Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Bihari kultúrkavalkád Budapesten
Nagyvárad/Budapest- Vasárnap Nagyvárad, illetve Bihar megye volt a budapesti Művészetek Palotája Hetedhéd ország című rendezvényének meghívottja. Az ötórás programkavaldád a kultúra valamennyi szegletét lefedte.
A budapesti Művészetek Palotájában vasárnaponként látogatható népszerű Hetedhét országelnevezésű rendezvény keretében a látogatók ízelítőt kapnak egész Magyarország kulturális életéből. Megtiszteltetés volt a nagyváradiak és a Bihar megyeiek számára, hogy a határon túli települések, illetve térségek közül elsőként ők kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. Ennek megfelelően többen már egy nappal korábban, szombaton elutaztak a magyar fővárosba, hogy minden rendben legyen, s ne az utolsó pillanatokban kelljen például a kiállított képek feltevésével foglalatoskodni. Várkonyi Attilától, az intézmény egyik vezetőjétől megtudtuk: egy átlagos vasárnapon körülbelül 2500-3000-en vesznek részt a MŰPA programjain, nagyjából ennyien jelentek meg az elmúlt hétvégén is. Többségük a szórakoztató és a gyermeknek szánt események (kézművesfoglalkozások, könnyűzenei számok stb.) iránt érdeklődött, az irodalmi jellegű és az olyan típusú műsorblokkok, melyek Várad művelődési életével, történelmével voltak kapcsolatosak, szinte észrevétlenek maradtak. Jó példa erre, hogy amikor Biró Rozália alpolgármester Szent Lászlóról próbált mesélni a gyermeknek, kiderült: fogalmuk sincs róla, hogy kiről van szó, amikor pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola énekesei után a Szigligeti Társulat négy tagja Ady-emlékműsorral lépett fel (Temetetlenül címmel), a közönség tagjainak hirtelen egyéb elfoglaltsága akadt, s alig néhányan maradtak a színpad előtt. Arról nem is beszélve, hogy az Irodalmi kávéházban a váradi írók és költők jobb híján egymást szórakoztatták…
Dinamikus és statikus
Dinamikus és statikus programok egyaránt voltak, rövid nyitóbeszédet Biró Rozália mondott, aki ezt követően átadta Várkonyi Attilának Vassy Erzsébet festőművésznek a nagyváradi várat ábrázoló képét, mely a MÜPA állandó kiállításán kapott helyet. A Lilliput Társulat bábelőadása sajnos az egyik művész egészségügyi problémája miatt elmaradt, helyette később interaktív produkcióval próbálták kárpótolni a csalódott gyermekeket. Nagy sikert aratott az érsemjéni Ezüstperje és az érmihályfalviNyiló Akác néptánccsoportoknak az előadása, mely gyermektáncházba “torkollott”. Hasonló elismerés illette az érmihályfalvi Bartók Béla Citerazenekart is, Csűri Katalin énekelt szólót. Eközben a földszinti és az emeleti részen kézművesfoglalkozások zajlottak, Biró Böske textilműves, nemezkészítő, Szilágyi Károly kaskötő és Fazekas Károly gyékényfonó közreműködésével. Zenei koncertekre is sor került, köszönetet érte Kristófi Lászlónak (orgona), Marian Boboianak (bariton), az Intermezzo vonósnégyesnek és Sotto-Voce Énekegyüttesnek. Utóbbinak a repertoárja a reneszánsz madrigáloktól a kortárs zenén át a könnyűzene-swing-dzsessz feldolgozásig terjedt. Nagyszerű vízuális élményt nyújtott ugyanakkor a Tibor Ernő Galéria alkotóközösségének, a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanárainak és diákjainak, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke hallgatóinak és a Tavirózsa Fotóklubnak a tárlata.
A több mint ötórás együttlét során ismét bebizonyosodott: Nagyvárad és Bihar megye gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezik, ami pedig a művelődést és az örökségvédelmet illeti, inkább az anyaországi testvéreink vehetnének rólunk példát.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Az elfelejtett polihisztor,
avagy Bánffy Miklós – a színházi ember
Bánffy (Kisbán) Miklós, a színházi ember. E címmel hallhatott igen érdekes előadást a közönség, múlt hét szerdáján a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Dr. Lázok János egyetemi docenst hívta vendégelőadóként soron következő estjére a Helikon – Kemény János Alapítvány, amelynek rendezvényén elsőként dr. Nagy Attila elnök fogadta az egybegyűlteket. Mint üdvözlőbeszédében mondta, Bánffy Miklósról az utóbbi években leginkább mint regényíróról beszéltek, holott a gróf igen karizmatikus egyéniség volt, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, nemcsak író és drámaíró, hanem grafikus, rendező és díszlettervező, a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa.
A színházi ember fogalma alatt nem a drámaíróról fogok beszélni, hanem Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezői munkásságáról, színházadminisztrátori működéséről, szerepéről a huszadik század eleji magyar színházi életben – kezdte vetített képes előadását dr. Lázok János. – Bánffyt 1912-ben nevezik ki a Nemzeti és az Opera intendánsává, azaz kormánymegbízottjává. Ő ezt igen tágan értelmezte és megengedte magának azt a luxust, hogy képzőművészként beleavatkozzék az intézmények díszleteibe, aminek következtében igen modern és jó díszletek születtek. Nem volt avantgárd újító, de ebben a korban igen fontos szcenikai forradalom zajlik az európai színházakban – Gordon Craig vagy Adolphe Appia munkássága. Bánffy befogadja ezeket az újító törekvéseket és biztosítja érvényesüléseket a Nemzeti és az Opera falain belül. 1912-ben meghívja dr. Hevesi Sándort az Operaház főrendezőjének, előadásaihoz ő tervezi a díszletet, a Bánffy rendezéseihez pedig Kéméndy Jenő. A plakátokon 1913-tól kezdik feltüntetni a díszlet- és jelmeztervező nevét, de van közös tervezés is, amely a Bánffy-Kéméndy páros munkája. Az Aida 1913-as díszletezése például a meiningeni iskola hatását mutatja, monumentális, festői és a történelmi hűségre törekedő díszlet, míg a Varázsfuvola esetében a jelmez meseszerű stilizálódása a jellemző, amely részben az Orosz Balett 1912-es, budapesti, frenetikus sikerű vendégjátéka hatásának köszönhető. Bánffy és Kéméndy hihetetlenül gyors színváltozásokat tudott végezni a tolószínpadi technika alkalmazásával. Legnagyobb megvalósítása mégsem monumentális és újdonságot jelentő, az intézmények előadásait igen népszerűvé tevő díszleteihez kötődik. 1912 és ’14 között volt az Operaház intendánsa. Ily minőségben hivatalos támogatást tudott nyújtani Hevesi Sándornak ahhoz, hogy megvalósítsa a Mozart- és Verdi-reneszánszot, amely során a színészi játék plasztikussága, hatása fölerősödött, így a nézők az operát drámaként is átélhették. Ez húsz évvel előzte meg a németek Mozart-reneszánszát. Bánffy meg akarta törni a német stílű operajátszás becsontosodott konvencióit, ezért 1913-ban egy olasz karmestert szerződtetett, Egisto Tangót, akinek később meghatározó szerepe volt a repertoár darabjainak kiválasztásában, ezzel az operajátszás megújításában. 1916 újabb meghatározó év az Operaház életében: ekkor sikerült Bánffynak elérnie Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatását, amelyre 1917 májusában került sor. A darabot előzőleg nyolc karmesterből hét visszautasította. Tango volt az egyetlen, aki vállalta, de 30 próbát kért, ami akkor teljesen irreális szám volt. Bánffy magyaros, folklorisztikus, mégis egzotikus, keleties jelmezeket tervezett, tudatosan nem a valószerűség felé törekedett. Az utólagos siker igazolta a Bartók-műért vívott harcát. 1918-ban, szintén neki köszönhetően bemutatják a számos pályázatról visszadobott Bartók-operát, a Kékszakállú herceg várát. 1934-ben Szegeden volt még emlékezetes rendezése, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol Az ember tragédiáját vitte színpadra. Rendező és díszlettervező társnak Oláh Gusztávot kérte meg, akivel ötszintes, belső lépcsővel ellátott emelvényszerkezetet készített, az intonálás pedig a dóm tornyaiból történt, onnan harsonáztak az angyalok.
Gróf Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezőként, képzőművészként közelített a színházhoz, az újításokat jó ízléssel közvetítette közönsége felé. Legnagyobb tette a két Bartók-mű megismertetése, amelyek azóta A csodálatos mandarin mellett a magyar opera- és zeneirodalom legismertebb művei. Egyéniségére ugyanakkor a rendkívüli ellentmondásosság jellemző: 1921 és ’22 között Magyarország külügyminisztere, e minőségében Magyarország Trianon utáni helyzetét próbálta könnyíteni. Az egyik konferencián, miután belátta, hogy céljai eléréséhez esélye sincs, rendkívül jó karikatúrákat rajzolt a részt vevő nagyhatalmak képviselőiről és saját magáról is. Az 1916-os koronázási ünnepség tervei miatt kegyvesztett lett, majd mégis döntő szerepe volt abban, hogy Sopron esetében népszavazást tartsanak és az így visszakerüljön Magyarországhoz. Bonchidai kastélyában előszeretettel sakkozott embernagyságú bábokkal, amelyeket két szolga mozgatott, de ’44-ben ő az, aki eléri, hogy Kolozsvár megmenekül a bombázástól és a súlyos ostromtól. ’48-ban, a kommunista államosítás következtében úgy veszíti el minden vagyonát és kastélyait, hogy a kolozsvári Bánffy- palotában egy szoba sem marad neki és gyakorlatilag hajléktalanná válik. 1950-ben telepedik ki Magyarországra, ahol még abban az évben meghal. 1977-ben Marosi Ildikó bátorságának és kitartásának volt köszönhető, hogy hamvait hazahozták és a Házsongárdban helyezték végső nyugalomra – mondta rendkívül érdekes, vetített képes értekezésében az előadó. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

„Mert a bűn az csak bűn marad”
Bihar megye – Más nemzet segítségére csak akkor számíthatunk, ha annak érdeke segíteni – hagzott el az október 23.–i megemlékezésen, Érmihályfalván. Az ’56–os emlékhelynél mintegy ötvenen jelentek meg.
Szombat délután a helyi MIDESZ tagjai álltak fáklyás díszörséget az érmihályfalvi Széchenyi téren lévő ’56–os emlékhelynél, ahol az RMDSZ szervezett megemlékezést a forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján. Elsőként Kovács Zoltán polgármester mondott ünnepi beszédet, amiben egyebek mellett arról szólt, hogy az Érmihályfalvi Csoport néven ismert közösség tagjait nem elsősorban az ’56–os történések miatt hurcolták meg – illetve egyeseket ki is végeztek – hanem mert a hatalom célja az ellenséges érzelműeknek nyílvánítottak ellenőrzés alá vonása, illetve megsemmisítése volt, és erre akkor jó alkalom kínálkozott. Higgyük el, hogy ma is van lehetőség az ősök földjén boldogulni, és sokkal több, mint amennyit most remélni merünk, tette hozzá.
Csend, és fegyverropogás
A Bartók Béla Városi Kórus előadásában G.F. Händel Győzelmi dal, illetve Berkesi Sándor Székely Himnusz című kórusműve hangzott el, majd Nyakó József lépett a mikrofonhoz. Az ’56–os magyarországi lelkesedésre nyugatról csend, keletről fegyveres csörtetés volt a válasz, kami emigrációs hullámhoz, a nemzet testi és lelki csonkulásához vezetett, majd egy kozmetikázott parancsuralmi rendszerhez, és mindez bebizonyította: másokra csak akkor számíthatunk, ha azoknak érdeke segíteni, fejtette ki a helyi RMDSZelnöke. Hozzáfűzte: ma nem tankok ellen kell harcolni, hanem „bölcs alkukkal, méltányos államközi szerződésekkel kell elérni, hogy élhetőbb legyen a mánál a holnap”.
