Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 9.
Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 21.
Misszió Esterházy Jánosért
A misszióként vállalt feladat érdekében Marosvásárhelyre is eljött dr. Molnár Imre történész, diplomata, hogy a felvidéki magyar népéért mártírhalált halt gróf Esterházy János életét minél szélesebb körben megismertesse. A szerző április 14-én a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai-termében tartott rendkívül érdekes, tanulságos előadást vaskos könyve, Esterházy János élete és mártírhalála kapcsán, amely többéves kutatásainak az eredményét tükrözi. AMagyarország csíkszeredai főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Szarka Gábor konzul mutatta be az ipolyságiszármazású történészt, aki a felvidéki magyarság történetéről s diplomataként a lengyel–magyar kapcsolatokról írtkönyveket.
Szegedi egyetemi hallgatóként az 1970-es évek végén társaival gyógyszert, élelmet, könyvet hoztak Erdélybe – emlékezett vissza a szerző, aki képekkel illusztrálva mutatta be a felvidéki magyar politikus, Esterházy János regényes és tragikus életét, amelynek sok részletét sikerült feltárnia. Kutatómunkája a Széchényi könyvtár dolgozójaként az emigráns újságokat őrző részlegen kezdődött, ahol a felvidéki magyarság két világháború közötti története jól dokumentálható volt.
Esterházy János sorsát az erdélyi magyar vértanúkéhoz hasonlította, akikről néhai Fülöp G. Dénes református lelkésszel beszélgettek, s úgy érezte, ha egész munkásságát az ő életük feltárására áldozza, akkor sem sikerül törleszteni azt az adósságot, "amiért elődeinknek a magyar nemzet érdekében hozott áldozatáért tartozunk". Erdélyi körútja is ilyen adósságtörlesztésnek számít. Ezúttal könyvének hőse, gróf Esterházy János nyomában indult el, aki 1944. február 4-én Kolozsváron járt (ami Dél- Szlovákiához hasonlóan visszacsatolódott az anyanemzethez), mert fontosnak tartotta, hogy politikustársainak s az érdeklődőknek beszámoljon a felvidéki magyarság helyzetéről. Az Ellenzék című lapban megjelent interjúban a politikus arról beszélt, hogy "összetartozunk, tudnunk kell egymásról, hisz a feldaraboltság ellenére is egy test vagyunk".
Molnár Imre a húsvétra utalva kifejtette, hogy el kell gondolkodnunk a szenvedés értelmén és azon a mélységes mély misztériumon, hogy hol is ér véget egy ember élete. A vértanúk példája, akik a szenvedések tüzében végezték be életüket, azt igazolja, hogy a lét fonala nem ért véget a kínhalállal, hanem mind a mai napig folytatódik, s ebből kell az utódoknak erőt és példát meríteni – fogalmazta meg utazásának célját. Az előadó Szilágyi Domokos sorait idézte: "Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, /hallanunk egymást, hogy hallhatók legyünk". Majd utalt arra, hogy azt szeretné, ha az erdélyi közönséggel való találkozói lelki együttlétek lennének.
Egy XIX. század végi Krakkóban készült fényképpel kezdte el a regényes életrajz bemutatását. A képen id. Esterházy János huszárkapitány látható egy gyönyörű lengyel lánnyal, gróf Tarnowska Erzsébettel. A lány édesapja, a krakkói Jagello Egyetem rektora, lengyel hazafiként nagy gondban volt, hogy férjhez adhatja-e a lányát a megszálló hadsereg szerelmes ifjú kapitányához, s végül a katona nemzetisége miatt tette meg. A nyitraújlaki Esterházy-birtokra költöző házaspárnak három gyermeke született, de hétévi boldog házasság után a férj agyvérzésben meghalt. Halálos ágyán azt az örökséget hagyja fiára, hogy: légy fiam mindig jó magyar, becsületes ember. Bár a 32 éves özvegyasszonyt családja hazahívta Lengyelországba, annyira hűségesen szerette a férjét, hogy annak halála után is Nyitraújlakon maradt, és három magyar gyermeket nevelt. Köztük Esterházy Jánost, aki a monarchiát emésztő nemzeti kérdéssel foglalkozó édesapja szellemi örökségének birtokában korán belépett a politikába, s Trianon után egész életében minden lehetséges politikai fórumon kiállt a felvidéki magyarság érdekeinek védelmében. Tette ezt a szülői örökségre, mély katolikus hitére támaszkodva, s magyar főnemesként közösséget vállalva egyszerű vidéki és városi sorstársaival, kezdetben egy olyan párt (Országos Keresztényszocialista Párt) élén, amelynek német, ruszin és szlovák tagjai is voltak. Következetesen az autonómia híve volt, támogatta a soknemzetiségű csehszlovák államban élő szlovákok autonómiatörekvéseit, mert önrendelkezést remélt népének és a többi kis népnek is. Bár a magyar politikai életben is közismertté válva Magyarországra távozhatott volna, mindvégig Szlovákiában maradt. A prágai parlament tagjaként nem szavazta meg a zsidóüldözést, elítélte a hitlerizmust, amiért be is börtönözték. 1945-ben az új csehszlovák hatóságoknál kiállt a kormány magyarellenes politikája ellen, s a nehezebb utat választva, akkor sem menekült szülőföldjéről. Bár 1945-ben önszántából jelentkezett Gustav Husak belügyi megbízottnál, az elrendelte a letartóztatását, majd átadták az orosz hatóságoknak, akik Moszkvába szállították, s szovjetellenes magatartással vádolva hosszú kínzások után tízévi kényszermunkára ítélték. Köztörvényes bűnözőkkel, akik koronás alsóneműje miatt meztelenre vetkőztették, érkezett meg a Komi Köztársaságban levő gyűjtőtáborba. A gulagi táborokban tüdőbajt és ólommérgezést kapott, miközben otthon, Szlovákiában koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélték, majd az ítélet végrehajtása érdekében hazaszállították. Halálos ítéletével azt akarták bizonyítani a világ közvéleményének, hogy Esterházy fasiszta volt, s mivel a magyar kisebbség követte őt, Szlovákiából való kiűzésük teljesen jogos.
Az előadó mély átéléssel számolt be a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatása után következő fogság emberpróbáló, a különböző börtönökben töltött kálvária éveiről, ahol "a rákényszerített fizikai és lelki megaláztatások" sem tudták lelki tartását megtörni, s ártatlanságára hivatkozva minden alkalommal elutasította a szökés lehetőségét. Halála után testi maradványait sem adták ki a családnak, elhamvasztották és titokban elásták. Történt ez 1957-ben egy magát szocialistának nevező országban, ahol a legnagyobb magyar politikusok egyikének tekintett Esterházy Jánosnak még a poraitól is tartottak. Holott egész pályafutása alatt azt vallotta, hogy "a szlovák–magyar megértés történelmi szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt".
A rehabilitálását lehetővé tevő törvény eltörlésére azonban, amelyhez a szlovák parlament kétharmados többségének a szavazatára lenne szükség, ma sincsen meg a politikai akarat. Amíg Esterházy János és a hozzá hasonlók nem kapják meg méltó helyüket közös történelmünkben, a megbékélés és a kiegyezés önmagában szép eszméjének felsőbb, állami szinteken való hangsúlyozása alapjaiban válik megkérdőjelezhetővé – hangzott el a sok rendkívül érdekes és tanulságos adat, megállapítás mellett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A misszióként vállalt feladat érdekében Marosvásárhelyre is eljött dr. Molnár Imre történész, diplomata, hogy a felvidéki magyar népéért mártírhalált halt gróf Esterházy János életét minél szélesebb körben megismertesse. A szerző április 14-én a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai-termében tartott rendkívül érdekes, tanulságos előadást vaskos könyve, Esterházy János élete és mártírhalála kapcsán, amely többéves kutatásainak az eredményét tükrözi. AMagyarország csíkszeredai főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Szarka Gábor konzul mutatta be az ipolyságiszármazású történészt, aki a felvidéki magyarság történetéről s diplomataként a lengyel–magyar kapcsolatokról írtkönyveket.
Szegedi egyetemi hallgatóként az 1970-es évek végén társaival gyógyszert, élelmet, könyvet hoztak Erdélybe – emlékezett vissza a szerző, aki képekkel illusztrálva mutatta be a felvidéki magyar politikus, Esterházy János regényes és tragikus életét, amelynek sok részletét sikerült feltárnia. Kutatómunkája a Széchényi könyvtár dolgozójaként az emigráns újságokat őrző részlegen kezdődött, ahol a felvidéki magyarság két világháború közötti története jól dokumentálható volt.
Esterházy János sorsát az erdélyi magyar vértanúkéhoz hasonlította, akikről néhai Fülöp G. Dénes református lelkésszel beszélgettek, s úgy érezte, ha egész munkásságát az ő életük feltárására áldozza, akkor sem sikerül törleszteni azt az adósságot, "amiért elődeinknek a magyar nemzet érdekében hozott áldozatáért tartozunk". Erdélyi körútja is ilyen adósságtörlesztésnek számít. Ezúttal könyvének hőse, gróf Esterházy János nyomában indult el, aki 1944. február 4-én Kolozsváron járt (ami Dél- Szlovákiához hasonlóan visszacsatolódott az anyanemzethez), mert fontosnak tartotta, hogy politikustársainak s az érdeklődőknek beszámoljon a felvidéki magyarság helyzetéről. Az Ellenzék című lapban megjelent interjúban a politikus arról beszélt, hogy "összetartozunk, tudnunk kell egymásról, hisz a feldaraboltság ellenére is egy test vagyunk".
Molnár Imre a húsvétra utalva kifejtette, hogy el kell gondolkodnunk a szenvedés értelmén és azon a mélységes mély misztériumon, hogy hol is ér véget egy ember élete. A vértanúk példája, akik a szenvedések tüzében végezték be életüket, azt igazolja, hogy a lét fonala nem ért véget a kínhalállal, hanem mind a mai napig folytatódik, s ebből kell az utódoknak erőt és példát meríteni – fogalmazta meg utazásának célját. Az előadó Szilágyi Domokos sorait idézte: "Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, /hallanunk egymást, hogy hallhatók legyünk". Majd utalt arra, hogy azt szeretné, ha az erdélyi közönséggel való találkozói lelki együttlétek lennének.
Egy XIX. század végi Krakkóban készült fényképpel kezdte el a regényes életrajz bemutatását. A képen id. Esterházy János huszárkapitány látható egy gyönyörű lengyel lánnyal, gróf Tarnowska Erzsébettel. A lány édesapja, a krakkói Jagello Egyetem rektora, lengyel hazafiként nagy gondban volt, hogy férjhez adhatja-e a lányát a megszálló hadsereg szerelmes ifjú kapitányához, s végül a katona nemzetisége miatt tette meg. A nyitraújlaki Esterházy-birtokra költöző házaspárnak három gyermeke született, de hétévi boldog házasság után a férj agyvérzésben meghalt. Halálos ágyán azt az örökséget hagyja fiára, hogy: légy fiam mindig jó magyar, becsületes ember. Bár a 32 éves özvegyasszonyt családja hazahívta Lengyelországba, annyira hűségesen szerette a férjét, hogy annak halála után is Nyitraújlakon maradt, és három magyar gyermeket nevelt. Köztük Esterházy Jánost, aki a monarchiát emésztő nemzeti kérdéssel foglalkozó édesapja szellemi örökségének birtokában korán belépett a politikába, s Trianon után egész életében minden lehetséges politikai fórumon kiállt a felvidéki magyarság érdekeinek védelmében. Tette ezt a szülői örökségre, mély katolikus hitére támaszkodva, s magyar főnemesként közösséget vállalva egyszerű vidéki és városi sorstársaival, kezdetben egy olyan párt (Országos Keresztényszocialista Párt) élén, amelynek német, ruszin és szlovák tagjai is voltak. Következetesen az autonómia híve volt, támogatta a soknemzetiségű csehszlovák államban élő szlovákok autonómiatörekvéseit, mert önrendelkezést remélt népének és a többi kis népnek is. Bár a magyar politikai életben is közismertté válva Magyarországra távozhatott volna, mindvégig Szlovákiában maradt. A prágai parlament tagjaként nem szavazta meg a zsidóüldözést, elítélte a hitlerizmust, amiért be is börtönözték. 1945-ben az új csehszlovák hatóságoknál kiállt a kormány magyarellenes politikája ellen, s a nehezebb utat választva, akkor sem menekült szülőföldjéről. Bár 1945-ben önszántából jelentkezett Gustav Husak belügyi megbízottnál, az elrendelte a letartóztatását, majd átadták az orosz hatóságoknak, akik Moszkvába szállították, s szovjetellenes magatartással vádolva hosszú kínzások után tízévi kényszermunkára ítélték. Köztörvényes bűnözőkkel, akik koronás alsóneműje miatt meztelenre vetkőztették, érkezett meg a Komi Köztársaságban levő gyűjtőtáborba. A gulagi táborokban tüdőbajt és ólommérgezést kapott, miközben otthon, Szlovákiában koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélték, majd az ítélet végrehajtása érdekében hazaszállították. Halálos ítéletével azt akarták bizonyítani a világ közvéleményének, hogy Esterházy fasiszta volt, s mivel a magyar kisebbség követte őt, Szlovákiából való kiűzésük teljesen jogos.
Az előadó mély átéléssel számolt be a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatása után következő fogság emberpróbáló, a különböző börtönökben töltött kálvária éveiről, ahol "a rákényszerített fizikai és lelki megaláztatások" sem tudták lelki tartását megtörni, s ártatlanságára hivatkozva minden alkalommal elutasította a szökés lehetőségét. Halála után testi maradványait sem adták ki a családnak, elhamvasztották és titokban elásták. Történt ez 1957-ben egy magát szocialistának nevező országban, ahol a legnagyobb magyar politikusok egyikének tekintett Esterházy Jánosnak még a poraitól is tartottak. Holott egész pályafutása alatt azt vallotta, hogy "a szlovák–magyar megértés történelmi szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt".
A rehabilitálását lehetővé tevő törvény eltörlésére azonban, amelyhez a szlovák parlament kétharmados többségének a szavazatára lenne szükség, ma sincsen meg a politikai akarat. Amíg Esterházy János és a hozzá hasonlók nem kapják meg méltó helyüket közös történelmünkben, a megbékélés és a kiegyezés önmagában szép eszméjének felsőbb, állami szinteken való hangsúlyozása alapjaiban válik megkérdőjelezhetővé – hangzott el a sok rendkívül érdekes és tanulságos adat, megállapítás mellett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 13.
Könyvbemutató Gödemesterházán
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 18.
Több mint cinizmus
Meglepődéssel olvasom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem honlapján, hogy május 20-án a királyság napját (Ziua Regalitatii) ünnepelik. Ez alkalommal leleplezik Mihály király domborművét, aki 1945. májusában a 407-es számú királyi törvény erejű rendelettel elrendelte "az egyetem" létrehozását. Íme hogyan lehet néhány kifelejtett szóval átértelmezni a történelmet, s ezáltal a mai vezetés malmára hajtani a vizet annak a dokumentumnak az említésével, amit a jogtalanul háttérbe szorított magyar fél szokott igazának a bizonyítására felhozni.
Az 1945. május 29-i 407-es törvényrendelettel ugyanis I. Mihály király a kolozsvári magyar tanítási nyelvű állami tudományegyetem létesítését rendelte el. Az intézmény még azon év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta, amelynek keretében orvosi fakultás is működött. Ily módon az 1919 után kétszer is megszüntetett magyar nyelvű orvosi kar újraindulhatott, a kormánynak ugyanis a párizsi békeszerződés aláírására készülve a szövetséges nagyhatalmak előtt bizonyítania kellett a romániai magyarok jogainak biztosítását.
Azóta sem hatálytalanították ezt a törvényt, amelyben Mihály király azt is elrendelte, hogy a kolozsvári klinikák jellegzetes sárga téglás épületén (amelyek a gróf Mikó Imre által adományozott több hektáros telken épültek fel) a Szebenből visszatérő román tannyelvű Ferenc Ferdinánd Egyetem osztozzék a Bolyai Egyetem orvosi karával. Mivel ezt a román fél megtagadta, a magyar nyelvű orvosi oktatás megőrzése érdekében kellett az orvosi karnak Marosvásárhelyre, a kolozsváritól messze elmaradó körülmények közé költöznie.
1945. május 29-e tehát a romániai magyar nyelvű tudományegyetem, s ezen belül az orvosképzés létjogosultságát elismerő királyi rendelet 70. évfordulója. A magyar nyelvű oktatás önállóságát azonban az egyetem szenátusa az érvényben levő törvényes előírások ellenére sem ismeri el. És figyelmen kívül hagyja azt az egyezséget is, amelyet Victor Ponta miniszterelnök és három minisztere jelenlétében kötöttek meg a törvény erre vonatkozó cikkelyének a betartásáról.
Az önálló magyar egyetem – s ezen belül magyar tannyelvű orvosi kar – létrehozására vonatkozó királyi rendeletnek a MOGYE-n folyó kiszorítósdi leplezésére való felhasználása a jelenlegi vezetés részéről több mint cinizmus, amit a meghívottak, őfelsége Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétével akarnak szentesíteni. Ugyanakkor Margit hercegnő okosságát, a kiszolgáltatott helyzetben levők iránti érdeklődését ismerve reméljük, hogy pontosan tájékozódik arról, hogy milyen eseményre hívták meg Marosvásárhelyre.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Meglepődéssel olvasom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem honlapján, hogy május 20-án a királyság napját (Ziua Regalitatii) ünnepelik. Ez alkalommal leleplezik Mihály király domborművét, aki 1945. májusában a 407-es számú királyi törvény erejű rendelettel elrendelte "az egyetem" létrehozását. Íme hogyan lehet néhány kifelejtett szóval átértelmezni a történelmet, s ezáltal a mai vezetés malmára hajtani a vizet annak a dokumentumnak az említésével, amit a jogtalanul háttérbe szorított magyar fél szokott igazának a bizonyítására felhozni.
Az 1945. május 29-i 407-es törvényrendelettel ugyanis I. Mihály király a kolozsvári magyar tanítási nyelvű állami tudományegyetem létesítését rendelte el. Az intézmény még azon év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta, amelynek keretében orvosi fakultás is működött. Ily módon az 1919 után kétszer is megszüntetett magyar nyelvű orvosi kar újraindulhatott, a kormánynak ugyanis a párizsi békeszerződés aláírására készülve a szövetséges nagyhatalmak előtt bizonyítania kellett a romániai magyarok jogainak biztosítását.
Azóta sem hatálytalanították ezt a törvényt, amelyben Mihály király azt is elrendelte, hogy a kolozsvári klinikák jellegzetes sárga téglás épületén (amelyek a gróf Mikó Imre által adományozott több hektáros telken épültek fel) a Szebenből visszatérő román tannyelvű Ferenc Ferdinánd Egyetem osztozzék a Bolyai Egyetem orvosi karával. Mivel ezt a román fél megtagadta, a magyar nyelvű orvosi oktatás megőrzése érdekében kellett az orvosi karnak Marosvásárhelyre, a kolozsváritól messze elmaradó körülmények közé költöznie.
1945. május 29-e tehát a romániai magyar nyelvű tudományegyetem, s ezen belül az orvosképzés létjogosultságát elismerő királyi rendelet 70. évfordulója. A magyar nyelvű oktatás önállóságát azonban az egyetem szenátusa az érvényben levő törvényes előírások ellenére sem ismeri el. És figyelmen kívül hagyja azt az egyezséget is, amelyet Victor Ponta miniszterelnök és három minisztere jelenlétében kötöttek meg a törvény erre vonatkozó cikkelyének a betartásáról.
Az önálló magyar egyetem – s ezen belül magyar tannyelvű orvosi kar – létrehozására vonatkozó királyi rendeletnek a MOGYE-n folyó kiszorítósdi leplezésére való felhasználása a jelenlegi vezetés részéről több mint cinizmus, amit a meghívottak, őfelsége Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétével akarnak szentesíteni. Ugyanakkor Margit hercegnő okosságát, a kiszolgáltatott helyzetben levők iránti érdeklődését ismerve reméljük, hogy pontosan tájékozódik arról, hogy milyen eseményre hívták meg Marosvásárhelyre.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 25.
Szoboravató a Sapientián Marosvásárhelyen
Ha csak egy délutánra is, a magyar szabadságharc jelképes alakja, Kossuth Lajos a Sapientia Egyetem magasából tekinthetett le arra a városra, ahonnan száműzték egykori egész alakos szobrát, s törölték a róla elnevezett utca nevét is. A kései jóvátétel gesztusa lett volna, ha mellszobra megingathatatlanul állhatna az egyetem előtt, de a tartásos, szép avatóünnepség után visszakerült az aulába, ahol Bolyai János „társaságában” várja, hogy márvány talapzatára visszakerülhessen egyszer s mindenkorra.
Pünkösd délutánján sokan gyűltek össze az erdélyi magyar műszaki oktatás fellegvárának számító Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának épülete előtt, hogy a szobor leleplezésén részt vegyenek.
Egy volt bolyais diáknak, Simon János Németországban élő mérnöknek jutott eszébe, hogy 2012-ben a megyei múzeum néprajzi részlegének felújítása közben talált gipszmintát, Kiss György neves szobrászművész alkotását meg kell menteni és méltó helyen fel kell állítani. A gondolatot tett követte, s a szobrot a marosvásárhelyi Vártemplom elé szánta. Három évig tartó hiábavaló küzdelem után derült ki, hogy a Sapientia egyetem előtt lesz a legjobb helyen – hangzott el Simon János beszédében. Elmondta, hogy addig utazott kül- és belföldön, amíg székely magyar barátaitól sikerült összegyűjtenie a pénzt, majd a híres budapesti Szabó-öntödében bronzba öntette a szobrot, Dóczy András csíkszeredai kőfaragó mesterrel pedig elkészíttette a márványtalapzatot.
Tette mindezt azért, mert nem tudta elfelejteni, hogy a nemzeti függetlenség, a társadalmi, gazdasági haladás híveként tisztelt államférfit, aki felismerte és tenni is akart a szomszédos népekkel való együttműködésért, a romániai igazságszolgáltatás képviselői tömeggyilkosnak nyilvánították, holott több mint száz szobra áll szerte a világban New Yorktól Torinóig, s 1923 óta helye van a Fehér Házban is.
Az ünnepségen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki köszönetet mondott Simon Jánosnak azért a felajánlásért, hogy a csíkszeredai konzulátus előcsarnokában Kossuth szobra köszönthette a szavazókat, akik 104 év után újra részt vehettek a magyar államfőválasztáson, majd az esküterem előterében sok megható pillanatoknak volt részese. A főkonzul értékelte Simon János elszántságát.
A továbbiakban Kossuth tevékenységét méltatta, aki a nemzeti összetartozás meghatározó jelké-pévé vált, akiről számos városban állítottak szobrot, és alig van olyan magyar település, ahol ne viselné utca a nevét. Így volt ez Marosvásárhelyen is, amit már csak a régi képeslapok őriznek. Miközben a Kossuth által képviselt polgári, nemzeti eszméket minden európai állam a magáévá tette, Marosvásárhelyen nem kívánatos az emléke, holott ma is érvényesek az általa hangoztatott elképzelések, miszerint az általános emberi, polgári szabadságjogok nem válaszhatók el a nemzeti öntudattól, sőt, a nemzet boldogulásának feltételét jelentik. – Nem vállalhatunk európai értékeket úgy, hogy más népek önazonosságát, a nemzeti identitáshoz, az anyanyelvhez való jogát nem tartjuk tiszteletben – hangsúlyozta.
A szoborról, annak alkotójáról Bordi Géza művészettörténet-tanár szólt a jelenlevőkhöz. Kiss György kitűnően képzett és termékeny művész volt, akinek 137 szobra készült el az 1800-as évek végén. Károly Róbert alakja a Millenniumi emlékmű királygalériáján látható, szobrai megtekinthetők az Országházban, a pécsi dómban, az esztergomi bazilika homlokzatán. Ő mintázta meg először Kossuth Lajos arcképének két változatát Barabás Miklós, a Budapesten élő erdélyi festőművész rajza, valamint az erről készült litográfiák és néhány dagerrotípia alapján. Az 1892-ben befejezett portré felnagyított változatának gipszpéldánya bukkant fel Marosvásárhelyen – mondta Bordi Géza, aki Simon János kitartását hangsúlyozta.
A Sapientia Egyetem kettős szerepét jelképezi az előcsarnokában levő két szobor, Bolyai Jánosé a tudomány művelését, a tudás átadását, iskoláink újjáépítését, a Kossuthé a hagyományok ápolását, közösségünk emlékének továbbvitelét és fiatal tanítványaiknak e szellemben történő nevelését – mondta dr. Dávid László professzor, a Sapientia rektora. Jelképeinket be kell építeni hétköznapjainkba és ünnepeinkbe egyaránt.
– Legyen hallgatóink találkozóhelye, fiatalkori titkaik, emlékeik része, de legyen ünnepeink helyszíne is a szobor. Emlékeztessen arra, hogy Kossuth a műipar érdekében már akkor át akarta alakítani politechnikummá a Ludovikát, s hogy a kibékülési terve keretében a budapesti egyetemen külön román kart akart létrehozni – tette hozzá.
A beszédek elhangzása után az evangélikus, az unitárius, a katolikus és a református egyház képviselői mondtak áldást. A szobrot Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le, miközben Buta Árpád a Hazám, hazám, te mindenem áriát énekelte Erkel Ferenc Bán bán című operájából. A koszorúzást követően felhangzott a Himnusz, majd az egyetem aulájában ünnepi műsorral folytatódott a Szélyes Ferenc színművész vezette avatóünnepély. Györffy András és Bodolai Balázs színművészek mondtak verset, a Marosvásárhelyi Filharmónia kiváló zenészei, Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka, Csíky Borka Boglárka és Makkai István Bartók-műveket játszottak.
Simon János Hunyadi János Kossuth-plakettjével mondott segítőtársainak köszönetet, köztük Pokorny Attila szobrászművész restaurátornak, aki megtisztította és előkészítette a gipszmintát, majd valamennyi adományozó egy emlékrészvényt vehetett át, köztük Simon János német barátja is, aki lelkes támogatóként jelen volt az ünnepségen, amely a székely himnusszal zárult.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
Ha csak egy délutánra is, a magyar szabadságharc jelképes alakja, Kossuth Lajos a Sapientia Egyetem magasából tekinthetett le arra a városra, ahonnan száműzték egykori egész alakos szobrát, s törölték a róla elnevezett utca nevét is. A kései jóvátétel gesztusa lett volna, ha mellszobra megingathatatlanul állhatna az egyetem előtt, de a tartásos, szép avatóünnepség után visszakerült az aulába, ahol Bolyai János „társaságában” várja, hogy márvány talapzatára visszakerülhessen egyszer s mindenkorra.
Pünkösd délutánján sokan gyűltek össze az erdélyi magyar műszaki oktatás fellegvárának számító Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának épülete előtt, hogy a szobor leleplezésén részt vegyenek.
Egy volt bolyais diáknak, Simon János Németországban élő mérnöknek jutott eszébe, hogy 2012-ben a megyei múzeum néprajzi részlegének felújítása közben talált gipszmintát, Kiss György neves szobrászművész alkotását meg kell menteni és méltó helyen fel kell állítani. A gondolatot tett követte, s a szobrot a marosvásárhelyi Vártemplom elé szánta. Három évig tartó hiábavaló küzdelem után derült ki, hogy a Sapientia egyetem előtt lesz a legjobb helyen – hangzott el Simon János beszédében. Elmondta, hogy addig utazott kül- és belföldön, amíg székely magyar barátaitól sikerült összegyűjtenie a pénzt, majd a híres budapesti Szabó-öntödében bronzba öntette a szobrot, Dóczy András csíkszeredai kőfaragó mesterrel pedig elkészíttette a márványtalapzatot.
Tette mindezt azért, mert nem tudta elfelejteni, hogy a nemzeti függetlenség, a társadalmi, gazdasági haladás híveként tisztelt államférfit, aki felismerte és tenni is akart a szomszédos népekkel való együttműködésért, a romániai igazságszolgáltatás képviselői tömeggyilkosnak nyilvánították, holott több mint száz szobra áll szerte a világban New Yorktól Torinóig, s 1923 óta helye van a Fehér Házban is.
Az ünnepségen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki köszönetet mondott Simon Jánosnak azért a felajánlásért, hogy a csíkszeredai konzulátus előcsarnokában Kossuth szobra köszönthette a szavazókat, akik 104 év után újra részt vehettek a magyar államfőválasztáson, majd az esküterem előterében sok megható pillanatoknak volt részese. A főkonzul értékelte Simon János elszántságát.
