutat be műveket és jelenségeket. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kritikus is az idő szorításában dolgozik, s így minden fontos könyv vagy irodalmi jelenség kihívásának nem tud eleget tenni.
– Szövegeid szinte kivétel nélkül kortársakról, sőt, élő kortársakról szólnak, számíthatunk irodalomtörténeti összefoglalóra?
– Az ember nemcsak várakozik a munkáját lehetővé tevő kedvező körülmények eljövetelére, hanem maga is tesz azért, hogy ezek megteremtődjenek. Egyre több feladatot vállal magára, miközben tudja, fogy a személyes ideje. Számomra az egyszemélyes vállalkozások rokonszenvesek (a legutóbbi, amelyikről tudomásom van, a Pomogáts Béláé), de a szintézis helyett én pillanatnyilag egy személyes arcképcsarnokot tudnék elképzelni…
– Boér Géza emlékét életben tartod, ebben a könyvben is szerepel, Bartis-kör, Lazics baráti társaság alakult, jelei lennének ezek a kezdeményezések egy újfajta irodalmi szerveződésnek? – Amire utalsz, marosvásárhelyi kezdeményezések, az ottani irodalmi élet tükrei, Kézdivásárhelyen viszont, ahol magam munkálkodom, a tükrök, sajnos, ilyesféle dolgokat nem tükröznek mostanában… Pedig a Boérról szóló tanulmányom írásakor ilyen szándék is vezérelt: bemutatni, hogy egykor, akkor volt valamiféle irodalmi élet a szélfútta udvarterek városában. – Több év telt el legutóbbi interjúnk óta. Akkor az Ambrózia hatodik könyvéről beszélgettünk. Létezik még az Istenek Eledele Kiadó? Hányadik kötetnél tartotok?
– Meghaladta a tucatot, de meggyőződésem szerint egyik sem tucatáru! Van köztük népi írástudó tollából született visszaemlékezés a szovjet hadifogságról, falusi értelmiségi memoárja, neves művelődés-, művészet- és egyháztörténészektől származó tanulmány felső-háromszéki műemlékekről, album, amely a régi Kézdivásárhelyt mutatja be képeslapok alapján. A tizenharmadikat teljes egészében szülőfalum bemutatásának szenteltem, magam szerkesztettem, Kézdiszentléleki breviárium címmel 2009-ben jelent meg, és olvasható az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban is.
Gergely Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Írások, melyek kíváncsivá tesznek (Borcsa János nyolcadik kötete)
Borcsa János irodalomkritikus, lapunk külső munkatársa nyolcadik önálló kötetét mutatták be tegnap este a kézdivásárhelyi Vigadóban.
A szerző eddigi pályafutását Ferencz Attila, a Vigadó igazgatója ismertette, az Értékkeresők – értékalkotók című kötetről Fekete Vince költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese beszélt. „Engem mint olvasót Borcsa írásai megszólítanak, kíváncsivá tesznek, nem hagynak nyugton, amíg kezembe nem veszem az illető könyvet, amelyről szólnak, mert nem tendenciózusak, nem indulatból születnek – főleg nem rosszindulatból –, mert tárgyilagosak, meggyőző érveik vannak, tiszták és mélyek, szakmailag megbízhatóak, hitelesek, emellett pedig olvasmányosak, olvashatók, ami nem kevés dolog” – hangsúlyozta Fekete Vince. Ezt követően a szerző olvasott fel, majd válaszolt a hozzá intézett kérdésekre és dedikált.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korunk „hőse” (Zsidó Ferenc új könyvéről)
Nomen est omen – tartották a régiek, vagyis azt, hogy intő jel a név, figyelmeztetés valamilyen rosszra, ami a név viselőjét érheti. Egy irodalmi alak esetében azonban figyelemfelkeltőnek tekinthetjük a nevet. Például a Laska Lajos nevet, amely meglátásom szerint eleve valamilyen feszültséget rejt magában.
Két, egymással ellentétes világ ütközése ez a név. Komolyságra hangol a személynév még hangzásával is – a két mély magánhangzónak köszönhetően –, akár fennköltnek, ünnepélyesnek is tekinthető (jelentése: hírnév + harc), a családnév viszont már-már a nevetséges határát súrolja a maga hétköznapiságával – lévén, hogy unalmas, érdektelen embert ruháztak fel ezzel a névvel –, illetve népies stílusárnyalatával. Ehhez esetleg a Laji becenév illenék, az összhang kedvéért... De nem, a szerző ambivalenciát kelt magával a névadással. S ezt fokozandó, új kötete címéül választja főhőse nevét a székelyudvarhelyi származású író. Laska Lajos közöttünk él. Valahol egy kisvárosi tömbházlakásban. Kezdetben egyedül. Mint új lakó, úgy-ahogy be is rendezi. Agyafúrt módon, egy macska bevetésével, szőnyeget is szerez szobájába. (Szőnyegszerzőben) Tévézni nem tévézik, minthogy nincs is neki, aztán környezete hatására szerez. De mindössze egy tévédobozt, amely előtt esténként fél órát üldögél, sőt, elhatározza, hogy immár ismerőseit is meghívja, elvégre közösen élvezetesebb tévézni. (Tévét néz) Autója sem volt, mondhatni elvből. Van viszont órája, mert napi programját valamihez kell igazítania. Egy idő után viszont eldobja mint fölösleges kacatot, hiszen rájön, hogy a fölötte lakó szomszéd család