Speciális magyar osztályellenségek
Fel kell számolni a kolozsvári Báthory István Elméleti Gimnáziumban működő speciális osztályokat, mert túlságosan költséges a fenntartásuk. A Kolozs megyei tanfelügyelőségnek az év elején kiadott rendelete alapján ősztől megszűnik ez az oktatási forma az egyetlen olyan romániai magyar tanintézményben, ahol speciális integrált tanítás folyik magyar nyelven.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség főként finanszírozási nehézségekre hivatkozva utasította el az iskola és a Báthory Szülői Szövetség kérését, hogy az osztályokat tovább működtessék. A felajánlott megoldás szerint a szóban forgó gyerekeket vagy normál osztályba, vagy súlyosan fogyatékos gyerekeket foglalkoztató osztályba kellene beírat, tudhattuk meg a Báthory Szülői Szövetség sajtótájékoztatóján.
A szakemberek egyöntetű véleménye szerint egyik megoldás sem lenne jó számukra, és a mostani a legeredményesebb oktatási módszer, mivel egyszerre valósítja meg a személyre szabott speciális nevelést és integrációt, ugyanis több extrakurrikuláris tevékenységet a speciális igényű gyerekek együtt folytatnak a többiekkel.
Egy kis történelem
A speciális oktatási vonal létszükségletként, lelkes szakemberek kezdeményezésére jött létre a Báthory Gimnáziumban, ezelőtt tizennégy évvel, 1996-ban. „Amikor az RMDSZ Tanügyi Szakosztálya indítványozta a magyar nyelvű speciális oktatás elindítását, az iskolánk volt az egyedüli, amely igennel válaszolt, zöld utat nyitva ezzel a különleges igényű gyerekek fejlődésének, tanulási lehetőségeinek”– mondta lapunknak Albert-Nagy Erika, a Pszichopedagógiai Katedra felelőse.
Kezdetben egyetlen elemi osztállyal indult az oktatás, majd a 2007-2008-as tanév befejeztével már a harmadik VIII. osztály került ki az iskolából. A hagyományostól eltérően az oktatás differenciált formában történik, ami annyit jelent, hogy a legtöbb esetben a tanterv egyénre, illetve kis csoportokra szabott, de minden esetben a nemzeti kerettanterv követelményeit követi, osztály- és képességszintet szem előtt tartva.
Felszámolás előtt
„Január végén minden iskolaigazgató összeállítja a következő tanévre szóló beiskolázási tervet, amikor az iskolánk igazgatója elment ezzel a tanfelügyelőségre, akkor azt mondták, a speciális osztályokat vegye ki a beiskolázási tervből, mert különben nem veszik el a beiskolázási tervet” – tudtuk meg Albert-Nagy Erikától a mostani felszámolási indítvány első mozzanatait. Akkor az igazgatónk arra kényszerült, hogy ott helyben újranyomtassa az anyagot, a mi osztályaink nélkül, hogy le tudja adni a beiskolázási tervet.
Az iskola másnap írt egy hivatalos átiratot a tanfelügyelőségnek, hogy engedélyezzék a speciális osztályok visszahelyezését is a beiskolázási tervbe. Akkor kaptunk harminc napra rá egy levelet a tanfelügyelőségtől, hogy ők azt javasolják, a gyerekeket osszuk szét, akik értelmesebbek iratkozzanak be a normál osztályokba, a fogyatékosabbak pedig menjenek fel a Hallássérültek 2-es Számú Intézetébe, mert ott is van kisegítő osztály. De egyik sem jó megoldás, mert a hallássérültek iskolájában erősen sérült gyerekekkel foglalkoznak, a normál osztályokban lévő követelményeket meg nem tudják teljesíteni.
A tanfelügyelőség értesítőjében ráadásul nincs hivatkozás egyetlen törvényre sem. Csak annyi az indoklás, hogy nincs rá pénz.
Ezt a helyzetet senki nem tudta elfogadni, sem a tanári kar, sem az igazgató, sem a szülők. Egy újabb kérést adott le az iskola vezetősége, egy vaskos indoklási dosszié kíséretében, amelyben minden egyes gyerekre nézve szakszerű indoklás a fejlődési igényeire vonatkozóan, a gyermekjogvédelem iratai, amellyel ők ide küldik hozzánk ezeket a speciális igényű gyerekeket. Ekkor már a szülők is elindultak, tiltakoztak, kérvényeztek, az iskola igazgatója úgyszintén, de erre a második kérésre is ugyanaz az elutasító válasz érkezett: nincs pénz, és a gyerekeket szét kell osztani különböző osztályokba.
Abszurd helyzet
„A helyzet abszurd – mondta lapunknak Daray Attila a szülői szövetség képviselőjeként –, mert a tanfelügyelőség kezdetben arra hivatkozott, nincs pénz az osztályok fenntartására, mert kevés a gyerek, és minden osztályban két pedagógus van. Utána azonban kiderült, hogy a speciális igényű gyerekek oktatása nem a városi tanács fennhatósága alá tartozik, hanem a megyei tanács hatásköre. A megyei tanács támogatná a Báthoryban működő speciális osztályokat, csakhogy a tanfelügyelőség ki kellene utalja ezt a feladatkört a megyei tanácsnak. És ezt a rendeletet nem akarják már megírni a tanfelügyelőségen. Mert ők már kétszer utasították az osztályok megszűnését, most már nem változtatnak az állásukon.”
Király: nem pénzkérdés
Király András tanügyi államtitkár lapunk megkeresésére elmondta, tud kolozsvári helyzetről. „Tímár Ágnes, a Báthory Líceum igazgatója személyesen megkeresett, ő maga is volt Kolozsváron, az említett osztályokban. Világossá vált számunkra, hogy nem pénzkérdés miatt akarják megszüntetni ezeket az osztályokat” – jelentette ki az államtitkár. Mint elárulta, a Kolozs megyei tanfelügyelőségen van néhány ellenzője a dolognak, éspedig a román szaktanfelügyelő és a főtanfelügyelő egyik helyettese. A főtanfelügyelő és annak magyar helyettese, Péter Tünde támogatólag állnak hozzá.
„Az év elején elfogadták azt, hogy csökkenteni kell a tanügyi állások számát, és jó lehetőségnek tűnt, hogy nyolc állást lehet felszámolni egyszerre. De hát miért éppen azt számoljuk fel, ami jól működik? Ráadásul arról is tudunk, hogy ugyancsak Kolozsváron osztályokat adtak még pluszba, tehát nem mindenhol érvényesült annyira az állások csökkentésének szempontja” – tette hozzá Király András.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bíró Donát emlékére
Kedden, május 25-én elhunyt Bíró Donát tanár, helytörténész, a szászrégeni magyarság meghatározó, közismert személyisége, akinek több várostörténeti és a környékről szóló monográfiája, tanulmánya, cikke jelent meg. Mindig a háttérben maradt, úgy kutatta a múltat, hogy a jövőnek szóló példát szolgált ezáltal azoknak, akik olvasták írásait. Tanárként több nemzedéket nevelt fel.
Bíró Donát 1930. május 9-én született a Hargita megyei Csíkmadarason. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd Csíkszeredában érettségizett. 1954-ben államvizsgázott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem fakultásán, melynek elvégzése után megkezdte didaktikai pályafutását Szászrégenben, a magyar tannyelvű Tanítóképzőben, a 2-es számú líceumban, valamint a szintén helybéli 5-ös számú általános iskolában. Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, mivel Szászrégenben hiányoztak a szakképzett tanárok, így történelmet, gazdaságtant és filozófiát tanított a város két középiskolájában. Szabadidejében elszánt – s talán legfontosabb – kutatója Szászrégen múltjának, foglalkozott tehát helytörténettel, etnográfiával. Kutatásai számtalan kötetet, illetve helytörténeti és etnográfiai tanulmányt eredményeztek. Ezek nyomtatásban is megjelentek, valamint a különböző hazai és külföldi folyóiratokban, például Művelődés, Szászrégen és Vidéke, Népújság stb.
Fontos kitüntetéseket és díjakat is kapott, mint pl. 1992-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságtól (III. díj), szintén harmadik díjat a budapesti Néprajzi Múzeumtól 1992-ben és negyedik díjat 1997-ben. A szászrégeni helyi tanács is értékelte helytörténeti tevékenységét, és a helyi kultúra és irodalom terén elért eredményeiért 2004-ben oklevéllel tüntette ki. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hosszú pedagógusi pályafutása során elért eredményei elismeréseként az Ezüst Gyopár Díjat adományozta neki. Román nyelven is közölte helytörténeti tanulmányait a municípiumi könyvtár égisze alatt megjelent Reghinul cultural című kötetben. Didaktikai és helytörténeti kutatómunkája mellett énekkari tevékenységet is folytatott. Tagja az erdélyi EMKE- nek, az EME-nek, valamint a zürichi Ungarisch Historischer Verein Zürich-nek. A helyi Szászrégen és Vidéke című lapban sorozatban jelentek meg cikkei, tanulmányai Erdély fejedelmeiről, például: Báthory Istvánról, Báthory Zsigmondról, Bethlen Gáborról, Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, valamint a Szászrégen környéki helységekről, mint Abafája, Beresztelke, Holtmaros, Nagyfülpös, Dedrádszéplak, Marosfelfalu, vagy nemzetünk történelmének fontosabb eseményeiről, mint: a nándorfehérvári diadalról, a mohácsi csatáról, a kuruc mozgalomról, az 1848-49-es szabadságharcról, Szent István királyunkról, Mátyás királyról, az erdélyi székelyekről és szászokról – áll a Demeter Judit által összeállított életrajzban.
Temetése ma 14 órától lesz a magyarrégeni kápolnából. Nyugodjék békében!
Nagy András, Szászrégen polgármestere
Népújság (Marosvásárhely)

Versenyképes a román-magyar jogászképzés
A 2010–2011-es tanévtől, több éves előkészület után a Sapientia EMTE kolozsvári kara román-magyar kétnyelvű jogászképzést indít Kolozsváron.
Hogy miért éppen Kolozsváron? Ennek történelmi okai is vannak. Erdély első jogászképzése itt működött, a Báthory István fejedelem által 1581-ben alapított Jezsuita Kollégiumban. Később, 1774-ben Mária Terézia is alapított jogi képzést, de az első folytonos és modern egyetemi keretek között folyó jogászképzés végül 1872-ben indult el – Pest után magyar nyelvterületen másodikként – a Ferenc József Tudományegyetemen. Az 1919-es impériumváltás eredményeként a magyar jogászképzés megszűnt Kolozsváron. 1940-ben, Kolozsvár visszacsatolásának következtében újraindul, majd 1945 után a Bolyai Egyetem keretein belül végül egészen 1959-ig létezett. Újabb előrelépésre csak közel 40 év után került sor, 1997-től a felvételin magyar helyeket biztosítanak a Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi karán, de az oktatás nyelve – néhány tárgy kivételével – továbbra is a román maradt.
A történelmi érvek mellett az alapvető ok természetesen a város akadémiai jellege és vonzereje. Minőségi jogászképzést csak olyan környezetben lehet szervezni, ahol ennek megvan a hagyománya, ahol rendelkezésre áll a tanári gárda és a kellő hallgatói érdeklődés is.
Őszintén el kell ismerni, hogy Romániában a jogászképzés területén jelentős problémák vannak. A jogi képzést nyújtó állami és magánegyetemek száma túl nagy. Kolozsváron eddig is három egyetem nyújtott nappali jogászképzést. A kilencvenes évek második feléig a képlet egyszerű volt: az egyetemeket jó állami és rossz magánegyetemekre osztotta fel a közvélekedés. A helyzet ma annyival lett bonyolultabb, hogy az állami egyetemek száma is megsokszorozódott, és az állami egyetemek jelentős része leértékelődött, illetve néhány magánegyetemnek sikerült – legalábbis romániai szinten – minőségi képzést nyújtó oktatói állományt kialakítania. A nyugat-európai jogászképzés színvonalától azonban még messze állunk.
Elviekben a sok jogi kar léte versenyhez vezet, amely ösztönzőleg hat a képzés minőségére. A gyakorlat azonban teljesen más képet mutat. Várady Tibor, a Central European University jogászprofesszora rendkívül pontosan ismerte fel, hogy a magánegyetemeket, de Romániában az állami egyetemek jelentős részét is, a verseny nem a minőség, hanem a könnyű diplomaszerzés irányába sodorta. Az egyetemek úgy versengenek (a fizetőképes) hallgatókért, hogy egyre könnyebb vizsgákat és államvizsgákat szerveznek. Az egyetemek részéről ez túlélési technika. Ha valamelyik egyetem szigorítaná, pontosabban normalizálná a vizsgáztatási rendszerét, elveszítené a hallgatóit.
Ilyen körülmények között, a Sapientia kolozsvári karán ősztől induló jogászképzés esetében feltehetjük a kérdést: létjogosult-e ez a képzés? Szükséges-e ez a képzés? A kérdésre elutasító és támogató válasz is adható. Mitől függ ez a válasz? Attól, hogy milyen lesz – nyelvében, koncepciójában, tartalmában és minőségében – ez a szak.
Megpróbálom összefoglalni, az említett négy kritérium mentén, hogy miképpen szándékozunk hasznos és sikeres kolozsvári Sapientiás jogászképzést kialakítani.
A nyelv szempontjából a tiszta magyar nyelvű jogászképzés nem versenyképes. A jogi pályán a román szaknyelv olyan szintű – írott és beszélt – ismerete szükséges, amelyet teljesen magyar nyelvű képzéssel, bármennyire is egészítse ki ezt terminológiai jellegű oktatás, nem lehet elsajátítani. A teljesen román nyelvű képzés viszont szükségtelen: állami- és magánegyetemek sokasága kínálja ezt a képzést. Tehát ami újszerű lehet: a rendkívül pontosan megtervezett kétnyelvű, magyar–román képzés. Az EMTE-n indított képzés ezt a kétnyelvűséget tűzte ki célként és vállalta fel. Egyes tárgyak román, mások magyar nyelven lesznek hallgathatóak, mindkét esetben a másik szaknyelvi támogatással.
Koncepciójában az összes romániai jogi karon folyó képzés rendkívül elavult. Elvont és elméleti, konkrét és gyakorlati helyett. A bekövesedett tantárgystruktúra igen fontos diszciplínákat mellőz vagy félreszorít, a hangsúlyok rosszul vannak elhelyezve. Átadott ismeretek és piaci igények között jelentős a különbség. Fel sem merül a jogi pályához szükséges készségek átadása, vagy akár a jogászi etikára történő nevelés. Ha az EMTE-n a jogászképzés ezeket a problémákat kezelni tudja, és a piaci igényeket is figyelembe veszi, akkor ez a szak megállja a helyét a piacon. Oktató és hallgató között szoros szakmai kapcsolatot kell kialakítani. A tantárgyak számát a szükséges minimális szinten kell tartani. A jó képzés titka nem a tantárgyak nagy száma és a hallgatók túlterhelése, hanem az oktatás intenzitása.
Tartalmában szintén elavult a romániai jogászképzés. Több tantárgyat át kellene alakítani. A romániai jogi karokon nem történt meg a közösségi/európai jog megfelelő színvonalú beépítése az egyes tantárgyakba, annak ellenére, hogy ezt szinte valamennyi tárgy oktatása szükségessé teszi. A koncepcionális és tartalmi újítást a nyugat európai példák segítségével meg kell oldani.
A jogi oktatás minőségének tekintetében sem lesz könnyű a feladat. Az egyik feltétel az, hogy az EMTE ne tömegképzést tűzzön ki célul, korlátozza a felvett hallgatók számát. Minőségi kritérium a színvonalas oktatói állomány is. A magas színvonalú tanári kar összeállítása is lehetséges. Egyrészt a román kollegákra is lehet alapozni, másrészt a romániai magyar jogászok közül egyre többen rendelkeznek már doktori fokozattal, mások a fokozatszerzés utolsó fázisaiban vannak. A vendégtanárok bevonása is több tantárgy esetében lehetséges.
A fenti feltételeket teljesítő, és az ősztől itt, Kolozsváron induló román–magyar jogászképzés jelentősen el fog térni attól, amelyet jelenleg az állami- és magánegyetemek kínálnak. Ez jelenti versenyképességének titkát.
Szabadság (Kolozsvár)

Megmarad az integrált oktatás
Mégis engedélyezi a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a Báthory István Elméleti Líceumban 1996 óta meglévő integrált osztályok további működését. A pozitív döntésre azután került sor, hogy a Báthory Szülői Szövetség beadványban tiltakozott helyi és országos szinten az ellen, hogy az érintett osztályokat anyagi okokra hivatkozva felszámolják.
Az ügyben felszólaltak többek között az RMDSZ politikusai, a Kolozs megyei Gyermekvédelmi Hivatal munkatársai, az Országos Szülői Szövetség képviselői és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai Karának oktatói is.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Mátyás király paripája viszi üzeneteinket a jövőbe
Közeledik a rendkívüli lovasposta feladási határideje
Többször adtunk hírt arról, hogy a restaurálás alatt lévő Mátyás király szoborcsoport lóalakjának belsejébe napjaink embere a jövőhöz intézett üzenetet helyeztethet el. Amikor majd egy-két évszázad múltán Fadrusz János remekműve esetleg újabb felújításra szorul, és a szakemberek ismét rákényszerülnek a szétszedésére, manapság írott üzeneteink előkerülhetnek. Hónapokkal ezelőtt beindult az üzenetek gyűjtése. Nem csak kolozsváriak vagy erdélyiek, hanem távolabb élő magyarok is fontosnak tartották gondolataik és vágyaik közlését azokkal az emberekkel, akikről most csupán annyit lehet biztosan tudni, hogy ezen a területen fognak élni. Rájuk hárul majd a legnagyobb magyar király, a korabeli reneszánsz kultúra egyik legjelentősebb támogatója emlékének-emlékművének gondozása. Belekíváncsiskodtunk az eddig beérkezett üzenetekbe, és – a teljesség igénye nélkül – ezekből idézzük a legérdekesebb gondolatokat.
Az üzenetek döntő többsége elektronikusan érkezett a gyűjtést elvállalókhoz, de sok klasszikus, különböző kiegészítő elemeket tartalmazó levél is célba talált. Az alábbiakban ezekből tallózunk.
Kedves jövő!
avagy következő generációk, kíváncsi vagyok, vajon hányban fognak ezek az üzenetek előbukkanni a ló hasából. Biztosan kiállítást rendeznek belőlük, történészek fogják nézegetni, ki tudja (ezért is írok most kézzel, sőt, tintával, hogy legyen érdekesebb!).
