300 éves méltánytalanság jóvátétele
Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke
Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély nagy fejedelme tiszteletére emléktáblát avattak november 16-án a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban egy méltóságteljes rendezvény keretében. A három évszázada jeltelen síremlék, amelyet a történelem vihara sodort el 294 évvel ezelőtt, amikor is 1716-ban az osztrák császári csapatok feldúlták, megsemmisítették, immár bekerülhet a köztudatba. A sírokban Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Gelei, Alstedius és Bisterfeld (a Bethlen Kollégium német ajkú professzorai), Keresztúri és Pápai Páriz Imre hamvai nyugodtak.
A rendezvényt a Kárpát-medencei magyar Református Generális Konvent szervezte. Számos, külföldről és belföldről ide sereglett emlékező – becslések szerint több mint ezer résztvevő – jelenlétében zajlott az ünnepély. Az ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mondott köszöntőt. Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna- kápolnában kapott helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond király szarkofágja is. Az emléktábla felirata Bethlen Gábor jelmondatával kezdődik:/ "SI DEUS PRO NOBIS,/ QUIS CONTRA NOS?"/ (Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk:?),/ BETHLEN GÁBOR/ 1580-1629/ Princeps Transsilvaniae, Comes Siculorum, Dominusque Partium Regnum Hungariae./ Erdély aranykorának református fejedelme emlékére állították a magyar reformátusok./ 2010. november 16/.
A XX. század végén és XXI. század elején ébredt rá az emberi társadalom arra, hogy megfelelő fejlődést és életszínvonal-emelést csakis a tudás alapú társadalom építésével lehet elérni, minek megvalósítása erkölcsi és anyagi támogatást jelent az iskolarendszer és a tudományos kutatás irányában. A nemzeti jövedelem 3%-át kellene erre fordítani!!!. Több iskolát létesíteni, nem pedig megszüntetni, az infrastruktúrát fejleszteni, a tanítás minőségét javítani kell, mindenkinek biztosítva az anyanyelvén való tanulást, a tanárok számát növelni. Vannak olyan fejlett országok, ahol három tanulóval foglalkozik egy tanár. Ez a befektetés hosszú távon meghozza gyümölcsét. A tudás erős fegyver. (Itt megjegyezzük, hogy a tudás a legnagyobb érték, amit senki és semmilyen hatalom nem képes elvenni tulajdonosától. Bármennyit is adunk ebből másoknak, nem leszünk szegényebbek, de azok, akik átveszik ezt, bizonyára gazdagabbak lesznek.) Nem elég azonban a tudásalapú társadalom építését csak a politikai ígéretek szintjéig vinni. Ez demagógia. Tudni kell, hogy az emberi társadalomban a legnagyobb rossz, ami csak létezhet, nem az atombomba, sem a súlyos betegségek, hanem a demagógia. A demokráciáknak is rákfenéje, ami ma – a XXI. században – jobban virágzik, mint bármikor.
Bethlen Gábor megelőzte korát, a fent említett problémákra ráérzett, és konkrét lépéseket tett ez irányban négyszáz évvel ezelőtt a tanügy és a tudomány pártolásával, anyagi támogatással. Négy hosszú évszázad, ezen érdemes kissé elgondolkozni. (Leonardo da Vinci is kb. ennyivel előzte meg korát.) A fejedelem külhoni neves tudósokkal vette magát körül udvarában, iskolákat és főiskolát hozott létre, biztosítva az anyagi javakat is az optimális működéshez, ezzel önellátóvá tette őket. Célja a költséges külföldi egyetemek helyett az országban nevelni értelmiségieket. Külföldi professzorokat hívott meg kollégiumába azzal a céllal, hogy megfelelően képzett, egészséges ifjú nemzedéket neveljen Erdély számára. Elképzelése jónak bizonyult, íme négy évszázad óta ma is működik kollégiuma, amelynek akadémiai rangja volt annak idején, mely intézmény a magyar nyelv megőrzésének Mekkája. A társadalom és a történetírás elismeri és értékeli érdemeit ezen a területen is, amellett, hogy jó politikus és jó hadvezér volt. Ami az emlékezetét illeti, bizony adósok voltunk. Sírja három évszázad óta jeltelen, sőt nem létezik síremléke, nem volt hely, ahol egy szál virággal tisztelegjünk nagysága előtt. Megjegyezzük, hogy a Bethlen Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt, 2001-ben átiratban javaslattal fordult a legilletékesebb fórumhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához és a Magyar Történelmi Intézethez, személyesen dr. Glatz Ferenc elnök úrhoz, a fejedelmi síremlék felállításának ügyében. Íme ez a probléma valamelyest jóvátétetett. Népújság (Marosvásárhely)

Úrilány gumicsizmában
A múlt év végén jelent meg a budapesti Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye, amely az anyaországban máris sikerkönyvvé vált. A kiadványt pénteken Marosvásárhelyen, a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai István Nagytermében, szombaton pedig Kolozsváron mutatták be a Bulgakov kávéházban.
Ritka manapság az olyan könyvbemutató, ahol sok vásárolni kívánó résztvevőnek nem jut kötet, és még ritkább, hogy egy miniszterelnök neje mutat be egy friss kiadványt. Marosvásárhelyen ez történt, Ugron Zsolna első kötetét Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó ajánlotta az olvasók figyelmébe, sőt az Úrilányok Erdélyben című lektűr fülszövegét is ő jegyzi. Az est házigazdája, Fülöp G. Dénesné Suba Ilona tiszteletes asszony, a diakóniai otthon vezetője szerint a szóban forgó regény „romokon kinyílt virág”.
Ugron Zsolna ősi, erdélyi arisztokrata családból származik, Kolozsváron született, 11 éves korában települt át szüleivel Magyarországra. A könyvben annak a társadalmi rétegnek állít emléket, amely „a fogságban, a meghurcoltatásban is emelt fővel élt, és amely romjaiban hever, akárcsak azok az épületek, amelyekben fénykoruk idején éltek e családok”, mondta a házigazda. Lévai Anikó szerelmes regénynek aposztrofálta Zsolna könyvét, bár mint mondta: „nem trendi, hiszen mindössze egy csók jelzi, hogy valóban ilyen írásról van szó”. Az újjáépítés, az újrakezdés a témája ugyanakkor, mondta Lévai, arra utalva, hogy a szerző egy Mikes-leszármazott neje, aki Zabolára követte férjét, a félig indiai származású Gregor Roy Chowdhury-Mikes-t. A Mikes család ugyanis visszakapta ott levő kastélyát, itt él jelenleg Ugron Zsolna férjével, gyerekeivel. A kastély közelében levő vendégházba immár szerte a nagyvilágból érkeznek látogatók.
A Krónika kérdésére, hogy miért vállalta a kötet fülszövegének a szerzőségét, illetve az erdélyi könyvbemutatókon való részvételt, Lévai Anikó azt mondta: „Azért, mert pozitív kicsengésű, könnyed, ugyanakkor elgondolkoztató írásról van szó, és mert jó lenne, ha több arisztokrata leszármazott követné e család példáját, főleg a Zsolnáét, aki gumicsizmára cserélte fel tűsarkú cipőjét.” Egyébként Ugron Zsolna kérte fel könyve patronálására a magyar miniszterelnök nejét. Lapunknak elmondta: azért tette, mert nagyra becsüli az olyan asszonyokat, akik nem ijednek meg több gyerek vállalásától, nevelésétől, ugyanakkor szilárd hátteret biztosítanak férjüknek, akik ezáltal be tudják tölteni küldetésüket.
Ugron Zsolna kötete – a szerző bevallása szerint – erdélyi receptkönyvnek készült, indult, és a recepteket a szerző családi anekdotákkal fűszerezte volna. Aztán valaki elolvasta az eredeti anyagot, és arra biztatta, hogy fejlessze regénnyé a kéziratot.
A könyvbemutató keretében Molnár Bánffy Kata budapesti kommunikációs szakértő faggatta a szerzőt. Kiderült, Ugron Zsolna elsősorban nem az erdélyi olvasóknak szánta írását, hanem azoknak az anyaországi olvasóknak, akik eddig hallani sem akartak Erdélyről. Nagy örömére szolgál, hogy számos olyan üzenetet kapott, amelyben olvasói jelezték: kedvet kaptak egy erdélyi utazáshoz, és azt nem fogják elmulasztani. Ugron Zsolna leszögezte: lányregényt írt. Egyes magyarországi méltatói szerint könyve azáltal emelkedik ki a hasonló kiadványok sorából, hogy olykor sziporkázóan szellemes a stílusa, és nem sematikus, így az írás igen egyedi, hiteles lányregénnyé áll össze. Az est folyamán Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő olvasott fel részleteket a könyvből, és végül a Tiberius vonósnégyes két tagja teremtett valódi kastélybeli hangulatot.
Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár)