napjai percnyi pontossággal zajlanak reggeltől késő estig. A különféle zajokból mindenről értesül, ami náluk történik, s minden tevékenységük órához, perchez van kötve. A szeretkezés például minden este fél tizenegykor kezdődik „turbékoló kacarászások közepette”, s tizenöt percig tart minden alkalommal, aztán két perc csend következik, majd beindul a forgalom a fürdőszobában. (A legmegbízhatóbb óra) Üdülni is elmegy a tengerre, mint ahogy annyian teszik, de nem találja helyét a hangos tömegben, aztán hazautazik, hogy „átadja magát a megérdemelt pihenésnek.” (Üdül) Él állampolgári jogaival is, megjelenik a választáson, és mindenik jelöltre ráüti a pecsétet, minthogy – indokolja tettét egy riporternek – „együtt sem lesznek képesek kirángatni ezt az országot a bajból”. (Politikai meggyőződés) Laska „felelős” állampolgár s egyszersmind „nagy” hazafi. Félti a nemzetét, aggasztja a magyarság fogyása, amire a statisztikák figyelmeztetnek. Hol itt, hol ott éli a munkavállaló, a beosztott életét. Eltűri a főnök minden szitokszavát, még ha nem is ő a hibás. Sőt, egyszer azt érzi, még neki kell kiengesztelnie a főnökét. Papírra is teszi: „Főnök, bocsánat, hogy megsértett!” (Hibás) Egy feje tetejére állt világ veszi körül, amelyben csak úgy ismerheti ki magát az ember, ha ő maga fejállásból néz körül, minthogy „így a világ sokkal barátságosabb, ismerősebb, normálisabb”. (Arról, hogy mi anormális) Adott ponton aztán vállalkozásba kezd: márciusban árulja a fenyőcsemetét karácsonyfának, mivelhogy ilyenkor nincsen konkurencia. (Vállalkozik) A Laska név különben valamiféle étkezéssel kapcsolatos emberi tulajdonságra, például a falánkságra is terelheti a figyelmet. A kötet egyik darabja aztán egy konkrét esetet is felvázol, miből kitetszik: hősünk valóban élt a test, a gyomor örömeinek. Míg újságíróként dolgozott, előszeretettel számolt be olyan eseményekről, amelyeket például fogadások követtek, ahol étel-itallal látták el a média képviselőit. De mint minden kisember, gyorsan elbukott. Főnöke célzatosan éppen ráosztotta a feladatot: éhségsztrájkolóval készítsen mélyinterjút. A gyomrának élő Laska megtagadta a feladat végrehajtását, mire főnöke eltanácsolta a laptól. (Mindig jóllakni) A már hivatkozott Nemzetféltő étvágy ugyancsak frappáns bizonyítéka hősünk ilyen téren megnyilvánuló emberi gyöngéjének. Laska Lajos mint jelentéktelen ember sok esetben megmosolyogni, máskor meg szeretni való figura. Kiderül róla nemegyszer, hogy személyiségzavarai vannak, és cselekedetei torz tudatállapotról, netán korlátoltságról tanúskodnak. (A kultúrember) Szokványos, hétköznapi embernek tűnik, de nem egyszer különcként viselkedik. Úgy vélem, nem lehet más, mint kora. Laska Lajos korunk „hőse”. Mai életvilágunkból való Zsidó Ferenc kisembere, távoli irodalmi felmenőjét megtalálni, többek között, a Csehov-novellisztikában (pl. A csinovnyik halála), Kafka abszurd prózájában és Örkény egyperceseiben. Zsidó ezekben a tollrajzaiban, „egyperces novelláiban”, illetve a szerzői meghatározás szerint rövidprózáiban általában groteszk-humoros helyzeteket jelenít meg, tömören, fordulatos módon adva elő a történeteket, amelyek csattanóra végződnek, s élük gyakran szatirikus. Torz tükörben mutat az író helyzeteket és emberi jellemvonásokat. Nem könnyű műfajt választott ehhez a szerző. Az effajta rövidpróza művelője – hasonlóképpen a százméteres táv vágtázójához – nem téveszthet lépést úgymond, mert nem lesz ideje és módja javítania azon, mit elhibázott. Célratörően, rendkívüli összpontosító képességgel tartja az iramot a rövid távon száguldó, egészen a célba érésig. Esetleg akkor lazíthat, ha nem elég erős a mezőny. Zsidó Ferenc rövidprózái között is találni néhányat, amely elmarad a szerző megszokott teljesítményétől (A nők, Az új kolléga, El ne hervadjanak, Tudományos módszer, Fogkrém-reveláció például), de ezektől eltekintve az egyes darabok s az egész kötet felépítése is jó színvonalat képvisel ebben a műfajban. Könyve karácsonyra második kiadást ért meg.
Zsidó Ferenc (1976) Székelykeresztúron élő író, tanár, szerkesztő. A bölcsésztudományok doktora. Kutatási területe a magyar, román, cigány közösségek történelemszemléletének, népi kultúrájának összehasonlító vizsgálata. Fontosabb művei: Szalmatánc (regény, 2002); Csigaterpesz (novellák, 2005); Történetiség, sorsok, hiedelmek (néprajzi tanulmányok, 2000). Borcsa János
Zsidó Ferenc: Laska Lajos Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lőrincz György tükröt tart
Mondhatni bármely elbeszélő alaptörekvése mögött ott kell lennie annak a hitnek és motívumnak, amelyet nagy német kortársunk, Siegfried Lenz egy vele készült interjúban úgy fogalmazott meg, hogy történetek elbeszélése útján megérthető a világ.