Mécseseket gyújtottak
Ezt követően a GGG Irodalmi Stúdió verses–zenés összeállítása idézte fel a forradalom hangulatát, illetve az annak leverését követő nyomasztó időszakot. Ekkor hagzott el a Kárpátia zenekar Neveket akarok hallani című dala is, melyből a címben idéztünk. A koszorúzás során pártok, szervezetek, intézmények képviselői, illetve az áldozatok és meghurcoltak családtagjai járultak az emlékhelyhez, majd a Himnusz éneklése után mécseseket gyújtottak az emlékhely tövében, illetve az oda vezető sétány szegélykövein. erdon.ro

A hónap könyve a Teleki Tékában
A Teleki Téka polcain sorakozó értékes és híres kötetek mellett számos olyan munka is megtalálható, amely – annak ellenére, hogy megjelenésének időszakában több-kevesebb sikert könyvelhetett el – a mai laikus közönség számára nem ismert. „A hónap könyve” sorozat célja egy képzeletbeli tárlóba helyezni néhány ilyen kötetet, olyan munkákat, amelyek magyar szerzőinek kerek(ebb) évfordulója van az illető hónapban.
Október hónap könyve széki Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata.
*
Széki Teleki József (1790-1855) október 24-én született Pesten, szülei Teleki László és Teleki Mária. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban kezdi, később a pesti jogi egyetem hallgatója lesz, majd 1812-től Göttingenben tanul. Élete során több közfunkciót is viselt: 1824-ben királyi táblabíró, 1827-ben csanádi, majd 1830-ban szabolcsi főispán. Ebben az időszakban már tevékeny részt vállal a magyar tudományos életben is. Fontos szerepet játszik a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában, ezért is választják őt 1830-ban az intézmény első elnökévé. Az Akadémia szakszerű működését jelentős anyagi támogatással próbálja biztosítani, a saját könyvtárát is a tudós társaságnak hagyja. 1840-ben koronaőr, 1842-1848 között pedig Erdély kormányzója. A forradalom után visszavonul és a tudományos munkának szenteli magát.
Politikai és kulturális tevékenysége mellett Teleki József több tudományos munkát is megjelentetett. Nyelvészettel foglalkozó első írásai: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szólások által, illetve Javaslat a magyar nyelv teljes szótára ügyében felkeltették a kortársak figyelmét is.
Fő műve a Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata. A cím nem egy családtörténetet takar; a szerző szándéka a Hunyadi kori Magyarország történetének feldolgozása. Azért választotta ezt a korszakot, mivel szerinte a magyar történelem egyik legérdekesebb és legfényesebb időszaka volt. Munkáját 12 kötetesre tervezte, viszont haláláig csak öt kötet készült el, ezeket 1852-1855 között publikálja Pesten. A tárgyalt időszak (1438-1490) történéseit részletesen ismerteti, évekre lebontva. Törekedett arra, hogy minél teljesebb képet nyújtson a korszakról, ezért igyekezett felkutatni minden lehetséges forrásdokumentumot. Nemcsak politikai eseményekről tárgyal, hanem társadalmi folyamatokat is elemez.
A könyvsorozatból származó bevételt az Akadémiának ajánlja fel, az intézmény gondoskodik a sorozat befejezéséről is. A Hunyadiak kora Magyarországon nagy értékét az adja, hogy módszertanilag meghaladja korát. Gróf Teleki József számos érdekes adatot bocsát az erdélyi helytörténet iránt érdeklődők rendelkezésére; olyan tudományos igénnyel megírt, alaposan dokumentált munkát hoz létre, amelyet mind a történelem iránt érdeklődő olvasó, mind a szakember sikerrel forgathat.
Csillón surrant a Nyárád...
Berde Mária verséből, a Nyárádmenti álomból származik e fél sor. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb Erdély – Székelyföld könyvének hátsó borítójáról emeltem ki. A kiadvány a szerzők azonos című sorozatának 31. kötete, a történelmi Marosszék 5. honismereti albuma. Az Alsó-Nyárád vidéke, a sokak által „Murokországként” ismert és kedvelt tájegység tündököl benne. A fotós Váradi Péter Pál 2004 és 2010 között rögzítette kamerájával a Nyárádszereda és Nyárádtő közötti, sokszor megénekelt, kincsekkel telített tájat. A hagyományőrző, marasztaló vidéket, e sajátos vonzerejű kistérség 36 települését bemutató szöveget ezúttal is Lőwey Lilla írta, válogatta. Múltidéző próza, krónikás korrajzrészlet, drámai és lírai irodalmi szemelvény, mai valóságot megszólaltató útleírás is bőven van benne, a legbeszédesebb azonban most is a szebbnél szebb képek halmaza.
Mi, akik itt vagyunk itthon e szűkebb pátriában, jól ismerjük a vidéket, az album mégis sok újdonsággal, különlegességgel képes meglepni. Hogyne tudná elbűvölni azokat, akik e kötet révén találkoznak vele először! Életre szóló élményt tudott nyújtani e vidék az itt születetteknek, lélekben nyárádmentivé tudta változtatni a dolgozni ide érkezetteket, visszaszólított mindenkit, aki egyszer is járt ezen a szelíd, mégis varázsos tájon. „Közép- és Alsó-Nyárád vidéke nemcsak gazdasági, hanem szellemi értékekkel is hozzájárult az erdélyi magyarság kincseinek gyarapításához – írja előszavában Balás Árpád földrajztanár. – Erre figyelt fel sok néprajztudós és a népdalgyűjtő Bartók Béla is, aki itt több tucat dallamot jegyzett le. E kis tájegység hírnevét öregbítette Backamadarasi Kiss Gergely tudós professzor, Szentiváni Mihály szépíró, politikus, Nyárádi Erazmus Gyula botanikus, Ferenczy Júlia festőművész, Gagyi László író, Benkő Samu Bolyai- kutató, Bálint Károly szobrászművész és még sokan mások, akik Reményik Sándorral együtt vallották a Nyárádmente népének hitvallását: ...alkalmazkodva, de meg nem alkudva akarunk békés építőmunkával megmaradni örökre magyarnak ezen a földön.”
A fotóalbummal a közeljövőben a szerzők, szerkesztők bemutatkozó körúton vesznek részt. November 9-én délután 5 órakor a nyárádszeredai művelődési házban, majd az egymást követő napokon Marosvásárhelyen, Szovátán, Backamadarason, Nyárádszentlászlón, Sepsiszentgyörgyön találkoznak az érdeklődő közönséggel.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Bánffy Miklós-emlékkiállítás
Halálának hatvanadik évfordulója alkalmából emlékkiállítással idézi fel a méltatlanul elfeledett művész- politikus, Bánffy Miklós munkásságát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI). A vándortárlatot először Budapesten láthatja a közönség november 11. és január 22. között.
A múzeum MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a Szebeni Zsuzsa által rendezett tárlat elsődleges célja Bánffy Miklós színházhoz kötődő munkásságának bemutatása, néhány új kutatási eredmény ismertetése, összességében pedig az életmű komplexitásának érzékeltetése a szakma és a nagyközönség számára.
A kiállítás az OSZMI Krisztina körúti épületének több termére tagolódik, külön teret szentelve a könyvillusztrátor Bánffynak, de láthatóak lesznek az 1921-es a genovai konferencián – ahol külügyminiszterként képviselte Magyarországot – készített karikatúrareprodukciói is. A bemutatott anyagban helyett kapott a Stróbl Alajos által készített Bánffy- bronzszobor és Glattner Gyula Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött festménye is.
A tárlathoz számos könyv- és folyóirat- bemutató, valamint tudományos kerekasztal- beszélgetés és múzeumpedagógiai program kapcsolódik, majd a vándorkiállítás más településeken is látható lesz.
Bánffy Miklós erdélyi grófi családban született 1873. december 30-án Kolozsváron; ősei vezető szerepet játszottak Erdély történetében. Diákkorában Székely Bertalantól tanult festészetet, majd jogi doktorátust szerzett. Részt vett az erdélyi szövetkezeti mozgalom szervezésében, 1899-ben a fiumei tengerészeti hatóság fogalmazója volt, ezt követően a földművelési minisztérium szaktudósítói hálózatának berlini csoportjában dolgozott. 1901 és 1906 között szabadelvű képviselő volt, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től pártonkívüli programmal Kolozsvár országgyűlési képviselője.
Az 1910-es években a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, támogatta Bartók Béla színpadi műveinek bemutatását. 1912-13- ban az Erdélyi Lapok főszerkesztője. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, a Tanácsköztársaság idején visszavonult, majd Bécsbe utazott. 1921-22-ben Magyarország külügyminisztere volt. Visszatért Erdélybe, ahol a magyar szellemi élet egyik vezetője lett. Észak- Erdély visszacsatolása után felsőházi tag volt, és az Erdélyi Helikon című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1950. június 6-án hunyt el Budapesten.
Bánffy Miklóst egyaránt érdekelte a festészet – illusztrálta például Tamási Áron műveit –, a zene, a színpadi rendezés és szépirodalom. Legnagyobb vállalkozása Erdélyi történet című nagyszabású regénytrilógiája (Megszámláltattál..., 1935; És híjjával találtattál, 1937; Darabokra szaggattatol, 1940), de Kisbán Miklós néven drámákat is írt. 2001 decemberében bejegyezték a Magyar Örökség Aranykönyvébe, 2007-ben Magyar Művészetért posztumusz díjjal tüntették ki, 2010 szeptemberében pedig a Magyar Állami Operaház választotta posztumusz örökös tagjává. Népújság (Marosvásárhely)

Egyesület a magyar kutlúráért
Szatmár megye – Megalakult a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület, melynek célja többek között a hagyományok ápolása és népszerűsítése.
Nemrégiben alakult meg Szatmárnémetiben a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület, melynek célja többek között a hagyományok ápolása, népszerűsítése. Az egyesület elindítói/alapítói és egyben szervezői: Bertók Béla (hegedűtanár), Fejér Kálmán (zenetanár), valamint M. Tamás Tibor (népzenész). „Úgy döntöttünk, hogy mivel elég sok szakember van közöttünk, hiszen zenetanárok, színművészek között táncmesterünk is van, hogy többféle kurzust szeretnénk indítani minden korosztály számára” — magyarázta Bartók Béla. Emellett a nyugdíjasokat is be akarják vonni a különböző tevékenységekbe, de klubok kialakításának tervei is körvonalazódnak. Az egyesület tervei szerint kézműves tevékenységeket — gyöngyfűzés, fazekasság stb. —, valamint különböző kurzusokat — népdal– és néptánc, citera, népzenei hegedű tanítás, táncházak, énekkar, furulya csoportok és más tevékenységek — szerveznének. Reméljük lesz igény társas táncra is, tette hozzá Bertók, aki elmondta, hogy a közös foglalkozások szervezése mellett egészségügyi tornát és masszázs lehetőséget is szeretnének kínálni az érdeklődők számára. Bertók hozzátette, amennyiben az egyesület foglalkozásai sikeresek lesznek, tavasztól a további igényeknek megfelelően bővítik a tevékenységek kínálatát.
Fontos kérdés volt a hely, ahol tevékenykedhet az egyesület. A szatmárnémeti Láncos–templom közössége felajánlotta erre a célra a pirostéglás épület néven ismert ingatlan néhány termét, az egyesület ingyen kapja meg a termeket, mindössze a költségeket kell állniuk (áram, fűtés, víz). Az egyesület támogatást kér az RMDSZ–től, valamint felvették a kapcsolatot az Alkotók Házával is. December 7–én, kedden 17 órai kezdettel a pirostéglás épület dísztermében tartják meg a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület hivatalos alakuló gyűlését, amit bemutatkozó előadás követ. erdon.ro

Magyar hagyományok háza
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven jött létre új kulturális szerveződés Szatmáron.
„Hosszú éveken át tanítottam a zeneiskolában, tavaly az egyház visszakapta, és eljöttünk onnan, fájlaltam az elválást. Aztán láttam, hogy hónapokon át ott áll az épület üresen. Mondtam Korda Zoltánnak, a Láncos-templom lelkipásztorának: ha nem tudnák eldönteni, mit kezdjenek vele, lenne egy ötletem: legyen a szatmári magyar hagyományápolás háza” – részletezte lapunknak a legfrissebb szatmári művelődési kezdeményezés hátterét Bertók Béla helyi zenetanár.