Ti még szoktatok kézzel írni? Én 23 éves vagyok, nemsokára végzett orvos leszek, és bizony többet írok laptopon, mint kézzel, kicsit nehezen is megy. Ti még használjátok az „emotikumokat”? Az angol rövidítéseket? Megvan-e még a Báthory István-líceum? Egyáltalán, vannak még magyar anyanyelvűek Kolozsváron? Megvan még a „Napoca” a Cluj után, vagy megszabadultatok a kommunista kor eme csodás emlékétől? Megoldottátok a génmanipulált kaja kontra bioétel problémát? Melyikük nyert? Gyógyítható-e a rák, az AIDS, az autoimmun betegségek? (Ezeken mennyit röhöghet egy 23. századi orvos, amikor a tudomány ezerszer túlhaladott rajtuk.)
Még sok kérdésem lenne, de abbahagyom, mert a válaszok úgyis néhány száz évet váratnak magukra. Vigyázzatok magatokra, örüljetek annak, ami szép, és ne ismételjétek meg a mi hibáinkat!
Mellékelem ötéves unokahúgom, Hanna, és hároméves keresztlányom, Blanka versét a jövőnek (illetve Mátyás király lovacskájának, mert a jövő fogalma még nem egészen tiszta számukra.).
Kedves utókor!
Szima Csilla vagyok, jelenleg kolozsvári lakos, őseim telepes magyarként kerültek a bánsági dombok közé, Igazfalvára, a magyar pusztáról. Szorgalmamnak és kitartó munkámnak köszönhetően kerültem Kolozsvárra. Tanulmányaimat a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Francia-Román Karán végeztem 1989-ben. Itt ismertem meg szászrégeni születésű, örmény-székely származású jövendőbelimet, akivel a mai napig békés házaséletet élünk. Márton gépészmérnökit végzett, jelenleg garázsipari berendezéseket árul a Proton Auto Kft.-nél. Én 14 évig szülőfalumban, majd Kolozsváron tanítottam franciát, jelenleg Kolozs-Karán románt és fakultatív magyart tanítok. Pedagógusként úgy érzem, nagy feladat hárul ránk abban, hogy a most elinduló új és újabb nemzedék magyarul ejti-e majd a szót. A válasz erre olyan egyszerűen hangzik, mint amilyen bonyolult mégis ez az egész jövő. A gyermek csak azt nyújtja, amit kap: szeretetre szeretetet, szép szóra mosolyt, magyar szóra magyar választ.
Gyermekeink, Szabolcs és Réka a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban, matematika-informatika szakon tanulnak, jó eredménnyel. Néhány éve Csaba öcsém is Kolozsvárra költözött családjával, és jelenleg a Nokia kolozsvári leányvállalatánál dolgozik. Felesége gyógyszerész, két kislánya pedig még óvodás.
Szabadidőnkben szívesen barangolunk Kolozsvár környékén, szabadságunkat európai városok felkutatásával, történelmi múlt, építészeti remekművek csodálásával töltjük. Otthon kedvelem a konyhai munkát, rendszeresen sütök-főzök, ez nálam családi hagyomány. Az utókor számára egy ízletes tészta receptjét szeretném hagyni, amit nagymamámtól tanultam, és családom is nagyon szeret.
A kőthájas alakja hasonlít a hagyományos túrósbuktára; „édes tepertő”, mondja a férjem. Hozzávalók: 750 g háj, 1 kg finomliszt, 2–3 kanál cukor (csak!), csipetnyi só, 2 diónyi friss élesztő, 2 tojássárgája, 3–4 kanál olaj, tej az összegyúráshoz, pici ecet. Töltelék: 15 kanál darált dió, 13–15 kanál cukor, citromhéj, mazsola, illetve lekvár és porcukor. A hájat ledaráljuk. A lisztet, kevés cukrot, sót, élesztőt, tojássárgáját, olajat tejjel összegyúrjuk, míg hólyagos sima tésztát kapunk. Keleszteni hagyjuk letakarva meleg helyen, egy óra múlva vékonyra nyújtjuk, a háj 1/3-át a tésztára kenjük, majd összehajtjuk: jobbról balra, fentről le. Kicsit pihenni hagyjuk a tésztát, majd ugyanezt megismételjük a második és harmadik harmad hájjal, amit egy pici ecettel meglocsolunk. Figyelni kell a 3 hajtogatásra, ettől lesz a tészta réteges, mint a rétes! Ismét vékonyra nyújtjuk a tésztát, kicsi kockákat vágjuk, és tetszés szerint diókeverékkel vagy lekvárral töltjük. Forró sütőben közepes lángon sütjük, majd ha kihűlt, porcukorba forgatjuk. Jó étvágyat!
2010. május
• Ti, kik egy új kor szülötteiként e csodálatos szobor előtt álltok, halljátok meg, hogy miképpen éltünk mi ennek az új kornak küszöbén. Átvészeltük a nacionalista kommunizmus sötét éveit, amikor intézményeinket elvették vagy felszámolták, nemzetünket az utóbbi évszázadok legnagyobb méretű elsorvasztásával fenyegették, milliószámra telepítettek nyakunkra más nemzetet, azt hangoztatva, hogy mi nem létezünk. Templomainkat, iskoláinkat, kulturális intézményeinket, temetőinket, várainkat akarták elvenni, lerombolni vagy bizonyítani, hogy nem a mienk. Nem sikerült nekik, pedig diktátorkéz is munkálkodott fölöttünk.
Új kor jött el, amikor új erőkkel, lendülettel építjük a mi kis Erdélyországunkat, ezt a szép Tündérkertet. Most, 2010 tavaszán, megújul ez a csodálatos szobor. Sok mindent nem látok, nem érzek még, leginkább azért szorongok, hogy gyermekeim gyermekei otthon érezzék magukat ezen a földön, melyet nem hagytam el, mert szeretem. Mi, e nemzedék, harcoltunk, hogy itthon érezhessük magunkat. E harc most is tart. Ti, kik most olvassátok e sorokat, tudjátok meg, hogy a mi napjainkban minden azért történik, hogy száz év múlva emberi módon, magyarként létezzetek Erdélyben.
Váta Loránd színművész
 • 2010. április 22-én a CFR labdarúgók négy ponttal vezetik a futballmezőnyt, és reméljük, hogy az évad végére újabb kupát és bajnoki címet szereznek majd. Mi mindezt megéljük, és büszkék vagyunk Pászkány bátyóra és a fiúkra. Sose felejtsétek el ezeket az éveket! A ti időtökben hogy áll a kolozsvári labdarúgás?
• 2000 szeptemberében jöttem először Kolozsvárra Szentegyházáról. Onnan nézve, egy 18 éves székelynek Kolozsvár „nagy és román város”. Amikor viszont láthattam a Mátyás szobrot, elfogott az érzés, hogy mégiscsak jó helyen járok, és nekem itt feladatom van. Édesapám úgy gondolta, hogy legnagyobb fiának legjobb, ha Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanul. Igaza lett! Azóta eltelt tíz év, és még mindig itt élek, és nagyon szeretem. Összejártam Európát és Amerikát, és úgy tűnik, Kolozsvárnál jobb hely nincs számomra.
Mátyás király több mint 500 éve elhunyt, de a szobra jelzi, hogy mi, magyarok, itt élünk, itt éltünk, és még sok dolgunk van itt. Ha ez a szobor még 500 évig hirdeti ezt, akkor a küldetését teljesítette.
Én jelenleg Kisbácsban lakom egy faházban, melynek pontos koordinátái: +460 47’ 22.77’’, +230 31’ 55.47’’. Ha majd ezt az üzenetet, ki tudja mikor, előveszik, az a kérésem, hogy juttassanak el ebből a levélből egy másolatot ebbe a házba, ahol most élünk, és ahol most írom egy Apple MacBook Pro laptopon ezt a levelet. Nem tudom, ki fog akkor itt élni, de remélem, hogy a leszármazottaim, akiket ezúton is üdvözlök.
• Amikor ezt a szobrot megrendelték, itt magyar állam és 83%-os magyar többség, valamint 13%-os román kisebbség volt. Most a magyarok aránya már csak 15%, de a románoké 83%, és a szobor nem a magyarság nagyságát, inkább kicsinységét jelképezi. Ha az olvasó egy újabb restaurálás miatt talál az üzenetre, akkor még üzlet a turizmus. Ha pedig ledöntötték a szobrot, akkor győzött a tömegdemokrácia alapvetése: az ember az embernek farkasa.
Nagy István (Pécska)
• Mivel Hunyadi Mátyásra a magyar és a román nép egyaránt büszke, szeretnénk, hogy Fadrusz János kolozsvári szoborcsoportjának felújítását a román illetékes szervek szakértő restaurátorra bízzák, hogy az még sokáig hirdethesse a magyar és a román történelem e nagy alakjának dicsőségét, és hogy sokáig díszíthesse Kolozsvár központját.
(A csíksomlyói pünkösdi búcsúra tartó szegedi zarándokcsoport, 31 aláírással)
• A szilágysomlyói Báthory István Általános Iskola II. B. osztályosai külön paksamétára való anyagot, írásokat és rajzokat készítettek elő a „nagy útra”. Íme, néhány idézet-részlet:
„Sziasztok gyerekek, én irigyellek benneteket, mert a jövőben jobb lesz a világ, mint amikor én éltem.” „Én azt javasolom, hogy nagykorotokban ne csaljatok a pénzért.” „Én 1999-ben születtem, Zilahon. Szeretem a repülőgépeket, és remélem, hogy ti is fogtok repülőn utazni. Szeretnék ebben az időben is élni.”
„Azt üzenem a jövőbeli gyerekeknek, hogy tanuljanak jól. Remélem, sok új találmányotok van. Azt javasolom, ne verekedjetek, főleg a barátok.” „Én azt szeretném üzenni, hogy 50–100 év múlva is az emberek nagyon vigyázzanak a természetre. A gyerekeket a legjobb tudomány szerint tanítsák.” „2000-ben születtem Zilahon, és Szilágysomlyón lakom. Pilótának készülök egy Airbus A320-as gépre. Nagyon sok tanulásba és kemény munkába kerül. Vigyázzatok magatokra, sziasztok.”
• Kedves Olvasó, az a közös bennünk, hogy Te is szokatlan helyzetben láthatod Mátyás lovát. Hogy van? Remélem, a körülményekhez képest jól. Itt most felemelték, úgyhogy láthattam a talpát, gyanítom, hogy újra is patkolták. Igazán jó patkói lehettek, ha több mint száz évig kitartottak... Kíváncsi vagyok, ezek a mostaniak meddig bírják majd. Amúgy képzeld, mi folyton a száz évvel ezelőtti időket sírjuk vissza, azt gondoljuk, hogy akkor minden nagyon jó volt. Te jó ég... Ti is???
Kedves idegen! Remélem, hogy nem is vagy annyira idegen, mint most tűnik nekem. Egyszer ez a város a tied is lesz, mint ahogy most a mienk, és a te emlékeid kötődnek majd azokhoz a helyekhez, amelyekhez mi most annyira ragaszkodunk. Ha majd olvasod ezt a cetlit, kérlek, emlékezz meg egy pillanatra az egyetemistákról, akik itt kóstolgatták az életet, és mindig itt marad lelkükből egy darab. Amúgy, holnap, 2010. május 12-én ballagok... Hiába, mi is múlandóak vagyunk...
• Kedves Jövőbeliek! Remélem, még élnek itt magyarok, létezik még a jó öreg Hargita és Nagygalambfalva (innen jövök), és létezik még a csodás magyar nyelv. Szebb ez minden más nyelvnél, sokkal több dolgot lehet vele kifejezni, mint hinnétek. Remélem, tudjátok, kik: Hooligans, Rúzsa Magdi, Republic, Máté Péter, ha mégsem, keressetek rá youtube-on. Remélem, tudjátok mi az a túrós puliszka, és ismeritek, hogyan kell gyergyói módra főzni a pityókalevest. Ha netalán lesz utódom, és rám ismer innen, folytassa az általam elkezdett családfát, és viselje büszkén a magyar nevet! Magyarok, székelyek! Tanuljatok meg továbblépni, és derűlátással gondolni a holnapra.
• Hahó, magyarok! Remélem, léteztek még, és remélem, jobb emberek vagytok, mint mi.
• Az erdélyi magyar társadalom még mindig a múltba vágyik, felvállalván annak negatívumait, és elzárkózik a jövőtől, annak esetleges pozitívumaival.
• Kedves Időutazó, ne tévesszen meg a sok búsképűség. Tudd meg, hogy 2010. április havában Kolozsváron sok a fiatal, sok a kisgyerek, vannak jókedvű emberek, tervezünk, alkotunk, álmodunk, fákat és jázminbokrokat ültetünk. Pillanatnyilag világszerte nagy a káosz, ez tény, mégis sokan vagyunk, akik bízunk abban, hogy minden jóra fordul.
• Üdvözlet a múltból. Mint egykor Trójában, amikor harcosokat rejtettek a faló belsejébe, ma magyar szavakat rejtünk a bronz ló belsejébe. Adja Isten, hogy évek múlva ne csak nyelvemlék legyen ez, hanem Kolozsvár többsége értse, beszélje, szeresse és büszke legyen erre a nyelvre. A nyelv ma is menedékünk, identitásunk. Büszkék lehetünk rá. Ti, az utókor, őrizzétek tovább, adjátok át fiaitoknak.
• Ha a fentieken kívül még valakinek közölnivalója lenne az utókorhoz, június végéig megtehet, a következő címekre küldve az üzenetet: Amaryllis Társaság, 400294 Cluj-Napoca, str. Buzău nr.15., ap.12.; Bordás Szabolcs, bordaska@gmail.com, 0722-603731; Kovács Lehel, lehelet@yahoo.com, 0757-705877; Veres Mihály, misi@3pont.ro, www.amaryllis.ro/üzenet. Névtelen üzeneteket nem fogadnak el.
Szabadság (Kolozsvár)

Hazanéző
A korondi Firtos művelődési egylet folyóirata ezúttal is gazdag olvasnivalót kínál. Az idei első szám tartalma: Tófalvi Zoltán: Vallomás a húsz éve megjelenő Hazanézőhöz; Szekeres Lukács Sándor: Báthory István erdélyi fejedelemről és lengyel királyról; Józsa András: Hol épültek Szováta legelső házai?; Csutak Attila: A Nucu-i "Feliratos barlang"; Varga Géza: A magyarság antropológiai kevertségéről; Ráduly János: Az erdőszentgyörgyi rovásemlék betűrendszere; Márton Béla: Sturza professzor emberi példája; István Lajos: A korondvidéki solymárok; Deák-Sárosi László: Magyar ritmus, magyar vers; Balázsi Dénes: Találkozásaim az élettel (részletek az önéletírásból). E szám költői: Király László, Király Farkas, Király Zoltán, Földes Zoltán, Deák- Sárosi László. A Kicsinézőben Páll Lajos gyermekversei. A lap közli Józsa Judit Szűcs című kisszobrának repróját, a magyarság őstörténetéről szóló idézetekkel és a Nimrud című írással. A címlapon Páll Lajos Erdőszentgyörgyi utca című festménye látható.
b.d. Népújság (Marosvásárhely)

Tartalmas program a konferencián
Nagyvárad – Számos érdekes előadás hangzott el a KRE és TRE Presbiteri Szövetsége közös konferencián. A résztvevők többek között a református fejedelmekről és a Váradi Bibliáról tudhattak meg többet.
Szombat reggel áhítattal folytatódott a KRE PSZ és a TRE PSZ közösen tartott konferenciája az impozáns nagyvárad-rogériuszi református templomban. Az áhítatot Kövendi István a Lorántffy Zsuzsánna Református Gimnázium iskolalelkésze tartotta János Evangéliuma 3:30 alapján. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” – hallhattuk az Igéből. A reggeli áhítatot egy igen érdekes előadás követett dr. Pálfi József, nagyvárad-réti lelkipásztor, a Partium Keresztyén Egyetem tanára előadásában. A Református fejedelmek iskola politikája című előadásában arról értekezett az előadó, miként viszonyultak az egyházi iskolákhoz a korabeli fejedelmek: Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György és Apafi Mihály. Tulajdonképpen csak a XVII. században, Báthori István korában vette kezdetét az iskolák alapítása és a magyar tudományosság megteremtése. A fejedelem nagy hangsúlyt fordított az oktatásra. Az ő nyomdokain haladt Bethlen Gábor is, aki az akadémiai képzés intézményeinek kiépítését vette tervbe Erdélyben. Báthori fejedelem hűségesen olvasta a szentírást. Minden útjára két dolog kísérte el elmarathatatlanul, a Biblia és hűséges kardja. Olyan korabeli iskola rendszert alakított ki, amelynek saját szabályzata, könyvtára, de nyomdája is volt. Az oktatási eszmét és építkezést folytatták a Rákócziak és Apafi Mihály is. Abban az időben a református egyházközségek mellett ott voltak a református iskolák, hiszen fel kellett nőjön az a református réteg, amely tovább viszi és felvállalja a református egyház eszméinek tovább vitelét.
Zenés összeállítás
Pálfi József érdekes előadását egy másik követette Fejezetek a nagyváradi református kollégium Rákócziak korabeli (XVII. századi) történetéből címmel. Dr. Pénzes Tiborc Szabolcs, a KRE Puritanizmus kutató Intézetének munkatársa előadásából megtudhattuk, hogy a váradi iskola és kollégium az 1645 – 1660 közötti időszakban virágzott. Minimális fejedelmi támogatással strukturális felépítése megállta helyét a felsőoktatási intézmények között. Az akkori váradi iskola intézményei a puritanizmus fellegvára volt. Az előadások után pihentetőképpen a Debreceni Kossuth utcai egyházközség Ifjúsági Csoportja egy zenés – verses összeállítással kápráztatta el a résztvevőket. Az ebéd után előbb Szilágyi Sándor a Magyar Református Egyház Presbiteri Szövetsége ( MRE PSZ) főtitkára beszélt a szervezet megalakulásáról, életéről és tevékenységéről, majd Szabó Dániel a MRE PSZ elnöke szólt a Presbiteri Szövetség külmissziójának fontosságáról.