A továbbiakban Kossuth tevékenységét méltatta, aki a nemzeti összetartozás meghatározó jelké-pévé vált, akiről számos városban állítottak szobrot, és alig van olyan magyar település, ahol ne viselné utca a nevét. Így volt ez Marosvásárhelyen is, amit már csak a régi képeslapok őriznek. Miközben a Kossuth által képviselt polgári, nemzeti eszméket minden európai állam a magáévá tette, Marosvásárhelyen nem kívánatos az emléke, holott ma is érvényesek az általa hangoztatott elképzelések, miszerint az általános emberi, polgári szabadságjogok nem válaszhatók el a nemzeti öntudattól, sőt, a nemzet boldogulásának feltételét jelentik. – Nem vállalhatunk európai értékeket úgy, hogy más népek önazonosságát, a nemzeti identitáshoz, az anyanyelvhez való jogát nem tartjuk tiszteletben – hangsúlyozta.
A szoborról, annak alkotójáról Bordi Géza művészettörténet-tanár szólt a jelenlevőkhöz. Kiss György kitűnően képzett és termékeny művész volt, akinek 137 szobra készült el az 1800-as évek végén. Károly Róbert alakja a Millenniumi emlékmű királygalériáján látható, szobrai megtekinthetők az Országházban, a pécsi dómban, az esztergomi bazilika homlokzatán. Ő mintázta meg először Kossuth Lajos arcképének két változatát Barabás Miklós, a Budapesten élő erdélyi festőművész rajza, valamint az erről készült litográfiák és néhány dagerrotípia alapján. Az 1892-ben befejezett portré felnagyított változatának gipszpéldánya bukkant fel Marosvásárhelyen – mondta Bordi Géza, aki Simon János kitartását hangsúlyozta.
A Sapientia Egyetem kettős szerepét jelképezi az előcsarnokában levő két szobor, Bolyai Jánosé a tudomány művelését, a tudás átadását, iskoláink újjáépítését, a Kossuthé a hagyományok ápolását, közösségünk emlékének továbbvitelét és fiatal tanítványaiknak e szellemben történő nevelését – mondta dr. Dávid László professzor, a Sapientia rektora. Jelképeinket be kell építeni hétköznapjainkba és ünnepeinkbe egyaránt.
– Legyen hallgatóink találkozóhelye, fiatalkori titkaik, emlékeik része, de legyen ünnepeink helyszíne is a szobor. Emlékeztessen arra, hogy Kossuth a műipar érdekében már akkor át akarta alakítani politechnikummá a Ludovikát, s hogy a kibékülési terve keretében a budapesti egyetemen külön román kart akart létrehozni – tette hozzá.
A beszédek elhangzása után az evangélikus, az unitárius, a katolikus és a református egyház képviselői mondtak áldást. A szobrot Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le, miközben Buta Árpád a Hazám, hazám, te mindenem áriát énekelte Erkel Ferenc Bán bán című operájából. A koszorúzást követően felhangzott a Himnusz, majd az egyetem aulájában ünnepi műsorral folytatódott a Szélyes Ferenc színművész vezette avatóünnepély. Györffy András és Bodolai Balázs színművészek mondtak verset, a Marosvásárhelyi Filharmónia kiváló zenészei, Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka, Csíky Borka Boglárka és Makkai István Bartók-műveket játszottak.
Simon János Hunyadi János Kossuth-plakettjével mondott segítőtársainak köszönetet, köztük Pokorny Attila szobrászművész restaurátornak, aki megtisztította és előkészítette a gipszmintát, majd valamennyi adományozó egy emlékrészvényt vehetett át, köztük Simon János német barátja is, aki lelkes támogatóként jelen volt az ünnepségen, amely a székely himnusszal zárult.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2015. május 26.
Kijátszás
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatást ért sorozatos arculcsapások közepette, amelyek a tagozat önállóságának, önrendelkezésének törvény biztosította jogának semmibevételét jelzik, folyton arra hivatkoztunk, hogy ezt a jogot 1945-ben a 407-es törvénnyel I. Mihály király biztosította a romániai magyarság számára. Ezt a fontosnak vélt adut játszották ki ellenünk május 20-án, s nem is akárhogyan, a trónörökös Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétében, a királyi ház dicséretéről szóló ünnepség közepette. A rendezvény fénypontja az egyetem előcsarnokában leleplezett emléktábla volt, amelyen a király bronz domborműve látható, s alatta román nyelven a felirat: I. Mihály, Románia királya írta alá 1945-ben a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapításáról szóló törvényerejű rendeletet. Ami csúfos elferdítése a történelemnek, az egyetem magyar eredetének tagadására tett kísérlet, a magyar oktatói féllel szembeni diszkrimináció. Ezt a szemünk előtt megtenni jó erős háttér kell hozzá.
A valóság ugyanis az, hogy az 1945. május 29-i Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Egyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Bár a királyi rendelet 5. cikkelye előírta, hogy a Szebenből visszatérő I. Ferdinánd Király Egyetem támogatni fogja a magyar tannyelvű egyetemet azzal, hogy a laboratóriumi és a klinikai gyakorlatok a románegyetemnek átadott épületekben működhetnek, ebbe a román fél nem egyezett bele. A feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar egyetem külön épületben kapjon helyet. Mivel erre Kolozsváron nem találtak megfelelőt, az üresen álló marosvásárhelyi katonai alreáliskola épületét szemelték ki, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás, majd az 1948-as tanügyi reform nyomán jött létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, amit 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra hivatalos dokumentumok nélkül alakítottak át kétnyelvűvé.
A magyar nyelvű orvosi oktatás újraalakításának 70. évfordulóját használja ki a marosvásárhelyi egyetem vezetősége, a saját malmára hajtva a vizet, az éves ünnepség megszervezésében. Amivel nem is lenne gond, ha őszintén szólnának az események valós alapjáról, arról, hogy egy magyar alapítású egyetemről van szó. De hogyan is tehetnék ezt, miközben az egyetem szenátusa magasan a törvény fölé helyezett hatalmától eltelve az önálló magyar karok, főintézetek megalakulása ellen munkálkodik. Így hát, ami az ünnepi beszédekben szerdán elhangzott, az a művészi tökélyre vitt elhallgatás, mellébeszélés, a valóság semmibevételének mintaképe volt, a felavatott emléktábla pedig a tetten érhető cinikus történelemhamisítás tagadhatatlan jele. Szándékaikat ismerve, hogyan is számíthattunk volna egyébre, az viszont meglepő, hogy a jóindulatáról, segítőkészségéről ismert trónörökös és férje, akik eddig az erdélyi magyarság tiszteletét is élvezték, belementek ebbe a félrevezető marosvásárhelyi "valóságshow"-ba. Még akkor is, ha a protokollba beletartozott a Margit hercegnő 25 éves tevékenységéről szóló könyv bemutatója s a jordán királynővel való találkozás is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatást ért sorozatos arculcsapások közepette, amelyek a tagozat önállóságának, önrendelkezésének törvény biztosította jogának semmibevételét jelzik, folyton arra hivatkoztunk, hogy ezt a jogot 1945-ben a 407-es törvénnyel I. Mihály király biztosította a romániai magyarság számára. Ezt a fontosnak vélt adut játszották ki ellenünk május 20-án, s nem is akárhogyan, a trónörökös Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétében, a királyi ház dicséretéről szóló ünnepség közepette. A rendezvény fénypontja az egyetem előcsarnokában leleplezett emléktábla volt, amelyen a király bronz domborműve látható, s alatta román nyelven a felirat: I. Mihály, Románia királya írta alá 1945-ben a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapításáról szóló törvényerejű rendeletet. Ami csúfos elferdítése a történelemnek, az egyetem magyar eredetének tagadására tett kísérlet, a magyar oktatói féllel szembeni diszkrimináció. Ezt a szemünk előtt megtenni jó erős háttér kell hozzá.
A valóság ugyanis az, hogy az 1945. május 29-i Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Egyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Bár a királyi rendelet 5. cikkelye előírta, hogy a Szebenből visszatérő I. Ferdinánd Király Egyetem támogatni fogja a magyar tannyelvű egyetemet azzal, hogy a laboratóriumi és a klinikai gyakorlatok a románegyetemnek átadott épületekben működhetnek, ebbe a román fél nem egyezett bele. A feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar egyetem külön épületben kapjon helyet. Mivel erre Kolozsváron nem találtak megfelelőt, az üresen álló marosvásárhelyi katonai alreáliskola épületét szemelték ki, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás, majd az 1948-as tanügyi reform nyomán jött létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, amit 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra hivatalos dokumentumok nélkül alakítottak át kétnyelvűvé.
A magyar nyelvű orvosi oktatás újraalakításának 70. évfordulóját használja ki a marosvásárhelyi egyetem vezetősége, a saját malmára hajtva a vizet, az éves ünnepség megszervezésében. Amivel nem is lenne gond, ha őszintén szólnának az események valós alapjáról, arról, hogy egy magyar alapítású egyetemről van szó. De hogyan is tehetnék ezt, miközben az egyetem szenátusa magasan a törvény fölé helyezett hatalmától eltelve az önálló magyar karok, főintézetek megalakulása ellen munkálkodik. Így hát, ami az ünnepi beszédekben szerdán elhangzott, az a művészi tökélyre vitt elhallgatás, mellébeszélés, a valóság semmibevételének mintaképe volt, a felavatott emléktábla pedig a tetten érhető cinikus történelemhamisítás tagadhatatlan jele. Szándékaikat ismerve, hogyan is számíthattunk volna egyébre, az viszont meglepő, hogy a jóindulatáról, segítőkészségéről ismert trónörökös és férje, akik eddig az erdélyi magyarság tiszteletét is élvezték, belementek ebbe a félrevezető marosvásárhelyi "valóságshow"-ba. Még akkor is, ha a protokollba beletartozott a Margit hercegnő 25 éves tevékenységéről szóló könyv bemutatója s a jordán királynővel való találkozás is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 2.
Hetvenéves a marosvásárhelyi magyar orvosi oktatás
Emlékünnepség a múltról, jelenről és a remélt jövőről
A történelmi hitelességhez hűen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata 2015. május 29-én a Kultúrpalotában ünnepelte a marosvásárhelyi magyar orvosképzés kezdetének 70. évfordulóját. 1945-ben e napon jelent meg a 407-es királyi törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette, hogy négy karral magyar tannyelvű állami egyetem működjön Kolozsváron. A négy kar egyike az orvosi fakultás volt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztálya által szervezett többórás megemlékező ünnepségen részt vett Zákonyi Balázs, Magyarország bukaresti nagykövete, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Angela Borda professzor, a MOGYE rektorhelyettese, a társegyetemek vezetői, politikai pártok országos és helyi szervezetének képviselői, az egyetem volt és jelenlegi oktatói, mai és volt hallgatók.
A történelmi események meghamisítása
A történelmi háttérről dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője számolt be, aki felidézte a 70 évvel ezelőtti eseményeket, a királyi dekrétumot és annak indoklását: „Tekintettel az egyenlőségi szellemre, amellyel a kormány minden egyes állampolgárát kezeli, és azon őszinte szándékra, hogy együttműködjön az összes nemzeti kisebbséggel egy jobb és igazabb világ érdekében…” jött létre Kolozsváron egy magyar tannyelvű állami egyetem.
Az orvosi kar Marosvásárhelyre költözése már a kezdetekkor egy kompromisszum következménye volt. A román kollégák ellenállása miatt, akik nem voltak hajlandók osztozni a klinikákon, a magyar fél kényszerűségből döntött a Marosvásárhelyre költözés mellett. Ennek nyomán a magyar nyelvű orvosképzés a kolozsvári Bolyai Egyetem kihelyezett karaként működött 1948-ig, amikor önálló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté vált, majd 1990-től egyetemmé. A tények ismeretében a történelmi események meghamisítását jelenti az a tábla, amit Mihály király domborművével az egyetem előcsarnokában nemrégiben lelepleztek, azzal a felirattal, hogy a király alapította 70 évvel ezelőtt a MOGYE-t – mondta Szabó professzor. A 70 év történetét áttekintve kijelentette, hogy a magyar oktatás folyamatos visszaszorítása miatt a mai egyetem sem tartalmilag, sem formailag nem az, ami az erdélyi magyarságot megilletné. Spielmann Mihály a házigazda műsorvezető szerepében, aki maga is végigkövette az egyetem történetét, Brendus Rékának, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesének adta át a szót, aki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözletét tolmácsolta. „Minden olyan utólagos interpretáció, amely a tényeket, kiváltképpen az intézmény magyar jellegét elhallgatja, súlyos pontatlanságról, vagy mondjuk ki őszintén: rosszindulatú történelemhamisításról árulkodik, amelyet nem tudunk elfogadni, s amely ellen határozottan tiltakozunk…” – szerepelt a levélben, amely kitért az egyetem alapításának körülményeire, jellegének megváltoztatására. Az erdélyi magyarságtól 1962-ben elvett jogot a rendszerváltás után megjelent 2011-es oktatási törvény adta vissza, de a többség képviselői a diktatúráéhoz hasonló módszerekkel szabotálják annak végrehajtását, holott a romániai magyarságnak joga van az önálló magyar orvosi oktatásra – hangzott el a levélben, amely a magyar kormány támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot. Dr. Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese prof. dr. Bódis Józsefnek, a Magyar Rektori Konferencia elnökének és saját egyetemének üzenetét tolmácsolta. A magyar tudományos közélet számon tartja a MOGYE-t, ismerik törekvéseit, szívesen látják hallgatóit a különböző képzésekre, igyekszenek bővíteni a tudományos együttműködés lehetőségeit, s mindent megtesznek a szakmai és erkölcsi támogatás érdekében is – köszöntette a professzor a volt és jelenlegi oktatókat és hallgatókat.
Már demokraták vagyunk, és nem félünk – idézte Bibó Istvánt dr. Lőrinczi Zoltán előadótanár, aki az 1980-as évek légköréről rajzolt erőteljes képet. Szólt a diktatúra előretöréséről, igazi arcáról, a magyarellenes propagandáról, amely a felsőoktatási intézményekben, köztük az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is egyre jobban éreztette hatását, ahol mindinkább háttérbe szorultak, alárendelt helyzetbe kerültek a magyar oktatók. 1989-ben már kilenc tantárgyat tanítottak kizárólag román nyelven, a magyar hallgatók száma az orvosi karon az 1984-es 72-ről 15-re csökkent 1989-ben, a fogorvosi karra három magyar hallgatót vettek fel. Az 1980-as években már nem alkalmaztak magyar oktatókat, s a végzősök zömét a Kárpátokon túlra helyezték ki, megszűnt az esély a szakosodásra, a szakmai fejlődésre. Az 1989-es fordulat látszólag az utolsó percben hozott mentséget a magyar oktatás számára, de a várt román–magyar testvériség helyett hamarosan kiderült, hogy a magyarok elnyomása hazafias tetté vált, amit az 1990-es márciusi pogrom is igazolt. A MOGYE-n a magyar oktatás tovább sorvadt, s magyaros nevű profitőrök foglalták el az oktatói állásokat, miközben a magyar közösség törvény biztosította jogát nem ismerték el.
„A tanügyi törvény árnyékában”
Dr. Szilágyi Tibor professzor a korábban elhangzott helyzetjelentés folytatására vállalkozott a képernyőre is kivetített dokumentumokkal.
A egyetem sorvadásához vezető sarkalatos pontot az önszerveződési keret megszüntetésével magyarázta, ami biztosította volna az utánpótlást, a szakmai színvonal megtartását, a kontraszelekció kiküszöbölését. Az 1990-es változások után a 2011-es oktatási törvény hozott újabb reményt az önszerveződés lehetőségére, s rektorhelyettesként az ő feladata lett volna a törvény előírásainak életbe ültetése, ami a mai napig sem sikerül, bár a magyar oktatók közgyűlése folyamatosan kiállt ezért.
A következőkben Szilágyi professzor ismertette az oktatási törvény kedvező előírásait, miszerint az egyetemi képzés minden szinten, az alapképzéstől a doktori cím megszerzéséig anyanyelven történhet. A multikulturális egyetemek fogalmának a bevezetésével a jogszabály előírta a saját magát fenntartó szervezési keretet és annak szerkezetét is (tagozat, főtanszékek). A törvénybe azonban egy alapvető hiba csúszott be, egy másik paragrafus szerint ugyanis a főtanszékeket a szenátus jóváhagyásával kell létrehozni, ami a szenátus hatáskörébe utalja a megvalósítást. Az egyetem szervezési, működési szabályzatának, a chartának a kidolgozásakor még minden a helyén volt, 3 román és 3 magyar főtanszék szerepelt az orvosi karon, s egy-egy a fogorvosin és a gyógyszerészetin, továbbá az is, hogy a gyakorlati oktatás az előadás nyelvén történik. Ehhez képest az első szenátusi ülésen már változott a helyzet, majd a második szavazás nyomán a román többségű szenátus tagjai a magyar főtanszékek létrehozása ellen szavaztak. Mivel ezt a törvénysértést nem lehetett támogatni, a magyar fél kivonult a szenátusból, és elkezdődtek a minisztériumhoz írt beadványok, eredmény nélkül. A tiltakozó akciók nyomán 2012 márciusában az akkori tanügyminiszter felszólította az egyetemet, hogy érvényes charta nélkül működik, s ezért az időközben lebonyolított választásokat nem tartja törvényeseknek, és büntetéseket helyezett kilátásba, ha nem alkalmazzák a törvényt. Időközben a magyar tagozat megválasztotta a saját képviselőit, és több mint 14.000-en írták alá két hét alatt szerte a világból a törvény betartására vonatkozó kérést. De lépett a másik fél is, s az országos akkreditációs bizottság, az ARACIS megjelentetett a honlapján egy kis lábjegyzetet arra vonatkozóan, hogy a beteg és a diák kapcsolata csak román nyelvű lehet, ami valójában kötelezővé teszi a román nyelvű klinikai gyakorlatot, s ellehetetleníti a tagozatok szétválasztását.
Vesztes és nyertes perek sora következett, amelyek képviseletét Kincses Előd ügyvéd vállalta. A háttérben időközben nagyon sok akció zajlott, de látván, hogy az egyetem román oktatóinak ellenállását nem lehet áttörni, felsőbb szintről kormányhatározattal próbálták megoldani a helyzetet. Román részről erős néplázítás kezdődött, aminek az eredménye egy bizalmatlansági indítvány lett, ami az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. A kialakult kényelmetlen helyzetben a minisztérium áthidaló megoldást keresett, s akkor került sor a román és a magyar fél közötti tárgyalásra három miniszter (tanügy-, belügy-, egészségügy-) részvételével. A megegyezés viszonylag kedvező határozattal zárult, de annak gyakorlatba ültetése már kezdettől akadozott. A magyar oktatókkal szemben megfogalmazott vádak ellenére folyamatos kompromisszumokkal próbáltak érvényt szerezni az egyezségnek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. 2013-ban az orvosi kar megkapta ugyan a végleges akkreditációt, de a kétszeri nekifutás után a március 20-ra tett szenátusi ülésen a többség a főtanszékek megalapítását meghatározatlan időre halasztotta. Ebben a helyzetben döntöttek úgy a magyar tagozat képviselői, hogy ha a fő célt sem tudták megvalósítani, kivonulnak az egyetem vezetőségéből.
A bűvös háromszög
A gyógyszerészeti kar helyzete ennél bonyolultabb. Szilágyi professzor szerint a sajtótudósításokból az derült ki, hogy az idén nem lesz felvételi vizsga a gyógyszerészeti karon, mivel az ezzel megbízott kolléga nem állította össze a dossziét, s a magyar oktatók nem vesznek részt az üléseken, ezért úgy gondolta, hogy tisztázni kell a helyzetet. A történet egy évvel korábban kezdődött, amikor az ARACIS átiratából kiderült, hogy a román tagozatnak végleges, a magyarnak csak ideiglenes működési engedélyt akarnak adni. Mivel a szenátus egyforma akkreditációt kért, a rektor megnyugtatta Szilágyi professzort, hogy tévedésről van szó. Tavaly májusban a gyógyszerészeti kar oktatói kérték az egyetem vezetőségét, hogy hozzon világos döntést. Válaszként a szenátus megszavazta, hogy ideiglenes akkreditációt kérnek a magyar tagozat számára, ami ellen szeptemberben az oktatók újból tiltakoztak. A szenátus válasza az volt, hogy dr. Sipos Emese tanárnőnek az ideiglenes akkreditációhoz szükséges dossziét kell összeállítania. A magyar oktatók állásfoglalást kértek a minisztériumtól és az akkreditációs bizottságtól. Ez utóbbiak kiszálltak és a kompromisszumos megoldás elfogadását javasolták, amit a magyar oktatók egyöntetűen elutasítottak, beleütközve ezúttal is abba a bűvös háromszögbe, amit az egyetem, az akkreditációs bizottság és a minisztérium alkot, folyamatosan megakadályozva, hogy a magyar fél érdekei érvényesüljenek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Majd hozzátette, hogy a riogatás után, miszerint nem indul magyar nyelvű gyógyszerészképzés, azt a megoldást találták, hogy a törvény előírásaival ellentétben csak egy tanulmányi programot hagytak jóvá.
Nyíltan a törvény ellen
Miközben eddig az időpontig csak burkoltan nem alkalmazták a törvényt, a gyógyszerészeti kar esetében nyíltan le is írták, hogy azt nem kell alkalmazni – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Beszédének végén bemutatta az igazságot tükröző kolozsvári táblát és a hamisítottat, amit a MOGYE-n lelepleztek le.
Dr. Borda Angela prorektor asszony, aki kezdetben tapsolt, aztán csak ült, gyorsan elhagyta a termet. A műsor idején élőben vagy filmfelvételről megszólaltak az egyetem nyugalmazott professzorai, köztük dr. Dienes Sándor egyetemi tanár, aki 1945-ben az első évfolyamra felvételizett, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás. Megemlítette, hogy a magyarországi professzorok magas színvonalon tanítottak, s kongresszusokon, tanulmányutakon való részvételre buzdította a fiatalokat. Dr. Bocskay István nyugalmazott professzor az igényes oktatás mellett a fogorvosi kar viszontagságos történetéről beszélt, amit negyedéves korában megszüntettek, s az 1948-ben felvételizett hallgatók a kolozsvári román tannyelvű egyetemen kellett befejezzék tanulmányaikat. Dr. Szabó Árpád professzor a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztására hívta fel a figyelmet. A félelem is jelen volt az egykori hallgatók életében, erről dr. Papp Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár nyilatkozott. A román–magyar együttélés lehetőségéről, a teljes anyanyelvi képzés fontosságáról s arról, hogy a betegnek joga van anyanyelvén beszélni az orvosával, dr. Péter Mihály professzor szólt a hallgatósághoz. A kivándorlás ellen foglalt állást dr. Feszt György egyetemi tanár, aki az Erdélyhez való ragaszkodását hangsúlyozta. Dr. Gyéresi Árpád professzor pontos és alapos képet rajzolt a sok megpróbáltatásnak kitett és a rendszerváltás előtt fel is számolt, majd 1990-ben újraindított gyógyszerészeti kar történetéről, az alapító tanárokról és utódaikról, a tanszékeken folyó oktatási és tudományos tevékenységről, s arról, hogy 1948-tól kezdődően az idén végzett a 61. évfolyam, összesen 2 582 gyógyszerész.
Szabad jövőkép
Szabad jövőképet, stratégiát a magyar oktatás számára csak önálló döntéshozatali helyzetben lehet kialakítani. A szabad akarat gúzsba kötésével, a törvény biztosította jogok csűrés-csavarásával mindenki veszít – mondta. Beszédének végén a fiatalokhoz szólt, hogy vegyenek részt az egyetem jövőjének az építésében.
A címzettek nevében dr. Mezey Tibor szólt, aki tíz éve oktatója az egyetemnek, s örömmel tapasztalja, hogy egyre több kolléga dönt az itthon maradás vagy a hazatérés mellett. Bár nem könnyű a szélmalomharcban helytállni, jóleső érzés egy töretlen egységbe tömörült magyar közösséghez tartozni, ahol mindenkinek arra kell törekednie, hogy a legtöbbet, a legjobbat hozza ki önmagából – hangsúlyozta.
Diáknak és tanárnak össze kell fogni azért, hogy az egyetem céljának eleget téve a minőségi magyar oktatás helyszíne legyen – mondta Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki megfogalmazta a multikulturális megnevezés és a valós helyzet közötti különbséget. A hogyan továbbra utolsó szónokként dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője kereste a választ. Amíg az oktatási törvény életben van, ki kell tartani, nem szabad lemondani, még akkor sem, ha a pályán kívülről nem a valóságos helyzetnek megfelelő bekiáltások hangzanak el – hangsúlyozta. A kitartáshoz azonban arra van szükség, hogy az egész közvéleményt maguk mellett tudják, a sajtó részéről pedig harcosabb támogatást várnak el, mivel a MOGYE-ügy akkor fog elhalni, ha nem beszélnek róla.
Az emlékünnepség zárásaként Spielmann Mihály bemutatta a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 évéről szóló kötetet, amely erre az alkalomra jelent meg. Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek, Péter Zsuzsa és Péter Béla hegedűművészeknek tapsolhatott a közönség.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Emlékünnepség a múltról, jelenről és a remélt jövőről
A történelmi hitelességhez hűen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata 2015. május 29-én a Kultúrpalotában ünnepelte a marosvásárhelyi magyar orvosképzés kezdetének 70. évfordulóját. 1945-ben e napon jelent meg a 407-es királyi törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette, hogy négy karral magyar tannyelvű állami egyetem működjön Kolozsváron. A négy kar egyike az orvosi fakultás volt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztálya által szervezett többórás megemlékező ünnepségen részt vett Zákonyi Balázs, Magyarország bukaresti nagykövete, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Angela Borda professzor, a MOGYE rektorhelyettese, a társegyetemek vezetői, politikai pártok országos és helyi szervezetének képviselői, az egyetem volt és jelenlegi oktatói, mai és volt hallgatók.
A történelmi események meghamisítása
A történelmi háttérről dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője számolt be, aki felidézte a 70 évvel ezelőtti eseményeket, a királyi dekrétumot és annak indoklását: „Tekintettel az egyenlőségi szellemre, amellyel a kormány minden egyes állampolgárát kezeli, és azon őszinte szándékra, hogy együttműködjön az összes nemzeti kisebbséggel egy jobb és igazabb világ érdekében…” jött létre Kolozsváron egy magyar tannyelvű állami egyetem.
Az orvosi kar Marosvásárhelyre költözése már a kezdetekkor egy kompromisszum következménye volt. A román kollégák ellenállása miatt, akik nem voltak hajlandók osztozni a klinikákon, a magyar fél kényszerűségből döntött a Marosvásárhelyre költözés mellett. Ennek nyomán a magyar nyelvű orvosképzés a kolozsvári Bolyai Egyetem kihelyezett karaként működött 1948-ig, amikor önálló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté vált, majd 1990-től egyetemmé. A tények ismeretében a történelmi események meghamisítását jelenti az a tábla, amit Mihály király domborművével az egyetem előcsarnokában nemrégiben lelepleztek, azzal a felirattal, hogy a király alapította 70 évvel ezelőtt a MOGYE-t – mondta Szabó professzor. A 70 év történetét áttekintve kijelentette, hogy a magyar oktatás folyamatos visszaszorítása miatt a mai egyetem sem tartalmilag, sem formailag nem az, ami az erdélyi magyarságot megilletné. Spielmann Mihály a házigazda műsorvezető szerepében, aki maga is végigkövette az egyetem történetét, Brendus Rékának, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesének adta át a szót, aki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözletét tolmácsolta. „Minden olyan utólagos interpretáció, amely a tényeket, kiváltképpen az intézmény magyar jellegét elhallgatja, súlyos pontatlanságról, vagy mondjuk ki őszintén: rosszindulatú történelemhamisításról árulkodik, amelyet nem tudunk elfogadni, s amely ellen határozottan tiltakozunk…” – szerepelt a levélben, amely kitért az egyetem alapításának körülményeire, jellegének megváltoztatására. Az erdélyi magyarságtól 1962-ben elvett jogot a rendszerváltás után megjelent 2011-es oktatási törvény adta vissza, de a többség képviselői a diktatúráéhoz hasonló módszerekkel szabotálják annak végrehajtását, holott a romániai magyarságnak joga van az önálló magyar orvosi oktatásra – hangzott el a levélben, amely a magyar kormány támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot. Dr. Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese prof. dr. Bódis Józsefnek, a Magyar Rektori Konferencia elnökének és saját egyetemének üzenetét tolmácsolta. A magyar tudományos közélet számon tartja a MOGYE-t, ismerik törekvéseit, szívesen látják hallgatóit a különböző képzésekre, igyekszenek bővíteni a tudományos együttműködés lehetőségeit, s mindent megtesznek a szakmai és erkölcsi támogatás érdekében is – köszöntette a professzor a volt és jelenlegi oktatókat és hallgatókat.
