Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Boór Béla
133516 tétel
2017. október 13.
Huszárnapok és huszárbál Udvarhelyen
A Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred és a Homoródmenti Hagyományőrző Hannover Huszárezred idén is megrendezi a Székelyudvarhelyi Huszárnapokat, melynek részeként Huszárszemlét tartanak, illetve október 14-én és 15-én Agyagfalván Székely Nemzeti Gyűlést.
Szombat délben Székelyudvarhely központjában gyülekeznek a huszárok, majd az ünnepélyes megnyitót követően végigvonulnak a városon. Délután 3 órától bográcsozás lesz a Rókakertben, majd 4 órától megtartják a III. Györffy Árpád Emlékversenyt. Este huszárbálba várják az érdeklődőket, melynek védnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Vasárnap reggel 7 órától koszorúzást tartanak a szombatfalvi temetőben, majd innen indulnak Agyagfalvára, ahol 11 órától református istentisztelet lesz. Székelyhon.ro
2017. október 13.
Indul a táncházidény: évadnyitó a Zugtáncban
Sándor Csaba Táncoló Székelyföld című előadására és az ezt követő táncházidény-megnyitóra, Zugtáncra várja a néptánc kedvelőit a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes október 16-án, hétfőn este hét órától
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tájékoztatója szerint a Zugtánc Csíkszereda egyik olyan programja, amelyik évtizedes fennállása alatt kinőtte nevét. A programot az András Alapítvány működteti, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont támogatásával, és úgy látják, a tánctanulási igény szülte baráti összejövetel mára társadalmi szükségletet ellátó rendezvénnyé vált.
Hogy az igényeknek megfeleljenek, a tánctanítás két csoportban zajlik, kezdőknek és haladóknak, és hogy a kisgyermekes szülők is szórakozhassanak, minden táncházban gyermekfoglalkoztatás is zajlik. Lesz szabad tánc és természetesen élő zene, táncot pedig Antal Zsolt és Péter László, a Hargita együttes táncosai oktatnak.
A hétfői esemény ünnepi hangulatát fokozza, hogy a Székelyföld-napok keretében, a táncház előtt Táncoló Székelyföld címmel Sándor Csaba, a balánbányai Ördögborda Néptáncegyüttes vezetője zenés-táncos, néprajzi előadását nézhetik meg az érdeklődők. Vendégek lesznek az Ördögborda Néptáncegyüttes, a csíkszentdomokosi gyermektáncosok, a csíkszenttamási Csonkatorony néptáncegyüttes felnőtt táncosai és a Petres zenekar R. Kiss Edit / Székelyhon.ro
2017. október 13.
Nem vagyunk terroristák
Nem terrorista, aki Székelyföld autonómiájáért harcol – ezt válaszolta Kulcsár-Terza József kérdésére a Román Hírszerzőszolgálat (RHSZ) képviselője a képviselőház emberjogi bizottságának meghallgatásán.
A háromszéki képviselő azon az ülésen tette fel kérdését, amikor a hírszerzőszolgálat hatáskörének bővítéséről vitáztak. Azért tartotta fontosnak tisztázni ezt, mert a kézdivásárhelyi alaptalan terrorvádak esetében megfogalmazott vádiratban (melyet az RHSZ segítségével állítottak össze az ügyészek) terrorveszélyként szerepelnek az autonómiamegmozdulások, és több hivatalos dokumentumban nemzetbiztonsági kockázatként jelenik meg a magyarság autonómiaigénye Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 13.
A református egyház is támogatja (Minority SafePack)
A magyar közösséget érintő aktuális kihívásokat beszélték át tegnap a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület elöljárói partiumi önkormányzati vezetőkkel, parlamenti képviselőkkel és szenátorokkal immár hagyományossá vált tanácskozásukon. Csűry István püspök meghívásának az RMDSZ szövetségi elnöke és a FUEN elnöke is eleget tett.
A kisebbségvédelem európai lehetőségeiről beszélve Vincze Lóránt ismertette a bonyolult európai környezetet, amelynek része a brexit, az eurozóna problémái és a katalán ügy is. Ebbe a környezetbe most még az is belefér, hogy Románia és Magyarország közösen lép fel a kisebbségek anyanyelvi oktatását ellehetetlenítő ukrajnai törvény ellen. A FUEN elnöke Az Európai védelmet jogainknak! – Minority SafePack kezdeményezésről elmondta: „páratlan lehetőség, hiszen a kilencvenes évek óta az európai intézmények szintjén semmi nem történt a kisebbségvédelem terén. Hatalmas a felelősségünk abban, hogy ezt a kezdeményezést sikerre vigyük”; egyúttal megköszönte Csűry István püspöknek és az egyháznak, hogy támogatja a kezdeményezést. Vincze Lóránt egy nappal korábban a Maszol hírportálnak úgy nyilatkozott: Románia óvása gyakorlatilag nem befolyásolja a Minority SafePack sorsát, hiszen az érdemi tárgyalás körülbelül két év múlva várható az Európai Unió luxemburgi bíróságán, és addig rég okafogyottá válik, hiszen jövő év áprilisig kell összegyűjteni az aláírásokat, illetve akkor el kell kezdődnie a jogalkotási folyamatnak. „Románia tartani akarja magát ahhoz az »ígéretéhez«, hogy mindenáron megpróbálja elgáncsolni ezt a kezdeményezést, és akkor már ezt a jogi eszközt is bevetették (...), ugyanakkor azt is elmondják, hogy pont az egyesülés centenáriumára időzítettük az aláírásgyűjtést. Holott tudni kell, hogy ha nem utasította volna el az Európai Bizottság 2013-ban, akkor már minden rég lejárt volna. Nem rajtunk múlott, hogy az Európai Bíróságon kellett az igazunkat keresnünk és megtalálnunk, és ezzel elhúzódott a folyamat” – magyarázta a FUEN elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 13.
Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 13.
Az együttérzés csillagai
Október 13-án, ma este 6–8 óra között a Gyulafehérvári Caritas kilencedik alkalommal szervezi meg az országos szolidaritási akciósorozatát. Marosvásárhelyen a Színház téren, Marosszentgyörgyön a Szent György téren, Erdőszentgyörgyön a művelődési ház előtt, Szovátán a fürdőtelepen, a Maros villa előtti parkolóban várják a résztvevőket, hogy gyertyákkal világítsák meg a tereket, amivel a nélkülözőkkel való sorsvállalást jelképezik. Ez az alkalom lehetőséget teremt mindenki számára, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával és pénzbeli adományával láthatóan is kifejezze: minden nehézség ellenére fontos számára közösségünk, és együtt érez a nélkülöző emberekkel. Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 13.