Váradi Biblia
Befejező előadásként dr. Tunyogi Lehel lelkipásztor tartott egy érdekes előadást a Váradi Bibliáról. Ennek különlegessége, hogy más mint a többi Biblia, hiszen itt már az első oldalon jelen van egy úgynevezett Summarium (összefoglaló), a Glossarium (szójegyzetek), és a Textuarium (széljegyzetek), melyek arra szolgáltak, hogy az olvasó könnyebben megérthesse a Biblia szövegét. Nyomtatása 1657-ben, tízezer példányban kezdődött Nagyváradon Bethlen István, I. Rákóczy György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna, Rhédei Ferenc és Barcsay Ákos, valamint a tiszántúli református egyházmegye adományaiból. Közben a török támadás a város elestével fenyegetett. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a már kinyomtatott példányokat, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést épségben kiengedik a törökök a várból. A feltételt elfogadta a támadó fél, így jutott ki Váradról a nyomdász és mindaz, ami a Biblia nyomtatásához szükséges volt. Így fejezhette be a kiadást 1661-ben Kolozsvárott felállított műhelyében Szenci Kertész Ábrahám kevesebb, mint 6000 példányban. „Váradi”-nak nevezik, mert a munka itt indult el. A magyar nyelvű Biblia a Károli-féle szöveget tartalmazza Köleséri Sámuel átdolgozásával és széljegyzeteivel. A Károli-Biblia revíziójának a történetében az ún. Váradi Biblia megjelenése nagy fordulat volt. Az előadás befejeztével Venter Miklós a KREK PSZ főtitkára és Imre Sándor a MRE főgondnoka, a Tiszántúli Területi Szervezet elnöke köszönte meg a jelenlévőknek a hasznos és közös együttlétet reményüket fejezték ki, hogy azok akik részt vettek a két napos rendezvényen kellemes élményekkel gazdagodva térnek haza.
Tóth Zsigmond. Krónika (Kolozsvár)
erdon.ro

Wetzel Tamás kolozsvári tájékoztatója az egyszerűsített honosítási eljárásról – Hogy minden magyar magyar állampolgár lehessen
Az egyszerűsített honosítási eljárásról, közismertebben a kettős állampolgárságról szervezett tájékoztatót Magyarország kolozsvári főkonzulátusa hétfőn este a kincses városban, a Báthory István Líceum dísztermében.
A körülbelül száz érdeklődő részvételével zajlott fórumon Wetzel Tamás, az illetékes magyar kormánybiztos adott kimerítő válaszokat az igényléssel kapcsolatos, az előnyökre, jogokra és kötelezettségekre vonatkozó kérdésekre.
Egyetemi hallgatók, középkorúak és nyugdíjasok egyaránt ültek a hallgatóság soraiban, ekként a kérdések is nagyon sokfélék voltak, a diákkedvezményektől az igénylés anyagi vonzatáig sok minden foglalkoztatta a jelenlévőket. Egyebek mellett megtudhattuk azt is, hogy a Kárpátokon túl, a csángóknak elég valószínűsíteni a magyar felmenőket, vagy hogy azért kérnek olyan személyi adatokat, mint például a házastársi viszony igazolása, mert a honosítással egyidejűleg anyakönyvezik is a kérvényezőt Magyarországon. Volt, aki azt kérdezte, hogy végeztek-e tanulmányt arról, hogy a kettős állampolgárság bevezetésével vajon „megnő”-e a határon túli magyarok száma – utalva arra, hogy a népszámlálásokkor egyesek megtagadták a származásukat, és románnak vallották magukat –, és volt olyan, aki kerek-perec feltette a kérdést: mi haszna származik a magyar állampolgárságból. A magyar kormánybiztos előrebocsátotta, hogy az ehhez hasonló rendezvények tájékoztató jellegűek, és senkire nem erőltetik rá a magyar állampolgárságot.
A Kolozs megyei státusiroda képviselője általános meglepetésre elmondta, hogy az Írországban vagy Spanyolországban munkát vállaló romániaiak egy része arról számolt be, hogy a magyarigazolvánnyal a zsebükben olyan állásokat is megkaphattak, amelyekre „csak” román útlevéllel vagy személyazonosságival esélyük sem lett volna.
Elhárítani az akadályokat
A magyar Országgyűlés május 26-án fogadta el a magyar állampolgárságról szóló törvényt módosító javaslatot, amely biztosítja a határon túli magyarok számára, hogy egyszerűbben és kedvezményesen szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A törvény augusztus 20-án lépett életbe, és 2011. január elsejétől hatályos, vagyis akkortól lehet igényelni az állampolgárságot. A kolozsvári találkozó végén kiküldött munkatársunk kérte mikrofon elé Wetzel Tamást.
Aki január első munkanapján be szeretné nyújtani az állampolgársági kérelmét, milyen iratokat gyűjtsön össze addigra?
Születési anyakönyvi kivonatot, illetve a házastársi viszonyt igazoló okiratot: házasságlevelet vagy válási határozatot. Nyilván, aki hajadon, vagy nőtlen, annak nem kell ilyesmi. Szükséges a magyar felmenők igazolása, például apa vagy nagyapa anyakönyvi kivonata, hogyha a kérvényező nem, hanem csak az ősei voltak egykor magyar állampolgárok. De bármilyen más iratot is elfogadunk, legyen az lelkészi igazolás, vagy régi magyar időkből megmaradt munka- vagy katonakönyv. Ezenkívül a kitöltött nyomtatványt, egy arcfényképet és egy önéletrajzot kell csatolni, tehát a lehető legkevesebbet kérjük. A törvény szerint a magyar származást és a magyar nyelvtudást kell igazolni a kérelem benyújtásakor.
Ezeknek a feltételeknek egyszerre kell teljesülniük? Ha valaki nem tudja igazolni a magyar állampolgárságú felmenőket, de tökéletesen beszél magyarul, nem elég?
Egyszerre kell bizonyítani a magyar származást és azt, hogy legalább a saját ügyei elintézéséhez elegendő magyar nyelvtudással rendelkezik. Akinek az utóbbi még nem megy, addigra megtanulhat – de nyugalom, nem szavalóversenyt fogunk tartani.
A szükséges okiratok többsége román, szlovák, ukrán vagy szerb nyelvű, amiket le kell fordítani és közjegyző előtt hitelesíteni. Elfogadják a romániai fordítást, vagy Magyarországon kell ezt megtenni?
Hatalmas előrelépés – és mindenkinek sokkal kényelmesebb –, hogy minden Romániában hitelesnek tekintett fordítást elfogadunk. Tudomásom szerint jóval könnyebb és olcsóbb ez, mint Magyarországon. A muzeális értékű dokumentumokat, amelyek családi ereklyéknek számítanak, nem vesszük el, elég a hiteles másolat, valamint az eredeti bemutatása.
Kizáró ok, ha valaki büntetett előéletű, vagy nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Ezek szerint kell erkölcsi bizonyítvány is?
Nem kötelező, mert a magyarországi büntetett előéletet nézzük, azt, hogy körözték-e Magyarországon az illetőt, hogy az ottani köz- és nemzetbiztonságra jelent-e veszélyt. De adott esetben, ha gyanú merül fel, a jogszabály lehetővé teszi, hogy a kérvényezőtől kérjünk erkölcsi bizonyítványt.
Ön mit tanácsol a magyar–román határ mentén élő érdeklődőknek: a magyar külképviseletet keressék fel, vagy inkább az egyik közeli magyar település anyakönyvi hivatalát?
Magyarországon nyújtsák be az igényüket valamelyik anyakönyvi hivatalban. Ott van kapacitás, közelebb is van, és valószínűleg sokkal kevesebben lesznek, mint a kolozsvári vagy a csíkszeredai konzulátuson. A belső-erdélyieknek természetesen a külképviseletek vannak közelebb, de ezeken biztosan hónapokkal előre kell majd időpontot kérni a kérelem benyújtásához, és kisebb a kapacitásunk is.
A temesvári tiszteletbeli konzulátuson benyújtható-e a magyar állampolgársági kérelem?
Nem, a tiszteletbeli konzul legfeljebb segítséget nyújthat, átnézheti, hogy helyesen van-e kitöltve a kérvény, megvan-e minden okmány, hogy ne kelljen majd hiánypótlásra várva hónapokig leállni az ügyintézéssel.
A magyar igazolványok kérvényezésére és kibocsátására jól működő hálózatot alakítottak ki. Használni fogják ezt a rendszert az egyszerűsített honosítási eljárás során is?
Nem. A magyar állampolgárság erősen kötődik a magyar állam szuverenitásához. Csak a Magyar Köztársaság területén lehet igényelni (a nagykövetségek, konzulátusok annak számítanak – a szerző),és már a magyarigazolvány – ami egy kedvezményeket megtestesítő okirat – kapcsán is nagy botrányok voltak. Hogy túlnyúljunk a Magyar Köztársaság területén, és irodahálózatot létesítsünk arra, hogy magyar állampolgársági kérvényeket vegyünk be, pláne, hogy utána ezekben az irodákban magyar állampolgársági esküt lehessen letenni, szerintem sok országnak nem tetszene, úgyhogy erre nem is vállalkozunk. Bizonyosfajta irodahálózatra azért szükség lesz, legalább olyanra, ami segít a kérvények átvételében, tanácsokat, információkat ad az igénylőknek.
A legtöbben kettős állampolgárságot mondunk, de a tulajdonképpen egyszerűsített honosítási eljárásról van szó. Mennyivel egyszerűbb, mint például „hagyományos” úton megszerezni a magyar állampolgárságot?
Tegyük fel, hogy egy angolszász ősökkel rendelkező amerikai állampolgárnak megtetszik Magyarország, és úgy dönt, hogy ott szeretne élni. Vízum nélkül beutazhat, szerez egy tartózkodási engedélyt, mert mondjuk Budapesten vállal munkát. Hároméves magyarországi tartózkodás után letelepedhet – a kérelem átfutási idejével együtt ez lehet három és fél év –, utána állandó magyarországi lakhelyet létesít, majd pontosan nyolc évet kell várnia, hogy benyújthassa az állampolgárság iránti kérelmét. Vagyis 12-13 év múlva magyar állampolgár is lehet, közben folyamatosan igazolnia kell, hogy a lakhatása, megélhetése biztosított, az országban életvitelszerűen tartózkodik, illetve állampolgársági vizsgát kell tennie alkotmányos alapismeretekből magyarul. Ezzel szemben az egyszerűsített eljárással – magyar származású emberek esetében –, mondjuk, hogy ennek az amerikainak van egy Erdélyből kivándorolt magyar szomszédja, aki nem magyar állampolgár. Benyújtja a kérelmét a konzulátuson, igazolja, hogy ő vagy a felmenői egykor magyar állampolgárok voltak, és hogy tud magyarul. Nem kell alkotmányossági vizsgát tennie, nem kell a lakhatását igazolnia, és három-négy hónap múlva értesítik, hogy be kellene fáradni, letenni a magyar állampolgársági esküt.
Az állampolgárság mellé jár a magyar útlevél is?
Azt külön kell igényelni, miután az illető megkapta a magyar állampolgárságot, de aztán ugyanolyan feltételekkel utazhat a tulajdonosa vele a világban, mint a magyarországi magyar állampolgárok.
Sok magyar család- vagy személynevet elrománosítottak a hivatalos okmányokban. Ezek hogy fognak szerepelni az állampolgársági levélben?
Tudom, hogy Sándor helyett Alexandru, vagy Tibor helyett Tiberiu van írva, és azt szeretnénk, hogy mindenki – aki ezt kéri, és tudja igazolni, mondjuk fordítói szakvéleménnyel, hogy nem Sabounak, hanem Szabónak hívták – visszakapja a magyar család- vagy személynevét. Ha kívánja, hogy a honosítási okiratában csak magyarul szerepeljen a születési helynek a neve, csak magyarul fog megjelenni. Az esetleges későbbi irataiban, útlevélben, magyar gépkocsivezetői jogosítványában, személyazonosító igazolványában is magyarul fog szerepelni a neve, de a nemzetközi jog értelmében a születési helyének a nevét zárójelben fel kell tüntetni azon a nyelven is, amelyik állam fennhatósága alá tartozott a terület a születésekor; például Nagyvárad, és zárójelben Oradea.
Vegyes házasságban élők közül a nem magyar fél is igényelheti a magyar állampolgárságot?
Ez nem olyan, mint a magyarigazolvány mellé járó hozzátartozói igazolvány. Az Országgyűlés döntése egyértelmű volt: magyar felmenőket és magyar nyelvtudást kell igazolni, ha valaki ezeknek nem felel meg, nem kaphatja meg.
Ezen a lakossági fórumon is elhangzott, és más körökben is felteszik a kérdést: „mi hasznom van a magyar állampolgárságból?” Valóban az előnyöket kellene csak szem előtt tartani? Vagy olyan ne is igényelje, aki nem érzi ezt szívügyének, érzelmileg nem kötődik a magyar nemzethez?
Kennedy mondta azt, hogy „ne kérdezd, mit tesz érted az állam, hanem azt, hogy te mit tehetsz Amerikáért”. Szerintem se kell mindent forintban vagy lejben mérni. Az Országgyűlés döntésének szimbolikus jelentősége volt… Nyilván, van, akinek ez előny, és egy fiatalnak mást jelent, mint egy idős személynek, egy kárpátaljai magyarnak megint mást, mint egy erdélyi magyarnak. A döntés alapja az volt, hogy az összmagyarságnak legyen egy összekötő kapcsa, ami közjogilag a magyar állampolgárság, aminek az útjából minden hátráltató tényezőt el kell takarítani, és nekünk az a feladatunk, hogy januártól semmi se akadályozza azt, hogy minden magyar a szülőföldjétől függetlenül magyar állampolgár lehessen.
Aki többet szeretne megtudni erről, menet közben adódnak kérdései, hol tájékozódhat? Létezik egy internetes oldal, vagy valamilyen fórum?
Tervezzük, sőt már a végső stádiumában van egy honlapnak a beindítása, amelyen az egyszerűsített honosítási eljárással kapcsolatos kérdésekre válaszolunk, a kérvényt is le lehet majd tölteni róla, rajta lesznek a tudnivalók és az, hogy milyen jogokkal és kötelezettségekkel jár a magyar állampolgárság. Reményeim szerint október 20. után beindul ez az internetes oldal.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad)

Átadták a felújított iskolát
Medgyes
Három évig tartó felújítás után október 29-én, pénteken átadták Medgyesen a Báthory István Általános Iskola (Szeben megye egyetlen önálló magyar tannyelvű iskolája) új épületét. A tanintézmény az elmúlt évek renoválási munkálatai alatt a Légierők Kaszárnyájának egyik ingatlanjában működött, az iskola tanárai és diákjai november elsejétől azonban ismét birtokukba vehetik a régi épületet.
Az avatóünnepségen, amely a medgyesi magyar közösség számára lényeges jelentőséggel bíró momentum volt, Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő is köszöntötte a jelenlévőket. A politikus az iskola névadójára hivatkozott: – Báthory István neve mindannyiunkat kötelez, hiszen ő katonaként, hadvezérként és lengyel királyként is megállta a helyét, s tudta, hogy intézkedései során távlatokban kell gondolkodnia. Lengyel királyként Vilniusban és Kolozsváron is iskolát alapított. Minden tanár, diák és mi, politikusok is hosszútávon kell hogy tervezzünk, ha kiszámítható jövőt akarunk építeni – mutatott rá beszédében az EP-képviselő, aki arra is felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy napjainkban a legjobb hosszútávú befektetés a tudásban rejlik.
Felhívta a figyelmet arra is: meg kell teremteni a jövő generációjának azt a lehetőséget, hogy még iskolás korban több nyelvet elsajátíthassanak, hiszen mindez nem csupán saját érdekünk, hanem az állam gazdasági érdeke is. Az EP- képviselő Izrael példáját említette, ahol nem csak az arab tanuló köteles megtanulni az állam hivatalos nyelvét, a hébert (harmadik osztálytól), hanem a törvény a zsidó diákokat is kötelezi az arab nyelv tanulására.
– Sokat beszélünk ma a multikulturalitásról, arról hogy kultúrák és nyelvek találkoznak. Az igazi multikulturalitás nem csupán a békés együttélésről, hanem egymás anyanyelvének ismeréséről szól – hangsúlyozta a képviselő, aki egyszeri tanulmányi ösztöndíjat ajánlott fel egy medgyesi, illetve egy vidékről ingázó kisdiák számára.
Szeben megyében jelenleg 942 magyar anyanyelvű óvodás és iskolás gyermeket tartanak számon. Ezek közül mindössze 342 gyermek részesül magyar nyelvű oktatásban, azaz a diákok alig 36 százaléka tanul anyanyelvén. Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás a Tündérkert megteremtője előtt Nagyváradon is
Négyszázharminc esztendeje, 1580. november 15-én született Marosillyén Bethlen Gábor, az az erdélyi fejedelem, akinek uralkodását Erdély aranykoraként emlegetik a történelemben. Halála napja is november 15-ére esett, 1629-ben. A diplomáciai érzékéről, politikai rátermettségéről, sokoldalú műveltségéről híres egykori uralkodóra emlékeztek Nagyváradon is, a tegnap már másodjára. Ugyanis az RMDSZ réti körzete kedden délután koszorúzott, a Partiumi Magyar Művelődési Céh pedig tegnap délelőtt. Előbbi az évforduló másnapján, utóbbi a harmadnapján.
Ami a tegnap megtartott emlékünnepséget illeti, tartalmát tekintve elmondhatjuk, igen érdekes és színvonalas volt, talán ezért is megérte volna, hogy úgy szervezzék meg, hogy minél több váradi magyar vehessen részt rajta. A megemlékezés a nagyváradi református püspöki palota dísztermében kezdődött délelőtti órában, zömmel egyetemisták előtt. Barabás Zoltán, a PMMC igazgatója köszöntötte a jelenlevőket, majd átadta a szót Fleisz János történésznek, aki Bethlen Gábor és Erdély címmel tartott igen érdekes előadást. Mintegy időutazásként elevenedett meg a hallgatóság előtt a nagyfejedelem kora és személyisége, azok a korabeli történések, amelyek során a háborúk dúlta erdélyi fejedelemségből sikerült egy nyugodt, gazdaságilag stabil „Tündérkertet” létrehozni. Fleisz beszélt Bethlen azon törekvéseiről is, amelyek segítségével az megszilárdította azokat az iskolaalapítási törekvéseket Erdélyben, amelyek alapját Báthory István egykori fejedelem és lengyel király alapozta meg, aki létrehozta Kolozsváron az erdélyi jezsuita egyetemet. Bethlen nemcsak a jezsuiták messze földön elismert oktatási módszereit pártolta, hanem valamennyi erdélyi felekezetnek és nemzetiségnek is segítségére volt. Európában először ő adott menedéket és letelepedési jogot például a zsidóknak, s ő alapított Gyulafehérváron román nyelvű érsekséget. Váradhoz különösen erős szálak fűzték, Fleisz erről is sok érdekes dolgot ismertetett.