Már demokraták vagyunk, és nem félünk – idézte Bibó Istvánt dr. Lőrinczi Zoltán előadótanár, aki az 1980-as évek légköréről rajzolt erőteljes képet. Szólt a diktatúra előretöréséről, igazi arcáról, a magyarellenes propagandáról, amely a felsőoktatási intézményekben, köztük az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is egyre jobban éreztette hatását, ahol mindinkább háttérbe szorultak, alárendelt helyzetbe kerültek a magyar oktatók. 1989-ben már kilenc tantárgyat tanítottak kizárólag román nyelven, a magyar hallgatók száma az orvosi karon az 1984-es 72-ről 15-re csökkent 1989-ben, a fogorvosi karra három magyar hallgatót vettek fel. Az 1980-as években már nem alkalmaztak magyar oktatókat, s a végzősök zömét a Kárpátokon túlra helyezték ki, megszűnt az esély a szakosodásra, a szakmai fejlődésre. Az 1989-es fordulat látszólag az utolsó percben hozott mentséget a magyar oktatás számára, de a várt román–magyar testvériség helyett hamarosan kiderült, hogy a magyarok elnyomása hazafias tetté vált, amit az 1990-es márciusi pogrom is igazolt. A MOGYE-n a magyar oktatás tovább sorvadt, s magyaros nevű profitőrök foglalták el az oktatói állásokat, miközben a magyar közösség törvény biztosította jogát nem ismerték el.
„A tanügyi törvény árnyékában”
Dr. Szilágyi Tibor professzor a korábban elhangzott helyzetjelentés folytatására vállalkozott a képernyőre is kivetített dokumentumokkal.
A egyetem sorvadásához vezető sarkalatos pontot az önszerveződési keret megszüntetésével magyarázta, ami biztosította volna az utánpótlást, a szakmai színvonal megtartását, a kontraszelekció kiküszöbölését. Az 1990-es változások után a 2011-es oktatási törvény hozott újabb reményt az önszerveződés lehetőségére, s rektorhelyettesként az ő feladata lett volna a törvény előírásainak életbe ültetése, ami a mai napig sem sikerül, bár a magyar oktatók közgyűlése folyamatosan kiállt ezért.
A következőkben Szilágyi professzor ismertette az oktatási törvény kedvező előírásait, miszerint az egyetemi képzés minden szinten, az alapképzéstől a doktori cím megszerzéséig anyanyelven történhet. A multikulturális egyetemek fogalmának a bevezetésével a jogszabály előírta a saját magát fenntartó szervezési keretet és annak szerkezetét is (tagozat, főtanszékek). A törvénybe azonban egy alapvető hiba csúszott be, egy másik paragrafus szerint ugyanis a főtanszékeket a szenátus jóváhagyásával kell létrehozni, ami a szenátus hatáskörébe utalja a megvalósítást. Az egyetem szervezési, működési szabályzatának, a chartának a kidolgozásakor még minden a helyén volt, 3 román és 3 magyar főtanszék szerepelt az orvosi karon, s egy-egy a fogorvosin és a gyógyszerészetin, továbbá az is, hogy a gyakorlati oktatás az előadás nyelvén történik. Ehhez képest az első szenátusi ülésen már változott a helyzet, majd a második szavazás nyomán a román többségű szenátus tagjai a magyar főtanszékek létrehozása ellen szavaztak. Mivel ezt a törvénysértést nem lehetett támogatni, a magyar fél kivonult a szenátusból, és elkezdődtek a minisztériumhoz írt beadványok, eredmény nélkül. A tiltakozó akciók nyomán 2012 márciusában az akkori tanügyminiszter felszólította az egyetemet, hogy érvényes charta nélkül működik, s ezért az időközben lebonyolított választásokat nem tartja törvényeseknek, és büntetéseket helyezett kilátásba, ha nem alkalmazzák a törvényt. Időközben a magyar tagozat megválasztotta a saját képviselőit, és több mint 14.000-en írták alá két hét alatt szerte a világból a törvény betartására vonatkozó kérést. De lépett a másik fél is, s az országos akkreditációs bizottság, az ARACIS megjelentetett a honlapján egy kis lábjegyzetet arra vonatkozóan, hogy a beteg és a diák kapcsolata csak román nyelvű lehet, ami valójában kötelezővé teszi a román nyelvű klinikai gyakorlatot, s ellehetetleníti a tagozatok szétválasztását.
Vesztes és nyertes perek sora következett, amelyek képviseletét Kincses Előd ügyvéd vállalta. A háttérben időközben nagyon sok akció zajlott, de látván, hogy az egyetem román oktatóinak ellenállását nem lehet áttörni, felsőbb szintről kormányhatározattal próbálták megoldani a helyzetet. Román részről erős néplázítás kezdődött, aminek az eredménye egy bizalmatlansági indítvány lett, ami az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. A kialakult kényelmetlen helyzetben a minisztérium áthidaló megoldást keresett, s akkor került sor a román és a magyar fél közötti tárgyalásra három miniszter (tanügy-, belügy-, egészségügy-) részvételével. A megegyezés viszonylag kedvező határozattal zárult, de annak gyakorlatba ültetése már kezdettől akadozott. A magyar oktatókkal szemben megfogalmazott vádak ellenére folyamatos kompromisszumokkal próbáltak érvényt szerezni az egyezségnek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. 2013-ban az orvosi kar megkapta ugyan a végleges akkreditációt, de a kétszeri nekifutás után a március 20-ra tett szenátusi ülésen a többség a főtanszékek megalapítását meghatározatlan időre halasztotta. Ebben a helyzetben döntöttek úgy a magyar tagozat képviselői, hogy ha a fő célt sem tudták megvalósítani, kivonulnak az egyetem vezetőségéből.
A bűvös háromszög
A gyógyszerészeti kar helyzete ennél bonyolultabb. Szilágyi professzor szerint a sajtótudósításokból az derült ki, hogy az idén nem lesz felvételi vizsga a gyógyszerészeti karon, mivel az ezzel megbízott kolléga nem állította össze a dossziét, s a magyar oktatók nem vesznek részt az üléseken, ezért úgy gondolta, hogy tisztázni kell a helyzetet. A történet egy évvel korábban kezdődött, amikor az ARACIS átiratából kiderült, hogy a román tagozatnak végleges, a magyarnak csak ideiglenes működési engedélyt akarnak adni. Mivel a szenátus egyforma akkreditációt kért, a rektor megnyugtatta Szilágyi professzort, hogy tévedésről van szó. Tavaly májusban a gyógyszerészeti kar oktatói kérték az egyetem vezetőségét, hogy hozzon világos döntést. Válaszként a szenátus megszavazta, hogy ideiglenes akkreditációt kérnek a magyar tagozat számára, ami ellen szeptemberben az oktatók újból tiltakoztak. A szenátus válasza az volt, hogy dr. Sipos Emese tanárnőnek az ideiglenes akkreditációhoz szükséges dossziét kell összeállítania. A magyar oktatók állásfoglalást kértek a minisztériumtól és az akkreditációs bizottságtól. Ez utóbbiak kiszálltak és a kompromisszumos megoldás elfogadását javasolták, amit a magyar oktatók egyöntetűen elutasítottak, beleütközve ezúttal is abba a bűvös háromszögbe, amit az egyetem, az akkreditációs bizottság és a minisztérium alkot, folyamatosan megakadályozva, hogy a magyar fél érdekei érvényesüljenek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Majd hozzátette, hogy a riogatás után, miszerint nem indul magyar nyelvű gyógyszerészképzés, azt a megoldást találták, hogy a törvény előírásaival ellentétben csak egy tanulmányi programot hagytak jóvá.
Nyíltan a törvény ellen
Miközben eddig az időpontig csak burkoltan nem alkalmazták a törvényt, a gyógyszerészeti kar esetében nyíltan le is írták, hogy azt nem kell alkalmazni – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Beszédének végén bemutatta az igazságot tükröző kolozsvári táblát és a hamisítottat, amit a MOGYE-n lelepleztek le.
Dr. Borda Angela prorektor asszony, aki kezdetben tapsolt, aztán csak ült, gyorsan elhagyta a termet. A műsor idején élőben vagy filmfelvételről megszólaltak az egyetem nyugalmazott professzorai, köztük dr. Dienes Sándor egyetemi tanár, aki 1945-ben az első évfolyamra felvételizett, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás. Megemlítette, hogy a magyarországi professzorok magas színvonalon tanítottak, s kongresszusokon, tanulmányutakon való részvételre buzdította a fiatalokat. Dr. Bocskay István nyugalmazott professzor az igényes oktatás mellett a fogorvosi kar viszontagságos történetéről beszélt, amit negyedéves korában megszüntettek, s az 1948-ben felvételizett hallgatók a kolozsvári román tannyelvű egyetemen kellett befejezzék tanulmányaikat. Dr. Szabó Árpád professzor a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztására hívta fel a figyelmet. A félelem is jelen volt az egykori hallgatók életében, erről dr. Papp Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár nyilatkozott. A román–magyar együttélés lehetőségéről, a teljes anyanyelvi képzés fontosságáról s arról, hogy a betegnek joga van anyanyelvén beszélni az orvosával, dr. Péter Mihály professzor szólt a hallgatósághoz. A kivándorlás ellen foglalt állást dr. Feszt György egyetemi tanár, aki az Erdélyhez való ragaszkodását hangsúlyozta. Dr. Gyéresi Árpád professzor pontos és alapos képet rajzolt a sok megpróbáltatásnak kitett és a rendszerváltás előtt fel is számolt, majd 1990-ben újraindított gyógyszerészeti kar történetéről, az alapító tanárokról és utódaikról, a tanszékeken folyó oktatási és tudományos tevékenységről, s arról, hogy 1948-tól kezdődően az idén végzett a 61. évfolyam, összesen 2 582 gyógyszerész.
Szabad jövőkép
Szabad jövőképet, stratégiát a magyar oktatás számára csak önálló döntéshozatali helyzetben lehet kialakítani. A szabad akarat gúzsba kötésével, a törvény biztosította jogok csűrés-csavarásával mindenki veszít – mondta. Beszédének végén a fiatalokhoz szólt, hogy vegyenek részt az egyetem jövőjének az építésében.
A címzettek nevében dr. Mezey Tibor szólt, aki tíz éve oktatója az egyetemnek, s örömmel tapasztalja, hogy egyre több kolléga dönt az itthon maradás vagy a hazatérés mellett. Bár nem könnyű a szélmalomharcban helytállni, jóleső érzés egy töretlen egységbe tömörült magyar közösséghez tartozni, ahol mindenkinek arra kell törekednie, hogy a legtöbbet, a legjobbat hozza ki önmagából – hangsúlyozta.
Diáknak és tanárnak össze kell fogni azért, hogy az egyetem céljának eleget téve a minőségi magyar oktatás helyszíne legyen – mondta Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki megfogalmazta a multikulturális megnevezés és a valós helyzet közötti különbséget. A hogyan továbbra utolsó szónokként dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője kereste a választ. Amíg az oktatási törvény életben van, ki kell tartani, nem szabad lemondani, még akkor sem, ha a pályán kívülről nem a valóságos helyzetnek megfelelő bekiáltások hangzanak el – hangsúlyozta. A kitartáshoz azonban arra van szükség, hogy az egész közvéleményt maguk mellett tudják, a sajtó részéről pedig harcosabb támogatást várnak el, mivel a MOGYE-ügy akkor fog elhalni, ha nem beszélnek róla.
Az emlékünnepség zárásaként Spielmann Mihály bemutatta a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 évéről szóló kötetet, amely erre az alkalomra jelent meg. Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek, Péter Zsuzsa és Péter Béla hegedűművészeknek tapsolhatott a közönség.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 8.
"Körgyűrűben"
Már éppen kezdtük elunni magunkat, amióta a szőke politikus asszony körüli botrányok elültek egy időre, s az újabb vádlott, Dan Sova képviselő köré pajzsként sorakozott fel a parlament. Hogy ébren tartsa a figyelmünket, a hét végére még nagyobb bombát robbantott a Korrupcióellenes Ügyészség. Ezúttal a kormányfő, Victor Ponta ellen fogalmazták meg vádak egész sorát, s az ügy kivizsgálásához a parlament hozzájárulását kérték.
Mint kiderült, olyan "körgyűrűt" szerveztek a miniszterelnök köré, amiből nehéz vagy egyszerűen lehetetlen lesz kitörni. Vádolják a sógorát, elítélték a kampányfőnökét, újabb fogásokat keresnek, hogy a barátját és üzlettársát, Dan Sovát felelősségre vonják stb., és közben mind jobban szorul Ponta körül a hurok, még akkor is, ha a koalíciós partnerekkel tartott vasárnapi ülés után ezt nem akarja tudomásul venni. Pontosabban ez csak a látszat, hisz a folyton mosolygós kormányfőt először láthattuk sápadtan komolynak, miközben magyarázta a bizonyítványát. Ha valóban elindul az eljárás, és el is ítélik a (többrendbeli okirat-hamisítással, pénzmosással, adócsalásban való bűnrészességgel és összeférhetetlenséggel vádolt) miniszterelnököt, akkor megdől egy utolsó elképzelés is, miszerint bízni lehet az ártatlannak vélt fiatal román politikus-utánpótlásban. Abban, hogy a Ponta nemzedéke tisztességesen, mosolygósan, lezseren jó irányba képes vezetni az országot. Aki a levitézlett politikacsináló elődök után a jövőt képviselte a beavatatlanok, az egyszerű román emberekszemében. Ahhoz, hogy sorra kiderüljön: a mások tollával ékeskedve írta meg doktorátusi dolgozatát, s bár tisztességesebb lett volna, a beismerés nem történt meg egyből. Korábban határozottan tagadott, és leváltotta tisztségükből, akik a plagizálás tényét megállapították. De mivel sokáig nem rejtőzhetett a nyilvánvaló hazugság mögé, végül doktori címéről volt kénytelen lemondani. Ez egy magát demokratikusnak tartó államban bőven elég lett volna, hogy távozzon a kormány éléről, ahogy nyugat- és közép-európai politikusok sorra megtették. De Ponta önbizalmát, hogy csak ő képes vezetni a kormányt, nem rendítette meg, ahogy az újabb botrányt követően elhangzott államfői felkérés után sem hajlandó lemondani. Bár politikusi szemmel csekélységnek tűnhet, hogy ügyvédként havonta 2000 eurós, összességében több mint egymilliárd lejre rúgó sikerdíjat vett fel Sova barátjának ügyvédi irodájától, valóságosan vagy csak papíron (?), az átlagember el sem tud képzelni ekkora összeget. És miközben azt hinnénk, hogy egy kormány összeállításakor a szakértelem számít, kiderül, világossá vált, hogy a haveri viszonyok alapján nevezte ki sorra három minisztérium, legutóbb a szállításügyi tárca élére Dan Sovát, a műgyűjtő volt slatinai polgármester barátját pedig a pénzügyek élére. A történtek miatt megfogalmazott összeférhetetlenségi vád is elég lenne ahhoz, hogy elegánsan távozzék, s kártyavárként ne döntse maga után a szociáldemokratákat. Ha elég erős a párt, akkor pótolni tudják a miniszterelnököt, ha nem, akkor nincs mit keressenek az ország élén. Ami pedig a kormány elleni bizalmatlansági indítvánnyal való egybeesést illeti, a MOGYE-ügyben kedvezően eljáró Ungureanu-kormány megdöntésével Ponta is hasonló módon került a hatalom élére. Így hát úgy távozna, ahogy érkezett. A bőröndben pedig, amivel ügyvédként vígan eléldegélhetett volna, de politikusi pályát nem volt célszerűvállalni, magával vinné azt a köznépi illúziót, hogy talán jobb is lehet.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Már éppen kezdtük elunni magunkat, amióta a szőke politikus asszony körüli botrányok elültek egy időre, s az újabb vádlott, Dan Sova képviselő köré pajzsként sorakozott fel a parlament. Hogy ébren tartsa a figyelmünket, a hét végére még nagyobb bombát robbantott a Korrupcióellenes Ügyészség. Ezúttal a kormányfő, Victor Ponta ellen fogalmazták meg vádak egész sorát, s az ügy kivizsgálásához a parlament hozzájárulását kérték.
Mint kiderült, olyan "körgyűrűt" szerveztek a miniszterelnök köré, amiből nehéz vagy egyszerűen lehetetlen lesz kitörni. Vádolják a sógorát, elítélték a kampányfőnökét, újabb fogásokat keresnek, hogy a barátját és üzlettársát, Dan Sovát felelősségre vonják stb., és közben mind jobban szorul Ponta körül a hurok, még akkor is, ha a koalíciós partnerekkel tartott vasárnapi ülés után ezt nem akarja tudomásul venni. Pontosabban ez csak a látszat, hisz a folyton mosolygós kormányfőt először láthattuk sápadtan komolynak, miközben magyarázta a bizonyítványát. Ha valóban elindul az eljárás, és el is ítélik a (többrendbeli okirat-hamisítással, pénzmosással, adócsalásban való bűnrészességgel és összeférhetetlenséggel vádolt) miniszterelnököt, akkor megdől egy utolsó elképzelés is, miszerint bízni lehet az ártatlannak vélt fiatal román politikus-utánpótlásban. Abban, hogy a Ponta nemzedéke tisztességesen, mosolygósan, lezseren jó irányba képes vezetni az országot. Aki a levitézlett politikacsináló elődök után a jövőt képviselte a beavatatlanok, az egyszerű román emberekszemében. Ahhoz, hogy sorra kiderüljön: a mások tollával ékeskedve írta meg doktorátusi dolgozatát, s bár tisztességesebb lett volna, a beismerés nem történt meg egyből. Korábban határozottan tagadott, és leváltotta tisztségükből, akik a plagizálás tényét megállapították. De mivel sokáig nem rejtőzhetett a nyilvánvaló hazugság mögé, végül doktori címéről volt kénytelen lemondani. Ez egy magát demokratikusnak tartó államban bőven elég lett volna, hogy távozzon a kormány éléről, ahogy nyugat- és közép-európai politikusok sorra megtették. De Ponta önbizalmát, hogy csak ő képes vezetni a kormányt, nem rendítette meg, ahogy az újabb botrányt követően elhangzott államfői felkérés után sem hajlandó lemondani. Bár politikusi szemmel csekélységnek tűnhet, hogy ügyvédként havonta 2000 eurós, összességében több mint egymilliárd lejre rúgó sikerdíjat vett fel Sova barátjának ügyvédi irodájától, valóságosan vagy csak papíron (?), az átlagember el sem tud képzelni ekkora összeget. És miközben azt hinnénk, hogy egy kormány összeállításakor a szakértelem számít, kiderül, világossá vált, hogy a haveri viszonyok alapján nevezte ki sorra három minisztérium, legutóbb a szállításügyi tárca élére Dan Sovát, a műgyűjtő volt slatinai polgármester barátját pedig a pénzügyek élére. A történtek miatt megfogalmazott összeférhetetlenségi vád is elég lenne ahhoz, hogy elegánsan távozzék, s kártyavárként ne döntse maga után a szociáldemokratákat. Ha elég erős a párt, akkor pótolni tudják a miniszterelnököt, ha nem, akkor nincs mit keressenek az ország élén. Ami pedig a kormány elleni bizalmatlansági indítvánnyal való egybeesést illeti, a MOGYE-ügyben kedvezően eljáró Ungureanu-kormány megdöntésével Ponta is hasonló módon került a hatalom élére. Így hát úgy távozna, ahogy érkezett. A bőröndben pedig, amivel ügyvédként vígan eléldegélhetett volna, de politikusi pályát nem volt célszerűvállalni, magával vinné azt a köznépi illúziót, hogy talán jobb is lehet.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 29.
Abszolút bizalmatlanság
Miközben a világot megrázó terrortámadásokon szörnyülködöm, s kiráz a hideg a földgáz árának újabb drágítása miatt, döbbenten gondolok arra, hogy milyen méretű korrupcióról lehet tudomása az oktatásügyi tárca vezetőjének, ha elrendelte, hogy az érettségi dolgozatokat az idéntől más megyében fogják javítani.
Az újabb rendelet több mint valószínű, hogy nem kedvez a magyar érettségizőknek. Még akkor sem, ha a szakminisztérium magyar oktatásért felelős képviselője azt ígérte, hogy dolgozataikat olyan megyékbe irányítják, ahol magyar tagozat is működik. Ami korántsem lehet garancia arra, hogy ne olyan tanárok kezébe kerüljenek, akik "fokozott szigorral" bírálják el a dolgozatokat. A helyesírásból, a rögtönzött fogalmazásokból ítélve ugyanis azonnal kiderül, hogy nem román anyanyelvű tanuló munkájáról van szó. Ez a megyén belül is megtörténhet, ahogy a képességfelmérő vizsgán is egy- két iskola esetében tanúi lehettünk annak, hogy a román jegy messze alulmaradt a másik két tantárgyból elért pontszámnál. Ezért nem sportszerű a próbálkozás, amikor a képességvizsgát követően a román diákok eredményét a magyarokéval hasonlítják össze, akik anyanyelvi és matematika átlaguk alapján felveszik a versenyt társaikkal, de olyan romántanítás után, ami nem arra irányul, hogy kedvvel és könnyedén sajátítsák el és beszéljék az ország nyelvét, aligha.
Az érettségi dolgozatok tehát útra kelnek, de aki mindenáron kiskaput keres, a megyén kívül is megtalálja. A többi tanár pedig joggal érezheti, hogy korrupt pedagógustársaikat kellene leleplezni, mielőtt egy táborba sorolnák valamennyiüket. Továbbá figyelembe kellene venni azt is, hogy milyen vélemény alakul ki a diákokban tanáraikról, akiket már eleve a csalás lehetőségével bélyegeznek meg. Ez ellen a pedagógusoknak kellene tiltakozniuk elsősorban. A szakszervezetek véleménye azonban megoszlik, van, aki támogatja a készülő hókuszpókuszt.
A korrupcióra hajlamos javítókat megyén kívül is meg lehet vesztegetni. Őket kellett volna kiiktatni a rendszerből, mielőtt az utaztatás költségeit bevállalja a minisztérium. Ha ezt a pénzt a javító és felügyelő tanároknak fizetnék ki, nagyobb lehetne velük szemben az elvárás. És az sem mellékes, hogy nem csak két útról van szó. Mert lesznek diákok, aki a dolgozatuk újrajavítását kérik, ami újabb utakkal és költségekkel jár.
Rossz nyelvek szerint az a gond, hogy még mindig túl sokan teszik le az érettségit, s ezen akarnak szorítani egy keveset, hogy az egyetemek utánpótlását tovább csökkentsék, ami bizonyos esetekben jelentős költségmegtakarítással jár. Mások szerint a dolgozatok szállítását kiagyaló cég, cégek megvesztegetési próbálkozása járt sikerrel. De fölösleges találgatni, remélhetőleg egyszer majd ez is kiderül.
A mától esedékes intézkedésről viszont a hajdani abszolút viccek jutnak eszembe. A bekamerázott, militarizált érettségi kapcsán, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az abszolút bizalmatlanság, gondolkodás nélkül tudnám a választ.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Miközben a világot megrázó terrortámadásokon szörnyülködöm, s kiráz a hideg a földgáz árának újabb drágítása miatt, döbbenten gondolok arra, hogy milyen méretű korrupcióról lehet tudomása az oktatásügyi tárca vezetőjének, ha elrendelte, hogy az érettségi dolgozatokat az idéntől más megyében fogják javítani.
Az újabb rendelet több mint valószínű, hogy nem kedvez a magyar érettségizőknek. Még akkor sem, ha a szakminisztérium magyar oktatásért felelős képviselője azt ígérte, hogy dolgozataikat olyan megyékbe irányítják, ahol magyar tagozat is működik. Ami korántsem lehet garancia arra, hogy ne olyan tanárok kezébe kerüljenek, akik "fokozott szigorral" bírálják el a dolgozatokat. A helyesírásból, a rögtönzött fogalmazásokból ítélve ugyanis azonnal kiderül, hogy nem román anyanyelvű tanuló munkájáról van szó. Ez a megyén belül is megtörténhet, ahogy a képességfelmérő vizsgán is egy- két iskola esetében tanúi lehettünk annak, hogy a román jegy messze alulmaradt a másik két tantárgyból elért pontszámnál. Ezért nem sportszerű a próbálkozás, amikor a képességvizsgát követően a román diákok eredményét a magyarokéval hasonlítják össze, akik anyanyelvi és matematika átlaguk alapján felveszik a versenyt társaikkal, de olyan romántanítás után, ami nem arra irányul, hogy kedvvel és könnyedén sajátítsák el és beszéljék az ország nyelvét, aligha.
Az érettségi dolgozatok tehát útra kelnek, de aki mindenáron kiskaput keres, a megyén kívül is megtalálja. A többi tanár pedig joggal érezheti, hogy korrupt pedagógustársaikat kellene leleplezni, mielőtt egy táborba sorolnák valamennyiüket. Továbbá figyelembe kellene venni azt is, hogy milyen vélemény alakul ki a diákokban tanáraikról, akiket már eleve a csalás lehetőségével bélyegeznek meg. Ez ellen a pedagógusoknak kellene tiltakozniuk elsősorban. A szakszervezetek véleménye azonban megoszlik, van, aki támogatja a készülő hókuszpókuszt.
A korrupcióra hajlamos javítókat megyén kívül is meg lehet vesztegetni. Őket kellett volna kiiktatni a rendszerből, mielőtt az utaztatás költségeit bevállalja a minisztérium. Ha ezt a pénzt a javító és felügyelő tanároknak fizetnék ki, nagyobb lehetne velük szemben az elvárás. És az sem mellékes, hogy nem csak két útról van szó. Mert lesznek diákok, aki a dolgozatuk újrajavítását kérik, ami újabb utakkal és költségekkel jár.
Rossz nyelvek szerint az a gond, hogy még mindig túl sokan teszik le az érettségit, s ezen akarnak szorítani egy keveset, hogy az egyetemek utánpótlását tovább csökkentsék, ami bizonyos esetekben jelentős költségmegtakarítással jár. Mások szerint a dolgozatok szállítását kiagyaló cég, cégek megvesztegetési próbálkozása járt sikerrel. De fölösleges találgatni, remélhetőleg egyszer majd ez is kiderül.
A mától esedékes intézkedésről viszont a hajdani abszolút viccek jutnak eszembe. A bekamerázott, militarizált érettségi kapcsán, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az abszolút bizalmatlanság, gondolkodás nélkül tudnám a választ.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 29.
Beszterce és a szórványiskolák védelméért
Példás összefogásról, segíteni akarásról tettek tanúbizonyságot mindazok a résztvevők, akik a Fehér Holló Médiaklub Egyesület meghívására a májusban létrejött önálló besztercei magyar iskola indulásához, eredményes működtetéséhez adtak ötleteket, jó tanácsot, erőt és biztatást a tanintézmény vezetőségének és pedagógusközösségének.
Június 24-én a besztercei Magyar Házban tartott megbeszélésre a Fehér Holló Médiaklub Egyesület keretében működő Szórványtengely mozgalom nagyenyedi, dévai, medgyesi, lupényi küldöttségei hozták el ötleteiket, megoldási javaslataikat, eredményeiket és gondjaikat, hogy megosszák az új testvérintézménnyel. A megbeszélés végén a résztvevők a Fehér Holló Médiaklub Egyesület javaslatára levélben fordultak Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz azzal a kéréssel, hogy magánemberként legyen tiszteletbeli munkatársa a Szórványtengely mozgalomnak.
A besztercei csoda, amiért tenni kell
Besztercén mondhatni csodának számít, hogy a rendszerváltás óta eltelt 25 év után ősztől önálló intézményként működhet első osztálytól az érettségiig a magyar tannyelvű oktatás a Hunyadi János iskola keretében. Az örömöt részben beárnyékolta a környező szórványtelepüléseken végzett "gyöngy-halászat", amelynek során a székelyföldi iskolákba toboroztak és nyertek meg diákokat az ingyenes ösztöndíj, étkeztetés és utaztatás ígéretével. Távozásuk felboríthatja a fogyó gyermeklétszám miatti kényes egyensúlyt az új besztercei iskolában.
Az elcsábítás kérdéskörét Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetője a kolozsvári televízió munkatársaként göngyölte fel, bejárva a besztercei iskola körzetébe tartozó falvakat, ahol elbeszélgetett az érintettekkel. A tényfeltáró riport során arra a következtetésre jutott, hogy nem a magyar-székely konkurencia miatt kell keseregni, hanem a gyermekek számára kell az új önálló besztercei magyar iskolában olyan feltételeket teremteni, hogy ne kívánkozzanak máshova, kivéve, ha valóban olyan szakma iránt éreznek vonzódást, amelyet lakhelyükhöz közel nem tudnak elsajátítani.
– A víz meg a halak ott vannak előttünk. Halászni kell megtanulni, nem a kukkerek üvegét csiszolgatni – hangsúlyozta a besztercei tanácskozás ötletgazdája.
A besztercei magyar iskola létrejöttéről Antal Attila, az Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatért felelős aligazgatója, a helyi tanács képviselője számolt be.