Szobrot állítanak II. Rákóczi Ferencnek Mezőpanitban
Rendkívüli eseményre készülnek Mezőpanitban: október 14-én, szombaton 12 órakor felavatják II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem szobrát, Pogány Gábor Benő alkotását. Az eseményen részt vesz Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, L. Simon László országgyűlési képviselő, továbbá Bodó Előd Barna, a község polgármestere. A szobor a polgármesteri hivatal előtti téren kap helyet. II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be. A helyi hagyomány szerint a fejedelem és kísérete Mezőpanit határában pihent meg, mielőtt bevonult Marosvásárhelyre. Ráduly Csongor helyi történelemtanár kutatásai nyomán kiderült az is, hogy az utolsó jelentősebb erdélyi kuruc–labanc csata a szomszédos Mezőmadaras határán zajlott 1708-ban. Az utolsó erdélyi nagy fejedelemhez való helyi kötődések, a munkássága, a szabadságvágya, az erdélyi kultúra és vallásszabadság megőrzéséért tett jelentős hozzájárulása miatt Mezőpanit népe emléket állít e példamutató életű fejedelemnek. A félalakos, kezében jogart tartó fejedelmet ábrázoló szobor Pogány Gábor Benő magyarországi szobrászművész alkotása. Egyedi munka, bronzból készült, kimondottan Mezőpanitba, s csak egy létezik belőle. Talapzata süttői mészkő. A szobor a polgármesteri hivatal előtti parkban kap helyet. A szobor felállítását Barabási Endre, mezőpaniti születésű, jelenleg Küküllőváron szolgáló református lelkész kezdeményezte, akinek régi vágya, hogy szülőfalujában megvalósulhasson a szoborállítás. Bodó Előd Barna polgármester és Mezőpanit helyi tanácsa felkarolta az ügyet, és a Monográfia Alapítvánnyal, valamint önkéntesekkel közösen dolgoztak a megvalósításon. A szoborállítást a Nemzeti Kulturális Alap, Balog Zoltán miniszter és L. Simon László képviselő támogatták, a további költségeket helyi adományokból, felajánlásokból fedezték a mezőpanitiak. Terveik között szerepel egy emlékhely kialakítása is, ott, ahol a hagyomány szerint a fejedelem és kísérete pihenőt tartott a falu határában. Az iskolai oktatásban hangsúlyosabban emelnék be a fejedelem életét, munkásságát azzal, hogy vetélkedőket és ünnepségeket szerveznek. Hosszabb távú terv lenne a Rákóczi-út kialakítása, melynek egyik állomása Mezőpanit lesz. Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 13.
Pénteken rajtol a Nemzetiségi Színházi Kollokvium
Október 13-án, pénteken kezdődik a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és a Figura Társaság szervezésében a Nemzetiségi Színházi Kollokvium tizenkettedik kiadása. Az október 22-ig tartó tíznapos színházi szemle idén huszonegy előadással, kiállításmegnyitókkal, filmvetítésekkel, felolvasószínházi sorozattal, koncertekkel, közönségtalálkozókkal, fórumokkal, könyvbemutatóval és állandó könyvvásárral várja az érdeklődőket.
A fesztivál idei kiadásának programja a következő színházak előadásaiból állt össze:
Aradi Kamaraszínház, Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház (Marosvásárhely), Csíki Játékszín (Csíkszereda), Figura Stúdió Színház (Gyergyószentmiklós), Kézdivásárhelyi Városi Színház, Kolozsvári Állami Magyar Színház, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat, Radu Stanca Színház – Német Tagozat (Szeben), Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat, Szigligeti Színház (Nagyvárad), Tamási Áron Színház (Sepsiszentgyörgy), Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvári Állami Német Színház, Tomcsa Sándor Színház (Székelyudvarhely), Újvidéki Színház (Újvidék).
Az ország magyar és német nyelvű színházai mellett idén több független színházi produkció is meghívást kapott, jelen lesz a bukaresti Giuvlipen Színházi Társulat, a budapesti Káva Kulturális Műhely, a kolozsvári Váróterem Projekt és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. Emellett a sepsiszentgyörgyi M Studio tűzzsonglőr show-ja is helyet kapott a Kollokviumon.
Az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb multú rendezvénye október 13-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című produkciójával startol. Az előadás a Kollokvium hivatalos megnyitóját követően este 7 órától teinthető meg.
A tíznapos program egyik kiemelkedő momentuma az Újvidéki Színház jelenléte. A Szerbiából érkező társulat, amely először vendége a Kollokviumnak, a Fekete című többszörösen díjazott előadással mutatkozik be a gyergyószentmiklósi színházban.
A fesztivál idei kiadásának másik fő kuriózuma, hogy a két Bocsárdi László-rendezés (a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Shakespeare-darabja, a Tévedések vígjátéka, valamint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Molnár Ferenc-darabja, a Liliom) mellett kiállítás nyílik a Figura Stúdió Színház alapítója, Bocsárdi László művészetéről.
A Temesvárról érkező Moliendo café, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Állami Német Színház társulatainak közös munkája azért is kiemelkedő előadás, mert a Kollokvium először lát vendégül Silviu Purcărete-rendezést.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház két előadással is meghívást kapott, a Zakariás Zalán rendezte Roberto Zucco mellett a Stop the tempo! című kocsmaszínházi előadás is bekerült a programba. A csíkszeredai Csíki Játékszín társulata idén otthoni színpadon, de a fesztivál keretében játssza Victor Ioan Frunză rendezésében a Portugált.
A fesztivál a klasszikusok kedvelőinek is tartogat meglepetéseket: műsorra kerül Novák Eszter rendezésében a nagyváradi Szigligeti Színház Molière-darabja, A mizantróp, ugyanakkor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának kiemelkedő produkciója, Csehov Sirálya is látható, Keresztes Attila rendezésében, míg a Figura Racine klasszikusát, a Phaedra-t (rendező Albu István) a Kollokvium záróelőadásaként október 22-ére tűzte műsorra. A gyergyószentmiklósi színház október 12-én, az esemény nulladik napján Botond Nagy rendezésében a Puskin nyomán készült Anyegint és október 16-án Máthé Annamária egyéni előadását is bemutatja.
A Kollokvium idén első ízben ad helyet filmvetítéseknek, a fesztivál közönsége Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjét, valamint Enyedi Ildikó nemzetközi sikernek örvendő Testről és Lélekről című alkotását tekintheti meg.
Az estéket többnyire a meghívott színházak színészzenekarai zárják, de olyan együttesek is meghívást kaptak, mint a sepsiszentgyörgyi sZempöl Offchestra, a temesvári The Case, vagy Marosvásárhelyről a Koszika & The HotShots. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 13.
Kilencedszer szerveztek évadnyitót a szamosújvári Tékánál
Társasjáték esttel zárult a rendezvénysorozat
A szamosújvári Téka Alapítvány évek óta a város közművelődési és szabadidős programjainak tervezője, szervezője. Célközönsége a város magyar lakossága, kisbabáktól az idős korosztályig. Hangsúlyosabban az iskolás korosztály számára szerveznek programokat, számukra októbertől májusig heti rendszerességgel változatos tevékenységet ajánlanak.
Idei évadnyitónkén egyhetes programsorozatot szerveztek, amely hétfőn, október 2-án indult Bálint Tibor bujka-kiállításával. A népviseletkészítő nemcsak a cifra kalotaszegi felsőruházat megnevezését ismertette a résztvevőkkel, hanem ennek készítési módját, illetve az alapanyagok eredetét is.