A második előadást Pálfi József református lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem teológiai tanszéke vezetője tartotta meg, Bethlen Gábor oktatáspolitikája címmel. Az előadó beszélt a korabeli erdélyi oktatásról, az egyetemek megalapításáról, kiemelve Bethlen azon törekvését, hogy létrehozza Erdélyben a szellemi arisztokráciát, a műveltség fegyverével övezett társadalmi réteget. A tiszteletes igen találóan rámutatott arra is, hogy két nagy uralkodó, Bethlen és Báthory István testamentuma az, ami mindmái napig „az erdélyi megmaradás programja”, ahogy ezt több mai történész megállapította. Bethlen Gábor uralkodását üzenetként kell felfogni, zárta előadását Pálfi, egyfajta reménykeltő üzenetként, amely a mai erdélyieknek azt bizonyítja, hogy bármilyen bajból ki lehet menteni az országot, ha a vezetők hisznek Istenben, és nemzetüket szolgálják. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – hangzott el a nagyfejedelem híres jelmondata. Ezt követően Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem tanügyi előadó-tanácsosa is szólt pár szót, szavait főleg a jelenlévő diákokhoz intézte, figyelmeztetve őket, hogy Bethlen politikai és gazdasági tanításai a mai modern időkben is megállják helyüket. Ezek után elénekelték a Himnuszt, majd a szervezők átvonultak a Schlauch kertben, a mai Petőfi parkban található Bethlen-szoborhoz, ahol Meleg Vilmos elszavalt két Arany János-költeményt, majd a jelenlevő egyházi és civil szervezetek elhelyezték koszorúikat a szobor talapzatánál, a tegnapelőtt elhelyezett koszorúk mellé.
Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma

Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyében
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

Magyar jogászképzés Kolozsváron
Fontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, amikor tavaly jogtudományi tanszéket alapított Kolozsváron, hiszen a magyar nyelvű jogászképzés 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, amely a feladat megoldásához látott. Veress Emőd 33 éves adjunktus, az EMTE tanszékvezetője rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára és vette ki részét a hazai jogásztársadalom „képzéséből” - beszélgetés Veress Emőddel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem jogtudományi tanszékének vezetőjével
Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906–1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követően két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeş- és a Bolyai-egyetem erőszakos egyesítése ismét kedvezőtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Közben az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenfős keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre már nem futotta.
– Az 1959-es egyetemegyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek, néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elő. Az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedő szerepet játszottak a román képzésben is, sőt hozzátenném: az impériumváltás előtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintű intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fővárosba. A kapcsolat tehát hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy első egyetemközi megállapodásunkat éppen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat vállaljuk fel. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításra, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de előzmény. Idén májusban nemzetközi konferencia keretében dokumentum- és fényképkiállítást szentelünk a kolozsvári jogászképzés múltjának. Azért emelem ezt ki, mert Kolozsváron a BBTE mellett még két magánintézményben folyik jogászképzés, a Bogdan Vodă- és a Dimitrie CantEMIr-egyetemen, de e múltat egyik sem vállalja fel, ezeknek a folytatásra érdemes hagyományoknak mi vagyunk az egyetlen örökösei.
– Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szűrők tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat a jogi pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásának körülményeihez: magyar joghallgatók tanulnak a másik három intézményben is?
– A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni a gazdasági érdekérvényesítéstől a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentős számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. A Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-ről nyugdíjba ment professzori kör alkotta, ennek köszönhetően a színvonalra nem panaszkodhattunk. Úgy vélem, jól tettem, hogy nem mentem külföldre, mert a jog annyira országspecifikus ismeretekhez kötött, hogy visszatérnem már nemigen sikerülhetett volna. És miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentős mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam később lett kedvező a „csillagállás”, ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, első perctől megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitűnő eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erőfeszítést szívesen vállaltam és vállalok.
– Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte. Ott nem lehetett kifejleszteni a magyar nyelvű jogászképzést?
– Én is részt vettem a Babeş–Bolyain zajló magyar nyelvű képzés lehetőségeinek szélesítését célzó kísérletekben. Gyakorlatilag arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvű oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni: noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetői emellett maximálisan kiálltak, a jogi kari és a legfelső szintű ellenállás több rendben meghiúsította. Áttörés azóta sem történt, és ez rövid, sőt középtávon sem várható. A 40 hely megvan, de annak egy része tandíjas, a nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttműködés eredményeképpen lehetőség nyílt a magyar nyelvű mesteri képzésre európai magánjog szakon, ami persze hasznos és örvendetes, viszont az alapképzésben nem haladtunk előre egy jottányit sem. Mivel nem sikerült leküzdenünk az ellenállást, a magyar nyelvű jogászképzés továbbfejlesztése érdekében úgy döntöttünk, hogy ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek teljesültek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnőnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. Ma már egyre szélesedő rétegről van szó, ennek azonban csak kis hányada alkalmas vagy hajlandó tudományos pályára lépni. Össze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, fokozatokat szerzett, nemzetközi konferenciákon vett részt. Tíz évvel ezelőtt nem ment volna.
– És miként alakult ki a tanszék a Sapientián? Hogyan lehet elsajátítani a szaknyelvet anyanyelven és románul?
– Nem volt egyszerű, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvű lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy egy precízen megtervezett kétnyelvűségről van szó, melynek végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhető ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor a legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerőpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban – csakhogy nincs, aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselői réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel is tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerű oktatni. Összeállt egy tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindegyikhez kapcsolódik egy román–magyar vagy magyar–román szakterminológiai kiegészítő képzés. Ez sok szempontból többletmunka, de most, hogy beindult, jöttünk rá, nem is annyira egyedi megoldás. Egy kollégánk nemrég vett részt egy spanyolországi egyetemközi találkozón, melyre meghívást az államnyelven kívül legalább még egy nyelven folyó képzést nyújtó jogi karok kaptak. Tizenvalahány intézmény képviseltette magát (mi még nem, mert akkor még nem rendelkeztünk a működési engedéllyel). Elvileg sem tartottuk célszerűnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvű tárgyat is bevezetni, a munkaerőpiac ugyanis ma már az egész Unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, tehát le tudják adni a szaknyelvet is magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövőre például az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort.
– Az új szakon 15 tandíjmentes és 25 tandíjas helyet hirdettek meg, és noha nem mindegyiket sikerült betölteni, mégis belevágtak, hogy ne veszítsenek évet. Hogyan, kikből sikerült összeállítani a tanári gárdát?
– Dominánsan fiatalokból, bár vannak idősebbek is. A jogászképzés fő akadálya az volt, hogy egyes területeken hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, egyes kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttműködni, hiszen sok román nyelvű tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik – réteglapnál komoly teljesítmény – most az új kar specifikumának megfelelően át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak előadni és szemináriumokat vezetni, be kellett nyújtanunk az egész dokumentációt is hozzá, a végzettséget igazoló papírokat, önéletrajzot, publikációs jegyzéket stb. Az első éven oktatók közül megemlíteném a polgári jogot oktató Lupán Ernőt és Sztranyicki Szilárdot, római jogra egy nagyon tehetséges magyarországi fiatal szakembert, Nótári Tamást hívtunk meg, általános jogelméletet és alkotmányjogot Varga Attila, a közigazgatási jog első részét én tanítom, a nemzetközi közjogot magyarországi tanszékvezető egyetemi docens, Pákozdi Csaba adja elő.
– Két ilyen nagy múltú jogászkultúra metszéspontján létezni nagy előnyökkel járhat.
– Szeretnénk, ha a mi képzésünk nemcsak nyelvi többletet nyújtana, hanem a nyugat-európai példákat követve sokkal modernebb, gyakorlatorientáltabb és hallgatóközpontúbb is lenne annál, mint ahogy az jelenleg Romániában folyik. Az előny nyilvánvaló. Amikor külföldi szakirodalmat olvasok, minél többet tudok az illető szakterület német, francia vagy magyar szabályozásáról, annál mélyebben értem a romániai jogszabályokat. Nem beszélve arról, hogy a román és a magyar is hivatalos nyelve az EU-nak, ráadásul az integrációs folyamatoknak köszönhetően a jog egyre jelentősebb része közös, fontos területek összeurópai szabályozásnak vannak alávetve. Külön érv egy ilyen képzés indokoltsága mellett. Modern és nyitott képzést akarunk megvalósítani.
– Marad a negyven meghirdetett hely a karon, nem terveznek több hallgatónak lehetőséget biztosítani?
– Hosszú távra eldöntöttük, hogy nem tömegképzésre törekszünk, és a 40 fős keretet nem kívánjuk növelni. Magasabb szintű oktatást szeretnénk, komoly tudományos kutatási háttérrel. Egészen más a nagy állami és magánegyetem, ahol több száz a hallgatói létszám egy-egy évfolyamon, és teljesen személytelen oktatás folyik. Nálunk hallgatóközpontú kurzus lesz, ahol a tanár és hallgató kapcsolata órán kívül is szoros lesz, a tanár figyelemmel kíséri a hallgató fejlődését és támogatja azt. A tandíjas és tandíjmentes helyek aránya persze változhat, előbbiek javára például. Stratégiai célunk, hogy olyan pályák számára készítsünk fel hallgatókat, melyeken a magyarság alulképviselt: alapvetően az ügyészi és bírói pályáról van szó. Mindenki egyéni döntése, hol kíván működni, ha ügyvéd akar lenni, abban is támogatjuk. De külön hangsúlyt helyezünk az említett kettőre, illetve a negyedéveseknek majd speciális felvételi felkészítőt is bevezetünk, mert az ügyészi vagy bírói pályára lépéshez egyetem utáni tanulmányokat is kell folytatni. Javítanunk kell a tehetséges hallgatók esélyeit. A két pálya megbecsültsége különben anyagi szempontból is elfogadható, már most is messze kiemelkedik a közalkalmazottaké közül. Az igazságszolgáltatás reformja jól felkészült, modern gondolkodású bírák és ügyészek nélkül lehetetlen. Miként a közigazgatást sem szabad elhanyagolnunk.
– Nem is beszélve a magyarul is értő jogi szakemberekről. No de a kolozsvári helyzet ismeretében: a négy jogi karon a több száz román mellett vajon hány magyar hallgató tanul évfolyamonként?
– Becslésem szerint mintegy 90–100 hallgató egy évfolyamon. Továbblépni az említett pályákra további kétévi képzés után lehet, felvételizni kell külön a bukaresti intézetbe, melynek nem feltétele a mesteri fokozat elvégzése. A verseny nagy, magyarok kevesen jelentkeztek eddig, bár van példa arra, hogy elsőnek jutott be egy magyar honfitársunk. Egyelőre a mélypontról kellene kiemelkednünk, évente legalább négy-öt embert erre a pályára állítanunk. Hallgatóink különben az alapképzés mellett három opcionális tárgyi csomagból választhatnak majd, ezek egyike erőteljes gazdasági szakirányt képvisel, a második közigazgatási, a harmadik pedig emberjogi, kisebbségjogi, nemzetközi jogi többletképzést nyújt. A hallgató tehát leendő karrierjét előkészítheti már az egyetemen a választható tárgyak segítségével, ha azokat mindenki saját céljai szerint állítja össze.
B. Kovács András. Krónika (Kolozsvár)

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

„Magyarnak lenni nemcsak állapot, hanem hivatás és felelősség”
Méltóságteljesen és békésen zajlottak a március 15-i rendezvények
Csíkszereda volt az idei március 15-i erdélyi rendezvények központja, de valamennyi magyar lakta városban nagyszabású műsorral tisztelegtek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kolozsváron ökumenikus istentisztelet nyitotta meg az ünnepi rendezvények sorát a Szent Mihály-templomban, ahonnan az ünneplők Kossuth-nótákat énekelve vonultak át a Biasini Szálló elé. A koszorúk elhelyezése előtt magyar és román politikusok tolmácsolták köszöntő beszédüket, majd a Petőfi-emléktáblánál való ünnepség után az előző évekhez képest idén koszorút helyeztek el a Főtér és a Deák Ferenc (Eroilor) utca sarkán álló Bem-háznál is, a lengyel hadvezér tiszteletére. Az esti órákban a Kolozsvári Magyar Opera, valamint a Mátyás-szülőház előtti tér szolgált a rendezvények helyszínéül. Az idei ünneplést nem zavarta meg tüntetésével a Noua Dreaptă szélsőséges jobboldali román szervezet.
A hagyományok szerint felvonulással kezdődtek idén is Kolozsváron a március 15-i ünnepségek. A menet a protestáns teológia elől indult, és zeneszóval vonult fel a Főtérre, a Szent Mihály-templomba, ahol az ökumenikus istentiszteleten mintegy ezer személy vett részt. „Vajon mi, a XXI. századi, Kárpát-medencei magyarok tudjuk-e, mi a küldetésünk?” – tette fel nekik a kérdést Kovács Sándor római katolikus főesperes, aki a magyarság küldetését a következőképpen fogalmazta meg: magyarnak lenni – őseink szellemében, a közjóért, egy cél érdekében élni és dolgozni. „Március 15. főszervezője mindig is az ifjúság volt. Nagy feladat vár most is rátok, fiatalokra, amit az élet és a magyar nép bízott rátok. Magyarnak lenni nem csak állapot, hanem hivatás és felelősség!” – mondta a főesperes, majd Isten áldását kérte a magyar népre.
Bibza István esperes az Erdélyi Református Egyházkerület nevében, Pap Géza püspök megbízásából Pál apostolt idézte. „Isten mindnyájunkat szabadságra teremtett. Az ember joga a szabadság. Aki ezt a jogot el akarja venni, az bűnt követ el. Isten szabadító szeretete érintette meg népünket 1848-ban. Most minket is érintsen meg, és melegítsen a szabadság sugara” – hangoztatta az esperes, majd arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy szabadság csak ott van, ahol egyetértés, összefogás és önfeláldozás van.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház tanácsosa Bálint Benczédi Ferenc püspök távollétében és kérésére szólt az egybegyűltekhez. „Krisztus szabadsága szabadított meg minket. Álljatok meg szilárdan Jézus Krisztusban” – szólította fel az egybegyűlteket a tanácsos, majd hozzátette: a szabadság mindig tartalommal teljes, lényege a szeretet. „A szabadság nem a valamitől való függetlenséget jelenti, hanem a közös elhívatottságra, a szeretetben való szolgálatra való lehetőséget. Ha szeretettel vagyunk egymás iránt, és nemet mondunk a széthúzásra, akkor az utánunk jövők is hálával gondolnak ránk 163 év távlatából” – összegzett az unitárius egyház képviselője.
Fehér Attila, az Erdélyi Evangélikus-lutheránus Egyház képviselője szintén Pál apostol idézetéből indult ki, majd így folytatta: „Ez az alkalom az isteni hálaadás szent alkalma kell hogy legyen. Magyarnak lenni nem szégyen, hanem dicsőség. Mi most olyan tetteket kell véghezvinnünk, amelyekért utódaink büszkék lesznek ránk: érték- és hagyományteremtőkké, jelenépítőkké kell válnunk. Ünnepeljünk úgy, mint aki tudja: Isten szeret minket, ezért hazát és családot ad nekünk!
Az ökumenikus istentiszteleten fellépett a Kolozsvári Református Kollégium (Székely Árpád), a János Zsigmond Unitárius Kollégium (Majó Julianna) és a Báthory István Elmélet Líceum (Potyó István) énekkara.
Emlékezés megújuló bizalommal
Az egyháziak után világi személyiségek szólaltak fel. Elsőként Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja Orbán Viktor magyar kormányfő üzenetét olvasta fel, majd saját nevében derűt, boldogságot és hitet kívánt az erdélyi magyarságnak.
„A szokáshoz igazodva most is megtöltöttük a templomot. Látszólag ugyanaz a helyzet, de valamiért most jobb magyarnak lenni. Új lehetőséget kaptunk: a magyar állampolgárság most már nem álom, hanem valóság, ez pedig tettvágyat hozhat számunkra. Ma nem a kesergés, hanem a megújuló bizalom hangján emlékezhetünk – mondta Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, majd arra is figyelmeztetett: ma a kényelem és a hitetlenség ellen kell harcot vívnunk.
László Attila kolozsvári alpolgármester pedig úgy fogalmazott: „Jó és megnyugtató itt lenni, Kolozsvár, sőt Erdély egyik legismertebb templomában. Kolozsvár a miénk, az önöké. Lakjuk be a várost szeretetünkkel!”
A kolozsvári magyar ifjúság üzenete
A Biasini Szálló előtt a Kolozsvári Református Kollégium énekkara Székely Árpád igazgató vezetésével és a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke fúvószenekara közreműködésével verses-zenés műsort adtak elő. Molnos Lajos kolozsvári városi tanácsos Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét olvasta fel, ezt követően a március 15-i ünneplésben együttműködő kilenc kolozsvári ifjúsági szervezet üzenetét Dénes Hunor közvetítette: a ’48-as hősök áldozata összekapcsolja a múltat és a jelent, hiszen 1848–49 egyet jelent a szabadságért való küzdelemmel, a szabadságharcos hősök példája pedig évről évre táplálja az emlékezés fáklyáját.
– Nemzetünk értékeiért való közös lelkesedés, az együttműködés alapfeltétele a bizalom, az egységes szellemi, nemzeti alap felismerése, az értéktőke, amelytől akkor sem hajlunk el, ha a közös célok megvalósítását különböző utakon képzeljük el – összegezte Dénes Hunor. Kiemelte: az elmondottak pozitív előképéül szolgálhat az ünnepi nyilatkozatot aláíró kilenc, eltérő tevékenységi körökkel rendelkező szervezet összefogása, akik közös célnak tekintik az önálló magyar egyetem létrehozását, az ifjúság nemzeti öntudatának erősítését, a küszöbön álló népszámlálás ügyében való felvilágosítást, az anyanyelv és a nemzeti jelképek minél szélesebb körben való használatát, az autonómia kivívását, a nemzet egyesítését a magyar állampolgárság megszerzése által. A közös célok megvalósulásának alapfeltétele, hogy az egyének és közösségek a mellettük élőkben ne a vetélytársat, hanem a munka-, és honfitársat lássák – tette hozzá. – Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve el kell köteleznünk magunkat közös célunk mellett, meg kell erősödnünk abban a tudatban, hogy csupán együtt tudunk bármit is tenni nemzetünk érdekében – hangsúlyozta.
