Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Apró lépéseket is kell tenni az autonómiáért
Ahány ország, annyiféle autonómiamodell létezik. Bácsfayné dr. Hévizi Józsa autonómia-szakértővel az európai önrendelkezési törekvéseket vettük számba, illetve az erdélyi magyarság által követendő példákat.
– Miként válik a gimnáziumi történelemtanárból az autonómiaformák egyik elismert szakértője?
– Édesanyámnak köszönhetően, keresztény elkötelezettségű családban nőttem fel. A magyarság kényes kérdései – Trianon, Erdély, Felvidék, Délvidék és a többi elszakadt területek – a budafoki otthonunkban soha nem képeztek tabutémát. Nehéz anyagi körülmények közt éltünk, tizenkét éves voltam, amikor édesanyám a határon túli magyarokhoz kezdett kirándultatni. Számunkra a külföldi nyaralást az elszakadt nemzetrészek látogatása jelentette. Felnőttként a rendszerváltás előtt is sokszor jöttem édesanyámmal együtt, élelemmel tele bőrönddel Erdélybe. Azokban az ínséges 80-as években ismerőseinknek, barátainknak szinte nem volt mit enniük, sokszor egyetlen kívánságuk az volt, hogy egy kiló magyar kenyérrel, Duna-kavicscsal vagy citromlével ajándékozzuk meg. Emlékszem, a vonatok üresek voltak, csak a magunkfajták utaztak akkoriban Erdélybe. Attól rettegtünk, hogy a román vámosok elveszik az ajándékba felpakolt élelmet, ám kellemes meglepetés ért: mosolyogva és engedékenyen viszonyultak hozzánk és „mentőakciónkhoz”.
– Mit tapasztalt, hogyan viszonyultak a Kádár-rendszerben a határon túli magyarokhoz?
– 1987-ben, amikor a csepeli vasművek ipari iskolájában tanítottam, a Vöröskereszt felhívására néhány kollégámmal ruhagyűjtésbe kezdtem. Az igazgató le akarta állítani az akciót mondván, ez nacionalista tevékenység. Nem hittem a fülemnek, mint ahogy azt sem akartam elhinni, amit az egyetemen tanítottak. Mégpedig hogy tetteinkért mi, magyarok szégyenérzettel kell élnünk, meg hogy Trianon is büntetésből született, mert elnyomtuk a románokat, a szerbeket, a szlovákokat… Elkezdtem tanulmányozni a határon túli magyar történészek munkáját, és hamarosan rájöttem: semmi nem stimmel abból, amit a Kádár-korszakban tanítottak. Kíváncsi voltam a többi európai nemzetre is, meg arra, hogy kisebbségi kérdésben hogyan vélekedtek. A gyűjtőmunka kapcsán jutottam el az autonómia kérdésének tanulmányozásához. Az első munkám az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában volt, ami negyvenoldalas dolgozat volt. Felkerült az országgyűlési képviselők asztalára, Püski Sanyi bácsi pedig, az azonos nevű kiadó alapítója azt mondta, becsületesen ki kell dolgozni, s akkor könyv is lehet belőle. Lett is, 2001-ben, ő jelentette meg.
– Írásaiban, előadásaiban rendszerint méltányolja a kislépések politikáját. Ezek szerint mégiscsak az RMDSZ által kijelölt, de oly sokat bírált út tűnik járhatóbbnak?
– A skótok, walesiek, írek példájából indultam ki: az autonómia kivívásának módszerében valamikor ott is egymásnak feszültek a pártok. Viszont mindenik járta a maga útját, és hozzátett valamit a közös ügyhöz. Nem elég hangzatosan kinyilatkozni azt, hogy mi autonómiát akarunk, mert az márpedig megillet bennünket. El kell fogadnunk azon pártok, szervezetek segítségét is, akik kis lépések által próbálják lebontani a központosított rendszert. Nem baj, ha alkalomszerűen szövetséget kötnek a hatalommal, ha munkájuk, küzdelmük eredményes, örülnünk kell annak is. Azt szoktam mondani, a kis lépésekből tevődik össze a nagy lépés. Skóciát szoktam példaként felhozni: száz évvel ezelőtt a skót nép mindössze kulturális autonómiával rendelkezett. Mára egy olyan típusú önrendelkezést sikerült kiharcolnia, amelynek következtében a többség nem akar kiválni Nagy Britanniából. De ismétlem: ezért száz éven keresztül következetesen harcolt.
– Nem gondolja, hogy amennyiben ezt a gondolatmenetet ma nyíltan és deklaratív módon is felvállalná az erdélyi magyar politikum, holnaptól a román pártok a kisebb engedményektől is elzárkóznának?
– Több fronton és több módszerrel is meg kell vívni a harcot: itthon és a nemzetközi porondon, kis lépésekkel és nagyobbakkal, a közösségi jogokért, a tulajdonjogért, mindenért. És ebbe be kell kapcsolódnia a teljes elitnek: a tudósnak, a történésznek, a kutatónak, az egyházi vezetőnek, a politikusnak, mindenkinek. Az erdélyi magyarság rendelkezik azzal a réteggel, amely kitermelheti maga soraiból az autonómiaharcosokat. És ne feledjük: az eredmények is összeadódnak.
– Európában ahány autonómia, annyiféle. Létezik olyan modell, amely a leginkább illik az erdélyi magyarságra?
– Valóban többféle autonómia létezik, de ezek egymásra épülnek, összefüggnek. Tagadhatatlan, hogy a tömbben élő magyarságnak egyféle önrendelkezésre van szüksége, és másra a vegyes lakosságú területeken élőnek. Egyes helyeken a dél-tiroli modell lenne alkalmazható, máshol az északír. De minden egyes formát át kell tanulmányozni, ötleteket innen is, onnan is lehet meríteni. Tudni kell, hogy a többségi hatalom egyik típusú önrendelkezési formát sem osztogatta ajándékba. Európa-szerte azért létezik olyan sok autonómiaforma, mert mindegyik hosszas harcnak és kemény alkunak az eredménye. A walesiek, akik megalkuvóbbak voltak, mint a skótok, jóval kevesebbet értek el. Tagadhatatlan, az eredmény nemcsak a kisebbségi igényekkel hozható összefüggésbe, hanem a politikai alkupozícióval is.
– Meddig lehet feszegetni az autonómiáért folytatott küzdelem határait? Az írek, a baszkok, a dél-tiroliak a robbantásoktól sem riadtak vissza. Az erdélyi magyarság viszont kimondottan a békés eszközöket választotta.
– A történelem valóban igazolja, hogy sajnálatos módon a többségi hatalom csak a szélsőséges akciók következtében riad meg: akkor, amikor például Londonban a miniszterelnök rezidenciája előtt is bomba robban. Indiában Ghandi hiába hirdetett békés küzdelmet, akkor volt nyert ügye, miután ez véres harcokba torkollt. Mint ismert, a kezdetben követelt autonómiából 1947-ben függetlenség lett. Mindennek dacára állítom, nem az erőszakos küzdelem a megoldás. Az erdélyi magyarságnak ésszerűen kell politizálnia, és meg kell tanulnia úgy élni a mérleg nyelve szerepével, mint ahogy tették a walesiek és a skótok a 90-es években vagy a katalánok a 20-as esztendőkben, amikor először sikerült kiharcolniuk a későbbi Franco-diktatúra idején elvett autonómiát.
– Budapestről eléggé erősnek és elszántnak látszik az erdélyi magyarság az immár bő húsz éve húzódó autonómiaküzdelem folytatására?
– Mindenképpen. Az erdélyi magyarságra ma is pozitív példaként tekintenek a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai testvérek. Ha a székelységnek sikerül kiharcolnia az autonómiát, az mindenképpen megerősítené a partiumiakat, a vegyes településeken vagy a szórványban élőket is. A küzdelem viszont akkor lesz eredményes, ha sikerül a haladó gondolkodású románokkal összefogni. Elvégre a központosítás lebontása, a szubszidiaritás elvének megvalósulása nekik is éppen olyan hasznos, mint a magyaroknak. Nem hinném, hogy ne vennék észre, hogy a gazdag Erdélyt mennyire kiszipolyozzák a szegényebb román vidékek. Megítélésem szerint egy önálló erdélyi tartomány létrehozása komoly előrelépést jelenthetne.
– Ha most egy, a nacionalista tömegek szavazatai által életben tartott román politikus bőrébe bújna, meddig engedne a magyaroknak? Elvégre azt látná, hogy a katalánok számára is egyre szűkebb az autonómia fogalma, ennél jóval tágabb keretekre vágynak.
A spanyol hatalom a hibás a Katalóniában kialakult elégedetlenségi hullám miatt. Mindaddig, amíg a tartomány által befizetett összegnek csak a töredékét hajlandó visszautalni, ezen ne is csodálkozzon senki. De ellenpélda is létezik: Finnország olyan mértékű önrendelkezést biztosított az Äland-szigeteken élő svédeknek, hogy azoknak meg sem fordul a fejükben, hogy a kiválást követeljék. A legutóbbi skóciai választás is az önállóság kérdésének az elbukását bizonyította, de ehhez szükség volt a brit központi kormány pozitív hozzáállására.
– Ha mindenik autonómiaforma működőképes, az unió miért tartózkodik egy-egy újabb autonóm terület létrehozásától?
– Az EU addig monitorizál egy országot és addig érdekli az ott élő kisebbségek sorsa, amíg az illető állam be nem lép a szövetségbe. Mihelyt az adott ország az unió tagjává válik, Brüsszel nemzetállamként kezeli, és belügynek tekinti a kisebbségi kérdést, amibe nem kíván beleszólni. Éppen ezért az autonómiatörekvésekkel nem az Európai Uniónál kell kopogtatni: a gondokat, terveket az ENSZ elé kell tárni, és a népek önrendelkezési jogairól szóló dokumentumokra kell hivatkozni.
– Az ENSZ-nek mekkora hatásköre van egy uniós államra?
– Akkora, amekkorát érvényesíteni tudunk. A politikában mindig léteznek fordulatok, és adódnak lehetőségek. Ezekre viszont időben fel kell készülni. Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Markó: A katalán népszavazásból Brüsszelnek tanulnia kell
A katalán népszavazás apropóján kérdezte meg a Figyelő hetilep az RMDSZ egykori elnökét az erdélyi magyarság helyzetéről, Székelyföld autonómiájáról. Markó Béla szerint a kisebbségvédelmet unió szintjén kellene szabályozni.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke szerint a katalán függetlenségi népszavazás után az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak fel kell ismernie, hogy pusztán a gazdasági helyzet javítása nem fogja megoldani a nyelvi, kulturális és identitáris problémákat. A politikus a Figyelőnek adott interjúban egy mozaik-Európa kialakítása mellett érvelt, és úgy vélte, a kisebbségvédelmet az EU szintjén is szabályozni kellene.
Magyarellenes kampány indult a román médiában a katalán népszavazás sajtóhíreivel egy időben – erről beszélt a Figyelőnek Markó Béla. Az RMDSZ korábbi elnöke úgy fogalmazott: „a katalóniai referendummal egyidejűleg menetrendszerűen kezdtek a román hírtelevíziók a magyarellenes hangulat gerjesztésébe”. A politikus szerint azonban ez nem újdonság Romániában, hiszen amikor 2008-ban kikiáltották Koszovó függetlenségét, „a bukaresti parlament nyilatkozatban utasította vissza a tartomány önállóságának az elismerését, az RMDSZ pedig egyedül szavazott e határozati javaslat ellen”. Markó szerint az erdélyi magyarság helyzetében is az a fő probléma, hogy az utóbbi években megszűnt a párbeszéd a román és az erdélyi magyar politikai oldal között, így közös nevezőre is nehéz jutni.