Kedden este a Művész(?) beugró új, ötödik évadát nyitották meg, bemutatva a nyári tábor filmes anyagát az újonnan érkezett diákoknak, Makkai Bence értékelte a levetített filmeket, míg Demeter Réka a jövő évi tábor újításairól számolt be. A programot Debreczeni Orsolya magyartanár vezeti, ez alkalommal is ő moderálta a beszélgetést.
Pénteken a Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum kisdiákjait hívták meg a szervezők egy színvonalas bábdarab megtekintésére. Vitéz László és az elátkozott malom történetét a Keljfeljancsi társulat bábosai mutatták be a magyar iskola aulájában. 17 órától a Prücskök játszóház 12. évadját indították, a Kaszaj és az Ördöngös zenekarok közreműködésével, Katona Annamária helyi óvónő vezetésével.
Játszóház után a felnőtteket könyvbemutatóra hívták. Lackó Vass Róbert Nyitott szemmel című könyvsorozatát Somai László mutatta be. A három kötet a Györkös Mányi Albert emlékházban indult projekt eredménye és az ott elhangzó riportokat, beszélgetéseket tartalmazza. A könyvek arculata tükrözi az utazások világát, a szőttes motívumokon visszaköszönnek a beszélgetésben is fellelhető motívumok.
Az estet táncház zárta a már említett zenekarok résztvételével. A helyi magyar iskola tavaly óta partnerkapcsolatban áll a hévízi Kemény János Elméleti Líceummal. Tavaly a szamosújváriak látogattak oda, most a hévízi iskola pedagógusai, diákjai érkeztek. Az évadnyitó rendezvényein kívül városismereti vetélkedőn, Bonchida-Válaszút kiránduláson, városnéző sétán vettek részt. Természetesen szakmai beszélgetés is a program részét képezte: formálisan is pályázási és együttműködési lehetőségekről, a szülői bizottság munkájáról, de informálisan is az egész hétvégén.
Szombaton a Szomszédnéni Produkciós Iroda poénjain derülhettek a helyi Művelődési Házban összegyűlt szamosújváriak. 20 órától Vincze László borszakértő irányításával megismerhették a Kárpát medence borait. A Hamvas idézetek és az Ördöngös zenekar muzsikájával együtt kellemes hétvégi programot jelentettek.
A rendezvény társasjáték esttel zárult. A kicsiknek és nagyoknak egyaránt szóló programot Bartha Áron vezette.
A rendezvényt követően ismét benépesül a Téka Alapítvány székhelye. A 120 bentlakó diákon kívül a szamosújvári diákok is bejárnak e tevékenységekre. 110 gyerek 6 csoportban néptáncol, 35-en népi hangszeren játszanak, 3-an orgonaoktatásban részesülnek. Agyagozni hetvenen járnak, ezek közül 2 felnőttekből álló csoport is agyagozik. 27-en gyöngyfűzésre, 12-en drótékszer készítésre, 14-en tűzzománcra járnak. Népdaloktatásra 75-ön, a bentlakás kórusában 38-an énekelnek, 15-ön pedig bibliaórán vesznek részt heti rendszerességgel. A bentlakók heti egy nap pszichológus ill. pszichopedagógus segítségét kérhetik. Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 13.
A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 13.
Klimkin: egyetlen román iskolát sem zárnak be Ukrajnában
Egyetlen román iskolát sem fognak bezárni Ukrajnában – ígérte román tárgyalópartnerének Bukarestben Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter pénteken.
A tárcavezető a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó új ukrán oktatási törvényről tárgyalt Teodor Meleşcanu külügyminiszterrel. Klimkin szerint az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei által bírált jogszabály éppenséggel „többlet lehetőségeket” kínál a nemzeti kisebbségek számára. Közös sajtóértekezletükön Meleșcanu elmondta: a megbeszélésen Románia aggodalmának adott hangot, és párbeszédet sürgetett az oktatási törvényről, felkérve az ukrán felet, hogy legalább a jelenlegi szinten garantálja az Ukrajnában élő románok jogát az anyanyelvű oktatáshoz a gimnáziumi osztályok befejezéséig.
Emlékeztetett: Románia elvi alapon viszonyul a törvényhez, amikor az Európa Tanács és az EBESZ szakértelmének igénybevételét javasolta. Bukarest üdvözölte Petro Porosenko ukrán elnök azon tervét, hogy – ha már a jogszabály kihirdetése előtt nem tette meg, legalább utólag – kikéri a Velencei Bizottság véleményét a törvényről.
Meleșcanu szerint Klimkin megígérte neki, hogy figyelembe veszik az Európa Tanács szakértői testületének, illetve a partner országoknak a módosító javaslatait.
Az ukrán külügyminiszter találkozott annak a román parlamenti különbizottságnak a tagjaival, amelyet éppen azért alakítottak meg, hogy a kijevi hatóságokkal tárgyaljon az oktatási törvény módosításáról.
Constantin Codreanu, a parlament külhoni románokkal foglalkozó bukaresti parlamenti szakbizottság elnöke az Agerpres hírügynökség szerint úgy értékelte: a jogszabály sérti Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásait és az ország alkotmányának 23. és 53. cikkelyét.
Arra is emlékeztette Klimkint, hogy Ukrajnában az ott élő románok is életüket áldozzák az ország területi épségének megőrzéséért, így senki sem vonhatja kétségbe lojalitásukat Ukrajna iránt. Románia számos más csatornán keresztül is kifejezte korábban aggodalmát amiatt, hogy az új ukrán oktatási törvény drasztikusan korlátozza az Ukrajnában élő román közösség jogát az anyanyelvű oktatáshoz.
Klaus Johannis államfő lemondta októberre tervezett ukrajnai látogatását a jogszabály elfogadása miatt, a román parlament pedig nyilatkozatban sürgette a törvény módosítását.
A szeptember végén hatályba lépett törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikke több ország, köztük az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország heves tiltakozását váltotta ki.
A jogszabály ezen 2020 szeptemberétől életbe lépő része kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv, a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatását csak az első négy osztályban engedélyezik, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd.
A külügyminisztérium adatai szerint (a románnal azonosnak tekintett moldovai nyelvűeket is beleértve) Ukrajnának 400 ezer román anyanyelvű lakosa van. MTI; Krónika (Kolozsvár)
2017. október 13.
Budapest magyarázatot kér a szatmári Szamos-szennyezésre
A magyar belügyminisztérium hivatalos tájékoztatást kért a Szamos szennyezéséről a román hatóságoktól, illetve bejelentette: a végleges megoldás érdekében valamennyi fórumon felveti az ügyet.
Hivatalos tájékoztatást kért a román hatóságoktól a Szamos szennyezéséről a magyar belügyminisztérium, Budapest a végleges megoldás érdekében valamennyi fórumon felveti az ügyet, és a diplomáciai lépésektől sem riad vissza. Erről tájékoztatta a szaktárca közleményében Baranyi Krisztinát, az Együtt budapesti, 9. kerületi önkormányzati képviselőjét, miután a magyarországi szakpolitikus Orbán Viktor miniszterelnökhöz fordult a folyó romániai szakaszának szennyezése ügyében.