Az ötlet már a rendszerváltást követően felmerült Besztercén, ahol a magyar oktatás szerepét és tekintélyét a jelenlegi főgimnázium 1912- ben épült patinás épülete igazolja (képünkön). Kezdetben leányiskola, majd 1940–44 között a Hunyadi János fiúiskola működött az épületben, amelyből 1989 után a magyar tanárok nem akartak kivonulni, így az önálló iskoláról szőtt elképzelés 2000-ig szunnyadt, majd újra felmerült, de összefogás hiányában ki is hunyt hamar.
– Májusban a városi tanács 21 tagjából 15-en az önálló magyar iskola mellett szavaztunk – mondta Antal Attila történelem szakos tanár. Úgy gondoltuk, hogy a csökkenő diáklétszámot figyelembe véve, önálló intézményként a magyar oktatás hosszabb ideig fenn tud maradni, mint egy közös iskolában. Ezenkívül olyan szakokat tudunk indítani, amelyek megfelelnek diákjaink képességének, s a 2016–17-es tanévtől bevezetnénk a szakoktatást is. A kérdést megvitattuk a helyi érdekvédelmi szervezetben, a tanári kar kezdettől mellénk állt, sikerült meggyőzni a szülőket is, akiknek bemutattuk, hogy mit tudunk megvalósítani, és azt is, amiről álmodunk, de megígérni még nem merjük. Egyelőre az adminisztráció és az V-VIII. osztályok számára biztosít külön épületet az önkormányzat, a többi osztály a főgimnázium épületében marad, majd egy olyan európai pénzekből feljavított épületbe költözhetünk át, ahol az iskolaközpont minden osztálya elfér.
A trójai faló jót is hozott
A szépen alakuló tervezgetést zavarta meg a székelyudvarhelyi szakiskolaközpont képviselőinek jelenléte a megye községeiben, ahol magyar nyelvű oktatás folyik. Ígéretük ellenére nem csak azokat a gyermekeket szólították meg, akik román nyelven készültek szakmát tanulni, hanem bárkinek, aki érdeklődött, megígérték az ingyenes ellátást.
– Bár trójai falónak éreztem őket, rá kellett jönnöm, hogy minden rosszban van valami jó is. A református egyház keretében működik egy 41 férőhelyes bentlakás Besztercén, de arra, hogy ingyenessé tegyük az étkeztetés és ingázás költségeivel együtt, álmodni sem mertünk. Most azonban rá kellett jönnünk, hogy az ingyenességben gondolkodva kell járjuk a falvakat és ajánlatot tegyünk. A megyében hat általános iskolában, Szentmátén, Bethlenben, Magyar- décsén, Árpástón, Vicén, Magyarnemegyén működik magyar tagozat, ahonnan a középiskolai utánpótlás biztosítható, Felőrön és Tekében sajnos megszűnt a magyar nyelvű oktatás.
Sikeres keresztszülőprogram
A tanácskozás során a közelebbi vagy távolabbi szórványközpontokból érkezett iskolaigazgatók, pedagógusok, szervezők megosztották az évek során szerzett tapasztalataikat, azt, hogy milyen módszerekkel sikerült iskolájukat vonzóvá tenni, megnyerni a diákok, szülők bizalmát, az egyházak és a sajtó támogatását.
– Novemberre befejeződik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium mindhárom épületének a felújítása a regionális operatív program keretében – hangzott el Szőcs Ildikó igazgatónő beszámolójában. Az iskolában közel 700 diák tanul, Aradtól Pusztináig, egész Erdély területéről, és 120 bentlakó van. Vonzerejét a tanítóképző jelenti, szakközépiskolai osztályában turisztikát-közélelmezést oktatnak, szakiskolai szinten pincéreket képeznek.
A bentlakó diákok támogatását pályázati pénzekből és a sikeresen működő keresztszülőprogram révén oldják meg, önkéntesen végezve ezt a munkát. Diákjaik ingázási költségeit is támogatják, holott a tanügyi törvény szerint ezt állami pénzekből kellene fedezni, de az előírás gyakorlati útmutatóját sajnos nem dolgozták ki. A szülőket is sikerült megmozgatni a diákokkal, pedagógusokkal szervezett közös programok révén. Az igazgatónő felajánlotta segítségét mind a pályázatírásban, mind a keresztszülőprogram beindításában az induló besztercei szórványiskolának.
Nem szabad a gyermeket megvásárolni
Egy bentlakó diák havi 270, évi 2545 lejbe kerül – mondta Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Líceum igazgatója, aki szerint Besztercén is ingyenessé kell tenni a bentlakást és az ingázást, amit közadakozásból, alapítványi pénzekből lehet fedezni. Véleménye szerint a teljes ingyenesség nem jó, ezért Déván az államilag biztosított gyermeknevelési támogatás összegét elkérték a szülőktől, mert úgy vették észre, hogy jobban értékelik, amit kapnak, ha ők is hozzájárulnak a gyermekük taníttatásához. Mivel az utazási költségeket egy ideje csak részben fedezi az állam, néhány ingázó diákot elveszítettek, de a költségek 50 százalékos térítésével sikerült őket visszacsalogatni. Bár Hunyad megyében nagy a munkanélküliség, a keresztszülőprogram Déván nem járt sikerrel, mindössze négy esetben találtak olyan keresztszülőket, akik négy éven át vállalták egy-egy gyermek taníttatását. Diákjaik egy része viszont jelentős segítséget kap a Szent Ferenc Alapítványtól.
– Tanulmányi ösztöndíj annak a diáknak jár, aki előmenetele alapján megérdemli. Nem szabad a gyermeket megvásárolni csak azért, mert magyar iskolába jár – hangsúlyozta. A bentlakó, ingázó gyermekeknek az oktatás terén olyan komolyságot, szabad idejükben olyan programokat, tevékenységeket kell biztosítani, ami feledtetni tudja, hogy hátrányos helyzetben vannak. A külföldi testvériskolai kapcsolatok hasznosak, de óvatosan kell felvállalni, mert a nagy távolságok miatt költségessé válhatnak, egyébként lehet partneriskolákat találni Erdélyben is. A saját példájukból kiindulva arra figyelmeztette a beszterceieket, hogy a kezdeti három-négy évben megnyilvánuló lelkesedést követően számítsanak a megtorpanásokra is.
Demográfiai mutatók
Szeben megyében egyre kevesebb a magyar gyermek – figyelmeztetett a demográfiai mutatók fontosságára Orosz Csaba, aki a medgyesi Báthory István Általános Iskolát képviselte a besztercei tanácskozáson. A rendszerváltást követően megalakult iskolának az alapításkor 350 tanulója volt, számuk 2015-re a felére csökkent. Mivel a városban kevés az iskoláskorú gyermek, az egyetlen Szeben megyei önálló magyar iskolába, amelynek épületét 2010-ben újjáépítették, a környező településekről ingáztatnak 30 diákot. Az utazásukat biztosító két kisbusz fenntartása és működtetése óriási erőfeszítést igényel. Ezt az összeget pályázatokból, cégek, magánszemélyek adományából gyűjtik össze, besegít a városi és a megyei helyhatóság, a testvérváros és a testvériskola is. A tanulók egy része vegyes házasságból született, s a magyar iskolának fel kell vennie a versenyt szervezettség és minőség dolgában a német tannyelvű iskolákkal.
A fordított példáról tett említést Benedekfi Dávid, az épülő lupényi szórványközpont ötletgazdája, aki elmondta, hogy a bányavidéken a hajdani párhuzamos osztályok helyett mára már csak összevont osztályok működnek. A vegyes házasságbeli gyermekeket nem adják magyar iskolába, de néha mégis könnyebben meg lehet győzni a szülőket, mint egyes székely családokat, akik a román tagozat mellett döntenek.
A nyárádszeredai származású bányamérnök elmondta, hogy a túlélés megkönnyítését szolgálja a tervezett 1400 négyzetméter alapterületű szórványközpont, ahol egyéb rendezvények mellett táborokat, románnyelv-tanfolyamokat szerveznének a székely gyermekek számára például.
Támogassuk őket!
– Ne egymás ellen hadakozzunk – legyük jobbak, mutassunk példát, népszerűsítsük a tevékenységünket, a sajtó segítségét kérve juttassuk el a híreket minden szórványtelepülésre – hangzott el egymás felé a biztatás. A Magyar Ház termét megtöltő pedagógusok civilként aláírták a helyben megfogalmazott levelet, amelyben megbízták a Fehér Holló Médiaklub Egyesületet, hogy a nagyenyedi, dévai, lupényi, medgyesi és besztercei szórványiskolák túlélési költségvetésének vázlatával együtt adja át a levelet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőségének, hogy elemezzék és továbbítsák az iratokat a magyar Miniszterelnöki Hivatalnak.
– A Szórványtengely mozgalom újszerűen próbál közelíteni a megoldandó feladathoz, olyan közéleti személyiségeket kérve fel adakozásra, akik önszántukból és saját zsebükből szeretnének feláldozni egy keveset az ősztől induló besztercei magyar szórványiskola túlélési költségvetésébe, és ezen túlmenően a szórványoktatási intézményeknek, hogy az újonnan előállt versenyben helyt tudjanak állni, meg tudják mutatni értékeiket. Más szóval: támogassuk őket, hogy labdába tudjanak rúgni! A meccs végét úgysem befolyásolhatjuk – nyilatkozta Szabó Csaba.
– Jó érezni, hogy ennyire felfigyeltek és mellénk álltak – nyilatkozta a tanácskozás végén lelkesedéssel és örömmel a hangjában Antal Attila, aki a megelőlegezett bizalomért cserébe komoly, felelősségteljes munkát ígér.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Példás összefogásról, segíteni akarásról tettek tanúbizonyságot mindazok a résztvevők, akik a Fehér Holló Médiaklub Egyesület meghívására a májusban létrejött önálló besztercei magyar iskola indulásához, eredményes működtetéséhez adtak ötleteket, jó tanácsot, erőt és biztatást a tanintézmény vezetőségének és pedagógusközösségének.
Június 24-én a besztercei Magyar Házban tartott megbeszélésre a Fehér Holló Médiaklub Egyesület keretében működő Szórványtengely mozgalom nagyenyedi, dévai, medgyesi, lupényi küldöttségei hozták el ötleteiket, megoldási javaslataikat, eredményeiket és gondjaikat, hogy megosszák az új testvérintézménnyel. A megbeszélés végén a résztvevők a Fehér Holló Médiaklub Egyesület javaslatára levélben fordultak Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz azzal a kéréssel, hogy magánemberként legyen tiszteletbeli munkatársa a Szórványtengely mozgalomnak.
A besztercei csoda, amiért tenni kell
Besztercén mondhatni csodának számít, hogy a rendszerváltás óta eltelt 25 év után ősztől önálló intézményként működhet első osztálytól az érettségiig a magyar tannyelvű oktatás a Hunyadi János iskola keretében. Az örömöt részben beárnyékolta a környező szórványtelepüléseken végzett "gyöngy-halászat", amelynek során a székelyföldi iskolákba toboroztak és nyertek meg diákokat az ingyenes ösztöndíj, étkeztetés és utaztatás ígéretével. Távozásuk felboríthatja a fogyó gyermeklétszám miatti kényes egyensúlyt az új besztercei iskolában.
Az elcsábítás kérdéskörét Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetője a kolozsvári televízió munkatársaként göngyölte fel, bejárva a besztercei iskola körzetébe tartozó falvakat, ahol elbeszélgetett az érintettekkel. A tényfeltáró riport során arra a következtetésre jutott, hogy nem a magyar-székely konkurencia miatt kell keseregni, hanem a gyermekek számára kell az új önálló besztercei magyar iskolában olyan feltételeket teremteni, hogy ne kívánkozzanak máshova, kivéve, ha valóban olyan szakma iránt éreznek vonzódást, amelyet lakhelyükhöz közel nem tudnak elsajátítani.
– A víz meg a halak ott vannak előttünk. Halászni kell megtanulni, nem a kukkerek üvegét csiszolgatni – hangsúlyozta a besztercei tanácskozás ötletgazdája.
A besztercei magyar iskola létrejöttéről Antal Attila, az Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatért felelős aligazgatója, a helyi tanács képviselője számolt be.
Az ötlet már a rendszerváltást követően felmerült Besztercén, ahol a magyar oktatás szerepét és tekintélyét a jelenlegi főgimnázium 1912- ben épült patinás épülete igazolja (képünkön). Kezdetben leányiskola, majd 1940–44 között a Hunyadi János fiúiskola működött az épületben, amelyből 1989 után a magyar tanárok nem akartak kivonulni, így az önálló iskoláról szőtt elképzelés 2000-ig szunnyadt, majd újra felmerült, de összefogás hiányában ki is hunyt hamar.
– Májusban a városi tanács 21 tagjából 15-en az önálló magyar iskola mellett szavaztunk – mondta Antal Attila történelem szakos tanár. Úgy gondoltuk, hogy a csökkenő diáklétszámot figyelembe véve, önálló intézményként a magyar oktatás hosszabb ideig fenn tud maradni, mint egy közös iskolában. Ezenkívül olyan szakokat tudunk indítani, amelyek megfelelnek diákjaink képességének, s a 2016–17-es tanévtől bevezetnénk a szakoktatást is. A kérdést megvitattuk a helyi érdekvédelmi szervezetben, a tanári kar kezdettől mellénk állt, sikerült meggyőzni a szülőket is, akiknek bemutattuk, hogy mit tudunk megvalósítani, és azt is, amiről álmodunk, de megígérni még nem merjük. Egyelőre az adminisztráció és az V-VIII. osztályok számára biztosít külön épületet az önkormányzat, a többi osztály a főgimnázium épületében marad, majd egy olyan európai pénzekből feljavított épületbe költözhetünk át, ahol az iskolaközpont minden osztálya elfér.
A trójai faló jót is hozott
A szépen alakuló tervezgetést zavarta meg a székelyudvarhelyi szakiskolaközpont képviselőinek jelenléte a megye községeiben, ahol magyar nyelvű oktatás folyik. Ígéretük ellenére nem csak azokat a gyermekeket szólították meg, akik román nyelven készültek szakmát tanulni, hanem bárkinek, aki érdeklődött, megígérték az ingyenes ellátást.
– Bár trójai falónak éreztem őket, rá kellett jönnöm, hogy minden rosszban van valami jó is. A református egyház keretében működik egy 41 férőhelyes bentlakás Besztercén, de arra, hogy ingyenessé tegyük az étkeztetés és ingázás költségeivel együtt, álmodni sem mertünk. Most azonban rá kellett jönnünk, hogy az ingyenességben gondolkodva kell járjuk a falvakat és ajánlatot tegyünk. A megyében hat általános iskolában, Szentmátén, Bethlenben, Magyar- décsén, Árpástón, Vicén, Magyarnemegyén működik magyar tagozat, ahonnan a középiskolai utánpótlás biztosítható, Felőrön és Tekében sajnos megszűnt a magyar nyelvű oktatás.
Sikeres keresztszülőprogram
A tanácskozás során a közelebbi vagy távolabbi szórványközpontokból érkezett iskolaigazgatók, pedagógusok, szervezők megosztották az évek során szerzett tapasztalataikat, azt, hogy milyen módszerekkel sikerült iskolájukat vonzóvá tenni, megnyerni a diákok, szülők bizalmát, az egyházak és a sajtó támogatását.
– Novemberre befejeződik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium mindhárom épületének a felújítása a regionális operatív program keretében – hangzott el Szőcs Ildikó igazgatónő beszámolójában. Az iskolában közel 700 diák tanul, Aradtól Pusztináig, egész Erdély területéről, és 120 bentlakó van. Vonzerejét a tanítóképző jelenti, szakközépiskolai osztályában turisztikát-közélelmezést oktatnak, szakiskolai szinten pincéreket képeznek.
A bentlakó diákok támogatását pályázati pénzekből és a sikeresen működő keresztszülőprogram révén oldják meg, önkéntesen végezve ezt a munkát. Diákjaik ingázási költségeit is támogatják, holott a tanügyi törvény szerint ezt állami pénzekből kellene fedezni, de az előírás gyakorlati útmutatóját sajnos nem dolgozták ki. A szülőket is sikerült megmozgatni a diákokkal, pedagógusokkal szervezett közös programok révén. Az igazgatónő felajánlotta segítségét mind a pályázatírásban, mind a keresztszülőprogram beindításában az induló besztercei szórványiskolának.
Nem szabad a gyermeket megvásárolni
Egy bentlakó diák havi 270, évi 2545 lejbe kerül – mondta Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Líceum igazgatója, aki szerint Besztercén is ingyenessé kell tenni a bentlakást és az ingázást, amit közadakozásból, alapítványi pénzekből lehet fedezni. Véleménye szerint a teljes ingyenesség nem jó, ezért Déván az államilag biztosított gyermeknevelési támogatás összegét elkérték a szülőktől, mert úgy vették észre, hogy jobban értékelik, amit kapnak, ha ők is hozzájárulnak a gyermekük taníttatásához. Mivel az utazási költségeket egy ideje csak részben fedezi az állam, néhány ingázó diákot elveszítettek, de a költségek 50 százalékos térítésével sikerült őket visszacsalogatni. Bár Hunyad megyében nagy a munkanélküliség, a keresztszülőprogram Déván nem járt sikerrel, mindössze négy esetben találtak olyan keresztszülőket, akik négy éven át vállalták egy-egy gyermek taníttatását. Diákjaik egy része viszont jelentős segítséget kap a Szent Ferenc Alapítványtól.
– Tanulmányi ösztöndíj annak a diáknak jár, aki előmenetele alapján megérdemli. Nem szabad a gyermeket megvásárolni csak azért, mert magyar iskolába jár – hangsúlyozta. A bentlakó, ingázó gyermekeknek az oktatás terén olyan komolyságot, szabad idejükben olyan programokat, tevékenységeket kell biztosítani, ami feledtetni tudja, hogy hátrányos helyzetben vannak. A külföldi testvériskolai kapcsolatok hasznosak, de óvatosan kell felvállalni, mert a nagy távolságok miatt költségessé válhatnak, egyébként lehet partneriskolákat találni Erdélyben is. A saját példájukból kiindulva arra figyelmeztette a beszterceieket, hogy a kezdeti három-négy évben megnyilvánuló lelkesedést követően számítsanak a megtorpanásokra is.
Demográfiai mutatók
Szeben megyében egyre kevesebb a magyar gyermek – figyelmeztetett a demográfiai mutatók fontosságára Orosz Csaba, aki a medgyesi Báthory István Általános Iskolát képviselte a besztercei tanácskozáson. A rendszerváltást követően megalakult iskolának az alapításkor 350 tanulója volt, számuk 2015-re a felére csökkent. Mivel a városban kevés az iskoláskorú gyermek, az egyetlen Szeben megyei önálló magyar iskolába, amelynek épületét 2010-ben újjáépítették, a környező településekről ingáztatnak 30 diákot. Az utazásukat biztosító két kisbusz fenntartása és működtetése óriási erőfeszítést igényel. Ezt az összeget pályázatokból, cégek, magánszemélyek adományából gyűjtik össze, besegít a városi és a megyei helyhatóság, a testvérváros és a testvériskola is. A tanulók egy része vegyes házasságból született, s a magyar iskolának fel kell vennie a versenyt szervezettség és minőség dolgában a német tannyelvű iskolákkal.
A fordított példáról tett említést Benedekfi Dávid, az épülő lupényi szórványközpont ötletgazdája, aki elmondta, hogy a bányavidéken a hajdani párhuzamos osztályok helyett mára már csak összevont osztályok működnek. A vegyes házasságbeli gyermekeket nem adják magyar iskolába, de néha mégis könnyebben meg lehet győzni a szülőket, mint egyes székely családokat, akik a román tagozat mellett döntenek.
A nyárádszeredai származású bányamérnök elmondta, hogy a túlélés megkönnyítését szolgálja a tervezett 1400 négyzetméter alapterületű szórványközpont, ahol egyéb rendezvények mellett táborokat, románnyelv-tanfolyamokat szerveznének a székely gyermekek számára például.
Támogassuk őket!
– Ne egymás ellen hadakozzunk – legyük jobbak, mutassunk példát, népszerűsítsük a tevékenységünket, a sajtó segítségét kérve juttassuk el a híreket minden szórványtelepülésre – hangzott el egymás felé a biztatás. A Magyar Ház termét megtöltő pedagógusok civilként aláírták a helyben megfogalmazott levelet, amelyben megbízták a Fehér Holló Médiaklub Egyesületet, hogy a nagyenyedi, dévai, lupényi, medgyesi és besztercei szórványiskolák túlélési költségvetésének vázlatával együtt adja át a levelet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőségének, hogy elemezzék és továbbítsák az iratokat a magyar Miniszterelnöki Hivatalnak.
– A Szórványtengely mozgalom újszerűen próbál közelíteni a megoldandó feladathoz, olyan közéleti személyiségeket kérve fel adakozásra, akik önszántukból és saját zsebükből szeretnének feláldozni egy keveset az ősztől induló besztercei magyar szórványiskola túlélési költségvetésébe, és ezen túlmenően a szórványoktatási intézményeknek, hogy az újonnan előállt versenyben helyt tudjanak állni, meg tudják mutatni értékeiket. Más szóval: támogassuk őket, hogy labdába tudjanak rúgni! A meccs végét úgysem befolyásolhatjuk – nyilatkozta Szabó Csaba.
– Jó érezni, hogy ennyire felfigyeltek és mellénk álltak – nyilatkozta a tanácskozás végén lelkesedéssel és örömmel a hangjában Antal Attila, aki a megelőlegezett bizalomért cserébe komoly, felelősségteljes munkát ígér.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 4.
Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 23.
Destabilizáció?
A romániai egyetemek, így például a MOGYE is, olyan mértékű autonómiával rendelkezik(nek), amely szerint megtagadhatja(ák) a törvények betartását. Ezzel szemben a romániai iskolák a teljes "bénaságra" ítéltetve arról sem dönthetnek, hogy az alkotmány és az érvényes törvények előírásai értelmében, továbbá az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) 2014. évi 415-ös határozatának eleget téve kétnyelvű feliratokkal lássák el az tanintézmények belső tereit, pontosabban az "osztályokat, laboratóriumokat, irodákat és más helyiségeket".
Ezzel kapcsolatos az utóbbi napokban kirobbant botrány is, amelynek során a Civil Elkötelezettség Mozgalom aktivistái a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza általános iskola vezetőségével egyetértésben eljártak. A tanintézmény papírlapokra nyomtatott kétnyelvű feliratai helyett az e célra szervezett gyűjtés nyomán esztétikusan elkészített táblácskákat adományoztak az iskolának, és segítettek azok felszerelésében. Tették ezt azért, mert a tanintézmények többsége az ODT határozata ellenére, forráshiányra hivatkozva, nem helyezi ki a kétnyelvű feliratokat. A pénz a polgármesteri hivataltól kellene érkezzen, de erre a célra nem szokott jutni. Hogy is jutna, amikor például a nagy hangon és minden fórumon népszerűsített szakoktatás számára a gyakorlati munkát lehetővé tevő fogyóanyagokat sem biztosítják, egyebekről nem is beszélve. Ezek hiányát sajnos nem pótolja a folyamatban levő építkezésekre, felújításokra való hivatkozás. A hivatal iskolákért felelős igazgatósága viszont, ahelyett, hogy annak a természetes igénynek a megvalósítását szorgalmazná, hogy a vegyes tannyelvű iskolákban a magyar gyermekek is otthon érezzék magukat, olyan körlevelet küld szét a tanintézményekbe, amelyben a szabályszerűen elkészített kétnyelvű feliratokat az állampolgárok (jelen esetben a város tanulói) közötti harmónia és jó egyetértés megbontásának (destabilizálásának) tartja. Következésképpen megtiltja, hogy a hivatal engedélye nélkül kifüggesszék, s igazolásképpen a helyhatósági törvényre hivatkozik, ami nem felel meg a valóságnak.
Az iskolákhoz kiküldött július 16-i 39986-os körlevelet olvasva felháborítónak tartom, hogy továbbra is olyan személy álljon az iskolákért felelős igazgatóság élén, aki a város lakosságának közel felét kitevő magyarság nyelvét a destabilizálás eszközének tekinti. Továbbá a Diszkriminációellenes Tanács már említett határozatával ellentétben a tanintézményeket olyan szinten lenullázza, hogy azok a helyi tanács vagy a bíróságok engedélyével tehessék ki a mellékhelyiségek kétnyelvűfeliratát is például. Holott a polgármesteri hivatalban, amelynek a szóban forgó aligazgató az alkalmazottja, békésen megférnek egymás mellett a román és magyar feliratok, anélkül, hogy destabilizálták volna a város lakosságát.
Ha ennek a kis- és nagyobb gyermekek érdekeit szem előtt tartó alapvető elvárásnak eleget tett volna a helyi tanács és végrehajtó testülete, a polgármesteri hivatal, valamint annak iskolákért felelős igazgatósága, akkor nem kerülhetne sor olyan civil szervezetek beavatkozására, amelyeket politikai tőke kovácsolásával vádolnak. Ezt a tőkét a város vezetői már régen a saját imázsuk fényezésére fordíthatták volna, ahelyett, hogy ilyen hangnemű körlevelekkel sértegessék a magyar lakosság önérzetét.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A romániai egyetemek, így például a MOGYE is, olyan mértékű autonómiával rendelkezik(nek), amely szerint megtagadhatja(ák) a törvények betartását. Ezzel szemben a romániai iskolák a teljes "bénaságra" ítéltetve arról sem dönthetnek, hogy az alkotmány és az érvényes törvények előírásai értelmében, továbbá az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) 2014. évi 415-ös határozatának eleget téve kétnyelvű feliratokkal lássák el az tanintézmények belső tereit, pontosabban az "osztályokat, laboratóriumokat, irodákat és más helyiségeket".
Ezzel kapcsolatos az utóbbi napokban kirobbant botrány is, amelynek során a Civil Elkötelezettség Mozgalom aktivistái a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza általános iskola vezetőségével egyetértésben eljártak. A tanintézmény papírlapokra nyomtatott kétnyelvű feliratai helyett az e célra szervezett gyűjtés nyomán esztétikusan elkészített táblácskákat adományoztak az iskolának, és segítettek azok felszerelésében. Tették ezt azért, mert a tanintézmények többsége az ODT határozata ellenére, forráshiányra hivatkozva, nem helyezi ki a kétnyelvű feliratokat. A pénz a polgármesteri hivataltól kellene érkezzen, de erre a célra nem szokott jutni. Hogy is jutna, amikor például a nagy hangon és minden fórumon népszerűsített szakoktatás számára a gyakorlati munkát lehetővé tevő fogyóanyagokat sem biztosítják, egyebekről nem is beszélve. Ezek hiányát sajnos nem pótolja a folyamatban levő építkezésekre, felújításokra való hivatkozás. A hivatal iskolákért felelős igazgatósága viszont, ahelyett, hogy annak a természetes igénynek a megvalósítását szorgalmazná, hogy a vegyes tannyelvű iskolákban a magyar gyermekek is otthon érezzék magukat, olyan körlevelet küld szét a tanintézményekbe, amelyben a szabályszerűen elkészített kétnyelvű feliratokat az állampolgárok (jelen esetben a város tanulói) közötti harmónia és jó egyetértés megbontásának (destabilizálásának) tartja. Következésképpen megtiltja, hogy a hivatal engedélye nélkül kifüggesszék, s igazolásképpen a helyhatósági törvényre hivatkozik, ami nem felel meg a valóságnak.
Az iskolákhoz kiküldött július 16-i 39986-os körlevelet olvasva felháborítónak tartom, hogy továbbra is olyan személy álljon az iskolákért felelős igazgatóság élén, aki a város lakosságának közel felét kitevő magyarság nyelvét a destabilizálás eszközének tekinti. Továbbá a Diszkriminációellenes Tanács már említett határozatával ellentétben a tanintézményeket olyan szinten lenullázza, hogy azok a helyi tanács vagy a bíróságok engedélyével tehessék ki a mellékhelyiségek kétnyelvűfeliratát is például. Holott a polgármesteri hivatalban, amelynek a szóban forgó aligazgató az alkalmazottja, békésen megférnek egymás mellett a román és magyar feliratok, anélkül, hogy destabilizálták volna a város lakosságát.
Ha ennek a kis- és nagyobb gyermekek érdekeit szem előtt tartó alapvető elvárásnak eleget tett volna a helyi tanács és végrehajtó testülete, a polgármesteri hivatal, valamint annak iskolákért felelős igazgatósága, akkor nem kerülhetne sor olyan civil szervezetek beavatkozására, amelyeket politikai tőke kovácsolásával vádolnak. Ezt a tőkét a város vezetői már régen a saját imázsuk fényezésére fordíthatták volna, ahelyett, hogy ilyen hangnemű körlevelekkel sértegessék a magyar lakosság önérzetét.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 10.