Építkezhet a Sapientia, hatezer négyzetméter lesz az új épület alapfelülete
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara kiírta a közbeszerzési eljárást az intézmény új épületének a megépítésére, amit a Tordai út 2–14. szám alatti telken húznak fel, tervek szerint két-három éven belül – jelentette be tegnap Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke és Tonk Márton, az intézmény kolozsvári karának dékánja.
Közölték, az egyetem új ingatlanának alapfelülete mintegy hatezer négyzetméter lesz. A tervek szerint az épület helyet ad egy 240 négyzetméteres föld alatti tv- és filmstúdiónak, amely nemcsak az egyetem, hanem a kolozsvári közösség igényeit is kiszolgálja majd. Az új épületnek két tornya lesz, egy hat- és egy négyemeletes, itt kap helyet a Sapientia 250 férőhelyesre tervezett aulája, amely megfelel majd az uniós szabványoknak, azaz más rendezvényeket is meg lehet benne tartani. Amint kész lesz az új épület, az egyetem felmondja jelenlegi bérleti szerződéseit, a Bocskai-házban csak az egyetem kuratóriuma és a rektori hivatal marad. A közbeszerzési eljárás határideje június 9., a hivatalos eredményhirdetésre várhatóan július 18-án kerül sor. A pályázaton nyertes kivitelezővel várhatóan szeptember 7-éig megkötik a szerződést. A magyar kormány 230 millió forinttal támogatja az építkezést.
Szintén tegnap ünnepélyes keretek közt Bocskai-emléktáblát avattak az egykori erdélyi fejedelem szülőházánál, amely jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának ad otthont. Az emléktábla leleplezését Bocskai István fejedelemmé választásának 406. évfordulójára időzítették a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat keretében működő Bocskai Emlékbizottság kezdeményezésére. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora ünnepi felszólalásában Ady Endrét idézte: Bocskai életének tanulsága, hogy nehéz időkben is lehet építkezni. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt egy hasonló kezdeményezést még megmosolyogtak volna Kolozsváron, míg most a városi önkormányzatban dolgozó románok is természetesnek vették az emléktábla elhelyezését. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul ugyanakkor arról beszélt, hogy a Bocskai-emléktábla hitelesen jelképezi a magyarok Kárpát-medencei egységét. A diplomata kifejtette: sok háromnyelvű tábla vár még kihelyezésre, köztük a kolozsvári várostábláé is, mely nélkül nem lehet Kolozsváron multikulturalitásról beszélni. Az avatóünnepséget követően Bocskai okleveleiből készült tárlat nyílt a Bocskai-ház előcsarnokában.
Krónika (Kolozsvár)

Bocskai szellemisége, nemcsak emléktáblán
A debreceni Bocskai István Emlékbizottság kezdeményezésére tegnap ünnepélyes keretek között nagy fejedelmünk kolozsvári szülőházának falán háromnyelvű emléktáblát avattak. Miután 1605. február 21-én Nyárádszeredában Erdély fejedelmévé kiáltották ki, a magyarországi rendek Szerencsen 406 éve éppen ezen a napon választották saját fejedelmükké is Bocskait, aki bihari hajdúinak támogatásával sikeresen szállt szembe a török és osztrák katonai erőkkel. Bocskai megteremtette a független Erdélyt, kényszerítette Bécset az alkotmányos különválásra és a protestáns vallások elismerésére. Az avatás után ismertették a Bocskai-házban működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úton megépítendő új épületének a tervét, és megnyitották a Debrecenből származó Bocskai-dokumentumok vándorkiállítását.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke és Tonk Márton, a Természettudományi és Művészeti kar dékánja tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján közölte: április 18-án meghirdették a nyílt pályázatot az új ingatlan megépítésére. A Tordai út 2–14. szám alatti 11 árnyi telken egy-egy hat és kilenc szintes tornyot húznak fel, amelyeket magas folyosó köt össze. A 3689 négyzetméteres új épület négy szaknak, filmstúdiónak, konferenciateremnek, könyvtárnak ad majd otthont. A beruházás hozzávetőlegesen 3 millió euróba kerül, amit egy néhány évvel korábban megvásárolt egyhektáros telek értékesítéséből és a magyar állam támogatásából (idén 230 millió forint) fedeznek. A megvalósítási pályázatok leadási határideje 2011. június 9., a nyertest július 18-án választják ki.
A Bocskai István kolozsvári szülőházának északi oldalán elhelyezett dombormű Györfi Lajos szobrászművész alkotása. A háromnyelvű – magyar, román és angol – emléktábla leleplezésénél Kató Béla a Bocskai életmű legfőbb tanulságára, az ellenállás és az egyensúlyozás mai időszerűségére hívta fel a figyelmet. Dávid László rektor Ady-idézettel érzékeltette, hogy nehéz időkben is lehet sikeresen újat kezdeni. Kolozsvár alpolgármestere, László Attila múltunk iránt megnyilvánuló természetes igényünkről szólt. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul szerint a Kárpát-medencei magyar összefogás jelének vagyunk a tanúi, és a „multikulturális” Kolozsváron még sok hasonló háromnyelvű tábla hiányzik. Halász János (parlamenti államtitkár, Nemzeti Erőforrások Minisztériuma) Bocskai emlékét a jelen és múlt közötti kapocsnak nevezte, akinek szobra a Hősök Terét is díszíti. Bodó Sándor (elnök, Hajdú-Bihar Megyei közgyűlés) az emlékbizottság munkáját dicsérte, Szólláth Tibor (országgyűlési képviselő, Hajdúnánás polgármestere) pedig a nemrég elfogadott új magyar alkotmány szellemében azt sugallta, hogy jó magyarnak lenni Erdélyben. Miske László és Kátai Zoltán korabeli szövegmondó és kobozzenei műsora színezte az ünnepséget. A domborművet Gucsháy Gábor református lelkész áldotta meg.
A Sapientia főépületének előcsarnokában a Hajdú-Bihar Megyei Levéltártól kölcsönzött 14 darab, Bocskaitól származó korabeli latin nyelvű oklevelet állítottak ki. A tárlat néhány hétig látogatható.
Ö. I. B. 
A felirat: Ebben a házban született 1557. január 1-jén Bocskai István Magyarország és Erdély fejedelme.
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelgés Bocskai István erdélyi fejedelem és magyar király emléke előtt
A Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzuljaként, a kincses város magyar szellemi-kulturális örökségének őszinte csodálójaként, magyar emberként rendkívüli öröm számomra, hogy a nemes „civitas primaria Transilvaniae”, az egykori fejedelemség első városának lelkes magyar közössége a város egyik legnagyobb szülöttének végre méltó emléket állít. Nagy öröm látni a táblaállítást kezdeményező debreceni Bocskai Emlékbizottság tagjainak lelkesedését, segítő, támogató közreműködését, és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felbecsülhetetlen értékű hagyományápoló, nemzetmegtartó tevékenységét a magyar történelem egyik legnagyobb fejedelme kultuszának megörökítésében. A mai ünnepi alkalom hitelesen jelképezi a Kárpát-medencei magyar nemzeti összefogást, összetartozást.
És nem utolsósorban különlegesen fontos, hogy a gazdag magyar nemzeti múlttal rendelkező, Erdély egyik legnépesebb magyar közösségének 1000 éves otthont adó Kolozsváron, a városhoz méltó módon, háromnyelvű, magyar, román és angol nyelvű tábla hirdeti a törökellenes harcban kiemelkedő, a vallásszabadságért vitézül küzdő, a magyar rendi szabadságot és államiságot sikeresen megvédelmező és fenntartó fejedelem nagyságát. A tábla ráirányítja a város minden lakójának, valamint az ide érkező külföldi vendégeknek a figyelmét egy gazdag történelmi-kulturális örökségre, egyben arra figyelmeztet, hogy Kolozsváron, Cluj-Napocában, Klausenburgban még sok-sok három- vagy többnyelvű tábla vár elhelyezésre, amelyek feladata lesz a valós multikulturalizmus biztosítása, a hiteles történeti és kulturális ismeretek átadása, jelenkornak való hirdetése. Enélkül a város nem lehet, vagy csak papíron lehet többkultúrájú és többnyelvű.
Olyan történelmi nagyságot állít elénk példaképül az emléktábla, aki minden magyar államférfi kortársánál szélesebb társadalmi összefogást tudott teremteni a nemzeti szabadság megóvása, visszaállítása érdekében. Egy olyan személyiség előtt tisztelgünk, aki szabadságharcos szerepét „isteni küldetésként” fogta fel, aki a reformáció harcosaként toleráns állampolitikát alakított ki minden erdélyi, partiumi, magyarországi felekezet, a katolikusok, a reformátusok, a lutheránusok irányában, aki megvédelmezte az akkoriban már kegyetlenül támadott unitáriusokat is a hol katolikus, hol protestáns irányból jövő elnyomástól. Aki a bécsi béke megkötésével megerősítette a Királyi Magyarország és Erdély önálló államiságát, egy olyan széles látókörű államférfi előtt, aki modern külpolitikai elvek mentén, közép-európai együttes, egymásra épülő politikai látásmódban, kontinentális és regionális garanciarendszerek kialakításában, egyfajta korai európai integrációban gondolkodott. Aki érdekegyezést meg együttműködést tudott teremteni és a függetlenségi harc közös érdekeiben kihasználni, más államok mellett a Moldvai és a Havasalföldi Fejedelemségekkel is.
Végül, különösen fontos, hogy tiszteljük és megbecsüljük Bocskai István erdélyi fejedelmet és magyar királyt, nemzetegyesítő tettéért, politikai végrendeletének mottójáért, amelyet szívleljünk meg, Kedves Magyar Honfitársaim, a jelenben és a jövőben egyaránt: „minden magyarnak, bármely határok közé kerül is, kötelessége segítenie egymást!”.
Szilágyi Mátyás főkonzul 
Elhangzott Bocskai István fejedelmünk kolozsvári szülőházának falán tegnap elhelyezett háromnyelvű emléktábla avatásán.
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Bocskai-Díj átadás Érmihályfalván
Bihar megye – Ünnepi istentisztelettel és díjátadással emlékeznek meg június 25-én, szombaton délelőtt 11 órától Érmihályfalván, a református templomban Bocskai István fejedelemről, illetve az 1606. június 23-án megkötött bécsi béke 405. évfordulójáról.
Az ünnepség programja: igét hirdet Tőkés László lelkipásztor, az EP alelnöke; a bécsi békéről előadást tart Sárkány Viola, a Bocskai István Társaság elnöke; laudatiot mond dr. Négyessy Istvánné; a Bocskai Díj idei kitüntetettje dr. Raffay Ernő egyetemi tanár; Sass Kálmán mártír lelkészre emlékezik Kovács Zoltán főgondnok, polgármester; Sass Kálmán emléktáblájának, illetve Bocskai István szobrának megkoszorúzása, közreműködik a Musica Sacra kórus. Kísérő program: Pécsi L. Dániel festőművész Jelképeiben is él a magyarság című kiállításának megnyitója, könyvvásár. A szervező helyi református egyházközség és a Bocskai Társaság minden érdeklődőt szeretettel vár.
erdon.ro

Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húsz éve ragyog a Gyöngykoszorú
Nyárádmenti táncmaraton
Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke.
Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok.
Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik.
Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van.
A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is.
– Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is.
A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen!
Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze.
Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk.
Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány."
Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Bocskai tisztelete a reformáció emlékünnepén
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro

Tudományos múltidéző
Az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi fiókja tizenegyedik alkalommal szervezte meg a Magyar tudomány napja Erdélyben című tudományos ülésszakát, amelynek a hétvégén Nyárádszeredában a Bocskai István Iskolaközpont díszterme adott otthont.
A konferencia résztvevőit dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is köszöntötte. Az ülésszakon közel húsz előadás hangzott el, többek közt Egyed Ákos akadémikus Nyárádszeredáról, Bocskai István fejedelemmé választásáról, annak körülményeiről értekezett. Balázs Lajos arra kereste a választ, hogy miért népszerűbb a lovagkirály Szent László az országalkotó és törvényekkel rendszabályozó erőskezű Szent Istvánnál a régi erdélyi köztudatban.
Spielmann Mihály Berzenczei László naplóját tárta az érdeklődők elé, ismertetve az első magyart, aki bejárta a világot, és aki 1849 októberétől emigrációba kényszerülve, érdekes néprajzi, társadalomtörténeti megfigyelésekkel színesítve jegyezte le az emigráció első két hónapját, ami arra indította, hogy felkutassa a magyarság ázsiai eredetét.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyarfóbia
Ha maradt még szemernyi önbecsülés az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének vezetőiben, akkor meg sem fordul a fejükben, hogy engedjenek a demokrata-liberálisok nyíltan magyarellenes fenyegetőzésének, és továbbra is támogatják kolozsvári alpolgármesterüket az elöljárói tisztség ideiglenes betöltésében. Nem azért, mintha László Attilát különleges képességek predesztinálnák Erdély fővárosa irányítására.
Ellenkezőleg: hosszan lehetne sorolni, hány alkalommal bizonyította politikai alkalmatlanságát a kolozsvári városházán, miként asszisztált bábként a velejéig korrupt Apostu-adminisztráció fungálásához, eltűrve a Funar-féle soviniszta megnyilvánulások kifinomultabb formáival operáló narancsos polgármester magyarellenes packázásait. (Lásd a Iorga-tábla elhelyezését vagy a Mátyás-szoborcsoport botrányos restaurálását, amelynek ügyében László Attila – a közbeszerzési eljárást lebonyolító bizottság elnökeként – a mai napig adós a magyarázattal, miként szerezhette meg a PDL „házicége” a legalacsonyabb árajánlattal a felújítás jogát, hogy végül mégis megkaphassa szinte a teljes, 800 ezer eurós összeget.)
Azok után azonban, ahogy a PDL területi és országos vezetői ország-világ értésére adták, miszerint Kolozsvár (Hunyadi Mátyás és Bocskai István szülővárosa!) ügyeit még ideiglenesen sem intézheti magyar ember, az RMDSZ-nek kutya kötelessége kőkeményen fellépni ez ellen a diktatúrabeli nacionálkommunizmust és magyarfóbiát idéző mentalitás ellen. Hiszen a demokraták magyarellenességéhez semmi kétség nem fér, ha tudjuk, hogy a városi tanácsban megvan a kényelmes többségük ahhoz, hogy ideiglenes polgármestert állítsanak.
Rászorulnak ellenben az RMDSZ szavazataira a megyei képviselő-testületben, hogy másik korrupt emberük, Radu Bica alelnök posztját megőrizzék. Éppen ezért a szövetségnek itt kell sakkban tartania koalíciós partnerét, egyúttal pedig a tudomására hoznia: korrupciós botrányai miatt a jövő évi helyhatósági választásokon várhatóan a kincses város polgármesteri székét, de megyei és helyi önkormányzati súlyát is elveszíti, és a balliberális henger ellenében csakis a magyar alakulatra támaszkodhat. És ha a demokraták ezek után is ágálnak az ügyvivő magyar polgármester ellen, akkor hagyni kell őket belefulladni az Apostu-féle politikai-gazdasági maffia mocsarába.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Az ország peremén – a nemzet közepén
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből  
Erdély.ma

Történelem-adásvétel
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

A református oktatási intézményvezetők nyilatkozata
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.

Az önsajnálat ellen szólt Orbán Viktor Marosvásárhelyen
Orbán Viktor szerint az önsajnálat és „a lebeszélés" veszélyezteti annak a lehetőségét, hogy a kialakuló új világrendben Magyarország és a magyarság megtalálja a méltó helyét.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első tanévnyitójának 12. évfordulóján tartott előadásában a miniszterelnök kifejtette: érthető a sajnálkozás a magyar „szenvedéstörténet" miatt, de csak egy pillanatig. A következő pillanatban már a cselekvésre kell összpontosítani, és meg kell tanulni erőt meríteni a szenvedésekből a jövő számára. Azt is megjegyezte, nem szabad hagyni, hogy mások lebeszéljenek fontos dolgokról.
„Az önsajnálat és a lebeszélés együtt a magyar nemzet biztos pusztulásához vezet a következő néhány évtizedben" – fogalmazott a miniszterelnök.
Az egyetem diákjaihoz szólva Orbán Viktor felidézte, hogy a nyolcvanas évek második felében diáktársaival miként álmodoztak arról, hogy majd egyszer nagy dolgokat tesznek. Az azóta eltelt idő megtanította neki: „soha nem azon kell gondolkozni, hogy hogyan legyünk valakik, hanem csak arra szabad összpontosítani, hogy mit akarunk csinálni. A fontos és nagy dolgokhoz a Jóisten megadja az eszközöket" – fogalmazott a miniszterelnök.
Orbán Viktor „szívtudásuk" fejlesztésére biztatta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjait. Elmondta, a „szívtudás" a test tudásának és az ész tudásának az alapja, ezen múlik, hogy a fiatalok mire használják az erejüket, kinek adják el a tudományukat. „A szív tudásán áll vagy bukik magán- és közéletünk, hogy igazságosak vagyunk-e társainkhoz. Ezen múlik, hogy szeretjük-e felebarátainkat, mesterségünket, lakóhelyünket, a hazánkat" – fogalmazott a miniszterelnök.
Azt is fontosnak tartotta, hogy legyen kire felnézniük a fiatal nemzedékeknek. „Egy szolgaian gyáva emberrel, országgal, néppel és nemzettel senki sem hajlandó azonosulni" – jelentette ki. A Magyarországról szóló negatív hírekkel kapcsolatban elmondta, a korabeli sajtóból kiderül, hogy a Lánchíd és az Országház megépítése idején sem volt ez másképp. Kijelentette, a mai kor politikai vitái kevésbé viharosak, mint amilyenek a Lánchíd építése körüli viták voltak.
Orbán Viktor Bocskai István erdélyi fejedelem politikai végrendeletéből vett idézettel zárta előadását. A fejedelem arra intette az erdélyieket, hogy „Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak", a magyarországiakat pedig arra intette, hogy „az erdélyieket el ne taszítsák".
MTI
Erdély.ma