Figyelőnek adott interjújában Markó hangsúlyozta azt is, hogy nemzetközi szinten sem tapasztal nagy előrelépést, hiszen a bukaresti amerikai nagykövet – bár számos kérdésben fogalmaz meg kritikát a román politikával szemben – a romániai magyarok helyzetéről nem foglal állást. Az erdélyi magyar politikus szerint a katalán népszavazásból nem az erdélyi magyaroknak, hanem sokkal inkább Brüsszelnek és Washingtonnak kell levonni a következtetéseket. „Az EU-nak szemléletet kellene váltania, s meg kell értenie: igaz ugyan, hogy az unió létrejöttét főként gazdasági szempontok indokolták, de bármennyire erősek ma is ezek az érdekek, a nemzetek közötti viszonyt, az etnikumközi problémákat nem lehet egy kaptafára húzni.” hirado.hu

A törvény csak egyesekre vonatkozik – mellőzik a zászlónkat
Van egy törvény, ami arról szól, hogy el lehet fogadni megyei és települési zászlókat. Ennek ellenére ott tartunk, hogy nem tartják be a törvényt velünk szemben – emelte ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Antal Árpád sajtótájékoztatóján kifejtette, Sepsiszentgyörgy önkormányzata és Kovászna Megye Tanácsa, a törvény által előírt feltételeket teljesítve, valószínű elsők között nyújtotta be a zászlótervekre vonatkozó teljes dokumentációt a fejlesztési minisztériumhoz.
– Most októberben vagyunk, és ha jól emlékszem, januárban nyújtottuk be ezeket a dokumentációkat, és azóta nem történt semmi – szögezte le a városvezető. – Sehol nem írja a törvényben, hogy a prefektusnak vagy a fogyasztóvédelmi főnőknek is egyet kell értenie azzal, hogy egy település vagy egy megye elfogadjon egy zászlót, és mégis ott tartunk, hogy nem tartják be a törvényeket velünk szemben, miközben más településeknek elfogadják. Ez nem elfogadható hozzáállás a kormány részéről.
Mint ismeretes, korábban a Kovászna megyei prefektus célszerűtlennek tartotta egy erre vonatkozó kormányhatározat-tervezet előterjesztését, azt kifogásolva, hogy a zászlón nem jelenik meg semmilyen dák leletre utaló elem. Kiss Edit / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Szabadság, szerelem – filmvetítés (Nagyszeben)
Emlékezzünk az ’56-os magyar hősökre!
A HÍD Egyesület – Magyar Kulturális Központ filmvetítést szervez az 1956. október 23-án kitört forradalom és szabadságharc hőseinek emlékére, és tiszteletére. A filmvetítés 2017. október 23-án a Nagyszebeni Magyar Központ Sörház utcai irodájában lesz 17.00 órától. (Sörház utca, 2. szám, II. emelet, 550173 – Sibiu, Berăriei, nr. 2.)
Goda Krisztina: Szabadság, szerelem című filmje romantikus, szerelmi szálon keresztül mutatja be a forradalmi eseményeket. Ezzel is elősegítve, hogy az alkotás korosztály, illetve országhatárok tekintetében egyaránt – a lehető legszélesebb közönségnek szóljon. Ugyanakkor ott van egy másik, párhuzamos, és szimbolikus küzdelem is. A magyar vízilabdaválogatott Melbourne-i olimpián való szereplése, a szovjetek elleni elődöntő heroikus csatája… Ajánljuk a filmet 16 éves korosztály felett mindenkinek, akit érdekel a magyar történelem, aki szereti az igaz történeteken alapuló romantikus filmeket, aki tiszteli a bátrakat, aki szereti a sportot.
A film pontosabb megértéséhez egy rövid történelmi összefoglalás:
1956-ban Magyarország elsőként kelt fel a szovjet rezsim ellen, és ezzel a világ figyelmének középpontjába került. Ezért bátran mondhatjuk, hogy 1956 előzménye volt az 1968-as csehszlovákiai, majd az 1981-es lengyel eseményeknek, és a berlini fal leomlásának is. Ezeket a dátumokat két dolog kötötte össze. A szabadság kivívása, illetve a nemzeti függetlenség megteremtése.
1956. október 29-én azonban kirobbant a Szuezi válság. Ezek után az USA elnöke biztosította a szovjet vezetést, hogy nem fognak közbe avatkozni, – hiszen az Amerikai Egyesült Államoknak stratégiai érdekeiket érintette – vagyis tulajdonképpen szabad kezet kaptak a szovjetek. Ezzel megpecsételődött a magyarok sorsa. A nyugati államok nem segítettek a magyaroknak. Bár a nyugati politika nem koncentrált a magyar forradalom hőseire, a nyugati sajtó, a művészek, hétköznapi emberek rendkívül tisztelték a magyar szabadság harcosait. Számos nemzetközi műalkotás őrzi emléküket.
Magyarországon a megtorlás évei következtek, de a történelem kereke végül úgy fordult, hogy a hősök áldozata nem volt hiába való.
1989. október 23-án – a forradalom 33. évfordulóján kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Szeben.ro; Erdély.ma

Őrtüzek az autonómiáért (gyülekezőre hív az MPP)
A Magyar Polgári Párt, valamint Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő is csatlakozik a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs által Égjenek újból az őrtüzek címmel megfogalmazott felhívásához, és felkérnek mindenkit, hogy minél többen csatlakozzanak a kezdeményezéshez és vegyenek részt a megmozduláson.
A honatya szerint olyan cselekedetről van szó, amely a területi autonómia megvalósulását szolgálja, ezért Székelyföldön mindenkinek fel kell vállalnia, felül kell emelkedni a sérelmeken, megmutatni: ebben a kérdésben egység van, nincsenek nézeteltérések.
Az MPP testületileg jelen lesz a különböző helyszíneken, ahol az őrtüzek fellobognak, és remélik, hogy az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői is hasonlóan járnak el. „Az egyre erősödő magyarellenesség ellen csak közösen, erőt felmutatva lehet fellépni, tegyük ezt október 29-én is Székelyföld-szerte” – fogalmazott Kulcsár-Terza József. Háromszék; Erdély.ma

Digitális Székelyföld: a jövő elkezdődött, de még sok a munka
A digitalizáció ma már minden szinten megkerülhetetlen, az önkormányzatokat, a vállalkozókat, a munkavállalókat is ösztönözni kell, hogy használják a digitális eszközöket – fogalmazódott meg csütörtökön az 5. Székelyföldi Informatikai és Innovációs Konferencia előadásain.
A hivatalokban ott vannak a számítógépek, nyomtatók, ám közben az ügyfélszolgálatos papíron dolgozik. Ha vannak digitális rendszerek és törvényes lehetőségek, akkor ezt meg kell tanulni használni, és leegyszerűsíteni a bürokráciát – szögezte le Bihari Béla. Az informatikai vállalkozó szerint a szakma feladata, hogy ösztönözze a döntéshozókat a megoldásokra. Bihari a vállalkozókkal is elégedetlen, Székelyföldön általában a könyvelőt kérdezik a saját pénzügyi helyzetük felől, holott rendelkezésükre állnak az informatikai eszközök. Hozzátette, a probléma kulcsa az oktatás, a digitális alfabetizáció népszerűsítése. Henning László, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke arról beszélt, hogy a közigazgatásban is várják az alkalmazható fejlesztéseket, például csak azért fizetnek cégeket, hogy télen egész nap felügyeljék a megyei utakat, az innovatív IT sok területen segítheti az önkormányzatok munkáját. Henning szerint lehet beszélni digitális Székelyföldről, hiszen az IT-klaszternek évi 25 millió eurós forgalma van, több mint 300 informatikust foglalkoztat, ebben az ágazatban folyamatosan a határokat feszegetik, megváltoztathatja a mindennapokat. A jövő Székelyföldön is elkezdődött, de még sok munka van – fogalmazta meg Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Kifejtette, a székelyekre jellemző a bizalmatlanság, a konzervativizmus, ez segített a nehéz időkben fennmaradni, de emiatt lemaradás is észlelhető, a térség gazdaságilag jobban is teljesíthetne. Édler rámutatott, a többség a mezőgazdaságban, a hagyományos iparágakban, a könnyűiparban dolgozik, bár sokszor elégedetlenek a sorsukkal, nem tudnak ebből kilépni, félnek a kudarctól. Akik hisznek magukban, elmennek, külföldön próbálnak érvényesülni, ám ha ez a folyamat folytatódik, félő, hogy a térség kiürül. Négy évvel ezelőtt éppen azért alakult a kamara IT-tagozata, hogy megerősítsenek egy olyan ágazatot, amely kiutat jelenthet, magas hozzáadott értéket termel, és erősítheti Székelyföld gazdaságát. Ha erősek vagyunk, tudunk jövőképet mutatni a fiataloknak – összegzett Édler András. A háromnapos konferencia szerdán kezdődött, és célja, hogy feltárja, illetve kiaknázza a digitális technológia lehetőségeit, a tudást Székelyföld fejlesztésére fordíthassák. Már szerveztek programozóversenyt, bemutatták a Design Bank projektet, a startup és innovációs központot informális munkahelyként képzelik el, amely inkább hasonlít egy lakásra. Előadások hangzottak el még a smart city, oktatás, agrártechnológia és IT témákban is. Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Feltárul a korabeli kisvárosi élet az Udvarhelyi Híradó százéves lapjaiból
Irodalmi lapként is működött az Udvarhelyi Híradó 1898 és 1903 között. A székelyudvarhelyi Kénesi Kinga bölcsészhallgatóként a kiadvány archívuma alapján fedte fel a korszak kulturális életét.
Kutatásán keresztül világosan látszik, az udvarhelyszékieket érdekelte a kultúra, a tanárok szerettek írni, a szerkesztő pedig válaszolt a hátsó oldalon, ahol a lap belső életébe is betekintést nyerhettek az olvasók.
Kénesi Kinga a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványnál önkénteskedve kapott megbízást, hogy keressen ki egy rövid szöveget egy, a tudományos könyvtárban található régi Udvarhelyi Híradóból. A kutatómunka során került kezébe az újság 1898 és 1903 időszakának gyűjteménye. Belelapozva azonnal szerelembe esett – mesélte –, egész nap csak forgatta az újságokat, amelyekből lassacskán feltárult a korabeli kisvárosi élet.
A lapszámokban elmerülve már akkor eldöntötte, érdemes lenne ezzel tudományosan is foglalkozni. Néhány év múlva, amikor disszertációtémát kellett választania, rögtön tudta, mivel fog dolgozni. Amikor a kutatás egy része elkészült, az Erdélyi Magyar Tudományos Diákköri Konferencián a médiaszekcióban mutatta be. Nagyon megoszlóan vélekedtek munkájáról, volt, aki nem találta izgalmasnak. Ettől Kinga még elszántabb lett, érdekesebb, izgalmasabb szempontokat keresett, át akarta adni mindazt, amit akkor érzett, amikor rátalált ezekre a szövegekre a tudományos könyvtárban.
Disszertációs dolgozatának bemutatásakor már több helyről biztatták, hogy érdemes lenne folytatni a kutatást, hiszen az erdélyi sajtótörténet, főleg irodalmi szempontból, eléggé kiaknázatlan terület.
A lap négy oldalban jelent meg, általában vasárnaponként, de ez évfolyamonként változott. Az irodalom aktuális történései nagyon gyakran háttérbe szorultak, ugyanis az aktuális társadalmi hírek és gazdasági közlemények igen jelentős helyet foglaltak el. A tájékoztatás mégis folyamatos volt az irodalom színteréről, hiszen az aktuális irodalmi történésekről való tudósítás érdekében egy rovatot hoztak létre a szerkesztők, Irodalom címen. Kinga ezekkel a szövegekkel foglalkozott leginkább. Mindig is könyvszerető volt, aki csak úgy falta a jobbnál jobb könyveket, így nem csoda, hogy vonzotta az irodalom, és udvarhelyiként a város, a több mint száz évvel ezelőtt élt lakosok gondolkodásmódja, problémái, világnézete. Elmesélte, érdekes volt olvasni a rövidhírekben, hogyan építettek, javították az utakat, de érdekes volt ráismerni az épületekre is, ahol ma már teljesen más tevékenység folyik, mint régen. A cikkekben a már említett útjavítási munkálatoktól a politikai eseményeken át a színházelőadásokig számos közéleti eseményen keresztül ismerte meg a korabeli értelmiség problémáit.