Magyar egyetem (ál)riadó kánikulában
A romániai magyar sajtót hamar bejárta a hír, miszerint Florian Bodog, a Nagyváradi Egyetem Orvosi és Gyógyszerészeti Karának dékánja latolgatja annak lehetőségét, hogy magyar szak indításával bővítse és népszerűsítse az általa vezetett intézményt. Amúgy nem szenvednek hallgatóban hiányt, nyilatkozta, mivel a tíz hasonló profilú romániai egyetemhez képest akkor tartják a felvételi vizsgát, amikor az már mindenhol lejárt. Így biztosan megtelik a 195 tandíjmentes és a 485 tandíjköteles hely, és az angol nyelvű képzés is.
A dékán, aki egészségügyi asszisztensből lett sebészorvos, majd a politikával is kacérkodva államtitkári tisztséget töltött be az egészségügyi minisztériumban, a kormányzó szociáldemokrata párt szenátori székéért mondott le vezető funkciójáról. Bár sok vád érte tetemes vagyona, valamint egy svájci cég bőkezű támogatása s az ezzel járó Föld körüli utak miatt, jelenleg a rektori székért szeretne harcba szállni, s tervei közé tartozik az általa vezetett kar önállósítása is. Részben ennek tulajdonítható utóbbi kijelentése, miszerint a magyar szak beindításával a hasonló romániai felsőfokú intézetek között kicsinek számító váradi kar önálló egyetemmé nőhetné ki magát.
A nagyvonalúnak tűnő dékán látszólagos lezsersége azért meglepő, mert a magyarellenesség páncéljába szorultmarosvásárhelyi többségi vezetésnek és a szenátus tagjainak azonnal elborul a józan logikája, ha önálló magyarintézetekről esik szó. Számukra a tanárhiány is megoldhatatlan, amit a magyar oktatás végleges akkreditációjának az akadályozására használnak fel. Hiába érkezett a magyarországi egyetemekről a baráti kéznyújtás, azt pontosan az általuk be nem tartott törvényekre hivatkozva utasítják el. Ezzel szemben Florian Bodog könnyedén kijelenti, hogy Váradon jelenleg is ingyenesen oktatnak magyarországi tanárok, s a határon túli egyetemek segítségére továbbra is számíthat. Véleménye szerint a magyar oktatás beindítása érdekében a törvényt sem kell megváltoztatni, mindössze a felsőoktatás minőségét biztosító testületnek kell kedvező véleményt mondania. Mégsem kell készpénznek venni a kijelentéseit. Florian Bodog aggódik ugyanis, hogy a költséges akkreditációt megszervezve lesz-e magyar diák, aki a váradi egyetem bizonytalan 50-es csoportját választja? Továbbá azt is bevallotta: tart attól, hogy a megvalósult magyar szak önállóságáért nem kezdődnek-e Váradon is tüntetések. Ugyanakkor kétségei vannak afelől is, hogy kell-e magyarul tanuló orvos Romániában, amikor a kórházakban mindenki románul beszél (?) Majd a váradi portálnak adott interjúban pontosít: egy 15-ös magyar csoport lenne az igazán elfogadható. Egy olyan "igen is meg nem is", ami van, de alig látszik, tehát könnyen lehet irányítani és manipulálni. Ahogy végső soron szinte valamennyi "többségi" jószándékot ez az elképzelés vezérel. Egyetemekben, iskolákban csakis közösen tudják elképzelni az oktatást, mint a féltékeny házastárs, aki inkább megfojtja a feleségét, minthogy beleegyezzen a válásba.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A romániai magyar sajtót hamar bejárta a hír, miszerint Florian Bodog, a Nagyváradi Egyetem Orvosi és Gyógyszerészeti Karának dékánja latolgatja annak lehetőségét, hogy magyar szak indításával bővítse és népszerűsítse az általa vezetett intézményt. Amúgy nem szenvednek hallgatóban hiányt, nyilatkozta, mivel a tíz hasonló profilú romániai egyetemhez képest akkor tartják a felvételi vizsgát, amikor az már mindenhol lejárt. Így biztosan megtelik a 195 tandíjmentes és a 485 tandíjköteles hely, és az angol nyelvű képzés is.
A dékán, aki egészségügyi asszisztensből lett sebészorvos, majd a politikával is kacérkodva államtitkári tisztséget töltött be az egészségügyi minisztériumban, a kormányzó szociáldemokrata párt szenátori székéért mondott le vezető funkciójáról. Bár sok vád érte tetemes vagyona, valamint egy svájci cég bőkezű támogatása s az ezzel járó Föld körüli utak miatt, jelenleg a rektori székért szeretne harcba szállni, s tervei közé tartozik az általa vezetett kar önállósítása is. Részben ennek tulajdonítható utóbbi kijelentése, miszerint a magyar szak beindításával a hasonló romániai felsőfokú intézetek között kicsinek számító váradi kar önálló egyetemmé nőhetné ki magát.
A nagyvonalúnak tűnő dékán látszólagos lezsersége azért meglepő, mert a magyarellenesség páncéljába szorultmarosvásárhelyi többségi vezetésnek és a szenátus tagjainak azonnal elborul a józan logikája, ha önálló magyarintézetekről esik szó. Számukra a tanárhiány is megoldhatatlan, amit a magyar oktatás végleges akkreditációjának az akadályozására használnak fel. Hiába érkezett a magyarországi egyetemekről a baráti kéznyújtás, azt pontosan az általuk be nem tartott törvényekre hivatkozva utasítják el. Ezzel szemben Florian Bodog könnyedén kijelenti, hogy Váradon jelenleg is ingyenesen oktatnak magyarországi tanárok, s a határon túli egyetemek segítségére továbbra is számíthat. Véleménye szerint a magyar oktatás beindítása érdekében a törvényt sem kell megváltoztatni, mindössze a felsőoktatás minőségét biztosító testületnek kell kedvező véleményt mondania. Mégsem kell készpénznek venni a kijelentéseit. Florian Bodog aggódik ugyanis, hogy a költséges akkreditációt megszervezve lesz-e magyar diák, aki a váradi egyetem bizonytalan 50-es csoportját választja? Továbbá azt is bevallotta: tart attól, hogy a megvalósult magyar szak önállóságáért nem kezdődnek-e Váradon is tüntetések. Ugyanakkor kétségei vannak afelől is, hogy kell-e magyarul tanuló orvos Romániában, amikor a kórházakban mindenki románul beszél (?) Majd a váradi portálnak adott interjúban pontosít: egy 15-ös magyar csoport lenne az igazán elfogadható. Egy olyan "igen is meg nem is", ami van, de alig látszik, tehát könnyen lehet irányítani és manipulálni. Ahogy végső soron szinte valamennyi "többségi" jószándékot ez az elképzelés vezérel. Egyetemekben, iskolákban csakis közösen tudják elképzelni az oktatást, mint a féltékeny házastárs, aki inkább megfojtja a feleségét, minthogy beleegyezzen a válásba.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 17.
A megkövezett példa is ragadós
Úgy tűnik, hogy román honfitársaink sok tekintetben tanulékonyak, csak ki kell várni, amíg első felháborodásuk lecsitul. Kétségtelen, hogy rendkívül kellemetlen, ahogy időnként minket, magyarokat ócsárolnak, de amikor lenyugodnak a kedélyek, és alaposan elgondolkoznak, mindazt, amit magyar részről korábban égbekiáltó "pofátlanságnak" tekintettek (lásd Basescu 2013-as marosfői kijelentését a Tusványoson elhangzottakról), hamarosan lekoppintják, feltupírozva időnként.
Jut eszembe mindez, amikor olvasom, hogy a határon túli románok idei marosfői nyári egyetemén Cristian Diaconescu, a Basescu alapította Népi Mozgalom Alapítvány elnöke, volt külügyminiszter bejelentette, hogy a határon túli románoknak magyar mintára egyszerűsített eljárással románigazolványt kellene adni. Ami megerősítené az anyaországgal való kapcsolatukat, a romániai intézményeket közvetlen jogi úton pedig arra kötelezné, hogy speciális jogokkal ruházza fel őket. A volt külügyminiszter részben azért venné át ezt a magyar kezdeményezést, mert a képviselőház áprilisban elutasította a román állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére benyújtott törvény módosítását, amit a vajdasági románok "aljas szavazatnak" minősítettek. A sokat káromolt magyar modell viszont némileg javíthatna a helyzeten. A Timok-völgyi románok képviselője pedig, elismerését fejezve ki a magyar testvérek iránt, a külhoni magyarok nemzeti identitásának megőrzésére kidolgozott stratégiának a lemásolását javasolta. Basescu pedig arra biztatta az észak-bukovinai, dél- besszarábiai románokat, hogy kérjék a kettős állampolgárságot, mert az ukrán állam nem ismeri el ugyan, de nem is tiltja azt.
A nagybani történet egy kisebb léptékűt juttat eszembe. Egy mezőségi magyar iskola fenntartása érdekében kértük a vidéki polgármestert, hogy a törvényes előírások értelmében támogassa a környékbeli magyar gyermekek befogadását azokból a falvakból, ahol megszűnt a magyar iskola. A sok hercehurcával járó elutasítást követően a következő években kiderült, hogy a román tagozat megmentése érdekében a környékbeli román diákok beutaztatásához folyamodtak.
A sokat káromolt és betiltott, ártalmatlan és nem is feltűnő székely zászló kifüggesztése is követendő példának bizonyult. Felháborodással kísért betiltását követően a kincses városban és környékén, a marosvásárhelyi orvosi egyetem udvarán, sőt később Csíkszereda főterén is megjelentek az óriástrikolórok: ha zászló kellett nektek, nézzétek címen. Csakhogy ezeket a sok XXXL-es zászlókat méretüknél fogva nehéz karban tartani, és költséges újra cserélni, ezért az időjárás viszontagságai miatt helyenként az elmúlt hetek során piszkos feltörlőrongyhoz váltak hasonlóvá.
Ami pedig a román közvélemény felháborodását és a magyar nagyövet megkövezését illeti a Székelyföld autonómiájáról tett kijelentése kapcsán, úgy tűnik, hogy román honfitársaink ezen a téren messze előttünk járnak. Az idei marosfői nyári egyetem első programpontja ugyanis a következő volt: Besszarábia egyesülése Romániával a románok nemzeti célja 2018-ra.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Úgy tűnik, hogy román honfitársaink sok tekintetben tanulékonyak, csak ki kell várni, amíg első felháborodásuk lecsitul. Kétségtelen, hogy rendkívül kellemetlen, ahogy időnként minket, magyarokat ócsárolnak, de amikor lenyugodnak a kedélyek, és alaposan elgondolkoznak, mindazt, amit magyar részről korábban égbekiáltó "pofátlanságnak" tekintettek (lásd Basescu 2013-as marosfői kijelentését a Tusványoson elhangzottakról), hamarosan lekoppintják, feltupírozva időnként.
Jut eszembe mindez, amikor olvasom, hogy a határon túli románok idei marosfői nyári egyetemén Cristian Diaconescu, a Basescu alapította Népi Mozgalom Alapítvány elnöke, volt külügyminiszter bejelentette, hogy a határon túli románoknak magyar mintára egyszerűsített eljárással románigazolványt kellene adni. Ami megerősítené az anyaországgal való kapcsolatukat, a romániai intézményeket közvetlen jogi úton pedig arra kötelezné, hogy speciális jogokkal ruházza fel őket. A volt külügyminiszter részben azért venné át ezt a magyar kezdeményezést, mert a képviselőház áprilisban elutasította a román állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére benyújtott törvény módosítását, amit a vajdasági románok "aljas szavazatnak" minősítettek. A sokat káromolt magyar modell viszont némileg javíthatna a helyzeten. A Timok-völgyi románok képviselője pedig, elismerését fejezve ki a magyar testvérek iránt, a külhoni magyarok nemzeti identitásának megőrzésére kidolgozott stratégiának a lemásolását javasolta. Basescu pedig arra biztatta az észak-bukovinai, dél- besszarábiai románokat, hogy kérjék a kettős állampolgárságot, mert az ukrán állam nem ismeri el ugyan, de nem is tiltja azt.
A nagybani történet egy kisebb léptékűt juttat eszembe. Egy mezőségi magyar iskola fenntartása érdekében kértük a vidéki polgármestert, hogy a törvényes előírások értelmében támogassa a környékbeli magyar gyermekek befogadását azokból a falvakból, ahol megszűnt a magyar iskola. A sok hercehurcával járó elutasítást követően a következő években kiderült, hogy a román tagozat megmentése érdekében a környékbeli román diákok beutaztatásához folyamodtak.
A sokat káromolt és betiltott, ártalmatlan és nem is feltűnő székely zászló kifüggesztése is követendő példának bizonyult. Felháborodással kísért betiltását követően a kincses városban és környékén, a marosvásárhelyi orvosi egyetem udvarán, sőt később Csíkszereda főterén is megjelentek az óriástrikolórok: ha zászló kellett nektek, nézzétek címen. Csakhogy ezeket a sok XXXL-es zászlókat méretüknél fogva nehéz karban tartani, és költséges újra cserélni, ezért az időjárás viszontagságai miatt helyenként az elmúlt hetek során piszkos feltörlőrongyhoz váltak hasonlóvá.
Ami pedig a román közvélemény felháborodását és a magyar nagyövet megkövezését illeti a Székelyföld autonómiájáról tett kijelentése kapcsán, úgy tűnik, hogy román honfitársaink ezen a téren messze előttünk járnak. Az idei marosfői nyári egyetem első programpontja ugyanis a következő volt: Besszarábia egyesülése Romániával a románok nemzeti célja 2018-ra.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 24.
A vízről a kastélyban
Nyolc képzőművész vette birtokába augusztus 8–22. között az erdélyi barokk egyik legszebb épületét, a gernyeszegi kastélyt, amely másodjára adott otthont a Kastélypark Művésztelepnek. A táborban határon túli és marosvásárhelyi képzőművészek. Filp Csaba, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Nyilas Márta, Knyihár Amarilla, Alois Lindenbauer, Szabó Zoltán Judóka, Miklya Gábor és Pokorny Attila vettek részt, meghívott vendégként pedig dr. Keserű Katalin és Márton Eszter Zsófia művészettörténészek.
A Teleki Alapítvány és a Castle Art Port Közhasznú Művészeti Egyesület által szervezett alkotóműhely idei témája a víz – tájékoztatott a helyszínen Pokorny Attila szobrászművész, a tábor szervezője, én pedig kíváncsian vártam, hogy betekintsek a művészek munkájába, s tetten érjem őket, ahogy feldolgozzák ezt a hétköznapi gondolkodásban közhelynek tűnő, de valójában rendkívül izgalmas, képlékeny, sokjelentésű és manapság egyre fontosabbá váló témát. Nem csalódtam. A kastély termeiben és kertjében működő alkotóműhelyeket végigjárva láttam, ahogy a művészek sajátos látásmódján keresztül hátborzongatóan különös, újszerűen izgalmas, harmonikusan szép, ötletesen humoros szoborrá, természetművészeti alkotássá, festménnyé szerveződött a megadott téma.
Egy koncert emlékét őrző szalmabálák és hiányzó darabjaikat kereső faragott ajtókeretek között egyensúlyozva értünk el egy földszinti árnyékos terembe, ahol a nyugalommal, a harmóniával találkoztam. Knyihár Amarilla festőművész, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola festészettanárának nagyalakú képén a Maros vagy talán képzeletünk folyójának eszményien kék vizében lágyan tükröződik a part menti fák zöld lombozata, s a csupán pici sötétkék borzongásoknak látszó vízililiomok jelzik, hogy a tökéletesség valójában elérhetetlen. Természetesen ez csak egy amatőr néző olvasata, az alkotó talán egészen másra gondolt.
Az ablakkereten át behulló fényben szalmabála hátára kikötve bölcs öreg köveket hordoz a hátán egy kőrisfából faragott kecses kenu, a pécsi Miklya Gábor szobrászművész alkotása. Később, amikor találkozunk, kiderül, hogy alaposan melléfogtam, az alapgondolat ugyanis az volt, hogy a fából faragott burok, amely a hüvelyesek terméséhez hasonlít, más értelmet ad a víz által hordozott, alakított élettelen anyagnak, a kőnek, ami a szobrász elképzelése szerint termésként, magként kel életre.
Az alapgondolathoz a hajómotívum is hozzákapcsolódhat – egészíti ki a szobrász magyarázatát dr. Keserű Katalin művészettörténész, majd hozzáteszi: Alois Lindenbauer, Ausztriából érkezett szobrászművész szerint a kőben is ott van a víz, a nedves márvány például könnyebben faragható. A követ pedig, mint az idő, a víz munkájának nyomát izgalmas dolog foglalatba helyezni.
Az egyik emeleti teremben a már távozott Filp Csaba festménye megdöbbent kicsit, hisz egy mosdókagylóban levő fejet ábrázol. Amikor kiderül, hogy az Ébredés címet viseli, és a kastély előcsarnokában látható szoborfejet festette meg, ahogy a mosdó kagylójában ráhull a víz, a kép humoros mondanivalója is kibomlik. Ugyanott két művésznő szorgoskodik. Nyilas Márta, a Pécsi Egyetem művészeti karának festészettanárát láthatóan a sokarcú víz halmazállapotának változásai foglalkoztatják, ezt tükrözi már elkészült festménye is, amelyen a sebes folyású hegyi patak energiáját állította szembe a lépcsők által behatárolt állóvíz tehetetlenségével. Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna a fény ígéretébe kapaszkodó fuldokló énünket örökítette meg szimbolikus képén, s ottjártamkor egy száraz faág felnagyított képét festette, amelyet harmatcseppekkel megrakottan talált a parkban.
Szabó Zoltán Judóka műhelyébe is betekintettünk, aki a kavargást, örvénylést jelképező márványozott papíron a stabil geometrikus formák felbomlásának a megörökítésébe kezdett. Keserű Katalin felejthetetlen élményként beszélt a performanszáról, amelynek nyomai még láthatók a parkban. Először egy földművet készített, majd a fűből kialakított napkeresztek között a mélyebben kiásott árokba vizet hordott, amibe kék felsőruhában belefeküdt, s egy követ tett a homlokára. Feje körül szabályosan gyűrűzött a víz, amelyben az alámerülő, a kő alatt fuldokló, avagy ellenkezőleg: a víz és súly ellenére is túlélő embert, tágabb értelmezésben jelenkori létünket jelképezte számomra. Szintén a Szabó Zoltán műve a Dionüszosznak vízzel teli műanyag palackból tett műkar, amelynek a benne levő vízi növények adnak életet, s a zuhanyozás mozdulatát utánzó szalagok figyelmeztetnek, hogy műveleti területen található.
Pokorny Attila szobrászművész ezúttal is a természetszobrászatot választotta. Sajnos, már nem láthattam a Maros két partját összekötő kőgát hálót, megtekinthettem viszont, ahogy színes dalra bírta a Mária-forrásból eredő csermely medrét, amelyet a helyszínen talált rózsaszín és kék csempetörmelék apró darabjaiból rakott ki, újrahasznosítva a hulladékot. A tájszobrászati alkotás A patak nyelve címet viseli, s a látványon túl kedvenc tartózkodási helye békának, gyíknak egyaránt.
Ugyancsak a park-ban dolgozott Alois Lindenbauer vendég művész is, akinek térszobrai a világ különböző pontjait díszítik. A gernyeszegi kastély parkjában botvastagságú ágakat virágoztatott ki és szúrt be a patakba, majd újabb helyekre költöztette őket más felállításban. Ez az ő ajándéka a kastélyparknak, a természetnek, s olyan, akár egy hölgynek adott virágcsokor – mondta. Csakhogy ahhoz, hogy a bot kivirágozzék, több tonnányi lassú, finom leütés szükséges, ami egy meditációs folyamat is egyben. Szeret az ágakkal szobrászkodni, s vannak olyan alkotásai, amelyeken a földbe, vízbe szúrt ágak kizöldültek.
Miközben végigjárjuk a kastélybeli és a szabadtéri „műtermeket”, Keserű Katalin Széchenyi-díjas ismert művészettörténészt, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének emeritus professzorát kérdezem.
– Meghívtak, és óriási örömmel jöttem. Egyetemi hallgató koromban jártam a gernyeszegi kastélyban először, az Entz Géza tanár úr vezette tanulmányi kiránduláson. Nagy élményt jelent számomra megfigyelni az alkotások születését, végigkövetni, hogyan alakul egy festmény vagy egy szobor.
Amit Márton Eszter Zsófia frissen végzett művészettörténész, a tábor kurátora azzal egészített ki, hogy az alkotótáborban való részvételt az tette izgalmassá, hogy rá lehetett kérdezni a művészekre: mit miért tesznek. Azonkívül mindketten értékelték a tábor programját, amelybe belefért a fiatal képzőművészek csejdi alkotótáborát záró kiállításon való részvétel, a Kultúrpalota alapos megtekintése, a parajdi sóbányában tett kirándulás, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) művészeti mozgalomra való emlékezés, s esténként a tábor résztvevőinek bemutatkozása, illetve a múlt évi művésztelep bemutatása, amelynek néhány értékes alkotása a kastélyt díszíti, és a Teleki Kálmán gróf által adott vacsora, a szalonnasütés is.
Az alkotótábor megszervezését a Soós Zoltán vezette megyei múzeum, a megyei tanács, cégek, magánszemélyek támogatták.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Nyolc képzőművész vette birtokába augusztus 8–22. között az erdélyi barokk egyik legszebb épületét, a gernyeszegi kastélyt, amely másodjára adott otthont a Kastélypark Művésztelepnek. A táborban határon túli és marosvásárhelyi képzőművészek. Filp Csaba, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Nyilas Márta, Knyihár Amarilla, Alois Lindenbauer, Szabó Zoltán Judóka, Miklya Gábor és Pokorny Attila vettek részt, meghívott vendégként pedig dr. Keserű Katalin és Márton Eszter Zsófia művészettörténészek.
A Teleki Alapítvány és a Castle Art Port Közhasznú Művészeti Egyesület által szervezett alkotóműhely idei témája a víz – tájékoztatott a helyszínen Pokorny Attila szobrászművész, a tábor szervezője, én pedig kíváncsian vártam, hogy betekintsek a művészek munkájába, s tetten érjem őket, ahogy feldolgozzák ezt a hétköznapi gondolkodásban közhelynek tűnő, de valójában rendkívül izgalmas, képlékeny, sokjelentésű és manapság egyre fontosabbá váló témát. Nem csalódtam. A kastély termeiben és kertjében működő alkotóműhelyeket végigjárva láttam, ahogy a művészek sajátos látásmódján keresztül hátborzongatóan különös, újszerűen izgalmas, harmonikusan szép, ötletesen humoros szoborrá, természetművészeti alkotássá, festménnyé szerveződött a megadott téma.
Egy koncert emlékét őrző szalmabálák és hiányzó darabjaikat kereső faragott ajtókeretek között egyensúlyozva értünk el egy földszinti árnyékos terembe, ahol a nyugalommal, a harmóniával találkoztam. Knyihár Amarilla festőművész, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola festészettanárának nagyalakú képén a Maros vagy talán képzeletünk folyójának eszményien kék vizében lágyan tükröződik a part menti fák zöld lombozata, s a csupán pici sötétkék borzongásoknak látszó vízililiomok jelzik, hogy a tökéletesség valójában elérhetetlen. Természetesen ez csak egy amatőr néző olvasata, az alkotó talán egészen másra gondolt.
Az ablakkereten át behulló fényben szalmabála hátára kikötve bölcs öreg köveket hordoz a hátán egy kőrisfából faragott kecses kenu, a pécsi Miklya Gábor szobrászművész alkotása. Később, amikor találkozunk, kiderül, hogy alaposan melléfogtam, az alapgondolat ugyanis az volt, hogy a fából faragott burok, amely a hüvelyesek terméséhez hasonlít, más értelmet ad a víz által hordozott, alakított élettelen anyagnak, a kőnek, ami a szobrász elképzelése szerint termésként, magként kel életre.
Az alapgondolathoz a hajómotívum is hozzákapcsolódhat – egészíti ki a szobrász magyarázatát dr. Keserű Katalin művészettörténész, majd hozzáteszi: Alois Lindenbauer, Ausztriából érkezett szobrászművész szerint a kőben is ott van a víz, a nedves márvány például könnyebben faragható. A követ pedig, mint az idő, a víz munkájának nyomát izgalmas dolog foglalatba helyezni.
Az egyik emeleti teremben a már távozott Filp Csaba festménye megdöbbent kicsit, hisz egy mosdókagylóban levő fejet ábrázol. Amikor kiderül, hogy az Ébredés címet viseli, és a kastély előcsarnokában látható szoborfejet festette meg, ahogy a mosdó kagylójában ráhull a víz, a kép humoros mondanivalója is kibomlik. Ugyanott két művésznő szorgoskodik. Nyilas Márta, a Pécsi Egyetem művészeti karának festészettanárát láthatóan a sokarcú víz halmazállapotának változásai foglalkoztatják, ezt tükrözi már elkészült festménye is, amelyen a sebes folyású hegyi patak energiáját állította szembe a lépcsők által behatárolt állóvíz tehetetlenségével. Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna a fény ígéretébe kapaszkodó fuldokló énünket örökítette meg szimbolikus képén, s ottjártamkor egy száraz faág felnagyított képét festette, amelyet harmatcseppekkel megrakottan talált a parkban.
Szabó Zoltán Judóka műhelyébe is betekintettünk, aki a kavargást, örvénylést jelképező márványozott papíron a stabil geometrikus formák felbomlásának a megörökítésébe kezdett. Keserű Katalin felejthetetlen élményként beszélt a performanszáról, amelynek nyomai még láthatók a parkban. Először egy földművet készített, majd a fűből kialakított napkeresztek között a mélyebben kiásott árokba vizet hordott, amibe kék felsőruhában belefeküdt, s egy követ tett a homlokára. Feje körül szabályosan gyűrűzött a víz, amelyben az alámerülő, a kő alatt fuldokló, avagy ellenkezőleg: a víz és súly ellenére is túlélő embert, tágabb értelmezésben jelenkori létünket jelképezte számomra. Szintén a Szabó Zoltán műve a Dionüszosznak vízzel teli műanyag palackból tett műkar, amelynek a benne levő vízi növények adnak életet, s a zuhanyozás mozdulatát utánzó szalagok figyelmeztetnek, hogy műveleti területen található.
Pokorny Attila szobrászművész ezúttal is a természetszobrászatot választotta. Sajnos, már nem láthattam a Maros két partját összekötő kőgát hálót, megtekinthettem viszont, ahogy színes dalra bírta a Mária-forrásból eredő csermely medrét, amelyet a helyszínen talált rózsaszín és kék csempetörmelék apró darabjaiból rakott ki, újrahasznosítva a hulladékot. A tájszobrászati alkotás A patak nyelve címet viseli, s a látványon túl kedvenc tartózkodási helye békának, gyíknak egyaránt.
Ugyancsak a park-ban dolgozott Alois Lindenbauer vendég művész is, akinek térszobrai a világ különböző pontjait díszítik. A gernyeszegi kastély parkjában botvastagságú ágakat virágoztatott ki és szúrt be a patakba, majd újabb helyekre költöztette őket más felállításban. Ez az ő ajándéka a kastélyparknak, a természetnek, s olyan, akár egy hölgynek adott virágcsokor – mondta. Csakhogy ahhoz, hogy a bot kivirágozzék, több tonnányi lassú, finom leütés szükséges, ami egy meditációs folyamat is egyben. Szeret az ágakkal szobrászkodni, s vannak olyan alkotásai, amelyeken a földbe, vízbe szúrt ágak kizöldültek.
Miközben végigjárjuk a kastélybeli és a szabadtéri „műtermeket”, Keserű Katalin Széchenyi-díjas ismert művészettörténészt, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének emeritus professzorát kérdezem.
– Meghívtak, és óriási örömmel jöttem. Egyetemi hallgató koromban jártam a gernyeszegi kastélyban először, az Entz Géza tanár úr vezette tanulmányi kiránduláson. Nagy élményt jelent számomra megfigyelni az alkotások születését, végigkövetni, hogyan alakul egy festmény vagy egy szobor.
Amit Márton Eszter Zsófia frissen végzett művészettörténész, a tábor kurátora azzal egészített ki, hogy az alkotótáborban való részvételt az tette izgalmassá, hogy rá lehetett kérdezni a művészekre: mit miért tesznek. Azonkívül mindketten értékelték a tábor programját, amelybe belefért a fiatal képzőművészek csejdi alkotótáborát záró kiállításon való részvétel, a Kultúrpalota alapos megtekintése, a parajdi sóbányában tett kirándulás, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) művészeti mozgalomra való emlékezés, s esténként a tábor résztvevőinek bemutatkozása, illetve a múlt évi művésztelep bemutatása, amelynek néhány értékes alkotása a kastélyt díszíti, és a Teleki Kálmán gróf által adott vacsora, a szalonnasütés is.
Az alkotótábor megszervezését a Soós Zoltán vezette megyei múzeum, a megyei tanács, cégek, magánszemélyek támogatták.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 15.