K Ö Z L E M É N Y
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első tanévnyitójának tizenkettedik évfordulója alkalmából, 2012. október 3-án évnyitóval egybekötött Egyetemi Napot tartottak a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar aulájában. Az ünnepség díszvendége Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke volt, aki – a magyar felsőoktatásban betöltött történelmi szerepéért – elsőként vehette át az egyetem szenátusa által alapított Bocskai István-díjat.
A Sapientia oktatói és diákjai mellett, több anyaországi és erdélyi közéleti szereplő is részt vett az ünnepélyen. Köszöntő beszédet mondottak: Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem elnöke, erdélyi EP-képviselő, Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, illetve János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
Tőkés László beszédében úgy fogalmazott: „a Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos »hivatalos« politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről”.
Visszaemlékezve a megtett útra, európai parlamenti képviselőnk rámutatott arra, hogy a magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül nem lett volna lehetséges kiépíteni az önálló erdélyi magyar felsőoktatás rendszerét. Hiába vagyunk a román állam lojális adófizetői, ha az nem részesíti állami támogatásban egyetemeinket – tette hozzá Tőkés László. Azzal a gondolattal zárta beszédét, hogy a magyar felsőoktatás felemelését olimpiai bajnokainkhoz illő szívósággal, céltudatos kitartással lehet megvalósítani.
Orbán Viktor a Bocskai-díj átvétele után megtartott előadásában arra hívta fel a diákság figyelmét: „Soha nem azon kell gondolkozni, hogy hogyan legyünk valakik, hanem csak arra szabad összpontosítani, hogy mit akarunk csinálni. A fontos és nagy dolgokhoz a Jóisten megadja az eszközöket”. A miniszterelnök arra bíztatta a fiatalokat, hogy tudásukat szeretettel ötvözzék, hiszen: „a szív tudásán áll vagy bukik magán- és közéletünk, hogy igazságosak vagyunk-e társainkhoz”.
Az Egyetemi Nap keretében a magyar kormány, a Sapientia Alapítvány, a Sapientia EMTE és a Partiumi Magyar Keresztény Egyetem jelen lévő képviselői elvi megállapodást írtak alá az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztése érdekében.
Mellékeljük Tőkés László beszédét.
Tisztelt Ünneplők! Kedves Testvéreim!
A hálaadás szavával szólok ezen az évnyitón, nemzetünk és egyházaink közösségében visszatekintve az eltelt időre. Nagy utat tettünk meg 1989-től 2010 áprilisáig, 2004. december 5-től 2010. június 4-ig, Balatonőszödtől Ópusztaszerig, újabbkori nemzeti szövetségünk régi-új színteréig; Marosvásárhely Fekete Márciusától a Sapientia akkreditációjáig; a Petőfi–Schiller fantomegyetemtől a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia önálló magyar egyetemi rendszeréig. Partiumi egyetemünkön nemrégiben tartottuk az ünnepélyes tanévnyitót, 420 elsőéves hallgatót, valamint a 14 alap, illetve 7 mesteri szakon tanuló 1000 diákot köszöntve.
Egyetemünk elnökének minőségében köszöntöm az alapító történelmi egyházakat, Dávid László rektor urat, Kató Béla püspökhelyettes-elnök urat, ”Európa polgárát” és a lánglelkű Ifjúságot, a hallgatókat – nem utolsósorban pedig Orbán Viktor elnök urat, a Nemzet Miniszterelnökét és a többi magyarországi Barátunkat.
A Nemzeti Összetartozás Emlékművének ópusztaszeri felavatása nyomán Miniszterelnökünket idézve: „Az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak…” – Akinek van füle, hallja…
A Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos „hivatalos” politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről – és akkor még a visszaállamosítás alatt álló Református Székely Mikó Kollégiumról nem is szóltam…
„Patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért” – fogalmazta meg nemzeti Költőnk, Illyés Gyula.
Nagyváradon 1990-ben, a Sulyok István Református Főiskola és 1998-ban, a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozásakor, majd pedig 1999-ben, a Sapientia Tudományegyetem megalakulásakor az opportunista, adaptív helyzetkövető/alkalmazkodó politika helyett kreatív szellemben folyamodtunk egy autonóm/helyzetteremtő politika eszközeihez, és így hoztuk létre a Sapientia Alapítvány égisze alatt erdélyi magyar egyetemi rendszerünket. Hála legyen érte az Istennek! Ez viszont nem lett volna lehetséges a Magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, Orbán Viktor és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül. Hivatalos országunknak, a román államnak még mindig mostohagyermekei – csak adófizetői – vagyunk, ezért csak anyaországi segítőinknek, az Ő nagylelkű költségvetési támogatásuknak köszönhetjük, hogy vagyunk! Illesse köszönet ezért külön-külön is a kis-Magyarország valamennyi adófizető polgárát. Külön is köszönjük, hogy most is stratégiai támogatásban részesíti egyetemeinket – Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Kolozsváron, Nagyváradon – a nemzeti kormány, és erről írnak alá megállapodást, amely felér a Nemzet jövőjének szóló jó befektetéssel!
Az akkreditáció egy akadályverseny, egy valóságos kálvária, egy nehéz út vége, ugyanakkor: egy még nehezebb út kezdetét is jelenti. Reményt keltő az a megállapodás, amelyet Miniszterelnökünk a Magyar Rektorok Konferenciájával való találkozóján kötött „a felsőoktatás minőségelvű fejlesztéséről”.
„Hosszú távon kell gondolkozni, és egy olyan rendszert kiépíteni, amely nemzeti közösségünk szükségleteihez mérten képez szakembereket” – hangsúlyozta Csíkszeredában Dávid László.
Egész oktatásügyünket, ez esetben pedig a magyar felsőoktatást (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a teológiai akadémiáink, a művészeti egyetemeinkkel karöltve) ilyenképpen kell felemelnünk, Gyurta Dániel olimpiai bajnokunkkal szólva: „átvinnünk a túlsó partra”, varázslatos olimpikonunk, Risztov Éva hosszú távra szükséges és elégséges, szívós és céltudatos kitartásával! Ebben segítsen minket az Isten!
Tőkés László
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

(MTI)
Nagyvárad

A romániai sajtó Orbán Viktor marosvásárhelyi látogatásáról
A kolozsvári Krónika helyénvalónak találta vezércikkében Orbán Viktor Marosvásárhelyen tett megállapításait, a román nyelvű sajtó elsősorban a miniszterelnöknek a választási kampányra vonatkozó kitérő válaszát idézte csütörtökön.
A Krónika vezércikkében kissé „sarkosnak" találta Orbán Viktornak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem napján tartott előadásában elhangzott kijelentését, amely szerint az önsajnálat és a lebeszélés együtt már a következő néhány évtizedben elvezet a magyar nemzet biztos pusztulásához. A vezércikk írója úgy vélte, a helyzet talán mégsem ennyire borús. Hozzátette azonban, hogy „mindig jókor jön az összefogásra, az önépítkező cselekvésre, az együtt és egymásért folytatott munkára és a pozitív, előre vivő, felhajtó erők mozgósítására való biztatás".
Helyénvalónak találta a cikkíró azt is, hogy a miniszterelnök felelevenítette Bocskai István fejedelemnek a nemzetben való gondolkodásra buzdító tanácsát. Egyetértett azzal, hogy az ifjúság szívében és agyában némelykor rendet kell tenni. „Aki ettől meggyőződésből vagy valaminő divatos, de romboló áramlat előtti megfelelési kényszerből, netán megrendelt szolgaiságból eredően viszket, hát vakarózzék" – vélte a magyar nyelvű lap vezércikkírója. A román nyelvű médiában elsősorban a miniszterelnöknek egy a választási kampánnyal kapcsolatos kijelentése talált visszhangra. A Sapientia egyetem marosvásárhelyi campusából távozó Orbán Viktort román újságírók arról kérdezték, eleget kíván-e tenni Titus Corlatean román külügyminiszter felkérésének, hogy a magyar politikusok kerüljék a beavatkozást a romániai választási kampányba. Orbán Viktor egyetlen mondattal válaszolt: „Hál'istennek mindannyian szabad emberek vagyunk." E választ a Digi24 hírtelevízió úgy értelmezte, hogy Orbán Viktor semmibe veszi a román külügyminiszter kérését.
A szélsőséges nacionalista hangvételéről ismert Curentul napilap internetes oldalán közölt cikk szerzője úgy vélekedett, „Orbán Viktor ezúttal sem hazudtolta meg magát, újrakezdi a romániai magyar etnikumú lakosság revizionista témákkal való felizgatását szolgáló erdélyi turnéit". MTI
Erdély.ma