A múltbéli lapokról feltáruló események között van olyan is, ami száz év alatt sem változott, például hogy évről évre mekkora szenzáció volt a városi korcsolyapálya megnyitása.
Végigolvasva a lapszámokat kiderült számára, hogy az irodalmi szövegek leginkább szerelmi történetek, melyeket a helyi tanárok, tanítók, értelmiségiek írtak, de talált néhány tájleírást is.
A lap hátsó oldalát általában az olvasói levelekre adott szerkesztői válaszok töltötték ki, így a szerkesztői elvekről is képet alkothat az, aki ezeket végigolvassa. Innen tudhatjuk meg azt is, hogy temérdek kézirat érkezett publikálásra, leginkább udvarhelyszékiektől, de már befutott szerzők műveit is közölték másodkiadásként. Az olvasók leveleikben leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a cikkek alján megjelenő írói álnevek mögött ki publikált. Volt eset, amikor a szerkesztő válaszolt, de volt, hogy hosszasan elmagyarázta, milyen politikai ok miatt nem válaszolhat. Kinga most korrektorként dolgozik a kolozsvári Szabadság napilapnál, elmondása szerint kutatása is közrejátszott ebben, hiszen azelőtt nem igazán érzett vonzódást a sajtó iránt. Viszont nagy álmát, hogy tanárnő legyen, nem adta fel, sőt egyre inkább tudja, hogy tanítani szeretne, így tervei szerint kis szakmai kalandozás után hamarosan hazatér, és a tanügyben helyezkedik el. Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Antal Árpád : Székelyföldnek megfelelne Katalónia autonómiája
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint Székelyföld számára modellértékű az az autonómia, amellyel Katalónia rendelkezik Spanyolországon belül, és amely – az utóbbi hetek fejleményei szerint – a katalánoknak nem elég.
A politikus tegnap egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre fejtette ki álláspontját a katalán függetlenedési törekvésekről. Antal Árpád elmondta, személy szerint nem tartozik a katalán függetlenség támogatói közé, de ami Spanyolországban történik, az a romániai fogalomtisztázást is segítheti. Megjegyezte: noha a székelyföldiek számtalanszor elmondták, hogy területi autonómiát akarnak, nem pedig Romániától való elszakadást, az elmúlt tíz-tizenöt évben Bukarestben nagyon gyakran összemosták a két fogalmat, és az autonómiát is egyfajta elszakadásnak tekintették. „A katalánoknak van autonómiájuk, de ők most függetlenséget akarnak. (...) Székelyföld számára azt akarjuk, amivel Katalónia jelenleg rendelkezik” – magyarázta Antal Árpád. A spanyolországi események másik romániai tanulságának azt tartotta, hogy „ha egy közösségnek folyamatosan azt mondják, hogy nem, akkor el fog érkezni az a pillanat, amikor a közösség igent fog mondani, és megtörténhet, hogy ez az igen rosszul fog esni azoknak, akik nemet mondanak”. Hozzátette: semmi jóra nem vezet, ha a bukaresti vagy madridi központi hatalom mindenre nemet mond. „Ha mindenre nemet mondanak, egyszer csak elfogy a türelmed, és ez teljesen érthető. Így van a gyermekkel is, aki kér, de nem adnak neki, aztán meg elszökik hazulról” – tette hozzá Antal Árpád, aki az RMDSZ-en belül a székelyföldi önkormányzati tanácsot vezeti. MTI; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb magyarellenes kifakadás (Alapjogokról a román parlamentben)
A romániai magyar kisebbség helyzetét ismertette hétfőn Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő, az emberi jogi, egyházi és nemzeti kisebbségek kérdéseiért felelős házbizottság tagja az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2017-es, Romániára vonatkozó jelentésének ismertetése alkalmából. A dokumentumban foglaltakat Michail Beis, az ügynökség jelentéstevő részlegének igazgatója tolmácsolta. A parlament épületében lezajlott találkozón az RMDSZ-t képviselő Kulcsár-Terza Józsefen kívül jelen voltak a Nemzeti Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt, valamint a nemzeti kisebbségek frakciójának megbízottjai, többen ismertették a mélyszegénységben és kirekesztettségben élő gyermekek, a roma közösség helyzetét, a diszkriminációellenes harc állását, valamint a gyűlöletbeszéd és a kapcsolódó bűncselekmények problémáját. Igaz, mindannyian nem tudtak felszólalni, mivel túl hosszúra sikerült a felvezető, valamint a jelentés ismertetése – tájékoztatott Kulcsár-Terza József. A háromszéki képviselő három percbe sűrítve (noha eredetileg öt állt volna rendelkezésére, de a programcsúszás miatt végül kevesebbel kellett beérnie) próbálta a legfőbb problémákat vázolni. Elmondása szerint elviekben az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak betartásáról kellett volna számot adnia, de ezt nem tehette, ezért inkább a hiányosságokra koncentrált. Felszólalásában emlékeztetett, hogy Románia a 2007-es uniós csatlakozás alkalmával a kisebbségben élő közösségek ügyeinek rendezését is vállalta, a jogaik garantálásával egyetemben. Ehhez képest az ingatlan-visszaszolgáltatás a történelmi magyar egyházak esetében az utóbbi időben leállt, egy amúgy is rendezetlen folyamatról volt szó, amelyben most ráadásul visszalépést is tapasztalnak. Szót ejtett az anyanyelv- és szimbólumhasználat terén uralkodó állapotokról, a közigazgatási törvény módosítása körüli botrányokról, ellenállásról, a székely zászló használata miatti hatósági fellépésekről (ideértve a háromszéki prefektus és a megyei önkormányzat közötti állandó harcot), valamint a magyar himnusz éneklése miatti vegzálásokról. Kitért ugyanakkor a Székelyföld területi autonómiája kérdésére is, rámutatva: ennek megvalósulása nem lehet vita tárgya. Megemlítette, hogy a román hatalom minden lehetséges alkalommal a térségnek az országtól való elszakadásával riogat, miközben ők elsősorban párbeszédre törekszenek, és nem csak ebben a kérdésben. A parlamenti bizottságban létrehozott, a magyarság kérdéseivel foglalkozni hivatott albizottság is ebből a megfontolásból jött létre. Kulcsár-Terza József arról biztosította Michail Beist, hogy az elhangzottak kapcsán részletes írásos jelentést is eljuttat hozzá. A találkozóról Kulcsár-Terza elmondta: igen vehemens reakciót váltottak ki az általa elmondottak. Elvira Şarapatin, a Szociáldemokrata Párt parlamenti képviselője mintegy tíz percben fejtegette, hogy ez itt Románia és nem Székelyföld, itt elsősorban mindenki román, és nincs jelentősége, hogy minek tartja magát, hogy mindenkinek ismernie kell a román nyelvet – kiemelve, hogy egyébként Kulcsár-Terza József se lehetett volna képviselő, ha nem tudna románul –, hogy megunták, hogy a románságot állandóan szidalmazzák, miközben a kisebbségi kérdést mintaszerűen rendezték, és ez világszinten elismert tény. A szocdem képviselő mellett egyébként a résztvevők mindvégig bekiabálásokkal zavarták felszólalását, elsősorban azt kifogásolva, hogy miért említi Székelyföldet. Mint fogalmazott, nagyon meglepték a reakciók és a viszonyulás, ugyanakkor azt is elismerte, a magyarságot érintő ügyek miatt igen feszült a hangulat a parlamentben. Ez a bizottsági üléseken is érződik, olyannyira, hogy most fordult először elő, hogy a kisebbségek frakciójának képviselői is gyakorlatilag ellenségesen léptek fel az RMDSZ honatyáival szemben, például az anyanyelvhasználati jog közigazgatási kiterjesztésének vitáján. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere #2.# (Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára)
A Groza-kormány „kirakatintézményeként” emlegetett Bolyai Tudományegyetem alapító oklevelét már eleve úgy fogalmazták meg, hogy abban kódolva benne volt: a román történelmi pártok, a román kormány bármit megtehetett azért, hogy a magyar egyetem működését ellehetetlenítse, akadályozza, majd magát az intézményt is felszámolja. Constantin Daicoviciu, a dák-római kontinuitás apostola, 1945-ben a román egyetem dékánja a magyar tárgyalóküldöttség javaslataira nyíltan kijelentette: „az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, „két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.
1945. december elején Bukarestben tárgyalt a kolozsvári magyar egyetem vezetősége. Jóváhagyták az egyetem elnevezését: „Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem”. Ekkor hozhattak elvi döntést arról, hogy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat szerződtetik, részben rendeződött az egyetemi könyvtár sorsa is. Az 1945. december 17-ei egyetemi tanácsülésen elhatározták, hogy az egyetem megsegítése érdekében országos gyűjtést rendeznek az egyházak és a Magyar Népi Szövetség – MNSZ – segítségével. Megalakult a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete. Öthavi késéssel, 1946. február 11-én megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve: több mint kétezer romániai magyar diák iratkozott be. Dr. Csőgör Lajos rektor a tanévkezdéskor – olvasható a Sajtóbeszámoló a Bolyai Tudományegyetem első tanévének megnyitásáról című újságcikkben – beismerte: „csak azért kezdjük meg az oktatást, hogy az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget.” Majd hozzáfűzte: „Kolozsváron a természettudományi fakultás hat intézete még ma sincs elhelyezve. Arról a hat intézetről van szó, amelynek tudományos anyagát jórészt az Erdélyi Múzeum Egyesület tárai alkotják. A Bolyai Egyetem vezetőségének az volt az elgondolása, hogy ezeket az intézményeket közösen használjuk az I. Ferdinánd-egyetemmel… Sajnos, az egyetem vezetőségének felfogása miatt ezt nem lehetett megvalósítani. A második példa Marosvásárhely, ahol a katonaiskola épületei közül csak egy épület helyreállításához foghattak hozzá anyagiak hiányában, és emiatt kilenc klinika két épületben van elhelyezve tarthatatlan körülmények között.” (A Szentgyörgy utcai Régi Kórház és a marosvásárhelyiek által ún. volt Hadapródiskolának nevezett épület közelében álló Újkórház épületéről beszélt dr. Csőgör Lajos rektor.) Az önfeladás úján elindult Magyar Népi Szövetség 1946-tól kezdőden – úgymond – „levette a kezét a Bolyai Tudományegyetemről”. Ez derül ki a brassói gyűlésük határozataiból. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletről című, az MNSZ Intézőbizottsága kiadásában 1946-ban, Kolozsváron megjelent dokumentumból: az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazásánál meg sem említik a Bolyai Egyetemet. Az MNSZ 1946. június 28–30-a között Székelyudvarhelyen megtartott kongresszusának határozatai között még egy mondatnyi utalás sincs a Bolyai Egyetemre. 1947-ben a Román Kommunista Párt legfelső vezetése új magyarságpolitikát hirdetett meg. A romániai magyarság további sorsát is nagymértékben meghatározta Luka László/Vasile Luca 1947. május 22-i, a kolozsvári Igazságban megjelent „politikai oroszlánordítása”: „az elvtelen magyar egység jegyében” a romániai magyarság politikai vezetését az általános tisztogatás megkezdésére szólította fel. A tisztogatás már előtte megkezdődött: 1947. március 25-ről 26-ra virradó éjszaka – több magyar kolozsvári értelmiségivel együtt – elhurcolták a Bolyai Tudományegyetem megteremtésében meghatározó szerepet vállaló Venczel Józsefet, a statisztika professzorát, szociológust. Piteşti-re internálták őket. Bírósági ítélet, határozat nélkül százas nagyságrendű – e sorok írójának százegy személyt sikerült azonosítania – magyar értelmiségit internáltak a szamosújvári börtönbe. Köztük volt az érmihályfalvi csoport koncepciós perében – 31 személyt ítéltek el – halálra ítélt, 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”, de Puskás Lajos, a kolozsvári tízes szervezet megteremtője, Sepsiszentgyörgy népszerű biológusának, közírójának az édesapja, nagy tekintélyű lelkészek, tanárok. Az internáltak között volt Oriold Béla, a kolozsvári jogi kar helyettes tanársegédje is. A Kolozsváron megjelenő Igazság 1947. június 6-i számában olvasható: „Tegnap tartotta második ülését a miniszterközi bizottság, amelynek feladata az egyetemi oktatásban tervezett változásokat és tisztogatásokat végrehajtani. A megbeszélésekről annyit közöltek, hogy elhatározták az egyetemek tanári karának purifikálását. El fogják távolítani a felsőfokú oktatásból mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben antidemokratikus politikát űztek, és ennél fogva nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot a mai idők szellemében neveljék.” Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Igazság lapjain, ugyanannak a napilapnak az 1947. június 16-i számában durva támadást indítottak a nagy műveltségű, nagy tudású jogtörténész Bónis György professzor ellen. Lefasisztázták! „Az egyetemi purifikációs bizottság figyelmébe. Mit tanít a Bolyai Egyetemen a marxizmusról Hóman Bálint volt házi embere, Bónis »professzor úr«?” A Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosságban 1947. június 27-én az irodalomtörténész György Lajosra zúdítottak össztüzet: „Tisztogatást a Bolyai Egyetemen is! György Lajos dr. akadályozza a magyar diákság demokratikus nevelését, és szívesebben látná Maniu uralma alatt az egyetem megszűnését, mint demokráciánk megerősödését.” György Lajos nemcsak egyetemi tanár volt, hanem az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) világi elnöke is. A támadás Márton Áron erdélyi római katolikus püspök ellen is irányult, aki 1947. július 7-i körlevelében arra utasította egyházmegyéje minden papját, hogy tartózkodjon a Magyar Népi Szövetséggel való további együttműködéstől, ha tag, lépjen ki az MNSZ-ből. Ugyanakkor 1947. június 28-ai keltezéssel tiltakozó levelet küldött Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszternek. Megjelent dr. György Lajos nyilatkozata is. Márton Áron körlevelét – a püspök ellen folyó sajtókampány részeként – a marosvásárhelyi Szabad Szó 1947. augusztus 22-i száma is ismertette.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Presbiteri Konferencia Vajdahunyadon
Az utóbbi hónapokban megsokasodtak azok a rendezvények, amelyek a reformáció 500. évfordulójára emlékeztetnek. Így került sor 2017. október 14-én Vajdahunyadon Egyházmegyei Presbiteri Konferenciára, melyre a megye minden gyülekezetének presbitériuma hivatalos volt.