Miután az ötlet nemcsak Korda Zoltán lelkipásztornak, hanem a gyülekezet presbitériumának is tetszett, tegnap létre is jött a szervezet, Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven, amely a volt zeneiskolát élettel hivatott megtölteni.
Az új kulturális szervezet tegnapi alakuló ülésén a város értelmiségének képviselői jelentek meg: Fejér Kálmán zenetanár és népzenekutató, Enyedi István néprajzos, Szarvas Károly néptáncoktató, valamint Tamás Tibor zenész. Az összejövetelen több elhatározás is született a város kulturális életének fellendítésére vonatkozóan, a névadó nagy magyar zeneszerző szellemiségében.
A megbeszéléseknek megfelelően még ezekben a hetekben beindul a néptáncoktatás, népdaléneklés, népi hangszerek tanfolyama, ezt követi aztán a táncház, az énekkar is. Külön tanítják majd a népi hímzést és a faragást. A tervezett programok támogatásaképpen a református egyház, az ingatlan tulajdonosa, nem kér bérleti díjat az egyesülettől.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

Leverték a Bartók-táblát is
Muzsnay Árpád tegnap egy olvasói levélben hívta fel szerkesztőségünk figyelmét arra, hogy a napokban leverték Bartók Béla emléktábláját a közelmúltban Popular Mozi néven ismert volt Iparos Otthon faláról. Az épület bejárata mellett korábban egy másik zeneszerző emléktáblája is látható volt, George Enescué, aki – Bartókhoz hasonlóan – az 1920-as évek elején szintén koncertezett az épületben. Az ő tiszteletére kihelyezett emlékjelet korábban tették tönkre. Bartók tábláját, mint képünkön is látszik, valószínűleg két-három napja távolították el. Muzsnay Árpád az alábbiakat írta a rongálásokkal kapcsolatban:
„Kíváncsi lennék, hogyan kommentálja a történteket megyénk művelődési életének azon irányítója, aki szeptemberben még a Szatmár megyei szoborállítások és emlékjelhagyások kérdését és az ellenük elkövetett vandalizmusokat szemellenzősen és nyílt magyarellenességgel igyekezett kezelni. Normális ésszel Bartók Béla emléktáblájának eltüntetését korántsem írnám a Szatmár megyében együtt élő nemzetiségek valamelyikének a számlájára, hiszen a magyar zeneszerzőnek és népdalgyűjtőnek felbecsülhetetlenül sokat köszönhet a magyar mellett a román népdalkutatás is. A Bartók- és Enescu-táblák eltüntetésével a közös tiszta forrás ellen követtek el merényletet.“ Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Új kulturális egyesület alakult Szatmárnémetiben
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven új kulturális társaság alakult Szatmárnémetiben, amely szombat délután színvonalas gálaműsor keretében mutatkozott be a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán.
A december közepén alakult kulturális egyesület estjén a városban működő több kórus lépett fel, szavalatokat és trombitaszólókat hallhatott, valamint néptáncelőadásokat láthatott a közönség. Az ingyenes gálát a Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának és a református gimnázium gyermekkórusának előadása nyitotta meg, az egybegyűlteket pedig Bertók Béla zenetanár, az egyesület elnöke köszöntötte. A hegedűt és klasszikus gitárt oktató zenetanár elmondta, azért alapította az egyesületet, mert úgy gondolta, annak hiánypótló tevékenysége hagyományokat támogat, őriz és ad tovább, jelenleg ugyanis ez az egyetlen hasonló profilú intézmény a megyében.
„Rendkívül fontos szerepet tölt be egy ilyen hagyományőrző egyesület, ugyanis ez a szervezet összefogja a megyében működő sokféle kulturális tevékenységet” – jelezte méltató hozzászólásában Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere. Az egyesületnek saját zenekara is van, amely alig egy hónapja működik. A Bartók Béla Népi Zenekar szombat este szatmári verbunkossal szórakoztatta a közönséget. A gálaestet Rózsa Molnár Henrietta szavalata színesítette, valamint zongorán és hegedűn elhangzott az Este a székelyeknél című Bartók-darab.
A rendezvényen fellépett még a szatmárnémeti római katolikus székesegyház énekkara, a helyi Kölcsey Ferenc Főgimnázium kórusa, illetve a domahidi néptánccsoport tagjai üveges tánccal és szatmári verbunkossal szórakoztatták a nagyszámú nézőközönséget. A rendezvényen elhangzott, a Bartók Béla Egyesületnek bárki tagja lehet életkortól függetlenül, és az intézmény hamarosan különböző tanfolyamokat, köröket is indítani fog. Az egyesület vezetői olyan érdeklődők jelentkezését várják, akik szívesen megismernék a magyar népdalokat, megtanulnák a néptáncot és részt vennének az egyesületi munkában, vagy fellépnének az általuk szervezett előadásokon.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi körúton Kányádi Sándor
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Magyar Köztársaság Sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándorral szervez közönségtalálkozó körutat.
A népszerű költő szerdán Székelyudvarhelyen, csütörtökön Kovásznán és Kézdivásárhelyen, pénteken Baróton, majd szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozik olvasóival. A rendezvényt a Magyar Írószövetség támogatja. Sepsiszentgyörgyön pénteken a színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar koncertezik, a színház kamaratermében pedig a Próba Után Lacikánál Borozunk nevű zenekar mutatja be a Kovács András Ferenc megzenésített verseiből összeállított lírai koncertjét. A sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban vasárnap a 200 éve született Liszt Ferencre emlékeznek.
A zeneszerző Via Crucis című művéről tart előadást Valádi Enikő zenetanár, majd hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán orgonaművész előadásában. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében január 22-én a csíkszeredai Nagy István Művészeti Gimnázium aulájában Ruralia hungarica címmel komolyzenei kocertre kerül sor, többek között Bartók Béla-, Dohnányi Ernő-, Hubay Jenő- és Joseph Haydn-művek csendülnek fel. A Szeben megyei Vízaknán pedig vasárnap a Református Gyülekezeti Otthonban Székely panoráma címmel nyílik fotókiállítás a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszentdomokosi fotótáborának anyagából.
A Csíki Játékszín immár másodszor várja ingyenes felolvasó-színházi előadással közönségét. Szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kortárs magyar drámát olvasott fel a társulat, ezúttal pedig szombaton 18 órai kezdettel a József Attila- és Kossuth-díjas Janikovszky Éva műveiből olvasnak fel a színház művészei, majd Cári Tibor szerzeményeiből kerül sor egy minikoncertre, a zeneszerző és Veress Albert előadásában. Az újabb ingyenes fellépést követően az évad folyamán még egy alkalommal várják díjmentesen a közönséget a színház művészei, a Magyar Költészet Napján.
Kolozsváron a lutheránus egyház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is szervez programokat a kultúra napján. A lutheránus templomban tegnap kiállítást nyitottak meg, szombaton pedig ökumenikus istentiszteletre és operagálára kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek közreműködésével.
A szombati istentiszteletet követően többek között Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Lukács Tamás országgyűlési képviselő mond beszédet. Az EME szervezésében Szegedy-Maszák Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tart előadást Babits Mihály nemzetfölfogása és neoklasszicizmusa címmel szombaton 11 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának székházában, délután négytől pedig a társaság székházában az EME debütdíjának átadására kerül sor. Krónika (Kolozsvár)

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Verscsillagok Kányádi Sándorral
Miközben tegnap a templomharangok a delet hirdették Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium dísztermében legalább százötven diák együtt mondta Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra című versét Kányádi Sándorral, aki a rendhagyó irodalomórának is beillő találkozón Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal és Márton Áronnal együtt emlegette a szerinte ma is modern Petőfit.
Ötödik és hatodik osztályos tanulók kérdésére válaszolva beszélt diákéveiről, a nyolc-kilenc évesen Damjanich Jánosról írt első verséről, történelem- és zeneszeretetéről, egy versírással próbálkozó fiúnak pedig azt mondta, olvasson minél többet, mert csak gazdag szókinccsel lehet verselni. Röpke egy óra alatt megtanította, mi a ballada ismérve, Vörösmarty Mihály A vén cigány című versével emlékezett a Szózat költőjére, arra pedig, hogy melyik a kedvenc verse, azt válaszolta: a versekkel úgy van, mint a szeptemberi csillagos éggel, amelyen nehéz kiválasztani, melyik a vezérlő csillag. Kányádi Sándor a diákok által elmondott versek hangulatával és egy általuk válogatott és illusztrált, saját verseit tartalmazó egyedi verseskötettel gazdagodva távozott a Székely Mikó Kollégiumból, akik pedig őt hallgatták, sokáig emlékeznek majd arra, miként röppentette őket egy óra alatt a költő Nagygalambfalvától a verscsillagos égig.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványoktatási központok temesvári találkozója
A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum és a Bartók Béla Alapítvány 2009 őszén csatlakozott a Kárpát-medencei Tehetségpontok hálózatához, bízva abban, hogy a hálózatban létrejövő egymástól való tanulás új lehetőséget jelent a kisebbségi, ezen belül a szórványoktatás nehézségeivel küzdő oktatási intézményeknek, pedagógusközösségeknek.
Március 11–12-én kétnapos tudományos tanácskozást szerveznek Temesváron a Bartók Béla Líceumban, amelyen azoknak a magyar iskolaközpontoknak a képviselői vesznek részt (Arad, Beszterce, Brassó-Négyfalu, Déva, Medgyes, Nagybánya – Máramarossziget, Nagyenyed, Segesvár, Szamosújvár, Temesvár), amelyek hasonlóan, szórványoktatási központokként működnek.
Az iskolaközpontok tehetséggondozó programjai – kutatás, tanácskozás és hálózatépítés a minőség szolgálatában című szakmai tanácskozáson előadást tart többek között Király András oktatásügyi államtitkár, valamint Rajnai Gábor, a Magyar Tehetségsegítő Tanács hálózatfejlesztési koordinátora és Kovács Imola, a Bethlen Gábor Alap igazgatótanács tagja (mindketten Budapestről). A kétnapos, műhelymunkával és szakmai vitával egybekötött tanácskozás résztvevői szombaton délután kulturális sétát tesznek Temesváron.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Pártos ünneplés Erdély-szerte
Ünnepi hangulatban, de korántsem feszültségektől mentesen telt március 15-e Erdélyben. Több városban külön ünnepeltek a magyar szervezetek, Kézdivásárhelyen viszont egységesen hátat fordítottak a civilek a politikusoknak.
Marosvásárhely: párhuzamos megemlékezések
Több helyszínre is ünnepi rendezvényt szerveztek tegnap Marosvásárhelyen: emiatt kevesen jelentek meg a városi RMDSZ-tagszervezet és az MPP által szervezett megemlékezésen. Népesebb közönség csak a délutáni, megyei RMDSZ által rendezett ünnepségen volt. Az idei megemlékezést az tette különlegessé, hogy most először piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorúkat helyezhettek el az ünneplők a hadsereg tulajdonában lévő Görög-ház falára.
Itt emléktábla emlékeztet arra, hogy Petőfi Sándor innen indult a segesvári csatába. Andrássy Árpád, a 7-es Számú Általános Iskola igazgatója a tanulók és a pedagógusok nevében kérvényezte a hadügyminisztériumtól a koszorúzást, az illetékesek pedig, a magyar nemzeti ünnepre való tekintettel, jóváhagyták a megemlékezést.
Az RMDSZ szervezésében a székely vértanúk emlékművénél Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke nyitotta meg az ünnepi szónoklatok sorozatát, aki az összetartozás, a szülőföld iránti szeretet, a „feltöltekezés napjának” nevezte március idusának ünnepét. Traian Băsescu üzenetét Szabó Árpád, alelnök, míg Emil Boc miniszterelnök szavait Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta.
A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet. A magyar nagykövet felesége Schmitt Pál üdvözletét hozta, illetve felolvasta Orbán Viktor üzenetét. Bajtai hangsúlyozta: most a magyar nemzet „demokratikus egyesítése folyik”, de ez a folyamat – emlékeztetett a szónok – ugyanakkor „harc is, amit békésen kell megvívni”.