Ez a gondolat vezethette Lőrincz Györgyöt is új regényének megírásakor, minthogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar világunkat, legalábbis annak egy szeletét kívánja megérteni egy mindennapi történet elbeszélésével. Az író által elbeszélt történet a mai – az egyik szereplőt idézve – „zavart kor”-ról (200.) s az önmagát kereső emberről szól, a főhős szerint ugyanis azzal a kérdéssel telik az élet, hogy „kik is vagyunk valójában.” (162.) A történet középpontjában egy székelyföldi kisvárosban, felismerhetően Székelyudvarhelyen élő értelmiségi család áll. A szülők egyetlen lánya érettségi után Budapestre kerül főiskolára, de egy idő után egyre inkább az élvezeteket keresi, kitartottja lesz egy idős férfinak, majd a nagyvárosi alvilág magába szippantja, kábítószer áldozatává válik, s mindez a szülőkkel való kapcsolat megromlását, sőt megszakadását is maga után vonja. A folyamat bemutatása a realizmus jegyében s az epika hagyományos eszközeivel történik. Az eseményeken kívül álló elbeszélő szeme végig a főszereplőn, követi annak nehéz lelki tusáját, aki – ahogy magában az anyában megfogalmazódik – a „fájdalom tövissel kirakott útját” járja (18.), de a szó konkrét értelmében is bejárja két alkalommal is a fővárost, reménykedve lánya megtalálásában és visszaszerzésében. A szülők első generációs értelmiségiek, az apa, Gordon Tamás gazdagabb, az anya, Gordon Mária Réka szegényebb tanyasi-falusi parasztcsaládból származik. Egyetlen lányuk, Hanga a középiskolát már más városban, a megyeszékhelyen végzi, s kintlakó diáklányként nem tud ellenállni, mint osztály- és nemzedéktársai közül annyian, a szabados élet kisebb-nagyobb csábításainak. Megveti a kiszámítható életvitelt, keresi az élvezeteket, a mámort, mert úgymond álmodni akar... A maga módján lázad mind a szülők, mind a világ ellen. A főiskolás évek alatt aztán mindezek a hajlamok a végletekig fokozódnak. Egyrészt egy nyers és kirekesztő magyar valósággal találkozik, s így látnia kell a gyermekkorától beléje táplált magyarságtudat értéktelenségét az általa belakott kisvilágban, másrészt enged annak a csábításnak, amit a szabadság dzsungele a nagyvárosban felkínál számára. A szülőkben kétség támad, látva lányuk számukra érthetetlen viselkedését és cselekedeteit (kerüli az anyjával való találkozást, aki csak azért utazott Pestre egy alkalommal, hogy láthassa őt, sőt, félrevezeti, becsapja, a megbeszélt találkákra nem megy el), majd magukban megrendülve keresik a magyarázatot az egyre váratlanabb helyzetekre, amelyekbe lányuk kerül, s mindeközben házastársi viszonyuk is elhidegül... Próbálják felülvizsgálni nevelési módszereiket – az apa, ha nem is az idejében elcsattanó pofonok, de a szigorú normák híve volt, az anya pedig helyt adott a gyermeki öntörvényűségnek, a személyiség úgymond szabad kiteljesedésének –, de még családtörténeti „kutatásba” is belefog az anya, keresve a gyökereket lánya deviáns viselkedését illetően, hasonlóképpen töpreng az új világ beálltán, amely szerinte az emberben feltámadó rossz egyik forrása. Az elbeszélés jelene mindössze három napot érint. 2005 augusztusában egy elektronikus úton kapott levélbeli értesítésre még aznap este autóbusszal a magyar fővárosba utazik Hanga anyja, hogy aztán az érkezést követő két nap keresse lányát, akinek – az értesítés szerint – napok óta nincs, mit ennie. A regényben elbeszélt események viszont egy fél életet fognak át időben, sőt, a családtörténeti kutakodások alkalmával felidézett alakok és események elbeszélésével mondhatni az egész 20. századot úgy, ahogy az nyomot hagyott a két család sorsában. Lőrincz György új regényéről igazán elmondható, hogy tükör, melyben ki-ki szemlélheti önmagát, eltöprenghet saját életén, a szülő például, hogy adott helyzetben mit tett helyesen, s mely döntéseiben lehetett volna bölcsebb, miért s hogyan válhat valaki gyermeke elveszetté, de az elbeszélés módja s maga az epikai építkezés már magáról az íróról s alkotásáról is képet ad az olvasónak. A szív hangjait erős kezdéssel indítja a szerző, a főszereplő egykori diákjának levelével, amelyből lánya kilátástalan helyzetéről értesül a hetek-hónapok óta feloldhatatlan feszültségben és tehetetlenségben élő anya, majd ezt a levélszöveget követően veszi át a szót az elbeszélő, hogy fordulatos módon s részletezően mesélje el levélbe foglalt, a lányról készült és súlyos aggodalomra okot adó helyzetjelentés előzményeit, illetve mindazt, amint az anya a csakis az anyákban élő erős akarat és szeretet, azaz a szív hangjaira hallgatva a milliós nagyvárosban lánya keresésére indul, kevés együttérzést, annál több közönyt, megvetést és megalázást elszenvedve. Egy ilyen egyszerű (?) történet előadása jó helyzetteremtő hajlamot feltételez az író részéről, ugyanakkor változatos közlésformák alkalmazását „írja elő” a szerzőnek, továbbá a feszültségteremtés és -oldás eszközeinek (késleltetés, megszakítás s a többi) mértéktartó használatát, hogy epikai hitelre tehessen szert a mű, s az olvasót magával ragadhassa. Az anyát gyötrő gondok vagy a töprengések visszaadásában fontosak a belső monológok, a párbeszédek meg az anya és a lánya között feszülő ellentétek pontos ábrázolásának eszközei. Figyelmet érdemel, hogy Lőrincz György regényében az anya és lánya közti beszélgetések, illetve a kapcsolattartás a ma használatos technikai eszközök és csatornák útján valósul meg (chat, skype, e-mail, messenger, rövid üzenetek váltása), s ennek hiteles bemutatása végett nyelvi és stiláris téren is kiszélesedik a mű amúgy metaforikus nyelvezetének skálája, hasonlóképpen gazdagodik még a pesti zsargonnal, amelyhez egy-két élethelyzet megjelenítésekor fordul az elbeszélő, akkor például, amikor az anya az aluljárók népe közt próbál lánya nyomára bukkanni, illetve amikor egy drogkereskedőnél érdeklődik utána, s aki arrogáns viselkedésével az anya pillanatnyi lelki összeomlását is előidézi. Utóbbi helyzetben szenvedi el az anya pesti felderítő útja során a legsúlyosabb megalázást, miszerint önkívületében ugyanannak az ágyába kerül, aki őt erkölcsileg megalázta – de akinek köszönhetően talán mégis rátalál lányára! –, nem érzem igazán ebbe a történetbe illő, és még kevésbé, sikerült befejezésnek. Bár a szív hangjait nem könnyű az értelem nyelvére átültetni... Összefoglalva azt mondhatja recenzens, hogy Lőrincz György írói tükre nem torzít, érdemes naponta belenézni, illetve jó, ha fel-felidézzük, amit mutat.
Borcsa János
Lőrincz György: A szív hangjai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Fábián Ernő Madách-monográfiája (Megjelent)
„Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők [más népek] csak a jólét s jobblét közt küzdenek” – idézi Madách Imre egy feljegyzését Fábián Ernő a nagy klasszikusunkról írt monografikus tanulmányában
Ezt a gondolatot kommentálva megállapítja: „Az egzisztenciális veszélyben (...) az egyén kötelessége, hogy azokért tevékenykedjen, akiket az elpusztulás fenyeget. Harmadik lehetőség nincs. (...) Mert az ember nem maradhat tétlen és közömbös, amikor a természet és történelem rendjét kiforgatva nemzeteket, nemzetiségeket akarnak megfosztani nyelvüktől és kultúrájuktól. Ekkor a jó és rossz közötti választás, hogy melyikkel kötelezem el magamat, nem lehet kérdéses.” A Madách életművét bemutató és értelmező tanulmány megírására az 1980-as évek második felében készült a szerző, ezt magam is tanúsíthatom, aki boldogan nyújtott segítséget a Madách-szakirodalom egy nehezen hozzáférhető művének kölcsönbe adásával, mivel az ő gazdag könyvtára is mindig nyitva állt előttem.