Az Együtt politikusa által a Facebook közösségi oldalon megosztott válaszlevélben a magyar belügyi tárca illetékesei kifejtik:
a Magyarország és Románia között a határvizek védelme és fenntartható hasznosítása céljából aláírt egyezmény alapján hivatalos tájékoztatást kértek a román „kormánymeghatalmazottól” az üggyel kapcsolatban. Emellett a román–magyar környezetvédelmi egyezmény alapján működő vegyesbizottság ülésének az összehívását is kezdeményezték, de a Szamos szennyezése a magyar V4-elnökség keretében megrendezésre kerülő magyar–román környezetvédelmi miniszteri egyeztetésnek is témája lesz. Emellett a tárca a folyó magyarországi szakaszának a fokozott ellenőrzését és rendszeres vízminőségi vizsgálatát is elrendelte november közepéig, hogy az említett találkozókon akkreditált hatósági mérések alapján tárgyaljon a kérdésről. Mint írják, a román fél tájékoztatása szerint az Unicarm húsfeldolgozó üzem által okozott terhelés „a 2016-os monitoring adatok alapján nem okozott romlást a befogadó víztest ökológiai állapotában”. Azonban az is kiderült, hogy a közelmúltban az Unicarm tisztított szennyvizéből végzett mintavétel alapján több paraméter, az ammónia, nitrogén és foszfor koncentrációja meghaladta az engedélyezett határértéket. Ezért a román hatóságok gyakoribb önellenőrzésre és a teljes szennyvízkezelési rendszer felülvizsgálatára kötelezték a szatmári céget, és további vizsgálatokat kértek, derül ki a levélből. Mint arról beszámoltunk, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) múlt héten hívta fel a figyelmet arra, hogy az Unicarm élelmiszeripari cég nehézfémekkel szennyezi a Szamost és a Szatmár megyei Vetés környéki mezőgazdasági területeket. Korábban Baranyi Krisztina magyarországi szakpolitikus, majd a Greenpeace természetvédelmi szervezet is jelezte, hogy a vetési üzem által a Szamosba ürített szennyvíz nem felel meg a törvényekben foglalt minőségi mutatóknak. Bár elvárható lett volna, az illetékes hatóságok nem tájékoztatták a közvéleményt a jelzett problémákról, mutatott rá a Néppárt. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 13.
Kényszerű társbérlők: politikum és etikum
Kényszerű társbérlet címet viseli Aniszi Kálmánnak az a kötete, amelyet szerda délután hat órától mutattak be a közönségnek a Kiss Stúdióban. A kötetet a szerző ismertette, részleteket olvasott fel Meleg Vilmos.
A magyarkakucsi születésű Aniszi Kálmán író, újságíró, egyetemi tanár esszékötetében két nagy, sokszor szöges ellentétnek tűnő fogalom jelenik meg: politikum és etikum. Kényszerű társbérlők ők, akiknek együtt kell élniük, ám kapcsolatuk sokszor konfliktusos. A kötet műfajilag színes palettát mutat, kisesszék, esszénovellák alkotják, a szerző bevallása szerint a mű „nem tudóskodva írt könyv”, hanem élményszerűen és életszerűen leírt gondolatok. Így a két fogalom párharca irodalmi színezettel tárul az olvasó elé. Erkölcs és politika szembenállása a könyv borítóján megjelenő illusztráció által is kirajzolódik, a fedőlapot ugyanis Szalai József erdélyi származású, ma Svájcban élő festő- és grafikusművész Szemben című alkotása díszíti. A könyv hátlapján a hányattatott sorsú művész életéről olvashatunk.
Eltérő érdekek
A két fogalom párharca az eltérő érdekekben keresendő, mutatott rá a könyvbemutató során Aniszi Kálmán, és az eltérő érdekeket eltérő módon érik el. A szabad akarattal rendelkező ember nem szabadossággal rendelkezik, szabad akarata addig terjed, amíg nem sérti meg a másik ember szabadságának a körét. Így az erkölcs a politikával szemben, amely diktálva dönt, nem a cél elérésének legrövidebb útját veszi alapul, hanem tekintettel van arra, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon. „Az erkölcs mindig tettekben vizsgázik” – mutatott rá a szerző. Nem elég tehát az erkölcsről szónokolni, hanem gyakorolni és gyakoroltatni is kell az erkölcsös életmódot.
A görög filozófusok időtálló eszméi mellett a könyvbemutató során szó volt a hit hegyeket mozgató erejéről, az Én szerepének korszakokon átívelő változó megítéléséről, de arról is, hogy a demokrácia nem importálható, vagyis a szerző elmondása szerint nem lehet kívülről beleszólni egy társadalom fejlődésébe.
A könyvbemutatót Barabás Imre magyarkakucsi református egyház főgondnoka jóvoltából kisebb állófogadás, illetve a helyszínen jelképes áron megvásárolható kötet dedikálása zárta. János Piroska / erdon.ro
2017. október 13.
Átadták a Szent Alajos Konviktus felújított épületét
A megmaradás-megtartás céljának megvalósításáért, Szatmárnémetiben a Szent Alajos Konviktus is tesz – több beszédben is megjelent a gondolat az épület átadásának ünnepségén, csütörtökön.
Énekkel vette kezdetét csütörtökön délelőtt a Szent Alajos Konviktus épületének átadási ünnepsége, melyen a helyi és megyei közigazgatás, a főtanfelügyelőség képviselői, egyéb neves meghívottak mellett Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese is részt vett. Az épület ugyanis Magyarország Kormánya valamint a Szatmári Római Katolikus Püspökség támogatása révén újulhatott meg.
Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntőbeszédében így, érthető módon fontos részt kapott a hála kifejezése, de a főpásztor visszatekintett az elmúlt évtizedekre is, illetve a keresztény nevelés megtartásával a családok védelmét hangsúlyozta: „Amikor 1990-ben újraalakult a Szatmári Egyházmegye, az első papi gyűlések témája volt a katolikus oktatás, hiszen az egyházmegyének múltja volt ezen a területen. Akkor az atyák kiemelték az oktatás fontosságát, és mellé tették egy bentlakás létrehozásának szükségességét is, amely támogathatja a nevelést. Hiszen itt, a Konviktusban talán még inkább tudunk hatni a jövő generációjára. Így épült meg a Szent Alajos Konviktus. Azóta már sok mindent megkérdőjelez a világ, és az utolsó bástyát, a katolikus családot is megrohamozza. Mert, ha a katolikus család eszményét is sikerül tönkretenni, akkor mindenki kiszolgáltatott lesz ebben az úgynevezett új egyesült Európában. Nem véletlen, hogy Szentatyánk egyre többször emeli fel a szavát a család védelmében, és nem véletlen, hogy az anyaország is hangsúlyozza: család nélkül ország sincs. Mint katolikus püspök köszönöm, hogy olyan sokat tesz a Magyar Kormány a magyar családokért, és nem csak otthon, hanem itthon is. Köszönöm a sok-sok támogatást és különösen, amit ennek az épületnek a felújításáért tettek. Tudom, nagyon sok magyar testvéremnek az aprópénze van itt, de nem értelmetlenül, hisz a magyar, a keresztény családokat segíti ez az intézmény, hogy a gyermekek katolikus, keresztény, magyar szellemben nevelődjenek, okosodjanak, gazdagodjanak.”