A délelőtt 10 órakor kezdődött istentiszteleten Szabó László rákosdi lelkipásztor szolgált, aki az Ézsajás próféta könyve 40. részének 10. verse alapján szólott. Ez alkalommal az igehirdető bátorította a híveket, hogy tartsanak önvizsgálatot. Istentisztelet után Zsargó János helyi lelkipásztor-esperes köszöntötte a jelenlevőket és bemutatta az előadókat. Folytatásként az alkalmat ünnepélyessé tette a Nagyenyedi Református Egyház kórusa, Basa Anna kántor-tanítónő vezetésével.
A Konferencia folytatásaként tudományos előadás keretében Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület főlevéltárosa emelkedett szóra, aki a ,,Reformáció Hunyad megyében’’ címmel értekezett. Nevezett előadó jól ismeri Hunyad megyét, hisz az elmúlt bő egy évtizedben Buzogány Dezső professzorral felkeresték és felmérték az egyházak levéltárait, kegyszereit, terítőit. Az előadásból megtudtuk, hogy a reformáció már a XVI. század közepén, 1559-ben kezdett tért hódítani e vidéken. A reformáció szelleme eljutott a románság körébe is.
Így 1582-ben Szászvároson megjelent egy részlet a Bibliából román nyelven, Palia de la Orăștie címmel. Több értékes adatot is hallhattunk a reformáció térhódításáról a megyében. Így a XVIII. század vége felé 36 anyaegyház volt. Ma már csak 15 anyaegyház van.
Abban az időben közel 30 lelkész szolgált, ma ez a szám nem éri el a 10-et. Több faluban a templom az elnéptelenedés miatt romos állapotban van, illetve több templom az ortodox egyház kezébe került.
A továbbiakban dr. Roth Levente levéltáros ,,Értékmentés Hunyad megyében’’ címmel értekezett. Felhívta a jelen levő presbiterek figyelmét, hogy az egyházak tulajdonában levő anyakönyveket és a levéltári anyagot gondosan őrizzék. Az elnéptelenedő egyházak levéltári anyagának nagy részét elvitték Kolozsvárra, ahol az Egyházkerület e célra szakszerű helyiséget alakított ki. Tamás Iringó pedig a textíliák és terítők megőrzéséről értekezett.
A Konferencia folytatásaként a jelenlevők átvonultak a gyülekezeti házba, ahol Fazakas Tibor 71 éves képzőművész alkotásait tekintették meg. Itt Zsargó János egykori tanárát köszöntötte, majd Kun Árpád ny. lp. mint régi barát ismertette a művész életútját. Fazakas Tibor ez alkalommal mintegy 35 munkát, festményt adományozott a református egyháznak.
A konferencia szeretetvendégséggel zárult. Hazaindulás előtt a nagyenyedi kórus Zsargó János vezetésével megtekintette Vajdahunyad várát. Kun Árpád ny. lp. Vajdahunyad / Nyugati Jelen (Arad)

Arany és Luther Hunyad megyében
Keresztyén és magyar kultúránk két kiemelkedő személyiségét ismerhet meg egészen közelről október 24-én, kedden a dévai illetve vajdahunyadi közösség. Marosán Csaba színművész délben 12 órától a Téglás Gábor Elméleti Líceumban mutatja be Arany János ismeretlen arca című előadását Szémán Emese Rózsa rendezésében. Délután a reformáció 500. évfordulója kapcsán Luther asztalánál c. drámajátékra várja az érdeklődőket a fiatal színművész. A nagy reformátor életét munkásságát boncolgató előadásra délután 17 órától kerül sor a dévai Melite Gyülekezeti Házban. Ezt követően kedden este a vajdahunyadi református templomban is bemutatásra kerül Marosán Csaba egy személyes előadása Luther Mártonról. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Kis könyv egy hatalmas költő aradi emlékeiről
Ezúttal is megtelt a Jelen Ház nagyterme Ujj János Arany János és Arad című, az Irodalami Jelen Könyvek sorozatában az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával most megjelent könyvének bemutatóján. Az érdeklődők között nagy örömmel fedezhettük fel a szalontai Dánielisz Endrét, az Arany-életmű és főleg annak nagyszalontai vonatkozása legtudósabb kutatóinak egyikét, aki ma, 92 évesen, mintegy harminc, témába vágó tudományos munkájának megjelenése után is dolgozik a város nagy szülötte, Arany János életének, munkásságának feltárásán, a költő kultuszának ápolásán. Ujj János könyvének egyik forrásanyaga az ő könyveinek egyike. Aradra, ahol fiatal korában pár évig tanárkodott is, most egykori tanítványa, az immár szintén nyugdíjas korú Fazakas József történelemtanár jóvoltából jutott el, köszönet érte, hogy itt üdvözölhettük.
Ujj János könyve nem véletlenül jelent meg most, hiszen Arany-év van, a legnagyobbak közé tartozó költő születésének 200. évét ünnepli a magyarság. Maga a könyvbemutató egy másik jelentős évfordulóhoz is kötődik: Arany 1882. október 22-én, azaz 135 éve hunyt el.
Az Arany János és Arad c. kis, 90 oldalas kötet, mint címe is mutatja, a költő és a Maros menti város kapcsolatát mutatja be. Arany János, tudomásunk szerint, csupán egyszer járt Aradon, 1848 novemberében, immár országosan ismert költőként (Toldija már három évvel korábban megjelent). Aradra azonban nem az irodalom, hanem a forradalom hozta: Nagyszalonta városa két váltásban két-két hétre két-két nemzetőr-századot küldött az aradiak támogatására, akik a várban magukat bebástyázó császáriak kitörésétől tartottak, amelynek megfékezésére nem lett volna elég katonai erejük. A szalontaiak egyik vezetője maga a nótárius (jegyző) Arany János volt, aki mint barátja, Petőfi Sándor, a többiekkel együtt „fülényesen” (azaz fülével) hallhatta a várból kilőtt, s körülöttük is becsapódó ágyúgolyók süvöltését, sokszor a földön hasalva az aradi piactéren (később Szabadság tér, ma Avram Iancu – jó néhány, a környező házak falába csapódott lövedék mai napig megmaradt.)
Ujj János könyve ezzel a mozzanattal indul, és megtudjuk belőle azt is, hogy Aranyt melyik utcában szállásolták el, hogy esténként a Fehér Kereszt vendéglőben Csunkó Nácit hallgatták, hogy Aradra az ágyúzás során mintegy 45 ezer lövedéket lőttek ki, hogy a szalontaiak derekasan kivették részüket a Maros hídjának felégetésében – a császáriak kitörésének megakadályozása érdekében.
A könyv legnagyobb részét azonban az aradi Arany-kultusz ismertetése teszi ki: a szerző felkutatta korabeli és későbbi napilapokban, folyóiratokban, könyvekben, egyéb dokumentumokban, hogyan tartották elevenen, őrizték Aradon Arany János emlékét, kezdve a halálakor megjelent méltatásokkal, a különböző kulturális egyesületek, irodalmi körök (a Kölcsey Egyesület vagy a Tóth Árpád Irodalmi Kör, például). Programjukat is közölve beszámol emlékműsorokról, aradi (vagy itteni kötődésű) költők Aranyról írt verseit közli, a nagyszalontai, a Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum aradiak általi felkereséséről stb. számol be, kiegészítésül Arany János műveinek romániai kiadásairól és az Aranyról szóló tanulmányokról ad közzé repertoárt.
A bemutató végén a szerző beszélt könyve megjelenésének körülményeiről.
Mi pedig azzal zárjuk: köszönet a szerzőnek, hogy általa Arad is letehette szerény hozzájárulását egy költőóriás emlékének megőrzéséhez. Nyugati Jelen (Arad)

A reformáció 500. évfordulója
Reformációi emlékművet lepleznek le Kisperegen
Október 21-én, szombaton szeretettel várják az Aradi Református Egyházmegye híveit a reformáció 500. évfordulója alkalmából Kisperegen tartandó ünnepségre.
A program: 10 órakor a Reformációi emlékmű leleplezése a templomkertben. 10.30 órától ünnepi istentisztelet, igét hirdet nt. Módi József esperes, konfirmációi fogadalom megerősítése Tóbiás Tibor György missziói előadó, úrvacsoraosztás. 12 órától régizene-koncert a Continuo zenekarral. 12.45 órakor tárlatmegnyitó – az egyházmegye templomairól készült linómetszetek bemutatása Brittich Erzsébet képzőművész részéről. 13.30 órától ebéd a kisperegi iskolában. 15 órától ünnepi istentisztelet, igét hirdet ft. Csűry István püspök; vetítőképes beszámoló a 3 esztendő munkálatairól; ünnepi köszöntések; a gyermekek éneke; a lelkipásztorok áldáskérése. A temetőkertben a gyülekezet néhai lelkipásztorainak a sírjánál, illetve a lapidáriumnál koszorúk elhelyezése. Az egész napos program 18 órától szeretetvendégséggel zárul. Nyugati Jelen (Arad)

Csökkent a magyarok elfogadottsága a román társadalomban
A két évvel ezelőtti szinthez képest csökkent a magyarok elfogadottsága és megbecsültsége a román társadalomban - derült ki az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet által rendelt közvélemény-kutatásból.