Magyar állami kitüntetések példamutató munkákért
Magyar állami kitüntetéseket adtak át kedden délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, melyeket Áder János köztársasági elnök adományozott a Magyar Állami Ünnep alkalmából.
Zsigmond Barna Pál főkonzul arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki tegye a dolgát. Nehéz időket élünk, és összefogásra van szükség, de a megoldást ne csak kívülről várjuk, mert a megoldás bennünk is van. Mindenki tegye a dolgát, mert akkor a közösség felvirágzik, és így tudunk egyről a kettőre jutni, előre menni. „Mi most azért vagyunk itt, mert büszkék vagyunk arra, hogy van egy évezredes magyar kultúránk, vannak olyan személyiségeink, akik ezt a kultúrát viszik előre, ki-ki a maga sorsa, rendeltetése szerint, ki az oktatásban, ki a lelki életben, ki a gazdasági életben, ki a tájékoztatás világában, de mindenki teszi a dolgát, és a magyar kultúrát, a magyar nyelvet szolgálja. Akkor van magyar megmaradás a Kárpát-medencében, ha vannak olyan személyiségeink, akik példát tudnak mutatni” – mondta el a főkonzul.
Az erdélyi magyar nyelvű oktatás és nevelés számos területén végzett, fáradhatatlan és nélkülözhetetlen tevékenysége, valamint a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza létrehozása érdekében végzett példaadó munkája elismeréseként Burus Siklódi Botond a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
Burus Siklódi Botond alapelve a minőség, a hitelesség és a tisztesség jegyében dolgozni nemzeti közösségünkért – hangzott el a laudációban, melyet Szarka Gábor konzul olvasott fel. „Emberi értékei, magatartása is példaértékű. A szakmai tudás és tájékozottság jellemző minden általa irányított területen. Munkabírása, pontossága közismert. Szolgálatra állította be életét, amelyet hivatástudattal teljesít.” Burus-Siklódi Botond kémia-fizika szakos tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát. 1983-1991 között a Maros megyei dicsőszentmártoni általános iskolában tanított, majd tevékenységét Hargita megyében folytatta. A Megyei Pedagógusok Háza igazgatójává való kinevezése után alkotta meg életművét, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házát. Burus Siklódi Botond a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) elnökének tanácsosa, majd főtitkára lett. A Székelyföldi Területi Oktatási Központ vezetője, és a Bolyai Nyári Akadémia programmenedzsereként nélkülözhetetlen embere lett a pedagógusok szövetségének. 2011-ben az RMPSZ tisztújító közgyűlése elnökévé választotta, amelyet 2015-ben is megerősített újabb négy esztendőre. Elnökként a szövetség munkáját a magyar tannyelvű oktatás és nevelés hatékonyabbá tétele és minőségi fejlesztése érdekében szervezi és irányítja. A kitüntetett az Apáczai Csere János Pedagógus Ház létrejöttéről beszélt, majd köszönetet mondott a magyar kormánynak, családjának, mentorainak és munkatársainak. „Nehéz elfogultság nélkül erről a munkáról beszélnem. Számomra különös jelentőséggel bír az oktatás, nevelés, mert generációkon át valahol összenőtt velem, a családommal, a közeli és távoli múltunkkal” – fogalmazott.
Székelyföldi díjazottak
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Feszt György, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott tanszékvezető professzora és Jakab Sámuel, a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar nyárádszeredai levelező tagozatának vezetője, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át Baricz Lajos szentszéki tanácsos, marosszentgyörgyi lelkész, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő (Népújság), valamint a Magyar Arany Érdemkeresztet Hegedűs Ferenc kézdivásárhelyi vállalkozó.
A csíkszeredai Lázár Házban tartott esemény ünnepélyességét a Codex együttes és a marosszentgyörgyi énekesek, zenészek, valamint Kosztándi Zsolt színész szavalata emelte.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Magyar állami kitüntetéseket adtak át kedden délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, melyeket Áder János köztársasági elnök adományozott a Magyar Állami Ünnep alkalmából.
Zsigmond Barna Pál főkonzul arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki tegye a dolgát. Nehéz időket élünk, és összefogásra van szükség, de a megoldást ne csak kívülről várjuk, mert a megoldás bennünk is van. Mindenki tegye a dolgát, mert akkor a közösség felvirágzik, és így tudunk egyről a kettőre jutni, előre menni. „Mi most azért vagyunk itt, mert büszkék vagyunk arra, hogy van egy évezredes magyar kultúránk, vannak olyan személyiségeink, akik ezt a kultúrát viszik előre, ki-ki a maga sorsa, rendeltetése szerint, ki az oktatásban, ki a lelki életben, ki a gazdasági életben, ki a tájékoztatás világában, de mindenki teszi a dolgát, és a magyar kultúrát, a magyar nyelvet szolgálja. Akkor van magyar megmaradás a Kárpát-medencében, ha vannak olyan személyiségeink, akik példát tudnak mutatni” – mondta el a főkonzul.
Az erdélyi magyar nyelvű oktatás és nevelés számos területén végzett, fáradhatatlan és nélkülözhetetlen tevékenysége, valamint a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza létrehozása érdekében végzett példaadó munkája elismeréseként Burus Siklódi Botond a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
Burus Siklódi Botond alapelve a minőség, a hitelesség és a tisztesség jegyében dolgozni nemzeti közösségünkért – hangzott el a laudációban, melyet Szarka Gábor konzul olvasott fel. „Emberi értékei, magatartása is példaértékű. A szakmai tudás és tájékozottság jellemző minden általa irányított területen. Munkabírása, pontossága közismert. Szolgálatra állította be életét, amelyet hivatástudattal teljesít.” Burus-Siklódi Botond kémia-fizika szakos tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát. 1983-1991 között a Maros megyei dicsőszentmártoni általános iskolában tanított, majd tevékenységét Hargita megyében folytatta. A Megyei Pedagógusok Háza igazgatójává való kinevezése után alkotta meg életművét, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házát. Burus Siklódi Botond a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) elnökének tanácsosa, majd főtitkára lett. A Székelyföldi Területi Oktatási Központ vezetője, és a Bolyai Nyári Akadémia programmenedzsereként nélkülözhetetlen embere lett a pedagógusok szövetségének. 2011-ben az RMPSZ tisztújító közgyűlése elnökévé választotta, amelyet 2015-ben is megerősített újabb négy esztendőre. Elnökként a szövetség munkáját a magyar tannyelvű oktatás és nevelés hatékonyabbá tétele és minőségi fejlesztése érdekében szervezi és irányítja. A kitüntetett az Apáczai Csere János Pedagógus Ház létrejöttéről beszélt, majd köszönetet mondott a magyar kormánynak, családjának, mentorainak és munkatársainak. „Nehéz elfogultság nélkül erről a munkáról beszélnem. Számomra különös jelentőséggel bír az oktatás, nevelés, mert generációkon át valahol összenőtt velem, a családommal, a közeli és távoli múltunkkal” – fogalmazott.
Székelyföldi díjazottak
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Feszt György, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott tanszékvezető professzora és Jakab Sámuel, a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar nyárádszeredai levelező tagozatának vezetője, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át Baricz Lajos szentszéki tanácsos, marosszentgyörgyi lelkész, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő (Népújság), valamint a Magyar Arany Érdemkeresztet Hegedűs Ferenc kézdivásárhelyi vállalkozó.
A csíkszeredai Lázár Házban tartott esemény ünnepélyességét a Codex együttes és a marosszentgyörgyi énekesek, zenészek, valamint Kosztándi Zsolt színész szavalata emelte.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. szeptember 25.
A MOGYE sorsfordító évéről jelent meg kötet Marosvásárhelyen
Dr. Bérczes Judit Sok szálból erős kötelék című könyvét mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A kötet azoknak az orvosoknak és gyógyszerészeknek tartalmazza az életrajzi adatait és visszaemlékezéseit, akik 1961-ben végezték az egyetemet Marosvásárhelyen.
Rendkívül tetszetős és tartalmában is izgalmas kötet került az olvasók elé – mondta felvezetőjében Bodolai Gyöngyi újságíró, aki Bérczes Judittal, a kötet ötletgazdájával és szerkesztőjével beszélgetett. Ez a könyv már az ötödik abban a sorban, amelyek a különböző években végzett orvosok és gyógyszerészek életrajzát foglalják össze.
Az 50-ik egyetemi találkozón, 2011-ben merült fel, hogy kötetbe kellene foglalni az adatokat, az egykori kollégák ki is töltötték a kérdőíveket, ugyanakkor a szerző azt is kérte tőlük, hogy ha érdekes, közölnivaló történetük van, írják meg azt is. A határidőt 2011. december 31-ére tűzte ki, de az utolsó kéziratot 2014 decemberében kapta kézhez. Elmondta, 156 személy adatát tartalmazza a kötet, akik közül 99-en élnek még. Ám a kötet mégsem csak 156 embernek az élete, hanem mindazoké is, akik akkor, abban a korban éltek – tette hozzá Bérczes Judit.
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek nagyon fiatalon kerültek be az egyetemre, hiszen tízedik osztály végén érettségiztek és 16 évesen kezdték már az egyetemet, sőt olyan is volt közöttük, aki még a 16-ot sem töltötte be. A kamaszkorból kilábaló fiatalok nagyon komolyan vették az egyetemet, céljuk a tudás volt és a műveltség, hiszen a tanulás mellett koncertekre jártak, általános műveltségüket is csiszolták.
Egyik szomorú érdekessége ennek az évfolyamnak, hogy míg a korábban végzettek az egyetemen maradhattak, közülük hiába vizsgáztak 14-en sikeresen, őket mind Iași-ba helyezték ki, az ottani egyetemre. Ketten fogadták el ideiglenesen a kihelyezést. A marosvásárhelyi egyetemen a megürült állásokra pedig román nemzetiségűeket alkalmaztak, megkezdve ezzel az egyetem elrománosítását.
Antal Erika
maszol.ro
Dr. Bérczes Judit Sok szálból erős kötelék című könyvét mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A kötet azoknak az orvosoknak és gyógyszerészeknek tartalmazza az életrajzi adatait és visszaemlékezéseit, akik 1961-ben végezték az egyetemet Marosvásárhelyen.
Rendkívül tetszetős és tartalmában is izgalmas kötet került az olvasók elé – mondta felvezetőjében Bodolai Gyöngyi újságíró, aki Bérczes Judittal, a kötet ötletgazdájával és szerkesztőjével beszélgetett. Ez a könyv már az ötödik abban a sorban, amelyek a különböző években végzett orvosok és gyógyszerészek életrajzát foglalják össze.
Az 50-ik egyetemi találkozón, 2011-ben merült fel, hogy kötetbe kellene foglalni az adatokat, az egykori kollégák ki is töltötték a kérdőíveket, ugyanakkor a szerző azt is kérte tőlük, hogy ha érdekes, közölnivaló történetük van, írják meg azt is. A határidőt 2011. december 31-ére tűzte ki, de az utolsó kéziratot 2014 decemberében kapta kézhez. Elmondta, 156 személy adatát tartalmazza a kötet, akik közül 99-en élnek még. Ám a kötet mégsem csak 156 embernek az élete, hanem mindazoké is, akik akkor, abban a korban éltek – tette hozzá Bérczes Judit.
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek nagyon fiatalon kerültek be az egyetemre, hiszen tízedik osztály végén érettségiztek és 16 évesen kezdték már az egyetemet, sőt olyan is volt közöttük, aki még a 16-ot sem töltötte be. A kamaszkorból kilábaló fiatalok nagyon komolyan vették az egyetemet, céljuk a tudás volt és a műveltség, hiszen a tanulás mellett koncertekre jártak, általános műveltségüket is csiszolták.
Egyik szomorú érdekessége ennek az évfolyamnak, hogy míg a korábban végzettek az egyetemen maradhattak, közülük hiába vizsgáztak 14-en sikeresen, őket mind Iași-ba helyezték ki, az ottani egyetemre. Ketten fogadták el ideiglenesen a kihelyezést. A marosvásárhelyi egyetemen a megürült állásokra pedig román nemzetiségűeket alkalmaztak, megkezdve ezzel az egyetem elrománosítását.
Antal Erika
maszol.ro
2015. szeptember 29.
Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 30.
MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 5.
Elfogadhatatlan a fenyegetés
Felháborít, amikor arról értesülök, hogy az oktatásügyben nacionalista éllel félemlít meg diákot a tanár. Az idei tanév kezdetén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatóitól értesültem, hogy a gyakorlati órát tartó túlbuzgó többségi tanársegéd úgy akarta felsőbbrendűségi érzését hangsúlyozni, hogy jól megfenyegette a vegyes csoportban levő magyar hallgatókat: majd meglátják, mi lesz, ha kiderül, hogy nem ismerik elég jól a román nyelvet.
Szép kis fogadtatás, ami élesebb megvilágításba helyezi az egyetem vezetőségének az elzárkózását attól, hogy a magyar tagozat törvény biztosította önállósága érvényesüljön. Azzal ugyanis együtt járna, hogy a magyar tagozaton belül kialakított csoportokban elsősorban anyanyelven (és mellette a román szaknyelvvel is megismerkedve) folyjon a hallgatók gyakorlati képzése. Ezt a közoktatási törvényben megfogalmazott előírást a MOGYE-n továbbra is semmibe veszik, miközben az újabb nemzetközi elismeréseket szerző kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen már régen életbe ültették, és nem halt bele senki.
A mi multikulturálisnak becézett egyetemünkön azonban teret kell biztosítani az öntelt gyakornokoknak, tanársegédeknek, hogy hangot adjanak a magyar hallgatók iránti ellenszenvüknek. Holott oktatókként tudniuk kellene: ha az elsőéves székelyföldi diákok nyelvtudása nem üti meg az elvárt mércét, az elsősorban a román oktatásügy csődjét jelzi, nem a hallgatóét, akinek nyelvjárási vagy régies szövegekkel tömik éveken át a fejét, ahelyett, hogy a mai beszélt nyelv használatára tanítanák. Az EU területéről érkezett hallgatóknak pedig, akik valamilyen szintű románnyelv-tudás birtokában felvételiztek a magyar tagozatra, időt és lehetőséget kellene biztosítani ahhoz, hogy az orvosi szaknyelvet elsajátítsák, ami nem tartozik a román nyelv középszintű ismeretét jelentő szókincshez, amiből nyelvvizsgát tettek.
Mind a hallgatók, mind a nemzeti türelmetlenségről tanúbizonyságot tevő tanársegédek idegrendszerét meg lehetne kímélni, ha ez utóbbiak színromán diákokból álló csoportokkal dolgoznának. Ahol nem nyelvtudásuk hiányosságai miatt, hanem inkább azzal tartanák sakkban a hallgatókat, hogy nincs esélyük az átmenő jegyre azoknak, aki nem tanulják meg az anatómiát, s azon belül például a 92 halántékcsont nevét. Amit nem is lehetne rossz néven venni tőlük, hisz az a feladatuk, hogy a gyakorlatban is elmélyítsék az elméleti órán hallott ismereteket.
A napokban olvastam azt a könyvet, amelyben az egyetemet magyarul végzett utolsó évfolyam tagjai vallanak arról, hogy a hatvanas években miképpen álltak helyt az elmaradt moldvai vagy olténiai falvakban. Egytől egyig arról számoltak be, hogy általános elismerés övezte munkájukat, függetlenül attól, hogy milyen szinten beszélték a román nyelvet. Manapság, amikor szinte kizárt a lehetősége annak, hogy az egynyelvűvé váló marosvásárhelyi klinikák többségén a MOGYE frissen végzett orvosai állást találjanak, még fölöslegesebb az aggodalom, és elfogadhatatlan a fenyegetés.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Felháborít, amikor arról értesülök, hogy az oktatásügyben nacionalista éllel félemlít meg diákot a tanár. Az idei tanév kezdetén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatóitól értesültem, hogy a gyakorlati órát tartó túlbuzgó többségi tanársegéd úgy akarta felsőbbrendűségi érzését hangsúlyozni, hogy jól megfenyegette a vegyes csoportban levő magyar hallgatókat: majd meglátják, mi lesz, ha kiderül, hogy nem ismerik elég jól a román nyelvet.
Szép kis fogadtatás, ami élesebb megvilágításba helyezi az egyetem vezetőségének az elzárkózását attól, hogy a magyar tagozat törvény biztosította önállósága érvényesüljön. Azzal ugyanis együtt járna, hogy a magyar tagozaton belül kialakított csoportokban elsősorban anyanyelven (és mellette a román szaknyelvvel is megismerkedve) folyjon a hallgatók gyakorlati képzése. Ezt a közoktatási törvényben megfogalmazott előírást a MOGYE-n továbbra is semmibe veszik, miközben az újabb nemzetközi elismeréseket szerző kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen már régen életbe ültették, és nem halt bele senki.
A mi multikulturálisnak becézett egyetemünkön azonban teret kell biztosítani az öntelt gyakornokoknak, tanársegédeknek, hogy hangot adjanak a magyar hallgatók iránti ellenszenvüknek. Holott oktatókként tudniuk kellene: ha az elsőéves székelyföldi diákok nyelvtudása nem üti meg az elvárt mércét, az elsősorban a román oktatásügy csődjét jelzi, nem a hallgatóét, akinek nyelvjárási vagy régies szövegekkel tömik éveken át a fejét, ahelyett, hogy a mai beszélt nyelv használatára tanítanák. Az EU területéről érkezett hallgatóknak pedig, akik valamilyen szintű románnyelv-tudás birtokában felvételiztek a magyar tagozatra, időt és lehetőséget kellene biztosítani ahhoz, hogy az orvosi szaknyelvet elsajátítsák, ami nem tartozik a román nyelv középszintű ismeretét jelentő szókincshez, amiből nyelvvizsgát tettek.
Mind a hallgatók, mind a nemzeti türelmetlenségről tanúbizonyságot tevő tanársegédek idegrendszerét meg lehetne kímélni, ha ez utóbbiak színromán diákokból álló csoportokkal dolgoznának. Ahol nem nyelvtudásuk hiányosságai miatt, hanem inkább azzal tartanák sakkban a hallgatókat, hogy nincs esélyük az átmenő jegyre azoknak, aki nem tanulják meg az anatómiát, s azon belül például a 92 halántékcsont nevét. Amit nem is lehetne rossz néven venni tőlük, hisz az a feladatuk, hogy a gyakorlatban is elmélyítsék az elméleti órán hallott ismereteket.
A napokban olvastam azt a könyvet, amelyben az egyetemet magyarul végzett utolsó évfolyam tagjai vallanak arról, hogy a hatvanas években miképpen álltak helyt az elmaradt moldvai vagy olténiai falvakban. Egytől egyig arról számoltak be, hogy általános elismerés övezte munkájukat, függetlenül attól, hogy milyen szinten beszélték a román nyelvet. Manapság, amikor szinte kizárt a lehetősége annak, hogy az egynyelvűvé váló marosvásárhelyi klinikák többségén a MOGYE frissen végzett orvosai állást találjanak, még fölöslegesebb az aggodalom, és elfogadhatatlan a fenyegetés.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 29.
Könyvek és hiányzó fényképek
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 11.
Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 23.
Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson
Négy évtizedet felölelő kutatómunka nyomán jelentek meg 1994–99 között dr. Balázs Lajos egyetemi docensnek, néprajzkutatónak a székelyföldi nagyközség Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái, amelyek az egyetemes magyar néprajz és magyarságtudomány meghatározó munkái – hangzott el Sarány István ajánlójában a marosvásárhelyi könyvvásáron tartott bemutatón.
A szóban forgó kötetetek megjelenését követően a szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel egészítette ki a monográfiákat, köztük a halál lelki hátteréről, szokásvilágáról, rítusairól szólót is. A kibővített kötettel –Sorsfordulások rítusai a székelymagyaroknál, Menj ki én lelkem a testből –, amely a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a könyvvásáron találkozhatott a közönség.
A sorozat a paraszti kultúra és világszemlélet csaknem minden élethelyzetben megnyilvánuló fegyelmét, körkörösen összeálló rendszerét, más szóval a közösségi fennmaradás és működőképesség féltett törvényét, titkát tükrözi – hangsúlyozta Sarány István. A címben szereplő mondat – Menj ki én lelkem a testből! – a távozni induló lélek és a maradó test élet-halál kapujában állásának pillanatát ragadja meg. Ezt a felszólítást a haldokló embert "megkerítő" asszony mondja a távozó nevében, aki még nem halott, de már nem is élő.
A csíkszentdomokosi elmúlásról és temetkezésről szóló könyv három nagy fejezetből áll. Az első az úgynevezett elválasztó, a második az eltávolító rítusokról szó, majd a beavató, beépítő rítusokat tartalmazó harmadik fejezet zárja a ciklust. Balázs Lajos külön fejezetben írja le az öngyilkosok halálát és temetését, egy másik fejezet az elmúlás és temetés hiedelemvilágát ismerteti. A kötet végén angol és román nyelvű összefoglalót s a tájszavak magyarázatát találja az olvasó – hangzott el az ajánlásban.
A bemutatón a kötetben megjelenő vallomásokat kivetítve a szerző számolt be arról, hogy egy hagyományőrző, katolikus vallású székely magyar közösségben hogyan történik a halálra való rejtett ráhangolódás és a végórában a "testközpontú törődés hogyan válik lélekközpontúvá". A kettő közötti átmeneti időszakban az életére visszatekintő s Isten ítélőszéke elé készülő ember vívódását ismerhetjük meg, amelynek végkifejlete a gyónás.
A domokosi parasztember halála előtt kibékül haragosaival és megbékél Istennel. Vannak egyének, akiknek ez természetes, másoknak nem könnyű feladat, kiváltképpen annak, aki élete során nem vagy csak nagyon ritkán járt templomba, esetleg "kommonista" volt. Mivel a legtöbb esetben a gyónás a halál bekövetkeztének a bizonyosságát is jelzi, a súlyos beteg ember a lappangó halogatás szándékával szeretné elodázni. Érdekes végigkövetni azt is, hogy a hozzátartozók milyen leleményes módszerekkel próbálják rávenni a megnyugvást jelentő gyónásra a haldoklót, ugyanis a "szertartás elmaradásának súlyát" a családnak kell viselnie.
"Há ott van Márton Dani. Hiába, hogy a bátyja püspök volt, de Dani bá nem szeretett imádkozni. S akkor, amikor láttuk, hogy haldoklófélben van, kimentem a kicsi paphoz, s mondom neki, tisztelendő úr, jöjjön bé, s valahogy vegye rá, hogy gyónjék meg. S azt mondja: de hogy? S mondom, úgy, hogy hojzon bé egy negyedes pálinkát, s egy kicsit beszélgessen el vele, de ne mondja, hogy hát gyóntatni jött, mert akkor biztos, hogy nem fog meggyónni. Szóval az ilyent így kell megközelíteni. Aztán béhozta a pálinkát, beszélgettek, s Dani bá meggyónt."
Gyónás után a haldoklók általában megcsendesültek, megnyugodtak, elaludtak, s az utolsó kenetet is feladhatta a pap.
A gyónással kapcsolatos szokások mellett a haldoklóval, a halállal kapcsolatos egyéb rítusokról is bőven olvashatunk a könyvben.
A kötet azt igazolja, hogy a XX. század végén és a XXI. század kezdetén Csíkszentdomokoson az elmúlás otthon, családi környezetben, az egymásra figyelés és az egymással törődés légkörében zajlik, "az emberi gondolkodásba és lelkivilágba mélyen beivódott és működő halálkultúra rendszerében". Az összegyűjtött vallomásokból kiderül a halállal való alku az életért, a ki nem mondott vagy a nyílt halálfélelem, a haldoklóban és a hozzátartozókban kialakuló feszültség, amit a hagyományosan közvetített eszközökkel, rítusokkal kezelnek. A szent és a profán az élet utolsó óráinak vívódásában is éppen úgy ütközik, simul egymásba, mint az egész élet során. Az Istennel való megbékélés, a gyónás a lét egy szakaszának lélekben és mentálisan történő lezárása, azért, hogy "tiszta lappal" kezdődhessen a következő, idézi Eliadét a szerző. Balázs Lajos szerint "…az Istennel való kibékülés szentdomokosi hagyománya az egyetemes műveltség igen ősi reflexe".
Kár, hogy a halálról, meghalásról szóló érdekes és értékes könyv ismertetőinek szavát időnként elnyomta a színház nagytermében ujjongó, tapsoló gyermekközönség tetszésnyilvánítása, s mindkét félnek kellemetlen volt, hogy a teremből kisgyermekekkel ki-be járó szülők a beszélők előtt haladtak el.
Bodolai Gyöngyi
Négy évtizedet felölelő kutatómunka nyomán jelentek meg 1994–99 között dr. Balázs Lajos egyetemi docensnek, néprajzkutatónak a székelyföldi nagyközség Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái, amelyek az egyetemes magyar néprajz és magyarságtudomány meghatározó munkái – hangzott el Sarány István ajánlójában a marosvásárhelyi könyvvásáron tartott bemutatón.
A szóban forgó kötetetek megjelenését követően a szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel egészítette ki a monográfiákat, köztük a halál lelki hátteréről, szokásvilágáról, rítusairól szólót is. A kibővített kötettel –Sorsfordulások rítusai a székelymagyaroknál, Menj ki én lelkem a testből –, amely a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a könyvvásáron találkozhatott a közönség.
A sorozat a paraszti kultúra és világszemlélet csaknem minden élethelyzetben megnyilvánuló fegyelmét, körkörösen összeálló rendszerét, más szóval a közösségi fennmaradás és működőképesség féltett törvényét, titkát tükrözi – hangsúlyozta Sarány István. A címben szereplő mondat – Menj ki én lelkem a testből! – a távozni induló lélek és a maradó test élet-halál kapujában állásának pillanatát ragadja meg. Ezt a felszólítást a haldokló embert "megkerítő" asszony mondja a távozó nevében, aki még nem halott, de már nem is élő.
A csíkszentdomokosi elmúlásról és temetkezésről szóló könyv három nagy fejezetből áll. Az első az úgynevezett elválasztó, a második az eltávolító rítusokról szó, majd a beavató, beépítő rítusokat tartalmazó harmadik fejezet zárja a ciklust. Balázs Lajos külön fejezetben írja le az öngyilkosok halálát és temetését, egy másik fejezet az elmúlás és temetés hiedelemvilágát ismerteti. A kötet végén angol és román nyelvű összefoglalót s a tájszavak magyarázatát találja az olvasó – hangzott el az ajánlásban.
A bemutatón a kötetben megjelenő vallomásokat kivetítve a szerző számolt be arról, hogy egy hagyományőrző, katolikus vallású székely magyar közösségben hogyan történik a halálra való rejtett ráhangolódás és a végórában a "testközpontú törődés hogyan válik lélekközpontúvá". A kettő közötti átmeneti időszakban az életére visszatekintő s Isten ítélőszéke elé készülő ember vívódását ismerhetjük meg, amelynek végkifejlete a gyónás.
A domokosi parasztember halála előtt kibékül haragosaival és megbékél Istennel. Vannak egyének, akiknek ez természetes, másoknak nem könnyű feladat, kiváltképpen annak, aki élete során nem vagy csak nagyon ritkán járt templomba, esetleg "kommonista" volt. Mivel a legtöbb esetben a gyónás a halál bekövetkeztének a bizonyosságát is jelzi, a súlyos beteg ember a lappangó halogatás szándékával szeretné elodázni. Érdekes végigkövetni azt is, hogy a hozzátartozók milyen leleményes módszerekkel próbálják rávenni a megnyugvást jelentő gyónásra a haldoklót, ugyanis a "szertartás elmaradásának súlyát" a családnak kell viselnie.
"Há ott van Márton Dani. Hiába, hogy a bátyja püspök volt, de Dani bá nem szeretett imádkozni. S akkor, amikor láttuk, hogy haldoklófélben van, kimentem a kicsi paphoz, s mondom neki, tisztelendő úr, jöjjön bé, s valahogy vegye rá, hogy gyónjék meg. S azt mondja: de hogy? S mondom, úgy, hogy hojzon bé egy negyedes pálinkát, s egy kicsit beszélgessen el vele, de ne mondja, hogy hát gyóntatni jött, mert akkor biztos, hogy nem fog meggyónni. Szóval az ilyent így kell megközelíteni. Aztán béhozta a pálinkát, beszélgettek, s Dani bá meggyónt."
Gyónás után a haldoklók általában megcsendesültek, megnyugodtak, elaludtak, s az utolsó kenetet is feladhatta a pap.
A gyónással kapcsolatos szokások mellett a haldoklóval, a halállal kapcsolatos egyéb rítusokról is bőven olvashatunk a könyvben.