Csegzi Sándor alpolgármester a magyarság korszerű gondolkodását emelte ki beszédében, az elöljáró úgy fogalmazott: a történelmi viszontagságokon a haladó világlátás segítette túl a magyar nemzeti közösséget. Az MPP, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a református és az unitárius egyház, valamint a Siculitas Egyesület a Petőfi-szobornál külön ünnepelt. A rendezvényen jelentős számban vettek részt a Jobbik Magyarországért Mozgalom jelképeit és a Magyar Gárda egyenruháját viselő demonstrálók is, akik árpádsávos zászlókkal tüntettek.
Kézdivásárhely: hitelüket vesztették
A Kovászna megyei kisvárosban a Gábor Áron téren népes közönség gyűlt össze a nemzeti ünnep tiszteletére: becslések szerint 10 ezer ember volt kíváncsi a helyi iskolák, a környező falvak és a 15. székely határőr-gyalogezred hagyományőrző csoportjainak a bevonulására. A kulturális műsor végén azonban, amikor a politikai szónoklatok kezdődtek, harmadára csökkent a résztvevők száma: vélhetően a napokban kirobbant korrupciós botrány miatt fordítottak hátat a civilek a politikusoknak.
A helyi önkormányzatot Szarvadi József alpolgármester képviselte, aki beszédében az egységet, a közösen kiharcolt eredményeket nevezte az 1848-as forradalom legfontosabb hozadékának, a jelen legfontosabb örökségének. Bardócz Csaba református lelkész, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi elnöke a márciusi ifjak szellemét idézve 12 pontban foglalta össze, hogy 2011. március 15-én mit kíván Kézdiszék.
Beszédében utalt Rácz Károly kézdivásárhelyi polgármester korrupciós ügyére is, amikor kifejtette: „kívánjuk, hogy vezetőink ne a pártért és saját érdekeikért, hanem az emberekért, értünk cselekedjenek”. Bokor Tibor RMDSZ-es szenátor a magyar nemzet szabadságszeretetéről és az összefogás erejéről beszélt. Sepsiszentgyörgyön mintegy hatezer ember ünnepelt, a kézdivásárhelyinél érezhetően derűsebb, bizakodóbb hangulatban.
Jelentős számú közönség kísérte figyelemmel az egész napos programsorozatot. Beszédet mondott Tamás Sándor háromszéki tanácselnök, aki a nemzetek közötti összefogás fontosságára, a lengyel–magyar barátság felemelő példájára és Székelyföld forradalmi örökségére emlékeztetett. Sajátos szempontból emlékezett Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki kifejtette: „miközben emlékezünk a harcban jeleskedő ifjak tetteire, sokszor megfeledkezünk azokról a nőkről, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen miből Gábor Áron ágyút öntsön.
Azokról a nőkről, akik eltemették szeretteiket, akik megözvegyülten a forradalom áldozataiként éltek keserves életet, nevelték árva gyermekeiket, és akik a jövő nemzedékek számára átmentették a szabadság nemes eszméjét”. Az elöljáró hozzátette: 1848-ban is fontos kérdés volt Erdély ügye, akkor is a nemzet politikai egysége lebegett mind a budapesti forradalmárok, mind a székelyföldi szabadságharcosok szeme előtt.
Most újra olyan időszakot élünk – fogalmazott az elöljáró – amikor, a 12 pontban megfogalmazott kérésnek megfelelően, egyfajta unió jön létre Erdély és Magyarország között. Most a kettős állampolgárság intézménye teremt hidat az emberek között.
Kolozsvár: kalács és tea
A Szamos-parti városban családias hangulatú ünnepség zajlott tegnap. A Biasini szálloda előtt László Attila alpolgármester szónokolt. „Sajnos nem mindig tudunk felhőtlenül ünnepelni. Mindig vannak, voltak és lesznek olyanok, akik szívesen zavarják meg mások közös örömét. Annak idején Petőfiék is szembesültek azzal, hogy forradalmi ünnepüket megzavarták, és nekünk kolozsváriaknak sem ismeretlen ez a jelenség.
De mi az ünneprontókat, zavargókat lenézzük és megvetjük. Ezen az ünnepen lehet megidézni és felidézni de beidézni, és felróni nem” – mondta a politikus, aki hangsúlyozta: senki sem szabhatja meg, hogyan ünnepeljen a magyar közösség. Kelemen Hunor kulturális miniszter üdvözlő levelét Molnos Lajos költő tolmácsolta. A tárcavezető levelében arra emlékeztette a kolozsváriakat: húsz éve szabad ünnep március 15-e, ám a történelmi évforduló üzenete elhalványulhat.
Az egykori forradalomnak új értelmet adott az 1989-es romániai rendszerváltás, Kelemen Hunor úgy véli, azóta az erdélyi magyarság a fennmaradásért folytatott küzdelemben él. A kolozsváriak a Deák Ferenc utcában levő Bem-emléktábla előtt is lerótták kegyeletüket tegnap: a résztvevőket egy szelet kaláccsal és meleg teával vendégelték meg a szervezők.
Szatmár: román–magyar béke
A román–magyar megbékélés jegyében zajlottak az ünnepségek Szatmár megyében. Erdődön szinte több román, mint magyar nemzeti szalagos koszorú került tegnap Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrának talapzatára. Huszonegy évvel az atrocitásokig fajuló etnikai zavargások után teljes egyetértésben ünnepelték a márciusi forradalmat a helyi románok és magyarok.
A koszorúzáson megjelentek az önkormányzat román tagjai, és a többségében román fiatalokból álló fúvószenekar Cacu Mircea karnagy vezényletével megzenésített Petőfi-verseket adott elő. A megyei tanács liberális alelnöke, Ştef Adrian is beszédet mondott, közösen koszorúzott a két magyarországi testvértelepülés, Szakoly és Napkor vezetőivel.
A megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben Schönberger Jenő katolikus püspök és Kovács Sándor református esperes imájával kezdődött a megemlékezés. A helyi felszólalók mellett beszédet mondott Tilki Attila Fehérgyarmat polgármestere, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke is. Az ünnepi hangulatot a Bartók Béla kórus fellépése, valamint a Harag György Társulat előadása biztosította.
Nagyenyed: diákoknak szólt
A civileké volt a főszerep Nagyenyeden: az ünnepi műsort a Bethlen Gábor Kollégium diákjai nyitották meg. A forradalom előtt tisztelgők meghallgatták a középiskolások számára kiírt Pápai Páriz Ferenc-pályázat értékelését. Szőcs Ildikó igazgató a magyar forradalom jelentőségét méltatta, beszédet mondott Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök is. A kollégiumi megemlékezést Boros Emese népdalénekes műsora egészítette ki. A tisztelet virágait a vártemplomban található Széchenyi István- domborműnél helyezték el a résztvevők.
Székelyudvarhely: megköszönték
Tegnap a Márton Áron téren emlékeztek a székelyudvarhelyiek. Beszédet mondott Ladányi László, Hargita megye prefektusa, Bunta Levente polgármester és Mátyás Károly főesperes is. Koszorúztak a magyar politikai szervezetek helyi képviselői, a civil szervezetek tagjai, az iskolák, illetve művelődési intézmények vezetői is. Mátyás Károly katolikus főesperes beszédében kiemelte, hogy az emberi szabadság külön ünnepnapot érdemel.
Sokszor nehezebb feladat az egyéni szabadság kivívása, mint egy közösség szabadságáért harcba szállni – emlékeztetett az egyházi elöljáró – mert nehéz feladni az önös érdekeket. Bunta Levente köszönetet mondott a magyar államnak a magyar állampolgárság biztosításáért. A politikus úgy vélte: fontos, hogy úgy lehetnek magyar állampolgárok az erdélyiek, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Bunta kitért továbbá arra: a mindenkori magyar kormány felelős az erdélyiek egységéért.
Nagyvárad: pártos emlékezők
A párhuzamos ünneplés jegyében telt március 15-e Nagyváradon is. Ünnepi megemlékezést, koszorúzást tartottak a rogériuszi református templom melletti honvédemlékhelyen, Rulikowszky Kázmér síremlékénél, Nicolae Bălcescu és Szacsvay Imre szobránál, majd huszárok, cserkészek vonultak végig a Fő utcán a Petőfi szoborig. Az RMDSZ politikusai – Kis Sándor, a Bihar megyei tagszervezet elnöke, Bíró Rozália alpolgármester – az összefogás és a forradalmi örökség fontosságára hívták fel a figyelmet.
A magyar nemzeti ünnepen a helyi román politikai élet szereplői is képviseltették magukat, Traian Băsescu államelnök üzenetét Gavril Ghilea prefektus olvasta fel. Az EMNT is több helyszínen volt jelen: a szervezet által rendezett ünnepségek díszvendégeként Pelczné Gáll Ildikó európai parlamenti képviselő, a Fidesz alelnöke volt jelen Nagyváradon. Új Magyar Szó (Bukarest)

Zenével, húsvéti tojással, koccintással ünnepelték az alkotmányt
Talán a legtartalmasabb gálaműsorral épp Kolozsvár tisztelgett Magyarország új alaptörvénye előtt: az egyetlen határon túli város, amely bekapcsolódott a húsvéthétfő esti, tíz helységet élő körkapcsolással összekötő ünnepi programba. Budapest, Békéscsaba, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely mellett a kolozsvári magyar opera is várta mindazokat, akik a húsvéti ünnepet közös zenehallgatással kívánták lezárni, s egyszersmind részesei lenni a magyarországi eseményeknek is. Mindezt a Duna televízió biztosította, amelynek munkatársai az összes helyszínről bejelentkeztek.
A kolozsváriakkal együtt ünnepelt Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, valamint Szilágyi Mátyás főkonzul és további közéleti és egyházi személyiségek. Ezzel együtt az opera nagyterme laza félházat mutatott, mintha a közönség is kicsit értetlenül állt volna a húsvéthétfői koncertlátogatás lehetősége előtt. Felemelő pillanatnak számított azonban a Himnusz, amelynek hangjai egyszerre tíz városban csendültek fel, majd a közönség felvételről meghallgathatta Schmitt Pál magyar köztársasági elnök ünnepi beszédét, amelyet délben, az új, „magyar, korszerű, nemzeti és európai” alaptörvény aláírását követően mondott el. A politikus kiemelte: ezen a napon nem csak a hitbéli tanítás, a húsvét évszázados hagyományát ünnepeljük, hanem a közös munka fölött érzett büszkeséget is, hogy több mint 20 évvel a rendszerváltás után megszületett az új alkotmány, amely „Magyarország feltámadásának alapja és záloga”. A köztársasági elnök a nemzeti összetartozás okmányának is nevezte az új alaptörvényt, amelynek ünneplése is ezt a jellegét emeli ki, tíz magyarországi város és Kolozsvár részvételével, hiszen a magyar kultúrát a vele együtt élő nemzeti közösségek értékei is erősítették. – Bízunk a fiatalok elhivatottságában, abban, hogy a gyermekeink ismét naggyá teszik Magyarországot! – jelentette ki az elnök, szabadságot, békét és egyetértést kívánva az ünneplő magyarságnak és az együtt élő nemzetiségeknek.
A köszöntő szavak után felcsendült Kodály Psalmus Hungaricusa, az opera kórusának és zenekarának előadásában, Bardon Antal szólista közreműködésével és Selmeczi György vezényletével. A tíz városban egyszerre előadott zsoltárt követő szünet után mindenhol egyéni műsorral folytatódott a program. Kolozsváron mezőségi és kalotaszegi népzene, valamint reneszánsz muzsika is csendült, előbbi a Tarisznyás Együttes, utóbbi a Flauto Dolce előadásában. Elhangzott továbbá Farkas Ferenc Kárpáti rapszódiája és Liszt Ferenc Csárdás obstinéja, szintén Selmeczi György vezényletével, majd Kulcsár Szabolcs vette át a karmesteri pálcát. Elsőként Erkel Ferenc operarészletek hangzottak el (Hunyadi László, Brankovics György, Bánk bán) Vígh Ibolya, Sándor Árpád és Fülöp Márton előadásában, majd Bartók Béla román népi táncait követően Kodály Zoltán Székely fonójának fináléja zárta az ünnepi műsort, Szilágyi János, Molnár Mária, Covacinschi Yolanda, Sándor Árpád és Fülöp Márton közreműködésével.