A holokauszttal kapcsolatos ismereteket és a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés készítői az úgynevezett Bogardus-skálát használták, amelyen az 1-es a legmagasabb (családtag) fokú elfogadást, míg a 7-es a legkisebbet (nem kellene Romániába jönniük) jelenti. A legkisebb fokú elutasítást a zsidókkal (3,8) szemben mutatták a megkérdezettek, akárcsak két évvel ezelőtt. A magyarok elutasítása 4-ről 4,1-re, az araboké 4,8-ról 5-re nőtt, míg a romákkal szembeni intolerancia szintje 5-ről 4,8-ra csökkent. Míg két éve a megkérdezettek 26 százaléka mondta, hogy nem akar – legfeljebb látogatóként – magyarokat látni az országban, arányuk mára 29 százalékra emelkedett, miközben 18-ról 14 százalékra csökkent azok aránya, akik elfogadnának egy magyar családtagot, és 16-ról 12 százalékra azoké, akik nem zavarna, ha magyar lenne a szomszédjuk.Csökkent a magyarság megbecsülése is: a tavalyelőtti 10-ről 5 százalékra apadt azok aránya, akik a román társadalom értékes tagjainak tekinti a magyarokat, 31-ről 33 százalékra nőtt viszont azok aránya, akik problémaforrást vagy éppenséggel fenyegetést látnak bennük. A közvélemény-kutatás arra is rávilágított, hogy a hazai felnőtt lakosság körében 75-ről 68 százalékra csökkent azok aránya, akik hallottak a holokausztról, többségük pedig továbbra is a „zsidók németek általi kiirtását” érti alatta. A korábbi 28-ról 38 százalékra nőtt viszont azok aránya, akik tudták azt, hogy a második világháború idején az Antonescu-vezette Románia Transznisztriába deportálta a zsidókat.A felmérést a holokausztkutató intézet megrendelésére a Kantar-TNS intézet készítette 2017. szeptember 14-e és október 6-a között. A több mint ezer felnőtt válaszadó bevonásával készült felmérés hibahatára három százalék. MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Élt Mákófalván egy öreg csizmadia...
Az egyszervolt kolozsvári lány, aki mesékbe rajzolta a füdzőt, pártát, nótafát
Hogyan lehet a Székelykő alatt folyóvízből füdzőt varrni, miféle gyöngyökből készül a kalotaszegi párta, mi a titka a mákói csizmának, mitől varázslatos a muszuj, s miért van a széki vőlegény kalapforgóján rozmaring – mesésen eligazít ezekben a kérdésekben Belle Orsolya meseíró, illusztrátor A nótafa című első könyvében.
Ha mondhatjuk egy könyvre, hogy szép, A nótafa éppen ilyen. Minden mese népművészeti és mesei motívumokból épülő iniciáléval kezdődik, apró szürke tulipánfejek övezik az oldalszámokat, a szerző saját színes rajzai váltogatják egymást a mesékkel, amelyeket színes népi motívum zár. „Bartók ismerte föl, hogy zenéjével csak úgy érhet el hatást a nagyvilágban, ha az ismerősen hangzik az idegen füleknek, mégis különleges” – értékeli ajánlójában Jankovics Marcell. Ezek a mesék éppen ilyenek: idegenül ismerősek a történeteik, a szereplőik, a tájszólás, a fordulataik.
– A családom erdélyi származású, jómagam is Kolozsváron születtem. Az itt töltött gyermekévek gazdagon hatottak mesealkotó fantáziámra, megalapozták és kirajzolták az utam. Nagyapám Watzek László matematika professzor és iskolaigazgató volt Kolozsváron. Szép nagy családi könyvtárában sokat böngésztem gyermekkoromban. A könyvek és olvasás szeretetét azt hiszem tőle örököltem. A népi kultúra szeretete pedig a kalotaszegi kirándulásokra vezethető vissza.
1990-ben áttelepültünk Magyarországra, ahol rajzszakos gimnázium után népművelő diplomát szereztem. Emellett a divattervezést választottam, mert örömet fedeztem fel benne, akárcsak később a meseírásban.
Ráébredtem, hogy a tervezéshez saját népi kultúránk a legáldásosabb. Így fordult érdeklődésem a kalotaszegi viselet felé, majd a torockói, zselyki, székely, csángó, sárközi, matyó, palóc viseletek következtek. Kerestem a közös jelrendszereket, motívumokat. A kutatás alatt sok néprajzi érdekességet ismertem meg.
„Rengeteg néprajzi érdekesség van, amit szeretnék mesék által átadni a gyerekeknek”– Miért éppen a népmesei formára esett a választás a népművészet továbbörökítésének módszeréül?
– Rajzoltam a népviseleteket, elvarázsolt a formák gazdagsága. Szerettem volna bemutatni, elmesélni, hogy egykor ezek a ruhadarabok fontosak és értékesek voltak. Nem a divat szempontjából elsősorban, hanem erkölcsi-esztétikai értelemben. Összegyűjtöttem ezeket a gyöngyöket és meséket írtam belőle a gyerekeknek. A minták, hímzések nem pusztán díszként, de szimbólumként, jelként is működtek. A mesékbe ezért beleszövődnek a viselet egyes elemei, például a kalotaszegi gyöngyös párta, a cifra csizma, a széki bokréta, a székely rokolya, a palóc vagy a csángó viselet. Így jutottam el a forma szeretetétől a szó szeretetéig. Fontosnak tartottam, hogy legyenek a mesékben tájszavak, énekek, szokások, melyek közelebb hozzák az adott néprajzi tájegységet a gyermekekhez. Megtudhatják mit jelent a csöröglő, az éjjeltündöklő, a külbécs és még sok-sok érdekes népi kifejezés.
Legelső meséimet Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője találta közlésre érdemesnek, s így a néprajzos mesék minden hónapban sok-sok ezer gyermekhez juthattak el. Az első évfolyam után megszületett a második mesesorozat is, és bízom abban, hogy lesz folytatás, mert rengeteg néprajzi érdekesség van, amit szeretnék mesék által átadni a gyerekeknek. Azóta a Kalejdoszkóp magyar–angol kulturális folyóirat, a Rimóci Újság, valamint a Székelyföld kulturális folyóirat is közölt és közöl meséimből.
Nagy örömömre az idei budapesti Ünnepi Könyvhétre saját illusztrációkkal, csodaszép minőségben megjelent a mesekönyvem, a Méry-Ratio Kiadó gondozásában, Jankovics Marcell művész úr ajánlásával, amelynél nagyobb megtiszteltetés nem érhet egy elsőkönyves meseírót és illusztrátort. Szeptemberben A nótafa már ott lehetett a Budavári Magyar Nyelv és Könyv Ünnepén – részletezte a szerző.
Belle Orsolya írói neve és a mesekönyv címe (A nótafa) tisztelgés őse, id. Belle József előtt, aki kántortanítóként, a Kis-Küküllő menti Szászcsáváson, 180 évvel ezelőtt megalapította a többszólamú éneklés technikájáról híres dalárdát. A meseírás mellett illusztrációkon dolgozik, legutóbb a Cinderella mesemusicalhez készített illusztrációkat, amelynek nemrég Budapesten volt az ősbemutatója nagy sikerrel.
– A munkáim révén a mesék világában élhetek – fogalmazza meg, nekem pedig A gyöngyös párta néhány sora jut eszembe: „A kalotaszegi asszonyok többé soha nem dobták el a régi, megfeketedett gyöngyöket, hanem hamuval szépen megsikálták. Azóta olyan csillogó fehér a kalotaszegi lányok pártáján minden gyöngyszem.” Hát valahogy ilyenek ezek a mesék is. Megfeketedett gyöngyszemek, amelyeket talentumaival Belle Orsolya csillogó fehérre sikált, hogy mindannyiunknak ragyogjanak.
A mesékben találunk csöröglőt, éjjeltündöklőt, külbécseket. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Holnap kezdődik a Téka Mezőségi fesztiválja
Huszonegyedik Mezőségi Néptánc és Népzene Fesztiválját szervezi október 20-21-én Szamosújváron a Téka Alapítvány. A program október 20-án, pénteken 17 órakor Prücskök gyerektáncházzal indul a Téka Házban, muzsikál az Ördöngös zenenekar. 18 órakor Szabad a madárnak ágról-ágra szállni... címmel Kallós Zoltán mezőségi fotóiból nyílik kiállítás a Téka Ház konferencia termében. 20 órakor bemutatkoznak a mezőségi települések, az ezt követő táncházban muzsikál Pali Marci és bandája, a Harmadik, a Kontrabanda és az Ördöngös zenekar a Conte étteremben. Október 21-én, szombaton 15.30 órakor Feketelaki táncokat oktat Feketelaki Tibor és Székely Melinda a Téka Házban. 19 órakor a mezőségi települések képviselőinek bemutatkozása kezdődik, amit ismét táncház követ a Harmadik és Ördöngös zenekar közreműködésével a Conte étteremben. Szabadság (Kolozsvár)

Fába vésett prédikáció: Gy. Szabó Béla alkotásaiból nyílt tárlat Kolozsváron
„Amikor ezek a művek megszülettek, 1977-1978-ban mindössze két erősen cenzúrázott könyvet adott ki az egyház. Ezek a képek azt mondják el, amit akkor leírni nem lehetett.”
Ezekkel a szavakkal méltatta Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke Gy. Szabó Béla Jelenések könyve címmű fametszetsorozatát az ezekből rendezett tárlat csütörtöki megnyitóján. A kiállításnak a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvényterme ad otthont, itt tekinthető meg november 17-éig a Jelenések könyvének 22 fejezetét egy-egy fametszettel ábrázoló kiállítás.
Az eseményen a kiállításon is látható metszeteket bemutató – a Misztótfalusi Kis Miklós Nyomda gondozásában megjelent – Apocalypse című albumot is bemutatták. Mile Lajos főkonzul köszöntője után Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, a Gy. Szabó Béla-hagyaték gondozója ismertette részletesebben a tárlat anyagát. Ugyanakkor azt is bejelentette, hogy a tárlat valamennyi alkotását az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozza. A Jelenések Könyve című sorozat Gy. Szabó Béla életművének a csúcsa, az alkotó ezekkel az erdélyi fametszetek teljesen egyedi iskoláját teremtette meg. „A képek olyanok mint egy-egy prédikáció, segítenek megérteni János (apostol) üzenetét. Az emberről akart elmondani valami, súlyosat, maradandót, feledhetetlent” – fogalmazott Ferenczy Miklós. Kató Béla úgy értékelte, a Gy. Szabó Béla-tárlat megnyitója különleges esemény a Reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett rendezvények sorában. Hiszen Erdély-szerte számos lelkész otthonának falait díszítik az érdemes művész alkotásai. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ, a megkerülhető partner
Hogy egy „klasszikust”, Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt idézzünk, a kormány fő erejét adó szociáldemokraták, akikkel az RMDSZ parlamenti támogatási megállapodást írt alá, ismét csak „szájba verték” a magyar szervezetet.
Hiszen a plasztikus metaforát Kelemenből kiváltó lépés – a közigazgatási anyanyelvhasználati küszöb csökkentéséről szóló tervezet parlamenti leszavazása – után most újabb magyar ügyben, március 15-e hivatalos magyar ünneppé nyilvánításában tettek keresztbe.
Igaz, ha egy kis jóindulatot tanúsítunk, ez még nem szájba verés volt, csupán egy kisebb koki, elvégre nem vetették el a javaslatot, sőt hozzájárultak ahhoz, hogy az további vitára visszakerüljön a szakbizottságba – viszont frakcióvezetői, illetve pártelnöki szinten is jelezték, hogy jelenlegi formájában nem támogatják az elfogadását.
Pedig a jogszabály sokat nem változtatna a jelenlegi gyakorlaton, hiszen csupán annyit tartalmaz, hogy március 15-én a magyarok által is lakott települések önkormányzatai ünnepségeket szervezhetnek, amelyeket finanszírozhatnak is, a magyarok pedig szabadnapot kérhetnek munkáltatójuktól. Vagyis a szöveg nem kötelező érvényű, csupán feltételes módban fogalmaz. Így gyakorlatilag a jelenlegi helyzetet kodifikálja, hiszen 1990 óta a magyarok mindenhol megünneplik március 15-ét, az ünnepségeken pedig többnyire helyi román hivatalosságok is koszorúznak. A magyar többségű önkormányzatok pedig eddig is finanszírozták a hivatalos ünnepségeket.
Vagyis a tervezet a szabadnapon kívül semmilyen újdonságot nem tartalmaz. Az, hogy a szövetségesnek tekintett kormánypárt mégis elveti, egyértelműen az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés közelgő centenáriuma miatt egyre hevesebb sovinizmus, egyre kézzel foghatóbb magyarellenesség következménye.