De nemcsak készülődött Fábián Ernő kovásznai (és illyefalvi) műhelyében a Madách-monográfia megírására, hanem azt meg is írta annak dacára, hogy tudta, nem jelenhet meg, mert neve az akkori idők Romániájában a tiltott szerzők listájára került. A helyzet paradoxona, hogy ahol ama gondolatrendőrség hihetetlen erőbedobással dolgozott, ott úgy készülhetett Fábián Ernő munkája, hogy a szerző a legnagyobb szellemi szabadságban dolgozott, és semmilyen engedményt nem kellett tennie, minthogy eleve tudta: úgysem jelenhet meg, amit gondol és ír. Ezzel magyarázható, hogy 1990 után mindössze néhány jelentéktelen kiegészítést hajtott végre tanulmánya szövegén, de az már szabad (?) világunk kulturális környezetére, kiadói viszonyaira vet árnyékot, hogy a rendszerváltás 23. évében jelenhetett meg, köszönhetően Kovászna Megye Tanácsa, a kovásznai városi tanács, valamint a Fábián Ernő Szocio-kulturális Egyesület támogatásának. Madách, aki földrajzilag szintén elszigeteltségben élt, megbízható szövetségese volt az eszmék történetét behatóan tanulmányozó, vidéken élő Fábián Ernőnek. Nem véletlen, hogy korábban szintén monografikus tanulmányban foglalkozott Apáczai Csere Jánossal és Eötvös Józseffel. Madách életművét s főleg Az ember tragédiáját értelmezve egymással szoros összefüggésben beszélhetett olyan kérdésekről, mint magyarság és emberiség, egyén és történelem, az egyes ember és a tömeg vagy nép, továbbá múltról, jelenről és a jövő kilátásairól, illetve kilátástalanságáról, mivel mindezek a madáchi életműnek is sarkalatos pontjai. Akárcsak a férfi és a nő kérdése, amely végigvonul a Tragédia egészén, és a végkifejletben döntő szerephez jut: Éva képében a nő, aki egy új élet ígéretét hordozza magában, adja vissza az életet is magától elvetni kész férfinak, Ádámnak a reményt, hiszen felismeri, hogy – a szerző értelmezése szerint – „az életnek önmagában van értéke, melyet vállalnia kell”.
Olyan kérdések ezek, amelyeket Fábián Ernő nemcsak filológiai alapossággal tárgyal Madách életművét elemezve, de a kortárs európai eszmeáramlatok fényébe helyezi, a tárgyalt életművet a 19. századi filozófia és irodalom csúcsteljesítményeihez mérve. Helyesen járt el így a szerző, mivel meglátása szerint például a Tragédia önmagában is egy „mindent átfogó mű”, melyben „korának egész tudása, bölcsessége feltárul”. Azt viszont félrevezetőnek tartom, hogy a tanulmány tárgya – az alcím szerint – Madách filozófiája. Jelentős irodalmi műben, mely korának nagy kérdéseire felel, bölcsesség keresendő egy angol esszéíró szerint. Fábián Ernő ki is jelenti egy helyen, hogy Madách főművében „a bölcsességet tudta egyetemes jelentésűvé kristályosítani”. Helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy Madách saját kora létkérdéseire íróként keresett és kínált válaszokat, olyanokat, amelyek korszerűvé tették, mi több, Fábián szerint kortársunknak tekinthetjük mint írót és gondolkodót. A Tragédiát értelmezve elkerülhetetlen a küzdelemmotívum tárgyalása. Ennek a motívumnak a magyar irodalomban megtalálható gyökereire (Kölcseynél, Vörösmartynál például) utal a szerző, hogy aztán így összegezzen: „Ádám az élet célját és értelmét (...) az erkölcsi parancsként előírt küzdelemben [találja meg] és a szabad akarat szerinti választásban jó és rossz között”, Madáchról pedig kijelenti tanulmánya zárásaként, hogy „nagy magyar és nagy európai volt, a legnagyobbak közül való”.
Borcsa János
Fábián Ernő: Az élet értelme. Madách filozófiája. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kézdiszentléleki Kozma Katinka 19. századi naplója (Új könyvek)
Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években.
Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást. Ha a távolabbi Keresdről hosszabb útra kel a Bethlen família, jövet is, menet is megszáll Kiskenden. Aztán udvarlási szándékkal többször itt vendégeskednek nemes ifjak, Elekes Károly, Deésy Domokos, Béldi Tivadar... Emellett szóba kerül a naplóban többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ottília, kora egyik ismert mecénása.
Mindenikük alakját felvillantja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója életkorát tekintve egy tizenöt-tizenhat éves úri kislány, Kozma Katinka, gondolkodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét tekintve viszont érett egyéniség. Kozma Gábor és czegei Wass Nathália harmadik gyermekeként 1849-ben született Csíkmadarason, és továbbvitte a kézdiszentléleki előnevet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskodnak, s a leszármazottak a mai napig is lakják ezt a falut.
Kozma Katinka fennmaradt naplóját a Teleki Téka őrzi, és nemrég jelent meg Sebestyén Mihály gondozásában.*
Az önmaga számára készített feljegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bahtyin) mutatnak a mai olvasónak, aki kész az állandó önelemzésre, sőt, valamiféle önemésztő befelé nézésre. Ugyanakkor szókimondó, nem leplezi véleményét a naplóban emlegetett személyeket, illetve az adott viszonyokat illetően. Irma nővéréről kijelenti, hogy „a pompa, külfény képes őt boldogítani”, illetve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagyis „lelkünk nem rokon”, Ida nővéréről megjegyzi, hogy „hiúságát követve férjhez ment egy férfihez, kinek csakis rangja és címe van még, a gazdagság is hiányzik, de hát még a szellem, műveltség, gyöngédség, lovagiasság és udvariasság, mi egy férfi dísze!” Szűkebb környezetét – ahogy mondja: „környezőit” –, de az erdélyi viszonyokat is kritikusan szemléli tehát, Pestre viszont – ahol 1862–63-ban lánynevelő intézetben tanult – mint vágyai városára tekint, korabeli lapokból és baráti levelezés útján tájékozódik a társasági, sőt, az irodalmi élet eseményeiről.