Orbán az önsajnálat ellen szólt Marosvásárhelyen
Orbán Viktor szerint az önsajnálat és „a lebeszélés” veszélyezteti annak a lehetőségét, hogy a kialakuló új világrendben Magyarország és a magyarság megtalálja a méltó helyét. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első tanévnyitójának 12. évfordulóján tartott előadásában a magyar miniszterelnök kifejtette: érthető a sajnálkozás a magyar „szenvedéstörténet” miatt, de csak egy pillanatig. A következő pillanatban már a cselekvésre kell összpontosítani, és meg kell tanulni erőt meríteni a szenvedésekből a jövő számára. Azt is megjegyezte, nem szabad hagyni, hogy mások lebeszéljenek fontos dolgokról. „Az önsajnálat és a lebeszélés együtt a magyar nemzet biztos pusztulásához vezet a következő néhány évtizedben” – fogalmazott Orbán Viktor.
Az egyetem diákjaihoz szólva Orbán Viktor felidézte, hogy a nyolcvanas évek második felében diáktársaival miként álmodoztak arról, hogy majd egyszer nagy dolgokat tesznek. Az azóta eltelt idő megtanította neki: „soha nem azon kell gondolkozni, hogyan legyünk valakik, hanem csak arra szabad összpontosítani, hogy mit akarunk csinálni. A fontos és nagy dolgokhoz a Jóisten megadja az eszközöket” – szögezte le a miniszterelnök.
Orbán Viktor „szívtudásuk” fejlesztésére biztatta a Sapientia diákjait. Elmondta, a „szívtudás” a test tudásának és az ész tudásának az alapja, ezen múlik, hogy a fiatalok mire használják az erejüket, kinek adják el a tudományukat. „A szív tudásán áll vagy bukik magán- és közéletünk, hogy igazságosak vagyunk-e társainkhoz. Ezen múlik, hogy szeretjük-e felebarátainkat, mesterségünket, lakóhelyünket, a hazánkat” – hangsúlyozta.
Azt is fontosnak tartotta, hogy legyen kire felnézniük a fiatal nemzedékeknek. „Egy szolgaian gyáva emberrel, országgal, néppel és nemzettel senki sem hajlandó azonosulni” – jelentette ki. A Magyarországról szóló negatív hírekkel kapcsolatban elmondta, a korabeli sajtóból kiderül, hogy a Lánchíd és az Országház megépítése idején sem volt ez másképp. Kijelentette, a mai kor politikai vitái kevésbé viharosak, mint amilyenek a Lánchíd építése körüli viták voltak.
Orbán Viktor Bocskai István erdélyi fejedelem politikai végrendeletéből vett idézettel zárta előadását. A fejedelem arra intette az erdélyieket, hogy „Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak”, a magyarországiakat pedig arra intette: „az erdélyieket el ne taszítsák”.
Orbán Viktor elvi megállapodást írt alá a magyar kormány nevében a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem vezetőivel az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztéséről. Elmondása szerint a megállapodás értelmében a magyar kormány 2014 végéig négymilliárd forintot bocsát az erdélyi magyar felsőoktatási intézmények rendelkezésére, hogy az összegből az elmaradt fejlesztéseket végre tudják hajtani.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyébként Bocskai István Díjjal tüntette ki a magyar miniszterelnököt. Az egyetem által 2012 júliusában alapított díjat elsőként Orbán Viktor kapta meg, akinek az egyetem alapításában és fejlesztésében betöltött szerepét ismerte el a kitüntetéssel az oktatási intézmény szenátusa.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke az MTI-nek elmondta: a felajánlott négymilliárd forintból négy oktatási helyszínen készülnek ingatlanfejlesztésre, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára közölte: kezdeményezni fogják, hogy a Sapientia román állami finanszírozásának kérdése kerüljön fel a román-magyar vegyes bizottság következő ülésének napirendjére. Tekintettel arra, hogy egy romániai intézményről van szó, amelyben román állampolgárságú diákok tanulnak, indokolt, hogy újból napirendre tűzzék a kérdést.
Orbán Viktor nem jelölteti magát újra az Európai Néppárt (EPP) alelnöki tisztségére – tájékoztatta a miniszterelnök sajtófőnöke szerdán az MTI-t. Havasi Bertalan közölte: a döntés fő oka, hogy a magyar miniszterelnököt nemrégiben ismét megválasztották a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnökének, és a kormányfői munka mellett erre a megbízatására kíván az eddigieknél is jobban koncentrálni. A Fidesz 2002 óta teljes jogú tagja a szervezetnek, Orbán Viktor pedig az EPP 2002. októberi kongresszusa óta a szervezet egyik alelnöke. A Demokratikus Centrumpártok Internacionáléja (CDI) a világ keresztény, humanista nézeteket valló politikai pártjait és szervezeteit tömöríti. A szervezet európai szárnya az EPP. A Fideszt 2001-ben vették fel a CDI-be, Orbán Viktor azóta a szervezet alelnöke.Orbánt idén szeptember 21-én, Rómában választották meg újra a CDI alelnökének.
Szabadság (Kolozsvár)