Ádámkó István, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója ismertette a felújítás költségeit, ugyanakkor megvallotta, a megújult épület kapcsán a nevelési célok hatékonyság-növekedését várja: „Hálásak vagyunk, és büszkeség tölthet el, hogy egykori megyéspüspökünk álmát, miszerint méltó otthont teremtsünk az 1991-ben újjáindított katolikus iskola vidéki diákjainak, tovább tudjuk álmodni. Hisszük, hogy végső soron ez a dolgunk: keresztény hitükben erős, identitásukban és nemzeti hovatartozásukban biztos, emberséges és másokért is tenni vágyó embereket nevelni.
Hisszük, hogy a megszépített, korszerűbbé tett, megújult épület méltó környezetet nyújt céljaink eléréséhez, és így tovább tudjuk vinni elődeink terveit. A nagyszabású beruházás összköltsége 94 000 000 forint, amiből a felújítási munkálatok értéke 62 400 000 forint, az új felszerelések ára 28 000 000 forint, a tervezés-engedélyeztetés költségei pedig 3 600 000 forintot tesznek ki. Ezúton szeretnék mindannyiunk nevében köszönetet mondani elsősorban Magyarország kormányának az anyagi támogatásért, a Szatmári Római Katolikus Püspökségnek, Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának, a tervező és kivitelező cégeknek, az építésvezetőknek, és mindenkinek, aki hozzájárult a diákotthon korszerűsítéséhez. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm iskolánk munkaközösségének munkáját, segítségét.”
Az avatási ünnepség beszédeinek sorában Pataki Csaba megyei tanácselnök a fiatalok megtartásának fontosságát emelte ki, s ebben a konviktus szerepét méltatta: „Itt állunk egy otthonban, hiszen a gyerekek közül egyeseknek négy, másoknak nyolc évig otthona a Konviktus. Több megyéből laknak itt gyerekek. Szatmárnémetit ékesíti ez az épület, de a hatása sokkal nagyobb, megyehatáron és országhatáron is átlép. Két évtizede ismerem a Szent Alajos Konviktus helyzetét, örülök, hogy megújult és örülök, hogy segít bennünket abban a munkában, hogy élhetőbb várost, megyét, térséget teremtsünk. Fontos, hogy fiataljaink, akik legnagyobb kincsünket jelentik, maradjanak közel a szülőföldjükhöz, ne hagyjanak teret másoknak, ne legyenek humánerőforrás-gondjaink pár évtized múlva.”
Kereskényi Gábor polgármester továbbvitte a fiatalok itthon-tartásának gondolatát: „Ez a mai ünnepség azt példázza, hogy ha összefogunk – az anyaország, a történelmi magyar egyházak, illetve a közösségi érdekképviselet –, akkor nagyon sok, szép dolgot tudunk közösen megvalósítani. Szatmárnémeti városa az idei évben először, költségvetésének csaknem 30 százalékát költi az oktatásra. Tesszük ezt azért, mert azt gondolom, hogy tanintézményeink valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyenek humánerőforrás-problémáink. Sajnos, jelen pillanatban Románia, Szíria után az az ország, ahonnan a legtöbben vándorolnak el. Jelen pillanatban, Romániából több, mint három és félmillió ember van távol az otthonától. Én abban reménykedek, hogy ez a beruházás is hozzá fog járulni ahhoz, hogy ezt a munkaerőhiányt legyűrjük, vagy legalább is kezeljük.”
Durla Pașca Mihai Călin főtanfelügyelő megszólalásában kiemelte, az oktatás nem működhet az iskola, a család és a közösség jó együttműködése nélkül. De ha az egyház is belép ebbe a hármasba, az eredmények valóban kiemelkedők. Megköszönte ugyanakkor Schönberger Jenő püspöknek mindazt az áldozatot, amit a szatmárnémeti gyerekek oktatásáért hoz.
A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanulóinak kulturális műsorával, versszavalattal és népdalelőadással is színesített ünnepségen az utolsó beszéd Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese részéről hangzott el.
Üzenetként az egyházi oktatás értéktöbbletét hozta és emelte hallgatósága elé: „Aki ebbe az iskolába jár, ehhez a Konviktushoz tartozik, ennek az iskolarendszernek a tagja, amely a Szatmári Római Katolikus Püspökséghez kötődik, előnyben van. A történelem bizonyítja az egyházi iskolák fölényét. Itt, a Kárpát-medencében, természetszerűleg előbb volt egyházi iskola, mint állami. A magyar állam több, mint ezer éves, de a magyar iskola Pannonhalmán idősebb, mint a magyar állam, és végig a történelem során olyan pluszt tud adni, amit senki más! Ezt bizonyítják az egyházi iskolákból kikerültek, akik társadalmi szerepvállalásukkal példát mutatnak.”
Semjén Zsolt kihangsúlyozta, Magyarország már erős ország anyagi értelemben, büszkeségében, valamint nemzeti öntudatában is. „Nem véletlen, hogy az új alkotmányban már nem az a maszatoló mondat szerepel, hogy felelősséget érzünk a határon-túli magyarságért, hanem, hogy Magyarország felelősséget visel minden magyarért, bárhol is éljen ő a világon. Tehát az a helyzet, hogy amikor a Magyar Állam támogatja, mondjuk ezt az intézményt, az nem valamilyen kegy-gyakorlás, nem valamilyen jótett, hanem az a Magyar Állam kötelessége, mert a Magyar Állam minden magyarnak az állama, függetlenül attól, hogy a világ melyik szegletében él. És pláne, ha az őshonos magyarság tekintetében, a Kárpát-medencében. Alkotmányos kötelezettségünket teljesítjük.”
Magyarország miniszterelnök-helyettese példaértékűnek nevezte a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye fejlesztő-törekvéseit: „Meg kell, hogy mondjam, az a minőségi építkezés, amit a Szatmári Római Katolikus Püspökség végez – a Püspök atya mindig bevonja ebbe jogosan a munkatársait is –, az példaértékű az egész Kárpát-medence tekintetében. A Püspök atya csak olyan dologra kér pénzt, ami értelmes, reális, konkrét cél, hajszálpontosan megtervezve, hajszálpontosan kivitelezve és hajszálpontosan elszámolva. Következésképpen a létező legprecízebb, legpontosabb és példaadó, amit egyébként mutogatunk a többi, magyarországi és külhoni magyar intézménynek is, hogy tessék, így kell ezt csinálni!”
Mindezeket követően áldotta meg Schönberger Jenő püspök az épületet, amelyet megtekinthettek a vendégek is, akik az ünnepség után sem siettek el – a Szent Alajos Konviktus étkezőjében jutott idő a frissítő beszélgetésekre is. szatmar.ro
2017. október 13.