Szülei belső portréja sok kis alkotórészből rakható össze. Megjegyzem, furcsa kettősséggel viszonyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy szeretik őt, habár ennek egyetlen látható jelét sem tapasztalja. Apja például nem szeretetet, hanem félelmet kelt maga iránt a családtagokkal szembeni durva bánásmódja és indulatossága, viharos kitörései miatt, de lányai nemcsak félelmet, hanem hálát is éreznek apjuk iránt. Jó embernek, csak nyersnek és műveletlennek tartja a napló hőse. Anyjáról, akivel a férj méltatlanul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédtelen, áldozatot is hoz a gyermekeiért, sőt föláldozza magát értük, de nem képes bizalmas viszonyt kialakítani velük.
Számba veszi hibáit is a napló hőse. Tudja magáról például, hogy könnyen indulatba jő, hogy ingerlékeny és szenvedélyes, ahogy írja: „hevem elragad”, s később bánja, ha ilyenkor valakit megsért.
A naplóíró nyíltan hangot ad eszményének, vagyis hogy szabad és független lehessen, de véleménye szerint ennek elsősorban neme az akadálya. Mindenesetre az igazság kimondására törekszik. Az igazság pedig, tudjuk, felszabadít.
Borcsa János
* Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló, 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Bookart, Csíkszereda, 2012.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Páskándi Géza kor- és időszerűsége
Mindhárom műnemben, illetve sok műfajban alkotott maradandót Páskándi Géza (1933. május 18. – 1995. május 19.), akárcsak huszadik századi legnagyobb íróink.
Már életében a legmerészebb újítók közé sorolták, ugyanakkor ő volt az, aki legfőbb „szövetségesének" éppen az irodalmi és kultúrtörténeti hagyományt, valamint a történelmet tartotta. Alapköveknek, melyekre építette karakteres, összetéveszthetetlen műveit a lírikus, az elbeszélő, a dráma- és esszéíró. Utat mutatott, nemegyszer vitákat provokálva, hogyan lehet a hagyományból merítkezve megújítani az irodalmat. Költői-újságírói pályáját tizenévesként kezdte 1949-ben, majd börtönből való szabadulása után – hat évet ült mint politikai elítélt 1956-ban vállalt szerepéért – először novellistaként, az Üvegek című kötetével (1968) mutatott új irányt, mondhatni a kortárs európai áramlatokkal egy időben, aztán az abszurd jegyében alkotó drámaíró Az eb olykor emeli lábát című kötettel (1970), a lírikus pedig a Tű fokával (1972) mutatkozott be teljes fegyverzetben. Két remekműnek számító drámája, a hitújító Dávid Ferencről írt Vendégség és az Apáczai Csere Jánosról írt Tornyot választok (utóbbit a Kolozsvári Állami Magyar Színház mutatta be 1973-ban) kötetben nem, csak folyóiratközlésben volt olvasható (Korunk, 1970, illetve 1972) míg Erdélyben élt.
A Romániát elhagyni kényszerült Páskándi (1974. február) budapesti alkotói periódusában (1974–1995) főként a drámaíró került előtérbe, de a költő, az elbeszélő és esszéíró is mondhatni folyamatosan jelen volt az anyaország irodalmi életében. Nagyepikájának témája, amelyet szintén művelt, a nemzetközi tiltakozást kiváltó romániai falurombolás (A sírrablók, 1989), valamint a romániai „forradalom" (Szekusok, 2007). A rendszerváltás idején s az azt követő első években határozottan állást foglalt a szellemi és közélet minél teljesebb demokratizálásáért, illetve a magyarságot mint nemzetet, valamint a magyar kisebbségeket érintő nagy kérdések tisztázásában. Hogy ez utóbbi kérdéskör mélyen foglalkoztatta, az igazolódni látszik abból is, hogy az élete utolsó évében megjelent egyik kötetébe, amelynek maga válogatta anyagát a teljes életműből (Az örömrontó angyal, 1995), két vitairatot, nyílt levelet is felvett. Egyikben a magyarországi irodalmi-szellemi életben az akkor kibontakozó pártosodást és szakadást, illetve az írástudók nemzetük és a demokrácia iránti felelősségét tárgyalja, a másikban a Kárpát-medencei magyarság történelmileg-politikailag megoldatlan, égető kérdéseit veti fel. Ma is eleven problémák ezek, hiába telt el több mint két évtized azóta...
Páskándi Géza – írtam róla korábban – hazát választott szülőföld helyett egy kritikus helyzetben, 1974-ben. Visszhangos egyéni döntés volt ez akkor. Egy Tamási Áronról készült esszéjében ennek a döntésének rejtett magyarázatát is megtalálni. Nem szónoki az általa 1991-ben, az Áron ága kivirágzik című esszében megfogalmazott kérdés, mert meg is válaszolja a szerző, Tamási hasonló döntéséről elmélkedve: „Hol tehet az ember – a Képességes ember – jobbat-többet önmagáért és természetesen: a szűkebb-tágabb pátriáért? Mindig ez a döntő. S persze a valódi üldözöttség. Tamási kivételesen nagy tehetsége csak szabad magyarságában teljesedhet ki igazán, amely egy kicsit a szülőföldtől való distanciát is jelentheti. Ez pedig eleve öniróniát szül. Mert Tamási egyik kivételes vonása épp abban áll, hogy népe iránti nagy szeretete nem zárja ki a gyöngéd, de néha erősebb iróniát. A nemzeti öniróniát, amely végtelenül fontos: ezen mérjük a lélek civilizáltságát is gyakorta. Nézzünk körül: az önironikus népek a legszabadabbak, mert oly szabadok, hogy még önmagukon is kacagni mernek."
Páskándi gazdag életműve is jórészt az effajta világlátásnak a jegyében jött létre, s bizonyára kor- és időszerűségét is az ebből következő egyéni írásmód és stílus jelenlétével magyarázhatni.
Borcsa János
Krónika (Kolozsvár)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hamis és igazi
Nem meg-, de felidézni is elképesztő, hogy a nem is oly régen országos méreteket öltő éhezést a korabeli pártállam propagandája a diktatúra utolsó évtizedében a racionalizált táplálkozás megszépítő, jobban mondva megtévesztő kifejezéssel illette.