A szabadsággal nem lehet sáfárkodni
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kiemelte: a szabadság az, amelynek mindig a legnagyobb ára volt, és amivel nem lehet sáfárkodni. Seneca írására hivatkozott, aki szerint „gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk”, illetve: „ha önmagad birtoklod, semmit sem vesztettél el”. Szép és méltóságteljes ünneplést kívánt a közösségnek, hangsúlyozva: a minden korban felbukkanó ünneprontókkal szemben a jót, a nemest, a kedvcsinálót kell egyedi büszkeséggel öveznünk – emelte ki László Attila.
– A lelkes utód eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket – jelentette ki a maga során Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetének elnöke, hozzátéve: bár a forradalmi eszmékért a legnagyobb áldozatot meghozó Petőfi Sándornak, Vasvári Pálnak sírja sincs, örök tanyát vertek az utódok lelkében, akik március 15-én megidézik őket, mindazokkal a hősökkel, mártírokkal egyetemben, akik a szabadságért csatatérre vonultak.
Ellenzéki rossz üzenetek…
Traian Băsescu köztársasági elnök köszöntő beszédét Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsosa tolmácsolta. A szöveget – annak ellenére, hogy a hivatalos magyar fordítás is nála volt – románul olvasta fel a tanácsos, majd hozzáfűzte észrevételeit.
„Traian Băsescu azt üzeni, hogy megérti a magyarok március 15-éhez kötődő érzelmeit. Egyik pártelnök – azt hiszem Pontának hívják – azt üzente ezen a héten, hogy nagyon rossz dolog Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Băsescu román államelnök baráti viszonya. Ez is üzenet, amit meg lehet hallgatni, de nem hiszem, hogy jó üzenet volna. És ott van egy másik párt elnöke, Antonescu úr, aki megüzente a magyar parlament elnökének, hogy jó lenne, ha minél hamarabb visszamenne Budapestre. Ez sem volt szerintem jó üzenet” – fejtette ki a politikus.
Az államelnök együttérzését azért tekinti fontos üzenetnek Eckstein, mert március 15. kifejezetten magyar ünnep. „Petőfi azt mondta, hogy talpra magyar. Nem pedig azt, hogy talpra magyar és vele együtt élő népek, vagy talpra, magyar állampolgárok” – mondta a tanácsos.
„Nemcsak a szabadságot, hanem az egyenlőséget és a testvériséget is hirdették a forradalmárok. Ezzel a testvériséggel van egy kis probléma: mások szemében keressük a szálkát, ahelyett, hogy a magunkéba néznénk” – jegyezte meg Eckstein, hozzátéve, hogy számos sebet kell begyógyítania a mai nemzedéknek.
Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa Emil Boc kormányfő üzenetét közvetítette.
Sorin Apostu polgármester üdvözlő beszédében elmondta: március 15-én, az 1848-as forradalom 163. évfordulója alkalmából annak valamennyi résztvevője emléke és bátor tettei előtt tisztelgünk. Felhívta a figyelmet arra, hogy a jobb közös jövő építésén, illetve Kolozsvár európai színvonalú várossá való fejlesztésén kellene minden polgárnak fáradoznia, együttműködnie.
Kedvező román–magyar távlatok
Máté András Levente RMDSZ-es képviselő, az RMDSZ képviselőházi frakciójának elnöke üdvözlő beszédében kifejtette: a maga szabadságharcát minden nemzedéknek meg kell vívnia, bár mi már nem fegyverekkel, hanem a diplomácia eszközeivel harcolunk, áldozatokat, kompromisszumokat hozunk, nem tévesztve szem elől nemzetünk szabadsághoz és önrendelkezéshez való jogát. Mint elmondta, ily módon sikerült a tanügyi törvényt elfogadtatni, illetve indult meg útján a kisebbségi törvénytervezet, amely a szabad és méltóságteljes élet megvalósulásának lehetőségét hordozza.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Orbán Viktor magyar miniszterelnök üdvözlő levelét tolmácsolta, majd összegezte: Magyarország és Románia között örvendetesen fennálló és fejlődő stratégiai partnerség kedvező távlatokat nyit az államközi együttműködés számára. – Precedens nélküli módon közel jutottunk az 1848–1849-ben csupán megpróbált, Kossuth és Bălcescu által eltervezett közeledés tényleges megkezdéséhez – mondta. – Ma, amikor közös műemléki projekteket valósítunk meg az egymás országaiban élő nemzeti közösségek érdekében, amikor a kolozsvári képzőművészeti múzeumban a legnevesebb magyar festők sok évtizede raktárban elzárt munkáit tárják szép kiállítás keretében a nagynyilvánosság elé, amikor egymás nemzeti konyháinak napjait szervezzük meg a városnapok keretében, amikor a régóta várt magyar nyelvű feliratok és városnevek kérdésében Erdély számos, magyar kisebbség lakta városában látható előrelépés történik, amikor nemcsak általános oktatási, de nemzeti kisebbségi szempontból is előremutató oktatási törvény került elfogadásra, amikor esély nyílik a magyar közösség szempontjából is elfogadható kisebbségi törvény parlamenti elfogadására, úgy érezzük, hogy esély körvonalazódik a jó irányban való elmozdulásra – összegezte.
Lelkesedéssel a közöny eloszlatásáért
„Vajon ünnepelnénk-e ma ennyien, ha 1848. március 15-én a Pilvax Kávézóban ülők megmosolyogják és cinikusan legyintenek Petőfi első alkalommal felolvasott Nemzeti dalára, majd közönyösen szürcsölgetnék tovább a kávéjukat? – indította ünnepi beszédét Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke – A válasz: egyértelműen nem.”
Gergely Balázs a forradalom és az azt megelőző reformkor tanulságának a közöny eloszlatását tekinti. „A közöny a legnagyobb ellenségünk, és ha átitatja a mindennapjainkat, akkor nem jutunk egyről a kettőre. A közöny ellen a lelkesedéssel vehetjük fel a harcot” – mondta az EMNT-elnök, majd hozzátette, hogy ennek a harcnak a gyümölcse például a páratlan lelkesedéssel megszervezett tavalyi Kolozsvári Magyar Napok is.
Az ünnepi beszédeket követően politikai pártok, parlamenti képviselők és civil szervezetek helyeztek el koszorút a Biasini Szálló Petőfi-emléktáblájánál, majd a nemzeti és a székely himnusz eléneklése után valódi premiernek lehetettek tanúi az ünneplők: átvonultak a Főtér Deák Ferenc (Eroilor) utcai sarkához, majd koszorút helyeztek el a saroképületnél, ahol 1848. december 25-ének éjjelén megszállt Bem József. A Bem-háznál Kossuth-nóták éneklése közben két koszorút helyezett el a fiatalság az 1794. március 14-én született tábornok emléktáblájánál, majd a Mátyás-szoborcsoport elé vonult a menet, ahol népviseletbe öltözött zászlóvivők rezesbanda kíséretével további, az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó nótákat énekeltek.
Késő délután az Állami Magyar Operában folytatódott az ünnepi rendezvények sora, ahol a társulat a Mária főhadnagy operettel emelte a nemzeti ünnep színvonalát. Az ifjúság ezalatt Mátyás király szülőháza előtt szervezett kulturális estet, késő este pedig a forradalmi kávéházzá alakított Corvinus pubban zárult a rendezvénysorozat. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély aranykora: a transzilvanizmus gyökere
Nagyvárad – Szerda délután a Bihar Megyei RMDSZ-szervezet által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozat keretében Oborni Teréz, az MTA tudományos főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást a nagyváradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Szacsvay Akadémia keretében Oborni Teréz történész Az erdélyi fejedelemség címmel tartott előadást szerda délután, teltházas közönség előtt. Kijelentette: a Mohácsutáni magyar történelem egyik legérdekesebb és ugyanakkor a legtöbb vitát kiváltó korszaka ezen államalakulatnak a létrejötte, melyet egy nehéz katonai és politikai folyamat eredményezett. Ennek egyik lényeges mommentuma a kettős királyválasztás volt:Szapolyai Jánost 1526 őszén, Habsburg I. Ferdinándot pedig ugyanezen év decemberében választották meg uralkodónak, azonban míg előbbit még ebben az évben megkoronázták, utóbbit csupán 1527 novemberében. Így a Mohácsot követő első évben egyetlen legitim uralkodó volt, Szapolyai János. 1526-1538 között a két király mindent megtett annak érdekében, hogy a saját maga számára biztosítsa az egyedüli uralmat. Szapolyai különböző diplomáciai manőverekbe kezdett, 1528 tavaszán például szövetséget kötött a török szultánnal, melynek betudhatóan 1541-ig az ő, illetve özvegyének birtokában volt Buda vára. Kevesen tudják, hogy 1528-ban I. Ferdinánd is követséget küldött a Portához ugyanazon céllal, de sikertelenül járt. Az ő érdemei közé sorolták egyébként, hogy a testvérbátyja volt V. Károly német-római császár, akitől azt remélték, hogy segít a törökellenes harcban. Ennek az áldatlan, váltakozó sikerű polgárháborús állapotnak vetett véget az 1538. február 24-én aláírt Váradi béke, mely többek közt kimondta: a felek elfogadják egymást királynak, viszont Szapolyai halála után I. Ferdinánd kapja meg a vetélytársa által birtokolt országrészt is.
Fráter mesterkedései
Közben Fráter György barát, korának politikai vezéralakja tárgyalásokat folytatott arról, hogy a lengyel király leányát, Jagelló Izabellát összeházasítsa Szapolyaival. A frigy 1539-ben köttetett meg, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond, mely gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Szapolyai ebben az évben bekövetkezett halála előtt ugyanis olyan szóbeli végrendeletet hagyott, hogy az ifjú herceg érdekeit mindenáron védelmezni kell.
Az első jelentős fordulat 1541-ben, Buda elestekor következett be, amikor Szulejmán szultán úgy döntött: Erdélyt török szandzsákként Izabella királyné és János Zsigmond birtokába adja, a Temesköz pedig Petrovics Péteré lett. Létrejöttek tehát a területi keretek, ezt követően pedig 1541-1544 között alkotmányozási folyamat zajlott Erdélyben: megindult egyfajta közjogi élet, melynek szintén Fráter György volt a motorja. Fontos döntések születtek a tordai országgyűléseken, 1544 augusztusában pedig a tiszántúli vármegye töredékek rendjei is megjelentek a tanácskozáson. 1551-1556 között Erdély a Habsburgok fennhatósága alákerült, azonban 1556-ban a királyné visszatért és 1571-ig a Szapolyaiak vezetik Erdélyt. Újabb fordulópontot az 1571-ben aláírt Speyeri szerződéshozott, amikor János Zsigmond egyezséget kötött I. Miksa magyar királlyal, s Európa számára világos lett, hogy létezik az erdélyi fejedelemség. Erdély ugyanakkor önálló államalakulat lett, de kettős függésének betudhatóan korlátozott szuverenitással rendelkezett. Ekkorra datálható amúgy a Partium kifejezés megjelenése is.
Erdély aranykora
Báthory István uralkodásával 1571-ben kezdetét vette az 1613-ig tartó Báthory-korszak. Ezt követte Erdély fénykora, mely az 1613-1629 között uralkodó Bethlen Gáborfejedelemsége idején csúcsosodott ki. A meghívott előadó szerint a 16. századba nyúlik vissza a transzilvanista életérzés gyökere is. Bethlent követték a trónon: I. Rákóczi György(1630-1648), II. Rákóczi György (1648-1660) és I. Apafi Mihály (1661-1690). 1690-ben írták alá a Diploma Leopoldinum elnevezésű közjogi dokumentumot, mellyel Erdély, mint önálló fejedelemség megszűnt, és új korszak kezdődött a történelmében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)

Báthory-napok Kolozsváron
A héten zajló Báthory-napok keretében huszonhárom év szünet után újra megnyitották a kolozsvári Báthory István Gimnázium galériáját, amely kiállításoknak, könyvbemutatóknak és kulturális műsoroknak ad otthont – nyilatkozta tegnap lapunknak Tímár Ágnes, a gimnázium igazgatója. Az iskola könyvtárába berendezett terem felújítását pályázatokon elnyert pénzekből finanszírozták, a beruházás értéke húszezer lej. A gimnázium igazgatója lapunknak elmondta: a galériát először ezelőtt harminc évvel nyitották meg, a kommunizmus idején azonban be kellett zárni. Tímár Ágnes hozzáfűzte, legalább havonta egyszer szeretnének helyet adni egy kolozsvári képzőművész kiállításának. Elsőként Orbán István grafikus, az iskola rajztanára munkáiból nyílt tárlat. Az idei, 17. alkalommal megszervezett rendezvény megnyitóján, szerdán mutatkozott be a gimnázium idén alakult régizene-együttese. Tímár Ágnes még elmondta: az iskolai rendezvények egyik kiemelkedő eseménye csütörtök délután a gimnázium dísztermében megrendezett Kérdezz-felelek játék, amikor az iskola diákjai a gimnázium egykori diákjaival – Felméri Cecíliával, Farkas Boglárkával, Felméri Péterrel, Köllő Csongorral és Panek Katalinnal – találkozhattak. A Báthory- gimnázium diákjai könnyűzenei koncerttel is előrukkolnak: a 8. C, illetve a 12. B osztályos tanulók zenekarai közösen lépnek fel. A záróünnepségen a gimnázium színjátszó csoportja Tamási Áron Tündöklő Jeromos című művét adja elő.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Avram Iancu nevét mázolták egy medgyesi magyar iskola falára
Avram Iancu nevét mázolták a szászmedgyesi Báthory István Általános Iskola falára, a Szeben megyei rendőrség vizsgálatot indított az ügyben.
Nyomozást indított a Szeben megyei rendőrség kedden, miután egy eddig azonosítatlan férfi Avram Iancu román nemzeti hős nevét mázolta a szászmedgyesi Báthory István Általános Iskola egyik külső falára.
Luciana Balteş rendőrségi szóvivő szerint a hatóságokat a magyar tannyelvű iskola igazgatója értesítette, miután felfedezték a feliratot.
A szóvivő azt is elmondta: az iskola térfigyelő kamerái rögzítették az incidenst, de a felvételeken alapján nem állapítható meg az elkövető személyazonossága, csak annyi látszik, hogy egy férfiról van szó.
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségi román irodalom- és nyelvtankönyvek csak 2012-ben
Szeptemberre ígérik a történelem- és földrajzkönyvek magyar fordítását
Az idén február elején életbe lépett oktatási törvény két nagyon fontos pozitívumot tartalmaz a romániai nemzeti kisebbségek számára: a nyolcadikos és tizenkettedikes tanulók Románia földrajzát és a románok történelmét nem az állam, hanem saját anyanyelvükön sajátíthatják el. A másik előrelépés arra vonatkozik, hogy a román nyelvet és irodalmat nem a többségi tanulókkal egyforma tanrend és tankönyv alapján oktatják majd a nemzeti kisebbséghez tartozó iskolásoknak. Ahhoz, hogy a két cikkely minél hamarabb életbe léphessen, a már használatban levő történelem- és földrajzkönyveket le kell fordíttatni, a tanévkezdésig kinyomtatni, illetve új tanrendet és tankönyvet kell kidolgozni a nemzeti kisebbségi tanulók számára. A kérdéskörben Király András oktatásügyi államtitkár, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója és Timár Ágnes, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum igazgatója nyilatkozott lapunknak.
Az RMDSZ által elért, a közoktatásra vonatkozó eredmények között elsőrendű fontosságú az, hogy az új oktatási törvény kimondja: az ország földrajzát és a románok történelmét mindenki – így a nemzeti kisebbséghez tartozó tanulók is – az anyanyelvén sajátíthassa el. Hosszas parlamenti egyeztetések és viták következtében bekerült a jogszabályba az is, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó tanulók a román nyelv és irodalom tantárgyat külön tanterv és tankönyvek alapján tanulják – ez az RMDSZ által elért második pozitívum.
Az Országos Tankönyvkiadó (EDP) jelenleg négy könyvön dolgozik: a nyolcadikos és a tizenkettedikes diákok történelem és földrajz tankönyvének a fordításán. Februártól kezdődően zajlottak az első megbeszélések, amelyek során az erre a célra felkért, erdélyi megyékből származó magyar anyanyelvű történelem- és földrajztanárok megegyeztek abban, hogy mely létező, azaz használatban levő román nyelvű tankönyveket fordítsák le. Ezt követően az Országos Tankönyvkiadó felvette a kapcsolatot az érintett kiadókkal, hogy egyezzenek bele a fordításba. Értesülésem szerint a legjobban a 12-es történelemkönyv „ügye” áll, mivel az már be van tördelve. Nem látom akadályát annak, hogy a többi tankönyv is elkészüljön 2011 szeptemberére – nyilatkozta lapunknak Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója.
Bizakodóan vélekedett a lefordítandó tankönyvekről Király András oktatásügyi államtitkár is.– Tudomásom szerint a történelem és a földrajz tankönyvek fordítása folyamatban van. A minisztériumban a mi feladatunk ez esetben az, hogy megteremtsük a pénzügyi hátteret ahhoz, hogy megvásárolhassuk a frissen lefordított nyolcadikos történelem és földrajzkönyveket. Ez egy nagyon fontos tényező, és bízom abban, hogy szeptember elejéig ezt megoldjuk – mondta Király András, majd hozzátette: mivel a XII. osztály nem kötelező, ezeket a tankönyveket majd a tanulóknak kell megvásárolniuk.
Király András azt is elmondta: mivel az új tantervek csak 2012 szeptemberétől lépnek életbe, ezért a nemzeti kisebbségek esetében a románnyelv-oktatásra vonatkozó új tanrendek és tankönyvek is csak ekkorra készülnek majd el. Hasonló véleményt fogalmazott meg Timár Ágnes, a kolozsvári Báthory-líceum igazgatója is.
A törvény által előírt, a románnyelv-oktatásban bekövetkezendő módosítások kapcsán már szerveztek tanácskozást. Szerintem a minisztérium feladata az, hogy az új alaptanterv elkészítése után összehívja azt a bizottságot, amely aztán kidolgozza a nemzeti kisebbségek számára a románnyelv tantervet és tankönyvet. Úgy tudom, az eddig lefolytatott tanácskozáson megegyeztek abban, hogy a román nyelvet nem lehet anyanyelvként oktatni a nemzeti kisebbségeknek, de idegen nyelvként sem lehet kezelni. A lényeg az, hogy a tanárok egyetértettek abban, hogy a nemzeti kisebbségek számára sajátos módszereket igényel a románnyelv-oktatás – összegzett Timár Ágnes.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar jogászképzés Kolozsváron
Beszélgetés az új tanszék vezetőjével, dr. Veress Emőddel
Fontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, jogi katedrát alapított Kolozsváron. A magyar nyelvű jogászképzés tulajdonképpen 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, mely e feladat megoldásához látott. A 33 éves adjunktus, dr. Veress Emőd tanszékvezető rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára, fiatal kora ellenére több kötet és tanulmány szerzője, szerkesztője egy jogtudományi folyóiratnak, kivette részét a hazai jogásztársadalom megszervezéséből. – Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906–1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követően két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeş és a Bolyai erőszakos egyesítése kedvezőtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenes keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre nem futotta. – Az 1959-es egyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek. Néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elő.