Szó és tett
Bocskai Istvánnak az anyaországi és erdélyi magyarság összefogására buzdító intelme köszön vissza, pontosabban ölt testet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem létében, valamint a két intézmény létrehozásában és működtetésében szerepet vállalók által tegnap aláírt megállapodásban.
Ha ugyanis elfogadjuk, hogy minden nép és nemzet kulturális és akár politikai létezésének, fejlődésének hosszú távú és alapvető letéteményese az anyanyelvű templom és iskola, e keretben pedig a felsőfokú és szakszerű képzés, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nemzetben gondolkodó és cselekvő, magyarországi és erdélyi politikai erőknek és szereplőknek (is) köszönhetően létrejött két erdélyi magyar felsőoktatási intézmény az erdélyi magyarság megmaradásának a bástyái.
A két intézmény létezése a példája annak, hogy lám, miként lehet és kell a nyolcvanas évek nagy és nemes tettekkel kapcsolatos álmodozásait valósággá tenni, hogyan lehet és kell a szót tettnek követnie ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk. Mert siránkozásból, (ön)sajnálkozásból, a tanuljunk meg kicsik lenni féle agymosásból valóban csak a semmit lehet „építeni”, esetleg önmagunk sírját ásni.
Kicsit ugyan sarkosnak tűnik Orbán Viktor magyar kormányfőnek a megfogalmazása, miszerint az önsajnálat és a lebeszélés együtt már a következő néhány évtizedben elvezet a magyar nemzet biztos pusztulásához – a helyzet talán mégsem ennyire borús –, ezzel együtt jól és mindig jókor jön az összefogásra, az önépítkező cselekvésre, az együtt és egymásért folytatott munkára s a pozitív, előre vivő, felhajtó erők, szavak és tettek mozgósítására való biztatás.
Miként helyénvaló néhai fejedelmünk, Bocskai István a nemzetben való gondolkodásra buzdító tanácsának felelevenítése, ezzel egyidejűleg az ifjúság szívében és agyában is a némelykori rendcsinálás. Aki ettől meggyőződésből vagy valaminő divatos, de romboló áramlat előtti megfelelési kényszerből, netán megrendelt szolgaiságból eredően viszket, hát vakarózzék. Vagy menjen allergológushoz.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi fejedelmek nyomában
Orbán Viktor átvette a Bocskai István-díjat
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Bocskai István-díjával tüntették ki tegnap Marosvásárhelyen Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét, aki az első tanévnyitó (2001. október 3) tiszteletére az Egyetem Napjává nyilvánított évfordulós ünnepség díszvendége volt. A díj átadását követően elvi megállapodást írtak alá Magyarország Kormánya, a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem között az erdélyi magyar felsőoktatás érdekében, amely alapján a magyar kormány 2014-ig a fenntartási költségek mellett négymilliárd forinttal támogatja az intézmények elmaradt ingatlanfejlesztési terveit.
Orbán Viktort Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem Alapító Tanácsának elnöke valamint Dávid László, a Sapientia EMTE rektora és János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora köszöntötte.
A 2012-ben alapított Bocskai István-díjat a szenátus egyöntetű határozata alapján a SEMTE alapításában és fejlesztésében betöltött meghatározó szerepéért ítélték oda először a magyar kormányfőnek.
12 évvel ezelőtt a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen fogalmazódott meg, hogy az erdélyi magyar közösségnek nincs mire várnia. Hiába könyörgött, hiába tett meg mindent azért, hogy az önálló magyar felsőoktatást létrehozza, nem sikerült. Így határoztuk el, hogy létrehozzuk a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, s ma már amellett kell hitet tenni, hogy ez az intézmény mindannyiunk számára fontos – emlékezett Kató Béla, majd köszönetet mondott az "iskolaalapító erdélyi fejedelmek nyomdokába lépett" Orbán Viktornak a messzelátásért. A Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására tett kísérlet kapcsán pedig azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy vannak olyan közös ügyeink, mint például az oktatás, ami nem lehet alku kérdése, s az erdélyi magyarság akárcsak az elmúlt századokban, ma is kiáll iskoláiért.
Tőkés László szintén kiemelte a magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, s személy szerint Orbán Viktor miniszterelnök szerepét a román kormány mostohagyermekének tekintett erdélyi magyar egyetemi rendszer létrehozásában.
Nagy kihívást és nagy felelősséget jelent egy új egyetem megálmodása, felépítése és beindítása, mert sok fiatal jövőjéről van szó és megmaradásunk zálogát jelenti – hangsúlyozta Dávid László, a 2000 hallgatóval és 200 főállású oktatóval működő Sapientia EMTE rektora.
Azzal, hogy az egyetemet fenntartó magyar állam és miniszterelnöke személyesen is nemzetstratégiai fontosságú intézményként tekint az erdélyi magyar egyetemi rendszerre, a nyugodt építkezés, az intézmények továbbfejlesztésének a garanciáját biztosítja – hangzott el János-Szatmári Szabolcs, az 1000 hallgatóval és 90 főállású tanárral működő Partiumi Keresztény Egyetem rektorának köszöntőjében.
Amikor vég nélküli viták folytak az önálló magyar felsőoktatás újraindítása körül, amikor kétségbeejtően nem láttuk a magyar egyetemi oktatás körüli iszapbirkózás végét, akkor Orbán Viktor volt az, aki az összes szakmai vitát, politikai zsákutcát felülíró határozottsággal jelentette ki, hogy ideje átvágni a gordiuszi csomót, itt az ideje megalapítani a magyar közösség által irányított, a magyar közösség szakmai és nemzeti céljait szolgáló tudományegyetemet. S ma, amikor a két egyetemen 3000 magyar fiatal és 300 főállású magyar oktató alkot egyetemi közösséget, jól látjuk a néhány esztendővel ezelőtti elkötelezett cselekvőkészség súlyát és jelentőségét, amely mögött meggyőződés és hit húzódik. Orbán Viktor valóban hitt a magyar nemzet életerejében, s jövőjével kapcsolatos célokban és eszmékben. Következetesen vallja, hogy Európa és a glóbusz attól lesz értékesebb, ha mi magunk nemzetként haladunk és értékes nemzet maradunk. Ez a hit fejeződik ki a Sapientia egyetem életre hívásában is, folyamatos támogatásában is – hangzott el Tonk Márton, a kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kar dékánjának laudációjában.
A díj átadását követően Orbán Viktor a névadó fejedelem politikai végrendeletéből az erdélyi és magyarországi hívek közti szép egyezségre, atyafiúi szeretetre vonatkozó intést idézte, miszerint az erdélyiek, ha más fejedelemség alatt lesznek, akkor se szakadjanak el Magyarországtól, a magyarországiak pedig "az erdélyieket el ne taszítsák".
Nagy siker a mai nap, amely azt bizonyítja, hogy Magyarország képes volt a határain kívül egy erdélyi egyetemet alapítani, fenntartani, és képes a jövőben tovább fejleszteni – fogalmazott Orbán Viktor. A magyar miniszterelnök számba vette a megtett utat, a történelmi egyházak szerepét, s az 1998-ban végrehajtott politikai fordulatot, amellyel sikerült a magyarok többségét megnyerni egy új nemzetpolitika számára, amely lehetővé tette a nemzetnek a határokon átívelő újraegyesítését az erdélyi magyar egyetem által is. Ennek megalapítása szerencsés időpontban történt, illeszkedik az európai kultúrpolitikába, ami a kulturális sokszínűséget, a párbeszédet szorgalmazza. "Büszkék lehetünk arra, hogy olyan erő és elszántság volt nemzetünkben, hogy véghez tudtuk vinni" – mondta, majd a három tudás (test-, ész- és szívtudás) közül a magán- és közéletünket meghatározó szívtudás fejlesztésére biztatta az egyetemi hallgatókat. Beszélt a példaképek fontosságáról és arról is, hogy szolgailag gyáva országgal, néppel és nemzettel senki nem hajlandó azonosulni. Ahhoz, hogy a formálódó új világrendben a magyarság elfoglalhassa a történelméhez, tehetségéhez méltó helyét, két nagy ellenséggel, az önsajnálattal és a lebeszéléssel kell felvennie a harcot. A magyarság világnemzetté vált, de ahhoz, hogy valóban modern világnemzet legyen "újjá kell szervezni magunkat". Ezt szolgálja a kettős állampolgárság és a határokon kívül alakuló felsőoktatási intézmények is – hangsúlyozta Orbán Viktor.
Az aláírt megállapodásról a kormányfő elmondta, hogy nincsenek benne számok, de a célok hibátlanul megtalálhatók.
Az ünnepség végén Dávid László rektor és Kató Béla kuratóriumi elnök tájékoztatta a sajtót, hogy Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének a felépítésére fordítják a fejlesztésre szánt összeget, befejezik a kolozsvári egyetem épülő campusát, Csíkszeredában folytatják az egyetem épületének a hőszigetelését, s egy új szárnyat ragasztanak az épülethez, Marosvásárhelyen pedig elkezdődhet a 240 férőhelyes kollégium építése, amelynek alapkövét a magyar köztársasági elnök jelenlétében tették le.
Az ünnepségen részt vett Németh Zsolt külügyi államtitkár, Naszvadi György gazdasági államtitkár, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Füzes Oszkár Magyarország romániai nagykövete, Zsigmond Barna Pál főkonzul, Sándorné dr. Kriszt Éva, a Magyar Rektorok Konferenciájának társelnöke, egyetemi vezetők, politikusok, közéleti személyiségek és az egyetemi hallgatók.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán: Magyarország sikere a Sapientia
Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor volt a díszvendége a Sapientián először megrendezett Egyetem Napja rendezvénynek. A szerdai ünnep kiemelkedő pontja volt a Bocskai István-díj átadása, az elismerést idén alapította az egyetem szenátusa, és most először adták át. A legelső díjat Magyarország miniszterelnöke kapta, aki nélkül nem létezne ma az Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE).
A legelső Bocskai-díjat Orbán Viktornak adták át
A Sapientia 2001. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét, az évfordulót 2012-ben az Egyetem Napjává nyilvánították, szerdán pedig Marosvásárhelyen tartották meg az első központi ünnepséget, amelynek Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor volt a díszvendége. A koronkai kampuszon a Sapientia oktatói és diákjai mellett több magyar kormányzati politikus, de az erdélyi magyar politikai pártok is mind képviseltették magukat.
A szülőföldön való megmaradás záloga az egyetem
Az ünnepi beszédek sorában a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke, Kató Béla megjegyezte, hogy Orbán Viktor „belépett azon erdélyi fejedelmek sorába, akik iskolát alapítottak”. A Partiumi Keresztény Egyetem elnöki minőségében Tőkés László is a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor erdélyi magyar felsőoktatásban betöltött szerepét hangsúlyozta. „Romániának még mindig mostohagyermekei vagyunk, holott adófizetői vagyunk, mégis a magyar állam adófizetőinek pénzéből van egyetemünk. Köszönjük nekik” – jegyezte meg Tőkés.
A EMTE rektora, Dávid László azt hangsúlyozta, minden korban nagy kihívás egyetemet létrehozni, de ugyanakkor felelősség is, és a „szülőföldön való megmaradás záloga. A testvérintézménynek számító Partiumi Keresztény Egyetem rektora, János Szatmári Szabolcs arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetem nemzetpolitikai szempontból is stratégiai fontosságú szerepet tölt be, amelyhez többpillérű és kiszámítható támogatásra van szükség.
Orbánnak történelmi szerepe van a Sapientia létrehozásában
Az egyetem szenátusa ez év júliusában döntött arról, hogy megalapítja a Bocskai István-díjat, amelyben majd az egyetem munkatársai részesülhetnek, valamint olyan egyetemen kívüli emberek, akik döntő módon járultak hozzá az egyetem fejlődéséhez. Az első elismerést Orbán Viktornak nyújtották át, mondván: Magyarország miniszterelnökének „történelmi szerepe volt az erdélyi magyar felsőoktatás intézményi visszaállításában”, a miniszterelnök ugyanis mindig hitt a Sapientiában. „A Sapientia megalakulását sok kétkedés, kishitűség övezte, azt gondolták, minek ide Sapientia, úgy sem lesznek tanárai, diákjai. Orbán Viktor közel tíz évvel ezelőtt Kolozsváron a Bocskai Ház avatásán – a kishitűeknek válaszolva – azt mondta: ahol tó van, ott előbb-utóbb lesznek békák is. És íme, lettek” – mondta laudációjában az EMTE kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton, hozzátéve, hogy a cselekvő elkötelezettség és az ehhez kapcsolódó hit miatt kapja a miniszterelnök az elismerést.
Ne nagyok legyünk, inkább nagy dolgokat cselekedjünk!
Magyarország miniszterelnöke a díj átvétele után viccesen megjegyezte, úgy tűnik, van még egy kis ideje kiélvezni, hogy egyedüliként neki van Bocskai-díja. „Ha a szüleim itt lennének, édesapám büszke lenne rám, édesanyám pedig mindent elhitt volna, ami itt elhangzott rólam” – mondta a miniszterelnök, megnevettetve a hallgatóságot. Az egyetemistáknak elmondta, annak idején ők arról álmodoztak, hogy nagy dolgokat fognak véghez vinni. „Sosem azon kell gondolkodni, hogyan legyünk nagyok, hanem, hogy milyen nagy dolgokat vigyünk véghez. S mindezekhez a nagy dolgokhoz a Jóisten majd megadja a nagyságot is” – mondta a hallgatóknak Orbán.
Négy milliárd forint a Sapientiának
A beszédek után a felek megállapodást írtak alá, az elvi megállapodás a magyar kormány, a Sapientia Alapítvány, a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem között született az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztése érdekében.
Az aláírt dokumentumról Orbán Viktor elmondta, számokat nem tartalmaz, de világosan megfogalmazott célokat igen. „Az elvi megállapodás mellé kormányzati döntés van, hogy 2014-ig 4 milliárd forintot bocsát a magyar kormány a Sapientia rendelkezésére, hogy az elmaradt fejlesztéséket pótolni tudja” – mondta a miniszterelnök, bejelentését pedig vastapssal fogadta a koronkai kampuszon összegyűlt hallgatóság.
„Magyarország sikere a Sapientia. Magyarország képes volt a határain kívül egy magyar egyetemet alapítani, és képes továbbra is támogatni és fejleszteni” – tette hozzá Orbán, majd megköszönte mindenkinek, aki bármilyen erőfeszítést is tett ezért az egyetemért.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