Szobrokkal díszített versek
Ferencz Imre költő, szerkesztő, lapunk korábbi munkatársa legújabb verseskötetét mutatták be tegnap a Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében. A Félbemaradt tüzek című kötetet méltató Székedi Ferenc publicistával a versírás problematikusságának és szépségének részleteit tárták fel. Ferencz Imre tizedik verseskötete az ifjúság, a költői lét, a szülőföld és a hétköznapok tematikáját járja körül. „A szavak parádéját alkotja meg a költő” – fogalmazott Székedi Ferenc. A jeles alkalomból – meglepetésként – a költő szilvafából faragott szobrait is megtekinthették az érdeklődők. A kiállított szobrok spontán és céltudatos portrékat ábrázolnak, különlegességük pedig, hogy cipőkrémmel vannak lefestve. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. október 13.
Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. október 13.
Nem függesztik fel a határozatot
Döntött a táblabíróság
A brassói táblabíróság úgy döntött tegnap, nem függeszti fel a sepsiszentgyörgyi helyi tanács azon határozatát, amely a Kós Károly és a Puskás Tivadar szakközépiskolák összevonásáról rendelkezik. Az ítélőtábla ezzel elutasította az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vonatkozó keresetét.
Az EMNP azért kérte a tanácshatározat felfüggesztését, mert ugyanebben az ügyben a sepsiszentgyörgyi bíróságon is folyik egy alapfokú per. Ha ebben az EMNP-nek adnak igazat, akkor vissza kell majd az iskolákat az eredeti formájukba szervezni. Az EMNP meglátása szerint szerencsésebb lett volna, ha minden marad a régiben, s csak azután „rúgják fel az iskolarendszert”, hogy ennek jogosságát a bíróság is megállapítja.
– A brassói bíróság ítéletét elfogadjuk, mást nem tehetünk. Továbbra sem világos, hogy miért nem lehetett ezt a döntést a tanév kezdete előtt meghozni, mert most már szinte nem is dönthettek volna másképp – mondta el megkeresésünkre Bálint József.
Az EMNP Kovászna megyei elnöke szerint „van esély”, hogy alapfokon nyernek, hisz a két iskolát összevonó tanácshatározat „sebtében összedobott” döntés volt, amely a törvény által előírt procedúrának több pontját figyelmen kívül hagyta. Az alapfokú tárgyalásra október 20-án kerül sor, miután az ügy aktáit hazaszállítják Brassóból. Mint ismeretes, miután nem tudta megakadályozni, hogy a tanács összevonja a Kós Károly Líceumot a Puskás Tivadar Líceummal, az EMNP bíróságon támadta meg a tanácshatározatot, ezt alapfokon Sepsiszentgyörgyön tárgyalják. Ezen kívül egy per a Brassói Táblabíróságon is folyt, amiben az EMNP azt kérte, hogy amíg alapfokon nem döntenek, függesszék fel a tanács határozatát. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 13.
Sepsiszentgyörgyön Écsi Gyöngyi
Angyalbárányok
A Cimborák Bábszínház meghívására újra Sepsiszentgyörgy vendége a felvidéki Écsi Gyöngyi Angyalbárányok című bábos meseelőadása. Azok a kicsik és felnőttek, akik a héten különböző elfoglaltságaik miatt nem tudták megtekinteni az előadást, ma és holnap még pótolhatják mulasztásukat.
Ma 10 és 12 órától szervezett csoportokat várnak, szombaton 11 órától szabadelőadásként lesz megtekinthető a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében. Az Angyalbárányok népmese a legkisebb, legszegényebb pásztorlegényről, aki bátorságának és nagylelkűségének köszönhetően olyan utakat is megjárhat, amelyeken nem emberi halandók járnak. Az előadásban ötvöződik a bábjátékos-népdalénekes-mesemondó szerep. A mese egyes elemeiből kirajzolódnak az évezredes magyar lelkiséget meghatározó irányvonalak, és képet festenek a keresztyén létformában máig életben maradó népi bölcsességről.
Écsi Gyöngyi 2000-ben Győrben a legjobb bábszínésznő díját kapta, 2003-ban Budapesten az elsőként kiosztott Michel Indali-díjjal, 2007-ben Pozsonyban a Mikola-díjjal, 2004-ben és 2014-ben a Kaposvári gyermekszínházi Biennálé különdíjával és Kovács Ildikó-díjjal jutalmazták, 2016-ban az „Égig érő fa” díjat kapta. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 13.
A parlamenttel végeztetnék el Tudorel Toader munkáját – Márton Árpád képviselőt kérdeztük
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro
2017. október 13.
Mihai Viteazul, az időutazó
Legalábbis ez derül ki a szászfenesi katolikus templomnál elhelyezett tájékoztató tábláról, amely szerint Szászfenest először 1342-ben említik írott források, II Mihály vajda (Mihai Viteazul) ottjárta kapcsán. A gond ezzel csak annyi, hogy a vajda 216 évvel később 1558-ban született.
A tájékoztató tábla egyébként egy uniós pályázatot hirdet. Az EU előírásai szerint a különböző beruházásokra pályázaton megnyert összegeket tájékoztató pannókon kell a lakosság tudomására hozni, részletezve a befektetés célját, időtartamát és az elköltött pénz forrásait, mennyiségét. Nem volt ez másképpen ebben az esetben sem, annyi lényeges különbséggel, hogy sikerült a tájékoztató pannóra egy kapitális sületlenséget is felírni.
Az ilyen típusú beruházásokról általában többnyelvű weboldal is tájékoztatja az érdeklődőket. Ebben az esetben is így jártak el az illetékesek, ám a többnyelvűség igencsak „viccesre” sikeredett: A település katolikus templomáról például ilyen „magyar” mondatokat olvashatunk a tájékoztató weboldalon: „Építészeti értéket növeli a létezése freskók nyúlik a tizenötödik században. Ma a templom egy tökéletes állapotban megőrzése, hogy zárt a szép kőfal az ellen betörései elmúlt idők. A templom látogatható a napokban, amikor a szolgáltatást tartanak vagy kérik a Római Katolikus Plébánia: Fr. Szöcs Bella.”
Nyilvánvaló, hogy az oldal szerkesztői nem sokat erőlködtek a magyar nyelvű fordítással, hanem a Google-ra bízták azt. A kérdés már csak az, hogy az EU ilyen emeletes ökörségek közzétételére adta-e a pénzt, mint ahogyan az is kérdés, hol vannak a Kolozs megyei magyar érdekvédelem szakemberei, vagy éppen a katolikus egyház illetékesei mikor ilyen szégyenletes, történelemhamisító és zagyva „információk” látnak napvilágot történelmünkről, épített örökségünkről? Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag
2017. október 13.
Előadások és könyvbemutatók a kommunizmus bűneiről Nagyváradon
A Polgári esték rendezvénysorozat keretében előadásra és könyvbemutatókra kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér / P-ța Libertății 40. szám) múzeumtermében október 25-én, szerdán 17 órától.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, amelyben nem csak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket mutatja be, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is.
Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke „A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” – című kötetről beszél, amelyben a tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát olvashatják az érdeklődők.