Egyébként az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedő szerepet játszottak a román képzésben is. Hozzátenném, hogy az impériumváltás előtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintű intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fővárosba. A kapcsolat hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy első egyetemközi megállapodásunkat pont az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat felvállaljuk. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításig, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de előzmény.
– Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szűrők tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat e pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásához. Magyar joghallgatók tanulnak mind a másik három intézményben? – A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni, a gazdasági érdekérvényesítéstől a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentős számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Magamra térve: én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem, és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. Kolozsváron a Dimitrie Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-ről nyugdíjba ment professzori kör alkotta, akik ma már nem aktívak, de akkor még oktattak. Ennek köszönhetően a színvonalra nem panaszkodhattunk. Úgy vélem, jól tettem, amikor úgy döntöttem, nem megyek külföldre. És miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentős mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam később lett kedvező a „csillagállás”, ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, első perctől annyira megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitűnő eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erőfeszítést szívesen vállaltam és vállalok.
Szűk keret vagy inkább kaloda?
– Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte.
– Tanszékünk létrejötte többszereplős történet. Én is benne voltam ama kísérletekben, hogy a Babeş–Bolyain szélesítsük a magyar nyelvű képzés lehetőségeit. Arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvű oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni, noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetői emellett kiálltak, a jogi kari és a legfelső szintű ellenállás azonban több rendben meghiúsította. Áttörés azóta nem történt, és ez rövid, sőt, középtávon sem várható. A negyven hely megvan, de annak is egy része tandíjas. A nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttműködés révén lehetőség nyílt a magyar nyelvű mesteri képzésre európai magánjog szakon. Mivel az ellenállást leküzdenünk nem sikerült, úgy döntöttünk, ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek beértek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnőnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. Össze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, nemzetközi konferenciákon vett részt. A tudományos alap, melyre építkezni lehet, mostanra alakult ki. Tíz évvel ezelőtt nem ment volna.
Kétnyelvű képzés
– Nem volt egyszerű, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést, azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvű lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy precízen megtervezett kétnyelvűségről van szó, melynek a végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhető ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerőpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban – csakhogy nincs aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselői réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerű oktatni. Összeállt a tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindenikhez kapcsolódik egy román–magyar vagy magyar–román szakterminológiai kiegészítő képzés. Ez sok szempontból pluszmunka, de most, hogy beindult, rájöttünk, nem is annyira egyedi megoldás. Elvileg sem tartottuk célszerűnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvű tárgyat is bevezetni, a munkaerőpiac ugyanis ma már az egész unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, le tudják adni a szaknyelvet magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövőre az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort.
Kikkel és hogyan?
– Kikből áll a tanári kar?
– Dominánsan fiatalokból, bár vannak idősebbek is. A jogászképzés fő akadálya az volt, hogy bizonyos ágazatokban hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, némely kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttműködni, hiszen sok román nyelvű tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik – réteglapnál komoly teljesítmény –, most az új kar specifikumának megfelelően át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak előadni és szemináriumokat vezetni. Az első éven oktatók közül említem: a polgári jogot Lupán Ernő és Sztranyicki Szilárd tanítja, római jogra egy nagyon tehetséges magyarországi fiatal szakembert, Nótári Tamást hívtuk meg, általános jogelméletet és alkotmányjogot Varga Attila, a közigazgatási jog első részét én tanítom, a nemzetközi közjogot magyarországi tanszékvezető egyetemi docens, Pákozdi Csaba adja elő.
– Két ilyen nagy múltú jogászkultúra metszéspontján létezni nagy előnyökkel járhat. – Szeretnénk, ha a mi képzésünk nemcsak nyelvi többletet nyújtana, hanem a nyugat-európai példákat követve sokkal modernebb, gyakorlatorientáltabb és hallgatóközpontúbb is lenne annál, mint ahogy az jelenleg Romániában folyik. Az előny nyilvánvaló. Én, amikor akármilyen külföldi szakirodalmat olvasok, minél többet tudok az illető szakterület német, francia vagy magyar szabályozásáról, annál mélyebben értem a romániai jogszabályokat. Nem beszélve arról, a román és a magyar is hivatalos nyelve az EU-nak, ráadásul az integrációs folyamatoknak köszönhetően a jog egyre jelentősebb része közös, fontos területek összeurópai szabályozásnak vannak alávetve. Külön érv egy ilyen képzés indokoltsága mellett.
– Marad a 15 plusz 25 hely? – Hosszú távra eldöntöttük, nem tömegképzésre törekszünk, és a negyvenfős keretet nem kívánjuk növelni. Magasabb szintű oktatást szeretnénk, komoly tudományos kutatási háttérrel. Egészen más a nagy állami és magánegyetem, ahol több száz a hallgatói létszám egy-egy évfolyamon, és teljesen személytelen oktatás folyik. Nálunk hallgatóközpontú kurzus lesz, ahol a tanár és hallgató kapcsolata órán kívül is szoros, a tanár figyelemmel kíséri a hallgató fejlődését, és támogatja azt. A tandíjas és tandíjmentes helyek aránya persze változhat, előbbiek javára például. Tandíjunk egyébként a lehető legkisebb. Stratégiai célunk, hogy olyan pályák számára készítsünk fel hallgatókat, melyeken a magyarság alulképviselt: alapvetően az ügyészi és bírói pályáról van szó. Külön hangsúlyt helyezünk az említett kettőre, illetve a negyedéveseknek majd speciális felvételi felkészítőt is bevezetünk, mert az ügyészi vagy bírói pályára lépéshez egyetem utáni tanulmányokat is kell folytatni. A tehetséges hallgatók esélyeit javítanunk kell hát. A két pálya megbecsültsége anyagi szempontból is elfogadható, messze kiemelkedik a költségvetési állások közül. Az igazságszolgáltatás reformja jól felkészült, modern gondolkodású bírók és ügyészek nélkül lehetetlen. Miként a közigazgatást sem szabad elhanyagolnunk.
– Nem is beszélve a magyarul is értő jogi szakemberekről. No de a kolozsvári helyzet ismeretében: a négy jogi karon a sok száz román mellett vajon hány magyar hallgató tanul évfolyamonként? – Becslésem szerint olyan 90–100 hallgató egy évfolyamon. Továbblépni az említett pályákra további kétévi képzés után lehet, felvételizni kell a bukaresti külön intézetbe, melynek nem feltétele a mesteri fokozat elvégzése. A verseny nagy, magyarok kevesen jelentkeztek eddig, bár van példa arra, hogy elsőnek jutott be egy magyar honfitársunk. Egyelőre a mélypontról kellene kiemelkednünk, évente legalább négy-öt embert erre a pályára állítanunk. Hallgatóink különben az alapképzés mellett három opcionális tárgyi csomagból választhatnak majd, ezek egyike erőteljes gazdasági szakirányt képvisel, a második közigazgatási, a harmadik pedig emberi jogi, kisebbségjogi, nemzetközi jogi többletképzést nyújt. A hallgató tehát leendő karrierjét előkészítheti már az egyetemen a választható tárgyak segítségével, ha azokat mindenki saját céljai szerint állítja össze. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Tábla gyengébbeknek
Négynyelvű műanyag lappal ragasztotta le tegnap Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvezető alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt levő Nicolae Iorga-idézetet.
A reggel fél hétkor elhelyezett táblát nyolc óra körül már el is távolították. "Bár az ilyen jellegű tevékenység eddig nem tartozott a BKB profiljába, úgy gondoltuk, valakinek be kell lőnie a becsületgólt, ha már illetékes vezetőink tehetetlenek. A fedőfelirat nem sértő és nem offenzív, a román–magyar közös múltra tesz utalást" – írja közleményében az akciót felvállaló BKB. A két aktivista a négy nyelven – román, magyar, német és angol – feliratozott műanyag lapot 6.30 óra körül helyezte el. A tábla szövege: "A szobor mellékalakjai balról jobbra: Magyar Balázs és Kinizsi Pál hadvezérek, Báthori István erdélyi vajda és Szapolyai István, Bécs kormányzója. Ştefan cel Mare moldvai fejedelmet a Magyar Balázs által vezetett székely csapatok is támogatták a törökökkel vívott 1475-ös, győztes vászlói csatában." Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiket kellett feddtek, Iorga-táblát fedtek
Hivatalosságaink határozatlan fellépésére hivatkozva Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott tegnap reggel a Mátyás-szoborcsoport talapzatán illegálisan elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára. Másfél órával később a módosított táblának már csak hűlt helye volt a szobornál, de a Iorga-idézetet még jó ideig takarították a ragasztótól. A tábla egyébként a szoborcsoport négy mellékalakját mutatta be román, magyar, német és angol nyelven, kihelyezéséért pedig a BKB sajtóközleményben vállalta a felelősséget: „Bár az ilyen jellegű tevékenység eddig nem tartozott a BKB profiljába, úgy gondoltuk, valakinek be kell lőnie a becsületgólt, ha már illetékes vezetőink tehetetlenek.”
Hantz Péter szerint a műanyagtáblát egy hivatalosan nem létező táblára ragasztották rá, ezért nem számolnak különösebb következményekkel. „Arra számítottunk, hogy 10 percnél tovább nem fog élni a tábla, de másfél órán keresztül ott volt” – nyilatkozta lapunknak Hantz, hozzátéve, hogy több ragasztóval és pontosabb szervezéssel tovább takarhatta volna a BKB táblája a Iorga-idézetet.
Az ügyvivő alelnök szerint Romániában minden elképzelhető azon kívül, amit a természet törvényei nem engednek, de „nem büntethetnek, amiért a szemetet letakarjuk”.
Az egyetemi tanár sajnálattal közölte, hogy a magyarok között is magas azoknak az aránya, akik nem ismerik a négy mellékalak kilétét, továbbá a történelmi hűtlenséget tartalmazó Iorga-idézet helyett inkább a közös múltról tanúskodó táblának lenne ott a helye a szobor talapzatán, mint ahogyan az általa kihelyezett is a magyar–román közös múltra utalt.
„Hivatalosságaink a Iorga-tábla illegális kihelyezése óta nem tesznek egyebet, csak a kezüket tördelik” – jegyezte meg Hantz, aki egyben beszámolt egy kilátásba helyezett újabb BKB-pályázat tervéről is: „Valószínűleg a korábbi, Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel kapcsolatos magyar nyelvű tábla elhelyezéséhez hasonló pályázatot hirdetünk meg. Jutalomban részesül az, aki sértő táblákat helyesbít, vagy magyar nyelvű táblákat függeszt ki oda, ahonnan az hiányzik”.
Hantz Pétert egyébként tegnap délután 3 óráig sem a városháza, sem pedig a rendőrség nem kereste meg az eset kapcsán. Hantz értesülései szerint a városháza a teljes engedetlenségi megmozdulást tagadta.
A műanyagtábla kihelyezéséről készült fotóriport megtekinthető a Szabadság honlapján (www.szabadsag.ro), a Riport rovatban.
• A tábla szövege: „A szobor mellékalakjai balról jobbra: Magyar Balázs és Kinizsi Pál hadvezérek, Báthori István erdélyi vajda és Szapolyai István, Bécs kormányzója. Ştefan cel Mare moldvai fejedelmet a Magyar Balázs által vezetett székely csapatok is támogatták a törökökkel vívott 1475-ös, győztes vászlói csatában.”
(K. H. I.) Szabadság (Kolozsvár)

Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségbe kerülnek az iskolák vezető tanácsában a pedagógusok
Összefogja-e a közös érdek az önkormányzat és a szülői bizottság tagjait?
Az új tanügyi törvény értelmében a 2011/2012-es tanévben az iskolák vezető tanácsában kisebbségbe kerülnek a pedagógusok, és nagyobb számban vesznek részt az önkormányzat (városi vagy községi tanács) és a szülők képviselői. Egyes iskolaigazgatók szerint ez az intézkedés megkönnyíti, mások szerint megnehezíti a tanintézet vezetését. Vilcsek Károly, a Kolozs Megyei Szülői Szövetség ügyvezető alelnöke azonban úgy vélte: a szülők és a tanszemélyzet közös érdeke egy-egy iskola jó működtetése. Ezért nem hiszi azt, hogy a szülők vezető tanácsi tevékenysége valamilyen mértékben is gátolná az iskola megfelelő működését. A Kolozsvári Városi Tanács tegnapi tanácsülésén váratlanul elnapolták a szakemberekből álló munkacsoport fejlesztési stratégiájával foglalkozó napirendi pont megvitatását. Az ellenzéki képviselők sérelmezik, hogy egyetlen városi tanácsos sincs a munkacsoportban, és politikai töltetet „szimatolnak”.
A februárban életbe lépett 2011/1-es számú új oktatási törvény előírja: a 2011/2012-es tanévtől kezdődően a tanintézetek vezető tanácsában kisebbségben lesznek az iskolában tanító pedagógusok. Ha eddig az önkormányzat és a szülők egy-egy taggal képviseltették magukat az iskola vezető tanácsában, ettől a tanévtől kezdve 2–2, illetve 3–3 személy vesz részt a tanintézet vezetésében.
Lakatos: Késnek az oktatási törvény módszertanai
– Megkönnyíti és meg is nehezíti az iskola vezetését ez az intézkedés. Jó azért, mert ily módon a szülők és az önkormányzat képviselői tájékozottabbak lesznek iskolaügyekben, mint eddig, és talán közelibbnek érzik az iskolát, ha részt vesznek a döntéshozatalban. Az iskolaigazgatók helyzetét azonban jócskán megnehezíti az, hogy késnek az új oktatási törvény életbe lépéséhez szükséges módszertanok, kerettantervek. Ebből az szűrhető le, hogy Bukarest nem akarja „kiengedni a gyeplőt” a kezéből – közölte Lakatos András, a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója.
Timár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója úgy véli: egy-egy iskola vezető tanácsának működése nagy mértékben függ attól, hogy az önkormányzat és a szülők hogyan viszonyulnak az illető iskolához és a tanári karhoz, mennyire érdekli őket a tanintézmény? Az igazgató szerint lehet, hogy nagyon jó, de az is lehet, nagyon rossz hatása lesz ennek az intézkedésnek.
Eddig is jó volt az együttműködés
Kállay Tündétől, a S. Toduţă Zenelíceum magyar igazgatóhelyettesétől megtudtuk: a vezető tanácsban helyet kapó szülőkkel eddig is zökkenőmentes volt az együttműködés. Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója szerint nem lesz gond az új vezető tanács működése kapcsán. – Az iskolák is a közösséghez tartoznak, ezért logikus, hogy a felmerülő gondokat is közösen oldjuk meg az önkormányzat és a szülők segítségével – magyarázta. R. Fodor Dóra, a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatója kifejtette: nyitni kell a közösség felé, és a szülőket is be kell vonni az iskola életébe. Meglátása szerint a törvény ezen intézkedése hasznos is lehet, és pozitívan kell azt értékelni.
Többletfeladat az önkormányzatnak és a szülőknek
– Attól tartok, hogy az önkormányzat képviselőit elég nehezen bírjuk majd rá, hogy jöjjenek el egy-egy vezetőtanácsi gyűlésre. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy az önkormányzat képviselője egyéb elfoglaltsága miatt nemigen tudott részt vállalni iskolánk vezetésében – mondta Barta Kinga, a Monostor negyedi Octavian Goga Általános Iskola aligazgatója. Balog György, a Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskola aligazgatója kiemelte: minden attól függ, hogy ki kerül be az iskola vezető tanácsába az önkormányzat és a szülők részéről. – Megnehezíti az iskola vezetését, ha olyanokkal kell majd együtt dolgoznunk, akik vajmi kevés ismerettel rendelkeznek a tanintézet vezetéséről. A szülőkkel mindig szót tudtunk érteni – tájékoztatott.
– Úgy vélem, az a tény, miszerint a pedagógusok kisebbségben lesznek az iskolák vezető tanácsában megnehezíti az iskola vezetését. Például ha egy gyors döntést kell meghoznunk, akkor nehezen tudjuk majd összeszedni a vezető tanácsot. Felekezeti iskola révén mi azt szerettük volna, ha az egyház képviselője is helyet kap a vezető tanácsban – vélte Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Irsai Mónika, az O. Ghibu Elméleti Líceum aligazgatója az intézkedést elméleti alapon szépnek és jónak tartja, ám a jelenlegi helyzetben – szerinte – megnehezítheti az iskola vezetését. – A gond eddig is az volt, hogy az önkormányzat képviselője ritkán tudott jelen lenni a tanács gyűlésein – közölte.
Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója úgy vélte: olyan szülőket kell beválasztani a vezető tanácsba, akik elkötelezettek, és amikor gyűlésbe hívjuk őket, akkor el is jönnek. A városi tanácstagok számára ez a feladat azonban többletmunkát, terhelést jelenthet – nyilatkozta.
Vilcsek: a szülők segítik az iskolát
Vilcsek Károly, a Kolozs Megyei Szülői Szövetség ügyvezető elnöke, aki egyedüli magyarként részt vett a városháza által kezdeményezett és tegnap elnapolt jelentés összeállításában, úgy vélekedett: – Ha nagyobb számban leszünk jelen az iskolák vezető tanácsában, az jó lehet, hiszen ily módon segíteni is többet tudtunk. A Kolozsvári Városi Tanács kérésére összeállított, és a város közoktatására vonatkozó jelentés összeállítójaként javasoltam, hogy díjazzák a kiemelkedő eredményeket elért vezető tanácsokat.
Váratlanul megbukott a jelentés
A városi tanácsosok tegnapi ülésén egyetlen napirendi pont sem váltott ki akkora kavarodást, mint a fejlesztési munkacsoport stratégiájáról készült jelentés elfogadásáról szóló kérdés.
Gheorghe Ioan Vuşcan szociáldemokrata képviselő szerint Kolozsvár sem mutatott jó példát a pótérettségik terén, és ez annak köszönhető, hogy „elpolitizálják” az iskolák és a tanügy helyzetét. A tanácsos Steluţa Cătăniciu szabadelvű képviselővel karöltve kéri, hogy az ellenzéket is vonják be a munkába.