A kötet azt igazolja, hogy a XX. század végén és a XXI. század kezdetén Csíkszentdomokoson az elmúlás otthon, családi környezetben, az egymásra figyelés és az egymással törődés légkörében zajlik, "az emberi gondolkodásba és lelkivilágba mélyen beivódott és működő halálkultúra rendszerében". Az összegyűjtött vallomásokból kiderül a halállal való alku az életért, a ki nem mondott vagy a nyílt halálfélelem, a haldoklóban és a hozzátartozókban kialakuló feszültség, amit a hagyományosan közvetített eszközökkel, rítusokkal kezelnek. A szent és a profán az élet utolsó óráinak vívódásában is éppen úgy ütközik, simul egymásba, mint az egész élet során. Az Istennel való megbékélés, a gyónás a lét egy szakaszának lélekben és mentálisan történő lezárása, azért, hogy "tiszta lappal" kezdődhessen a következő, idézi Eliadét a szerző. Balázs Lajos szerint "…az Istennel való kibékülés szentdomokosi hagyománya az egyetemes műveltség igen ősi reflexe".
Kár, hogy a halálról, meghalásról szóló érdekes és értékes könyv ismertetőinek szavát időnként elnyomta a színház nagytermében ujjongó, tapsoló gyermekközönség tetszésnyilvánítása, s mindkét félnek kellemetlen volt, hogy a teremből kisgyermekekkel ki-be járó szülők a beszélők előtt haladtak el.
Bodolai Gyöngyi
2015. december 2.
Otthon a fiatal orvosoknak
Orvosi szolgálati lakásokat avattak november 25-én Sepsiszentgyörgyön. A 13 éves tapasztalattal rendelkező Studium-Prospero Alapítvány célját, hogy az itthon maradást vagy a hazatelepülést választó fiatal értelmiségieknek, orvosoknak otthont biztosítson, a magyar kormány és a helyhatóságok karolták fel, s a közös összefogás eredményeként a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház kertjében felépült a hat lakásból álló új épülettömb, amelyet már birtokukba is vettek az első lakók.
Beszédében Potápi Árpád, Magyarország Miniszterelnökségének nemzetpolitikáért felelős államtitkára a sepsiszentgyörgyi kórház nevét adó dr. Fogolyán Kristóf példáját említette, aki külföldi tanulmányai végeztével hazatért szülőföldjére, ahol élete végéig gyógyított. A magyar kormány az állami egyetemeken tanuló fiatalok támogatását felvállaló Studium-Prospero Alapítvány kezdeményezését támogatva 105 millió forinttal járult hozzá az építkezéshez a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. és a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium révén. Céljuk az, hogy megerősítsék szándékukban azokat a fiatal orvosokat, akik a szülőföldjükön szeretnének jövőt építeni. Olyan perspektívát kívánnak biztosítani számukra, ami rövid távon lelassíthatja, hosszú távon pedig leállíthatja az elvándorlást. Az államtitkár üdvözölte az alapítvány szándékát, hogy a Székelyföld határain túl Szatmárnémetiben is otthont épít a fiatal szakembereknek, akik a helyi értelmiségi elit számát növelve az erdélyi magyar közösséget erősítik.
Az értelmiségi fiatalok helyben tartását elősegítő konkrét célok életbe ültetésének fontosságát hangsúlyozta Kelemen Hunorszövetségi elnök, aki értékelte a Studium Alapítvány kezdeményezésére létrejövő partnerséget az alapítvány, a megye és a város, valamint a magyar kormány között. A régi kalákákhoz hasonlította az építkezést, amely során mindenik fél azzal járult hozzá a munkálatokhoz (terület, építőanyag, pénz, munka stb.), amire lehetősége volt. Majd kifejezte reményét, hogy fontos kulturális létesítményként a Sepsiszentgyörgyre tervezett Erdélyi Művészeti Központ székháza is hasonló összefogás eredményeképpen épülhet meg.
Székelyföldön, Háromszéken elsősorban azt várják el az önkormányzati vezetőktől, hogy utat, hidat építsenek és az egészségügyi ellátás színvonalát biztosítsák. Ennek feltételeit teremtette meg Cseke Attila volt egészségügyi miniszter azzal, hogy az önkormányzatok kezelésébe adta a kórházakat, ami lehetővé teszi fizikai és tartalmi rehabilitációjukat – hangzott el Tamás Sándor, a megyei tanács elnökének beszédében. A megye legnagyobb egészségügyi intézménye, ahol 900 alkalmazott 10.000 rászorulónak nyújt minőségi szolgáltatást, 18 millió eurós támogatásból karácsonyra újul meg kívül-belül. Öt új műtő készül el, s 30 millió lej értékben vásárolnak orvosi berendezést. A fiatal orvosok itthon maradását pedig a 30 rezidens orvosnak biztosított havi 600 lejes ösztöndíjjal és az orvosi szolgálati lakások belső munkálatainak a támogatásával is ösztönzik – hangsúlyozta a megyei önkormányzat elnöke.
Romániában mostohán bánnak a fiatal értelmiségiekkel, tanárokkal, orvosokkal, ezért több mint 10.000, köztük ezer magyar orvos hagyta el az országot. A Gyere haza program keretében Sepsiszentgyörgy ezt a folyamatot szeretné megállítani a fiatal tanároknak, értelmiségieknek biztosított 30 lakással és a Studium-Prospero Alapítvány tervének támogatásával, mondta Antal Árpádpolgármester, aki biztosította a résztvevőket arról, hogy Sepsiszentgyörgyön anyanyelvükön szólnak a betegekhez.
Nagy öröm tudást, közösséget építeni – hangsúlyozta Vass Levente, a Studium- Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, aki köszönetet mondott a magyar államtitkárságnak és a két RMDSZ-es önkormányzati vezetőnek az építkezéshez való hozzájárulásért, Böjthe Beyer Kinga műépítésznek a terv elkészítéséért, a Biohouse cégnek a kivitelezésért, munkatársainak a segítségért.
Majd bemutatta a kórház kertjében levő lejtős terepen a környezetbe illeszkedő épületet, amely három kétszobás és három egyszobás lakásból áll. Ezeket az elbíráló bizottság döntése alapján kétszer két évre vehetik bérbe a közszférában dolgozó orvosok. A lakások tágasak, világosak, bebútorozott konyhával és minden szükséges háztartási géppel fel vannak szerelve. A három tömbből álló épület tetőzetén napkollektorok biztosítják a meleg vizet, két tömböt pedig zöld tetőként kertészkedésre használhatnak a lakók. Kialakítottak közösségi tereket is, ahol beszélgetni, közösen ünnepelni lehet. Amint a tervező elmondta, a gyermekek szórakozására játszósarok is készül a fák közötti kellemes környezetben levő épület közelében.
Az ünnepségen a három egyház képviselői, Incze Zsolt református esperes, Kovács István, az unitárius egyház főjegyzője és Hajdú János katolikus esperes mondott áldást az épületre.
Dr. Gyulai Gabriella újszülött- és gyermekgyógyász szakorvos három és fél hónapos kislányával vette számba az új lakást, és elismerően szólt arról, hogy a sepsiszentgyörgyi kórház vezetősége minden ígéretét betartotta. A fiatal orvosnő véleménye szerint itthon van a legnagyobb szükség az orvosokra, s bár a kongresszusokon való részvétel árát nehéz kiteremteni, meg lehet élni, és a szakmai fejlődésre is van lehetőség. Dr. György Szakács Lenke gasztroenterológus rezidens orvosnő, aki gyermeknevelési szabadságon van, férjével, dr. György Szakács Csaba sebészorvossal és két kisgyermekükkel költözik a másik kétszobás lakásba. A két garzont egy labororvosnő, valamint egy korábban Brassóból ingázó altatóorvos foglalja el.
Az avatóünnepségen jelen volt Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese, dr. Szilágyi Péter kabinetfőnök, dr. Grezsa István miniszteri biztos, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Orvosi szolgálati lakásokat avattak november 25-én Sepsiszentgyörgyön. A 13 éves tapasztalattal rendelkező Studium-Prospero Alapítvány célját, hogy az itthon maradást vagy a hazatelepülést választó fiatal értelmiségieknek, orvosoknak otthont biztosítson, a magyar kormány és a helyhatóságok karolták fel, s a közös összefogás eredményeként a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház kertjében felépült a hat lakásból álló új épülettömb, amelyet már birtokukba is vettek az első lakók.
Beszédében Potápi Árpád, Magyarország Miniszterelnökségének nemzetpolitikáért felelős államtitkára a sepsiszentgyörgyi kórház nevét adó dr. Fogolyán Kristóf példáját említette, aki külföldi tanulmányai végeztével hazatért szülőföldjére, ahol élete végéig gyógyított. A magyar kormány az állami egyetemeken tanuló fiatalok támogatását felvállaló Studium-Prospero Alapítvány kezdeményezését támogatva 105 millió forinttal járult hozzá az építkezéshez a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. és a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium révén. Céljuk az, hogy megerősítsék szándékukban azokat a fiatal orvosokat, akik a szülőföldjükön szeretnének jövőt építeni. Olyan perspektívát kívánnak biztosítani számukra, ami rövid távon lelassíthatja, hosszú távon pedig leállíthatja az elvándorlást. Az államtitkár üdvözölte az alapítvány szándékát, hogy a Székelyföld határain túl Szatmárnémetiben is otthont épít a fiatal szakembereknek, akik a helyi értelmiségi elit számát növelve az erdélyi magyar közösséget erősítik.
Az értelmiségi fiatalok helyben tartását elősegítő konkrét célok életbe ültetésének fontosságát hangsúlyozta Kelemen Hunorszövetségi elnök, aki értékelte a Studium Alapítvány kezdeményezésére létrejövő partnerséget az alapítvány, a megye és a város, valamint a magyar kormány között. A régi kalákákhoz hasonlította az építkezést, amely során mindenik fél azzal járult hozzá a munkálatokhoz (terület, építőanyag, pénz, munka stb.), amire lehetősége volt. Majd kifejezte reményét, hogy fontos kulturális létesítményként a Sepsiszentgyörgyre tervezett Erdélyi Művészeti Központ székháza is hasonló összefogás eredményeképpen épülhet meg.
Székelyföldön, Háromszéken elsősorban azt várják el az önkormányzati vezetőktől, hogy utat, hidat építsenek és az egészségügyi ellátás színvonalát biztosítsák. Ennek feltételeit teremtette meg Cseke Attila volt egészségügyi miniszter azzal, hogy az önkormányzatok kezelésébe adta a kórházakat, ami lehetővé teszi fizikai és tartalmi rehabilitációjukat – hangzott el Tamás Sándor, a megyei tanács elnökének beszédében. A megye legnagyobb egészségügyi intézménye, ahol 900 alkalmazott 10.000 rászorulónak nyújt minőségi szolgáltatást, 18 millió eurós támogatásból karácsonyra újul meg kívül-belül. Öt új műtő készül el, s 30 millió lej értékben vásárolnak orvosi berendezést. A fiatal orvosok itthon maradását pedig a 30 rezidens orvosnak biztosított havi 600 lejes ösztöndíjjal és az orvosi szolgálati lakások belső munkálatainak a támogatásával is ösztönzik – hangsúlyozta a megyei önkormányzat elnöke.
Romániában mostohán bánnak a fiatal értelmiségiekkel, tanárokkal, orvosokkal, ezért több mint 10.000, köztük ezer magyar orvos hagyta el az országot. A Gyere haza program keretében Sepsiszentgyörgy ezt a folyamatot szeretné megállítani a fiatal tanároknak, értelmiségieknek biztosított 30 lakással és a Studium-Prospero Alapítvány tervének támogatásával, mondta Antal Árpádpolgármester, aki biztosította a résztvevőket arról, hogy Sepsiszentgyörgyön anyanyelvükön szólnak a betegekhez.
Nagy öröm tudást, közösséget építeni – hangsúlyozta Vass Levente, a Studium- Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, aki köszönetet mondott a magyar államtitkárságnak és a két RMDSZ-es önkormányzati vezetőnek az építkezéshez való hozzájárulásért, Böjthe Beyer Kinga műépítésznek a terv elkészítéséért, a Biohouse cégnek a kivitelezésért, munkatársainak a segítségért.
Majd bemutatta a kórház kertjében levő lejtős terepen a környezetbe illeszkedő épületet, amely három kétszobás és három egyszobás lakásból áll. Ezeket az elbíráló bizottság döntése alapján kétszer két évre vehetik bérbe a közszférában dolgozó orvosok. A lakások tágasak, világosak, bebútorozott konyhával és minden szükséges háztartási géppel fel vannak szerelve. A három tömbből álló épület tetőzetén napkollektorok biztosítják a meleg vizet, két tömböt pedig zöld tetőként kertészkedésre használhatnak a lakók. Kialakítottak közösségi tereket is, ahol beszélgetni, közösen ünnepelni lehet. Amint a tervező elmondta, a gyermekek szórakozására játszósarok is készül a fák közötti kellemes környezetben levő épület közelében.
Az ünnepségen a három egyház képviselői, Incze Zsolt református esperes, Kovács István, az unitárius egyház főjegyzője és Hajdú János katolikus esperes mondott áldást az épületre.
Dr. Gyulai Gabriella újszülött- és gyermekgyógyász szakorvos három és fél hónapos kislányával vette számba az új lakást, és elismerően szólt arról, hogy a sepsiszentgyörgyi kórház vezetősége minden ígéretét betartotta. A fiatal orvosnő véleménye szerint itthon van a legnagyobb szükség az orvosokra, s bár a kongresszusokon való részvétel árát nehéz kiteremteni, meg lehet élni, és a szakmai fejlődésre is van lehetőség. Dr. György Szakács Lenke gasztroenterológus rezidens orvosnő, aki gyermeknevelési szabadságon van, férjével, dr. György Szakács Csaba sebészorvossal és két kisgyermekükkel költözik a másik kétszobás lakásba. A két garzont egy labororvosnő, valamint egy korábban Brassóból ingázó altatóorvos foglalja el.
Az avatóünnepségen jelen volt Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese, dr. Szilágyi Péter kabinetfőnök, dr. Grezsa István miniszteri biztos, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 7.
Történelmi zsonglőrködés
Hétfőn (ma) a magyar kultúra estjével kezdődik és december 11-én opera-, illetve operettesttel ér véget az Egyetemi Napok "jubileumi" rendezvénysorozata a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A gazdag program mindössze arról nem tájékoztat, hogy az egyetem vezetősége jóvá kívánná tenni azt a történelmi hamisítást tartalmazó feliratot, ami az előcsarnokban május 29-én felavatott márványtáblán I. Mihály király bronz képmása alá került. A szöveg szerint Románia királya 1945-ben írta alá a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létrehozásáról szóló törvényerejű rendeletet. Holott az uralkodó a szóban forgó rendeletben, ahogy többször is említettük már, a kolozsvári magyar tannyelvű egyetem újraalapításáról rendelkezett, amely magába foglalta az orvosi kart is. Ennek pusztán kényszerűségből kellett Marosvásárhelyre költöznie, mivel a királyi rendelet előírásai ellenére a Szebenből visszatérő román tannyelvű egyetem nem fogadta be a kolozsvári klinikákra és laboratóriumokba a magyar kart.
A tábla leleplezését követően az ünnepségen jelen levő trónörökös, Margit hercegnő és Radu herceg jogi képviselőjük révén meggyőződött arról, hogy nem a valóságnak megfelelő szöveg került Mihály király bronzreliefje alá. Ezért a királyi ház jogi tanácsadója a helyszínen tárgyalt a magyar tanárok képviselőivel és az egyetem vezetőségével. A megbeszélések nyomán értesítették a magyar felet, hogy október 20-i levelében az egyetem rektora ígéretet tett arra, hogy a dombormű alatt román és magyar nyelven is feltüntetik az egyetem történetét, s a felirat tartalmával a magyar fél is egyetértett.
Sajnos a királyi háznak küldött levélben megfogalmazott válasz sem felel meg a valóságnak: egyrészt azért, mert az ígért szöveg azóta sem került a magyar oktatók képviselői elé, másrészt az egyetem előcsarnokát felújították ugyan, de új táblát az ígért felirattal nem helyeztek ki a király bronzreliefje alá. Talán ezt is előre látta a királyi ház, ugyanis visszavonták a felkérést, hogy az Egyetemi Napok fővédnökeként szerepeljenek, amit válaszlevelük tanúsága szerint csak akkor vállalhattak volna, ha az intézmény vezetői mindkét fél számára elfogadható megoldást találnak. Véleményük szerint a fővédnökség nem egyeztethető össze a konfliktusos helyzetekkel, különösen akkor, ha az egyet nem értés helyszíne egy államilag fenntartott intézmény. A jelek szerint a királyi ház hozzáállása sem zavarja az egyetem vezetőségét abban, hogy történelmi zsonglőrködéssel ködösítse a valós helyzetet, ahelyett hogy a magyar tagozat helyzetét a törvényes előírásoknak megfelelően rendezné.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Hétfőn (ma) a magyar kultúra estjével kezdődik és december 11-én opera-, illetve operettesttel ér véget az Egyetemi Napok "jubileumi" rendezvénysorozata a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A gazdag program mindössze arról nem tájékoztat, hogy az egyetem vezetősége jóvá kívánná tenni azt a történelmi hamisítást tartalmazó feliratot, ami az előcsarnokban május 29-én felavatott márványtáblán I. Mihály király bronz képmása alá került. A szöveg szerint Románia királya 1945-ben írta alá a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létrehozásáról szóló törvényerejű rendeletet. Holott az uralkodó a szóban forgó rendeletben, ahogy többször is említettük már, a kolozsvári magyar tannyelvű egyetem újraalapításáról rendelkezett, amely magába foglalta az orvosi kart is. Ennek pusztán kényszerűségből kellett Marosvásárhelyre költöznie, mivel a királyi rendelet előírásai ellenére a Szebenből visszatérő román tannyelvű egyetem nem fogadta be a kolozsvári klinikákra és laboratóriumokba a magyar kart.
A tábla leleplezését követően az ünnepségen jelen levő trónörökös, Margit hercegnő és Radu herceg jogi képviselőjük révén meggyőződött arról, hogy nem a valóságnak megfelelő szöveg került Mihály király bronzreliefje alá. Ezért a királyi ház jogi tanácsadója a helyszínen tárgyalt a magyar tanárok képviselőivel és az egyetem vezetőségével. A megbeszélések nyomán értesítették a magyar felet, hogy október 20-i levelében az egyetem rektora ígéretet tett arra, hogy a dombormű alatt román és magyar nyelven is feltüntetik az egyetem történetét, s a felirat tartalmával a magyar fél is egyetértett.
Sajnos a királyi háznak küldött levélben megfogalmazott válasz sem felel meg a valóságnak: egyrészt azért, mert az ígért szöveg azóta sem került a magyar oktatók képviselői elé, másrészt az egyetem előcsarnokát felújították ugyan, de új táblát az ígért felirattal nem helyeztek ki a király bronzreliefje alá. Talán ezt is előre látta a királyi ház, ugyanis visszavonták a felkérést, hogy az Egyetemi Napok fővédnökeként szerepeljenek, amit válaszlevelük tanúsága szerint csak akkor vállalhattak volna, ha az intézmény vezetői mindkét fél számára elfogadható megoldást találnak. Véleményük szerint a fővédnökség nem egyeztethető össze a konfliktusos helyzetekkel, különösen akkor, ha az egyet nem értés helyszíne egy államilag fenntartott intézmény. A jelek szerint a királyi ház hozzáállása sem zavarja az egyetem vezetőségét abban, hogy történelmi zsonglőrködéssel ködösítse a valós helyzetet, ahelyett hogy a magyar tagozat helyzetét a törvényes előírásoknak megfelelően rendezné.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 7.
Egyetemépítés Marosvásárhelyen
Érdemek és elismerés
Hogyan lehet és hogyan nem lehet egyetemet építeni? – hangzott el a fő kérdés a Kemény Zsigmond Társaság múlt heti ülésén, amelynek dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár volt a meghívottja. Nem véletlenül, hiszen Hollanda professzor több mint fél évszázada oktatja a műszaki értelmiségi pályára készülő fiatalokat, s minden nehézség, gáncsoskodás ellenére rendkívüli szívóssággal, kitartással és következetességgel egyetemet álmodott és épített Marosvásárhelyen. Csíky Boldizsár zeneszerző vendégeként fontos és kényes kérdésekre adott konkrét válaszaival ezúttal is megnyerte nemcsak tisztelői, hanem a rendezvényen kíváncsiságból részt vevők tetszését is, akik közül többen fontosnak tartották, hogy kezet szorítsanak vele.
Beszélt ifjúkoráról, a brassói iskolás, majd az egyetemi évekről, a marosvásárhelyi műszaki egyetem létrehozásáról, arról, hogy egy felsőoktatási intézmény alapításához ismerni kell és be kell tartani a törvényeket, elmondta véleményét az orvosi egyetemen kialakult helyzetről, és úgy értékelte, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen esik a színvonal. Mivel szerinte ez a vezetőktől is függ, fontosnak tartja, hogy ne fentről nevezzék ki őket, hanem a tanári kar véleménye érvényesüljön. Elmondta, hogy tapasztalata szerint a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi karán jó a hangulat, a hallgatók munkára ösztönzik egymást. Kijelentette: bízik abban, hogy eljön az idő, amikor a külföldre távozott fiatalok visszatérnek Erdélybe – foglalhatnánk össze dióhéjban a beszélgetés lényegét.
Ennek végén Csíky Boldizsártól azt kérdeztem: miért tartotta fontosnak, hogy meghívja Hollanda professzort, és nyilvánosan is elbeszélgessen vele?
– Az értékes embereket azért kell megbecsülni, mert nem vagyunk annyian, hogy mellőzhetnénk őket, csupán azért, mert számunkra nem tetsző politikai nézeteket vallanak. Vannak olyan politika fölött álló dolgok, amelyek esszenciálisan szolgálják a magyar nemzetiség ügyét, s nagyobb távlatokban hasznosabbak lehetnek, mint egy közvetlen politikai eredmény, amelyet el tudtunk érni.
Véleményem szerint Hollanda professzor érdemei az egyetem létrehozásában sokkal nagyobbak annál, mint amennyi elismerésben részesül, ez a gondolat képezte a meghívás alapját. Mivel a találkozót a Bernády Házban tartottuk, amely az RMDSZ egyik kifogástalanul működő intézménye, elkerültem minden olyan kérdést, amelynek politikai rezonanciája lett volna. A célom az volt, hogy kimondottan szakmai alapokra helyezzem a beszélgetést. Valójában az egyetempolitikai ügy izgatott, arra kerestem a választ, hogy miképpen lehet Romániában véghezvinni azt a munkát, aminek az eredménye egy magyar egyetem. Az is foglalkoztat, hogy vajon hiba volt-e lemondani a kolozsvári egyetemi központról. Vajon egy magyar intézményben nem áll-e fenn a belterjesség veszélye, ami a szakma rovására, a leépüléshez vezethet, ahelyett hogy a versenyképesség kerülne előtérbe?
– Hogyan lehet tehát egyetemet építeni? – kérdeztem a beszélgetést követően Hollanda professzortól, akivel már korábban is beszélgettünk erről a témáról.
– Ahhoz, hogy az ember egyetemet építsen vagy bármit is tegyen, az első fontos dolog: tudja, hogy mit akar, a második fontos dolog: tudja, hogyan lehet a kitűzött célt megvalósítani, a harmadik: bízzon abban, hogy igyekezete sikerrel jár. Minél nehezebb célt tűzünk ki magunk elé, annál több munkára, odaadásra, bizakodásra van szükségünk.
1986 novemberében, egy éjszakai elkeseredés pillanataiban fogalmazódott meg bennem a magyar egyetem építésének a gondolata. Mondják, hogy az embereknek küldetése van. Nem tudom, hogy valaki rám bízta-e ezt a feladatot, de 1990. január elsején, amikor brassói kollégám, Benkő József matematikadocens meglátogatott, már erről a tervről beszélgettünk, és a továbbiakban ez a volt az én nagy célom. Mivel akkoriban attól féltem, hogy szándékomat szembeállítják a Babes-Bolyai Tudományegyetem szétválasztására vonatkozó kezdeményezéssel, lemondtam róla. Most úgy gondolom, hogy hiba volt.
1994-ben, amikor ismét felerősödött bennem az egyetem építésének a gondolata, Béres András az Aranka György Egyetem létrehozásának a tervével állt elő, amit a Szövetségi Képviselők Tanácsában meg is szavaztak. Kezdetben bosszantott, hogy más valósítja meg az elképzelésem, majd arra gondoltam: nem az a fontos, hogy ki alapítja, csak az, hogy legyen magyar egyetem. Sajnos az említett elképzelés nem valósult meg.
2000-ben fordult a helyzet. A magyar kormány támogatásával már könnyű volt egyetemet alapítani, csak akarni kellett. Amíg csak beszélünk egy dologról, addig abból nem lesz semmi. Kell valaki, aki képes kézbe venni és véghezvinni a kitűzött a célt.
– Kolozsvár vagy Vásárhely?
– Az volt az eredeti elképzelés, hogy Kolozsvár legyen a központ, a többi városban kihelyezett szakok működjenek, amivel akkor sem értettem egyet és most sem. Minden városnak meg kell adni a lehetőséget, hogy hozza létre azt, amire képes. Az a tény, hogy Csíkszeredában egyetem működik, fölemeli a Székelyföldet, viszont Vásárhelyt azért tartottam fontosnak, mert úgy gondoltam, hogy ezt a várost nem adhatjuk fel.
1990 januárjában, amikor visszaválasztottak intézetvezetőnek a Petru Maior Egyetemen, sikerült elérni, hogy az almérnöki képzés helyett indítsunk be mérnökképzést román és magyar nyelven. Mivel késett a válasz, a minisztériumban személyesen érdeklődtünk, ahol közölték, hogy a magyar nyelvű műszaki felsőoktatás kizárt dolog Marosvásárhelyen. Miután beindítottam a román nyelvű mérnökképzést, leváltottak, és attól kezdve világos volt számomra, hogy a magyar nyelvű műszaki képzést csak magánegyetem keretében indíthatjuk el. Most, hogy megvalósult, továbbra is abban reménykedem, hogy a Sapientia Tudományegyetem marosvásárhelyi kara egyre jobb eredményeket fog elérni.
– A beszélgetés során szó esett a nagy tervről is.
– Ahhoz, hogy a házam befejezzem, sok mindent eladtam, s megtörténhet, hogy megmarad egy kevés pénzem, ebből szeretném a tervezett kutatóközpont csíráját létrehozni. Önrészként ezzel az összeggel pályázni lehetne. Elképzeléseim szerint a kutatóközpontban világújdonságokat lehetne megvalósítani, de az alkalmazott kutatás keretében, ami pénzt is hoz az egyetemnek. Nagyszerűnek tartom az elméleti kutatást, de valamiből meg is kell élni, és ez csak úgy lehetséges, ha van bevétel is, amiből fejleszteni lehet.
– A belterjesség veszélyét a magyar intézményekben valóságosnak látja?
– Nyolcévi dékánságom alatt (2001–2009 között) nem néztem el semmit – válaszolta Hollanda professzor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Érdemek és elismerés
Hogyan lehet és hogyan nem lehet egyetemet építeni? – hangzott el a fő kérdés a Kemény Zsigmond Társaság múlt heti ülésén, amelynek dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár volt a meghívottja. Nem véletlenül, hiszen Hollanda professzor több mint fél évszázada oktatja a műszaki értelmiségi pályára készülő fiatalokat, s minden nehézség, gáncsoskodás ellenére rendkívüli szívóssággal, kitartással és következetességgel egyetemet álmodott és épített Marosvásárhelyen. Csíky Boldizsár zeneszerző vendégeként fontos és kényes kérdésekre adott konkrét válaszaival ezúttal is megnyerte nemcsak tisztelői, hanem a rendezvényen kíváncsiságból részt vevők tetszését is, akik közül többen fontosnak tartották, hogy kezet szorítsanak vele.
Beszélt ifjúkoráról, a brassói iskolás, majd az egyetemi évekről, a marosvásárhelyi műszaki egyetem létrehozásáról, arról, hogy egy felsőoktatási intézmény alapításához ismerni kell és be kell tartani a törvényeket, elmondta véleményét az orvosi egyetemen kialakult helyzetről, és úgy értékelte, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen esik a színvonal. Mivel szerinte ez a vezetőktől is függ, fontosnak tartja, hogy ne fentről nevezzék ki őket, hanem a tanári kar véleménye érvényesüljön. Elmondta, hogy tapasztalata szerint a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi karán jó a hangulat, a hallgatók munkára ösztönzik egymást. Kijelentette: bízik abban, hogy eljön az idő, amikor a külföldre távozott fiatalok visszatérnek Erdélybe – foglalhatnánk össze dióhéjban a beszélgetés lényegét.
Ennek végén Csíky Boldizsártól azt kérdeztem: miért tartotta fontosnak, hogy meghívja Hollanda professzort, és nyilvánosan is elbeszélgessen vele?