Végül, de nem utolsó sorban Domonkos László író „Tito pokolszigete az Adrián" – című nemrég megjelent kötetét ismerteti. A nagy közép-európai titkok egyike rejtőzik azon a kis adriai földdarabon, amit Tito halálszigetének, horvát Alcatraznak és hasonlóknak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla. A Goli Otok (kopár sziget) 1948 és 1981 között titkos börtön-sziget volt, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínozták halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is. Ebbe a közelmúltbéli, de máig szinte teljesen ismeretlen világba, kalauzol ez az úttörő jellegű, tényfeltáró történészi, politikai, szociográfiai munka.
A Polgári esték szervezője, a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden érdeklődőt szeretettel vár a rendezvényre, ahol a kötetek kedvezményes áron beszerezhetőek. itthon.ma/civilifi
2017. október 14.
Ebben az épületben még közelebb érezhetik magukat az egyházhoz a felsőloki hívek
Háromszintes, közösségi házként is működő plébániát építtet a gyimesfelsőloki egyházközség. Jelenleg a második szint kialakításán dolgoznak a munkások. A hátralevő tennivalók megvalósításához szükséges pénz előteremtéséhez még keresik a forrásokat.
A gyimesfelsőloki plébánia jelenlegi épületét még 1905-ben építtette fából Bodor József templomépítő az akkori lehetőségeknek megfelelően. Azóta több alkalommal is szükségessé vált javításokat, beavatkozásokat végezni az épületen, hogy lakható legyen, emellett megfelelő termek – hittanterem, iroda, vendégszobák – hiányában problémát okoz a különböző tevékenységek megtartása az épületben. Többek között emiatt kezdtek gondolkodni az épület felújításán, illetve tetőterének kiépítésén – ismertette az előzményeket Vass Nimród István. A helyi plébános hozzátette, készíttettek egy felmérést, amelyből kiderült, abban az esetben is, ha a faanyagot a plébánia biztosítja, a szükséges tennivalók annyiba kerülnek, mint egy új épület felépítése „pirosba". Mivel nem tudható, hogy a régi épület hogyan bírná a terhelést a tetőtér kiépítése után, illetve faépület lévén, nem okoz-e később gondot a gombásodás, az egyháztanács inkább egy új épület mellett döntött.
Tavaly fogtak hozzá a tervek elkészítéséhez, források kereséséhez, és miután megvolt a szükséges dokumentáció, idén márciusban megkapták az építkezési engedélyt is. A jelenlegi plébániaépület mellett az építkezéshez június második felében fogott hozzá a csíki kivitelező cég: mostanra elvégezték az alapozási munkálatokat, minapi ottjártunkkor a második szint kialakításán dolgoztak a mesterek.
Jövőben folytatódhatna a tető és tetőtér megépítése és a belső munkálatok – részletezte a lelkipásztor. Mint kifejtette, a készülő épületben kialakítanak a paplakás számára két szobát fürdővel, továbbá négy vendégszobát az egyházi ügyekben a településre látogatók számára, két – egyenként 52 négyzetméteres – közösségi termet, irodát, konyhát, ebédlőt, kamrát, kazánházat, pincét, garázst.
Pénzre lenne még szükség
Az épület pirosba való felépítésére az árajánlat mintegy 450 ezer lej volt, ebből 156 ezer lejt már kifizettek az alsó szint megépítésére, a második szinten végzett tennivalókat ezt követően kell kifizetniük – ezután derül majd ki annak értéke – avatott be Vass Nimród István. Bevallotta azt is, nem valószínű hogy a munka teljes értékét ki tudják idén fizetni, mivel meglátása szerint nem áll már akkora összeg a rendelkezésükre. Kérdésünkre beszámolt arról is, hogy a munkálatokat Hargita Megye Tanácsának idei 80 ezer lejes támogatása, a hívek adományai és az egyházadó felhasználásával finanszírozzák. Azt is megtudtuk, hogy a tervezők becslései szerint a teljes munkálat mintegy egymillió lejbe kerül – a különbözet előteremtéséhez a plébánia jövő évi bevételeiből mindenképp elkülönít erre a célra, számítanak a hívek adományaira is, akik eddig is nagyvonalú felajánlásaikkal a tervük mellé álltak. Természetesen továbbra is élnek pályázati lehetőségekkel, Hargita Megye Tanácsa mellett német nyelvterületről is hívnának le pénzt, illetve a magyar kormányhoz – két sikertelen próbálkozás után – harmadszorra is benyújtanak egy pályázatot. Az egyháztanács döntésének értelmében, amennyiben az új létesítmény elkészülte után találnak megfelelő rendeltetést a jelenlegi plébánia épületének, átalakítják arra a célra, amennyiben nem kerül erre sor, elbontják a több mint száztíz éves épületet – tájékoztatott Vass Nimród István. Megjegyezte továbbá, az új épület egyik legnagyobb előnye, hogy közösségi házként működhetne.
Ugyanis megfelelő tér állna a fiatalok, a kórus, a különböző tevékenységek rendelkezésére. Ezáltal a helyiek több időt tölthetnének ott, közelebb érezhetnék magukat az egyházhoz, a plébániához. A plébános elmondása szerint mindezek mellett a korszerű épület nemcsak amiatt lesz előnyös, mert minden plébániához kapcsolódó tevékenység egy helyen lesz elérhető, megtartható általa, hanem mert így csak egy épület esetében kell a különböző javításokat elvégezni, takarékosabban lehet működtetni. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
2017. október 14.
Elkezdődött a Manustalálkozó (Cigánykonferencia és fesztivál)
Tegnap délután az őrkői kőbánya melletti legelőn kezdődött az idei Manus cigánykonferencia és fesztivál, ahol népes nézősereg előtt mutatta be a Szép, színes világ, avagy miért lopták el a bölöni gazda lovát? című előadást a sepsikőröspataki cigány lovas tornacsapat Kálnoky Anna grófné rendezésében. Az október 13-án és 14-én, tegnap és ma zajló rendezvényről, valamint a tegnapi lovas bemutatóról a grófnét és a fesztivál két szervezőjét, Fekete-Lovas Zsoltot és Csernátoni Lorándot kérdeztük.
Az idei Manus kicsit kisebb rendezvény, mint a tavalyi – mondta el lapunknak Csernátoni Loránd –, nem is fesztivál jellegű, inkább csak találkozó, mely olyan civil szervezetek és roma egyesületek képviselőit vonultatja fel, akik a saját közösségükben sikeres integrációs programokat valósítottak meg. Csernátoni szerint akadnak erre jó példák Erdélyben és Magyarországon is. Tehát míg tavaly zenekarokat hívtak meg, és inkább a rendezvény buli jellegét emelték ki, idén a konferenciára, a beszélgetésekre fektettek nagyobb hangsúlyt a szervezők. Mint megtudhattuk, eljött két roma származású településvezető is Magyarországról a találkozóra, egyikük Cserdi polgármestere, akiről azt tartják, hogy csodát vitt véghez, ugyanis egy zöldség- és gyümölcstermesztő kezdeményezés által mintegy nyolcvan százalékkal növelte a foglalkoztatottak arányát az általa vezetett településen.