A közönség a függöny legördülése után sem oszlott el, hiszen a belépőjegyül kosarakba gyűjtött húsvéti hímes tojásokat bőséges fogadás keretében szolgálták fel az opera emeleti előcsarnokában, ahol művészek, zenészek és a jelenlévők közösen ünnepelhették a húsvétzárást és az új magyar alkotmány születését.
S. B. Á. 
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5–8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai című hagyományos rendezvényét. 
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeiről érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedők és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevője a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákművelődési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzőket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. „Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315–23 között magyar főváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az előbb látott műsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk!” mondta köszöntője során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötődő nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
„Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi műveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben – mondta köszöntője során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezető professzora, aki ez alkalommal bejelentette: „a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnőnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át!” A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetője olvasta fel.
A Sütő András Nyelvőrző Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: „Úgy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfőbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erőmből telik, erősítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérő szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen.” Idén első alkalommal „megosztott” Nyelvőrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: „Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6.”, dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel folytatódott. A versenyzők három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyző), általános iskolások 6 csapat (24 versenyző) és középiskolások 7 csapat (21 versenyző). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákművelődési Házban. 
Nyugati Jelen (Arad)

KAV-díjkiosztás a temesvári Diákházban
„Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközösség ennyire össze tud fogni egy jó ügy érdekében”
A hét végén a Magyar Nyelv Napjai és ezen belül a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő (KAV) házigazdája volt a Bartók Béla Elméleti Líceum. 
Három korosztályban – negyedikesek, V.–VIII. osztályosok és középiskolások – az ország nyolc megyéjéből, tizenkilenc erdélyi településről érkezett harminc, egyenként háromtagú csapat mérte össze magyar nyelvtudását és leleményességét a játékos, szórakoztató nyelvi vetélkedők során. Két napig a vetélkedők és a vendégfogadás lázában égett a Bartók Béla Líceum, a pedagógusok és a diákság. A rangos esemény tiszteletére a Juventus diáklap KAV-nak szentelt különkiadását is megjelentették, amely naprakészen az anyanyelvi vetélkedő díjazottainak listáját is közzéteszi!
A KAV ünnepélyes díjkiosztó ünnepségére szombaton délután került sor a Bartók Líceummal szomszédos Diákművelődési Ház nagytermében. A negyedik osztályosok versenyét, amely Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője vezetésével zajlott le, a gyulakutai Fűszál csapat (Bálint Róbert, Dósa Eszter és Gáll Botond) nyerte, Bethlen bajnokait (Székelyudvarhely) és a Nyelvkukacokat (Kézdivásárhely) megelőzve. Ebben a korosztályban régiónkból a Temesvári vitézek (Bartók Béla Líceum) és az aradi Csigabiga (Aurel Vlaicu Iskola) vett részt a verseny döntőjén.
Az általános iskolások versenyét a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szokoták csapata (Éltes Rita, Albert Antónia, Müller Henriette-Annemarie) nyerte, a Nomen est omen (Balánbánya) és a Névvadászok (Székelyudvarhely) csapatok előtt. A Bartók Béla Líceum Csillagszem csapata (Franka Noémi, Szabó Anita, Szabó Nóra), felkészítő tanár Molnos Ildikó, dicséretben részesült.
A középiskolások korosztályban a másik nagymúltú sepsiszentgyörgyi iskola, a Székely Mikó Kollégium Rabonbán csapata (Boér Ilka, Kovács Gellért Pál, Márton-Simon Anna) diadalmasokodott, második helyen a Csilengi Dásza (Marosvásárhely), harmadik az Esthajnal (Nagyvárad).
A verseny tapasztalatairól, a versenyzők teljesítményéről dr. Váradi Izaabella (Oktatásügyi Minisztérium) az alábbiakat nyilatkozta lapunknak:
„Idén a versenyzők jelentkezése elmaradt a várakozásunktól, valami miatt kevés csapat jelentkezett a KAV-ra. Erről szólt a korábbi tanácskozásunk, hogyan próbáljuk kezelni ezt a problémát. Találtunk is rá megoldásokat, de a gyermekek felkészültségén ez szerencsére nem volt észrevehető. Olyan diákok jöttek el Temesvárra, akik foglalkoztak ezzel a tematikával, a nevekkel, nagyon szépek az eredmények, kicsi a pontszámkülönbség a győztesek között.” A temesvári KAV-döntő szervezőiről, a Bartók Béla Elméleti Líceumról elismerő szavakkal beszélt dr. Váradi Izabella:
„Óriási dolog egy országos KAV versenyt megszervezni! Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szándéka szerint olyan közösségeket érintenek meg a versennyel, amelyeket építeni szeretnének. Tény, hogy van a versenyszervezésnek építő hatása is. Ilyenkor egy közössségnek össsze kell fognia, át kell gondolnia saját múltját, identitását, a magyarság mentén kell felfűznie olyan programokat, amelyekkel a vendégeit fogadja. Úgy gondolom, hogy ez a temesváriaknak fantasztikusan jól sikerült, kitettek magukért! Végig éreztük, hogy odafigyelnek ránk, alternativ programok vannak, színházba, városnézésre vitték a résztvevőket és nagyon jók a vissszajelzések, a saját diákjaimat (a nagybányai csapat – szerk. megj.) is megkérdeztem. Kirándulásra vitték a gyermekeket, akik azt mondták, olyan sulit láttak – ez az újszentesi iskola –, amelyikbe ők is szívesen járnának! Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközössség ennyire össsze tud fogni egy jó ügy érdekében!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme”
A Kárpát-medence magyar szórványstratégiájának az előkészítése volt a feladata a Szórvány és nemzetépítés című nemzetközi konferenciának, amelyre május 13–14-én került sor a temesvári Bartók Béla Líceumban. 
A tanácskozás résztvevőit Répás Zsuzsanna államtitkár köszöntötte, aki ez alkalommal elmondta: 2010 óta kiemelten fontos a magyar kormány számára a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek. Ezért létrehozták a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek a Kárpát-medencei szórványközönségekkel és a nyugati diaszpórával foglalkoznak. A Kárpát-medencei szórvány albizottság elnöke dr. Bodó Barna és feladata a szórványstratégia kidolgozása, ebbe épülnek majd be a temesvári konferencia tapasztalatai. Répás Zsuzsanna azt is jelezte: az a cél, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem önállóan is életképes közösségekké váljanak.
A konferencia első napján a szórványkutatók és a politikusok elemezték a Kárpát-medencei magyar szórványközösségek helyzetét. Dr. Biczó Gábor (Miskolci Egyetem) az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit elemezte, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet úgy is együtt, egyensúlyban, hogy nem történik asszimiláció, ennek az esetnek különös jelentősége van egy szórványstratégia kidolgozása szempontjából. Dr. Gyurgyik László a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát mutatta be statisztikai adatokkal, demográfiai térképekkel illusztrálva. Dr. Bodó Barna előadása során arra hívta fel a figyelmet, hogy szórvány fogalma szellemi hungarikum, a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között. A dr. Balogh Balázs (az MTA Néprajzi Intézetének igazgatója) moderálta panelbeszélgetés során Kárpát-medencei politikusok értékelték az erdélyi, délvidéki és felvidéki szórványközösségek helyzetét. Székely István (RMDSZ) a szórványkollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta a legfontosabbnak, hangsúlyozva, hogy a szórványközösség külső támogatás nélkül nem tudja megőrizni identitását. Toró Tibor (EMNT) szerint a szórványstratégiát ki kell emelni a pártpolitikai csatározások köréből és csak konszenzusos alapon lehet kidolgozni, ugyanakkor a szórványstratégia a nemzetstratégia része kell legyen.
A konferencia második napján a szakemberek mellett az egyházak és a civil szervezetek képviselői is kifejthették álláspontjukat a szórványközösségek helyzetével kapcsolatosan. Rendkívüli eredményekről számolt be Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke: a Kallós és a Téka Alapítványoknak a mezőségi szórványban sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást, a pezsgő kulturális életet biztosítani, akikben sikerült feléleszteni alig pislákoló magyar identitásukat. Nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki részét a két intézmény működtetéséből. A Csete Örs moderálta panelbeszélgetés során, amelyben részt vett Csűry István református püspök, a csángóföldi Hegyeli Attila, a kárpátaljai származású Gecse Géza, a brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc is, a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték a résztvevők. Érdekes volt a pusztinai Hegyeli Attila megközelítése, aki szerint a szórványra nem áldoz a magyar kormány, hanem befektet, hiszen gazdasági téren hatványozottan megtérülhet a szórványra „elpazarolt” pénz.
„A temesvári tanácskozást azzal a szándékkal hívtuk össze – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke –, hogy összegezzük azokat az elméleti, illetve szakpolitikai kérdéseket, amelyek a szórvánnyal kapcsolatosan felmerülnek. Úgy vélem, minden résztvevő számára hozott újat ez a konferencia. Ha arra gondolunk, hogyan írta le Balázs-Bécsi Attila az intézményépítést, amit ők a szórványban végeznek civilként, erre nem úgy kell tekinteni, hogy ő egy hős, hanem azt kell megnézni: kik azok, akik elmulasztják az ilyen akciók mellé való odaállást. Erdei Ildikó előadásából hallhattuk, hogy a szórványban működő magyar iskolának a nyelvi kisebbségi szocializációs feladatokat is fel kell vállalnia. Ezeket az új értelmezéseket végig kell gondolni, hihetetlenül nagy feladatok előtt állunk. Ahhoz, hogy a nemzet a pozitív önértelmezés jegyében tudjon tovább lépni, a szórványt be kell emelni a pozitív diskurzusba. Nincs közösség határ nélkül – a nemzeti közösségnek a természetes határa a szórvány. A politikusok számára mentalitásváltást kell jelentenie annak, hogy a szórványt nem támogatni kell, hanem a szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme. Ha szórvánnyal foglalkoznak és biztosítanak számára olyan eszközöket, amelyekkel a szórvány képes a hosszú távú megmaradásra – a saját nemzetét védi, aki ezt cselekszi!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Hary Béla
(1934–2011)
Városunk egyik kiemelkedő karmester-egyénisége 1934. október 2-án született Szilágysomlyón. 1952-ben érettségizett a kolozsvári zenelíceumban, majd a Gheorghe Dima Zeneakadémiára (akkor: Konzervatórium) felvételizett karmesteri és zeneszerzői szakra, a szakokatpárhuzamosan végezte el. 1956-ban – még konzervatóriumi diákként – kerül a Kolozsvári Állami Magyar Operába. 1958-ban államvizsgázott, és ezt követően több mint fél évszázadon át dirigálta az opera repertoárján levő művek többségét.
Az 1960-as években oroszlánrészt vállalt Bartók Béla zenés színpadi műveinek (Kékszakállú herceg váracímű operának, A csodálatos mandarin című pantomim és A fából faragott királyfi táncjátéknak) kolozsvári bemutatásában. 1973–1977 és 1984–1989 között a magyar opera igazgatói tisztségét is betöltötte, ám a karmesteri tevékenység gyakorlásáról akkor sem mondott le. Igazgatóként dirigálta Gounod: Faust, Verdi: Álarcosbál, Mozart: Don Juan című operáját is.
Az 1989-es rendszerváltást követően a Kolozsvári Magyar Opera és a Gyulai Várszínház közötti együttműködés keretében bemutatott Erkel-operák színrevitelekor nem csak karmesterként vett részt, hanem hat Erkel-operában a zenei dramaturg munkáját is ellátta.
Zeneszerzőként több balett-zenét (Sárga rózsa, Hófehérke és a hét törpe, Játékparádé), továbbá zenekari és kamaraműveket komponált. Farsang című musicaljét műsorra tűzte mind a magyar, mind a román opera, sőt a zeneakadémia operaosztálya is.
Zsűrielnök volt a Kolozsvári Magyar Opera vezetősége által szervezett két nemzetközi operakarmester-versenyen.
Kiváló karmesteri tevékenységéért, a bartóki és az erkeli életmű továbbéltetéséért kitüntetésben részesült: többek között a Magyar Köztársaság tisztikeresztjét Göncz Árpád akkori magyar köztársasági elnöktől vette át (1993); az EMKE Erkel-díjjal tüntette ki (1996), a Kolozsvári Magyar Opera fennállásának 50. évfordulóján örökös tagságot nyert (1998); Pro Cultura Hungarica emlékplakettet kapott a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (2004).