– Az értékes embereket azért kell megbecsülni, mert nem vagyunk annyian, hogy mellőzhetnénk őket, csupán azért, mert számunkra nem tetsző politikai nézeteket vallanak. Vannak olyan politika fölött álló dolgok, amelyek esszenciálisan szolgálják a magyar nemzetiség ügyét, s nagyobb távlatokban hasznosabbak lehetnek, mint egy közvetlen politikai eredmény, amelyet el tudtunk érni.
Véleményem szerint Hollanda professzor érdemei az egyetem létrehozásában sokkal nagyobbak annál, mint amennyi elismerésben részesül, ez a gondolat képezte a meghívás alapját. Mivel a találkozót a Bernády Házban tartottuk, amely az RMDSZ egyik kifogástalanul működő intézménye, elkerültem minden olyan kérdést, amelynek politikai rezonanciája lett volna. A célom az volt, hogy kimondottan szakmai alapokra helyezzem a beszélgetést. Valójában az egyetempolitikai ügy izgatott, arra kerestem a választ, hogy miképpen lehet Romániában véghezvinni azt a munkát, aminek az eredménye egy magyar egyetem. Az is foglalkoztat, hogy vajon hiba volt-e lemondani a kolozsvári egyetemi központról. Vajon egy magyar intézményben nem áll-e fenn a belterjesség veszélye, ami a szakma rovására, a leépüléshez vezethet, ahelyett hogy a versenyképesség kerülne előtérbe?
– Hogyan lehet tehát egyetemet építeni? – kérdeztem a beszélgetést követően Hollanda professzortól, akivel már korábban is beszélgettünk erről a témáról.
– Ahhoz, hogy az ember egyetemet építsen vagy bármit is tegyen, az első fontos dolog: tudja, hogy mit akar, a második fontos dolog: tudja, hogyan lehet a kitűzött célt megvalósítani, a harmadik: bízzon abban, hogy igyekezete sikerrel jár. Minél nehezebb célt tűzünk ki magunk elé, annál több munkára, odaadásra, bizakodásra van szükségünk.
1986 novemberében, egy éjszakai elkeseredés pillanataiban fogalmazódott meg bennem a magyar egyetem építésének a gondolata. Mondják, hogy az embereknek küldetése van. Nem tudom, hogy valaki rám bízta-e ezt a feladatot, de 1990. január elsején, amikor brassói kollégám, Benkő József matematikadocens meglátogatott, már erről a tervről beszélgettünk, és a továbbiakban ez a volt az én nagy célom. Mivel akkoriban attól féltem, hogy szándékomat szembeállítják a Babes-Bolyai Tudományegyetem szétválasztására vonatkozó kezdeményezéssel, lemondtam róla. Most úgy gondolom, hogy hiba volt.
1994-ben, amikor ismét felerősödött bennem az egyetem építésének a gondolata, Béres András az Aranka György Egyetem létrehozásának a tervével állt elő, amit a Szövetségi Képviselők Tanácsában meg is szavaztak. Kezdetben bosszantott, hogy más valósítja meg az elképzelésem, majd arra gondoltam: nem az a fontos, hogy ki alapítja, csak az, hogy legyen magyar egyetem. Sajnos az említett elképzelés nem valósult meg.
2000-ben fordult a helyzet. A magyar kormány támogatásával már könnyű volt egyetemet alapítani, csak akarni kellett. Amíg csak beszélünk egy dologról, addig abból nem lesz semmi. Kell valaki, aki képes kézbe venni és véghezvinni a kitűzött a célt.
– Kolozsvár vagy Vásárhely?
– Az volt az eredeti elképzelés, hogy Kolozsvár legyen a központ, a többi városban kihelyezett szakok működjenek, amivel akkor sem értettem egyet és most sem. Minden városnak meg kell adni a lehetőséget, hogy hozza létre azt, amire képes. Az a tény, hogy Csíkszeredában egyetem működik, fölemeli a Székelyföldet, viszont Vásárhelyt azért tartottam fontosnak, mert úgy gondoltam, hogy ezt a várost nem adhatjuk fel.
1990 januárjában, amikor visszaválasztottak intézetvezetőnek a Petru Maior Egyetemen, sikerült elérni, hogy az almérnöki képzés helyett indítsunk be mérnökképzést román és magyar nyelven. Mivel késett a válasz, a minisztériumban személyesen érdeklődtünk, ahol közölték, hogy a magyar nyelvű műszaki felsőoktatás kizárt dolog Marosvásárhelyen. Miután beindítottam a román nyelvű mérnökképzést, leváltottak, és attól kezdve világos volt számomra, hogy a magyar nyelvű műszaki képzést csak magánegyetem keretében indíthatjuk el. Most, hogy megvalósult, továbbra is abban reménykedem, hogy a Sapientia Tudományegyetem marosvásárhelyi kara egyre jobb eredményeket fog elérni.
– A beszélgetés során szó esett a nagy tervről is.
– Ahhoz, hogy a házam befejezzem, sok mindent eladtam, s megtörténhet, hogy megmarad egy kevés pénzem, ebből szeretném a tervezett kutatóközpont csíráját létrehozni. Önrészként ezzel az összeggel pályázni lehetne. Elképzeléseim szerint a kutatóközpontban világújdonságokat lehetne megvalósítani, de az alkalmazott kutatás keretében, ami pénzt is hoz az egyetemnek. Nagyszerűnek tartom az elméleti kutatást, de valamiből meg is kell élni, és ez csak úgy lehetséges, ha van bevétel is, amiből fejleszteni lehet.
– A belterjesség veszélyét a magyar intézményekben valóságosnak látja?
– Nyolcévi dékánságom alatt (2001–2009 között) nem néztem el semmit – válaszolta Hollanda professzor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 9.
Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 10.
Székely népviselet a Nyárádmentén
A marosvásárhelyi könyvnapokra jelent meg Asztalos Enikő néprajzkutató könyve A Nyárádmenti székely népviselet a XIX. század végétől a XXI. századig. Kiadását a Beke Sándor vezette székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó vállalta, s ismertetése az egyik legnépesebb részvétellel tartott bemutatója volt a könyvünnepnek. A kiadó vezetőjét annyira megihlette Asztalos Enikő gyűjtőmunkájának az eredménye, hogy gyermekkori emlékeit felidéző novellaszületett az élményből, amit fel is olvasott a közönségnek. E sorok írója pedig a látszólag vékony kis fehér könyvjelentőségéről beszélt, ami a Népújság Harmónia rovatában sorozatban megjelent írásokat tartalmazza.
Asztalos Enikő magyar és néprajz szakos tanárként 1993-tól több mint húsz éven át vezette a marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajz és népművészet tanfolyamát. Az eltelt évtizedek alatt népi iparművészek, pedagógusok, lelkészek, diákok, egyetemi hallgatók számára tárta fel népi kultúránk hagyományait, üzenetét, a népszokásokat, a családi élet eseményeit, az ünnepeket, a népi mesterségeket, táncokat, viseletet stb. – nemzeti önazonosságunk szerves részeit. Tanítványait a népművészet iránti érdeklődés és szeretet szellemében vezette be a szakszerű gyűjtőmunkába, s nyilatkozata szerint aki elvégezte az általa vezetett tanfolyamot, az másképpen látja a körülöttünk levő világot. Néprajzi szakdolgozatait a szakma jelentős díjaival értékelték, s gyűjtéseiből több könyve jelent meg.
Miután éveken át együttműködött lapunkkal, közös munkánk a 2009 őszén induló rovattal kezdődött, amelyben az erdélyi, illetve a megyénkben varrt népi kézimunkákat vette számba, majd a nyárádmenti lakberendezésről készült sorozata következett. Ezt követően arra kértem, hogy gyűjtse össze a századforduló népi viseletét megyénkben. A gyűjtés szükségességéről ugyanaz a jelenség győzte meg, ami engem is bosszantott. A vidéki ünnepségeken szereplő iskolásokon több faluban is egyforma öltözet volt: "a fiúkon alsónadrágból készített harisnya inggel, a lányokon piros zászlóanyagból varrott szoknya, lájbi, fehér blúz, kötény", holott minden tájegységnek, minden településnek az említett "egyen-ruhától" eltérő sajátos viselete volt.
A sorozat első része Marosszék nyárádmenti falvainak a XIX. század végétől az 1960–70-es évekig tartó viseletét mutatta be. Ez került be a könyvecskébe is, aminek – reményeink szerint – folytatása következik.
Asztalos Enikő nehéz, néha szinte lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott. A gyűjtés során körvonalazódott, hogy az eredeti viseletüket büszkén őrző települések mellett ott vannak azok a falvak is, ahol a város közelsége a XX. század második felében feledtette a helyi viseletet. Helyébe a már említett leegyszerűsített "székely ruha" lépett. E falvak lakóinak szerettük volna a figyelmét az értékes örökségre felhívni, még akkor is, ha már lemondtak róla. Az elkötelezett néprajzkutatónak sikerült megtalálnia azokat az adatközlőket, akik emlékeztek még falujuk viseletére, sőt kiderült, hogy helyenként a szekrények mélyén rejtőzik egy- egy ruhadarab abból, amit hajdan a szülők, nagyszülők hordtak.
Idős emberek emlékezetéből előcsalogatni a legapróbb részleteket, az adatokat összevetni, s ebből megalkotni az eredeti viselet pontos leírását, hosszú, nehéz, körülményes munka volt. Elvégzéséhez az Erdély különböző tájegységeiben töltött gyermek- és ifjúkor tapasztalataira, a néprajzot és népművészetet éveken át lelkesen oktató tanár tudására, felkészültségére, lehetetlent nem ismerő kitartására volt szükség. Munkájában lelkészek, presbiterek, helyenként a polgármesteri hivatalok tisztviselői, aktív és nyugdíjas tanárok, tanítók is segítettek, s helyenként a falumúzeum gyűjteménye is eligazítást adott.
Együtt örültünk annak, amikor kiderült, hogy egy-egy faluban ma is hordják a szép eredeti viseletet, s együtt szurkolunk, hogy ahova az elfelejtett tudást megpróbáltuk visszaszármaztatni, a néprajzkutató szava meghallgatásra találjon. Ezt a célt szolgálja ez a könyv is, amelyben rácsodálkozhatunk a Nyárádmente színes, gazdag viseletére. Kár, hogy a támogatás hiányában kevés színes képpel sikerült ezt tükrözni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi könyvnapokra jelent meg Asztalos Enikő néprajzkutató könyve A Nyárádmenti székely népviselet a XIX. század végétől a XXI. századig. Kiadását a Beke Sándor vezette székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó vállalta, s ismertetése az egyik legnépesebb részvétellel tartott bemutatója volt a könyvünnepnek. A kiadó vezetőjét annyira megihlette Asztalos Enikő gyűjtőmunkájának az eredménye, hogy gyermekkori emlékeit felidéző novellaszületett az élményből, amit fel is olvasott a közönségnek. E sorok írója pedig a látszólag vékony kis fehér könyvjelentőségéről beszélt, ami a Népújság Harmónia rovatában sorozatban megjelent írásokat tartalmazza.
Asztalos Enikő magyar és néprajz szakos tanárként 1993-tól több mint húsz éven át vezette a marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajz és népművészet tanfolyamát. Az eltelt évtizedek alatt népi iparművészek, pedagógusok, lelkészek, diákok, egyetemi hallgatók számára tárta fel népi kultúránk hagyományait, üzenetét, a népszokásokat, a családi élet eseményeit, az ünnepeket, a népi mesterségeket, táncokat, viseletet stb. – nemzeti önazonosságunk szerves részeit. Tanítványait a népművészet iránti érdeklődés és szeretet szellemében vezette be a szakszerű gyűjtőmunkába, s nyilatkozata szerint aki elvégezte az általa vezetett tanfolyamot, az másképpen látja a körülöttünk levő világot. Néprajzi szakdolgozatait a szakma jelentős díjaival értékelték, s gyűjtéseiből több könyve jelent meg.
Miután éveken át együttműködött lapunkkal, közös munkánk a 2009 őszén induló rovattal kezdődött, amelyben az erdélyi, illetve a megyénkben varrt népi kézimunkákat vette számba, majd a nyárádmenti lakberendezésről készült sorozata következett. Ezt követően arra kértem, hogy gyűjtse össze a századforduló népi viseletét megyénkben. A gyűjtés szükségességéről ugyanaz a jelenség győzte meg, ami engem is bosszantott. A vidéki ünnepségeken szereplő iskolásokon több faluban is egyforma öltözet volt: "a fiúkon alsónadrágból készített harisnya inggel, a lányokon piros zászlóanyagból varrott szoknya, lájbi, fehér blúz, kötény", holott minden tájegységnek, minden településnek az említett "egyen-ruhától" eltérő sajátos viselete volt.
A sorozat első része Marosszék nyárádmenti falvainak a XIX. század végétől az 1960–70-es évekig tartó viseletét mutatta be. Ez került be a könyvecskébe is, aminek – reményeink szerint – folytatása következik.
Asztalos Enikő nehéz, néha szinte lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott. A gyűjtés során körvonalazódott, hogy az eredeti viseletüket büszkén őrző települések mellett ott vannak azok a falvak is, ahol a város közelsége a XX. század második felében feledtette a helyi viseletet. Helyébe a már említett leegyszerűsített "székely ruha" lépett. E falvak lakóinak szerettük volna a figyelmét az értékes örökségre felhívni, még akkor is, ha már lemondtak róla. Az elkötelezett néprajzkutatónak sikerült megtalálnia azokat az adatközlőket, akik emlékeztek még falujuk viseletére, sőt kiderült, hogy helyenként a szekrények mélyén rejtőzik egy- egy ruhadarab abból, amit hajdan a szülők, nagyszülők hordtak.
Idős emberek emlékezetéből előcsalogatni a legapróbb részleteket, az adatokat összevetni, s ebből megalkotni az eredeti viselet pontos leírását, hosszú, nehéz, körülményes munka volt. Elvégzéséhez az Erdély különböző tájegységeiben töltött gyermek- és ifjúkor tapasztalataira, a néprajzot és népművészetet éveken át lelkesen oktató tanár tudására, felkészültségére, lehetetlent nem ismerő kitartására volt szükség. Munkájában lelkészek, presbiterek, helyenként a polgármesteri hivatalok tisztviselői, aktív és nyugdíjas tanárok, tanítók is segítettek, s helyenként a falumúzeum gyűjteménye is eligazítást adott.
Együtt örültünk annak, amikor kiderült, hogy egy-egy faluban ma is hordják a szép eredeti viseletet, s együtt szurkolunk, hogy ahova az elfelejtett tudást megpróbáltuk visszaszármaztatni, a néprajzkutató szava meghallgatásra találjon. Ezt a célt szolgálja ez a könyv is, amelyben rácsodálkozhatunk a Nyárádmente színes, gazdag viseletére. Kár, hogy a támogatás hiányában kevés színes képpel sikerült ezt tükrözni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 14.
"Demográfiai dráma"
A túlfokozott ünnepi készülődés hevében az Országos Statisztikai Intézet legújabb adatai borzolták néhány napig a kedélyeket. A számok könyörtelenül arról tudósítanak, hogy a diktátor dédelgetett álmai immár visszavonhatatlanul szertefoszlottak. Románia lakossága 2015 októberében továbbra is a bűvös húszmillió alatt marad. Egészen pontosan 19.515.138 fő, aminek alapján a statisztikusok "mély és visszafordíthatatlan demográfiai drámáról" beszélnek. 2015 októberében az országban 17.478 gyermek jött világra, az elhalálozások száma 21.167 volt. A negatív népességszaporulat – vagyis a születések és az elhalálozások közötti arány átbillenése az utóbbiak irányába – a folyamat további előrehaladását vetíti előre, hacsak utolsó elkeseredésükben meg nem szállják Romániát is a más országokból kitoloncolt bevándorlók.
A 2011-es népszámlálás óta ugyanis 3 perc 25 másodpercenként egy személlyel kevesebben maradunk, 5 perc 27 másodpercenként egy személy végleg kitelepedik az országból. 2 perc 40 másodpercenként születik, 2 perc 4 másodpercenként meghal valaki. A 2011-hez viszonyított 600.000-es csökkenés azt jelzi, hogy egy népes megye lakosságának megfelelő számú személy tűnt el végleg. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének adatai szerint a lakosság fogyása tekintetében Románia világviszonylatban a második helyen áll. Az első Bulgária, Romániát a Moldovai Köztársaság, Magyarország, Szerbia, Horvátország, Litvánia és Lettország követi, miközben Kína és India lakossága is az elkövetkező hét évben elérheti az 1,4 milliárdot – jelzik könyörtelenül a statisztikák.
A népességfogyás okait szinte fölösleges említeni, hisz közismertek: a diktatúra éveihez képest szabadnak nyilvánított világunkban fokozatosan csökkent és kitolódott a gyermekvállalási kedv, a családok átlagban 1,2 gyermeket vállalnak a pozitív népszaporulathoz szükséges 2,2 helyett. A sokat dicsért romániai egészségügyben a csecsemőhalandóság európai viszonylatban a legmagasabb, minden ezer újszülöttből kilenc- tíz meghal.
A lakosság fogyásához számottevő mértékben járult hozzá az elvándorlás. Bár két-három millióról beszélnek, egyes becslések szerint sokkal nagyobb azoknak a száma, akik egész vagy fél lábbal külföldön élnek és dolgoznak. Heideggernek a múlt század negyvenes éveiben megfogalmazott jóslata, miszerint "a hazátlanság világsorssá válik", egyre inkább beteljesül. A német filozófus megállapítása természetesen ennél sokkal mélyebb igazságokat is hordoz, például a mind nagyobb méreteket öltő elidegenedés tényét is, de megállapítása soha nem volt annyira érvényes, mint napjainkban.
A demográfiai drámáról szóló adatok az erdélyi magyarokra is érvényesek. Megyénkben 1992-höz képest 2011-ben több mint 50.000-rel találtattunk kevesebbnek. Holott a statisztikákat a roma lakosság folyamatos szaporodása javítja. Ha ők nem lennének, ismert települések iskolái már régen bezártak volna. A vidéki munkahelyteremtés terén ugyanis néhány valóban pozitív példától eltekintve csúfosan megbuktunk, s viselnünk kell ennek a következményeit: elvándorló fiatalok, magukra hagyott idős emberek. A megélhetésért vagy a még több jövedelemért folyó hajszában aztán mindinkább kifakul, érvényét veszti a család, a szülőföld, a haza nemzetet, nemzetrészt megtartó jelentése. A visszaút reménytelenségének árnyékában pedig mind nagyobb teret nyer a világsorssá váló hazátlanság.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A túlfokozott ünnepi készülődés hevében az Országos Statisztikai Intézet legújabb adatai borzolták néhány napig a kedélyeket. A számok könyörtelenül arról tudósítanak, hogy a diktátor dédelgetett álmai immár visszavonhatatlanul szertefoszlottak. Románia lakossága 2015 októberében továbbra is a bűvös húszmillió alatt marad. Egészen pontosan 19.515.138 fő, aminek alapján a statisztikusok "mély és visszafordíthatatlan demográfiai drámáról" beszélnek. 2015 októberében az országban 17.478 gyermek jött világra, az elhalálozások száma 21.167 volt. A negatív népességszaporulat – vagyis a születések és az elhalálozások közötti arány átbillenése az utóbbiak irányába – a folyamat további előrehaladását vetíti előre, hacsak utolsó elkeseredésükben meg nem szállják Romániát is a más országokból kitoloncolt bevándorlók.
A 2011-es népszámlálás óta ugyanis 3 perc 25 másodpercenként egy személlyel kevesebben maradunk, 5 perc 27 másodpercenként egy személy végleg kitelepedik az országból. 2 perc 40 másodpercenként születik, 2 perc 4 másodpercenként meghal valaki. A 2011-hez viszonyított 600.000-es csökkenés azt jelzi, hogy egy népes megye lakosságának megfelelő számú személy tűnt el végleg. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének adatai szerint a lakosság fogyása tekintetében Románia világviszonylatban a második helyen áll. Az első Bulgária, Romániát a Moldovai Köztársaság, Magyarország, Szerbia, Horvátország, Litvánia és Lettország követi, miközben Kína és India lakossága is az elkövetkező hét évben elérheti az 1,4 milliárdot – jelzik könyörtelenül a statisztikák.
A népességfogyás okait szinte fölösleges említeni, hisz közismertek: a diktatúra éveihez képest szabadnak nyilvánított világunkban fokozatosan csökkent és kitolódott a gyermekvállalási kedv, a családok átlagban 1,2 gyermeket vállalnak a pozitív népszaporulathoz szükséges 2,2 helyett. A sokat dicsért romániai egészségügyben a csecsemőhalandóság európai viszonylatban a legmagasabb, minden ezer újszülöttből kilenc- tíz meghal.
A lakosság fogyásához számottevő mértékben járult hozzá az elvándorlás. Bár két-három millióról beszélnek, egyes becslések szerint sokkal nagyobb azoknak a száma, akik egész vagy fél lábbal külföldön élnek és dolgoznak. Heideggernek a múlt század negyvenes éveiben megfogalmazott jóslata, miszerint "a hazátlanság világsorssá válik", egyre inkább beteljesül. A német filozófus megállapítása természetesen ennél sokkal mélyebb igazságokat is hordoz, például a mind nagyobb méreteket öltő elidegenedés tényét is, de megállapítása soha nem volt annyira érvényes, mint napjainkban.
A demográfiai drámáról szóló adatok az erdélyi magyarokra is érvényesek. Megyénkben 1992-höz képest 2011-ben több mint 50.000-rel találtattunk kevesebbnek. Holott a statisztikákat a roma lakosság folyamatos szaporodása javítja. Ha ők nem lennének, ismert települések iskolái már régen bezártak volna. A vidéki munkahelyteremtés terén ugyanis néhány valóban pozitív példától eltekintve csúfosan megbuktunk, s viselnünk kell ennek a következményeit: elvándorló fiatalok, magukra hagyott idős emberek. A megélhetésért vagy a még több jövedelemért folyó hajszában aztán mindinkább kifakul, érvényét veszti a család, a szülőföld, a haza nemzetet, nemzetrészt megtartó jelentése. A visszaút reménytelenségének árnyékában pedig mind nagyobb teret nyer a világsorssá váló hazátlanság.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 4.
„Drága” gyermekek
Az év fordultával úgy múlik az idő, hogy gondosan, pontosan újjászületik közben. Bár az embernek is megadatott a lehetőség, hogy utódaiban sokszorosan újjászülessen, erre, felénk egyre kevésbé él az alkalommal. Nemrégiben arról szóltam, hogy a statisztikusok szerint drámaian fogy Románia lakossága. A megélhetés kilátástalansága, a jómód utáni sóvárgás miatt választ más hazát a fiatalok, középkorú családok többsége, az itthon maradók egy része pedig a kétes anyagi helyzet miatt mond le a gyermekvállalásról. Ezért lesz egyre szembetűnőbb az elhalálozások és a születések száma között nyíló űr – vettem számba a tényeket. Ezt követően hívott fel egy kismama, és megkérdezte: tudom-e, mennyibe kerül manapság egy terhességet kihordani, csecsemőt megszülni ebben az országban, hogy arról, ami azután következik, ne is beszéljünk. Ennél sokkal egyszerűbb megszakítani a terhességet, amit nagylelkűen évi ötmillióval támogat a kormány, holott Románia világhatodik az abortuszok számát illetően.
És mégsem történik érdemben szinte semmi a családtervezés támogatása, a gyermekvállalás ösztönzése és megkönnyítése terén. A valóban korszerű terhesgondozás anyagi feltételei sem biztosítottak, különösen, ha a szerény jövedelmű és a városoktól távol eső vidéki települések lakóira gondolunk. Az állami járóbeteg-ellátókban közel sem dolgozik annyi nőgyógyász szakorvos, hogy folyamatosan fogadni tudnák a terhes nők többségét. Akik ily módon a rendelőláncolatokban vagy a magánrendelőkben dolgozó nőgyógyászokhoz fordulnak, ahol összehasonlítatlanul jobb a felszerelés, gondosan elküldik minden szükséges (és esetenként nem szükséges) vizsgálatra a kismamákat, de mindezért fizetni kell. Sokat. Nagyon sokat. A rendszeres ellenőrzéssel együtt havonta 100-tól akár 400 lejig terjedő összeget is, attól függően, hogy a rendszeres ellenőrző vizsgálatok mellett milyen különleges laboratóriumi vizsgálatot kér a kiválasztott szülészorvos és a belgyógyász, akiknél a terhes nő megfordul.
Ha az áldott állapotot (egy általában csak harmadszorra sikeres) mesterséges megtermékenyítés előzi meg, a szülés pedig a leendő anyuka kérésére császármetszéssel történik, akkor igencsak megugranak a költségek. Akinek nincs pénze, lehetősége, kellő tájékozottsága, hogy mit kell tennie a terhesség alatt, akár úgy is járhat, mint az a Konstanca környéki nő, aki sziámi koraszülötteknek adott életet, miután soha nem járt ellenőrzésre.
Hogy kismama-, gyermek- és családbarát év lesz-e 2016 Romániában, ahol folyamatosan fogy a lakosság? Nos, a negatív folyamat megállításához szükséges változásoknak a jelei még nem mutatkoznak. A honatyák és honanyák egyelőre a saját nyugdíjuk s a közelgő választási évre gondolva néhány szektorban a bérek emelésén fáradoznak. Kérdés, hogy amikor ennyire fogy a gyermekek száma, a megszületők pedig ennyire „drágák”, ki fogja majd az emelt nyugdíjakat és béreket kitermelni?
BODOLAI GYÖNGYI. Népújság (Marosvásárhely)
Az év fordultával úgy múlik az idő, hogy gondosan, pontosan újjászületik közben. Bár az embernek is megadatott a lehetőség, hogy utódaiban sokszorosan újjászülessen, erre, felénk egyre kevésbé él az alkalommal. Nemrégiben arról szóltam, hogy a statisztikusok szerint drámaian fogy Románia lakossága. A megélhetés kilátástalansága, a jómód utáni sóvárgás miatt választ más hazát a fiatalok, középkorú családok többsége, az itthon maradók egy része pedig a kétes anyagi helyzet miatt mond le a gyermekvállalásról. Ezért lesz egyre szembetűnőbb az elhalálozások és a születések száma között nyíló űr – vettem számba a tényeket. Ezt követően hívott fel egy kismama, és megkérdezte: tudom-e, mennyibe kerül manapság egy terhességet kihordani, csecsemőt megszülni ebben az országban, hogy arról, ami azután következik, ne is beszéljünk. Ennél sokkal egyszerűbb megszakítani a terhességet, amit nagylelkűen évi ötmillióval támogat a kormány, holott Románia világhatodik az abortuszok számát illetően.
És mégsem történik érdemben szinte semmi a családtervezés támogatása, a gyermekvállalás ösztönzése és megkönnyítése terén. A valóban korszerű terhesgondozás anyagi feltételei sem biztosítottak, különösen, ha a szerény jövedelmű és a városoktól távol eső vidéki települések lakóira gondolunk. Az állami járóbeteg-ellátókban közel sem dolgozik annyi nőgyógyász szakorvos, hogy folyamatosan fogadni tudnák a terhes nők többségét. Akik ily módon a rendelőláncolatokban vagy a magánrendelőkben dolgozó nőgyógyászokhoz fordulnak, ahol összehasonlítatlanul jobb a felszerelés, gondosan elküldik minden szükséges (és esetenként nem szükséges) vizsgálatra a kismamákat, de mindezért fizetni kell. Sokat. Nagyon sokat. A rendszeres ellenőrzéssel együtt havonta 100-tól akár 400 lejig terjedő összeget is, attól függően, hogy a rendszeres ellenőrző vizsgálatok mellett milyen különleges laboratóriumi vizsgálatot kér a kiválasztott szülészorvos és a belgyógyász, akiknél a terhes nő megfordul.
Ha az áldott állapotot (egy általában csak harmadszorra sikeres) mesterséges megtermékenyítés előzi meg, a szülés pedig a leendő anyuka kérésére császármetszéssel történik, akkor igencsak megugranak a költségek. Akinek nincs pénze, lehetősége, kellő tájékozottsága, hogy mit kell tennie a terhesség alatt, akár úgy is járhat, mint az a Konstanca környéki nő, aki sziámi koraszülötteknek adott életet, miután soha nem járt ellenőrzésre.
Hogy kismama-, gyermek- és családbarát év lesz-e 2016 Romániában, ahol folyamatosan fogy a lakosság? Nos, a negatív folyamat megállításához szükséges változásoknak a jelei még nem mutatkoznak. A honatyák és honanyák egyelőre a saját nyugdíjuk s a közelgő választási évre gondolva néhány szektorban a bérek emelésén fáradoznak. Kérdés, hogy amikor ennyire fogy a gyermekek száma, a megszületők pedig ennyire „drágák”, ki fogja majd az emelt nyugdíjakat és béreket kitermelni?
BODOLAI GYÖNGYI. Népújság (Marosvásárhely)