Fekete-Lovas Zsolt színművész, a rendezvény főszervezője lapunknak elmondta, igyekezett olyan személyeket meghívni a konferenciára, akik politikailag is érintettek a témában, azzal a nem titkolt céllal, hogy az őrkői cigány közösségnek sikerüljön megnyerni egy nagyobb támogatást akár Romániából, akár az unióból. A színész elmesélte, örömmel hallotta, amint az egyik cigány anya így szólt gyermekéhez a lovas bemutató alatt: „látod, ők el fognak érni valahová”. Ennek kapcsán kissé keserűen jegyezte meg, hogy a találkozó szervezői is szeretnének elérni valahová, de ez csak abban az esetben sikerülhet, ha több olyan ember támogatja ügyüket, akik nemcsak ígéretekkel állnak melléjük, hanem tényleg tesznek valamit a cigány közösség felkarolása érdekében. Sokkal jobban sikerülhetne a konferencia is, tette hozzá, ha páran nem maradtak volna távol, vagy ha előre jelezték volna, hogy nem tudnak eljönni, mint tette Laczikó Enikő, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára. „Örültem a Manustalálkozó szervezőbizottsága meghívásának, mert amióta dolgozunk ezzel a lovastornás csapattal, azóta vágyom rá, hogy bemutassuk itt ezt az előadást” – nyilatkozta lapunknak Kálnoky Anna, aki igazán rangos felütést adott a rendezvénynek a lovasbemutató által. Mint kifejtette, három éve működik ez a 7–13 év közötti sepsikőröspataki gyermekekből álló csapat, akikkel napi rendszerességgel dolgoznak. Céljuk, hogy lehetőséget adjanak ezeknek a kizárólag cigány származású gyerekeknek, hogy jó irányba fejlesszék tehetségüket. Megjegyezte, a lovas tornászsportra születtek ezek a gyerekek, csupán a fegyelemre kell megtanítaniuk őket. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
A Gulag-jelenség, és a magyar holokauszt
Kézdivásárhelyen az Erzsébet Teremben október 12-én, csütörtökön mutatták be szerző jelenlétében, a magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiáját. A könyvet értékelte és az íróval beszélgetett Borcsa János író, kritikus. Ez a szerző huszonhetedik megjelent könyve.
Ferenc Attila házigazda üdvözlése után Borcsa János méltatta a szerző munkásságát és a nemrég megjelent könyvet: „Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – elő példái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.”
A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulagot mint jelenséget, mert a második világháború után ez jelen volt az egész Kárpát-medencében. A megszólaltatottak elbeszéléseiből ismerjük meg a magyar holokausztot, ami immár a békeidőben több százezer ember elpusztításához, lelki megsemmisüléséhez vezetett.
A beszélgetés során a szerző elmondta, hogy „mai napig nem érti” – a könyvvel is erre keresi a választ –, hogy összehasonlítva más népekkel miért ítélkezett rólunk másként a történelem? 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban legfőbb bűnösnek kiáltották – persze a németek mellett –, és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahol sokan odavesztek. A könyv a magyarirtó akcióról a túlélők szemszögéből és szó szerinti idézésén keresztül rántja le a leplet. „Az összes utódállamokból a magyar férfiakat szedték össze és vitték el a Szovjetunióba. Részben itthon vagy útközben elpusztították őket, majd sokan a szovjet Gulagon pusztultak el.” „A hetvenes évek óta arra törekszem, hogy az emberekkel mondassam el a sorsukat, több mint kétezren így mesélték el életük történetét. A könyvben szereplő négyszáz személy közül egyről van tudomásom, hogy még él, százkét évesen” – mondta Gazda József. A könyvbemutató végén a szerző kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfiakötetét. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Hadifogolyéletről nyugdíjasklubban
Iochom István Hadifogolyélet Nyugaton és a Szovjetunióban című könyvét mutatta be dr. Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus a kézdiszentléleki Perkő Nyugdíjasklub 32. összejövetelén csütörtök este. A szerző, lapunk munkatára a téma néhány részletére világított rá. Jelen volt a könyv egyik szereplője, a 92 éves Bara András is. Közreműködött Jánó Kinga, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanulója. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
A diákokat is bevonták a perbe (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Károsított felekké minősítette, és ilyen minőségben írta be a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium 445 diákját és szüleiket abba a büntetőperbe, amelyet az iskola volt igazgatója és Maros megye korábbi főtanfelügyelője ellen indított az iskolaalapítás körüli rendellenességek miatt.
Tamási Zsolt volt iskolaigazgató és Ştefan Someşan volt főtanfelügyelő ellen szeptember 21-én emeltek vádat. A per első tárgyalását még nem tűzték ki, de a romániai bíróságok portálján már megjelent az ügy kartotékja. Eszerint a katolikus gimnázium 445 diákja és szüleik sértett félként szerepelnek a perben, az Unirea Főgimnázium pedig polgári peres félként csatlakozott az eljáráshoz. Mindez arra utal, hogy a szülők egyike sem fogalmazott meg kárigényt a vádlottakkal szemben, a katolikus egyház iskolaépületeit a Római Katolikus Gimnáziummal megosztó román elitiskola viszont kártérítésre tart igényt. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szóvivője elmondta: a szülők az elmúlt napokban kapták meg a bíróságról azt az átiratot, amelyben értesítik őket perbeli minőségükről. Hangsúlyozta: nem a szülők döntése volt, hogy részt vegyenek a perben, erről a korrupcióellenes ügyészség rendelkezett, a törvényszék pedig hivatalból minden gyermeknek ügyvédet jelölt ki, akikkel a szülőknek kell találkozniuk. A vádhatóság arra alapoz, hogy a két vádlott bűnösségének bizonyításához károsult félre is szükség van. Jelen esetben a gyerekeinket tartják károsultaknak. Mi is úgy tartjuk, hogy károsultak a gyermekeink, de nem az iskola létrehozása miatt, ahogy az ügyészség gondolja, hanem éppen az ügyészségi vizsgálat és az iskola bezárása miatt. Sőt, nemcsak az iskola diákjai károsultak, hanem azok a gyermekek és szüleik is, akik a zavaros helyzet és a tanfelügyelőségi tilalom miatt nem tudtak beiratkozni a Római Katolikus Gimnáziumba – magyarázta Csíky Csengele. Megjegyezte, hogy Tamási Zsolt volt igazgatót ugyanúgy az eljárás áldozatának tekintik, mint a gyermekeiket. A szülők és az RMDSZ panaszára korábban a Legfelsőbb Bírói Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet is vizsgálta, hogy törvényes volt-e a szülők ügyészségi beidézése. A felügyelet nem találta törvénytelennek az eljárást. Szerinte ez azt a célt szolgálta, hogy tájékoztassák őket: sértett félként csatlakozhatnak a büntetőperhez, és kárigényt jelenthetnek be. A felügyelet szerint a kár abból származik, hogy az iskola diákjai „egy nem engedélyezett és nem akkreditált tanintézet képzését végezték el”. Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelő viszont szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy a gyermekek nem felelősek a kialakult helyzetért, ezért nekik mindenképpen elismerik a Római Katolikus Gimnáziumban végzett tanulmányaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)