„Hary Béla köztudomásúan kitűnő muzsikus, mint színpadi karmester is kiforrott egyéniség, aki a színpadi összművészet szellemében dolgozza ki zeneileg az operák, illetve a balettek partitúráit” – írta róla még pályája kezdetén, 1966-ban László Ferenc muzikológus.
„Hary Bélának igencsak kiváló a keze. Hosszú pálcával, kiművelt csuklótechnikával vezényel. A pálcát vezénylő jó kéz ellenállhatatlan karmesteri delejt közvetít. Magabiztossága, fölénye nem kihívó, hanem magával ragadó. Hary Béla remekül zongorázik, továbbá termékeny zeneszerző, jelentékeny alkotó. Karmesteri delejét Hary Béla a vele perszonálunióban élő zeneszerzőnek is köszönheti” – olvashatjuk László Ferenc előszavát a Hary Béláról szóló életrajzi könyv első lapjain.
Rendkívüli karmesteri teljesítményben gazdag zenei életmű zárult le május 14-én halálával, immár végérvényesen.
Nyugodjék békében!
Nagy-Hintós Diana 
Szabadság (Kolozsvár)

Jubiláló Varadinum
Fotókiállítással, a Varadinum Emlékkönyv 2003– 2010 bemutatójával és ünnepi istentisztelettel kezdődött vasárnap délelőtt Nagyváradon a huszadik Festum Varadinum. A fesztivál mottójául egy négyes felkiáltást választottak a szervezők: „Önálló magyar kultúrát! Teljes körű anyanyelvi oktatást! Önálló magyar színházat! Erőteljes civil szerveződést!”
Mint Biró Rozália, a város alpolgármestere, a szervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: „Ezek olyan égető szükségleteket jelölnek, amelyek nélkül nem tudunk élni, alkudni ezekből pedig nem lehet”. A rendezvény védnökei Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter és Halász János magyarországi parlamenti képviselő, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának munkatársa.
A feszitvál nyitónapján a Nagyvárad-Rogériuszi református templom előterében Vassy Erzsébet festőművész kiállítását nyitották meg, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházában pedig Bartók termi zenei esték címen tartottak hangveresenyt. Az Eisemann Mihály-Somogyi Gyula-Zágon István szerzőpáros által jegyzett Fekete Péter című előadást pedig a nagyváradi Szigligeti Társulat mutatta be Kányádi Szilárd rendezésében.
A fesztivál második napja az Apáról fiúra elnevezésű, hagyományos mesterek találkozójával kezdődött, ám az időjárás nem kedvezett a kirakodóvásárnak. Később az Országos Széchenyi István Történelmi Pályázat díjait adták át, este pedig a várban a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészetis diákjainak kiállítását nyitották meg. A hét további napjain is egész napos programokkal várják az érdeklődőket.
Ma Bartók Béla emlékestet tartanak a szerző születésének 130. évfordulójának alkalmából a Nagyváradi Állami Filharmónia Enescu-Bartók hangversenytermében. Közreműködnek Kosza Ágnes, Bíró László hegedű, Székely István klarinét valamint Thurzó Zoltán zongorán. A műsorban szerepelnek Bartók, Enescu és Liszt kompozíciók. Programváltozásra hívják fel a figyelmet a szervezők: holnap 16 órai kezdettel tartják a Civil Társadalom Napját, amelyen részt vesz Pomogáts Béla irodalomtörténész, Kötő József színháztörténész és Dávid Gyula irodalomtörténész is, a Polis Könykiadó vezetője.
A rendezvény egyik kiemelkedő programjának ígérkezik a Szigligeti Színház 110 éves, frissen restaurált iratainak hazatérése. Az ünnepélyes átadást követően színházi szakemberek részvételével kerekasztal-beszélgetést szerveznek. Ugyancsak vasárnap, a rendezvénysorozat zárónapján tartják a Varadinum díjkiosztó gálát. Az első alkalommal kiosztandó díjakat azoknak a személyiségeknek adják, akik kiemelkedő munkát végeztek a partiumi magyarság fennmaradásáért, fejlődéséért.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szórványkonferencia Temesvárott
A rendezvény utolsó hozzászólója, a dél-erdélyi Lippán élő Szebán Ferenc szerint nemzeti és nem nemzetközi volt a kétnapos temesvári konferencia. Lássuk be, volt igazság abban, amit mondott, bár ez alkalommal inkább örülhetünk, hogy több országból jöttek előadók.
És annak is, hogy jobb későn, mint soha. Május 13-án ugyanis ennek a jegyében kezdte mondandóját a konferencia első határon túlról érkezett vendége, Répás Zsuzsanna államtitkár, aki szerint: „2010 óta a magyar kormány számára kiemelten fontos a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek.” Ezért alakította meg a közelmúltban a magyar kormány a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek egyike a Kárpát-medencei szórványközösségekkel, míg a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik. Az államtitkár asszony azt is elmondta, hogy a Kárpát-medencei szórvány albizottság elnökévé, a mostani rendezvény főszervezőjét, Bodó Barnát nevezték ki, akinek a legfőbb feladata e stratégia kidolgozása.
A Szórvány Alapítvány létrehozójaként ismert Bodó Barna a „Szórvány és nemzetépítés” nevet adta a rendezvénynek, amelyen Répás Zsuzsanna azt is hangsúlyozta: cél az is, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem képesek legyenek önállóan is működő közösségekké válni.
A konferencia első napján, Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában, a Bartók Béla Líceumban a Miskolci Egyetemen tanító Biczó Gábor kultúrantropológus az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit sorolta, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet együtt úgy, hogy egyik a másikat nem asszimilálja, aminek döntő jelentősége lehet a szórványstratégia kidolgozásakor. A Selye János Egyetem oktatója, Gyurgyík László szociológus a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát demográfiai térképekkel és statisztikai adatokkal tette érzékletessé. Ladányi Lajos, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának szórványszakértője arról beszélt, hogy nemcsak az anyaország, hanem a külhoni magyarság körében is szükséges a szemléletváltás, mivel a szórvány visszaszorulása – az ő tapasztalatai szerint – a gyakorlatban a szomszéd népek terjeszkedését és a szórvány asszimilálását jelenti, ami szerinte „borzasztó”. A délvidéki Csorba Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban a Tisza völgyében és a Vajdaság északi részén tömbben élő magyarság – néhány települést leszámítva – napjainkra szórványhelyzetbe került. Sürgősen tenni kellene valamit ennek a folyamatnak a fékezésére – mutatott rá az újvidéki egyetem oktatója.
Bodó Barna előadásában a szórvány fogalom értelmezésére vállalkozott, ugyanis az eltérő és nem eléggé pontos értelmezések szinte lehetetlenné teszik a szórványokról való értő és a helyzetet értelmező nyilvános beszédet. A szórvány a kulturális nemzet határa – a Kárpát-medencében egyetlen nemzet esetében sem esik egybe a kulturális és a politikai nemzet határa – ezért a szórványért vállalandó felelősség a nemzet egészéért való fellépés. A nemzetszemlélet jelentőségére is felhívta a figyelmet. Az a mód, ahogyan az anyaország viszonyul szórványaihoz, az illető ország nemzetpolitikájának a függvénye: jelentős eltérések mutatkoznak például a német, a román illetve a magyar nemzetpolitika között. A románok ugyanis például a román állam 1859-es létrejötte óta mindig is erőteljesen a területre koncentrálnak, míg a magyarok szemlélete közösségelvű. Hangsúlyozta, hogy a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között, míg a magyarok – igen, akiknek megközelítésmódja eltér az őket körülvevő, többi nemzetétől, így a románokétól is.
A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója, Balogh Balázs kalotaszegi munkáját az amerikai asszimiláció-kutatásokkal vetette össze. Az általa vezetett szekció-beszélgetésben az RMDSZ szakértője, az egyébként szórványközösségben felnőtt Székely István a kollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta kulcsjelentőségűnek. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a nagyvárosi, konkrétan a temesvári szórványban élő Toró T. Tibor szerint a szórványstratégiát konszenzusos alapon lehet kidolgozni, hiszen annak a nemzetstratégia részének is kell lennie, ez pedig csak akkor tud kellő hatékonyságú lenni, ha minden politikai irányzat támogatását bírja, és nem képezi pártpolitikai csatározások tárgyát. Közös feladat a nagyvárosi szórványmagyarság identitásának védelme. Temes megye ötvenezres lakosságának a fele például néhány településen szétszórva él, míg a másik fele Temesváron. Azokról, akik nem Temesváron laknak, pontosan tudják, hogy milyen körülmények között élnek, de „a megyeszékhelyen élő embereknek csupán az egyharmada „látható”, a többiek „rejtőzködő magyarok”. Vannak közöttük olyanok, akik magyarul már nem is beszélnek, viszont a népszámlálások alkalmával – ennek ellenére – mégis magyarnak vallják magukat. Ezek megtalálása és megszólítása komoly feladat” – fogalmazott Toró.
„Miközben a szórványtelepülések identitásuk fenntartásához több forrást igényelnének, a Vajdaságba irányuló támogatások nagyobbik része az utolsó két évtizedben a többségi területekre érkezett.” Legalábbis a délvidéki Zsoldos Ferencnek ilyen tapasztalata volt, amikor a Magyarországról érkező támogatások szerkezetét vizsgálta. „Az egyetlen kivételt talán az Apáczai Közalapítvány támogatásai jelentették” – hangzott el.
A konferencia következő, szombati napján az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Csete Örs mutatta be a vendégeket. A Szegedi Egyetemen tanító Barna Gábor antropológus a szomszédos országok római katolikus egyházaiban, illetve azok intézményeiben elfoglalt magyar pozíciókat és az ebből következő tanulságokat ismertette. Romániában – a Bánságban is – a katolikus egyházban a magyar hívek többséget alkotnak, míg Szlovákiában kisebbséget, s ennek megfelelően más és más ezeknek az intézményeknek a politikája és magyar érdekérvényesítő képessége is.
Ilyés Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa a felvidéki Zoboralja szórványosodásáról tartott előadást. Erdei Ildikó temesvári pszichológus különböző szintű kétnyelvűség-vizsgálatainak eredményét ismertette. Előadásából kiderül annak az oka is például, hogy miként lehetséges, hogy Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában a gyerekek egymással a szünetben románul beszélgetnek. „Fel kell hívni a tanárok figyelmét arra, hogy ne bánjanak ilyenkor a magyar diákokkal gorombán akkor sem, ha a gyerekek nem beszélnek tökéletesen magyarul, mert ezzel elriaszthatják őket” – hangzott el. Horváth Zsófia, a Sapientia Marosvásárhelyen lakó pszichológus előadója az erdélyi magyar fiatalok én-képéről tartott előadásában elmondta, hogy a városi és a falusi diákok között fedezhető fel éles határ. A szamosújvári Balázs-Bécsi Attila azt foglalta össze, hogy a Kallós és a Téka Alapítványnak a mezőségi szórványban hogy sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást biztosítani. A Téka Alapítvány elnöke azt is elmondta: az is nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki a részét a két intézmény működtetéséből. „Projektekből próbálunk eltartani központokat, pedig a működtetés állandó forrásokat igényelne!” – fogalmazott Balázs-Bécsi. Csűry István református püspök az egyház szórványgondozó munkája során tapasztaltakat ismertette. A székelyföldi származású, de tíz éve immár a moldvai Bákóban tevékenykedő Hegyeli Attila kiemelte, mekkora a jelentősége annak, hogy a divatnak köszönhetően Csángóföld a közérdeklődés tárgyává vált, ami jelentős mértékben könnyíti munkájukat. Szerinte egyébként a szórványra a magyar kormány nem „áldoz”, hanem befektet, hiszen hatványozottan megtérül az erre fordított pénz. Gecse Gézát, a Magyar Rádió szerkesztőjét Bodó Barna az Aspektus vitaestek szervezőjeként mutatta be, aki elmondta, hogy – a siker érdekében – szórványügyben nemcsak az erdélyiek, hanem a magyarországiak meggyőzésére is szükség van. Ebben teljesen egyetért Csete Örssel, de a téma kommunikációjának a fontosságát nem lehet elég erőteljesen hangsúlyozni. A brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték.