Az ellenzék – élen a liberálisokkal – szinte hisztérikus magyarellenes kirohanásokra ragadtatja magát, és külön színfolt, hogy az a Traian Băsescu, aki államfőként még rendszerint hivatalosan üdvözölte a magyarokat a nemzeti ünnepen, most ellenzéki pártvezérként a románok „megalázásának” nevezi, hogy az RMDSZ épp március 15-ét akarja hivatalos ünneppé tenni, hiszen a forradalom 12 pontja között szerepelt Magyarország és a tőle mesterségesen elszakított, Bécs által külön entitásként igazgatott Erdély újraegyesítése.
De hát ez van – pártja a felmérések szerint a bejutási küszöb alatt sínylődik, és egy ideje már nyilvánvaló, hogy a hiányzó százalékokat a magyarokkal szembeni román frusztrációk, illetve az ezekből fakadó szélsőséges, soviniszta érzelmek kihasználásával, sőt időnként azok felkorbácsolása révén próbálja pótolni.
A centenáriumi hisztéria mellett a szociáldemokraták húzódozásának másik, de legalább annyira fontos oka, hogy egyszerűen nem szorulnak rá arra, hogy gesztusokat tegyenek az RMDSZ-nek. Kényelmes parlamenti többségük koalíciós partnerük, az ALDE támogatása révén a kisebb összezördülések ellenére is biztosított, így nincs amiért támogatniuk az olyan RMDSZ-es javaslatokat, amely imázs- és népszerűségi szempontból ártalmas lehet számukra, hiába tartja be az RMDSZ a megállapodást – például a korrupcióellenes eljárás által fenyegetett PSD-s politikusok elleni vizsgálat parlament általi megakadályozásának támogatásával.
És a március 15-éről szóló törvény még csak nem is bír jelentős téttel, hiszen, mint már említettük, csupán egy létező gyakorlatot rögzítene törvényesen. Ha a szociáldemokraták egy ilyen horderejű jogszabályt sem vállalnak fel, akkor nehéz elhinni, hogy egy nagyobb és a magyar közösség számára például az anyanyelvhasználat terén konkrét hozadékokkal járó törvényt támogassanak. Így hiába a háttér-megállapodások, magyarügyekben legfeljebb csak akkor engednek, ha Budapest, meglévő aduit kihasználva, rákényszeríti őket – bár még ebben az esetben sem biztos, hogy a bukaresti ígéret tényleg teljesül.
Mindenesetre a mostani helyzet is azt bizonyítja, hogy – kölcsönös támogatási megállapodások és ígéretek ide vagy oda – amíg az RMDSZ nincs megkerülhetetlen pozícióban, amelyben maximális zsarolási potenciállal rendelkezik, és támogatása létfontosságú a PSD számára, addig az esetek elsöprő többségében hiába reménykedik, reménykedünk a román „partner” jóindulatában és korrektségében.
Tudorel Toader tárcavezető egy pénteki bukaresti konferencián elmondta: csütörtökön országszerte 529 elítéltet engedtek szabadon a romániai börtönökből. Aznap lépett hatályba a túlzsúfolt börtönökben raboskodó elítéltek büntetésének lerövidítéséről szóló törvény, amely minden elítéltnek harmincnaponként hat nappal lerövidíti a büntetését, ha olyan közös cellában raboskodik, ahol nem jut legalább négy négyzetméter egy rabra. „Bevallom, nem gondoltam arra, hogy a jogszabály ekkora kihatással lesz. Elég magas a szabadon engedett elítéltek száma, meghaladta a várakozásaimat” – vallotta be az igazságügy-miniszter az elítéltek jogairól és a börtönviszonyokról rendezett konferencián. Tudorel Toader csütörtökön még nem volt hajlandó elárulni az őt faggató újságíróknak, hány elítélt szabadul idő előtt, csak annyit jegyzett meg, hogy a törvénynek és más intézkedéseknek köszönhetően „jó úton halad” a romániai börtönök túlzsúfoltságának enyhítése.
Toadernek pénteken már több adat állt a rendelkezésére: a büntetés-végrehajtási intézet országos parancsnokságától kapott információi szerint további 3349 fogvatartott nyerte el a jogot a frissen hatályba lépett törvény révén arra, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék.
„Ez azt jelenti, hogy a bizottságoknak rövidesen nagyon sok dolguk lesz, mert nem tudom elképzelni, hogy lenne olyan fogvatartott, aki jogosult erre, de nem él a jogával, a törvényadta lehetőséggel” – jelentette ki a tárcavezető.
A jogszabály azoknak az elítélteknek is lerövidíti a büntetését, akiket megfosztottak a természetes fénytől, a szabad levegőtől, a minimális higiéniai feltételektől, a WC-használat intimitásától, vagy akiket penészes, beázott, levegőtlen cellákban tartottak fogva. A könnyítések nem vonatkoznak azokra, akiknek már kárpótlást ítélt meg emiatt az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB). A szabadnapok kiszámításánál az utóbbi öt évet számolják bele, mivel az EJEB 2012-ben hozta meg első, úgynevezett „pilótaítéletét” (az azonos témájú ügyeket egységesítő modellértékű döntését) Románia ellen a börtönökben uralkodó embertelen körülmények miatt.
Áprilisban az EJEB felszólította Romániát, hogy fél éven belül dolgozzon ki ütemtervet a börtönök túlzsúfoltságának enyhítésére, a büntetés-végrehajtási intézményekben uralkodó körülmények ugyanis sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének a kínzás és megalázó büntetés tilalmáról szóló cikkelyét. Az EJEB eddig több mint ötszáz panaszosnak ítélt meg kártérítést, amiért embertelen körülmények között kellett raboskodnia Romániában. A hazai börtönökből nyolcezer elítéltet kellene szabadon bocsátani a több mint 27 ezerből ahhoz, hogy – az EJEB szabványainak megfelelően – minden rabra jusson legalább négy négyzetméternyi hely. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Kárpát-medencei tőkealapot hoz létre a magyar kormány
Kárpát-medencei tőkealap létrehozása, a külhoni tematikus évek és a demográfiai helyzet szerepelt többek között a Magyar Állandó Értekezlet gazdasági és önkormányzati szakbizottsága pénteki budapesti ülésének napirendjén.
Lepsényi István gazdaságfejlesztésért és szabályozásért felelős államtitkár, a szakbizottság elnöke elmondta: az elmúlt időszak egyik legfontosabb eredménye, hogy a magyar kormány egységes Kárpát-medencei gazdasági térben kezdett el gondolkodni. Hangsúlyozta: a határon túli magyarság gazdasági megerősítése alappillérré vált és egy sor konkrét lépés született e cél megvalósítása érdekében. Az államtitkár az elmúlt időszak egyik legfontosabb eredményének nevezte a külhoni magyar gazdaságfejlesztési programok elindulását, amelyek közül az első a vajdasági volt, s amit a kárpátaljai, a muravidéki, a drávaszögi, majd az erdélyi és felvidéki program meghirdetése követett. Az államtitkár rámutatott: a közelmúltban döntés született egy Kárpát-medencei tőkealap létrehozásáról is, amelynek célja a Magyarországon bejegyzett vállalkozások Kárpát-medencei terjeszkedésének elősegítése.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a legfontosabb nemzetpolitikai célok között említette, hogy több gyermek szülessen a Kárpát-medencében, minél több magyar gyermek szülessen a vegyes házasságokban, s magyar óvodába és iskolába járjanak.
Kiemelt célként említette, hogy nőjön a magyar és magyar munkavállalókat alkalmazó vállalatok száma a Kárpát-medencében és növekedjen a magyarság kezében összpontosuló vagyon.
Az államtitkár beszámolt a külhoni magyar fiatal vállalkozók és családi vállalkozások támogatását célzó tematikus évek eredményeiről is. Hozzátette: a programok keretében júniusban meghirdetett három pályázati felhívásra 874 pályázat érkezett, ezek eredményei október végére várhatók.
Csite András, a Hétfa Kutatóintézet igazgatója a 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve programhoz kapcsolódó kutatás eredményeiről elmondta: körülbelül 88 ezer magyar családi vállalkozás működik a külhoni régiókban, amelyek mintegy félmillió magyar embernek biztosítanak megélhetést. Hozzátette: a külhoni magyar családi vállalkozások hangsúlyosan magyar nyelven működő kisméretű üzleti közösségek, amelyek az otthonmaradást segítik és fontos helyi közösségerősítő funkciót lának el. „A szomszédos országok rossz államműködése mellett egyik legnagyobb problémájuk a képzett külső munkaerő hiánya” – jelezte.
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke beszámolt a Muravidéki Gazdaságfejlesztési Program eddigi eredményeiről. Elmondta: az 500 millió forintos keretösszeggel meghirdetett programot rendkívül sikeresnek ítélik. Az első körben 155 nyertes pályázó volt, de már zajlanak az előkészületek a program második szakaszára. MTI; kronika.ro

Nem vallottak Horváth Anna ellen a vád tanúi
Nem tettek terhelő vallomást Horváth Anna, Kolozsvár volt alpolgármestere ellen a vád tanúi az október 20-i, pénteki tárgyaláson. Bár előzetesen arra lehetett számítani, hogy a Kolozs megyei táblabíróságon lejátsszák a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vádemelés alapjául szolgáló hangfelvételét, erre nem került sor.
Horváth Annát befolyással való üzérkedés és pénzmosás vádjával állította bíróság elé a DNA tavaly decemberben, arra hivatkozva, hogy hatvan fesztiválbérletet fogadott el a júniusi önkormányzati választási kampányban tevékenykedő önkéntesei számára egy ingatlanfejlesztőtől, cserében pedig állítólag megsürgette számára a városházán az építkezési engedély kiadásához szükséges jóváhagyást. A DNA Fodor Zsolt kolozsvári üzletember ellen is vádat emelt az ügyben, őt befolyás vásárlásával és pénzmosással gyanúsítják.
Az ügyben tartott pénteki, második tárgyalásra már eljutni is kalandos volt, eredetileg ugyanis egy első emeleti teremben tartották volna meg, de végül egy földszinti tárgyalóteremben került rá sor. Elsőként Ligia Subțirică-t, Kolozsvár nyugalmazott főépítészét hallgatták ki, aki egy éve még a városháza urbanisztikai részlegét vezette.
A volt főépítész elmondta: beosztásánál fogva egyedül a polgármester volt a felettese és nem emlékszik arra, hogy Horváth Anna bármikor bármi különlegeset kért volna tőle. Hozzáfűzte: nemhogy a volt alpolgármester, senki más sem próbált nyomást gyakorolni rá, már csak hajlott kora iránti tiszteletből sem.
A bírónő kérdésére azt is elmondta: sem Horváth Anna, sem annak közvetlen munkatársai, tanácsosai nem jártak közben nála egyetlen ügy érdekében sem.
A második tanúként szólított Mirela Marincea, a városháza közúti közlekedési-biztonsági részlegének vezetője is arról számolt be, hogy tőle sem kért soha semmit Horváth Anna. A szakmai kapcsolatuk mindössze arra korlátozódott, hogy a volt alpolgármester továbbította felé a hozzá beérkezett lakossági panaszokat. Ezeket kivizsgálták, és ha szükségesnek látták, megoldást kerestek a gondokra, de az ügyek kimenetéléről a volt alpolgármester soha nem érdeklődött.
A bíróság Székely Tibor és Laczkó Csaba kolozsvári üzletembereket is kihallgatta, akik támogatták Horváth Anna választási kampányát. Mindketten közölték: törvényes keretek közt, szerződésben rögzítve öt-ötezer lejt adtak kampánycélokra, mert alkalmas jelöltnek találták az RMDSZ politikusát. Egyébként egyikük sem RMDSZ-tag.
A tárgyalás végén az ügyész a hatósági felügyelet meghosszabbítását, míg a volt alpolgármester jogi képviselője, Anca Neag ügyvéd annak felfüggesztését kérte, a felügyelet megalapozatlansága, illetve annak okafogyottsága miatt. Erről várhatóan november 14-én születik döntés, ugyanis a bírónő erre a dátumra tűzte ki a következő tárgyalást.