Ez az ördögi irányelv nemcsak mennyiségileg írt elő szigorú elvonást alapélelmiszerekből, de az adott élelmiszer minőségileg is távol állott az igazitól. Olcsó és az eredetihez képest idegen anyagokkal pótolták mindazt, ami a kenyeret kenyérré, a felvágottat felvágottá, a kávét kávévá teszi. Egyenesen a zsarnokság ízét érezhette ezekben a termékekben az alattvalónak tekintett fogyasztó. Egyszer-kétszer magam is belekóstoltam a kávépótlékból készült fekete levesbe, de éreztem, erősen csikarja a gyomrom, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom ennek fogyasztását. Azt az időszakot ezért is tekintem én nekezolízűnek... Különleges és ritka pillanatnak mondhatta az ember, ha igazi kenyérhez, igazi párizsihoz vagy babkávéhoz jutott. Nem csoda, hogy '89 decemberében éhséglázadásra emlékeztető epizódok játszódtak le itt is, ott is az országban, amikor is a pártállami apparátust a legelviselhetetlenebb években is minden földi jóval ellátó titkos élelmiszerraktárakat feltörte a tömeg. Aztán hetek-hónapok teltével a szabad piacon megjelenhetett az igazi kenyér, az igazi párizsi, a babkávé s a többi.
Ugyanakkor a kultúra értékeit kínáló piacon sok klasszikus műve megcsonkítatlanul s a tiltott szerzők könyvei szabadon jelentek meg. Tamási Ábele is, amely ugyan iskolai tananyag volt az utolsó dúlás, a „felszabadulás" után, megérte, hogy eredeti nyitómondatával jelenhetett meg, azzal, amellyel a kommunista kultúrpolitika uralma alatt megjelent kiadásokban nem találkozhatott az olvasó, éspedig: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé." (Kiemelés tőlem, B. J.) Igen ám, de nemsokára újabb hamísítások foglalták el az eredetiek helyét, de már nem politikai és cenzurális nyomásra. Tisztán üzleti-gazdasági megfontolásból például klasszikus meseírók művét amatőrök, avatatlanok, illetéktelenek és kufárok átírták, megrövidítették, elgügyésítették, s tömegpéldányszámban – a szerzők nevét bitorolva – adták ki rendre. Olvashatatlan nyelvezetű, élvezhetetlen stílusú, gyermekeknek kínált képes- és meséskönyvek garmadája foglalta el a könyvpiacot. Holott a gyermekek kezébe nem szabadna adni – Kányádi Sándor szokta hangsúlyozni – igénytelen irodalmat...
A kóros jelenségek gyorsan terjednek. A gyermek- és ifjúsági irodalom élő fórumait, a folyóiratokat érte utol egy idő után a járvány. Ezek egy kis része (Szivárvány, Napsugár, Cimbora) megmaradt igazi értékek közvetítőjének, nagy része viszont annyira elmagazinosodott, hogy már-már nem is az írott szó és igazi irodalom terjesztése a céljuk, hanem többek között a tinédzser használók öltözetének tartozékaié és egyéb bónuszoké, szemöldökre és más szervekre, kisebb-nagyobb tagokra kapcsolható mütyüröké. Oly mértékű ez a megszokottól való elhajlás a mondott lapok esetében, hogy immár nem is a lapot magát, hanem csatolt „ajándékait" várja a fiatal fogyasztó. Ami pedig még elgondolkoztatóbb, hogy ezeknek a magazinoknak mindenütt akadnak buzgó terjesztői, s nem akárhol, hanem a tanítók-tanárok körében, akik egyúttal úgymond szavatolják a kínált „szellemi" termék minőségét is...
A hamisítások ezer és ezer fajtája dívik, s megjegyezném, véleményem szerint mind közül a guminő az egyik legalulmúlhatatlanabb, de ha csak a kultúra terén tekintünk szét, ott is könnyű észrevennünk a könyv- és folyóiratpótlékokat, amelyek hálójukba akarnak csalni időst és ifjút egyaránt. Azt gondolom, mikor belekóstol az ember ezekbe a pótlékokba, ma sem tehetne másként, mint egykor ama szójával „dúsított" kávé esetében tették sokan: abba kellene hagynia fogyasztását, ha nem akarja, hogy utolérje a gyakor... Hallgatnia kellene saját józan ítélőképességére, továbbá az igazi és eredeti szokások és értékek átadásában szerepet vállalók szavára, akik nem önös érdekből, hanem a közösség javát s az egyének szellemi-lelki épségét és integritását szem előtt tartva talán még őrködnek a vártán. Igaz, egyre kevesebben. Mert nehéz felvenni a harcot „versenyképesebb" résztvevőkkel, az eredetit mímelő hamissal, a látszatokkal, az előítéletekkel, a csábítással. Hiába, nemigen tanul az ember! A két és fél ezer éves példa is ebben erősít meg. A cinikus görög bölcs ugyanis – feljegyezték róla –, amíg komoly dolgokra kívánta terelni a szót az agorán, senki sem akart vele beszélgetésbe elegyedni, de mihelyt elkezdett madár módra csiripelni, összeverődött köré a tömeg. Meg is korholta ezért a körülállókat, mondván nekik – a történészt idézve –, hogy ilyen ürességekre veszik maguknak a fáradságot, a komoly igyekezetre pedig késedelmesek és sajnálják az időt.
Borcsa János
A szerző kézdivásárhelyi irodalomtörténész
Krónika (Kolozsvár)

Lapozó
Kinek tárod ajtódat, vitéz,/tisztálkodás és hajnali/újjászületés után?/Ablakodat – kinek?/Lám, a reggeli zsenge szabadság!...-/mégse hidd:/bebocsájthatsz akárkit,/büntetlenül bárkit a/versbe, zenébe. (Király László). Volt viszont még egy "oktatóm", egy, akkor még pályája elején járó, de markáns költőegyéniség, Király László személyében, aki a modern világlírában igazított el, szintén heti egy találkozás során. 1971-től, az Utunk január 15-i számával kezdődően "tartotta óráit" a lap +1-nek elkeresztelt "iskolaoldalán", mondhatni egy, az olvasóval közös szellemi kalandot folytatott hétről hétre, amelyben bizonyára nem csak diák olvasók vettek részt, de elsősorban rájuk számítva írta Bóják című, ma is figyelmet érdemlő sorozatát 1974-ig. (Borcsa János). A gyümölcsösökben még arany nap kering,/De díszei már hullnak lassan a kertnek,/Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,/Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák/Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,/Barna, rózsaszín, rőt-, és aranyszínű levelek. (Fekete Vince). Eljön a tél, mint egy Király Laci-versben Tánya Szmirnova. Százfelé cibálja a három ló a trojkát, égtájtalan hósivatagi viharokban keringünk, vergődünk magunk körül, sehol-nincs mécsvilágokról delirálnak az örök utazók, szerelmek múlnak el a múlhatatlan hóesésben, de te ne aggódj, kedvesem, ne keseredjetek el végképp, szomorú erdélyi barátaim, túl vagyok már az Urálon, megyek Anton Pavlovics után felétek, mert mondataiban már vér szivárog, át a Szahalinokon, Alaszka felé próbálok rövidíteni, hogy mi hamarost hozzátok térjek, valami jóféle trópusi ciklon szárnyain szállok majd felétek, mediterrán szelekbe szórt havakkal fogok megérkezni, mielőtt végképp lezuhannának a tél jégből gyalult vasfüggönyei a pályaudvarok bejáratánál, ott fogok állni a hetedik vágány előtt, cobolybundába burkolózva fogom várni azt a nosztalgiavonatot, az osztályok fölötti expresszt, ahol nagy menyegzők dúltak, de ti mindig elkéstetek, mert menyasszonyt loptatok éppen, vagy először lettetek özvegyek, mit tudom én, talán épp akkor érkezett meg a középkori tél, amely sohasem múlik. (Ferenczes István). A sorozatban hét Király-írás lát napvilágot, az utolsó 1969 júniusában. A hangütés kifejezetten kemény ("Kísérletezni izgalmas..."), az európai színház megújulását tárgyalja, a lengyel Grotowskit állítva a középpontba (Szegény színház), de keresi a hazai színjátszásban is a kísérleti teljesítményeket, és megtalálja őket Liviu Ciulei és Lucian Pintilie rendezéseiben. Aztán a következő mondatot olvassuk (2013-ból visszanézve igazán telitalálat!): "Nagy reményekre jogosítanak fel a még főiskolás Andrei Serban rendező-bravúrjai, melyekkel két esetben hozott aranyérmet a Zágrábi Fesztiválról." (Kántor Lajos). Csak voltunk szlemmerek, éjszakákon át/kóborolva az Erdély nevű utcán, ahol/sötétlő álarcok között már látni véltük/azt az igazságot, ami lelóg mindenegy lámpavasról,/amíg magasról, mélyről szól a dal:/hogy tulajdonképp senki sem akar/különös lenni, vagy bátor, férfias –/a rozsda alól mégis előtört a vas. (Karácsonyi Zsolt). Nincs és lehet idegen asztalán/páros tükörben élek. Hülyén hangzik,/ha kimondom: hazám, egyesek úgy vélik:/félrebeszélek. Mások, hogy lázítok./Bár arra volna ok. (László Noémi). Sár van köd van mégis jól van/mondogatom indulóban/és a sűrű ködök alól/sötét árnyam kilovagol (Lövétei Lázár László). Hogyha félig éltünk,/félig múlt el minden,/s még egy másik felet/engedhet az Isten.//Írtunk is, sírtunk is,/de még nem eleget./Trelleborg felé fut/egy fél fekete eb. (Markó Béla). Az újabb hó- és harcmezőkön/bohócok, hajtók már serényen/árulkodó nyomot keresnek/– jönnek a farkasmentes évek;//és Trelleborg felől, a gyomor/mélyén veszett ebek ugatnak,/messzi hazákból válaszolva/az elvonuló farkasoknak. (Papp Attila Zsolt). Székelyföld, 2013. november.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Kinda Kálmán verses hagyatéka
Habár a lázas szó betegséggel járó állapotra vonatkozik mindenekelőtt, a lelkesen vagy szenvedéllyel űzött emberi tevékenység minősítésére is ez a szó szolgál, nemkülönben a heves, megfeszített munkavégzést is lázasnak mondjuk. Valamiként aztán az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedét is ezzel a szóval illettük már az akkori hazai magyar közbeszédben, jószerével a heves, megfeszített nemzetiségi kultúraépítésre való tekintettel: azok a lázas hetvenes évek...
Tudja ezt elsősorban, aki átélte ezt az évtizedet, de az is meggyőződhet erről, aki ennek az időszaknak a krónikáját felnyitja. Számottevő eredményekre lehetne utalni itt a hazai magyar tudományosság, továbbá az irodalom, a képző- és színházművészet, a könyvkiadás, a televíziózás s a többi műhely kapcsán. Mindezzel a lázas „termeléssel” arányosan nőtt a „fogyasztás” mértéke, a kultúrát befogadó közönség számaránya és minősége is fokozatosan emelkedett. Nemcsak értelmiségi körökben találtak otthonra a szellemi értékek, de városokon és falvakon, nagyobb központokban és vidéken széles társadalmi rétegek részesültek a kultúra igazi értékeiben – s hadd tegyem hozzá: megfizethető áron.