A kétnapos rendezvény után arra a következtetésre lehetett jutni, hogy nemcsak a politikusoknak, hanem mindenkinek mentalitást (vagy legalábbis aspektust) kellene váltania ahhoz, hogy a szórványt ne úgy tekintsük, mint amit elsősorban támogatni kell, hanem olyan kikerülhetetlen léthelyzetnek, amely a politikai és a kulturális nemzethatár közötti különbségből fakad – és ha eltűnik, az azt jelentené, hogy az anyaország határain túli magyarok felszívódtak, beolvadtak. A nemzet érdeke tehát a szórvány megtartása – és immár alkotmányos tétel a felelősségvállalás.
Toró T. Tibor ennél optimistábban fogalmazott, hiszen ő – a szó jó értelmében vett – offenzívát is elképzelhetőnek tartotta, vagyis azt például, ha a munkába bevonni nem is tudjuk, de legalább tudjunk arról, hogy kik a magyarok nemcsak Temesváron, hanem másutt is a Kárpát-medencében, mert ennek a tudásnak a birtokában lehetőségünk lesz arra, hogy a folyamatokat – ha megfordítani nem is sikerül teljes mértékben, de legalább – megállítsuk.
Erdély.ma

Bartók Béla-emlékest
Nagyvárad – A Varadinum rendezvénysorozat keretében négy fiatal szólista lépett fel Bartók Béla születésének 130. évfordulója alkalmából.
A hegedűre átírt Hat román népi táncot (1915) Kosza Ágnes, a Filharmónia első hegedűse szólaltatta meg Thurzó Zoltán zongorakíséretével. Életesen, hangszínben gazdag játékával azonosult a Belényes környékén gyűjtött népdalok, táncok hangulatával. A fiatal, Franciaországban végzett művésznő Bíró Lászlóval (a Filharmónia első hegedűse) adtak elő A két hegedűre írt 44 duóból (1931) nyolcat. Mindketten igen kifejezően, biztos intonációval éreztettek rá a deklamáló népdalok hangzásvilágára (például Menetelő nóta, Bánkódás, Máramarosi tánc). Kiemelkedő élménnyel ajándékozott meg a három szólista: Kosza Ágnes (hegedű), Székely István (klarinét) és Thurzó Zoltán (zongora), amikor színre vitték az 1938-39-ben írt Kontrasztok című háromtételes (Lassú, Pihenő és Friss) című kompozíciót. Bartók kamarazenéjében ez az egyetlen alkalom, amikor fúvós hangszert alkalmazott. Benny Goodman világhírű dzsesszklarinétos ösztönzésére írta meg a darabot.
Előadók
Mindhárom előadó kiváló technikai felkészültséggel, a zene rapszodikus stílusára éreztetve idézte fel a táncosan feszes, verbunkos hangulatú muzsikát, valamint a notturno zene szimetrikus felépítését és a III. tétel elsődlegesen ütőhangszereket idéző muzsikáját. Megfigyelhettük, hogy a hegedű és a klarinét váltott hangszerei (scordatura – lehangolt hangszerek) révén adják elő hitelesen a virtuóz igényű, verbunkos hatást is mutató szólamokat. Székely István konzervatóriumi tanár játéka ezúttal is remekelt.
Bíró László is nagy feladatra vállalkozott, Bartók 1944-ben komponált utolsó előtti művét, a C-dúr Szólószonáta két tételét adta elő. A szólista a mű ritmikáját, lehelletfinom képsorait és rapszodikus szenvedélyt felszabadító zenéjét, valamint a fúga bachi mintára épülő tömörségét, drámaiságát egyaránt hitelesen mintázta meg, megbirkózván a mű rendkívüli technikai nehézségeivel. Ugyancsak ő szólaltatta meg az 1902-ben írt Andantét, Bartók korai alkotását.
Zongoradarab
Thurzó Zoltán zongorajátékában hallgattuk meg a 130 éve született George Enescu 16 éves korában írt, „a régi stílusban fogant” I. Szvitjéből (1897) az impesszionista stílusú Adagiót. Ugyancsak az esten játszotta Liszt Ferenc Temetés című darabját, amely gyászapoteozisnak minősíthető. Újra meghallgattuk Bartók 1911-ben komponált Allegro barbaróját. Az őserőt feltáró erőteljes lüktetésű zongoradarabot ezúttal is megfelelő dinamikával játszotta, mintegy emlékeztetve Balázs Béla Bartók című költeményének alapgondolatára: „Bizony zenéd nem andalító mámor. / Kérlelhetetlen acélszerkezet. / Bús föld alól dübörgő lázadás / Vad fájdalom, sikoltó fájdalom. / Ki bántott téged?”
Tuduka Oszkár
erdon.ro

Könyvbemutatóval ünnepelte tizedik születésnapját a BKE
Újraalakulásának tizedik évfordulóját ünnepelte szerdán a Bánsági Kárpát Egyesület, amely 2001. május 18-án az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) Bánsági Osztálya néven kezdte el működését. 
A Bartók Béla Líceumban megtartott jubileumi rendezvény résztvevői az Erdélyi Kárpát Egyesület megalakulásának 120. évfordulójáról is megemlékeztek, amit az országos szervezet az előző hét végén ünnepelt meg a Kolozs megyei Sztánán. A jubileumi BKE-találkozón, amelyet jelenlétével megtisztelt Marossy Zoltán alprefektus, részt vettek az egyesület aradi, temesvári és szegedi tagjai.
Illés Mihály egyesületi elnök ünnepi köszöntője során azt is elmondta: az időközben Bánsági Kárpát Egyesület néven önállósult szervezet ugyanakkor a Délvidéki Kárpát Egyesület (DVKE) folytatójának tekinti magát, annak örökségét ápolja. Az évfordulós rendezvény alkalmából, a Szeged Alsóváros Kultúrájáért Alapítvánnyal együttműködve, a Nemzeti Civil Alap támogatásával sikerült újra kiadni a ma már könyvritkaságnak számító Délvidéki Kárpátegyesület Kalauzát. „Eredeti szándékunk az volt, hogy új fejezetekkel látjuk el a kiadványt – mondta Illés Mihály –, mintegy odaillesztve a mai valóságot az egykor rögzített tények mellé. A meglepően sok, terepen összegyűjtött anyagból végül sikerült a DVKE Kalauzával egyenértékű, teljesen új útikönyvet létrehozni, A Temesi Bánság turista kalauza címmel. Mindkét kötetet Illés Mihály szerkesztette, a fényképekkel bőven illusztrált, a könyvben szereplő földrajzi elnevezések jegyzékével kiegészített „mai” turista kalauz szerzői Balázs István László, Illés Mihály, Milka Zsolt, Pálkovács István, Stefanov Titusz, Ujj János.
A születésnapi BKE-találkozó tíz esztendő turistaélményeinek felidézésével, az egyesületi tagok legsikerültebb természetfotóinak a bemutatásával, ünnepi koccintással és kötetlen beszélgetéssel folytatódott.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Történelmi vetélkedő: Szent István király és kora
Nagyvárad – Szombaton Szent István és kora címmel szervezett az Ady Endre Középiskola kárpát-medencei történelmi vetélkedőt diákoknak a díszteremben, a Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében.
 Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében hagyományosan, az idén immár 14. alkalommal megszervezett vetélkedő támogatói a Tanügyminisztérium, a nagyváradi önkormányzat, az Alma Mater, a Communitas és a Sapientia Varadiensis alapítványok, valamint a Helyi Közszállítási Vállalat (OLT) voltak. Fleisz Judit, az Ady Endre Középiskola aligazgatónője az erdon.ro-nak elmondta: a versenyre- mely szerepel a szaktárca hivatalos naptárában- a házigazda tanintézeten kívül a váradi Mihai Eminescu Főgimnáziumból és a Szent László Római Katolikus Gimnáziumból, a budapesti Kós Károly Kollégiumból, Petőfi Sándor Gimnáziumból és Szent László Gimnáziumból, a derecskei II. Rákóczi György Gimnáziumból, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumból, a szlovákiai Révkomáromból, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumból, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból és a szilágysomlyói Simion Bărnuţiu Líceumból érkeztek résztvevők. Pénteken Szentjobbon tartottak történelmi sétát a fiatalok, ahol dr. Draskóczy István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár és Kurilla Gábor római katolikus plébános tartott előadást nekik, majd megkoszorúzták Szent István és Mercurius szerzetes szobrát.
Tizenegy forduló
A szombat délelőtt zajlott megmérettetésen Tóth Márta igazgatónő köszöntötte a versenyzőket, arra hívva fel a figyelmüket, hogy a rendezvény a kulturált szórakozás és a tanulás keveréke, kiváló lehetőség arra, hogy kamatoztassák a tudásukat és ugyanakkor megismerjenek más fiatalokat, szokásokat és környezetet is. A megszólítottak egyébként húsz, 3 fős csapatba tömörültek, a feladatsorokat pedig az Ady líceum történelem katedrájának tanárai állították össze. A zsűriasztalnál dr. Draskóczy István, dr. Fleisz János, valamint Ősz Gábor, Vincze Zsolt és Biró Judit történelemtanárok foglaltak helyet. A tizenegy fordulós versenyen nem csupán írásbeli feladatok (keresztrejtvény-fejtés, szövegfelismerés, puzzle stb.), hanem villámkérdések is szerepeltek. Az első helyezettek könyvjutalmakban részesültek, illetve okleveleket és emléklapokat is kaptak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Tizenöt éves a Temesvári Magyar Nőszövetség
Megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte a Temesvári Magyar Nőszövetség az elmúlt hét végén a Kós Károly Közösségi Központban.
Szász Enikő színművész, a civil szerveződés létrehívója és elnöke a másfél évtizedről készített számvetésében a szervezet közművelődési tevékenységét és a minden évben megrendezésre kerülő Bánsági Magyar Napok sikerét emelte ki.
Bár a kezdetekkor szociális és oktatási feladatokat is vállalt a szervezet, igazi arculatát akkor találta meg, amikor felvállalta a múltbeli és jelenkori magyar tudományos és kulturális értékek felmutatását, bevitelét a köztudatba. Erősítette önbizalmában és önértékelésében, közösséggé szerveződésében a szórványléttől elbizonytalanodott bánsági magyarságot.
„Olyan etnikum vagyunk, amelynek nincs miért szégyenkeznie, mindig értéket teremtett, nemcsak önmagának, hanem a régióban élő többi etnikumnak is” – vallja Szász Enikő. Bizonyítékként felmutatta többek között Székely László, Temesvár első főépítésze életművét. A Bega-parti város modern arculatának megtervezője, számos középület, palota, iskola, magánház, ipari létesítmény építője gazdag életművét a Nőszövetség által kiadott albumban mutatta be (a tanulmányt hozzá Szekernyés János írta), emléktáblát emelt Székely László főműve, a Piarista Főgimnázium, rendház és templom épületegyüttes homlokzatára és felállíttatta bronzból készült mellszobrát az egyik belvárosi parkban. A folklórhagyomány újraélesztését, az autentikus néptáncmozgalom kibontakozását a Bánsági Magyar Napok keretében rendezett néptáncgála műsoraival támogatta, idén pedig nyomtatásban, az Össztánc című könyvben jelentette meg a megye tánccsoportjainak történetét. Figyelme kiterjedt minden korosztályra és minden ízlésű befogadóra: a magas színvonalú szimfonikus hangversenyektől a gyermekelőadások szervezéséig szinte mindenre. Részt vett a régió legnagyobb szülötte, Bartók Béla emlékének ápolásában, Bartók Béla és a Bánság c. könyv kiadásával, a régió ipartörténetének jelentős adatait publikálta a Maderspachc. könyvben, jelenleg a térség magyar vonatkozású emlékművei fotóinak albumba gyűjtésén dolgozik. Képzőművészeti tárlatokat szervezett a Temesváron élő alkotók és az itt tanuló magyar egyetemisták számára, kapcsolatot teremtett a tömbmagyarság (Székelyföld) kulturális életével, kapcsolatokat ápol a szerbiai és magyarországi civilszervezetekkel, kirándulásokon ismerteti meg a bánságiakat más országok magyar értékeivel. A sort folytathatnám. A közösségért érzett példás felelősségérzettel a Nőszövetség azon dolgozik, hogy múltunk és jelenünk értékeinek tudatában jövőt is építsünk.