Anca Neag a Krónikának elmondta: a SRI hangfelvételének nyilvános lejátszására legkorábban decemberben kerülhet sor, de az is lehet, hogy csak januárban lesz erre mód, ugyanis előbb a tanúk kihallgatását fogja befejezni a bíróság. Horváth Anna, Kolozsvár volt alpolgármestere ellen tavaly októberben indult bűnvádi eljárás, azóta hatósági felügyelet alatt áll, az ügyészség eltiltotta hivatala gyakorlásától. Miután a kényszerintézkedést másodszor is meghosszabbították, az RMDSZ politikusa márciusban lemondott az alpolgármesteri tisztségről, helyére Oláh Emese önkormányzati képviselő került. Horváth Anna közösségi oldalán korábban közölte: nem feljelentés, hanem egy tavaly februárban kezdődött „teljes körű nemzetbiztonsági megfigyelése” alapján, a „lehallgatások értelmezéseinek ürügyén” indult ellene ügyészségi eljárás. Kiss Előd-Gergely / kronika.ro

Kiállítás nyílt ’56-ról a várban
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától 1956-ról nyílt kiállítás a vár civil házában.
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör közti együttműködés többéves múltra tekint vissza. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább erőteljesebbé válik ez a kapocs, magyarságtörténeti kiállításoktól kezdve egészen közös kirándulásokig terjed a skála. A partnerség egy újabb állomásához érkezett csütörtök délután, amikor a vár I épületében (a főbejárattól jobbra) az ’56 – A mi forradalmunk, amely megrengette a világot című tárlat megnyitására került sor. A november 4-ig megtekinthető tárlat Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze. Tizenhat roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából, illetve a rendszerváltás pillanatát is.
Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület vezetője azt mondta: nehéz neki ’56-ról beszélnie, hiszen egy olyan köztes generációnak a tagja, mely nem élt akkor, viszont a kommunizmust megtapasztalta gyermek-, majd ifjú fejjel, hiszen éppen érettségire készült, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, ahogyan szintén érettségire készültek azok a fiatalok is, akiket Nagyváradon is bebörtönöztek az elveik miatt, illetve amiért szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Megjegyezte: úgy tartják, hogy az ünnep nem más, mint a múlt által ránk ruházott felelősségnek a vállalása, és szerinte ez mindenkinek a kötelessége a maga helyén és szakterületén. Az pedig, hogy a mostani gyerekeknek és fiataloknak a kommunizmus már történelem, azt bizonyítja: merjünk álmodni, és bízzunk abban, hogy ezek az álmok valóra válnak. Ugyanakkor a forradalom emlékét kötelességünk megőriznünk, erre kötelez bennünket a résztvevők életútja és példája, azoké a fiataloké, akik határozott választ tudtak adni a saját koruk kihívásaira, érett fejjel dönteni, és sutba dobni a jelenüket egy szebb jövő reményében. Azt, hogy nálunk is történtek megmozdulások, mindannyian tudjuk, de azt talán kevesebben, hogy több mint 400 fiatalembert hurcoltak meg csak azért, mert szervezkedni próbáltak abban bízva, hogy a forradalom átjön hozzánk is, és akkor ez ne érjen minket felkészületlenül. 13-16 éves fiúkról beszélünk, akik ezért nagyon kemény árat fizettek. Ötvenkettőt bebörtönöztek közülük úgy, hogy nagy részüket az iskolapadból vitték el, és vélt vagy koholt vádakkal szabadságvesztésre ítéltek még hat felnőttet is, közöttük két tanárt. Az egyik vezetőjüket, Domokos Miklóst, amikor kiszabadult, az édesanyja azzal a szavakkal próbálta: ti legalább megpróbáltátok. Őhozzá hasonlóan mindig próbáljuk meg mi is a legjobb kihozni magunkból és a lehetőségekből – tanácsolta.
Időzzenek el
Dr. Görög István, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári tagozatának alelnöke arról beszélt: Székely Kornél jeles magyarországi grafikusművész, aki egy életet áldozott arra, hogy foglalkozzon azzal a témával, mely a gyermekkorában meghatározó élmény volt a számára józsefvárosi srácként. Sok kutatómutató áll mögötte, köztudottan az egyik legnagyobb fotógyűjtemény tulajdonosa ő, és hosszú évekig foglalkozott azzal, hogy egy letisztult változatban bemutathassa azokat a napokat, amelyek valóban felemelték a nemzetünket.
A vendég azt kérte a jelenlevőktől: ne csak távolról nézzék végig a képeket, hanem ha lehet, akkor időzzenek el egy-egy tablónál, és tegyék meg azt, hogy az apró betűs közlendőket is elolvassák, mert számos olyan dologgal szembesülnek, ami meglepi őket, mert a történelemkönyvekben leírtakkal ellentétes üzeneteket sugallnak. Ezért is lett külön kiemelve Nagy Imre alakja, minden ellentmondásosságával. „Talán eljön egyszer majd az az idő, amikor minden a helyére készül” – fogalmazott.
Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke felidézte: körülbelül tíz évre tekint vissza az együttműködés, eleinte Sárközi Zoltánnal közösen tartották a kapcsolatot a fehérváriakkal, és az első világháborús események (Doberdó, Isonzó stb.), voltak a kapcsolódási pontok, majd bővült a kör a Tanoda Egyesülettel. Az önkormányzati köszönetet mondott a magyarországi vendégeknek, utalva arra is, hogy hosszú évtizedekig ’56 tabutéma volt, és reményét fejezte ki, hogy a partnerség a jövőben is gyümölcsöző lesz annál is inkább, hogy az ismereteink bővítésére mindig nagy szükség van .
A rendezvényt támogatta a Magyar Nemzeti Kereskedőház váradi irodája, közreműködtek Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművészek. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Én, Károli Gáspár – szerdán mutatják be az évad első stúdióelőadását
Szerdán, október 25-én 19 órai kezdettel mutatják be Saztmárnémetiben, az Ács Alajos Stúdióteremben a Harag György Társulat 2017/2018-as színházi évadának első stúdióelőadását.
Tóth-Máthé Miklós kortárs drámaíró Én, Károli Gáspár című monodrámájának főszereplője Varga Sándor, a társulat színművésze, rendezője pedig Bessenyei István, a Harag György Színtársulat örökös tagja.
A témaválasztás nem véletlen: ezzel az előadással kíván tisztelegni a társulat a reformáció 500. és a magyar reformáció 450 éves évfordulója előtt. Éppen ezért az előadást október 31-én, a reformáció napján is műsorra tűzik, 19 órától, szintén az Ács Alajos Stúdióteremben.
Én, Károli Gáspár, a gönci reformáltak prédikátora és Kassa völgyén tanítóknak szeniora némely jó emberem bíztatására úgy határoztam, hogy szólni kívánok hozzátok, kegyes barátaim, testvéreim, akik itt a hívásomra megjelentetek. Szándékolom ezt abból a megfontolásból, hogy megvilágítsam számotokra is az utat, mely a magyar nyelvre lefordított teljes Szentírás kibocsáttatásáig elvezetett...
Az előadásra jegyek 18 lejes egységáron a színház Horea utcai jegyirodájában kaphatók, hétköznap 10 és 17, szombaton 10 és 13 óra között, vagy eladások előtt egy órával a helyszínen, illetve interneten a biletmaster.ro jegyértékesítő rendszeren keresztül.
További információkért a 0261-712106 telefonszámon vagy a szervezes@harag.eu e-mailcímen lehet érdeklődni. szatmar.ro

Bemutatták az Erdélyi régészet című kötetet
Csütörtök délután mutatták be T. Szabó Csaba Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről című kötetét. Az alábbiakban Pállfy Tamás Szabolcs beszámolója olvasható az eseményről.
„A Szatmárnémeti Szent István Kör és az Identitás Alapítvány szervezésében, október 19-én délután a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban került sor T. Szabó Csaba ókortörténész, publicista, egykori kölcseys diák új kötete bemutatójára.
Az esemény házigazdája Szőcs Péter Levente régész, a Szatmári Múzeum aligazgatója volt. Az előadó Erdély régészeti örökségét vetítettképes bemutatóval hozta közel közönségéhez. A jelenlevők – köztük Pataki Enikő igazgatónő és az iskola több tanára – a közönségrégészet világába is betekintést nyerhettek.
A szerző által dedikált könyvből (Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről) a beszélgetést követően lehetett vásárolni. A kötet megjelenését az Identitás Alapítvány is támogatta.” szatmar.ro

Tárlat a sokszínűség jegyében
Tizenkét festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás szerda este a magyar festészet napja alkalmából Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai kiállítótermében. A kiállításmegnyitóra sokan voltak kíváncsiak, hiszen a különböző látásmódokat tükröző képek egyedi történetet hordoznak. A tárlaton Balla Tibor, Gergely Miklós Csaba, Kovács Imre, Márton Árpád, Sólyom Zsuzsa, Szabó Árpád, Szabó János, Tompa Bors Eszter, Váncsa Mónika, Vorzsák Gyula, Xantus Géza és Zsigmond Márton művészek képeit tekintheti meg a nagyérdemű. A kiállított anyagot Túros Eszter méltatja.
A magyar festészet napjának ünnepre hangolt képei a generációkon átívelő folytonosság látszatát keltik, a sokszínűségben kirajzolva egy olyan festői történetet, amelyben a képek feltétlenül összekapcsolhatók, egymást erősítik, egyfajta időbeli kontextust is teremtenek egymásnak. Érdekes, hogy kik hogyan vesznek részt egy ilyen együttműködésben, amelyben a festészeté a főszerep, de a részvétellel egyfajta közösségvállalás, valamiféle azonosulás is történik. A mostani tárlat, úgy tűnik, valóban ünnepre hangolt. Festői reflexiók, mai szemszögek művészettörténeti horizontban. Legyenek akár évezredes távlatokat nyitó szín- és formatörténések, ahol jelen van ugyan a figurativitás és van a képeken történet és közös múlt, kitapintható felületek, plasztikai mélységek, a viszonyulás módja mégis oldja mindezt. Bacchus vagy Európé elrablása úgy válik felismerhetővé, hogy a figurákat rögtön felülírja, átírja a festőiség, a gesztus vagy a transzparencia.
A festői dimenziók másfajta mélységeket is bontanak. Van, aki elemző módon közeledik, úgy bontja elemeire a látványt, úgy ragadja meg a formákat, hogy már-már elveszíti azokat. Megpróbál a felület, a fecsegő felszín mögé nézni, úgy próbálja megtalálni az összhangot, hogy megkeresi a formák geometriáját, ezekben leli meg, és ezekből szerkeszti újra, impresszív módon, a látványt. A geometria lehet egyfajta ürügy is, játéklehetőség, amelynek keretei, vonalai közt a színek főszerephez juthatnak. Lecsupaszítva, egyszerűsítve, a színek egymásmellettisége, együtt vibrálása, optikai hatásai bűvölnek el.
Máskor, a konkrét, nemcsak kiindulópont, hanem alfa és ómega – a kornak arca van, formája, sajátos festőisége. Akár a legegyszerűbb formák, tárgyak is magukban hordozhatják annak lehetőségét, hogy olyan festői világokat hívjanak elő, amelyek, egyszerűségük ellenére filozofikus dimenziókat nyitnak.
Úgy lépünk be a Lélek kapuján, hogy elbűvöl egy-egy táj melegsége, mozgásba lendít egy városi felülnézet, úgy merülünk el a nejlonzacskók keretbe szorított, már-már fotorealista látványában, vagy válunk részeseivé egy-egy szürreálisan spontán és intim pillanatnak, úgy sodorhat magával egy-egy festői lendület, hogy közben megtörik a fény, a színek, árnyalatok elkülönülnek, kaleidoszkóp-szerűen bomlik elemeire a látvány – így hozva felszínre festői minőségeket. Az „anyag rejtett lelke” válik megközelíthető.