A szociáldemokraták és a nemzeti-liberálisok egyaránt politikai töltetet vélnek felfedezni annak a munkacsoportnak az összeállításában, amelynek iskolafejlesztési stratégiáját tegnap terjesztette a polgármester a városi tanács elé.
A kérdéskör tisztázatlanságát igazolta, hogy a demokrata-liberálisok körében is számos kérdés fogalmazódott meg. A polgármester meglehetősen feldúltan közölte, hogy meglepte a tanácsosok hozzáállása ehhez a kérdéshez, és a képviselők, valamint az egyes iskolák – amelyekhez állítólag nem jutott el a csoport munkájának bemutatását tartalmazó információs anyag – mihamarabbi tájékoztatását szorgalmazva elnapolta a döntést.
N.-H.D. K. H.I. Szabadság (Kolozsvár)

Költözködő-tanügyi reformos tanévnyitó Kolozsváron
Elkezdődik a nagyenyedi Bethlen-kollégium felújítása
Kolozsvár három nagy iskolájának – az Apáczai-, a Brassai- és a magyar tagozatot is működtető S. Toduţă Zenelíceum – életébe hoz jelentős változást a 2011–12-es tanév. Az Apáczai-líceumban a délutáni oktatás szűnik meg az idéntől az elemi osztályok és a képzőművészeti tagozatos 5–6. osztályoknak a Karolina téri ferences kolostor udvari épületeibe való költözésével. A brassaisták idéntől egy épülettel odébb, az ókollégiumban tanulnak új lendülettel és új jelszóval (Örökké Brassai!), míg a zeneiskolások a városközponttól távolabb, ám korszerű iskolaépületbe költöztek. Nagyenyeden mozgalmas időszak kezdődik: az idén startolnak a Bethlen-kollégium várhatóan több évig tartó felújításával. Mindezen túl az új oktatási törvény minden tanintézetben gondoskodik arról, hogy érdekes legyen ez a tanév: a szülőknek és önkormányzatoknak hangsúlyosabb szerepet kell vállalniuk az iskolák vezetőtanácsában.
Apáczais tanévkezdés Mézga családdal és tündérkerttel
Vidám csevegés zaja verte fel tegnap az Apáczai-líceum csendjét, majd az ünneplőbe öltözött diákok-szülők rendezetlen sorokban sétáltak át a Farkas utcai templomba. Az ünneplő gyülekezetet Székely Szabolcs segédlelkész fogadta. Dávid imádsága után a népszerű magyar rajzfilmsorozat, a Mézga család közismert mondata zendült fel: „MZ/X, jelentkezz! MZ/X, jelentkezz”. A lelkipásztor a rajzfilmsorozat epizódjainak történéseit így foglalta össze: a kapcsolatfelvételt követte a kívánság elmondása, majd a kívánság érkezése. E szakaszok jellemzik az imát is – zárta a kitérőt a lelkipásztor, hozzátéve: manapság sokan Istent, az imádságot kívánságteljesítő automataként fogják fel. Pedig az imádság nem csak erre való, hiszen az imádságban tudunk mindenkit szeretni. „MZ/X, jelentkezz! Isten jelentkezz!” – kérte végül X, majd azt a kívánságot fogalmazta meg Isten felé, hogy tegye áldásossá a most kezdődő tanévet.
Magó Vivien, Deák Petra és Gregus Fóris Gergő 2. osztályos tanulók szavalatai köszöntötték az új tanévet, majd László Attila alpolgármester üdvözölte a jelenlévőket: „Mi megtettük a magunkét”. Utalt ezzel arra, hogy minden magyar gyermek magyarul tanulhat, és hogy sikerült elérni azt is, hogy ne délután járjanak iskolába. Megköszönte a szülőknek-tanároknak, hogy „gyöngyszemmé nevelték ezt az oktatási intézményt”, és emlékeztetett arra a jelentős lépésre, hogy a tanügyi törvénynek köszönhetően számos döntés átkerül a mi kezünkbe – ehhez kívánt sok sikert, hogy bizonyíthassuk, képesek vagyunk jó döntéseket hozni.
Vörös Alpár igazgató a szokásosnál is meghatottabban vette át a szót, hogy a vakációs események rövid számbavétele után bejelentse: 20 éves álom vált valóra, hiszen a ferences rendnek köszönhetően végre megoldódott a tantermek kérdése, és ezzel megszűnik a délutáni tanítás problémája. Az igazgató által „tündérkertnek” nevezett, egykor a zeneiskolának otthont adó ingatlanba az elemisták és a képzőművészeti tagozatos 5–6. osztályosok költöztek, ez a változás felszabadultabbá teszi az iskolai órarendet. Ugyanakkor kifejtette: az új tanévben a rend és a fegyelem erősítése a cél, hiszen így érhetők el minél jobb eredmények. Azt is elmondta: folytatják a tematikus napok sorozatát, majd figyelmeztetett: tanszercsomag-gyűjtést szerveznek a Dorkas Aid szervezettel közösen az iskola rászoruló diákjai számára.
A tanévnyitó osztályfőnöki órákkal zárult az iskola épületében, előbb azonban az elsősöket a nagyobb elemisták fogadták, még a „régi” épületben: a legkisebbek virágkapu alatt tértek be az alma mater falai közé. (B. B.)
Erkölcsre és tudásra helyeznek hangsúlyt a Báthoryban
Minden tanévnyitó az újdonság erejével hat, és egymást ki nem záró kettősségeket hordoz: elkezdeni és folytatni, meglátni és viszontlátni jellemzi egyaránt az iskolai év első napját, amelynek ünnepélyességét elsősorban az elsős kisdiákok fogadtatása adja meg. A Báthory István Elméleti Líceum nagyépületének udvarára idén is „virágkapun” át mentek be a legkisebbek, a nap főszereplői, akiket a felújított és hangulatosan díszített osztálytermekben vártak a könyvek és egyéb tanszerek.
A tanévnyitó közös imával kezdődött. Kovács Sándor főesperes az évkezdés mottójának a következő mondatot szánta: „Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek./ Hogyha Isten úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.” Emellett több értékes és szép gondolattal, tanáccsal látta el a diákokat: légy független, gondolkodó létező; ne légy haragvó, légy önzetlen, élj tisztán és igazul, teremts rendet önmagadban és a világban.
Egy közös érdek, a tanév kezdete, több mint ezer embert hozott össze az iskola udvarára – mondta Timár Ágnes igazgató, aki ünnepi beszédében arról is szólt, hogy a tanüggyel még soha nem foglalkoztak annyit, mint idén, és ennek az érdeklődésnek a kiváltó oka elsősorban az érettségi eredmény volt, amelyek alapján ízekre szedték az oktatást. Az igazgató kiemelte, hogy a Báthory-líceumnak előnyére szolgált az érettségi körüli botrány, hiszen igazolta az intézmény által vallott értékeket, miszerint a tudás érték, amelynek haszna később mutatkozik meg. Példa erre, hogy a líceum az érettségin 98 százalékos sikeraránnyal büszkélkedhet, a megye első tíz iskolája közé sorolható, és első a magyar iskolák között. Az új tanév a változások tekintetében is sok újdonságot hoz, de az igazgató megnyugtatott: ezek jobbára adminisztratívak lesznek, a tanszemélyzet munkájának célját és érdekét továbbra is a diákok jelentik, a hangsúlyt ezentúl is az erkölcs és a tudás megszilárdítására helyezik.
Király András tanügyi tanácsos, az oktatási tárca államtitkára beszédét előbb románul olvasta fel Borsos László államtitkár-tanácsos, majd magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket. Kiemelte az RMDSZ szerepét a tanügyben elért változtatások tekintetétben, és dicsérően szólt arról, hogy az idei érettségi eredmények átlagán a magyar oktatás 20 százalékkal emelkedett felül. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes Emil Boc kormányfő üzenetét tolmácsolta, amelyet arra a mondásra épített, miszerint a tudás kincs, és erre alapozva kell felnőniük a következő generációknak is. Péter Tünde figyelmeztetett, új kihívásoknak kell megfelelni, tovább kell lépni és gyarapítani kell gyermekeink tudását. Szerinte a Báthory-líceum biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a diákok az elkövetkezőkben is megkülönböztethessék a jót a rossztól, az értékest az értéktelentől, majd külön köszöntötte az elsősöket, nyolcadik, kilencedik és tizenkettedik osztályt kezdőket. László Attila alpolgármester arra biztatta a diákokat, ne féljenek a megmérettetéstől, sorsuk irányításától, ennek példáját vegyék át elődeiktől, szüleiktől. (Ú. I.)
Jelszó született a Brassaiban
Nem szokványos helyen és körülmények között nyitotta meg a tanévet a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum. Mint ismeretes, az intézmény a nyáron költözött „egy házzal odébb”, az egykori egészségügyi iskola, az ókollégium épületébe. Így a tanévnyitót is eredeti helyszínen, a Béke téri Diákművelődési Házban tartották meg.
Telt ház előtt Vajnár János Zsolt történelemtanár üdvözölte az egybegyűlteket, köztük a kolozsvári polgármesteri hivatal képviselőjét, Szabó Tamást, továbbá az iskola igazgatóját, Kósa Máriát és igazgatóhelyettesét, Iszlai Enikőt. „Örökké Brassai!” mondattal váltak meg az iskolától a ballagáskor, ez pedig mára jelszóvá vált. „Örömmel »jelentjük«, hogy sikerült iskolánk új épületbe való költöztetése, s közös feladatunk marad őrizni Brassai professzor szellemét” – mondta a ceremóniamester.
Kósa Mária a beszédében szintén kitért az újdonságra. „A szatmárnémeti Kölcsey Főgimnázium és a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium után iskolánk is költözni kényszerült ugyanazon okokból. Nem a mi hibánkból és nem a mi akaratunkból” – mondotta az igazgató. „Az az iskola, amely a kommunizmus legsötétebb éveiben is anyanyelvünk és magyarságtudatunk ápolásának egyik legfontosabb erdélyi központja volt, az új tanévre 42 tanárjával és mintegy 500 diákjával távozni kényszerült az évtizedeken át megszokott épületből.” Kozma Béla szavaival élve: „Egy iskola sohasem holt anyag […] A skóla mi vagyunk, te, én, ő – mi valamennyien. Bennem és benned, általam és általad élő. Bennünk. Sőt, a mögöttünk jövőkben. Diákjainkban.” Kósa Mária szokás szerint külön köszöntötte azokat a diákokat, akiknek még különlegesebb az évkezdés: az óvodától búcsúzó elsősöket, az tanítók védőszárnyai alól kinövő ötödikeseket, és a már saját döntéseiket követő kilencedikeseket. „A Brassai erejét nem a falak adják, hanem szellemisége, tanárai és diákjai teljesítménye. S erre nagyon vigyázunk ezután is. Akárki ellenében” – zárta beszédét az igazgató.
Az ünnepi műsorban a hetedikes Balogh Mónika mondott verset; tanításról, tanulásról szóló gondolatokat osztott meg Ecsedy-Baumann Brigitta, Bagaméri Noémi és Nagy Tamás; Szallós-Kis Csaba Janikovszky-szöveget olvasott fel; Kis Szabolcs a Betűország kincsei, az elsős Szallós-Kis Flóra pedig az Utolérem a bátyámat című költeményt szavalta el – kiválóan.
A Vajnár Emese tanító néni irányításával színpadra felvonuló elsősök megkapták az igazgatóktól a brassais nyakkendőt, majd zárásként a hatodikos Szabó Norbert a Legyen öröm a tanulás című verset mondta el. Örökké Brassai – jelszó született, Vajnár János Zsolt ezzel fejezte be az ünnepélyt, amely után a tanulók átvonultak az iskola épületébe. (P. J. A.)
Kezdődik a Bethlen-kollégium felújítása
Sok változást hoz az új tanév a nagyenyedi Bethlen-kollégium életébe is: a reform értelmében novembertől megújul a vezetőtanács, a líceumi tagozaton nevelési órákat iktatnak be, ugyanakkor beindulnak a kollégium felújítási munkálatai. Az újdonságokról Szőcs Ildikó igazgatót kérdeztük.
– Még nincs meg a kivitelező, de valószínűleg a déli szárnnyal kezdjük majd a munkálatokat, ahol az internátus is van, amit átcsoportosítunk a Bagolyvárba. Az a cél, hogy a 3–4 évig elhúzódó munkálatok alatt is megmaradjon a délelőtti oktatás – tájékoztatott az igazgató, aki reméli, hogy az iskola épülete teljesen átalakul, és sokkal jobban fogja szolgálni a közösség igényeit.
Az iskola vezetőtanácsának módosulásával kapcsolatosan Szőcs Ildikó úgy véli, szemléletbeli változásra is szükség lesz: – Jó partnert kell választani majd, aki az iskola érdekében dolgozik. Azok a szülők, akik vezetőtanácsi tagok lesznek, végre „belülről” látják majd az iskola életét, gondjait és talán jobban mozgósíthatják a szülőközösséget a cselekvésre. Ők nemcsak akkor fognak feljönni, ha díjazzák a gyermeket, vagy történetesen csínytevést követett el – mondta az igazgató.
A Vártemplomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött hétfőn a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanévnyitója. Szilágy Róbert informatikatanár gitárosai az alkalomra választott zenét játszottak. Krecsák Albert alpolgármester szerint az iskolán és a szülőkőn múlik az iskola sorsa, a tanácstagok biztosan együtt fognak működni. „Építő típusú” emberek kellenek – mondta. Turzai Melán igazgatóhelyettes bejelentette: új nevelési aligazgató került az iskola élére Turzai Ildikó matematika szakos tanár személyében. Krecsák Albert alpolgármester köszöntötte az ifjúságot, megemlítve, hogy a kollégium a megújulás útján halad. Szabó Hajnal tanfelügyelő a szülők figyelmét hívta fel arra, hogy a magyar iskolákat alkalmanként mi magunk szüntetjük meg, nem mások. Fogni kell a gyermekek kezét, miután a neki megfelelő iskolába íratták. Manea Florin a rendőrség részéről hívta fel a figyelmet a balesetmegelőzés szükségességére. Varga Magdolna és Zudor Mezei Mátyás 4. osztályos tanulók köszöntötték a 22 első osztályost, akik virágot és ajándékot kaptak.
A kollégium 22 első osztályossal, két ötödik osztállyal (18–18 tanuló) és három kilencedikkel (89 tanuló: matematika-informatika, tanító-óvóképző és turisztika-közélelmezés) indul az idén. Nőtt a bentlakók (123) és az ösztöndíjasok száma (csaknem 60). (Bakó Botond)
Összetartó kis közösség a Ghibu-líceumban
A Donát negyedi O. Ghibu Elméleti Líceum tanévnyitó ünnepségén Irsai Mónika aligazgató köszöntötte magyarul a tanulókat és azok szüleit, illetve a tanárkollégákat.
– Megkérdezhetitek, miért érdemes ebbe az iskolába járni? Bárki választ adhat erre: kis közösségünk az összetartáson, együttműködésen, barátságon, közös célokon, vágyakon alapszik. Tanárok, tanítók, szülők azért fogtak össze, hogy jobbá, szebbé, élménytelivé tegyék iskolai éveiteket, családias légkört teremtsenek. Olyan élmények várnak itt rátok, melyek ide, a Donát negyedi iskolához kötnek titeket hosszú évekig. A tietek is ez az iskola, hiszen ti hozzátok magatokkal a sok új ötletet, a lendületet, a vidámságot, a segítőkészséget, ti teremtitek meg azt a diákközösséget, melyre nagyon büszkék vagyunk – magyarázta az aligazgató, majd úgy vélekedett: a közösen kitűzött és megvalósított cél mindig azt bizonyítja, hogy tartozunk valahova és közösséget ápolunk. Irsai ugyanakkor arra kérte a szülőket, hogy kapcsolódjanak be ők is az iskola életébe.
Goga-évnyitó: először és utoljára
Vannak, akik először, és vannak, akik utoljára vesznek részt a Monostor negyedi O. Goga Iskola évnyitóján. Újak az elsősök, akik viráglabirintuson keresztülhaladva érkeznek. Elengedik édesanyjuk kezét, de máris ott egy másik kéz, amely nem hagyja őket magukra: az osztálytársé – jövendőbeli padtársé, vagy baráté, ki tudja... Közös sors vár rájuk: ugyanazok a követelmények, ugyanaz a felkészítő program, ugyanaz a gondoskodás. Nekik szól bátorításként a legtöbb üdvözlet meg a két, társaik által elszavalt vers. Ők azok, akik talán a legnagyobb ámulattal hallgatják az Ábrahám Gizella tanítónő volt osztályának furulya- és gitárelőadását.
Utolsó évnyitójukra jöttek el ide a nyolcadikosok. Büszkén néznek körül: lám, most ők a legnagyobbak. Egyféleképpen jó, mert minden korban íratlan jogokat jelentett végzős diáknak lenni. Másrészt rossz is, mert ahogy a többgyermekes családban az elsőszülöttet terheli a legnagyobb felelősség, ők is érzik: figyelniük kell a kisebbekre, példát mutatni és eredményeikkel növelni iskolájuk hírnevét. Mindez pedig önfegyelmet és nem kevés munkát követel.
Ha szétnézünk az iskola udvarán, mindenfelé mosolygó arcok, kíváncsi szemek, sok-sok virág, fényképező szülők, ünneplő tömeg. Körülnézni mindenki tud. De előre nézni? Igazából csak azok képesek előre nézni, akik hajlandók visszafelé is pillantani.
Eszembe jut egy nem is olyan régi évzáró, amelyre eljött egy volt tanítványunk is. Végignézte az ünnepélyt, majd odajött a tanárokhoz. Nem szólt semmit, csak sírva borult a nyakunkba. Szavaknál többet mondott ez a gesztus. Iskolánk eszerint nemcsak tudást adott át, hanem sok-sok szeretetet is, amit nem lehet elfelejteni.
Kívánom, hogy a most kezdő, a most végző évfolyamok és köztük a többiek tudják bizalommal fogadni tanítóik, tanáraik odaadását, hiszen minden igyekezet értük van. Közös célunk, hogy kiteljesedjenek egyéniségként, megszerezzék a tudás biztonságát, és hagyják magukban nagyra nőni az Embert. (Korom Mária tanár)
47. tanévnyitó a Titulescu-iskolában
Immár 47. alkalommal szólította iskolába régi és új növendékeit a Nicolae Titulescu (volt 1-es számú) Általános Iskola a Györgyfalvi negyedben.