Kapcsolatok létesültek és erősödtek meg értékek alkotói, befogadói és közvetítői között ilyen lelkesültségnek köszönhetően, valódi közösségi igények és szükségletek fogalmazódhattak meg mindenik tényező részéről, annak ellenére, hogy az országos politikai viszonyok mindennek nem kedveztek, a kommunista hatalom nyílt és burkolt módon egyaránt bomlasztotta, mérgezte a társadalmat. Ezúttal eme pezsgő légkört és társadalmi környezetet egy székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely esetével illusztrálnám, ahol hivatásos alkotók mellett műkedvelők is tollat fogtak, festőecsethez nyúltak, színpadra álltak, egyszóval keresték az önkifejezés számukra járható útjait. Példaként csak egyet, dr. Kinda Kálmán orvos esetét emelem ki, aki 1968 és 1979 között életének utolsó évtizedét töltötte ebben a kisvárosban, amikor mint műkedvelő jórészt a festészetet, faragászatot, fémdomborítást és a versírást választotta az önkifejezés, illetve az önismeret terepéül. Kinda doktor rövid élete folyamán (1921–1979) egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon mutatkozott be (Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben), de versei csak halála után 33 évvel váltak olvashatóvá. A hagyatékból közreadott kötetnek* nincs ugyan irodalomtörténeti relevanciája, emellett a versírás lázában gyakran válik dagályossá a kifejezés, máskor meg közhelyszerűvé, sok az üres szólam, a képzavar és az egyenetlenség az egyes versekben, a kötött formájúakban meg a ritmuszavar (egy alaposabb rostálás a szöveggondozó, Murányi János részéről csak jót tett volna!), de őrzi egy talán túl érzékeny és szenvedéllyel élő embernek az érzelmi és intellektuális reakcióit korának mindennapi történéseire, valamint közössége, a kisebbségben élő székely-magyarság történelmi helyzetére. Egy értelmiségi közérzetét és önkeresését követhetjük Kinda Kálmán egy-egy sikerültebb versében vagy versrészletében. („Egyedül vagyok az ütődött / Céltalanságok csonka szobra”; „Ragacsos sárban lassan döcögök / csődbe jutottam”; „Ködös, időtlen időkben élünk / S félünk, / Ködös lesz holnapunk is”; „Keserű vagyok, fekete, / pogány ördögök, sötét tagadás / vad, törvénytelen gyereke.”) Egyik felmenőjét idézve találja meg például a szépség iránti fogékonyságának és a zaklatott múltú Erdélyhez való ragaszkodásának gyökereit. „Egy régi-régi ősöm, / mikor már nagyon ösztövérre szegényedve / sorsa ezekre a balga tájakra vetette, / és elfogytak az arany billikomok, / gondolt egy nagyot: / a sárból, melybe már rég belehullani készült, / cserépkorsókat korongozott. (...) A Duna-medence / legeslegkeletibb, / legárvább, borús-bús sarkába vetve, (...) gondolok nagy ritkán nagyot: / az áldott-átkozott sárból, / amelybe hullani készülök, / álomkorsókat – // verseket / korongozok” – írja Homo faber című versében. Ami a „verseket korongozó” szerzőnek terjedelmesebb verseiben, mindenekelőtt a Dallamtalan dallamok ciklusba soroltakban nemigen sikerül, azt egy rövid lírai versével (Akt egy lugasban) eléri, azaz egyszerűséget és eredeti látásmód megnyilvánulását találhatja ebben az olvasó: „Olyan szép volt, / Gyönyörű márványtorzó, / Hogy térden állva kúszott felé / És keble közé / Hajtotta fejét / Egy rózsabimbó.” Ugyancsak letisztultságról tanúskodik és a vers végére tartogatott meghökkentéssel (hogy tudniillik jól vagyok, hiszen holnap temetnek!) kellő hatást ér el, hogy számon tartsa a kötet olvasója a Levél című búcsúverset, amelyből idézzük: „Kedveseim, / Ezennel tudatom levelemben, / hogy nagyon-nagyon jól vagyok. / Végre kimaradtak a szívrohamok / és a nyugtalanságok. (...) Ezennel tudatom még egyszer / azokkal, akik szerettek, / higgyétek el, hogy nagyon jól vagyok, / és nagyon jól érzem magam. // Holnap temetnek.” Kinda Kálmán megírta különben sírversét is, s ezt vésték aztán kopjafájára a Haszmann fivérek: „Minden levélre, száraz ágra / vérvörös könnyet hint az alkony. / Ősz van. Várnak a túlsó parton... / Úgy érzem, tél lesz nemsokára.”
Borcsa János
* Kinda Kálmán: Erdélyi litánia. Székelyudvarhely, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Farkas Árpád köszöntése
A Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen Farkas Árpád költőt születésnapján, ma 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Bogdán László, Borcsa János, Dimény-Haszmann Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Sántha Attila köszönti. Közreműködik Kolcsár József színművész és a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Versek a költőnek
Sokak számára volt Farkas Árpád „a” költő, némelyek számára mester, egyféle jóakaratú báty, akinek egyéni zamatú, azonnal felismerhető versei mellett erkölcsi tartását is bámulták olvasói, pályatársai.
Csütörtök délután bensőséges, szeretetteljes ünnepségen köszöntötték a 70 éves alkotót tisztelői, rokonai, barátai a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A Székelyföld kulturális folyóirat áprilisi számában tizenhárom író és költő üdvözli – versben és prózában – a kerek évfordulóhoz érkezett „élő klasszikust” (akinek sikerült tréfával oldania a pillanat komolyságát), ezeket az írásokat olvasták fel szerzőik: Ferenczes István, Bogdán László, Borcsa János, Dimény Árpád, Fekete Vince, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos és Sántha Attila; jelen volt Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője is. Kis zene is fűszerezte a hangulatot: előbb a Kaláka együttes által megénekelt Virágzápor hangzott el, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese adott elő Kodály- és Bartók-műveket, végül pedig Majláth Attila egy népdalt. Kolcsár József színész verseket olvasott fel, a városvezetés jókívánságait Incze Sándor tanácstag, nyugalmazott református esperes tolmácsolta, személyes ráadással is nyomatékosítva az üzenetet. Meglepetten és meghatódva válaszolt minderre Farkas Árpád: mert nem tudott arról, hogy ilyen összeesküvés készül a születésnapjára, és mert „ennyi barátja van még az embernek és a versnek”. Nem ilyen lovat akart ő sem – elevenítette fel gyermekkorát –, előbb pilóta szeretett volna lenni, azután kezdett verset írni, hogy szárnyai nem nőttek. Idővel kiderült, hogy a verseket ki is nyomtatják, és fel is szállnak, emberek közé mennek: így alakult a költői pálya, amelyhez az embernek, magyarnak, székelynek levés kényszere és igyekezete társult. Erre kell törekedni, nem arra, hogy élő vagy holt klasszikusok, esetleg múzsák legyünk – fogalmazta meg a Hargita megyei Siménfalván született, munkásságáért több rangos díjjal is kitüntetett költő, aki büszkén és felemelt fejjel vállalta, ami ráméretett: hogy „erdélyinek születtem és annak kellett maradnom”. Azt is elmondta, hogy külföldön, más tájakon éppen a sajátosan székely szavajárású, ízű, élményvilágú versei a legkeresettebbek, és ez nagy öröm. Éljünk a világban, ha már megadatott nekünk, és legyenek barátaink, mert valahogy így áll össze a közösség; vigyázzunk nagyon egymásra, ahogy én is szerettem volna a szavakra vagy a versekre vigyázni, hogy ne dülöngjenek szanaszét, ne lézengjenek csak úgy a világban – mondotta el köszönetképpen. A rendhagyó születésnap dedikálásokkal, oldott beszélgetéssel végződött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)