Szekernyés Irén
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Lapszemle
(Virgil Lazăr, Ziua de Cluj) 
Kolozsváriak harca Corvin Mátyással
Magyarország nagy királyának, Corvin Mátyásnak, vagyis szimbólumának, az ő kolozsvári lovasszobrának Baia után is sok harcot kellett folytatnia a kolozsvári szélsőségesekkel, akik sovinizmusuktól túlfűtve, nem tekintették őt a románokénak is.
Tették ezt annak ellenére, hogy köztudott, apja a nagy vitézparancsnok és Erdély vajdája (1441), Hunyadi János volt… Nem tartották Corvin Mátyást egy-városbelinek, polgártársnak velünk, kolozsváriakkal, annak ellenére, hogy közismerten ennek a városnak a „köldökében”, jelenleg a Képzőművészeti Egyetem részlegének helyet adó egykori fogadóban született. Mint ahogy meg sem kíséreltek büszkék lenni Fadrusznak erre a remekére, amelyet a XX. század elején a Párizsi Világkiállításon nagydíjjal tüntettek ki. A szoborcsoport ma is elismerten tökéletesen illeszkedik bele a történelmi valóságba, még ha Ştefan cel Mare, korának hozzáértő diplomatája vazallusának szegődött, s ezért Corvin Mátyás csapatokkal segítette őt egyes, törökök elleni harcokban. Tetszik, nem tetszik, közös történelem… Mátyást bölcs királynak tartották, aminek köszönhetően több mint 30 évig uralkodhatott, és ez sokat elárul az ő személyiségéről.
De egyes kolozsvári „politikusok” túlságos szegényes szellemmel voltak megáldva ahhoz, hogy az igazi történelem előtt fejet hajtsanak. Mert ha ezt megtették volna, olyan részletet ismerhettek volna meg, amely ostoba gőgjüket csiklandozta volna. Megtudták volna azt, hogy egy alkalommal, amikor Kolozsvárra látogatott, Corvin Mátyás nagyon megdühödött, amiért szülővárosának csupán 5000 lakója van. És akkor parancsot adott, hogy bárki bebocsátást nyerjen a vár kapuin át, aki hajlandó az összes állami adót befizetni. Ezáltal sikerült egyes románoknak is bejutni ebbe a városba.
De íme, rögtön 1989 után, a Corvin Mátyással való lovasszobor-háború kiváló szavazat-szerzési alkalomnak bizonyult, egy frissen megválasztott polgármester körüli nacionalisták számára. Egy közénk, erdélyiek közé tévedt polgármesterről van szó, aki Nagyszentmiklósról jött, abból a bánsági városból, ahol a környék román népdalait nagy tehetséggel és odaadással személyesen begyűjtő és feldolgozó etnográfus és zeneszerző Bartók Béla szobrát állították fel, teljesen megérdemelten. Ebben az esetben megállsz, és kérdezed magadtól: honnan ez az ellenséges magatartás a szoborral szemben? Vajon tényleg igaz, hogy az ostobaságra nincs gyógyszer?! Mert most ez az alak a tartalmánál fogva éppen a fasiszta ideológiából merített szöveget közöl, nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a zsidók holokausztot készítenek elő a románok és Románia számára. (???!!!) Hogyan minősíthetünk egy ilyen, nyilvánosan elhangzott kijelentést, amelyet utána kötetben megjelentetett, és amit Gh. Funar írt alá?!
De visszatérve egyes kolozsváriaknak a Corvin Mátyással folytatott „háborújához”, idézzük fel a nacionalisták első lépését rögtön az 1989-es választások után, amikor egy értelmiséginek titulált alak a szobornak Vajdahunyad várába való költöztetését javasolta. De nem sikerült nekik: ez a felkelés túlhaladta volna a gatyájuk méretét. Mégis egy régész-történész, lévén halogén elem ő is, felkeltette a reményt a polgármesterben azáltal, hogy engedelmességből és opportunizmusból azt javasolta neki: végezzenek ásatásokat a szobor környékén és annak közelében, ami majd annak elköltöztetésére fogja kényszeríteni a helyhatóságot. Mindezt a Napoca vár nyomainak keresése ürügyén. A szót tett követte. Ily módon a Főtér nagy régészeti kutatóteleppé vált, a lakosságot pedig nagy pannókon világosították fel – természetesen politikai célból – a kutatás „magasztosságáról”, ami a „román zöldek” számára hozott szavazatokat. Amit az ásatások során találtak, ma is látható a tér közepén felállított vízszintes kirakatban, ahol az apróbetűs fekete-feketén felirat nehezen tájékoztat arról, miről is van szó, és micsodák azok a kövek az üveglap alatt. Arról nem beszélve, hogy egyes feliratokat, főleg amely a mai nevén Mátyás-házként ismert egykori fogadó falán található, annyira meghamisítottak, hogy egyes román történészek kérték a helyesbítést, amely meg is történt.
Mára azonban ismét fellángoltak a kedélyek a Iorga-táblával kapcsolatban, ami – szavamra – „nagy „történelmi” gesztus! Nem értem, hogy ez a nyilvánvaló rosszindulattal készült felirat miért képes annyi kommentárt és állásfoglalást kiváltani, megkísérelve a nagy király személyiségének a beárnyékolását. Kinek használ ez a kampány?! Főleg, hogy egyes történészek, mint Ioan-Aurel Pop, N. Drăgan és mások, Corvin Mátyás királyról olyan, a nagyközönség által kevésbé ismert adatokat tettek közzé, mint: a korabeli királyság határvidéki várainak egyes parancsnokait apja harcosainak soraiból választották ki, vagy bizonyos alkalmakkor a királyi udvarban románul is beszéltek. Nem lelkesítik mindezek önöket, tisztelt románok?! Ha pedig a történelem csillogó királyként állítja be Corvin Mátyást, az bennünket büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön. Egy király, aki több mint 30 évig uralkodott. Olyan király, akinek Ştefan cel Mare, kora leleményes diplomatája, vazallusává vált… Mindezeket ki lehet törölni a történelemből?! Hatálytalanítható a királynak az a gesztusa, hogy Ştefan cel Marenak éppen itt, Erdély szívében adományozott birtokokat, ahova szükség esetén menekülhessen?!
A táblácskák vitája kapcsán el kell mondanom, hogy egy magyar tanácsos nemrég éppen ebben a lapban nagyon dokumentált és meggyőző cikket közölt Corvin Mátyásról, és mindenféle táblácska nélkül feltette az i-re a pontot. Mert akarva, nem akarva, Corvin Mátyás marad a magyaroké, és miénk, a románoké is. Így illik néznünk és megítélnünk ezt a szoborcsoportot, mint a város büszkeségét; mint ahogy büszkesége a nagy szobrász, Butunoiu által megtervezett és elkészített Mihai Viteazul lovasszobor is.
Szabadság (Kolozsvár)

Értelmiségképzésünk állapotáról – a tehetségváró Temesváron
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig – a kiegyezéstől az I. világháborúig – tartó számbeli gyarapodást követően, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauşescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinţi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdő, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fős lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az előző népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fővel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fős jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselőt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fő felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülővárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvű középiskola, ami előfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülők egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntől a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvű elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében működik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkező. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezőtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt főleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különböző területeken azonos érdeklődésű, bár különböző életkorú és különböző típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelően a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkező tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességű középréteg minél magasabb színvonalra történő felemelése.
Értelmiséggé válás
A vázolt helyzetből emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. Értelmiségiekről, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsőfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a műszaki-, az orvosi- és a mezőgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetőségű, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebből – a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint – körülbelül 500-600 magyar anyanyelvű, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Műszaki Egyetem
A továbbiakban a műszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második műszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és Építészegylet a kétnyelvű közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második műszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-től.
Ilyenformán az akkori magyar időhúzás miatt az egyetem kezdettől fogva román nyelvűként működött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, későbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a műszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató – ezekből körülbelül 150 a professzor – tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészően kevesen élnek – abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínűségük. Felsőfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a „telefonkönyv”-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevűeket, azokon kívül, akikről tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettől, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövő kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a műszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fős (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a műszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésű hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllői Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az Óbudai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetősége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges előadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
Önszerveződés – támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszerveződés szempontjából, hogy elősegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fő. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar műszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvű szakmai rendezvényeken, együttműködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A szórvány fogalma olyan részfogalmakra is kiterjeszthető, mint a magyar kisebbség egyetemi oktatása. Temesvár magyar egyetemi hallgatóinak száma, a város egyetemi hallgatóihoz képest csekély. Magyar nyelvű oktatásuk kívánatos lenne, de nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy megvalósítani, mint a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében, egyrészt a szükséges anyagiak, másrészt az itteni, magyarul tudó egyetemi oktatók kis létszáma miatt, akikből nem telne egy egyetemi kar, de még egy szak lefedésére sem. Ilyen tények a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében is fennálltak, de ott talán (?) volt egy potenciális hallgatói jelentkezés.
Hogy magyar nyelvhasználatunk ne rekedjen meg konyhanyelvi szinten, egyik lehetséges módja a szórvány magyar egyetemi oktatásnak az volna, hogy fakultatív magyar nyelvű előadásokat tartanának az ezt elvállaló oktatók, amelyek tematikája szabadon tárgyalná egyrészt az újdonságokat, érdekes megvalósításokat, másrészt használná a magyar szaknyelvet. (Terminológia nevű képzés.)
Ez a gondolat Kolozsváron is felmerült, ott az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) vállalta teljes apparátusával, megpályázta a magyarországi támogatást, és abból juttatott a temesvári előadóknak is, a kolozsvári előadásokra. A Techné szervezésében Temesváron is hivatalosan beindultak az illetékesek jóváhagyásával 2000-ben az előadások és így elmondható, hogy ha csak a műszaki egyetemen is, Temesváron magyarul hangzottak el egyetemi előadások!
2001-ben a Techné Egyesület támogatást pályázott meg az Apáczai Alapítványnál a Terminológia-előadások folytatásához. Ennek legfontosabb részét az előadások korszerű megtartásához szükséges fóliák, írásvetítő, számítógép, számítógépes vetítő beszerzésére fordították volna. Mert az emberi munkavállalás mellett fontos a szükséges felszerelés megléte is! Sajnos a pályázatot elutasították, a Terminológia-előadások pedig beindulásuk után egy évvel megszakadtak.
Jelentős a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány (1990) tevékenysége. Egyrészt évente többször szervez tudományos jellegű összejöveteleket mind helyi, mind Erdély más részeiből és határain túli meghívottakkal, másrészt gondozza a 2000 óta megjelent Romániai Magyar Évkönyveket, tág és élő fórumot biztosítva a szórványkérdésekkel kapcsolatos, főleg a társadalom- és politikatudományok terén végzett kutatómunkának, nemcsak a szakembereknek, hanem az egyetemi hallgatóknak is. Égisze alatt működik a tudományegyetem megfelelő karain, néhány magyar hallgatót tömörítő tudományos műhely.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a temesvári magyar értelmiség jelentős része – több mint a fele – máshol született, egyetemi tanulmányai érdekében jött ide, és itt maradt. Tehát az egyetem kulcsfontosságú a temesközi magyar jövő vonatkozásában.
Talán megfordulhatna a jövendő magyar értelmiség szórványban omladozó identitástudatának leépülési folyamata. Még van, akire építeni, és felhasználva a Temesváron működő egyetemek meglétét, volna esélye a megerősödésre a temesközi magyar értelmiség képzésének, de hogy önerőből – azt nem tartom lehetségesnek. A motiváció megteremtéséhez feltétlenül segít a magyar állampolgárság kiterjesztése az anyaországon kívüli magyarokra is. De létfontosságú a székelyföldi származású egyetemi hallgatók tömeges jelenléte. Ne feledjük, ha a szórvány gyengül, a tömb is veszít, és vele mindannyian!
Temesváron várjuk a tehetséges, tanulni vágyó magyar fiatalokat. Egyetemei még ma is a tudományosság fellegvárának számítanak.
Delesega Gyula
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)