A késő nyári vagy inkább kora őszi napsütésben zsibongó tömeg: gyerekek, szülők, nagyszülők, gyülekeztek az iskola udvarán, amely tárt kapukkal, dallamos zenével hívogatta őket. Az ünnepség a szokásos rendben, bensőséges hangulatban zajlott. A négyszögbe rendeződött résztvevők valósággal körülölelték az elsősöket (két román és egy magyar tannyelvű osztály indult az idén), akik a tanító nénik vigyázó tekintete és biztató mosolya védelmében izgatottan várták a nagy pillanatot: az első csengőszót.
Az egyházi áldás meghallgatása után az intézmény igazgatója, Kőmíves Şoimiţa közvetlen hangon üdvözölte az iskola legfiatalabbjait, majd ismertette azokat az új kihívásokat, amelyek az idei tanévben várnak a tanulókra, tanárokra, szülőkre egyaránt. Köszöntését azzal a szép einsteini gondolattal zárta, miszerint a tanulás lényege a megismerés öröme.
Balog György aligazgató örömmel jelentette be, hogy az iskola magyar tagozatának megerősődését az is jelzi, hogy a most induló első osztályba 25 gyerek iratkozott be. Megköszönte a szülőknek és a helyi közösségnek az iskolának és a tagozatnak nyújtott állandó támogatást, felkérte őket a további együttműködésre. Az ünnepség az elsősök román és magyar nyelvű szavalataival zárult, majd a legifjabb iskolások a nagyobbak virághídja alatt zenei kísérettel léphettek be életük első iskolájába.
Zenelíceum a kolostori cellából a köszörűig
Az új épületre és az ebből adódó új helyzetekre való tekintettel a szokottnál ünnepélyesebb keretek között, de stílusosan dobszóval-cintányérral nyitották meg a tanévet a S. Toduţă Zenelíceumban. Délelőtt 10 órakor tanulók (kis- és nagydiákok román és magyar tagozatról egyaránt), szülők és pedagógusok sokasága töltötte be az egykori Unirea iskola udvarát, és hallgatta meg elsőként Adrian Mureşan ortodox pap rövid áldását és imádságát, majd Marinela Marc főtanfelügyelő-helyettes tolmácsolta a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség üdvözletét, kifejtve: öröm számukra, hogy annyi év izgalma után végre megoldás született, és a zenelíceum beköltözhetett saját épületébe, ahol immár el lehet kezdeni építeni a jövőt.
– Meglehet, eleinte talán kicsit kényelmetlen lesz az épület, büszkének kell lenni azonban a megye legmodernebb iskolájára. Kívánjuk, hogy a legkisebbek is érjék el, sőt haladják is meg az erre a tanintézményre jellemző színvonalat – fejtette ki a tanfelügyelő, aki ezt követően Emil Boc kormányfő üzenetét is felolvasta. A miniszterelnök tanévnyitó üdvözletében elismeréssel említette az új tanügyi reformot és a román oktatásban elkezdődött mentalitásváltást, kifejtve ugyanakkor, hogy a diákok életében az iskola és a tanulás prioritást kell hogy jelentsen az egyéb, életkorukra jellemző elfoglaltságok sorában.
Az új iskolát Sorin Apostu polgármester is köszöntötte, üzenetét Laura Marginean tolmácsolta az ünneplőknek. Az elöljáró örömét fejezte ki, hogy sikerült a lehető legjobb körülményeket megteremteni a zeneiskolások számára, és kiemelte a szülői felelősség és modellnyújtás fontosságát is. Frappáns és ihletett rövid szónoklatot tartott Adrian Pop, a Gh. Dima Zeneakadémia rektora, aki a zene templomának tartópilléreit, a diákokat köszöntötte immár saját hajlékukban, arra intve őket, örvendjenek továbbra is a muzsikának. Adrian Brănescu ifjúsági és sportminiszter üdvözletét Beniamin Chira művészetekért felelős tanfelügyelő olvasta fel, gratulálva az iskola és a város vezetőinek a megvalósításhoz. A miniszter kifejtette: türelmetlenül várja az első koncertet az új épületben.
Vasile Sandean-Ovadiuc igazgató arra biztatta a szülőket, tekintsék egyfajta nyílt napnak az évnyitót, járják be az új épületet. Ugyanakkor az intézményvezető köszönetét fejezte ki a tanári és tanítói karnak és a személyzetnek a költözés lebonyolításában nyújtott segítségükért. Csatlakozott az elismeréshez Kállay-Miklós Tünde aligazgató, aki magyarul is szólt az ünneplőkhöz, kiemelve: az ember szentesíti meg a helyet. – Hatvan évvel ezelőtt a ferences atyák elkobzott celláiban kezdődött a zeneoktatás Kolozsváron, a zene miatt azonban a cellák megbocsátottak. Most feltevődhet a kérdés: mit keres a hegedű a köszörű helyén? A zene rövid idő alatt megszenteli majd ezt a helyet is – biztosított mindenkit az aligazgató, külön köszöntve az elsősöket, a végzősöket, a szülőket és a pedagógusokat. (S. B. Á.)
Virágkoszorús iskolaünnep az unitárius kollégiumban
Solymosi Zsolt aligazgató áhítatával vette kezdetét tegnap reggel a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanévnyitó ünnepsége a belvárosi unitárius templomban. Máté evangéliumának felidézett sorai a tágas kapu és széles út, illetve szoros kapu és keskeny út lehetőségeire világítottak rá.
Popa Márta iskolaigazgató elmondta: a természet elcsendesedése ilyenkor mindenkit emlékeztet arra, hogy a forró nyár után következik a gyümölcshozó ősz. Kifejtette: ez a tanév különösen jelentős, hiszen 110 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit az imponzás unitárius kollégium. – Sok-sok élet odaadó munkájára emlékezünk ezen a jelentős évfordulón, olyan szeretettel és gondoskodással fogunk az épületre vigyázni, mint amilyen szeretettel őseink átadták – tette hozzá. Az iskolaigazgató szerint a 2011–2012-es tanévben újdonságnak számít, hogy fokozatosan bevezetik az új tanügyi törvény előírásait, délután nyelvvizsgára való előkészítőt szerveznek diákoknak, és az eddiginél is fokozottabb figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a tanévnyitó alkalmával azt kívánta diákoknak, tanároknak, szülőknek egyaránt, hogy mindig hallják azt az isteni hangot, amely rendet és harmóniát teremt bennük. – Szülőknek, pedagógusoknak, egyházi alkalmazottaknak azon kell dolgoznunk, hogy szeretetre neveljük diákjainkat, hogy azt tudják végezni, amit igazán szeretnek – hangsúlyozta a püspök.
Czire Szabolcs, a szülői bizottság elnöke kiemelte: az iskoláknak nem versengeniük kell egymással, hanem azt az érték- és irányvesztettséget, bizonytalanságot kell leküzdeniük, amit gyermekeik szemében látnak. – Az iskola feladata, hogy rávilágítson gyerekeink értékeire, önbizalmat adjon – hangsúlyozta.
A tanévnyitó ünnepi hangulatát fokozták Gorzó Boglárka ajándékdalai, Kiss-Kalló Ákos és Lukács Bíborka versei. Az évnyitó a virágkoszorúk, tájékoztató mappák átadásával zárult: az elsősök fejére a végzős diákok helyeztek virágokat a befogadás szimbólumaként, az ötödikesek iskolájukról szóló, míg a kilencedikesek a kollégium belső életének rendszabályát tartalmazó mappát vehettek át a nagyobbaktól. (dézsi) Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Létrejön-e a teljes egység Partibumban?
Az összefogás fontosságát hangsúlyozták a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) mai kihelyezett ülésén Nagyszalontán. Potápi Árpád, a NÖB elnöke az ülés elején kijelentette: a bizottság mindent megtesz annak érdekében, hogy közösen lehessen jobbítani a magyar nemzet sorsán.
Bár a Nemzeti Összetartozás Bizottság kihelyezett ülésén minden felszólaló hangsúlyozta az összefogás fontosságát, mégsem volt politikai felhangoktól mentes a szerdai bizottsági gyűlés. Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke beszédében hangsúlyozta: a Partium és a Székelyföld két különböző sajátosságokkal rendelkező régió, ami azt jelenti, hogy előbbiben nem lehet ugyanazokat a politikai, társadalmi kritériumokat alkalmazni, mint az utóbbiban. Hangsúlyozta: a Székelyföldön elképzelhető több magyar politikai szervezet versengése, de „aki a Partiumban megosztja a magyarságot, az a román pártokat támogatja. A rögtön utána felszólaló Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi szervezetének megbízott elnöke kijelentette, hogy az előtte szóló Szabó Ödön rózsaszín szemüveget tett a bizottság szemére. Kifejtette: míg régebben egymillió szavazatot kapott a romániai magyar érdekvédelmi szervezet, addig ez a szám mára négyszázezerre csökkent. „Van még mit tenni, és erre lennénk itt mi, akik más úton akarunk eljutni ugyanoda – fogalmazott Zatykó Gyula, kijelentve, hogy készek az együttműködésre azokkal, akik nemzetben gondolkoznak, de nem tárgyalnak a korruptakkal és a volt besúgókkal.
Integráció in integrum
A felszólalók sorában Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke kifejtette, el kell jussunk odáig, hogy megvalósuljon az integráció in integrum, azaz a teljes egység, mert akkor a románok is másképp viszonyulnának a magyarság kérdéseihez, mint amilyen például a restitúció ügye. A kihelyezett ülésen az egyházak részéről felszólalt Gyenge Béla kanonok a nagyszalontai római katolikus egyház képviseletében, Mátyás Attila evangélikus-lutheránus esperes, és Buzogány Csoma István unitárius lelkész. Az önkormányzatokat Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester és Bognár Levente aradi alpolgármester képviselte, akik az illető települések megvalósításairól és gondjairól adtak képet a bizottságnak. János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora a magyar oktatás fontosságára, ezen belül pedig a PKE-nek a magyar oktatásban játszó kiemelkedő szerepére hívta fel a figyelmet. Ifj. Szilágyi Ferenc, a Partium Autonómia Kezdeményező Testület elnöke a partiumi autonómia megvalósíthatóságáról tartott rövid előadást. Az otthoniak közül Szémán Péter, a Báthori István Alapítvány elnöke beszélt utoljára. Az ülésen elhangzottakra a bizottság tagjai reagáltak, mintegy összegezve a történéseket.
Pap István
Erdély Online
Erdély.ma

Veszélyben a magyar jövő Szeben megyében
Az asszimiláció és a fiatalok elvándorlása miatt folyamatosan csökken a magyarság számaránya Szeben megyében – hívta fel a figyelmet Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének az elnöke, akivel a vasárnap véget érő Szeben Megyei Magyar Napok megnyitóját követően beszélgettünk
Elmondta, Szeben megyében a 2002-es népszámlálási adatok szerint 15 ezer magyar élt, mintegy háromnegyedük Medgyesen és környékén, azaz a megye északi felében, ez indokolta elsősorban, hogy a Szeben Megyei Magyar Napokat a városban a és környékbeli falvakban szervezzék meg. A rendezvényt szervező Orosz a Krónika érdeklődésére elmondta: Medgyesen kívül Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Küküllőalmáson, Szentágotán élnek nagyobb számban magyarok, közülük csak Küküllőalmáson, a Medgyestől mintegy 15 kilométerre található községben haladja meg a húsz százalékot a magyar népesség aránya. Az egyedüli önálló magyar tanintézet, a Báthory István Általános Iskola Medgyesen működik, Nagyszebenben egy román iskolában működik magyar tagozat, de az is egy összevont 1–4. osztályból áll. Orosz hozzáfűzte: a legutóbbi népszámláskor még 6,5 ezer magyar élt Medgyesen, most várhatóan csak 5-5,5 ezer magyart fognak regisztrálni a városban, arányaiban ugyanakkor ez nem jelent csökkenést, mert a kilencvenes években a román lakosság is számottevő mértékben vándorolt el a városból.
A politikus szerint az asszimiláció nem anynyira Medgyesre, mint a környékbeli településekre jellemző. Gondot jelent ugyanakkor, hogy a felsőfokú végzettségű fiatalok általában nem jönnek haza, tízből jó, ha egy visszatér, legalábbis ez volt jellemző az utóbbi tíz évben. „Amint belekóstolnak az intenzív kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi magyar kulturális életbe, és egyáltalán megismerkednek az ottani viszonyokkal, már nem jönnek vissza, mert ott nagyobb érvényesülési lehetőségeket látnak” – részletezte Orosz Csaba.
Ugyanakkor hozzáfűzte, gazdasági szempontból Medgyesen nincs gond, munkalehetőségek vannak, ezért akik nem végeznek egyetemet, vagy román tagozaton tanulnak tovább, azok nem hagyják el a várost. Mint mondta, Medgyes korábban is ipari városnak számított, ezért viszonylag kevés az értelmiségi. Orosz Csaba ugyanakkor elmondta, számukra a legfontosabb a magyar oktatás megőrzése, ugyanis ha az is megszűnik, akkor szinte már semmi sem gátolhatja meg az asszimilációt. Az újjáépített medgyesi iskolában ezért számos programot szerveznek a gyerekeknek, hogy minél vonzóbbá tegyék a magyar nyelvű oktatást a szülők számára.
Az iskolának egy alapítvány segítségével sikerült két kisbuszt megvásárolnia, amellyel beszállítják a környékbeli falvakból a gyerekeket, ennek fenntartása egyben a legnagyobb gondjuk is, mert a szülők ugyanis nem tudják finanszírozni a gyerekek ingáztatását. Az iskola megtartásához egy kollégiumot szeretnének létrehozni, mert egyre nehezebben tudják pályázati pénzekből előteremteni azt a havi 5-6 ezer lejt, amibe a kisbuszok üzemeltetése kerül. „Minden gyerek számít: 105 gyerek jár az iskolába, mindenikük egy százalékot jelent” – fogalmazott Orosz Csaba. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor a pozitívumok közt említette, hogy nőtt az utóbbi időben a fiatalok gyerekvállalási kedve, a vegyes házasságokból származó gyerekeket pedig a magyar óvodákba íratják be.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat - beszámoló
Október. 23-án, vasárnap zárult a XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat. Színes és gazdag programok, illetve események között választhatott a Szeben megyei magyar közönség október 14 és 23 között a megye 10 településén.
Az események már az első naptól sikert arattak a nézőközönség soraiban, a megnyitó ünnepségen a Csernakeresztúri Hagyományőrző Nétpáncegyüttes előadását tekinthettük meg.
Szombaton minden korosztály elégedett lehetett, hisz a nap elején a gyermekek megtekinthették a „Cimbora” bábszínház előadását Medgyesen és Erzsébetvároson, este pedig a megye magyarsága táncba pördűlt a szüreti bálon Medgyesen és Nagyszebenben egyaránt. Medgyesen hajnalig tartott a mulatság, amelyen a kézdivásárhelyi Toto Band biztosította a „talpalávalót”. A vasárnapot a színház színesítette, azaz a magyarországi „Trambulin” színház előadását tekinthette meg Szentágotán és Medgyesen a tisztelt közönség, ugyanakkor a somogyomi és a küküllőalmási gyermekek sem maradtak ki, hiszen Somogyomon is fellépett a „Cimbora” bábszínház. A hét első napja a „Trambulin” színház gyermekelőadásával indult a „Báthory István” Általános Iskola diákjai, a „Bucuria Copiilor” valamint az 1-es számú óvoda magyar tagozatának számára; délután pedig a Vízaknai magyar közösség előtt léphettek fel a társulat tagjai.
 Kedden délután a nemrég alapított Medgyesi Magyar Nyugdíjas Egyesület által szervezett Klub-est keretében Horváth Arany „Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz” című könyvének bemutatására és Rus Magdolna szalmafonat kiállítására került sor.
 Meglepően egyforma arányban voltak jelen fiatalok és idősek a szerdán este vetített „Üvegtigris 3” című magyarországi filmen a medgyesi Mediensis Moziban.
 Csütörtökön az `56-os magyar forradalomról emlékeztünk Seicean Ildikó történelem szakos tanár és a Földgázipari Szakközépiskola IX. osztályos diákjai előadásában, Medgyesen a Millennium Házban.
 A második hétvégén csúcsosodott az eseménysorozatok halmaza; néptánc, diákelőadás, sport és különféle szabadidős tevékenységek, koncert, humorelőadás, kézműves tevékenységek, könyvbemutató és sok érdekes esemény csalogatta a rendezvényekre az érdeklődőket a megye hét településein.
 Pénteken a Magyar Ifjúsági Értekezlet tagszervezetei érkeztek Medgyesre a Medgyesi MADISZ meghívására; többek között Arad, Beszterce, Brassó, Hunyad, Fehér illetve Szilágy megyéből érkeztek fiatalok. Szombaton délben megbeszélésre került sor a medgyesi Millennium Házban ahol bemutatták a helyi ifjúsági szervezet történelmét, tevékenységét illetve sor került egymás megismerésére, kapcsolatok teremtésére, ápolására.
 Szombat este telt ház várta - a Magyar Ifjúsági Értekezlet és az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság által szervezett - Szórványkaravánt Medgyesen, a karaván utolsó állomásán. A népszámlálás és a magyarság vállalás fontosságáról beszélt Széll Lőrincz államtitkár úr az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság alelnöke, ezt követően a közönség Dancs Annamari énekesnő és Holovacskó Zsolt humorista előadásait tekinthették meg.
 Vasárnap a Háromszék Táncegyüttes a "Száz évig - Fodor Sándor 'Netti' emlékére" című előadásával lépett fel, mely a multikultúralitás jellegét, illetve Fodor Sándor muzsikus és neje életének pillanatait elevenítette meg.
 Sikernek könyvelhető el az a tény, hogy a XIII. alkalommal megszervezett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szeben megyei és medgyesi szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben megyei szervezete és a Medgyesi Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség által Szeben Megyei Magyar Napokon közel 3500 személy vett részt.
 Ez úton is köszönjük a társszervezőknek, partnereknek és a közreműködőknek a segítséget és a támogatást: a Szeben Megyei Ifjúsági és Sport Igazgatóságnak, a Romgaz és a Transgaz Rt.-nek, a BMT Trans Constructnak, a medgyesi Polgármesteri Hivatalnak, az Országos Ifjúsági és Sport Hatóságnak, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának, Kovászna Megye Tanácsának, a Communitas Alapítványnak, a Magyar Ifjúsági Értekezletnek, A Háromszéki Ifjúsági Tanácsnak valamint a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesületnek.
medgyes.ro