EMTE: erdélyi fejedelmek sorába emelték Orbánt
Négy milliárd forint értékű – fejlesztésre szánt – támogatásról szóló elvi megállapodást írt alá Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) és a Partium Egyetem vezetőségével Orbán Viktor.
Több helyszín között oszlik meg a támogatás
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: Nagyváradon már rendelkezik az egyetem azzal a telekkel, amelyre felépítik a Partiumi Keresztény Egyetem új épületét. Az új ingatlan tervei is elkészültek. Hozzátette, erre azért van szükség, mert a Partiumi Keresztény Egyetem a püspökségtől bérelt épületekben működött eddig, és ha a következő akkreditációs ellenőrzésig nem növeli a saját tulajdonban levő épületei arányát, veszélybe kerülhet az egyetem akkreditációja.
Kató Béla azt is elmondta, az összegből a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem most épülő kolozsvári campusát is be tudják fejezni. Marosvásárhelyen 240 férőhelyes kollégium épül az egyetem épülete mellé. Csíkszeredában folytatódik a Sapientia épületének hőszigetelése, s emellett egy 800 négyzetméteres szárnyat ragasztanak az ingatlanhoz, amelyben kutatólaboratóriumok és tanári szobák kapnak helyet.
Hazai és "hazai" vendégek
Orbán Viktort elkísérte marosvásárhelyi útjára Németh Zsolt, a külügyminisztérium államtitkára, Naszvadi György, a nemzetgazdasági minisztérium államtitkára és Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelőz helyettes államtitkár.
A Sapientia koronkai kampuszában jelen volt még Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Borbély László politikai alelnök, Toró T. Tibor, az EMNT elnöke, Szász Jenő MPP-elnök, Koós Anna és Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar vezetője, Szabó Béla, Brassai Attila, Szilágyi Tibor a MOGYE professzorai, Rezi Elek a kolozsvári Protestáns Teológia Intézet rektora, Füzesi Oszkár nagykövet, Zsigmond Barna Pál főkonzul.
Orbán Viktor és az erdélyi fejedelmek
Az ünnepségen elsőként Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke szólt, aki a sepsiszentgyörgyi, szeptember 1-i tüntetésből kiindulva az anyanyelvi oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Orbán Viktor belépett erdélyi fejedelmeink közé, akik iskolákat alapítottak” – mondta a kuratórium elnöke, felidézve a 12 évvel ezelőtt történteket, amikor Tusnádfürdőn megfogalmazódott, az erdélyi magyarságnak nincs miért tovább várnia, saját egyetemet kell alapítani.
„Kereszteltünk és most konfirmálunk, hitet teszünk, hogy nekünk ez fontos és köszönjük a támogatást. Mérföldkő a mai alkalom az egyetem életében, végképp elköteleztük magunkat” – fogalmazott Kató Béla.
Tőkés: országunknak csak adófizető polgárai vagyunk
Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem kuratóriumának elnöke a magyar miniszterelnök korábbi szavaival indította beszédét: „az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak”. Tőkés a kudarcos politizálást okolta azért, amiért nincs „Székelyvásárhelynek” magyar polgármestere, a MOGYE-n nincs magyar kar, a Kossuth utca nem kapta vissza régi nevét és a 2-es iskola még mindig nem vette fel Bernády György egykori polgármester nevét.
„A magyar kormány támogatása nélkül nem jöhetett volna létre a Partiumi és a Sapientia Egyetem. Hivatalos országunknak csak adófizető polgárai vagyunk” – hangsúlyozta a volt püspök, köszönetet mondva Magyarország minden adófizető állampolgárának a támogatásért.
Rektorok köszönete
Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a 140 éves kolozsvári magyar egyetemi oktatás évfordulóját a Sapientia 12 éves évfordulójával állította párhuzamba. „Bizalom és hit, amely sokszor adott erőt tanárkollégáimnak” – mondta. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora egyetértve az előtte szólókkal az erdélyi magyar felsőoktatás jelentőségét emelte ki, a felelősséget, az anyanyelven tanulás fontosságát.
A „házigazda” felszólalók sorát Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja zárta, aki Orbán Viktor érdemeit ecsetelte. Kifejtette: a magyar kormányfőnek történelmi szerepe volt az egyetem megalapításában, nélküle ma is ábránd lenne csupán az erdélyi magyar tudományegyetem.
Az EMTE szenátusa Bocskai István Díjjal tüntette ki a magyar miniszterelnököt az egyetem alapításában és fejlesztésében betöltött szerepe elismeréseképpen.
Orbán nagy dolgokról álmodozott
Orbán Viktor előadásában a jelenlevő egyetemi hallgatókhoz szólva elmondta, diákként Németh Zsolttal arról álmodoztak, hogy egyszer nagy dolgokat fognak cselekedni. „Nagy tisztességhez jut az ember, ha egy ilyen díjat kap” – mondta a miniszterelnök, aki arra biztatta a hallgatóságot, hogy önsajnálat nélkül és a magyarság szenvedéstörténetéből erőt merítve éljen, ne hagyja magát soha lebeszélni.
Sanyarú körülményeket biztosítottak a sajtónak. A délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepi rendezvényre a sajtónak legalább félórával korábban ott kellett lennie a bejelentkezéshez, illetve az erre a célra kijelölt helyek elfoglalására. Az újságírók csak a helyszínen szembesültek azzal, hogy sem interjúra nem lesz lehetőség, de még közös sajtótájékoztatóra sem számíthatnak. Mikrofont, hangrögzítőt, fényképezőgépet, kamerát is a távolban kijelölt helyről használhattak csak. A legutolsó sor volt erre a célra szánva, aki onnan kimozdulva próbált felvételt készíteni, azt azonnal helyreutasították a biztonságiak. A sajtó munkáját akadályozta az is, hogy a meghívott miniszterelnököt és csapatát ellenfényben ültették le, a szembejövő fény megvakítva a kamerákat, vagy elhomályosítva az így készült felvételeket. Az egyetem egyik munkatársa a maszol.ro-nak elmondta, a biztonságiak éjfélkor szóltak, hogy át kell rendezni a termet, és az újságírók nem férkőzhetnek közel sem kamerával, sem mikrofonnal a magyar miniszterelnökhöz.
Az október 3-i ünnepségről Orbán úgy fogalmazott, ez a nap Magyarország sikere is, mert képes volt a határain kívül egyetemet alapítani, fenntartani és fejleszteni azt. „Tudtuk, ha törik, ha szakad, az egyetemalapítás útján végig kell mennünk. Büszkék lehetünk arra, hogy ennyi erő és elszántság van a nemzetünkben, hogy ezt megvalósítottuk” – mondta.
„Ha egyeteme van az embernek, akkor felmerül a kérdés, mit is tanuljon. Mert három féle tudás létezik: a test, az ész és a szív tudása. A test és az ész tudása egy darabig gyarapítható, de aztán elkezd kopni. A szív tudása soha nem kopik meg. A három közül a harmadik az előző kettő alapja, rajtunk múlik, hogy kinek adjuk el a tudásunkat, szeretjük-e felebarátunkat, testvérünket, hazánkat” – fogalmazott Orbán Viktor kitérve arra is, mekkora fontosságuk van a példaképeknek.
Németh Zsolt: kérni fogjuk az EMTE román állami finanszírozását. A magyar kormány kezdeményezni fogja, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami finanszírozásának kérdése kerüljön fel a román-magyar vegyes bizottság következő ülésének napirendjére - jelentette ki az MTI-nek Marosvásárhelyen Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. "A román kormány kilátásba helyezte, ha megtörténik a Sapientia akkreditációja, kész megállapodást kötni a magyar féllel a román állami finanszírozásról" - mondta az államtitkár. Németh Zsolt úgy vélte: tekintettel arra, hogy egy romániai intézményről van szó, amelyben román állampolgárságú diákok tanulnak, indokolt, hogy újból napirendre tűzzék a kérdést. Ezt szerinte az is aktuálissá teszi, hogy az oktatási intézményt a közelmúltban akkreditálták, és az is, hogy a magyar állam is kiemelt fejlesztési támogatásban részesíti az egyetemet.
Maszol.ro

SZÉP ÚJ VILÁG
Orbán: bepótoljuk az elmúlt évtized mulasztásait
Az önsajnálat és a lebeszélés kultúrája helyett dolgozni kell, hogy a magyar nemzet modern világnemzetté szerveződhessen – jelentette ki a magyar kormányfő Marosvásárhelyen.
Elvi megállapodást írt alá Orbán Viktor szerdán Marosvásárhelyen a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem vezetőivel. A megállapodás értelmében a magyar kormány 2014 végéig 4 milliárd forintot fordít az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztésére.
Az Egyetem Napja elnevezésű rendezvényen a Sapientia EMTE Bocskai István-díjat adományozott Orbán Viktornak. A magyar miniszterelnök személye az erdélyi magyar pártok vezetőit is összehozta, akik a kezdésre várakozva kedélyesen, mosolygósan cseréltek eszmét egymással.
"Vannak közös ügyeink, amelyekben mindannyian egyetértünk. Ezen dolgok egyike az oktatás, ez számunkra nem lehet alkukérdés" – fogalmazott köszöntőbeszédében Kató Béla. A Sapientia Alapítvány elnöke szerint Orbán Viktor azzal, hogy magyar állami egyetemet alapított Erdélyben, belépett a nagy erdélyi fejedelmek sorába, hisz ők is az oktatást, az ifjúság jövőjét tartották szem előtt. Tőkés László kivételesen rövidre szabott felszólalásában a magyar miniszterelnököt idézte: „az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak. A Partiumi Keresztény Egyetem elnöke a nacionálkommunizmus szidalmazása mellett kijelentette: az erdélyi magyarság a kirekesztő politika miatt tart ott, ahol. Tőkés beszéde végén minden magyar állampolgárnak köszönetet mondott, hogy adóforintjaikkal támogatják a határon túli magyar egyetemeket.
Dávid László, a Sapientia EMTE rektora és János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora a két egyetem előtt álló kihívásokról és az ezzel járó felelősségről beszélt, majd Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári karának dékánja a magyar kormányfőnek "az erdélyi magyar oktatás visszaállításában játszott történelmi szerepét" méltatta. "Orbán Viktor miniszterelnöki feladatkörében nem volt előírva, hogy egyetemet létesítsen, azonban ő ezen túlra is tekintett. Csak úgy lehet előrehaladni, hogy mindig egy kicsivel többet teszünk, egy helyett kettőt lépünk" – fogalmazott az intézményvezető, majd átadta a kormányfőnek a Bocskai István-díjat.
Orbán coelhói magasságokban
„Ha édesapám itt lenne, nagyon büszke lenne rám, ha édesanyám itt lenne, minden szót elhitt volna” – indított a humoránál lévő, saját magát egyetlen Bocskai-díjasként aposztrofáló Orbán Viktor, aki a jelen lévő egyetemi hallgatókhoz szólva elmondta: „Nem az a lényeg, hogy kik legyünk, hanem, hogy mit akarunk csinálni. Ez a legfontosabb üzenete a Bocskai-díjnak.”
A kormányfő közölte, az aláírandó elvi megállapodás mögött kormánydöntés van, ennek értelmében 2014 végéig a budapesti kormány 4 milliárd forinttal járul hozzá az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztéséhez. Az elmúlt 8-10 évben sok minden elveszett, ideje behozni a lemaradást – mondta.
Orbán hangsúlyozta, ha egy kisebbség nem képes anyanyelvén átadni kultúráját a soron következő nemzedékek számára, az a kisebbség egyszerűen feloldódik. „Ha a közösségnek van egyeteme, feltevődik a kérdés: mit tanítsunk? A hagyományos felfogás a test, az ész és a szív tudását hangsúlyozza. A harmadik az előző kettő alapja, és nem egyéb, mint az igazságosság felismerése, ezen múlik a jóságosság, az egymás és a haza iránti szeretet” – mondta a politikus.
Új világ épül
A magyarországi gazdasági, társadalmi állapotokról szólva elmondta: Magyarországon számos jó dolog is történik, ám az ezekről szóló híradások negatívan szólnak mindezekről. „A Lánchíd és az Országgyűlés épületének megépítését is heves politikai viták előzték meg, ám a mai politikai viták színvonala nem éri el a korabeli polémiák nívóját. Fontos ezt tudni, hogy az emberek ne forduljanak el a közélettől” – magyarázta Orbán.
A miniszterelnök Marosvásárhelyen is megismételte az utóbbi időszakban hangoztatott nézetét, miszerint új világrend van kibontakozóban, és Magyarország azért harcol, hogy ebben az új világrendben tekintélyéhez és történelméhez méltó helyet foglalhasson el.
„Ezt a folyamatot két ok, az önsajnálat és a lebeszélés kultúrája veszélyezteti. Indokolt a sajnálat, hisz Magyarország csak az elmúlt század folyamán területeket, nagyszámú lakosságot veszített el, de ha mindenki az önsajnálattal van elfoglalva, akkor ki fog dolgozni? Ezért a cselekvésre kell összpontosítani, erőt kell meríteni a szenvedésből és nem szabad hagyni, hogy lebeszéljenek a fontos dolgokról, mert az önsajnálat és a lebeszélés együtt a magyar nemzet biztos pusztulásához vezet” – fogalmazott Orbán. Hozzátette, az elmúlt száz évben szétszóródott magyar nemzetet modern világnemzetté kell szervezni, ezt szolgálja többek között az egyetemalapítás és a könnyített honosítás intézménye is.
Legyen úgy, mint régen volt!
Orbán Viktor beszédét egy, Bocskai István politikai végrendeletéből vett idézettel zárta: „Ezeknek utána, mint nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak.”
Sólyom István
Transindex.ro

Magyar kulturális sziget Biharpüspökiben
Nagyvárad- Csütörtöki sajtótájékoztatóján Pásztor Sándor RMDSZ-es váradi helyi tanácsos elmondta: arra törekszik, hogy magyar kulturális szigetté váljon a biharpüspöki Bocskai István Közösségi Ház.
Eddig is számos rendezvénynek biztosított már helyszínt a biharpüspöki Bocskai István Közösségi Ház, ezek alapján, illetve bővítésével pedig Pásztor Sándor váradi RMDSZ-es önkormányzati képviselő egy olyan koncepciót szeretne „felépíteni”, melynek megvalósításával magyar kulturális szigetté válna a kultúrotthon. Az infrastrukturális körülmények tehát adottak, s az elképzelés sikerét talán megelőlegezi az a tény, hogy a legutóbbi szüreti bálon is akkora volt az érdeklődés, hogy pótszékeket kellett kihelyezni még a folyosóra is. De fellépett már itt a református és a katolikus egyházközség egyesített kórusa, a Hitbástya is, sőt, egy alkalommal színházi előadásnak tapsolhatott a közönség.
A tervezett, illetve már zajló különféle programokat csütörtök délelőtt egy sajtótájékoztatón ismertették az érintettek. Karácsony Lilla táncoktató kifejtette: körülbelül három hónappal ezelőtt kezdett el tanítani társasági táncokat, a különböző korosztályú résztvevők minden kedd és csütörtök délután 6 órától gyakorolnak. Azt szeretné, hogy minél többen bekapcsolódjanak, mert tapasztalatai alapján főleg a tizenévesek inkább diszkóba járnak, vagy a hip-hop zenét kedvelik, s egy-egy mulatságon vagy lakodalmon nem nagyon táncolnak, mert nem tudtak. Később magyar néptáncokat is oktatna esetleg, Pásztor Sándor ezzel kapcsolatban elmondta, hogy együttműködve a kalotaszentkirályiakkal, pár napos néptánctalálkozókat is rendeznének, azon felbuzdulva, hogy tavaly milyen nagy sikere volt a Biharpüspöki Napokon fellépett Felszeg gyöngye néptáncegyüttesnek.
Barátságos hely
Molnár Júlia színművésznő megjegyezte: ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább belakják a művelődési házat. Eleinte családias jellege volt az összejöveteleknek, de most már egyre több a vendég, mert kedves és barátságos a hely. Meleg Vilmos színművész örömének adott hangot, hogy az öccsével, Meleg Attila előadóművésszel közösen alapított MM Pódium számára lehetőség adódott arra, hogy a Bocskaiban is rendszeresen fellépjenek, sőt, egyfajta székhelyként használhatják az otthont. Erre nagy szükségük volt, mert a várból szinte teljesen kiszorultak, viszont a közönség minőségi, színvonalas produkciókat igényel, és ők is nyomot szeretnének hagyni maguk után. „Bízok benne, hogy magyar központtá válik a Bocskai István Közösségi Ház, mert annak ellenére, hogy Várad kulturális arculatát a mi őseink körvonalazták, sajnos egyre inkább a mezsgyén vagyunk kénytelenek mozogni”, magyarázta.
Szőcs Lőrincz prímás azt emelte ki: szeretettel vár mindenkit a Kovász Nótazenekar estjeire, nótázással akarják megünnepelni például a jelentősebb névnapokat. Timár Enikő óvónő arra hívta fel a figyelmet: sporttevékenységek is zajlanak a művelődési házban, a helyi óvodások, iskolások pedig már megszokták, hogy itt tartják az ünnepségeiket, az őket érintő foglalkozásokat. Biztonságos, külső hatásoktól mentes a környezet, valószínűleg ennek tudható be, hogy többször Várad más negyedeiben lakó szülői jelezték: szeretnék, ha gyermekeik itt szerepelnének.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Emlékezés Bocskai István fejedelemre
Kolozsvári szülőházában emlékeztek meg szombaton délben történelmünk nagy alakjáról, Bocskai Istvánról erdélyi fejedelemmé választásának 408. és halálának 406. évfordulóján.
Az épületben működő Sapientia EMTE részéről Tonk Márton dékán, Szilágyi Pál rektori tanácsos és Lupescu Radu tanszékvezető, valamint a Hajdú-Bihar megyei Bocskai Emlékbizottság küldöttsége (Szólláth Tibor hajdúnánási és Ménes Andrea vámospércsi polgármesterek, Kocsis Róbert megyei önkormányzati alelnök stb.) koszorúzta meg a fejedelem beltéri mellszobrát és utcai domborművét. A hetedik közös kegyeletleróvás alkalmából Kocsis Áron lelkipásztor Pál apostol szavaival, Kocsis Róbert énekszóval, Dinnyés József előadóművész korabeli lantmuzsikával és dallal, Panek Zsuzsanna pedig Reményik-verssel fokozta az ünnepélyes hangulatot.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),