A sokféleség természetes állapot, hiszen itt mindenki a saját útját járja, nagyon eltérő kifejezésmódok kerülnek egymás mellé. Annak ellenére, hogy nem egy szigorú koncepció mentén szerveződnek a magyar festészet napja alkalmával szervezett kiállítások, talán a mostani kiállítás is jó példa arra, hogy izgalmas és gazdag tárlat kerekedhet ki azáltal, ha egy évben egyszer, egy ünnep erejéig egy fedél alá kerülnek ezek a különböző festői világok. Hargita Népe (Csíkszereda)

A gyűlölet nem válogat
Az Adevărul, România Liberă, Evenimentul Zilei, Hotnews, 22, Cronica Română, Gândul, Cotidianul, Curierul Naţional – a Jurnalul Naţionalt és a francia rádió román nyelvű adását (RFI) leszámítva –, gyakorlatilag az egész román sajtó elhallgatta A romániai Holokauszt és az etnikumok közötti kapcsolatok megítélése című kutatásjelentést.
Az Elie Wiesel Intézet megrendelésére készült felmérés elérhető az intézet honlapján, és megjelent az Agerpres állami hírügynökség ingyenes hírfolyamában, majd az MTI révén bekerült a magyar sajtóba is. Csak találgatni lehet, hogy miért nem tartották eléggé fontosnak a román kollégák bemutatni, hiszen a sajtó egyik feladata tükröt tartani a társadalom elé. Ez a „tükör” pedig meglehetősen horrorisztikus képet mutat a román társadalomról.
Nem akarom megismételni az adatokat, amelyeket a maszol.ro tájékoztató cikkében bárki elolvashat, ha még nem tette meg, csupán néhány megállapítást emelnék ki és kommentálnék.
Az Agerpres és nyomában a Jurnalul Naţional címben ugratta ki, hogy tíz románból mindössze kettő tudja elképzelni, hogy a barátja vagy családtagja más etnikumhoz tartozzék. Csupán 12 százalékot nem zavarna, ha a szomszédjába beköltözne egy magyar család. Ugyanakkor csaknem minden harmadik megkérdezett azt mondta, hogy magyarokat legfeljebb látogatóként akar látni az országban.
Egyúttal nőtt azoknak az aránya, akik szerint a romák és a zsidók több jogot élveznek Romániában, mint a többségi nemzet tagjai. Minden ötödik román ezen a véleményen van. A magyarok viszonylatában ez az arány 15 százalék, lényegében változatlan 2015-höz képest.
Ezzel meg is érkeztünk az okokhoz. Amikor a románok azt mondják, hogy a magyaroknak, zsidóknak, romáknak több joguk van, mint a többség képviselőinek, azt úgy értik, hogy többet megengednek maguknak – túl sokat. Nem valamennyi román gondolja így, hangsúlyozom, hanem csak az a 15-25 százalék, a mostani felmérés szerint. És nem maguktól gondolják így, hanem annak alapján, amit hallanak, olvasnak a médiában. Nem véletlen például, hogy Bukarestben a legalacsonyabb a magyarok elfogadottsága, ahol a közember közvetlen tapasztalatot többnyire csak románokról szerez.
A felmérésben a médiában jól érzékelhető magyar- és általában kisebbségellenes hullám köszön vissza. Abban, hogy ma már 29 százaléknyi román csak turistaként tudja elképzelni a magyarokat Romániában, nagy szerepe van „a magyaroknak tett engedményekkel” és a „magyarok követelőzésével” riogató kampánynak, amelynek zászlóvivője a Realitatea hírtelevízió. Azért használtam fentebb idézőjelet, mert ezek általában így fogalmazódnak meg a román médiumokban és a közösségi médiában. Utóbbi egyébként egyre többek számára fő tájékozódási forrás (34 %), a tévék kárára (42%).
A kisebbségek elfogadottságának alacsony szintje magyarázható egyszerűen a tudatlansággal. A felmérés szerint például a lakosság egyharmada nem hallott arról, hogy a múlt század közepén zsidók millióit irtották ki szisztematikusan, több százezret közülük Románia területén. A román hatóságok atrocitásairól még kevesebben tudnak: a transznisztriai koncentrációs táborokról csak 25 százalék, romák elhurcolásáról és kiirtásáról 23 százalék, a romániai pogromokról pedig alig 13 százalék. El lehet képzelni, hogy a fennmaradó mintegy 80 százalék körében könnyen hódít a „mi tiszta nemzet vagyunk”, „minden bajunkért mások a hibásak” típusú diskurzus, amiben a románok még csak nem is eredetiek, és nem is az elsők.
A legerősebb averzió a romák és az arabok ellen nyilvánul meg. A romániai nyilvánosságban is egyre inkább jelen van a migránsellenes beszéd, és a legfontosabb érvként rendszerint az hangzik el, hogy a kultúrájuk összeegyeztethetetlen a románokéval (és általában az európai kultúrával). Az arabellenes érzések szinte természetes módon irányulnak a kulturális szempontból szintén inkompatibilisnek tartott másik népcsoport, a romák ellen.
Végül szólnunk kell egy „belső” tényezőről. Nem a legfontosabb, de kétségtelenül létezik. Gyakran találkozom azzal, hogy erdélyi hazánkfiai a román lapok weboldalain vagy a közösségi médiában – ékes román nyelven, de a magyarországi (köz)média diskurzusát propagálva – a „migráncsok” ellen izgatnak. A szándék a legnemesebb, vagy legalábbis ők úgy érzik, arra utal a buzgalmuk és szóhasználatuk: kötelességüknek érzik felhívni kevésbé informáltnak tartott román polgártársaik figyelmét a veszélyre, amelynek ők – hála a már említett anyaországi médiának – tudatában vannak. A mostani felmérés azt mutatja, hogy általában csökkent a kisebbségek – az „idegenek” – elfogadásának szintje, és ezzel arra figyelmeztet, hogy a gyűlölet nem ismer (ország)határokat, és nem válogat, hanem bumerángként fordul vissza azok ellen, akik „nemes szándékkal” elhintették. Szőcs Levente / maszol.ro

Előadásokkal, filmvetítésekkel emlékeznek meg Jávor Pálról Aradon
Október 26-án és 27-én első ízben szervezik meg a Jávor-napokat Aradon. Helytörténeti előadásokkal és filmvetítéssel emlékeznek meg a 20. század elején ünnepelt magyar színészére, aki Aradon született 115 évvel ezelőtt.
Az aradi és a szombathelyi önkormányzat az Európai Kulturális és Örökségi Városok és Térségek Szövetsége, az AVEC keretében szervezi meg a Jávor-napokat, amelyen a szülővárosi és a szombathelyi iskolai évekről hangzanak majd el előadások, illetve a Halálos tavasz és a Tóparti látomás című Jávor-filmek is láthatóak lesznek. A vetítések mindkét nap 19 órától kezdődnek az Arta-moziban.
Jávor Pál 1902. január 31-én született Aradon. Bognár Levente alpolgármester elmondta, egy emléktáblát szeretnének kihelyezni a színész tiszteletére, és a felújított Stúdiómozit is róla neveznék el.
Mint arról korábban beszámoltunk, idén márciusban megtalálták Aradon Jávor Pál igazi – vagy legalábbis a valódinak vélt – szülőházát. Sokáig a volt Kis-Molnár utca 11. számot tartották a szülőhelyének, a legutóbbi feltételezés szerint azonban az egykori Alsó-Molnár utca 11. szám az igazi szülőház.
Az arad-belvárosi római katolikus minorita templom keresztelési anyakönyvében 1902. február 8-án jegyezték be az anyja után Spannenberger Pál Gusztáv Albert keresztelését, akit később vett nevére az apja, Jermann Pál. A színész később magyarosította a nevét Jávorra. Az egyházi anyakönyvi nyilvántartásban Alsó-Molnár utca 11. szám szerepel születési helyként. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Kolozsvári javaslatra avattak emléktáblát Pittsburghban Kemény Jánosnak
Emléktáblát avattak báró Kemény Jánosnak, az erdélyi magyar kulturális élet kultikus figurájának szülővárosában, a Pennsylvania állambeli Pittsburghban – számolt be a kolozsvári Fehér Holló Médiaklub Egyesület.
Az Ohio menti nagyváros magyarsága szép számban képviseltette magát az ünnepségen, amelyet a régió magyarságát sikeresen összetartó Jozsa Cornerben, azaz az 56-os menekült Bodnár Sándor által vezetett Magyar Kultúrvendéglőben tartottak. Az emléktábla-állítás ötletgazdája, Szabó Csaba kolozsvári újságíró kétnyelvű beszédében elmondta: Kolozsvár, és az erősödő erdélyi magyar társadalom üzenetét hozza a Kis-Szamos partjáról az Ohio mellé.
„Sokban hasonlít egymáshoz Pittsburgh és Kolozsvár. Folyók vajúdásának mitikus helyszíne Kolozsvár, mivel szomszédságában ömlik össze a Hideg- és a Meleg-Szamos, önmagukat újjáteremtve. Ez történik a legendás Fort Pitt előtt is, ahol a régi indiánháborúk és suhanó harci kenuk helyén ma az Allegheny és Monongahela folyik össze, megszülve a fenséges Ohiót. Mindkét folyó – a Kis-Szamos és az Ohio – partján el lehet merülni Kemény János Víziboszorkány című regényében, tűnődve azon, hogy Kemény János regényhőse hogyan tutajozna itt, az Ohion, a hajókat és motorcsónakokat (el)kerülgetve” – fogalmazott Szabó Csaba.
Az újságíró beszédében emlékeztetett: amikor Kemény János megszületett Pittsburghban, a város még nem volt ennyire kiépülve. „Kossuth Lajosnak gyönyörű bronz emléktáblája van Pittsburghban, most már Kemény Jánosnak is lesz. Nem olyan szép, nem olyan elegáns, nem a Third Avenue egyik sarkát díszíti, de mégis, lélekben legalább olyan értékes, mint a Kossuthé” – jelentette ki.
Bodnár Sándor magyar közösségszervező 1956 eseményeiről beszélt angol és magyar nyelven, megjegyezve, hogy talán nem véletlen, hogy éppen Kemény János halála napján, október 13-án gyűlt össze a pittsburgh-i magyarság ünnepelni.
„Engem 14 éves koromban lőttek meg a Korvin-közben, de nem vesztettem el a hitemet a szabasságban és a magyar jövőben. Kisebb csodának tekinthető, hogy ennek a Kultúrvendéglőnek a falán ott áll majd egy magyar vőfélybot és egy árvalányhajas kalap által átölelve a Kemény János emléktábla. Olyan kis csoda, amit akkor éreztem, amikor bicskámmal kivettem kölyökfejjel az orosz golyót a combomból, és nem fertőztem halálra magam a szökés közben, árkon bokron, határokon túl menekülve. Ki hitte volna, hogy Kolozsvár lesz az a város, aki Kemény Jánosra emlékezik majd Pittsburghban? Ki hitte volna, hogy ebben a városban már nemcsak a Kossuth-emléktábla jelöli a magyar múltat és jövőt” - zárta beszédét Bodnár Sándor.
Szakács Imre, Magyarország New Yorki-i konzulja az Anyaország szerepéről beszélt, angol nyelven. „Magyarország számára minden magyar számít, éljen az Kolozsváron, ahonnan a Fehér Holló Médiaklub átröptette az óceánon ezt az emléktáblát, vagy Pittsburghban, ahol több ezer ember vallja magát magyarnak, anyenyelvét beszélve, törve, vagy csak szeretettel emlékezve rá” – tette hozzá a konzul.
A rendezvényen mintegy negyvenen voltak jelen, közülük tízen beszélik folyékonyan a magyart. Sokan ezen a napon döbbentek rá, mit is jelenthet a vezetéknevük. A fiatal Kászony és Szepesi család már nem beszéli nagyszülei nyelvét, de meghatódva fogadták a Fehér Holló Médiaklub újabb projektjét, amelynek során mindketten Erdélybe jönnek majd egy hétre, ahol székely gyerekek - kászoniak – fognak segíteni nekik újratanulni őseik nyelvét.
Az emléktábla-állítás költségeit a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Ratiu Family Charitable Foundation támogatta. maszol.ro

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom