Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 25.
Egységes gazdasági térség a Kárpát-medencében
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat nagyváradi irodája és a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara közös szervezésében nyílt meg a Partiumi Keresztény Egyetem földszinti aulájában a Magyar Termék Nagydíj vándorkiállítás, melynek célja a régió kis- és közepes vállalkozásai termékeinek népszerűsítése.
A kiállítást Radetzky Jenő, a Nemzetgazdasági Minisztérium által augusztusban elindított Wekerle-terv miniszteri biztosa, a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara tiszteletbeli elnöke nyitotta meg jeles meghívottak, köztük Glattfelder Béla EP-képviselő részvételével.
Köszöntő beszédet mondott Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli kabinetfőnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, aki a Kárpát-medence egységes gazdasági térségében való elgondolását hangsúlyozta. Mint mondotta, ennek a gondolatnak a mentén fejti ki tevékenységét a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is, és ezt veszi figyelembe a Wekerle-terv, illetve az ehhez szervesen kapcsolódó, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott Mikó Imre Terv is. Szilágyi Zsolt rámutatott arra, hogy a földrajzi értelemben egységes régiót múltja is összeköti, ezért a jövőjét is ennek jegyében kell építeni. „Össze kell fűzni a régiót egy egységes szerves, hatékony, az embereknek jólétet, lehetőséget biztosító régióvá, ahol az egyéni vállalkozó ugyanúgy megtalálja az érvényesülését mint az a közösség, amihez tartozik” – hangzott el.
Az éppen zajló rendkívüli uniós csúcstalálkozó kapcsán Szilágyi Zsolt kijelentette: az Unióban meg kell harcolni a kelet-közép európai érdekekért, illetve a kohéziós alapokért. Amint azt annak idején a magyar uniós elnökség is szorgalmazta, tudatosítani kell, hogy a kelet-közép európai országok nem másodrangú partnerei, hanem szerves, meghatározó részei az Európai Uniónak.
A megnyitót követően „A vidéki települések jövője a Kárpát-medencében” címmel vidékfejlesztési és turisztikai konferenciára került sor az egyetem Bartók Béláról elnevezett termében.
Az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi sajtószolgálata
erdon.ro
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat nagyváradi irodája és a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara közös szervezésében nyílt meg a Partiumi Keresztény Egyetem földszinti aulájában a Magyar Termék Nagydíj vándorkiállítás, melynek célja a régió kis- és közepes vállalkozásai termékeinek népszerűsítése.
A kiállítást Radetzky Jenő, a Nemzetgazdasági Minisztérium által augusztusban elindított Wekerle-terv miniszteri biztosa, a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara tiszteletbeli elnöke nyitotta meg jeles meghívottak, köztük Glattfelder Béla EP-képviselő részvételével.
Köszöntő beszédet mondott Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli kabinetfőnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, aki a Kárpát-medence egységes gazdasági térségében való elgondolását hangsúlyozta. Mint mondotta, ennek a gondolatnak a mentén fejti ki tevékenységét a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is, és ezt veszi figyelembe a Wekerle-terv, illetve az ehhez szervesen kapcsolódó, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott Mikó Imre Terv is. Szilágyi Zsolt rámutatott arra, hogy a földrajzi értelemben egységes régiót múltja is összeköti, ezért a jövőjét is ennek jegyében kell építeni. „Össze kell fűzni a régiót egy egységes szerves, hatékony, az embereknek jólétet, lehetőséget biztosító régióvá, ahol az egyéni vállalkozó ugyanúgy megtalálja az érvényesülését mint az a közösség, amihez tartozik” – hangzott el.
Az éppen zajló rendkívüli uniós csúcstalálkozó kapcsán Szilágyi Zsolt kijelentette: az Unióban meg kell harcolni a kelet-közép európai érdekekért, illetve a kohéziós alapokért. Amint azt annak idején a magyar uniós elnökség is szorgalmazta, tudatosítani kell, hogy a kelet-közép európai országok nem másodrangú partnerei, hanem szerves, meghatározó részei az Európai Uniónak.
A megnyitót követően „A vidéki települések jövője a Kárpát-medencében” címmel vidékfejlesztési és turisztikai konferenciára került sor az egyetem Bartók Béláról elnevezett termében.
Az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi sajtószolgálata
erdon.ro
2012. november 29.
A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. december 11.
Tudós diákok tudományos sikerei
Díjak a Kolozs megyei fiataloknak
Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek.
A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn.
Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával.
Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium).
A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat.
Szabadság (Kolozsvár)
Díjak a Kolozs megyei fiataloknak
Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek.
A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn.
Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával.
Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium).
A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. december 15.
Otthonosan népi örökségünk kincsestárában (Fölszállott a páva)
Védnökséget vállalt az UNESCO a Fölszállott a páva versenyműsor felett, ezzel ismerve el a magyar hagyományőrzők és a közmédia közös munkáját. Tavaly a magyar táncházmozgalom mint módszer bekerült az UNESCO szellemi-kulturális örökségébe. E két kitüntetés az eddigi legnagyobb elismerése mindannak, ami az elmúlt negyven esztendőben történt nemzeti kultúránk legősibb darabjainak megőrzése érdekében.
A negyven évvel ezelőtt indult táncházmozgalomnak ma több mint százezer követője van a Kárpát-Medencében, az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által szervezett Fölszállott a páva című 2012-es népzene- és néptáncvetélkedőnek pedig több száz résztvevője és több millió nézője. E kettő elválaszthatatlan egymástól. Utóbbi nem így lenne, ha Magyarországon Sebő Ferenc, Halmos Béla, Erdélyben Kallós Zoltán, Pávai István, Pap István Gázsa, Könczei Árpád és még sokan mások nem indultak volna el Bartók Béla és Kodály Zoltán, Martin György és Lajtha László nyomában gyűjteni, és amit megtanultak, nem vitték volna tovább. Gombamód szaporodtak a táncházak, majd egyiket-másikat a kommunizmus utolsó éveiben betiltották, de mint kiderült, a szívekből nem lehetett kitiltani népzenei és néptáncanyanyelvünket. Mára nemcsak hivatásos együttesek, zenekarok révén él a magyar népzene és néptánc, éppen a Fölszállott a páva verseny mutatta meg, az egész magyar nyelvterületen vannak őrzői és továbbvivői népi kultúránknak. Függetlenül attól, ki nyeri meg a versenyt, az elmúlt hetekben olyasmit láttunk és hallottunk a magyar köztelevízióban, ami felér egy népzenei és néptánctanfolyammal, mert a látvány mellett a zsűri értékeléséből kikerekedett több évszázad magyar népi kultúrájának története, alakulása. A szakma legkiválóbbjai – Agócs Gergely népzenész, népzenekutató, Diószegi László koreográfus, néptánckutató, Tímár Erzsébet néptáncművész, oktató, Sebestyén Márta népdalénekes, hangszeres előadóművész, Sebő Ferenc zenész, énekes, dalszerző, népzenekutató, Zsuráfszki Zoltán néptáncművész, koreográfus – elemezték, méltatták a produkciókat, illetve mutattak rá a hibákra, ugyanakkor azt is hangsúlyozták: a televíziós műsorokban is látható, hallható bemutatkozások az elődöntőkben és a középdöntőkben olyan minőséget képviselnek, ami a műfaj amatőr világában a legmagasabb színvonal. Zenekaroktól, táncegyüttesektől, egyéni, illetve páros előadóktól láttuk Erdély, a mai Magyarország, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja legszebb táncait, hallottuk hagyományőrző vidékek muzsikáját, néhány hét alatt bejártuk velük az egész Kárpát-medencét kelettől nyugatig, északtól délig. Ennél szebb szellemi utazásra aligha vágyhatunk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Védnökséget vállalt az UNESCO a Fölszállott a páva versenyműsor felett, ezzel ismerve el a magyar hagyományőrzők és a közmédia közös munkáját. Tavaly a magyar táncházmozgalom mint módszer bekerült az UNESCO szellemi-kulturális örökségébe. E két kitüntetés az eddigi legnagyobb elismerése mindannak, ami az elmúlt negyven esztendőben történt nemzeti kultúránk legősibb darabjainak megőrzése érdekében.
A negyven évvel ezelőtt indult táncházmozgalomnak ma több mint százezer követője van a Kárpát-Medencében, az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által szervezett Fölszállott a páva című 2012-es népzene- és néptáncvetélkedőnek pedig több száz résztvevője és több millió nézője. E kettő elválaszthatatlan egymástól. Utóbbi nem így lenne, ha Magyarországon Sebő Ferenc, Halmos Béla, Erdélyben Kallós Zoltán, Pávai István, Pap István Gázsa, Könczei Árpád és még sokan mások nem indultak volna el Bartók Béla és Kodály Zoltán, Martin György és Lajtha László nyomában gyűjteni, és amit megtanultak, nem vitték volna tovább. Gombamód szaporodtak a táncházak, majd egyiket-másikat a kommunizmus utolsó éveiben betiltották, de mint kiderült, a szívekből nem lehetett kitiltani népzenei és néptáncanyanyelvünket. Mára nemcsak hivatásos együttesek, zenekarok révén él a magyar népzene és néptánc, éppen a Fölszállott a páva verseny mutatta meg, az egész magyar nyelvterületen vannak őrzői és továbbvivői népi kultúránknak. Függetlenül attól, ki nyeri meg a versenyt, az elmúlt hetekben olyasmit láttunk és hallottunk a magyar köztelevízióban, ami felér egy népzenei és néptánctanfolyammal, mert a látvány mellett a zsűri értékeléséből kikerekedett több évszázad magyar népi kultúrájának története, alakulása. A szakma legkiválóbbjai – Agócs Gergely népzenész, népzenekutató, Diószegi László koreográfus, néptánckutató, Tímár Erzsébet néptáncművész, oktató, Sebestyén Márta népdalénekes, hangszeres előadóművész, Sebő Ferenc zenész, énekes, dalszerző, népzenekutató, Zsuráfszki Zoltán néptáncművész, koreográfus – elemezték, méltatták a produkciókat, illetve mutattak rá a hibákra, ugyanakkor azt is hangsúlyozták: a televíziós műsorokban is látható, hallható bemutatkozások az elődöntőkben és a középdöntőkben olyan minőséget képviselnek, ami a műfaj amatőr világában a legmagasabb színvonal. Zenekaroktól, táncegyüttesektől, egyéni, illetve páros előadóktól láttuk Erdély, a mai Magyarország, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja legszebb táncait, hallottuk hagyományőrző vidékek muzsikáját, néhány hét alatt bejártuk velük az egész Kárpát-medencét kelettől nyugatig, északtól délig. Ennél szebb szellemi utazásra aligha vágyhatunk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 22.
Az 1989-es forradalom és az azt követő magyar események Temesváron
A forradalom megélése fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a kollektív emlékezetben meghatározó élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események élnek.
Az előzmények: a temesvári magyarság a kommunizmus alatt
A forradalom kirobbanásának kontextusa nem érthető meg az azt megelőző periódus rövid ismertetése nélkül. Temesváron a 80-as évek hasonlóak voltak Erdély más városaihoz: a nemzeti kommunizmus és a diktatúra növekvő nyomása kihatással volt a város magyar lakosságára. Az egyetlen létező magyar újság, a Szabad Szó és a temesvári magyar színház ideológiai kontroll alatt állt, sőt mi több, a nyolcvanas évek végére a megszűnés veszélye fenyegette. Politikai szempontból elmondható, hogy a 80-as években a magyarok kiszorított helyzetben voltak a pártapparátusban is. Az 1984-89-es időszakban a megyei pártbizottságban csak póttaggal rendelkeztek Bloch Irma személyében, aki 1989 után már nem került előtérbe.
A közösségi kulturális és oktatási élet szempontjából azonban több olyan tevékenység vagy önképzőkör működött, amely biztosította a fiatalok és az értelmiség találkozási helyét. Ilyen volt a Látóhatár Kör, a Thália Színházi Kör, az M-Studió diákrádió, a magyar terminológiai órák tartására tett próbálkozás és a Franyó Zoltán Irodalmi Kör, amely meghatározó volt a későbbi események szempontjából is.
Mind a Látóhatár, mind pedig a Thália kiemelten fontos önképzőkörnek számított, köreikben több olyan diák is megfordult, aki később, 1989 után, az erdélyi magyar kulturális és politikai élet meghatározó személyisége lett. A Thália tagja volt például Borbély László, az RMDSZ jelenlegi politikai alelnöke, Szilágyi Zsolt volt parlamenti képviselő, Toró T. Tibor EMNP elnök, vagy Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. A Látóhatárban tevékenykedett például Visky András dramaturg, a kolozsvári színházi élet és színházi oktatás jeles alakja.
Habár látszólag önállóan működtek, a Látóhatár és a Thália többször a Securitate célkeresztjébe került, főleg a rendszerellenesnek ítélt rendezvényeik miatt. Mindkét kör tanári ellenőrzés alatt működött, a Látóhatárnak Bálintfi Ottó filozófiatanár, a Tháliának Albert Ferenc szociológus, az Agronómia tanára volt a felelőse. A felügyelőtanárok puffer-szerepet töltöttek be: közvetítettek a diákok és a kommunista párt között, illetve mindkét irányba próbálták rendezni a konfliktusokat.
A Látóhatárt végül 1984-ben az országos politikai szigor hatására magyarázat nélkül szüntették meg. A színjátszó kör megszűnése egy 1988-as, a Reformáció ünnepe alkalmával szervezett Dsida Jenő szavalóesthez köthető, amelynek második előadását a Securitate megtiltotta.
A Franyó Zoltán irodalmi kör az értelmiség hálózatok szempontjából volt fontos. Az idősebb generáció tagjai rendszeresen megfordultak itt, megalapozva a rendszerváltás utáni kapcsolataikat is.
Az elit-hálózatok szempontjából fontos megemlíteni Bárányi Ferenc altatóorvos (későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő) nevét is, aki meghatározó személyisége volt a helyi magyar elitnek. Az általa rendezett összejöveteleken az akkori temesvári magyar elit legtöbb tagja megfordult. Bárányi hagyományosan minden évben december második szombatján rendezte meg névnapi ünnepségét, ahol átlagban 70-80 ember jelent meg, köztük meghatározó temesvári személyiségek, színészek.
Összefoglalva, a diktatúra szorító nyomása ellenére, Temesváron jelentős volt az önképzőkörök száma, mind a fiatalabb, mind pedig az idősebb generációk számára. Ugyanakkor kitapintható magyar elithálózat létezett, amely meghatározó volt az események későbbi alakulásában.
Az 1989-es forradalom előzményei
Az 1989-es események egyik kiindulópontjaként a református templom előtti, Tőkés László a parókiából való eltávolítása ellen tiltakozó tüntetést jelölik meg, amely december 16-án és 17-én fokozatosan rendszerellenes lázadássá alakult.
Tőkés László 1986-ban került Temesvárra segédlelkészként Peuker Leó, akkori református lelkész mellé. Az új lelkész jelenléte üdítően hatott a közösségre, az általa vezetett istentiszteletekre mind többen és többen jártak el. Politikai üldöztetése két 1988-as esemény kapcsán erősödik fel: a már említett Reformáció emléknapján rendezett Dsida-est, valamint a falurombolás ellen kezdeményezett tiltakozási akció, amely után Tőkés nemcsak hogy egyházi fegyelmi intést kapott, hanem a Securitate figyelmét is magára vonta. Az események folyományaként a Tőkés mellett kitartó személyek életét ellehetetlenítették, sőt, 1989 szeptemberében, a hozzá közel álló személyek egyikét, Újvárossy Ernőt holtan találták a Temesvár melletti Vadász-erdőben. Habár halálának okaira nincs bizonyíték, vélhetően a Securitate emberei ölték meg, ezért sokan a forradalom első áldozataként tartják számon.
1989 nyarától a Tőkés körüli eseményekről már rendszeresen tudósított a magyarországi sajtó. Ennek következtében a temesvári lakosok – más belső-erdélyi városokkal ellentétben – feltehetően sokkal több információval rendelkeztek, hiszen nézhették és hallgathatták mind a magyar, mind pedig a szerb TV- és rádióadókat. A kintről jövő információnak több szempontból kiemelt szerepe van. Egyrészt, egyike azon kevés híreknek, amelyek hihetőek voltak (a helyi média párt-kontroll alatt állt), másrészt, fontosak voltak a bizalom szempontjából is, hiszen a kintről jövő információk nem részei a nyolcvanas évekre jellemző provokációknak.
Az 1989-es forradalom és a magyarok
Magyar szempontból a forradalom egyetlen kiemelkedő eseménye a református templom előtti, a Tőkés kilakoltatása ellen indított tiltakozás volt. Fontos kiemelni, hogy nem egy előre megszervezett tiltakozási akcióról volt szó. December 15-én pár száz ember, főleg idősek, nem a rendszer ellen, hanem Tőkés László kilakoltatása ellen tiltakoznak és élőlánccal próbálták ezt megállítani. A magyar megmozdulásként indult tiltakozáshoz fokozatosan román nemzetiségű temesváriak is csatlakoztak, köztük a Petru Dugulescu vezette baptista közösség tagjai, akik biztosították a lelkipásztor és családja védelmét és a tüntetés békés voltát. A baptista közösségekkel Balaton Zoltán és Borbély Imre vette fel a kapcsolatot.
Az első Ceauşescu-ellenes szlogenek 1989. december 16-a délután hangzottak el. Ennek központi szereplője Ion Monoran költő volt, aki megállított egy villamost és a rajta utazókat tüntetni hívta. A december 15-16-i események továbbá fontos legitimációs alapot nyújtottak a közösségi életben aktív szerepet vállalók számára. Az 1989 utáni magyar elit jelentős része – amennyiben a városban volt – saját bevallása szerint megjelent a két nap valamelyikén a templom előtt. A részvétel a „forradalmárság” 1989 utáni szimbolikus tőkéje lett, feljogosította tulajdonosát, hogy sikeresen vegyen részt az új rendszer megszervezésében.
December 17-én tovább folytatódtak a zavargások, a katonaság is kivonult a tüntetők megfékezésére, és délután elhangzottak az első lövések. 18-a nyugodtabban telt el, de a város katonai megszállás alatt volt. December 19-én több temesvári gyárban a munkások általános sztrájkba léptek, majd az utcára vonultak. December 20-án hangzott el először az „Armata e cu noi!” (A katonaság velünk van) szlogen és megalakult a Román Demokrata Front. A temesvári Opera-teret ezen a napon foglalták el a tüntetők. Az Opera balkonjáról többen beszédet intéztek a tömeghez. Ceaușescu december 21-i beszédét, majd a diktátor futásáról szóló híreket a téren több ezer ember élőben hallgatta.
A 16-i események után a magyar nemzetiségűek viszonylag ritkábban kerültek előtérbe. Kivételt képez Oberst László mérnök, későbbi RMDSZ-es megyei tanácsos, aki egyik szervezője volt az ELBA-ban kirobbant sztrájknak, Bárányi Ferenc, aki a temesvári Új Klinikán volt szolgálatban (a beutalt sebesültek és halottak listáját ő csempészte ki), illetve Balaton Zoltán fizikus, kutató, aki a forradalom alatt az Opera balkonjáról szólt a tüntetőkhöz, egyike lett az úgynevezett „balkonistáknak”, a forradalom első szervezett csoportjának.
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség alakulása és annak értelmezése
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség (BMDSZ) 1989. december 22-én délután-estefelé alakult meg Bárányi Ferenc lakásán. Bárányinál főleg baráti köréhez tartozó személyek gyűltek össze. Egyeseket telefonon hívtak fel, másoktól pedig engedélyt sem kértek nevük felhasználására. Az alakuló bizottság célja az volt, hogy minél jobban „leképezze a társadalmi struktúrát.” Az este folyamán megszületett a BMDSZ első hivatalos dokumentuma, egy nyilatkozat formájában. A nyilatkozat alapszövegét Albert Ferenc írta, a többiek pedig egyetértettek vele. Emellett megválasztották a szervezet ideiglenes elnökét. Bárányi Ferenc Toró Tibor fizikusnak ajánlotta fel a funkciót, aki ezt nem fogadta el, és a „fiatalok közül” Bodó Barnát javasolta. A szöveg véglegesítése után Toró Tibor Bárányi lakásáról felhívta Domokos Gézát, beszámolva neki a történésekről.
Megalakulása után a BMDSZ nagyon hamar tagság-toborzásba kezdett. A BMDSZ irodájának a Szabad Szó szerkesztősége melletti termek egyikét nevezték ki. Itt folyamatos gyűlések voltak, viták, ahol a résztvevők a következő lépéseket próbálták megvitatni. A visszaemlékezők kevésbé említenek konkrét témákat, abban viszont mindenki megegyezik, hogy a helyi magyarság státusának kérdése, a magyar iskola megalakítása és a tagság-toborzás voltak napirenden. Működésében a BMDSZ tehát nyilvános helyszínt teremtett a találkozásra a bánsági magyar elit számára.
A kommunizmus utáni temesvári magyar elit összetétele és jellemzői
A nyilatkozat tartalmát, az aláírók és a találkozón részt vevők névsorát, valamint a visszaemlékezésekből rekonstruált történéseket elemezve több, az elitre vonatkozó következtetés is levonható. Egyrészt elkönyvelhető, hogy annak ellenére, hogy a más országokból jövő információk hatására a változás „a levegőben lógott”, a szervezet megalakulása és a nyilatkozat születése nem egy előre megtervezett stratégia része volt, hanem feltehetőleg az események hatására, relatív spontánul történt. Másrészt, a BMDSZ alapítói és későbbi aktív tagjai mind akkori megnyilatkozásaikban, mind pedig visszaemlékezésükben aláhúzták, hogy nem pártot, hanem érdekvédelmi szervezetet alakítanak.
A BMDSZ a márciusi vezetőség-választásokig versenyt futott saját legitimációjával. Alapító tagjai nagyrészt 1989 előtt szerezték társadalmi tőkéjüket (újságírók, tanárok, a közösség meghatározó személyiségei), azonban befogadták a forradalomban való részvétel szimbolikus tőkéjével rendelkezőket is, és nagyon hamar nyitni próbáltak a különböző intézményi és munkaközösségi képviseletek felé. Mérlegelték, hogy kik azok a személyek, akik hitelesek lehetnek eddigi vagy a forradalom alatt mutatott tevékenységük, feddhetetlen kiállásuk vagy egyéb tulajdonságuknak köszönhetően.
A vezetőségbe bekerültek a forradalmárok (pl. Oberst László), a rendszerváltás előtti kulturális elit tagjai (pl. Matekovits György) de a nómenklatúra egyes képviselői is (pl. Albert Ferenc). A fő feltétel az volt, hogy az azelőtti rendszerben tetteivel nem kompromittálta magát. A „vitatott elemeket” nem engedték be, vagy kizárták az új struktúrákból. Tanulságos például a Szabad Szó szerkesztőségében dolgozó Vajda Sándor, az ügyészként tevékenykedő Egeressy László, illetve a színházigazgató Sinka Károly esete. Vajda esetében az összes megkérdezett személy egyetértett abban, hogy úgymond „szekus” volt, Egeressy és Sinka 1989 előtti szerepe vitatott maradt, de 1989 után csak marginálisan vettek részt a közösség újjászervezésében.
A nyitott struktúra hatására a kialakulóban levő politikai eliten belül látszólag nem voltak ellentétek, formailag a múlt rendszerben betöltött szerep nem volt kizáró ok, azonban a kérdés burkoltan a nyilvánosságban is megjelenik.
Viták és célok a BMDSZ tevékenységében
A legtöbbet tárgyalt témák az önálló magyar iskola, a szervezetépítés és a magyar ház kérdése voltak. Az önálló magyar iskola megteremtéséről szóló vitában a résztvevők egyetértenek abban, hogy a közösség megmaradásának szempontjából ez elkerülhetetlen. Ettől kezdve a vita e célkitűzés megvalósításáról szólt. A többség döntése alapján azonnali hatállyal kérték az iskola létrehozását, nem várva meg az iskolai év végét. A magyar iskola február 15-én alakult meg, a szerb és német iskolával egyetemben. A Bartók Béla nevet demokratikus úton választották ki a diákok és tanárok. Jellemző, hogy az iskola megalakulásának kiharcolása nem egy szervezett folyamat része volt. Többen, egymástól függetlenül próbálták az iskola megalakulását „kijárni”, később saját sikerként könyvelve el mindezt.
A Magyar Ház kérdése másképpen alakult. Sokan, a hatalom és a többségi társadalom potenciális reakcióitól megijedve, jogi úton akarták visszakérni a magyar közösség „jogos tulajdonát.” Az egyetlen, aki az ingatlan elfoglalását javasolta, Borbély Imre volt, későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, aki javaslatának leszavazása után nem vett már részt a helyi politikában. Az épületet végül nem sikerült visszaszerezni, egy magáncég kezébe került.
A BMDSZ konszolidációja és a parlamenti választások
Helyi szinten a BMDSZ szoros kapcsolatokat alakított ki a frissen újraalakuló magyar újsággal, a Temesvári Új Szóval és a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezettel (TEMISZ) is. A fiatalokat az országos RMDSZ-hez hasonlóan a BMDSZ hamar partnerének fogadta, bevonva őket a vezetésbe és a szervezésbe. Ezen legitimációs tett nem jelentette a TEMISZ beolvadását a szervezetbe, amaz folytatta saját útját, országos ernyőszervezetbe lépve be.
A Temesvári Új Szó és az RMDSZ kapcsolata érdekesen alakult. Az újság már decemberben újraszerveződött. Az első napokban Bárányi Bodó Barnát „nevezte ki” az újság élére, amit az újság szerkesztősége nem fogadott el és demokratikus úton választott magának szerkesztőséget. Ez az esemény több érdekes kérdést vet fel. Egyrészt, jól tükrözi, hogy a BMDSZ alapítói úgy képzelték el szervezetüket, hogy a magyar társadalmi élet minden területére kiterjesztik befolyásukat és ezeken belül döntéshozatali joggal rendelkeznek. Az eset nem csak a szervezet kezdeti demokrácia-értelmezésére, hanem Bárányi rendszerváltás utáni szerepére is rávilágít. Bárányi a frissen alakuló szervezet alelnökeként erős társadalmi és szimbolikus tőkével rendelkezett. Ez a tőkekoncentráció vélhetően hozzájárult képviselőjelöltségéhez is. Habár jelölésének módja már feledésbe merült, sem Bárányi Ferencnek, sem a szenátori lista élére kerülő Tőkés Lászlónak, nem volt kihívója, mindenki számára világos volt, hogy ők ketten kell legyenek azok, akik jelöltetik magukat.
Fontos megemlíteni, hogy a BMDSZ vezetői, Bárányi Ferenc bejutása mellett, Tőkés László sikerében mindenképpen, de Oberst László esélyeiben is bíztak. Ez azzal magyarázható, hogy hasonlóan Románia más régióihoz, nem lehetett tudni, pontosan hány magyar él a megyében, a magyar közgondolkodás felülreprezentálta őket, illetve a Tőkés Lászlót övező „szimpátia-hullám” miatt nagyszámú román szavazat bejövetelére is számítottak. Az eredményekből azonban kitűnik, hogy az RMDSZ-re leadott román szavazatok minimálisnak mondhatóak. Tőkés esetében a többletszavazatok feltehetőleg a kisebbségektől származtak.
Exkurzus: címszavakban pár következtetés
A forradalom megélése egy fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a helyi magyar közösség kollektív emlékezetében meghatározó forradalmi élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események kerültek be. A BMDSZ a megyei elnökség márciusi megválasztásáig nem klasszikus értelemben vett szervezetként működött: találkozóin bárki felszólalhatott, az érdeklődők közösen fogalmazták meg a temesvári magyar közérdeket, a benne tevékenykedők egymástól függetlenül próbálták a közösségi célokat elérni, nem volt világos hierarchikus struktúrája sem. A szervezetet a társadalmi élet minden területére kiterjedő struktúraként képzelték el. A bekerülő aktív tagok két típusú tőkével rendelkeztek: egyrészt, a múlt rendszerből hozott társadalmi és kulturális tőkével, másrészt a forradalmi szerepvállalásból táplálkozó szimbolikus tőkével. Látszólag mindenki elismerte a kialakuló elit szupremáciáját. Fontos jellemzője az 1990-es évnek, hogy a kommunista múlttal való szembenézés csak elszórtan jelentkezett. Többen felvállalták a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontjában leszögezetteket, azonban a BMDSZ-ben nem volt vita erről a kérdésről, sőt a nyilvánosság felől jövő, erre vonatkozó jelzéseket is hamar a szőnyeg alá söpörték. Az első vezetőség jelentős része a régi elitből állt össze, de a szervezet környékén feltűntek már azok az emberek is, akik a forradalom után kapcsolódtak be a magyar közösség szervezésébe. A román-magyar kapcsolatok jónak mondhatóak, azonban a választási eredmények világosan megmutatják a nemzetiségi kapcsolatok határait: a szenátusi listán induló Tőkés László, a „forradalom kirobbantója” elenyésző román támogatást kapott.
Toró Tamás, Toró Tibor
a szerzőkről
Toró Tamás
1985-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban végezte. 2008-ban történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2009-2010 között a Történelem tanszék nemzetközi kapcsolatok mesteri képzésében vett részt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. 2010-2012 között a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Nemzetközi tanulmányok mesteri képzőjét elvégezve nemzetközi kapcsolatok szakértői diplomát szerzett.
Toró Tibor
1981-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Elméleti líceum informatika szakán végezte. 2005-ben szerez diplomát a temesvári Nyugati Egyetem Szociológia szakán, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi tanszékén és a budapesti Középeurópai Egyetem Nacionalizmuselméletek tanszékén mesterizik. Jelenleg doktorandusz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékén és tanársegéd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi kapcsolatok és Európai tanulmányok tanszékén. Kutatási területe a nacionalizmus, a romániai magyar elitek és a nemzeti kisebbségek.
Transindex.ro
A forradalom megélése fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a kollektív emlékezetben meghatározó élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események élnek.
Az előzmények: a temesvári magyarság a kommunizmus alatt
A forradalom kirobbanásának kontextusa nem érthető meg az azt megelőző periódus rövid ismertetése nélkül. Temesváron a 80-as évek hasonlóak voltak Erdély más városaihoz: a nemzeti kommunizmus és a diktatúra növekvő nyomása kihatással volt a város magyar lakosságára. Az egyetlen létező magyar újság, a Szabad Szó és a temesvári magyar színház ideológiai kontroll alatt állt, sőt mi több, a nyolcvanas évek végére a megszűnés veszélye fenyegette. Politikai szempontból elmondható, hogy a 80-as években a magyarok kiszorított helyzetben voltak a pártapparátusban is. Az 1984-89-es időszakban a megyei pártbizottságban csak póttaggal rendelkeztek Bloch Irma személyében, aki 1989 után már nem került előtérbe.
A közösségi kulturális és oktatási élet szempontjából azonban több olyan tevékenység vagy önképzőkör működött, amely biztosította a fiatalok és az értelmiség találkozási helyét. Ilyen volt a Látóhatár Kör, a Thália Színházi Kör, az M-Studió diákrádió, a magyar terminológiai órák tartására tett próbálkozás és a Franyó Zoltán Irodalmi Kör, amely meghatározó volt a későbbi események szempontjából is.
Mind a Látóhatár, mind pedig a Thália kiemelten fontos önképzőkörnek számított, köreikben több olyan diák is megfordult, aki később, 1989 után, az erdélyi magyar kulturális és politikai élet meghatározó személyisége lett. A Thália tagja volt például Borbély László, az RMDSZ jelenlegi politikai alelnöke, Szilágyi Zsolt volt parlamenti képviselő, Toró T. Tibor EMNP elnök, vagy Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. A Látóhatárban tevékenykedett például Visky András dramaturg, a kolozsvári színházi élet és színházi oktatás jeles alakja.
Habár látszólag önállóan működtek, a Látóhatár és a Thália többször a Securitate célkeresztjébe került, főleg a rendszerellenesnek ítélt rendezvényeik miatt. Mindkét kör tanári ellenőrzés alatt működött, a Látóhatárnak Bálintfi Ottó filozófiatanár, a Tháliának Albert Ferenc szociológus, az Agronómia tanára volt a felelőse. A felügyelőtanárok puffer-szerepet töltöttek be: közvetítettek a diákok és a kommunista párt között, illetve mindkét irányba próbálták rendezni a konfliktusokat.
A Látóhatárt végül 1984-ben az országos politikai szigor hatására magyarázat nélkül szüntették meg. A színjátszó kör megszűnése egy 1988-as, a Reformáció ünnepe alkalmával szervezett Dsida Jenő szavalóesthez köthető, amelynek második előadását a Securitate megtiltotta.
A Franyó Zoltán irodalmi kör az értelmiség hálózatok szempontjából volt fontos. Az idősebb generáció tagjai rendszeresen megfordultak itt, megalapozva a rendszerváltás utáni kapcsolataikat is.
Az elit-hálózatok szempontjából fontos megemlíteni Bárányi Ferenc altatóorvos (későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő) nevét is, aki meghatározó személyisége volt a helyi magyar elitnek. Az általa rendezett összejöveteleken az akkori temesvári magyar elit legtöbb tagja megfordult. Bárányi hagyományosan minden évben december második szombatján rendezte meg névnapi ünnepségét, ahol átlagban 70-80 ember jelent meg, köztük meghatározó temesvári személyiségek, színészek.
Összefoglalva, a diktatúra szorító nyomása ellenére, Temesváron jelentős volt az önképzőkörök száma, mind a fiatalabb, mind pedig az idősebb generációk számára. Ugyanakkor kitapintható magyar elithálózat létezett, amely meghatározó volt az események későbbi alakulásában.
Az 1989-es forradalom előzményei
Az 1989-es események egyik kiindulópontjaként a református templom előtti, Tőkés László a parókiából való eltávolítása ellen tiltakozó tüntetést jelölik meg, amely december 16-án és 17-én fokozatosan rendszerellenes lázadássá alakult.
Tőkés László 1986-ban került Temesvárra segédlelkészként Peuker Leó, akkori református lelkész mellé. Az új lelkész jelenléte üdítően hatott a közösségre, az általa vezetett istentiszteletekre mind többen és többen jártak el. Politikai üldöztetése két 1988-as esemény kapcsán erősödik fel: a már említett Reformáció emléknapján rendezett Dsida-est, valamint a falurombolás ellen kezdeményezett tiltakozási akció, amely után Tőkés nemcsak hogy egyházi fegyelmi intést kapott, hanem a Securitate figyelmét is magára vonta. Az események folyományaként a Tőkés mellett kitartó személyek életét ellehetetlenítették, sőt, 1989 szeptemberében, a hozzá közel álló személyek egyikét, Újvárossy Ernőt holtan találták a Temesvár melletti Vadász-erdőben. Habár halálának okaira nincs bizonyíték, vélhetően a Securitate emberei ölték meg, ezért sokan a forradalom első áldozataként tartják számon.
1989 nyarától a Tőkés körüli eseményekről már rendszeresen tudósított a magyarországi sajtó. Ennek következtében a temesvári lakosok – más belső-erdélyi városokkal ellentétben – feltehetően sokkal több információval rendelkeztek, hiszen nézhették és hallgathatták mind a magyar, mind pedig a szerb TV- és rádióadókat. A kintről jövő információnak több szempontból kiemelt szerepe van. Egyrészt, egyike azon kevés híreknek, amelyek hihetőek voltak (a helyi média párt-kontroll alatt állt), másrészt, fontosak voltak a bizalom szempontjából is, hiszen a kintről jövő információk nem részei a nyolcvanas évekre jellemző provokációknak.
Az 1989-es forradalom és a magyarok
Magyar szempontból a forradalom egyetlen kiemelkedő eseménye a református templom előtti, a Tőkés kilakoltatása ellen indított tiltakozás volt. Fontos kiemelni, hogy nem egy előre megszervezett tiltakozási akcióról volt szó. December 15-én pár száz ember, főleg idősek, nem a rendszer ellen, hanem Tőkés László kilakoltatása ellen tiltakoznak és élőlánccal próbálták ezt megállítani. A magyar megmozdulásként indult tiltakozáshoz fokozatosan román nemzetiségű temesváriak is csatlakoztak, köztük a Petru Dugulescu vezette baptista közösség tagjai, akik biztosították a lelkipásztor és családja védelmét és a tüntetés békés voltát. A baptista közösségekkel Balaton Zoltán és Borbély Imre vette fel a kapcsolatot.
Az első Ceauşescu-ellenes szlogenek 1989. december 16-a délután hangzottak el. Ennek központi szereplője Ion Monoran költő volt, aki megállított egy villamost és a rajta utazókat tüntetni hívta. A december 15-16-i események továbbá fontos legitimációs alapot nyújtottak a közösségi életben aktív szerepet vállalók számára. Az 1989 utáni magyar elit jelentős része – amennyiben a városban volt – saját bevallása szerint megjelent a két nap valamelyikén a templom előtt. A részvétel a „forradalmárság” 1989 utáni szimbolikus tőkéje lett, feljogosította tulajdonosát, hogy sikeresen vegyen részt az új rendszer megszervezésében.
December 17-én tovább folytatódtak a zavargások, a katonaság is kivonult a tüntetők megfékezésére, és délután elhangzottak az első lövések. 18-a nyugodtabban telt el, de a város katonai megszállás alatt volt. December 19-én több temesvári gyárban a munkások általános sztrájkba léptek, majd az utcára vonultak. December 20-án hangzott el először az „Armata e cu noi!” (A katonaság velünk van) szlogen és megalakult a Román Demokrata Front. A temesvári Opera-teret ezen a napon foglalták el a tüntetők. Az Opera balkonjáról többen beszédet intéztek a tömeghez. Ceaușescu december 21-i beszédét, majd a diktátor futásáról szóló híreket a téren több ezer ember élőben hallgatta.
A 16-i események után a magyar nemzetiségűek viszonylag ritkábban kerültek előtérbe. Kivételt képez Oberst László mérnök, későbbi RMDSZ-es megyei tanácsos, aki egyik szervezője volt az ELBA-ban kirobbant sztrájknak, Bárányi Ferenc, aki a temesvári Új Klinikán volt szolgálatban (a beutalt sebesültek és halottak listáját ő csempészte ki), illetve Balaton Zoltán fizikus, kutató, aki a forradalom alatt az Opera balkonjáról szólt a tüntetőkhöz, egyike lett az úgynevezett „balkonistáknak”, a forradalom első szervezett csoportjának.
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség alakulása és annak értelmezése
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség (BMDSZ) 1989. december 22-én délután-estefelé alakult meg Bárányi Ferenc lakásán. Bárányinál főleg baráti köréhez tartozó személyek gyűltek össze. Egyeseket telefonon hívtak fel, másoktól pedig engedélyt sem kértek nevük felhasználására. Az alakuló bizottság célja az volt, hogy minél jobban „leképezze a társadalmi struktúrát.” Az este folyamán megszületett a BMDSZ első hivatalos dokumentuma, egy nyilatkozat formájában. A nyilatkozat alapszövegét Albert Ferenc írta, a többiek pedig egyetértettek vele. Emellett megválasztották a szervezet ideiglenes elnökét. Bárányi Ferenc Toró Tibor fizikusnak ajánlotta fel a funkciót, aki ezt nem fogadta el, és a „fiatalok közül” Bodó Barnát javasolta. A szöveg véglegesítése után Toró Tibor Bárányi lakásáról felhívta Domokos Gézát, beszámolva neki a történésekről.
Megalakulása után a BMDSZ nagyon hamar tagság-toborzásba kezdett. A BMDSZ irodájának a Szabad Szó szerkesztősége melletti termek egyikét nevezték ki. Itt folyamatos gyűlések voltak, viták, ahol a résztvevők a következő lépéseket próbálták megvitatni. A visszaemlékezők kevésbé említenek konkrét témákat, abban viszont mindenki megegyezik, hogy a helyi magyarság státusának kérdése, a magyar iskola megalakítása és a tagság-toborzás voltak napirenden. Működésében a BMDSZ tehát nyilvános helyszínt teremtett a találkozásra a bánsági magyar elit számára.
A kommunizmus utáni temesvári magyar elit összetétele és jellemzői
A nyilatkozat tartalmát, az aláírók és a találkozón részt vevők névsorát, valamint a visszaemlékezésekből rekonstruált történéseket elemezve több, az elitre vonatkozó következtetés is levonható. Egyrészt elkönyvelhető, hogy annak ellenére, hogy a más országokból jövő információk hatására a változás „a levegőben lógott”, a szervezet megalakulása és a nyilatkozat születése nem egy előre megtervezett stratégia része volt, hanem feltehetőleg az események hatására, relatív spontánul történt. Másrészt, a BMDSZ alapítói és későbbi aktív tagjai mind akkori megnyilatkozásaikban, mind pedig visszaemlékezésükben aláhúzták, hogy nem pártot, hanem érdekvédelmi szervezetet alakítanak.
A BMDSZ a márciusi vezetőség-választásokig versenyt futott saját legitimációjával. Alapító tagjai nagyrészt 1989 előtt szerezték társadalmi tőkéjüket (újságírók, tanárok, a közösség meghatározó személyiségei), azonban befogadták a forradalomban való részvétel szimbolikus tőkéjével rendelkezőket is, és nagyon hamar nyitni próbáltak a különböző intézményi és munkaközösségi képviseletek felé. Mérlegelték, hogy kik azok a személyek, akik hitelesek lehetnek eddigi vagy a forradalom alatt mutatott tevékenységük, feddhetetlen kiállásuk vagy egyéb tulajdonságuknak köszönhetően.
A vezetőségbe bekerültek a forradalmárok (pl. Oberst László), a rendszerváltás előtti kulturális elit tagjai (pl. Matekovits György) de a nómenklatúra egyes képviselői is (pl. Albert Ferenc). A fő feltétel az volt, hogy az azelőtti rendszerben tetteivel nem kompromittálta magát. A „vitatott elemeket” nem engedték be, vagy kizárták az új struktúrákból. Tanulságos például a Szabad Szó szerkesztőségében dolgozó Vajda Sándor, az ügyészként tevékenykedő Egeressy László, illetve a színházigazgató Sinka Károly esete. Vajda esetében az összes megkérdezett személy egyetértett abban, hogy úgymond „szekus” volt, Egeressy és Sinka 1989 előtti szerepe vitatott maradt, de 1989 után csak marginálisan vettek részt a közösség újjászervezésében.
A nyitott struktúra hatására a kialakulóban levő politikai eliten belül látszólag nem voltak ellentétek, formailag a múlt rendszerben betöltött szerep nem volt kizáró ok, azonban a kérdés burkoltan a nyilvánosságban is megjelenik.
Viták és célok a BMDSZ tevékenységében
A legtöbbet tárgyalt témák az önálló magyar iskola, a szervezetépítés és a magyar ház kérdése voltak. Az önálló magyar iskola megteremtéséről szóló vitában a résztvevők egyetértenek abban, hogy a közösség megmaradásának szempontjából ez elkerülhetetlen. Ettől kezdve a vita e célkitűzés megvalósításáról szólt. A többség döntése alapján azonnali hatállyal kérték az iskola létrehozását, nem várva meg az iskolai év végét. A magyar iskola február 15-én alakult meg, a szerb és német iskolával egyetemben. A Bartók Béla nevet demokratikus úton választották ki a diákok és tanárok. Jellemző, hogy az iskola megalakulásának kiharcolása nem egy szervezett folyamat része volt. Többen, egymástól függetlenül próbálták az iskola megalakulását „kijárni”, később saját sikerként könyvelve el mindezt.
A Magyar Ház kérdése másképpen alakult. Sokan, a hatalom és a többségi társadalom potenciális reakcióitól megijedve, jogi úton akarták visszakérni a magyar közösség „jogos tulajdonát.” Az egyetlen, aki az ingatlan elfoglalását javasolta, Borbély Imre volt, későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, aki javaslatának leszavazása után nem vett már részt a helyi politikában. Az épületet végül nem sikerült visszaszerezni, egy magáncég kezébe került.
A BMDSZ konszolidációja és a parlamenti választások
Helyi szinten a BMDSZ szoros kapcsolatokat alakított ki a frissen újraalakuló magyar újsággal, a Temesvári Új Szóval és a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezettel (TEMISZ) is. A fiatalokat az országos RMDSZ-hez hasonlóan a BMDSZ hamar partnerének fogadta, bevonva őket a vezetésbe és a szervezésbe. Ezen legitimációs tett nem jelentette a TEMISZ beolvadását a szervezetbe, amaz folytatta saját útját, országos ernyőszervezetbe lépve be.
A Temesvári Új Szó és az RMDSZ kapcsolata érdekesen alakult. Az újság már decemberben újraszerveződött. Az első napokban Bárányi Bodó Barnát „nevezte ki” az újság élére, amit az újság szerkesztősége nem fogadott el és demokratikus úton választott magának szerkesztőséget. Ez az esemény több érdekes kérdést vet fel. Egyrészt, jól tükrözi, hogy a BMDSZ alapítói úgy képzelték el szervezetüket, hogy a magyar társadalmi élet minden területére kiterjesztik befolyásukat és ezeken belül döntéshozatali joggal rendelkeznek. Az eset nem csak a szervezet kezdeti demokrácia-értelmezésére, hanem Bárányi rendszerváltás utáni szerepére is rávilágít. Bárányi a frissen alakuló szervezet alelnökeként erős társadalmi és szimbolikus tőkével rendelkezett. Ez a tőkekoncentráció vélhetően hozzájárult képviselőjelöltségéhez is. Habár jelölésének módja már feledésbe merült, sem Bárányi Ferencnek, sem a szenátori lista élére kerülő Tőkés Lászlónak, nem volt kihívója, mindenki számára világos volt, hogy ők ketten kell legyenek azok, akik jelöltetik magukat.
Fontos megemlíteni, hogy a BMDSZ vezetői, Bárányi Ferenc bejutása mellett, Tőkés László sikerében mindenképpen, de Oberst László esélyeiben is bíztak. Ez azzal magyarázható, hogy hasonlóan Románia más régióihoz, nem lehetett tudni, pontosan hány magyar él a megyében, a magyar közgondolkodás felülreprezentálta őket, illetve a Tőkés Lászlót övező „szimpátia-hullám” miatt nagyszámú román szavazat bejövetelére is számítottak. Az eredményekből azonban kitűnik, hogy az RMDSZ-re leadott román szavazatok minimálisnak mondhatóak. Tőkés esetében a többletszavazatok feltehetőleg a kisebbségektől származtak.
Exkurzus: címszavakban pár következtetés
A forradalom megélése egy fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a helyi magyar közösség kollektív emlékezetében meghatározó forradalmi élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események kerültek be. A BMDSZ a megyei elnökség márciusi megválasztásáig nem klasszikus értelemben vett szervezetként működött: találkozóin bárki felszólalhatott, az érdeklődők közösen fogalmazták meg a temesvári magyar közérdeket, a benne tevékenykedők egymástól függetlenül próbálták a közösségi célokat elérni, nem volt világos hierarchikus struktúrája sem. A szervezetet a társadalmi élet minden területére kiterjedő struktúraként képzelték el. A bekerülő aktív tagok két típusú tőkével rendelkeztek: egyrészt, a múlt rendszerből hozott társadalmi és kulturális tőkével, másrészt a forradalmi szerepvállalásból táplálkozó szimbolikus tőkével. Látszólag mindenki elismerte a kialakuló elit szupremáciáját. Fontos jellemzője az 1990-es évnek, hogy a kommunista múlttal való szembenézés csak elszórtan jelentkezett. Többen felvállalták a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontjában leszögezetteket, azonban a BMDSZ-ben nem volt vita erről a kérdésről, sőt a nyilvánosság felől jövő, erre vonatkozó jelzéseket is hamar a szőnyeg alá söpörték. Az első vezetőség jelentős része a régi elitből állt össze, de a szervezet környékén feltűntek már azok az emberek is, akik a forradalom után kapcsolódtak be a magyar közösség szervezésébe. A román-magyar kapcsolatok jónak mondhatóak, azonban a választási eredmények világosan megmutatják a nemzetiségi kapcsolatok határait: a szenátusi listán induló Tőkés László, a „forradalom kirobbantója” elenyésző román támogatást kapott.
Toró Tamás, Toró Tibor
a szerzőkről
Toró Tamás
1985-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban végezte. 2008-ban történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2009-2010 között a Történelem tanszék nemzetközi kapcsolatok mesteri képzésében vett részt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. 2010-2012 között a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Nemzetközi tanulmányok mesteri képzőjét elvégezve nemzetközi kapcsolatok szakértői diplomát szerzett.
Toró Tibor
1981-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Elméleti líceum informatika szakán végezte. 2005-ben szerez diplomát a temesvári Nyugati Egyetem Szociológia szakán, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi tanszékén és a budapesti Középeurópai Egyetem Nacionalizmuselméletek tanszékén mesterizik. Jelenleg doktorandusz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékén és tanársegéd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi kapcsolatok és Európai tanulmányok tanszékén. Kutatási területe a nacionalizmus, a romániai magyar elitek és a nemzeti kisebbségek.
Transindex.ro
2013. január 1.
Petőfire emlékeztek az új év első napján Szatmárnémetiben
Egy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait.
A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó.
András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük.
Sike Lajos
Maszol.ro,
Egy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait.
A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó.
András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük.
Sike Lajos
Maszol.ro,
2013. január 23.
Merítsünk e kiapadhatatlan forrásból (A magyar kultúra napja)
Ismerné-e a világ Marilyn Monroe-t, ha a torjai születésű Dienes Andor (Andre de Dienes), a kor legnépszerűbb sztárfotósa róla készült fényképei nem járták volna be a világot? Milyen lett volna a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum az ezerkilencszázas évek elején a zágoni származású Csutak Vilmos nélkül? – kérdezhetnénk a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Sepsiszentgyörgyön bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik kötete összefüggésében.
A megyei tanács és a megyei művelődési központ legutóbbi kiadványait ismertető, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott ünnepi rendezvényt a Plugor Sándor Művészeti Líceum kvartettje (felvételünkön) a Cickom, cickom kezdetű gyermekdal Bartók Béla által komponált feldolgozásával nyitotta meg. „Kulturális és tudományos háttér, művészeti életünk nélkül nem lennénk semmik. Saját szülőföldünkön csak akkor van jövőnk, ha ismerjük történelmünket, kultúránkat” – köszöntötte az ünnepi közönséget Tamás Sándor megyeitanács-elnök, aki ismertette, a tegnap bemutatott Háromszék honismereti bibliográfiája és a Zabola – Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége című kiadvány a Sepsiszéki Nagy Balázs és Tóth Szabolcs által kezdeményezett Székelyföld települései sorozat első két kötete, melyet a folytatással együtt iskolákban, művelődési intézmények révén kívánnak népszerűsíteni. A honismereti bibliográfia olyan adattár, amely a jövőbeni kutatásokhoz elengedhetetlen segédeszköz, tartalmazza mindazt, amit 1844–2012 között írtak Háromszék településeiről, építkezéséről, az itt meghonosodott gazdálkodásról, táplálkozásról, szokásokról, népi tudásról, történelemről, etnikumokról, az élet bármely területéről, és amelynek alapja a Jakab Albert Zsolt által 2002-ig összegyűjtött forrásanyag, amit az utóbbi tíz év közlési termésével egészített ki Kinda István néprajzkutató. A Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár közlésében kiadott Zabola-monográfia a tíz évvel ezelőtt megjelentetett kötet bővített változata, amely új összefüggésekben tárgyalja a zabolai létet, visszatükrözi a székelység sorsát, ismerteti a gazdaember, az elit, az értelmiség életét, a hétköznapok vívódásait, az ünnepek örömeit. Az említett két kötet mellett bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik füzete – amelynek szerkesztője Szőts Zsuzsa, grafikai kivitelezője Kolumbán Hanna – egy korszakot zár le, jövőben az eddig megjelentetett hírességekről készül összefoglaló, ami az elősző szerint „a háromszékiek öntudatát erősítő kiadványsorozat természetszerű hozadéka”. A rendezvényt nyitó himnusz, a művészeti líceum kvartettje előadásában bemutatott Bartók-, Kodály- és Bihari-művek mellett a három bemutatott kötet azt igazolja, a magyar kultúra kiapadhatatlan forrás, amely az anyatejhez hasonló táplálékot biztosít minden nemzedéknek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Ismerné-e a világ Marilyn Monroe-t, ha a torjai születésű Dienes Andor (Andre de Dienes), a kor legnépszerűbb sztárfotósa róla készült fényképei nem járták volna be a világot? Milyen lett volna a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum az ezerkilencszázas évek elején a zágoni származású Csutak Vilmos nélkül? – kérdezhetnénk a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Sepsiszentgyörgyön bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik kötete összefüggésében.
A megyei tanács és a megyei művelődési központ legutóbbi kiadványait ismertető, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott ünnepi rendezvényt a Plugor Sándor Művészeti Líceum kvartettje (felvételünkön) a Cickom, cickom kezdetű gyermekdal Bartók Béla által komponált feldolgozásával nyitotta meg. „Kulturális és tudományos háttér, művészeti életünk nélkül nem lennénk semmik. Saját szülőföldünkön csak akkor van jövőnk, ha ismerjük történelmünket, kultúránkat” – köszöntötte az ünnepi közönséget Tamás Sándor megyeitanács-elnök, aki ismertette, a tegnap bemutatott Háromszék honismereti bibliográfiája és a Zabola – Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége című kiadvány a Sepsiszéki Nagy Balázs és Tóth Szabolcs által kezdeményezett Székelyföld települései sorozat első két kötete, melyet a folytatással együtt iskolákban, művelődési intézmények révén kívánnak népszerűsíteni. A honismereti bibliográfia olyan adattár, amely a jövőbeni kutatásokhoz elengedhetetlen segédeszköz, tartalmazza mindazt, amit 1844–2012 között írtak Háromszék településeiről, építkezéséről, az itt meghonosodott gazdálkodásról, táplálkozásról, szokásokról, népi tudásról, történelemről, etnikumokról, az élet bármely területéről, és amelynek alapja a Jakab Albert Zsolt által 2002-ig összegyűjtött forrásanyag, amit az utóbbi tíz év közlési termésével egészített ki Kinda István néprajzkutató. A Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár közlésében kiadott Zabola-monográfia a tíz évvel ezelőtt megjelentetett kötet bővített változata, amely új összefüggésekben tárgyalja a zabolai létet, visszatükrözi a székelység sorsát, ismerteti a gazdaember, az elit, az értelmiség életét, a hétköznapok vívódásait, az ünnepek örömeit. Az említett két kötet mellett bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik füzete – amelynek szerkesztője Szőts Zsuzsa, grafikai kivitelezője Kolumbán Hanna – egy korszakot zár le, jövőben az eddig megjelentetett hírességekről készül összefoglaló, ami az elősző szerint „a háromszékiek öntudatát erősítő kiadványsorozat természetszerű hozadéka”. A rendezvényt nyitó himnusz, a művészeti líceum kvartettje előadásában bemutatott Bartók-, Kodály- és Bihari-művek mellett a három bemutatott kötet azt igazolja, a magyar kultúra kiapadhatatlan forrás, amely az anyatejhez hasonló táplálékot biztosít minden nemzedéknek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 28.
Taps az ünnepeltnek: 20 éves a Téka Alapítvány
Vasárnap hajnalig tartott a szamosújvári művelődési alapítvány kedden kezdődött születésnapi rendezvénysorozata. Minden korosztályt megszólító, sokszínű programok várták a város lakóit, akik pozitívan válaszoltak: minden rendezvény telt házzal zajlott.
A Magyar Kultúra Napján, Bartók és Kodály műveivel ismerkedhettünk Kovács Hajnal zenetanárnő segítségével, Simó Júlia illyefalvi tervező gyönyörű ruhakollekcióját csodálva.
Múlt és jelen folyamatosságára mutatott rá a szerdán szervezett Sütő György matematika emlékverseny (5-12 osztályosok számára), melyet a mostani matematikatanárok szerveztek. Városunk legendás matematikatanára, nevelője emlékére az örmény temetőben kialakított emlékhelyen plakettet avattak, ahol díjazták a kis matematikusokat, de volt diákok (románok és magyarok egyaránt) emlékeztek, méltatva egykori tanáruk, osztályfőnökük munkáját. Este a Téka Alapítvány konferenciatermében Pál Emese művészettörténész, doktorandusz, Világosító Szent Gergely ábrázolásai erdélyi oltárképeken című vetített képes előadásából az örmények nagy szentjének életútját és kínszenvedéseit ismerhettük meg, valamint rácsodálkozhattunk erdélyi, velencei, indiai ábrázolások párhuzamaira.
Csütörtökön Orbán János Dénes volt a Hayak kávézóban zajló irodalmi kávéház vendége, aki szövegeiből olvasott fel, majd Debreczeni Orsolya helyi magyartanár, az esemény moderátora kérdezett. Olyan témákról hallhattak a jelenlevők, mint a költő kedvencei, a mai olvasó elvárásai, a szavak létjogosultsága. Az est a Tékában folytatódott filmvetítéssel, amely az induló filmklub bevezető eseménye is volt egyben.
Vajdasági fiatalok vendégszereplése
Péntek délelőtt az elemisek rendhagyó zeneórán vehettek részt, délután az óvodásokkal együtt rendhagyó Prücskök-játszóházban temettük már a telet. A közös farsangoláson népi gyermekjátékokat, táncokat ismételtünk, új farsangi dalt tanultunk, melyet el is énekeltünk az égő kiszebáb körül. A kiszebáb nem égett magára, magával vitte papírfecnire rajzolt huncutkodásainkat is. A játszóház közös fánkevéssel zárult.
19 órától az adai, vajdasági fiatalok vendégszereplése volt a helyi Művelődési Házban. A Diend című darab a végzős fiatalok zenés kálváriája, a középiskolás végzős diákok problémáit mutatja be, sajátos látásmódban. A továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás korántsem egyszerű és fájdalommentes, az adai diákok ezt nagyon hűen tolmácsolták.
Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.
Kórustalálkozó első alkalommal
Szombat reggel is benépesült a szamosújvári Művelődési Ház. Első alkalommal szervezett a Téka Alapítvány kórustalálkozót, amely sikeresnek bizonyult. Fellépett a szamosújvári Művelődési Ház kórusa, kolozsvári és szamosújvári baptista egyházak kórusa, a szamosújvári örmény, görög katolikus, református és ortodox énekkarok, valamint a békéscsabai Trefort Ágoston Szakközépiskola Fiúkórusa és a házigazda Rozmaring népdalkórus. A telt ház előtt zajlott bemutatkozást kötetlen beszélgetés, ismerkedés zárta.
A táncházszervezéstől a Nemzeti Intézményig című könyv bemutatására délután került sor a Téka Alapítvány konferenciatermében. Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány elnöke szerkesztésében, a könyvben a történelmi adatokon, sajtóanyagokon és fotókon túl, méltatások és a régi és jelenlegi tagok, munkatársak szubjektív visszaemlékezései is helyet kaptak. Dokumentum és olvasmány egyben. A médiapartner Kolozsvári Rádió munkatársai ajándékát is megtekinthettük, olyan videoanyagot, amelyben a 20 év fontosabb interjúi, eseményei villantak fel. Majd a Harmadik Zenekar és Katona Annamária népdala, a Kaláka és Téka csapata köszönte meg Balázs-Bécsi Attilának az eddigi munkáját. Balázs-Bécsi Vilmosnak, első koreográfusunknak ma is meghatározó szerepe van a Kaláka életében, tőle tanultunk nemcsak tánclépést, fegyelmet, de emberséget és tartást is.
Ezt követően a Művelődési Ház nagyon szűkösnek bizonyult. A szamosújvári közönségen kívül sok közéleti személyiség is megtisztelt jelenlétével: Kallós Zoli bácsi, aki kezdettől fogva támogatta munkánkat, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és kabinetigazgatója, Nagy Zoltán, valamint a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárságának részéről Brendus Réka főosztályvezető és Nagy Bercel kabinetigazgató. Ott volt Kötő József, a Téka mindenkori jó barátja, Máté András Levente, László Attila, Vákár István valamint megyei és helyi tanácsosok. Képviseltette magát a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a helyi polgármesteri hivatal, de az abai (magyarországi) testvérvárosunk is.
Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület részéről Goldschmied József és Kovács Zoltán a magyar kormány ezüstérmét adták át a tánccsoportnak és alapítványnak illetve egy interaktív táblát az épülő iskolába. A gálaműsort ünnepélyesen megnyitotta Kelemen Hunor, aki biztosította a Tékát az RMDSZ támogatásáról, Nagy Bercel és a helyi polgármester, aki ugyancsak gratulált és további együttműködésben látja a közös terveink megvalósulását.
A 2010-ben alapított Téka díjat idén Harangozó Imre, újkígyósi néprajzkutató kapta, az Elismerő Oklevelet a helyi 51 számú Czetz János Cserkészcsapat. A díjat annak ítéljük oda, aki évek óta támogatta a Tékát, ugyanakkor barátaink is lettek. A helyi cserkészcsapat sok rendezvényen, mint a mostaniban is partnerünk. Gratulálunk a kitüntetetteknek.
A gálaműsoron felléptek a Kaláka baráttánccsoportjai: a balánbányai Ördögborda Prücskök, a dési Aranyeső, a kolozsvári Zurboló, Ördögtérgye. Bemutatkozott a Rozmaring népdalkör és ifjú zenekarunk, a Kontra Banda. A Harmadik zenekar a Sóvirág zenekarban velük együtt zenélő Prózsa Tündére emlékezett, aki már 10 éve nincs köztünk. Vendégeink voltak a kárpátaljai Csapról az Arabeszk együttes, és az eszényi Ritmus néptánccsoport.
Minden születésnapon az ünnepeltté a legnagyobb taps, most se volt ez másként. Újdonságként ezen a születésnapon felléptek az egykori Kalákások gyerekei is.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár),
Vasárnap hajnalig tartott a szamosújvári művelődési alapítvány kedden kezdődött születésnapi rendezvénysorozata. Minden korosztályt megszólító, sokszínű programok várták a város lakóit, akik pozitívan válaszoltak: minden rendezvény telt házzal zajlott.
A Magyar Kultúra Napján, Bartók és Kodály műveivel ismerkedhettünk Kovács Hajnal zenetanárnő segítségével, Simó Júlia illyefalvi tervező gyönyörű ruhakollekcióját csodálva.
Múlt és jelen folyamatosságára mutatott rá a szerdán szervezett Sütő György matematika emlékverseny (5-12 osztályosok számára), melyet a mostani matematikatanárok szerveztek. Városunk legendás matematikatanára, nevelője emlékére az örmény temetőben kialakított emlékhelyen plakettet avattak, ahol díjazták a kis matematikusokat, de volt diákok (románok és magyarok egyaránt) emlékeztek, méltatva egykori tanáruk, osztályfőnökük munkáját. Este a Téka Alapítvány konferenciatermében Pál Emese művészettörténész, doktorandusz, Világosító Szent Gergely ábrázolásai erdélyi oltárképeken című vetített képes előadásából az örmények nagy szentjének életútját és kínszenvedéseit ismerhettük meg, valamint rácsodálkozhattunk erdélyi, velencei, indiai ábrázolások párhuzamaira.
Csütörtökön Orbán János Dénes volt a Hayak kávézóban zajló irodalmi kávéház vendége, aki szövegeiből olvasott fel, majd Debreczeni Orsolya helyi magyartanár, az esemény moderátora kérdezett. Olyan témákról hallhattak a jelenlevők, mint a költő kedvencei, a mai olvasó elvárásai, a szavak létjogosultsága. Az est a Tékában folytatódott filmvetítéssel, amely az induló filmklub bevezető eseménye is volt egyben.
Vajdasági fiatalok vendégszereplése
Péntek délelőtt az elemisek rendhagyó zeneórán vehettek részt, délután az óvodásokkal együtt rendhagyó Prücskök-játszóházban temettük már a telet. A közös farsangoláson népi gyermekjátékokat, táncokat ismételtünk, új farsangi dalt tanultunk, melyet el is énekeltünk az égő kiszebáb körül. A kiszebáb nem égett magára, magával vitte papírfecnire rajzolt huncutkodásainkat is. A játszóház közös fánkevéssel zárult.
19 órától az adai, vajdasági fiatalok vendégszereplése volt a helyi Művelődési Házban. A Diend című darab a végzős fiatalok zenés kálváriája, a középiskolás végzős diákok problémáit mutatja be, sajátos látásmódban. A továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás korántsem egyszerű és fájdalommentes, az adai diákok ezt nagyon hűen tolmácsolták.
Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.
Kórustalálkozó első alkalommal
Szombat reggel is benépesült a szamosújvári Művelődési Ház. Első alkalommal szervezett a Téka Alapítvány kórustalálkozót, amely sikeresnek bizonyult. Fellépett a szamosújvári Művelődési Ház kórusa, kolozsvári és szamosújvári baptista egyházak kórusa, a szamosújvári örmény, görög katolikus, református és ortodox énekkarok, valamint a békéscsabai Trefort Ágoston Szakközépiskola Fiúkórusa és a házigazda Rozmaring népdalkórus. A telt ház előtt zajlott bemutatkozást kötetlen beszélgetés, ismerkedés zárta.
A táncházszervezéstől a Nemzeti Intézményig című könyv bemutatására délután került sor a Téka Alapítvány konferenciatermében. Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány elnöke szerkesztésében, a könyvben a történelmi adatokon, sajtóanyagokon és fotókon túl, méltatások és a régi és jelenlegi tagok, munkatársak szubjektív visszaemlékezései is helyet kaptak. Dokumentum és olvasmány egyben. A médiapartner Kolozsvári Rádió munkatársai ajándékát is megtekinthettük, olyan videoanyagot, amelyben a 20 év fontosabb interjúi, eseményei villantak fel. Majd a Harmadik Zenekar és Katona Annamária népdala, a Kaláka és Téka csapata köszönte meg Balázs-Bécsi Attilának az eddigi munkáját. Balázs-Bécsi Vilmosnak, első koreográfusunknak ma is meghatározó szerepe van a Kaláka életében, tőle tanultunk nemcsak tánclépést, fegyelmet, de emberséget és tartást is.
Ezt követően a Művelődési Ház nagyon szűkösnek bizonyult. A szamosújvári közönségen kívül sok közéleti személyiség is megtisztelt jelenlétével: Kallós Zoli bácsi, aki kezdettől fogva támogatta munkánkat, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és kabinetigazgatója, Nagy Zoltán, valamint a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárságának részéről Brendus Réka főosztályvezető és Nagy Bercel kabinetigazgató. Ott volt Kötő József, a Téka mindenkori jó barátja, Máté András Levente, László Attila, Vákár István valamint megyei és helyi tanácsosok. Képviseltette magát a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a helyi polgármesteri hivatal, de az abai (magyarországi) testvérvárosunk is.
Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület részéről Goldschmied József és Kovács Zoltán a magyar kormány ezüstérmét adták át a tánccsoportnak és alapítványnak illetve egy interaktív táblát az épülő iskolába. A gálaműsort ünnepélyesen megnyitotta Kelemen Hunor, aki biztosította a Tékát az RMDSZ támogatásáról, Nagy Bercel és a helyi polgármester, aki ugyancsak gratulált és további együttműködésben látja a közös terveink megvalósulását.
A 2010-ben alapított Téka díjat idén Harangozó Imre, újkígyósi néprajzkutató kapta, az Elismerő Oklevelet a helyi 51 számú Czetz János Cserkészcsapat. A díjat annak ítéljük oda, aki évek óta támogatta a Tékát, ugyanakkor barátaink is lettek. A helyi cserkészcsapat sok rendezvényen, mint a mostaniban is partnerünk. Gratulálunk a kitüntetetteknek.
A gálaműsoron felléptek a Kaláka baráttánccsoportjai: a balánbányai Ördögborda Prücskök, a dési Aranyeső, a kolozsvári Zurboló, Ördögtérgye. Bemutatkozott a Rozmaring népdalkör és ifjú zenekarunk, a Kontra Banda. A Harmadik zenekar a Sóvirág zenekarban velük együtt zenélő Prózsa Tündére emlékezett, aki már 10 éve nincs köztünk. Vendégeink voltak a kárpátaljai Csapról az Arabeszk együttes, és az eszényi Ritmus néptánccsoport.
Minden születésnapon az ünnepeltté a legnagyobb taps, most se volt ez másként. Újdonságként ezen a születésnapon felléptek az egykori Kalákások gyerekei is.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 15.
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
2013. március 7.
Vidám Versek Versmondó Versenye
2013. február 26-án zajlott a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakasza Temesváron, a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 41 elemi osztályos tanuló érkezett vidám verssel a tarsolyában, hogy elnyerje a legjobb versmondónak járó díjat.
Szekernyés Irén nyugalmazott magyar szakos tanárnő, Tasnádi-Sáhy Péter újságíró, valamint Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő döntött a díjazásról
Nyugati Jelen (Arad),
2013. február 26-án zajlott a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakasza Temesváron, a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 41 elemi osztályos tanuló érkezett vidám verssel a tarsolyában, hogy elnyerje a legjobb versmondónak járó díjat.
Szekernyés Irén nyugalmazott magyar szakos tanárnő, Tasnádi-Sáhy Péter újságíró, valamint Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő döntött a díjazásról
Nyugati Jelen (Arad),
2013. március 18.
Csak hazádban lehetsz igazán szabad!
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
2013. április 20.
Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)
2013. április 22.
Az RMDSZ megalakította az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózatot
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bethlen Gábor erdélyi fejedelem marosillyei szülőházában megalakította hétfőn az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózatot, amely a tavaly elindított Fogadj örökbe egy műemléket programot próbálja kiterjeszteni Erdély valamennyi magyar közösségére.
Az RMDSZ hétfői hírlevele szerint az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózat alakuló ülésén kilenc erdélyi megye képviselői ismerkedtek meg a Brassó, Hunyad, Szeben és Temes megye magyar iskolái által „örökbe fogadott" műemlékek helyzetével.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkárhelyettese emlékeztetett arra, hogy a szövetség 2012-ben a szórványban elő magyar közösségek identitástudatának megőrzése, a közösségi élet helyszíneinek biztosítása, valamint az összetartozás érzésének kialakítása és fenntartása céljával indította el az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programot. A program az épített örökség védelme, ápolása által a közösségi tudatot is alakítja.
A szászmedgyesi Báthory István Általános Iskola, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a temesvári Bartók Béla Gimnázium és a dévai Téglás Gábor Gimnázium diákjai összesen tíz örökbe fogadott magyar műemléknek váltak az őreivé, számtalan oktatási, kulturális és figyelemkeltő programot szerveztek a program keretében az elmúlt évben.
A főtitkárhelyettes szerint a fiatalok lelkesedésének köszönhetően az „örökbe fogadott" épületek visszakerültek a köztudatba, és a szórványközösségek magyar identitásának a megőrzését szolgálják. „Úgy gondoltuk, hogy a jó példa bemutatása bátorító erővel bír" – magyarázta az MTI-nek a hálózat megalakításának a szükségességét Hegedüs Csilla, aki szerint a tapasztalatok átadása másokat is arra ösztönözhet, hogy további műemlékeket „fogadjanak örökbe". Elmondta, a hétfői marosillyei rendezvényre a sikeres programok lebonyolítói mellett azokat is meghívták, akik egy-egy erdélyi megyében a program koordinálásával foglalkoznak.
MTI
Erdély.ma
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bethlen Gábor erdélyi fejedelem marosillyei szülőházában megalakította hétfőn az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózatot, amely a tavaly elindított Fogadj örökbe egy műemléket programot próbálja kiterjeszteni Erdély valamennyi magyar közösségére.
Az RMDSZ hétfői hírlevele szerint az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózat alakuló ülésén kilenc erdélyi megye képviselői ismerkedtek meg a Brassó, Hunyad, Szeben és Temes megye magyar iskolái által „örökbe fogadott" műemlékek helyzetével.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkárhelyettese emlékeztetett arra, hogy a szövetség 2012-ben a szórványban elő magyar közösségek identitástudatának megőrzése, a közösségi élet helyszíneinek biztosítása, valamint az összetartozás érzésének kialakítása és fenntartása céljával indította el az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programot. A program az épített örökség védelme, ápolása által a közösségi tudatot is alakítja.
A szászmedgyesi Báthory István Általános Iskola, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a temesvári Bartók Béla Gimnázium és a dévai Téglás Gábor Gimnázium diákjai összesen tíz örökbe fogadott magyar műemléknek váltak az őreivé, számtalan oktatási, kulturális és figyelemkeltő programot szerveztek a program keretében az elmúlt évben.
A főtitkárhelyettes szerint a fiatalok lelkesedésének köszönhetően az „örökbe fogadott" épületek visszakerültek a köztudatba, és a szórványközösségek magyar identitásának a megőrzését szolgálják. „Úgy gondoltuk, hogy a jó példa bemutatása bátorító erővel bír" – magyarázta az MTI-nek a hálózat megalakításának a szükségességét Hegedüs Csilla, aki szerint a tapasztalatok átadása másokat is arra ösztönözhet, hogy további műemlékeket „fogadjanak örökbe". Elmondta, a hétfői marosillyei rendezvényre a sikeres programok lebonyolítói mellett azokat is meghívták, akik egy-egy erdélyi megyében a program koordinálásával foglalkoznak.
MTI
Erdély.ma
2013. május 3.
Küzdelem és kétnyelvűség Temesváron
Temesvárt 1880-ban még csak negyvenezren lakták, 1910-ben 75 ezren, 2011-ben pedig több mint 300 ezren. A Bánság fővárosában a magyarok aránya ugyanezekben az években: 19,5 százalék, 38,7 százalék és 4,9 százalék. A drasztikus csökkenés ellen küzd a város legnagyobb magyar tanintézete, a Bartók Béla Elméleti Líceum.
Farsangi hangulatban szorgoskodnak a gyerekek és szülők az iskolában. Pedig szombat van, és a részvétel egyáltalán nem kötelező. A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályainak otthont adó szinten a játszó- és alkotóház így is teltházas minden hónap utolsó szombatján. Azért mert kreatív, azért mert jó időtöltés, és mert együtt lenni jó. Minden teremben más-más tevékenység zajlik: készülnek különféle maszkok, bohócok, süvegek, hurkapálcikás szemüvegek. Azóta már elkészültek Temesváron a tavaszváró, sőt az anyák napi alkotások is: bizonyára szépeket festettek a szorgos kezecskék az odaadó anyukáknak. A játszóházzal együtt működő Manóklub legkisebb látogatói pedig nagyot nőhettek az eltelt hónapok során.
Gyerekek mindenhonnan
Sok gyerek jár a város más óvodáiba, iskoláiba, ezért minden apróság kedve szerint választott színes ponttal díszített „névjegyet" visel. „Mikor a gyerektől megkérdezik, hogy mit szeretne, máris egy lépéssel bátrabb itt a tömegben" – mondja Pál Krisztina tanítónő. A gyerekeket tehát könnyű megszólítanom, szüleikkel kapcsolatban már nem ennyire egyszerű a helyzet: „Nem tudok magyarul, soþia" – válaszol kedvesen egy úr. A feleség Júlia, a férj pedig Claudiu, aki német–román családból származik. Fiúk, Konrad 3 éves, magyarul és németül egyaránt beszél. „Német óvodába jár, de több mint egy éve a játszóházat is látogatjuk. Az óvodában egyedüliként beszéli a nyelvet, a többiek legfennebb csak értenek, ezért elgondolkodtató, hogy hova írassuk majd iskolába" – tudom meg az édesanyától, aki fontosnak tartja, hogy magyar rendezvényekre is járjanak.
A gyerekek és a szülők minden termet meglátogathatnak, az előtérben külön gyűjthetik az elkészült tárgyakat. Az arcfestésnél türelmesen állnak sorba, a tudományos szobában jellemző módon több a fiú. Rúben propellert készít éppen. Ötödik osztályos, kedvenc tantárgya a történelem. Az öt éves Hanna kedvenc színe a piros, vele van édesapja, édesanyja és kisöccse, az alig egy éves Barnabás is. Dorottya is minden hónapban elhozza két kisgyermekét – 5 éves fiát, és 2 éves lányát –, ha éppen nem betegek. Sonya a 10-es óvodába jár, szülei már eldöntötték, hogy a Bartókba íratják majd.
A két órás foglalkozás után mindenki – farsangi fánkkal a kezében – hazatér, így leülhetünk Erdei Ildikóval, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatónőjével (portrénkon), hogy az iskola múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről beszélgessünk.
Közösség, történelem
„Negyedik éve működik a játszó- és alkotóház program. Már beépült a temesvári közösség tudatába. Kettős céllal indítottuk: egyrészt, hogy alternatívát nyújthassunk a tartalmas szabadidős foglalkozásra, amely egyfajta művészeti tehetséggondozás is, másrészt nagyon jó megismertetési formája az anyanyelvű oktatásnak. A kollégák önkéntesen vezetik a 10-12 műhelyt, s ezáltal a játszóház természetes közege lett annak is, hogy be lehessen jönni az iskolába, meg lehessen nézni az osztálytermeket, el lehessen beszélgetni a tanító nénivel, találkozni lehessen más szülőkkel. A Manóklubot, a temesvári kismamaklubot is behívtuk: az egyik terem a totyogó gyermekeké zenével, mondókával. Egy olyan nagyvárosban, amelyhez nem kötődnek, mert nem itt jártak iskolába, ez jó alkalom arra, hogy bevezesse a magyar közösségi életbe a kismamákat" – vázolja Erdei Ildikó igazgatónő.
Amikor a temesvári magyar oktatásról kérdezem, kiderül: a válasz nem egyszerű, mert nem egyértelmű, hogy milyen előzményekig nyúlhatunk vissza. Az iskola épületének története mentén viszont kirajzolódnak a különböző korok irányvonalai. A Bartók Béla Elméleti Líceum épülete 1932-ben készült el Székely László, Temesvár híres építészének tervei alapján, katolikus felekezeti iskolaként működött 1948-ig. „Az évek során hol vegyes, hol önálló iskola működött az épületben. Mai napig a katolikus egyház tulajdona, hosszú távú bérleti szerződés alapján működik itt a líceum". A Temesvár különböző pontjain működő tagozatos iskolák rendre megszűntek, így napjainkban a Bartók mellett csak a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban folyik magyar oktatás.
A rendszerváltást követően mindenesetre hamar, és aránylag problémamentesen elindulhatott az önálló magyar nyelvű iskola, amelynek a tanulók és a tanári közösség döntése értelmében Dózsa Györggyel és Kós Károllyal szemben Bartók Béla lett a neve.
Búcsú a tagozatoktól
Következő fontos stáció a Bartók Béla Alapítvány 1991-es létrejötte: a szervezet napjainkig fontos szerepet játszik nemcsak a líceum, hanem a megye teljes anyanyelvi hálózatának támogatása terén is. Újjáéledt az iskola diáklapja, a Juventus, és már 1992-ben megalakult az akkoriban még újdonságnak számító diákönkormányzat is. 1995-ben régi műhelyek helyén 25 fős kollégium épült, 2002-ben ezt 55 helyesre bővítették. Valós igényt elégítenek ki a bentlakáshelyek, hiszen Temes megyében már csak Temesváron működnek líceumi osztályok: Lugos és Zsombolya középiskolai oktatása ma már a múlté.
2008-ban az egész Bartók líceumot felújították. „Mióta visszaköltöztünk az épületbe, új élete van az iskolának. Ráadásul 2010-ben megszűnt a két magyar tagozatos iskolában az anyanyelvű oktatás, így az addig ott tanuló diákok is ide költöztek" – ismerteti Erdei Ildikó, aki nem tagadja a központosítottabb rendszer hátrányait sem: az 1-es és 26-os iskola volt diákjai zömének hosszabb utat kell megtennie az iskoláig. Ezt ellensúlyozandó a Bartók Alapítvány jóvoltából két nagybusszal hozzák a gyerekeket az iskolába. „Talán ennek is köszönhetően a gyerekek 97 százaléka hozzánk jött tanulni. Azóta megpróbáltuk előnyét is látni a helyzetnek: az iskola megerősödött, hiszen sikerült visszaépíteni a párhuzamos osztályrendszert. Az osztályközösségekben viszont sokat dolgoztunk azon, hogy egybeépíthessük az összeszokott kis csoportokat."
Nyelvcserés támadás
„Míg húsz évvel ezelőtt alig akadt olyan diák, aki ne beszélt volna tökéletesen magyarul annak ellenére, hogy vegyes családból származik, ma egészen más a helyzet. Évek óta körvonalazódik a kérdés: mi a jó megoldás az anyanyelvi oktatás szempontjából? A változások először az óvodákban látszottak: több gyerek jobban beszélt románul, mint magyarul. Mit mondjunk ilyenkor a vegyes házasságban élő szülőnek? Az anyanyelvi oktatás kapcsán mindig azt ismételjük, hogy a gyermek számára akkor biztosabb az iskolai siker, ha azon a nyelven tanul, amit jobban beszél... A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályaiban tanuló diákok negyede, az iskolához tartozó óvodában szinte fele származik vegyes családból. Mindeközben megyei szinten a magyar családok egynegyede választja az anyanyelvi iskolát. Keressük a módszereket arra, hogy hogyan lehet ezeket a magyarul kevésbé jól beszélő gyerekeket is tanítani úgy, hogy magyarul érettségizzenek. Doktori dolgozatom témája is ez lett, de bármennyit foglalkoztam a kérdés tanulmányozásával, nem mondhatom, hogy egyértelmű válaszokat tudnék adni. Inkább csak megerősödött bennem, hogy ez rendkívül komplex helyzet, amire nehéz receptet adni. Találunk-e arra megfelelő eszközt és módszert, hogy iskolai, óvodai rendszerként, hálózatként úgy megnyilvánuljunk, hogy bátoríthassuk a gyereket a magyarul tanulásra, vagy ez nem a mi feladatunk? Gyakran vádolják az iskolát azzal, hogy a gyerekek a szünetben románul beszélnek. Nyilván sokkal feltűnőbb, ha valaki románul beszél, de direkt módon ezt nem lehet megoldani. Igen, ez a nyelvcsere folyamatának egy hallható példája... Ha nem bátorítjuk a gyereket, hogy itt tanuljon, akkor volna egy kis magyar iskolánk, ahol mindenki magyarul beszélne, de csak egy osztályunk lenne, középiskolai szinten nem volna választási lehetőség, sokkal kevesebb tanárunk lenne, és a sor folytatható. Az iskolának nincs erre vonatkozó marketingstratégiája, nem keressük, csábítjuk ide a gyerekeket, de aki magyarul szeretne tanulni, azt várjuk. Gyerektoborzó akciónk van, de nem azt mondjuk, hogy aki nyelvileg vegyes házasságban él, annak a gyereke feltétlenül tanuljon itt. Aki idejön, nem küldjük el" - vázolta a helyzetet az igazgatónő.
A szülői értekezletek nyelve továbbra is a magyar, de a vegyes házasságokból érkező gyerekek szülei számára készítettek már kétnyelvű információs eszközöket is. „Ha itt nincs minden magyarul is kiírva, az lehet a mögöttes tartalom, hogy a magyar nyelv csak arra jó, hogy csak otthon beszéljük, vagy amikor becsukjuk az ajtót órán, de arra már nem jó, hogy például gyűlést tartsunk" – vallja Erdei Ildikó.
Lehetséges ajándék
„A kétnyelvűvé válás egy potenciális ajándék" – olvasható a nyelvileg vegyes családok számára készült tájékoztató anyag címlapján. Ez az ajándék, vagyis az, hogy a vegyes családból érkező gyermek ne csupán egynyelvűvé váljék, elérhető a Bartók Béla Elméleti Líceumban. „Arra nincs példa, hogy egy gyermek egyáltalán ne tudott volna magyarul. Mindenesetre már az óvoda szintjén igyekszünk támogatni a differenciált foglalkozást és a nyelvi hatások erősítését. Az iskolában is konkrét programokkal segítünk: működik egy úgynevezett anyanyelvi bejáró tábor, működik a nyitott játszóház, de az iskolarádióban is az elemi osztályok szintjén magyar versikék, mondókák, gyerekdalok szólnak a nagyszünetben. Az előkészítő osztályokban működik egy plusz nyelvi fejlesztő program. A jövő attól függ, hogy mennyire vállaljuk fel azt, hogy a magyar nyelv iránt érdeklődő gyerekeket megtanítjuk magyarul" - összegzett az iskola igazgatója.
Vonzáskörzet
A 2012-13-as tanévben 604 diák tanul a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 56 óvodás is az iskolához tartozik, két román tannyelvű óvodai csoport működik a tanintézethez csatolt 10-es óvodában. 548-an magyar tannyelven tanulnak párhuzamos osztályokban. Az előkészítő osztály-negyedik osztály szintjén egy hagyományos és egy step by step osztály működik minden évfolyamon, 5-8 osztályban is két párhuzamos csoport van. Líceumi szinten matematika-informatika, társadalomtudomány és közgazdaságtan profilú osztályok működnek párhuzamosan. A középiskolások főként Temesvárról, Végvárról, Lugosról, Zsombolyáról, Ótelekről, Igazfalváról és Nagyszentmiklósról érkeznek. Ez utóbbi településen, Bartók Béla szülővárosában az idei tanévtől megszűnt az 5-8 osztályos oktatás. Temesváron összesen kilenc helyszínen működik magyar nyelvű óvodai csoport: ezek zöme életkor szempontjából is vegyes. Az elmúlt évek tanulsága alapján a magyar óvodai csoportokba járó gyerekek 80%-a a Bartók Béla Elméleti Líceumban kezdi el az iskolát. Ezzel szemben drasztikus mértékben csökkent azoknak a száma, akik román óvodákból érkeznek a Bartókba.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár) |
Temesvárt 1880-ban még csak negyvenezren lakták, 1910-ben 75 ezren, 2011-ben pedig több mint 300 ezren. A Bánság fővárosában a magyarok aránya ugyanezekben az években: 19,5 százalék, 38,7 százalék és 4,9 százalék. A drasztikus csökkenés ellen küzd a város legnagyobb magyar tanintézete, a Bartók Béla Elméleti Líceum.
Farsangi hangulatban szorgoskodnak a gyerekek és szülők az iskolában. Pedig szombat van, és a részvétel egyáltalán nem kötelező. A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályainak otthont adó szinten a játszó- és alkotóház így is teltházas minden hónap utolsó szombatján. Azért mert kreatív, azért mert jó időtöltés, és mert együtt lenni jó. Minden teremben más-más tevékenység zajlik: készülnek különféle maszkok, bohócok, süvegek, hurkapálcikás szemüvegek. Azóta már elkészültek Temesváron a tavaszváró, sőt az anyák napi alkotások is: bizonyára szépeket festettek a szorgos kezecskék az odaadó anyukáknak. A játszóházzal együtt működő Manóklub legkisebb látogatói pedig nagyot nőhettek az eltelt hónapok során.
Gyerekek mindenhonnan
Sok gyerek jár a város más óvodáiba, iskoláiba, ezért minden apróság kedve szerint választott színes ponttal díszített „névjegyet" visel. „Mikor a gyerektől megkérdezik, hogy mit szeretne, máris egy lépéssel bátrabb itt a tömegben" – mondja Pál Krisztina tanítónő. A gyerekeket tehát könnyű megszólítanom, szüleikkel kapcsolatban már nem ennyire egyszerű a helyzet: „Nem tudok magyarul, soþia" – válaszol kedvesen egy úr. A feleség Júlia, a férj pedig Claudiu, aki német–román családból származik. Fiúk, Konrad 3 éves, magyarul és németül egyaránt beszél. „Német óvodába jár, de több mint egy éve a játszóházat is látogatjuk. Az óvodában egyedüliként beszéli a nyelvet, a többiek legfennebb csak értenek, ezért elgondolkodtató, hogy hova írassuk majd iskolába" – tudom meg az édesanyától, aki fontosnak tartja, hogy magyar rendezvényekre is járjanak.
A gyerekek és a szülők minden termet meglátogathatnak, az előtérben külön gyűjthetik az elkészült tárgyakat. Az arcfestésnél türelmesen állnak sorba, a tudományos szobában jellemző módon több a fiú. Rúben propellert készít éppen. Ötödik osztályos, kedvenc tantárgya a történelem. Az öt éves Hanna kedvenc színe a piros, vele van édesapja, édesanyja és kisöccse, az alig egy éves Barnabás is. Dorottya is minden hónapban elhozza két kisgyermekét – 5 éves fiát, és 2 éves lányát –, ha éppen nem betegek. Sonya a 10-es óvodába jár, szülei már eldöntötték, hogy a Bartókba íratják majd.
A két órás foglalkozás után mindenki – farsangi fánkkal a kezében – hazatér, így leülhetünk Erdei Ildikóval, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatónőjével (portrénkon), hogy az iskola múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről beszélgessünk.
Közösség, történelem
„Negyedik éve működik a játszó- és alkotóház program. Már beépült a temesvári közösség tudatába. Kettős céllal indítottuk: egyrészt, hogy alternatívát nyújthassunk a tartalmas szabadidős foglalkozásra, amely egyfajta művészeti tehetséggondozás is, másrészt nagyon jó megismertetési formája az anyanyelvű oktatásnak. A kollégák önkéntesen vezetik a 10-12 műhelyt, s ezáltal a játszóház természetes közege lett annak is, hogy be lehessen jönni az iskolába, meg lehessen nézni az osztálytermeket, el lehessen beszélgetni a tanító nénivel, találkozni lehessen más szülőkkel. A Manóklubot, a temesvári kismamaklubot is behívtuk: az egyik terem a totyogó gyermekeké zenével, mondókával. Egy olyan nagyvárosban, amelyhez nem kötődnek, mert nem itt jártak iskolába, ez jó alkalom arra, hogy bevezesse a magyar közösségi életbe a kismamákat" – vázolja Erdei Ildikó igazgatónő.
Amikor a temesvári magyar oktatásról kérdezem, kiderül: a válasz nem egyszerű, mert nem egyértelmű, hogy milyen előzményekig nyúlhatunk vissza. Az iskola épületének története mentén viszont kirajzolódnak a különböző korok irányvonalai. A Bartók Béla Elméleti Líceum épülete 1932-ben készült el Székely László, Temesvár híres építészének tervei alapján, katolikus felekezeti iskolaként működött 1948-ig. „Az évek során hol vegyes, hol önálló iskola működött az épületben. Mai napig a katolikus egyház tulajdona, hosszú távú bérleti szerződés alapján működik itt a líceum". A Temesvár különböző pontjain működő tagozatos iskolák rendre megszűntek, így napjainkban a Bartók mellett csak a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban folyik magyar oktatás.
A rendszerváltást követően mindenesetre hamar, és aránylag problémamentesen elindulhatott az önálló magyar nyelvű iskola, amelynek a tanulók és a tanári közösség döntése értelmében Dózsa Györggyel és Kós Károllyal szemben Bartók Béla lett a neve.
Búcsú a tagozatoktól
Következő fontos stáció a Bartók Béla Alapítvány 1991-es létrejötte: a szervezet napjainkig fontos szerepet játszik nemcsak a líceum, hanem a megye teljes anyanyelvi hálózatának támogatása terén is. Újjáéledt az iskola diáklapja, a Juventus, és már 1992-ben megalakult az akkoriban még újdonságnak számító diákönkormányzat is. 1995-ben régi műhelyek helyén 25 fős kollégium épült, 2002-ben ezt 55 helyesre bővítették. Valós igényt elégítenek ki a bentlakáshelyek, hiszen Temes megyében már csak Temesváron működnek líceumi osztályok: Lugos és Zsombolya középiskolai oktatása ma már a múlté.
2008-ban az egész Bartók líceumot felújították. „Mióta visszaköltöztünk az épületbe, új élete van az iskolának. Ráadásul 2010-ben megszűnt a két magyar tagozatos iskolában az anyanyelvű oktatás, így az addig ott tanuló diákok is ide költöztek" – ismerteti Erdei Ildikó, aki nem tagadja a központosítottabb rendszer hátrányait sem: az 1-es és 26-os iskola volt diákjai zömének hosszabb utat kell megtennie az iskoláig. Ezt ellensúlyozandó a Bartók Alapítvány jóvoltából két nagybusszal hozzák a gyerekeket az iskolába. „Talán ennek is köszönhetően a gyerekek 97 százaléka hozzánk jött tanulni. Azóta megpróbáltuk előnyét is látni a helyzetnek: az iskola megerősödött, hiszen sikerült visszaépíteni a párhuzamos osztályrendszert. Az osztályközösségekben viszont sokat dolgoztunk azon, hogy egybeépíthessük az összeszokott kis csoportokat."
Nyelvcserés támadás
„Míg húsz évvel ezelőtt alig akadt olyan diák, aki ne beszélt volna tökéletesen magyarul annak ellenére, hogy vegyes családból származik, ma egészen más a helyzet. Évek óta körvonalazódik a kérdés: mi a jó megoldás az anyanyelvi oktatás szempontjából? A változások először az óvodákban látszottak: több gyerek jobban beszélt románul, mint magyarul. Mit mondjunk ilyenkor a vegyes házasságban élő szülőnek? Az anyanyelvi oktatás kapcsán mindig azt ismételjük, hogy a gyermek számára akkor biztosabb az iskolai siker, ha azon a nyelven tanul, amit jobban beszél... A Bartók Béla Elméleti Líceum elemi osztályaiban tanuló diákok negyede, az iskolához tartozó óvodában szinte fele származik vegyes családból. Mindeközben megyei szinten a magyar családok egynegyede választja az anyanyelvi iskolát. Keressük a módszereket arra, hogy hogyan lehet ezeket a magyarul kevésbé jól beszélő gyerekeket is tanítani úgy, hogy magyarul érettségizzenek. Doktori dolgozatom témája is ez lett, de bármennyit foglalkoztam a kérdés tanulmányozásával, nem mondhatom, hogy egyértelmű válaszokat tudnék adni. Inkább csak megerősödött bennem, hogy ez rendkívül komplex helyzet, amire nehéz receptet adni. Találunk-e arra megfelelő eszközt és módszert, hogy iskolai, óvodai rendszerként, hálózatként úgy megnyilvánuljunk, hogy bátoríthassuk a gyereket a magyarul tanulásra, vagy ez nem a mi feladatunk? Gyakran vádolják az iskolát azzal, hogy a gyerekek a szünetben románul beszélnek. Nyilván sokkal feltűnőbb, ha valaki románul beszél, de direkt módon ezt nem lehet megoldani. Igen, ez a nyelvcsere folyamatának egy hallható példája... Ha nem bátorítjuk a gyereket, hogy itt tanuljon, akkor volna egy kis magyar iskolánk, ahol mindenki magyarul beszélne, de csak egy osztályunk lenne, középiskolai szinten nem volna választási lehetőség, sokkal kevesebb tanárunk lenne, és a sor folytatható. Az iskolának nincs erre vonatkozó marketingstratégiája, nem keressük, csábítjuk ide a gyerekeket, de aki magyarul szeretne tanulni, azt várjuk. Gyerektoborzó akciónk van, de nem azt mondjuk, hogy aki nyelvileg vegyes házasságban él, annak a gyereke feltétlenül tanuljon itt. Aki idejön, nem küldjük el" - vázolta a helyzetet az igazgatónő.
A szülői értekezletek nyelve továbbra is a magyar, de a vegyes házasságokból érkező gyerekek szülei számára készítettek már kétnyelvű információs eszközöket is. „Ha itt nincs minden magyarul is kiírva, az lehet a mögöttes tartalom, hogy a magyar nyelv csak arra jó, hogy csak otthon beszéljük, vagy amikor becsukjuk az ajtót órán, de arra már nem jó, hogy például gyűlést tartsunk" – vallja Erdei Ildikó.
Lehetséges ajándék
„A kétnyelvűvé válás egy potenciális ajándék" – olvasható a nyelvileg vegyes családok számára készült tájékoztató anyag címlapján. Ez az ajándék, vagyis az, hogy a vegyes családból érkező gyermek ne csupán egynyelvűvé váljék, elérhető a Bartók Béla Elméleti Líceumban. „Arra nincs példa, hogy egy gyermek egyáltalán ne tudott volna magyarul. Mindenesetre már az óvoda szintjén igyekszünk támogatni a differenciált foglalkozást és a nyelvi hatások erősítését. Az iskolában is konkrét programokkal segítünk: működik egy úgynevezett anyanyelvi bejáró tábor, működik a nyitott játszóház, de az iskolarádióban is az elemi osztályok szintjén magyar versikék, mondókák, gyerekdalok szólnak a nagyszünetben. Az előkészítő osztályokban működik egy plusz nyelvi fejlesztő program. A jövő attól függ, hogy mennyire vállaljuk fel azt, hogy a magyar nyelv iránt érdeklődő gyerekeket megtanítjuk magyarul" - összegzett az iskola igazgatója.
Vonzáskörzet
A 2012-13-as tanévben 604 diák tanul a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 56 óvodás is az iskolához tartozik, két román tannyelvű óvodai csoport működik a tanintézethez csatolt 10-es óvodában. 548-an magyar tannyelven tanulnak párhuzamos osztályokban. Az előkészítő osztály-negyedik osztály szintjén egy hagyományos és egy step by step osztály működik minden évfolyamon, 5-8 osztályban is két párhuzamos csoport van. Líceumi szinten matematika-informatika, társadalomtudomány és közgazdaságtan profilú osztályok működnek párhuzamosan. A középiskolások főként Temesvárról, Végvárról, Lugosról, Zsombolyáról, Ótelekről, Igazfalváról és Nagyszentmiklósról érkeznek. Ez utóbbi településen, Bartók Béla szülővárosában az idei tanévtől megszűnt az 5-8 osztályos oktatás. Temesváron összesen kilenc helyszínen működik magyar nyelvű óvodai csoport: ezek zöme életkor szempontjából is vegyes. Az elmúlt évek tanulsága alapján a magyar óvodai csoportokba járó gyerekek 80%-a a Bartók Béla Elméleti Líceumban kezdi el az iskolát. Ezzel szemben drasztikus mértékben csökkent azoknak a száma, akik román óvodákból érkeznek a Bartókba.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár) |
2013. május 13.
Rangos vetélkedő
Kitörő örömmel vette át a legtöbb pontszámot szerzett iskolának járó díszes kupát szombaton a Nagy Mózes Elméleti Líceum lelkes és népes csapata. A kézdivásárhelyi középiskolában egy évig őrzik a trófeát, amelyet a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyén szereztek, s nevük felkerül a kupára. A vetélkedőt május 11-én, szombaton tartották a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, ahol kilenc megye 29 középiskolájának 250 diákja mérte össze tudását hat tantárgycsoportból. A második helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a harmadikon a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum csapata végzett.
A vetélkedőt nyolc évvel ezelőtt erdélyi oktatók álmodták meg, kezdeményezték és tartják meg minden évben Marosvásárhely rangos középiskolájában. A szervezőknek sikerült hagyományt teremteni, ezt bizonyítja, hogy évről évre többen szállnak versenybe – mondta köszöntőjében a fővédnök, Markó Béla szenátor, aki szerint a vetélkedő lehetőséget teremt az erdélyi magyar szellemi hagyományok felmutatására. A helyszínen pedig a Bolyaiak példája azt igazolja, hogy akaraterővel lehet teljesítményt elérni, s a tudás birtokában a nagy igazságok is kétségbe vonhatók.
A Haller Béla tanár vezette nyitóünnepségen Szabó Csilla, az Oktatásügyi Minisztérium tanácsosa, a tanfelügyelőség, a helyhatóságok képviselői, Bálint István iskolaigazgató és Oláh-Gál Róbert egyetemi tanár, a verseny elnöke köszöntötte a résztvevőket. Az ismert Bolyai-kutató elmondta, hogy Bolyai János tevékenységében van még feltárnivaló, s az eddig elvégezett munka folytatására biztatta a fiatalokat.
Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja – hangzott el az elnök biztatása a díjkiosztó ünnepségen, ahol a zsűrik képviselői értékelték a diákok teljesítményét és ismertették a legjobb helyezést elértek nevét, iskolájukat, felkészítő tanárukat. A díjkiosztást megelőzően minden részt vevő iskola diák és tanár képviselőjét a színpadra szólították, s emléklappal valamint egy kis csomaggal jutalmazták meg. A tantárgyverseny színvonalát jelzi, hogy az informatikavetélkedő nyertesei a Sapientia EMTE marosvásárhelyi műszaki karának bármely szakára felvételi nélkül beiratkozhatnak, a földrajz- és történelemvetélkedő nyerteseit pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem földrajz, kulturális turizmus, történelem, régészet, levéltárosi, művészettörténelem, nemzetközi turizmus szakán veszik fel a versenyen elért eredményük alapján. A zsűrik élén neves egyetemi tanárok álltak Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából.
A Nyárádi Erasmus Gyula növény- és állatbiológia vetélkedő eredményeit dr. Fodorpataki László, a BBTE docense értékelte, s az írásbeli feladatok megoldása mellett kiemelte az állatok viselkedését egyéni megfigyelés alapján bemutató dolgozatok színvonalát. Növény- és állatbiológiából az első helyen Bíró Enikő (tanár Fehér Katalin), a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja végzett. Madaras Barna bolyais diák (József Éva tanítványa) a második lett. Anatómia és élettanból Harsa I. Mihai-Iuliu (Székely Mikó Kollégium, tanár Csia Emese Kinga) kapta az első díjat. Nagy Zsuzsanna a Bolyaiból (József Éva diákja) a harmadik lett.
Nagy műgonddal, szépen kidolgozott tételeket bírált el a Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzverseny zsűrije – számolt be dr. Nagy Egon, a BBTE docense. Általános természetföldrajzból Gábor Ibolya (Márton Áron EL – tanár Gidó Mária) írta a legjobb dolgozatot, humánföldrajzból Kerekes Anna Hajnalka (Kölcsey Ferenc Főgimnázium – tanár Tar István).
A Kalkulusz országos informatikai tantárgyverseny programozói vetélkedőjét elemezve dr. Antal Margit, a Sapientia EMTE adjunktusa örömmel mondta, hogy a programozói szakon megkétszereződött a résztvevők száma. A legjobb eredményt Vass Péter (Nagykárolyi EL – Muszka Ágnes tanítványa) érte el. Az alkalmazói vetélkedőt Székely István (Salamon Ernő EL – tanár Csiki Zoltán) nyerte.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének mérlegét Láday Zoltán tanár foglalta össze. Az Üzleti tervek verseny élére a legjobb vállalkozói tervvel a Székely Mikó Kollégium két diákja, Krecht Rudolf és Szigeti Botond került (tanáruk Szabó Anna). Barabási Róbert Csaba és Szabó Tamás, a marosvásárhelyi Elektromaros Iskolaközpont tanulói (tanár Dósa Zsolt) dicséretet kaptak. A társadalomtudományokból írt szakdolgozatok egyharmada kiváló minőségű volt – számolt be dr. Kósa István, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának dékánhelyettese, majd ismertette az első helyezettek nevét. Az élen Mihály Imola, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum diákja (Erdei Ildikó tanítványa) végzett.
A Historia Nostra történelmi vetélkedő témája a magyarság (1699–1848 közötti) történelme volt. A díjazottak nevét dr. Rüsz Fogarasi Ildikó, a BBTE Történelem-Filozófia Karának dékánhelyettese jelentette be. A legjobb dolgozatot Dósa Helga, a marosvásárhelyi Református Kollégium tanulója írta (tanár Benedek Zsolt). A bolyais Nemes Szilárd (tanár Hajdú Zoltán) dicséretet kapott.
A Fabinyi Rudolf kémiavetélkedő mérlegéről dr. Donáth Nagy Gabriella, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának adjunktusa számolt be, s az első helyezetteknek Zayzon Zsuzsanna, a Richter Gedeon Gyógyszergyár ajándékát is átadta. Általános és szervetlen kémiából Csomós Attila (Nagy Mózes EL, tanár Rozsnyai Árpád), szerves kémiából Léva Norbert (Nagy Mózes EL – Rozsnyai Árpád) vitte el az első díjat.
Nagyszerű vetélkedő volt, zárta az értékelések sorát a rendezvényt támogató oktatási minisztérium tanácsosa, Szabó Csilla, aki jövőre meglepetést helyezett kilátásba.
Befejezésként soroljuk fel, hogy kik működtek közre a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyének szervezésében: dr. Bálint István igazgató, Horváth Gabriella igazgatóhelyettes, József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia-, Hajdú Zoltán történelem- és Patek Enikő kémiatanár. A rendezvényt a szaktárca mellett a polgármesteri hivatal, a Sapientia EMTE Környezettudományi Tanszéke, a BBTE és a Richter Gedeon Románia támogatta.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Kitörő örömmel vette át a legtöbb pontszámot szerzett iskolának járó díszes kupát szombaton a Nagy Mózes Elméleti Líceum lelkes és népes csapata. A kézdivásárhelyi középiskolában egy évig őrzik a trófeát, amelyet a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyén szereztek, s nevük felkerül a kupára. A vetélkedőt május 11-én, szombaton tartották a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, ahol kilenc megye 29 középiskolájának 250 diákja mérte össze tudását hat tantárgycsoportból. A második helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a harmadikon a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum csapata végzett.
A vetélkedőt nyolc évvel ezelőtt erdélyi oktatók álmodták meg, kezdeményezték és tartják meg minden évben Marosvásárhely rangos középiskolájában. A szervezőknek sikerült hagyományt teremteni, ezt bizonyítja, hogy évről évre többen szállnak versenybe – mondta köszöntőjében a fővédnök, Markó Béla szenátor, aki szerint a vetélkedő lehetőséget teremt az erdélyi magyar szellemi hagyományok felmutatására. A helyszínen pedig a Bolyaiak példája azt igazolja, hogy akaraterővel lehet teljesítményt elérni, s a tudás birtokában a nagy igazságok is kétségbe vonhatók.
A Haller Béla tanár vezette nyitóünnepségen Szabó Csilla, az Oktatásügyi Minisztérium tanácsosa, a tanfelügyelőség, a helyhatóságok képviselői, Bálint István iskolaigazgató és Oláh-Gál Róbert egyetemi tanár, a verseny elnöke köszöntötte a résztvevőket. Az ismert Bolyai-kutató elmondta, hogy Bolyai János tevékenységében van még feltárnivaló, s az eddig elvégezett munka folytatására biztatta a fiatalokat.
Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja – hangzott el az elnök biztatása a díjkiosztó ünnepségen, ahol a zsűrik képviselői értékelték a diákok teljesítményét és ismertették a legjobb helyezést elértek nevét, iskolájukat, felkészítő tanárukat. A díjkiosztást megelőzően minden részt vevő iskola diák és tanár képviselőjét a színpadra szólították, s emléklappal valamint egy kis csomaggal jutalmazták meg. A tantárgyverseny színvonalát jelzi, hogy az informatikavetélkedő nyertesei a Sapientia EMTE marosvásárhelyi műszaki karának bármely szakára felvételi nélkül beiratkozhatnak, a földrajz- és történelemvetélkedő nyerteseit pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem földrajz, kulturális turizmus, történelem, régészet, levéltárosi, művészettörténelem, nemzetközi turizmus szakán veszik fel a versenyen elért eredményük alapján. A zsűrik élén neves egyetemi tanárok álltak Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából.
A Nyárádi Erasmus Gyula növény- és állatbiológia vetélkedő eredményeit dr. Fodorpataki László, a BBTE docense értékelte, s az írásbeli feladatok megoldása mellett kiemelte az állatok viselkedését egyéni megfigyelés alapján bemutató dolgozatok színvonalát. Növény- és állatbiológiából az első helyen Bíró Enikő (tanár Fehér Katalin), a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja végzett. Madaras Barna bolyais diák (József Éva tanítványa) a második lett. Anatómia és élettanból Harsa I. Mihai-Iuliu (Székely Mikó Kollégium, tanár Csia Emese Kinga) kapta az első díjat. Nagy Zsuzsanna a Bolyaiból (József Éva diákja) a harmadik lett.
Nagy műgonddal, szépen kidolgozott tételeket bírált el a Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzverseny zsűrije – számolt be dr. Nagy Egon, a BBTE docense. Általános természetföldrajzból Gábor Ibolya (Márton Áron EL – tanár Gidó Mária) írta a legjobb dolgozatot, humánföldrajzból Kerekes Anna Hajnalka (Kölcsey Ferenc Főgimnázium – tanár Tar István).
A Kalkulusz országos informatikai tantárgyverseny programozói vetélkedőjét elemezve dr. Antal Margit, a Sapientia EMTE adjunktusa örömmel mondta, hogy a programozói szakon megkétszereződött a résztvevők száma. A legjobb eredményt Vass Péter (Nagykárolyi EL – Muszka Ágnes tanítványa) érte el. Az alkalmazói vetélkedőt Székely István (Salamon Ernő EL – tanár Csiki Zoltán) nyerte.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének mérlegét Láday Zoltán tanár foglalta össze. Az Üzleti tervek verseny élére a legjobb vállalkozói tervvel a Székely Mikó Kollégium két diákja, Krecht Rudolf és Szigeti Botond került (tanáruk Szabó Anna). Barabási Róbert Csaba és Szabó Tamás, a marosvásárhelyi Elektromaros Iskolaközpont tanulói (tanár Dósa Zsolt) dicséretet kaptak. A társadalomtudományokból írt szakdolgozatok egyharmada kiváló minőségű volt – számolt be dr. Kósa István, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának dékánhelyettese, majd ismertette az első helyezettek nevét. Az élen Mihály Imola, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum diákja (Erdei Ildikó tanítványa) végzett.
A Historia Nostra történelmi vetélkedő témája a magyarság (1699–1848 közötti) történelme volt. A díjazottak nevét dr. Rüsz Fogarasi Ildikó, a BBTE Történelem-Filozófia Karának dékánhelyettese jelentette be. A legjobb dolgozatot Dósa Helga, a marosvásárhelyi Református Kollégium tanulója írta (tanár Benedek Zsolt). A bolyais Nemes Szilárd (tanár Hajdú Zoltán) dicséretet kapott.
A Fabinyi Rudolf kémiavetélkedő mérlegéről dr. Donáth Nagy Gabriella, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának adjunktusa számolt be, s az első helyezetteknek Zayzon Zsuzsanna, a Richter Gedeon Gyógyszergyár ajándékát is átadta. Általános és szervetlen kémiából Csomós Attila (Nagy Mózes EL, tanár Rozsnyai Árpád), szerves kémiából Léva Norbert (Nagy Mózes EL – Rozsnyai Árpád) vitte el az első díjat.
Nagyszerű vetélkedő volt, zárta az értékelések sorát a rendezvényt támogató oktatási minisztérium tanácsosa, Szabó Csilla, aki jövőre meglepetést helyezett kilátásba.
Befejezésként soroljuk fel, hogy kik működtek közre a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyének szervezésében: dr. Bálint István igazgató, Horváth Gabriella igazgatóhelyettes, József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia-, Hajdú Zoltán történelem- és Patek Enikő kémiatanár. A rendezvényt a szaktárca mellett a polgármesteri hivatal, a Sapientia EMTE Környezettudományi Tanszéke, a BBTE és a Richter Gedeon Románia támogatta.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. május 23.
Székely himnusz – a mi szimbólumunk
A székely himnusz, akárcsak a székely zászló, nemzeti értékeink, szimbólumaink közé tartozik, melyek használata jogunkban áll, és nem ütközik törvénybe – hangzott el azon a szerda délutáni megemlékezésen, amelyet a székelyudvarhelyi Csanády-emléktáblánál tartottak.
Kilencvenegy éve mutatták be először a székely himnuszt, erre emlékeztek a Bethlen Gábor utcában azon ház előtt, ahol Csanády György gyermek- és ifjúsági éveit töltötte. A Székely Dalegylet, valamint az Alla Breve Ifjúsági Kórus és a Balázs Ferenc Vegyes Kar közreműködésével elénekelték a magyar himnuszt, Bencze Boglárka – a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium XI. B osztályos diákja – elszavalta a székely himnusz eredeti változatát. Ezután Gidó Csaba történész röviden beszámolt a himnusz keletkezésének és címadásának körülményeiről, majd a református kollégium diákja fuvolán előadta Bartók Béla Este a székelyeknél című művét. Az ünnepélyt a székely himnusz eléneklésével zárták, majd egy-egy szál virágot helyeztek el Csanády György sírjánál a belvárosi református temetőben.
Simon Eszter
szekelyhon.ro
A székely himnusz, akárcsak a székely zászló, nemzeti értékeink, szimbólumaink közé tartozik, melyek használata jogunkban áll, és nem ütközik törvénybe – hangzott el azon a szerda délutáni megemlékezésen, amelyet a székelyudvarhelyi Csanády-emléktáblánál tartottak.
Kilencvenegy éve mutatták be először a székely himnuszt, erre emlékeztek a Bethlen Gábor utcában azon ház előtt, ahol Csanády György gyermek- és ifjúsági éveit töltötte. A Székely Dalegylet, valamint az Alla Breve Ifjúsági Kórus és a Balázs Ferenc Vegyes Kar közreműködésével elénekelték a magyar himnuszt, Bencze Boglárka – a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium XI. B osztályos diákja – elszavalta a székely himnusz eredeti változatát. Ezután Gidó Csaba történész röviden beszámolt a himnusz keletkezésének és címadásának körülményeiről, majd a református kollégium diákja fuvolán előadta Bartók Béla Este a székelyeknél című művét. Az ünnepélyt a székely himnusz eléneklésével zárták, majd egy-egy szál virágot helyeztek el Csanády György sírjánál a belvárosi református temetőben.
Simon Eszter
szekelyhon.ro
2013. május 30.
Ilyen még nem volt! – bánsági diákok kisfilmfesztiválja
Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 15–15 diákja első alkalommal vett részt a temesvári Szórvány Alapítvány által tavaly decemberben meghirdetett Bánsági diákok kisfilmfesztiválja című pályázaton.
A pályázati munka gyümölcsét, azaz a kisfilmeket ma délelőtt vetítették le a főgimnázium dísztermében, ahol a pályázatban részvevő diákokon, vezető tanárokon kívül részt vettek a Szórvány Alapítvány képviselői, valamint több csikys diák is.
A zsúfolásig telt díszteremben Ilona János, az aradi csoport vezetője köszöntötte a jelenlévőket, majd Hadnagy Éva, a főgimnázium aligazgatója, és Kovács Katalin, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere szóltak a részvevőkhöz.
A diákok egyénileg, illetve csoportban készíthettek kisfilmeket. Az egyéni alkotások témája Városom szépségei – miért vagyok büszke rá, a csoport kategóriában pedig Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá témában készíthették kisfilmjeiket.
A pályázat célja, hogy erősítse a bánsági diákok helyi és magyar értékekhez való kötődését, továbbá elősegítse a kisebbségi identitásépítést.
Az aradi diákok komoly felkészítőkön, „tanfolyamokon” vettek részt: olyan neves szakemberektől tanulhattak, mint Ujj János helytörténész, Puskel Péter újságíró, helytörténész, Pálfi Kinga televíziós szerkesztő, László Ferenc operatőr. Hat hónapon keresztül készültek a munkára, részt vettek helytörténeti, várostörténeti előadásokon, gyakorolták a filmezést, betekintést nyerhettek a temesvári rádió és az újszentesi televízió stúdiójának a tevékenységébe, megismerhették a szerkesztés és a vágás tudományát.
A pályázatban résztvevő kisfilmesek:
Egyéni kategóriában (téma: Városom szépségei – miért vagyok büszke rá)
– Bognár Tünde (X. C): Textilgyári emlékek
– Bortoş Júlia (IX. C): Arad látványosságai
– Havrán Krisztián (IX. B): Aradi pillanatok
– Mészár Tamara (IX. B): – cím nélkül –
– Palcu Tímea (XI. B): Ortodox templom
– Rostás Szandra Tamara (X. A): A Szabadság-szobor
– Tóthpál Béla (IX. A): Miért vagy büszke a városodra?
– Weisz Tibor (XI. D): – cím nélkül –
Csoport kategóriában (téma: Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá)
– temesvári diákok kisfilmje
– Bella-Pscherhoffer Réka, Szilágyi Dóra (XI. D): Szabadság, egyenlőség, testvériség…
– Nagy Attila (XI. C), Németh Regina (IX. B), Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina (IX. A): – cím nélkül –
A háromtagú zsűri – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő és Kovács Katalin – döntése alapján 1–1 első, illetve 1–1 különdíj született mindkét kategóriában.
Egyéniben Bortoş Júlia kisfilmje kapta az első díjat, különdíjat pedig Bognár Tünde Textilgyári emlékek című alkotása kapott.
Csoportos kategóriában a Bella-Pscherhoffer Réka és Szilágyi Dóra páros kisfilmje első díjas lett, különdíjat az öttagú csapat – Nagy Attila, Németh Regina, Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina – cím nélküli kisfilmje kapott.
Természetesen minden résztvevőt elismerő oklevéllel díjaztak, valamint a Szórvány Alapítvány 2013-as naptárát vihették haza.
Amint azt Ilona János végszóként mondta: „Egy ilyen megmozdulásnak lehet, sőt, lenni is kell folytatásnak.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 15–15 diákja első alkalommal vett részt a temesvári Szórvány Alapítvány által tavaly decemberben meghirdetett Bánsági diákok kisfilmfesztiválja című pályázaton.
A pályázati munka gyümölcsét, azaz a kisfilmeket ma délelőtt vetítették le a főgimnázium dísztermében, ahol a pályázatban részvevő diákokon, vezető tanárokon kívül részt vettek a Szórvány Alapítvány képviselői, valamint több csikys diák is.
A zsúfolásig telt díszteremben Ilona János, az aradi csoport vezetője köszöntötte a jelenlévőket, majd Hadnagy Éva, a főgimnázium aligazgatója, és Kovács Katalin, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere szóltak a részvevőkhöz.
A diákok egyénileg, illetve csoportban készíthettek kisfilmeket. Az egyéni alkotások témája Városom szépségei – miért vagyok büszke rá, a csoport kategóriában pedig Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá témában készíthették kisfilmjeiket.
A pályázat célja, hogy erősítse a bánsági diákok helyi és magyar értékekhez való kötődését, továbbá elősegítse a kisebbségi identitásépítést.
Az aradi diákok komoly felkészítőkön, „tanfolyamokon” vettek részt: olyan neves szakemberektől tanulhattak, mint Ujj János helytörténész, Puskel Péter újságíró, helytörténész, Pálfi Kinga televíziós szerkesztő, László Ferenc operatőr. Hat hónapon keresztül készültek a munkára, részt vettek helytörténeti, várostörténeti előadásokon, gyakorolták a filmezést, betekintést nyerhettek a temesvári rádió és az újszentesi televízió stúdiójának a tevékenységébe, megismerhették a szerkesztés és a vágás tudományát.
A pályázatban résztvevő kisfilmesek:
Egyéni kategóriában (téma: Városom szépségei – miért vagyok büszke rá)
– Bognár Tünde (X. C): Textilgyári emlékek
– Bortoş Júlia (IX. C): Arad látványosságai
– Havrán Krisztián (IX. B): Aradi pillanatok
– Mészár Tamara (IX. B): – cím nélkül –
– Palcu Tímea (XI. B): Ortodox templom
– Rostás Szandra Tamara (X. A): A Szabadság-szobor
– Tóthpál Béla (IX. A): Miért vagy büszke a városodra?
– Weisz Tibor (XI. D): – cím nélkül –
Csoport kategóriában (téma: Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá)
– temesvári diákok kisfilmje
– Bella-Pscherhoffer Réka, Szilágyi Dóra (XI. D): Szabadság, egyenlőség, testvériség…
– Nagy Attila (XI. C), Németh Regina (IX. B), Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina (IX. A): – cím nélkül –
A háromtagú zsűri – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő és Kovács Katalin – döntése alapján 1–1 első, illetve 1–1 különdíj született mindkét kategóriában.
Egyéniben Bortoş Júlia kisfilmje kapta az első díjat, különdíjat pedig Bognár Tünde Textilgyári emlékek című alkotása kapott.
Csoportos kategóriában a Bella-Pscherhoffer Réka és Szilágyi Dóra páros kisfilmje első díjas lett, különdíjat az öttagú csapat – Nagy Attila, Németh Regina, Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina – cím nélküli kisfilmje kapott.
Természetesen minden résztvevőt elismerő oklevéllel díjaztak, valamint a Szórvány Alapítvány 2013-as naptárát vihették haza.
Amint azt Ilona János végszóként mondta: „Egy ilyen megmozdulásnak lehet, sőt, lenni is kell folytatásnak.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
2013. június 5.
Határtalanul (Trianon diákszemmel)
Nem csak nevében, tartalmában is hordozza a nemzeti összetartozás üzenetét a magyarországi Bethlen Gábor Alap Határtalanul programja, amelynek részeként pécsi, csajági és balatonfőkajári diákok vettek részt a helyiekkel együtt tegnap a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott megemlékezésen.
Székelyföld akkor lesz a miénk, Erdély akkor lehet a miénk, ha a következő évtizedekben jól politizálunk, jó diplomatáink lesznek, és több gyermeket szülnek asszonyaink – mondta köszöntőjében Antal Árpád polgármester, majd a diákok zenés-irodalmi műsora következett. A Csajági Református Általános Iskola tanulói nem először citeráztak tájainkon, egy ideje a kökösi Gábor Áron Általános Iskolával testvérkednek, a két település református gyülekezete is kapcsolatot tart fenn, tegnap délelőtt a balatonfőkajári tagintézet diákjaival együtt a kézdiszentlélekiekkel ismerkedtek, délután a sepsiszentgyörgyi közönség tapsolt nekik.
Hogy milyen sebeket idézett Trianon, miként ocsúdott fel a nemzet, és próbált talpra állni, a Székely Mikó Kollégium diákjai mondták el versben, dalban, énekelt a kórus, majd a pécsi Leöwey Klára Gimnázium (negyvenéves kapcsolat) énekkarának rövid előadása után a két dalos közösség együtt szólaltatott meg kórusműveket. A magyar és a székely himnuszt a hallgatósággal közösen legalább kétszázan énekelték.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem csak nevében, tartalmában is hordozza a nemzeti összetartozás üzenetét a magyarországi Bethlen Gábor Alap Határtalanul programja, amelynek részeként pécsi, csajági és balatonfőkajári diákok vettek részt a helyiekkel együtt tegnap a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott megemlékezésen.
Székelyföld akkor lesz a miénk, Erdély akkor lehet a miénk, ha a következő évtizedekben jól politizálunk, jó diplomatáink lesznek, és több gyermeket szülnek asszonyaink – mondta köszöntőjében Antal Árpád polgármester, majd a diákok zenés-irodalmi műsora következett. A Csajági Református Általános Iskola tanulói nem először citeráztak tájainkon, egy ideje a kökösi Gábor Áron Általános Iskolával testvérkednek, a két település református gyülekezete is kapcsolatot tart fenn, tegnap délelőtt a balatonfőkajári tagintézet diákjaival együtt a kézdiszentlélekiekkel ismerkedtek, délután a sepsiszentgyörgyi közönség tapsolt nekik.
Hogy milyen sebeket idézett Trianon, miként ocsúdott fel a nemzet, és próbált talpra állni, a Székely Mikó Kollégium diákjai mondták el versben, dalban, énekelt a kórus, majd a pécsi Leöwey Klára Gimnázium (negyvenéves kapcsolat) énekkarának rövid előadása után a két dalos közösség együtt szólaltatott meg kórusműveket. A magyar és a székely himnuszt a hallgatósággal közösen legalább kétszázan énekelték.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. június 29.
A Civil Tanács 2013-as Díjkönyv-programja
A 2000 óta működő díjkönyv program célja a tehetséggondozás, díjkönyvekkel jutalmazzuk a magyar nyelven tanuló jó eredményeket elérő diákokat.
Az idei évben 2300 lej és 83 könyv gyűlt össze a következő adományozók jóvoltából: Bartók Béla Alapítvány, Integratio Alapítvány, Bánsági Kárpát Egyesület, Szórvány Alapítvány, Józsefvárosi Római Katolikus Plébánia, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – Temes megyei szervezete, Temesvári Magyar Nőszövetség, Kohézió Egyesület, Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és magánszemélyek. A program révén 453 könyvet juttattunk el a megye 13 iskolájába, az iskolába járó tanulók számával arányosan. Ezúton is köszönjük az adományozók és a program lebonyolításában segítő önkéntesek önzetlen segítségét.
E. I.
Nyugati Jelen (Arad)
A 2000 óta működő díjkönyv program célja a tehetséggondozás, díjkönyvekkel jutalmazzuk a magyar nyelven tanuló jó eredményeket elérő diákokat.
Az idei évben 2300 lej és 83 könyv gyűlt össze a következő adományozók jóvoltából: Bartók Béla Alapítvány, Integratio Alapítvány, Bánsági Kárpát Egyesület, Szórvány Alapítvány, Józsefvárosi Római Katolikus Plébánia, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – Temes megyei szervezete, Temesvári Magyar Nőszövetség, Kohézió Egyesület, Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és magánszemélyek. A program révén 453 könyvet juttattunk el a megye 13 iskolájába, az iskolába járó tanulók számával arányosan. Ezúton is köszönjük az adományozók és a program lebonyolításában segítő önkéntesek önzetlen segítségét.
E. I.
Nyugati Jelen (Arad)
2013. július 1.
Újra énekeltek Bartók és Kodály erdélyi örökösei
Félezren vettek részt a XXIV. Tordaszentlászlói Kórustalálkozón
A tordaszentlászlói kórusmozgalom az idén 125 éves, a helyi női kar pedig 25 esztendős – ilyen jeles évfordulókkal ünnepelték szombaton a hagyományos Tordaszentlászlói Kórustalálkozót, amely jövőre lesz negyed évszázados. A szervezők – az RMDSZ, az EMKE és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) – meghívására 19 kórus és egy hangszeres előadócsoport jelentkezett: mintegy félezer ember Nagybányától Marosújvárig. Az esemény a hagyományhoz hűen a helyi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, majd a templomkertben, Szent László szobránál folytatódott közös énekléssel, beszéddel, szavalattal. A találkozó egyik leglátványosabb pontja a felvonulás: a színpompás csoportok a község utcáit végigjárva jutottak el a helyi művelődési házba, ahol aztán sorra előadták válogatott kórusműveiket. Jó hangulatban, a magyar dal közösségteremtő erejétől áthatva távozott a közel ötszáz résztvevő az eseményről.
Szabadság (Kolozsvár)
Félezren vettek részt a XXIV. Tordaszentlászlói Kórustalálkozón
A tordaszentlászlói kórusmozgalom az idén 125 éves, a helyi női kar pedig 25 esztendős – ilyen jeles évfordulókkal ünnepelték szombaton a hagyományos Tordaszentlászlói Kórustalálkozót, amely jövőre lesz negyed évszázados. A szervezők – az RMDSZ, az EMKE és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) – meghívására 19 kórus és egy hangszeres előadócsoport jelentkezett: mintegy félezer ember Nagybányától Marosújvárig. Az esemény a hagyományhoz hűen a helyi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, majd a templomkertben, Szent László szobránál folytatódott közös énekléssel, beszéddel, szavalattal. A találkozó egyik leglátványosabb pontja a felvonulás: a színpompás csoportok a község utcáit végigjárva jutottak el a helyi művelődési házba, ahol aztán sorra előadták válogatott kórusműveiket. Jó hangulatban, a magyar dal közösségteremtő erejétől áthatva távozott a közel ötszáz résztvevő az eseményről.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. augusztus 21.
Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2013. szeptember 9.
A félelem lebénít, az összefogás erősít
Bihar megye – Vasárnap a kultúráé és a hitéleté volt a főszerep Belényesben, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által megrendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmain. Délután a református templomban, este a katonai kultúrotthonban gyűlt össze a sokadalom. Íme a részletek.
Barátságosak, kedvesek, összetartóak a belényesi szórványmagyarok, olyanok, akik igénylik az együttlétet, és szívesen járnak közösségi rendezvényekre- nagyjából ezt a következtetést vonhatták le vasárnap azok a „messziről érkezett emberek”, akik azzal a szándékkal érkeztek a legutóbbi népszámlálás szerint 710 magyar lakta 9990 lélekszámú kisvárosba, hogy betekintést nyerjenek az RMDSZ Bihar megyei szervezete által civil szervezetekkel és magyar vezetésű önkormányzatokkal közösen rendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmaiba.
A délutáni órákban a hitéleté volt a főszerep: a szinte zsúfolásig megtelt református templomban Szabó Béla, a Debrecen-Kerekestelepi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette Isten megtartó igéjét. A 150. zsoltár hat versére alapozott prédikációjában a dicséret fontosságára helyezte a hangsúlyt, arra figyelmeztetve az összesereglett kálvinista atyafiakat és más vallású híveket: az életünkben mindig az Úré kell legyen a főhely és a dicsőség, legyen szó istentiszteletről, imáról vagy hangszeres kíséretű hálaadásról. Köszönetet kell mondjunk a Mindenhatónak a kegyelméért, a gondviseléséért és a munkálkodásáért- nyomatékosította többször is a vendéglelkész. A házigazda tiszteletes, Réman E. István köszöntőjében azon meggyőződésének adott hangot: a Magyar Napok történelmi határpontot fémjeleznek a Fekete Körös-völgyi magyarok számára, az ökumené jegyében zajló templomi találkozó, illetve a közös éneklés pedig azt tanúsítják, hogy miként tud istentiszteleti gyülekezetté válni az egybegyűltek serege. Ezen részt különböző kórusok és együttesek szolgálata zárta: fellépett a belényesi vegyes kórus, a köröstárkányi református ifjúsági zenekar, a belényesi baptista ifjúsági kórus, a helyi római katolikus énekkar, a várasfenesi felnőtt baptista kórus, a kisnyégerfalvi vegyes kórus, a köröstárkányi református felnőtt kórus és a debreceni Egykor zenekar.
Ne féljenek
A rendezvény második felében a meghívottak szólaltak fel, valamint leleplezték Petőfi Sándor bronzba öntött mellszobrát- Deák Árpád képzőművész alkotását- melyet a közeljövőben, valószínűleg 2014. március 15-én fognak felállítani a templom melletti parkban. (A költő járt Belényesben.) Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezete ügyvezető elnöke mondanivalójának fő üzenete az volt, hogy a Fekete Körös-völgyi magyarok ne féljenek közösséget építeni és felvállalni identitásukat, mert a félelem lebénít. Ehelyett példaértékűen fogjanak össze, és az erőt, amit egymás ellen fordítanának, tartogassák idősebb napjaikra, amikor szükségük lehet még rá pozitív értelemben. A politikus ugyanakkor felsorolta az eddig közösen elért eredményeket, és abbéli reményét fejezte ki, hogy Tárkányban valamikor egy Bartók-szobrot fognak felavatni. Adrian Domocoş belényesi polgármester azt emelte ki, hogy az általa vezetett településen konfliktusmentesen élnek a románok és a magyarok. Grim András az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványért felelős ügyvezető alelnöke a Sebes Körös-völgyi magyarok dicséretét és üdvözletét közvetítette, kiemelve: sorsközösséget alkotnak a Fekete Körös-völgyi magyarokkal, ezért testvéreknek tekinthetik magukat. A Megyei Tanácsot képviselő Fenesi Tibor azt javasolta: készítsenek egy zászlót Együtt a megmaradásért felirattal, és ezt a jövő évi ünnepségen a különböző eseményeken tűzzék ki.
Folklórelőadás
A lelki táplálékok magához vétele után finom vacsora várta az ünneplőket a Ioan Ciordaş líceum étkezdéjében, töltött káposzta formájában. Az I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok, s egyúttal a III. szórványprogram-sorozat díjátadó gálával és folklórelőadással zárult a katonai kultúrházban. A Zsiskú János-szórványdíjat Miklós János képzőművész, tanár vehette át (erről szóló cikkünk lapunk 1. oldalán olvasható), majd fellépett a Nagyvárad Táncegyüttes Tánckörkép Erdélyből című műsorával. László Csaba koreográfus rendezésében Erdély néhány reprezentatív tájegységének, Székelyföld, Kalotaszeg és a Mezőség táncaival, dalaival és muzsikájával ismerkedhetett meg a népes közönség. Elsőként a Segesvárhoz közeli Marossárpatak és Nagybún táncait láthatta, közben pedig a Bartók Béla gyűjtéséből származó Halott katona balladáját hallgathatta meg Pelbát Ilona előadásában. Ezután szászcsávási muzsikával kedveskedett az együttes zenekara, amit a türei gyűjtésből származó nádasmenti, alszegi és felszegi táncok követtek Kalotaszeg vidékéről. Az est magyarszováti és ördöngösfüzesi táncokkal ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Bihar megye – Vasárnap a kultúráé és a hitéleté volt a főszerep Belényesben, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által megrendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmain. Délután a református templomban, este a katonai kultúrotthonban gyűlt össze a sokadalom. Íme a részletek.
Barátságosak, kedvesek, összetartóak a belényesi szórványmagyarok, olyanok, akik igénylik az együttlétet, és szívesen járnak közösségi rendezvényekre- nagyjából ezt a következtetést vonhatták le vasárnap azok a „messziről érkezett emberek”, akik azzal a szándékkal érkeztek a legutóbbi népszámlálás szerint 710 magyar lakta 9990 lélekszámú kisvárosba, hogy betekintést nyerjenek az RMDSZ Bihar megyei szervezete által civil szervezetekkel és magyar vezetésű önkormányzatokkal közösen rendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmaiba.
A délutáni órákban a hitéleté volt a főszerep: a szinte zsúfolásig megtelt református templomban Szabó Béla, a Debrecen-Kerekestelepi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette Isten megtartó igéjét. A 150. zsoltár hat versére alapozott prédikációjában a dicséret fontosságára helyezte a hangsúlyt, arra figyelmeztetve az összesereglett kálvinista atyafiakat és más vallású híveket: az életünkben mindig az Úré kell legyen a főhely és a dicsőség, legyen szó istentiszteletről, imáról vagy hangszeres kíséretű hálaadásról. Köszönetet kell mondjunk a Mindenhatónak a kegyelméért, a gondviseléséért és a munkálkodásáért- nyomatékosította többször is a vendéglelkész. A házigazda tiszteletes, Réman E. István köszöntőjében azon meggyőződésének adott hangot: a Magyar Napok történelmi határpontot fémjeleznek a Fekete Körös-völgyi magyarok számára, az ökumené jegyében zajló templomi találkozó, illetve a közös éneklés pedig azt tanúsítják, hogy miként tud istentiszteleti gyülekezetté válni az egybegyűltek serege. Ezen részt különböző kórusok és együttesek szolgálata zárta: fellépett a belényesi vegyes kórus, a köröstárkányi református ifjúsági zenekar, a belényesi baptista ifjúsági kórus, a helyi római katolikus énekkar, a várasfenesi felnőtt baptista kórus, a kisnyégerfalvi vegyes kórus, a köröstárkányi református felnőtt kórus és a debreceni Egykor zenekar.
Ne féljenek
A rendezvény második felében a meghívottak szólaltak fel, valamint leleplezték Petőfi Sándor bronzba öntött mellszobrát- Deák Árpád képzőművész alkotását- melyet a közeljövőben, valószínűleg 2014. március 15-én fognak felállítani a templom melletti parkban. (A költő járt Belényesben.) Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezete ügyvezető elnöke mondanivalójának fő üzenete az volt, hogy a Fekete Körös-völgyi magyarok ne féljenek közösséget építeni és felvállalni identitásukat, mert a félelem lebénít. Ehelyett példaértékűen fogjanak össze, és az erőt, amit egymás ellen fordítanának, tartogassák idősebb napjaikra, amikor szükségük lehet még rá pozitív értelemben. A politikus ugyanakkor felsorolta az eddig közösen elért eredményeket, és abbéli reményét fejezte ki, hogy Tárkányban valamikor egy Bartók-szobrot fognak felavatni. Adrian Domocoş belényesi polgármester azt emelte ki, hogy az általa vezetett településen konfliktusmentesen élnek a románok és a magyarok. Grim András az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványért felelős ügyvezető alelnöke a Sebes Körös-völgyi magyarok dicséretét és üdvözletét közvetítette, kiemelve: sorsközösséget alkotnak a Fekete Körös-völgyi magyarokkal, ezért testvéreknek tekinthetik magukat. A Megyei Tanácsot képviselő Fenesi Tibor azt javasolta: készítsenek egy zászlót Együtt a megmaradásért felirattal, és ezt a jövő évi ünnepségen a különböző eseményeken tűzzék ki.
Folklórelőadás
A lelki táplálékok magához vétele után finom vacsora várta az ünneplőket a Ioan Ciordaş líceum étkezdéjében, töltött káposzta formájában. Az I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok, s egyúttal a III. szórványprogram-sorozat díjátadó gálával és folklórelőadással zárult a katonai kultúrházban. A Zsiskú János-szórványdíjat Miklós János képzőművész, tanár vehette át (erről szóló cikkünk lapunk 1. oldalán olvasható), majd fellépett a Nagyvárad Táncegyüttes Tánckörkép Erdélyből című műsorával. László Csaba koreográfus rendezésében Erdély néhány reprezentatív tájegységének, Székelyföld, Kalotaszeg és a Mezőség táncaival, dalaival és muzsikájával ismerkedhetett meg a népes közönség. Elsőként a Segesvárhoz közeli Marossárpatak és Nagybún táncait láthatta, közben pedig a Bartók Béla gyűjtéséből származó Halott katona balladáját hallgathatta meg Pelbát Ilona előadásában. Ezután szászcsávási muzsikával kedveskedett az együttes zenekara, amit a türei gyűjtésből származó nádasmenti, alszegi és felszegi táncok követtek Kalotaszeg vidékéről. Az est magyarszováti és ördöngösfüzesi táncokkal ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2013. szeptember 16.
Egyéves program Bánffy emlékére
Egész éves programsorozattal emlékeznek 2014-ben Erdélyben a 140 éve született Bánffy Miklósra – közölte az MTI-vel Prőhle Gergely, a magyar Külügyminisztérium helyettes államtitkára, miután szombaton a rendezvénysorozat erdélyi szervezőivel egyeztetett Kolozsváron.
Kifejtette: a kolozsvári születésű volt magyar külügyminiszter emlékének ápolása nem pusztán kegyeleti aktus, hiszen mind politikai, mind művészeti tevékenysége a mai napig hat. Ő kezdeményezte a népszavazást, amelynek köszönhetően Sopron visszakerült Magyarországhoz – ez a politikus szerint önmagában egy elévülhetetlen történelmi tett. A nagy ellenállással mit sem törődve ő mutatta be Bartók Béla darabjait a budapesti Operaházban, amikor annak intendánsa volt – idézte fel Prőhle Gergely. Mint beszámolt róla, a szombati megbeszélésen több rendezvény is körvonalazódott, amelyekkel a magyar külügyminisztérium több kolozsvári kulturális intézménnyel közösen emlékezik meg a nagy magyar művészről és reálpolitikusról.
„Már készül Bánffy Erdélyi Trilógiájának román nyelvű fordítása és kiadása: ezért volt jelen a megbeszélésen Marius Tabacu, aki fordítóként számos magyar művet ültetett át románra. A bonchidai Bánffy-kastélyt is szeretnénk jobban bekapcsolni a kulturális körforgásba. A budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera szervezésében alakul egy Bánffy-emlékest, ahol nem zárható ki, hogy Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervei újra láthatóvá válnak” – sorolta a helyettes államtitkár. Hozzátette, a magyar külügyminisztérium eddig is „oroszlánrészt” vállalt abban, hogy a Tőkés Erzsébet vezette kolozsvári Házsongárd Alapítvány felújíthassa a Házsongárdi temetőben álló Bánffy-kriptát.
A helyettes államtitkár Kolozsváron oktatási intézményeket is felkeresett. Elmondta: a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen főleg a magyarországi felsőoktatási intézményekkel való együttműködésről volt szó. Örömmel tapasztalta, hogy a magyar tanítóképzőn növekszik a hallgatók száma – tette hozzá. A magyar költségvetési támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a kolozsvári kar utóbbi két évben felépült, átadás előtt álló új épületét látogatta meg. „A nemzeti megmaradás és a modernizáció itt is kéz a kézben jár, és úgy gondolom, egy nagyon helyes cél szolgálatában fektették be a magyar adófizetők pénzét” – mondta Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
Egész éves programsorozattal emlékeznek 2014-ben Erdélyben a 140 éve született Bánffy Miklósra – közölte az MTI-vel Prőhle Gergely, a magyar Külügyminisztérium helyettes államtitkára, miután szombaton a rendezvénysorozat erdélyi szervezőivel egyeztetett Kolozsváron.
Kifejtette: a kolozsvári születésű volt magyar külügyminiszter emlékének ápolása nem pusztán kegyeleti aktus, hiszen mind politikai, mind művészeti tevékenysége a mai napig hat. Ő kezdeményezte a népszavazást, amelynek köszönhetően Sopron visszakerült Magyarországhoz – ez a politikus szerint önmagában egy elévülhetetlen történelmi tett. A nagy ellenállással mit sem törődve ő mutatta be Bartók Béla darabjait a budapesti Operaházban, amikor annak intendánsa volt – idézte fel Prőhle Gergely. Mint beszámolt róla, a szombati megbeszélésen több rendezvény is körvonalazódott, amelyekkel a magyar külügyminisztérium több kolozsvári kulturális intézménnyel közösen emlékezik meg a nagy magyar művészről és reálpolitikusról.
„Már készül Bánffy Erdélyi Trilógiájának román nyelvű fordítása és kiadása: ezért volt jelen a megbeszélésen Marius Tabacu, aki fordítóként számos magyar művet ültetett át románra. A bonchidai Bánffy-kastélyt is szeretnénk jobban bekapcsolni a kulturális körforgásba. A budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera szervezésében alakul egy Bánffy-emlékest, ahol nem zárható ki, hogy Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervei újra láthatóvá válnak” – sorolta a helyettes államtitkár. Hozzátette, a magyar külügyminisztérium eddig is „oroszlánrészt” vállalt abban, hogy a Tőkés Erzsébet vezette kolozsvári Házsongárd Alapítvány felújíthassa a Házsongárdi temetőben álló Bánffy-kriptát.
A helyettes államtitkár Kolozsváron oktatási intézményeket is felkeresett. Elmondta: a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen főleg a magyarországi felsőoktatási intézményekkel való együttműködésről volt szó. Örömmel tapasztalta, hogy a magyar tanítóképzőn növekszik a hallgatók száma – tette hozzá. A magyar költségvetési támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a kolozsvári kar utóbbi két évben felépült, átadás előtt álló új épületét látogatta meg. „A nemzeti megmaradás és a modernizáció itt is kéz a kézben jár, és úgy gondolom, egy nagyon helyes cél szolgálatában fektették be a magyar adófizetők pénzét” – mondta Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 17.
Négy országos bemutatóra készül a Kolozsvári Magyar Opera
– Nevezhetném ezt az előttünk álló időszakot az országos bemutatók évadának, hiszen december közepéig négy országos bemutatót tartunk. Nem valamilyen ismeretlen vagy esetleg új, jelenkori zeneszerzők műveit rántjuk elő, hanem az operairodalom talán legismertebb zeneszerzőinek műveiből láthat néhányat a közönség – hangsúlyozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Kifejtette: elsőként Gioachino Rossini Ory grófja című vígoperáját játsszák szeptember 22-én, vasárnap délután 6 órától, a francia nyelvű produkciót magyar és román nyelven feliratozzák. A budapesti bemutatók után, december 6-a és 8-a között Verdi Schiller-trilógiáját tűzik műsorra, a Magyar Állami Operaházzal együttműködve, Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére. Mint kiderült, a látványvilágában egységes trilógiát három fiatal rendező viszi színre: Zakariás Zalán (Szent Johanna/Giovanna d’Arco), Göttinger Pál (A haramiák) és Szőts Artúr (Luisa Miller).
A Budapesti Operettszínházzal együttműködve 2014. áprilisában mutatják be Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjét Kerényi Miklós Gábor rendezésében, május végén pedig, az évad utolsó bemutatójaként Mozart Figaro házassága (r.: Novák Péter) című operáját tekintheti meg a közönség. – Az elmúlt évek, évtizedek egyik legmerészebb évadát nyitjuk – mondta a folytatásban Szép Gyula, aki arra is kitért, hogy a korábban játszott előadások közül is több szerepel az idei repertoárban: januárban például a huszadik század két jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijre és Bartók Bélára emlékeznek a Tavaszi áldozat és A kékszakállú herceg vára előadásával, de ugyanakkor visszatér a Valahol Európában című nagysikerű musical, és természetesen idén is lesz szilveszteri szórakoztató műsor. – Remény van arra is, hogy Orbán György Bűvölet című operáját Kolozsváron is bemutassuk, erről egyelőre nem tudok részleteket mondani – fűzte hozzá az igazgató. A Bánffy Miklós-emlékév keretében, immár a 2014/2015-ös évadban szeretnék a nagyközönségnek megmutatni azokat a jelmezterveket, amelyeket Bánffy az 1917-es Kékszakállú-bemutatóra készített.
A vasárnap esti bemutató előtt, már a tegnapi sajtótájékoztatón találkozhattak az érdeklődők az Ory grófja alkotóival, akik érdekes részleteket árultak el az előadás múltjáról és jelenéről. Nagy Ibolya korrepetitor megjegyezte: vitathatatlan a darab művészeti értéke, ezt igazolja az 1828-as ősbemutató utáni kritika is. Berlioz, a kor éles tollú kritikusa, Rossini ellenlábasa ugyanis elragadtatással írt az előadásról, és véleménye szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”. A korrepetitor arra is utalt, hogy a ’60-as évektől kezdődően szinte minden évtizedben megjelent egy-egy új lemezfelvétel az Ory grófjáról, és büszkén nyugtázta, hogy a mostani kolozsvári előadás ötletgazdája és címszereplője, Bardon Tony tenor Rossini legelismertebb szakértőinek mesterkurzusain vehetett részt az elmúlt időszakban. – Mostanság egyre több helyen állítják színpadra a produkciót eredeti nyelven, nemzetközi szólisták közreműködésével: 2008-ban Stuttgartban, majd 2011-ben másik három helyszínen mutatták be a vígoperát, a metropolitanbeli előadást pedig élőben követhette a magyarországi közönség a Művészetek Palotájában – sorolta Nagy Ibolya, aki a magyar nyelvű produkciók közül a 2010-es szegedi előadást említette, amelyben Adéle szerepét Miklósa Erika játszotta.
A bemutató létrejöttét támogató kolozsvári Francia Kulturális Központ képviseletében Benoît Bavouset, újonnan kinevezett igazgató volt jelen a találkozón, aki Bardon Tony remekbe szabott Ory grófját dicsérte. – Uraim, azt ajánlom önöknek, hogy vigyázzanak a feleségeikre, Ory grófja ugyanis Kolozsvár utcáin jár-kel – jegyezte meg az igazgató.
Jankó Zsolt karmester kifejtette: a darab zenéje már az első pillanattól fogva meggyőzte arról, hogy érdemes színre vinni az előadást, és reménykedik abban, hogy a közönség is szeretni fogja. – Rossini operáját a bel canto korszak vége fele mutatták be Párizsban, amikor a zeneszerzők szinte hangszerként bántak az emberi hanggal. Ezért olyan nehezen énekelhető, a rengeteg díszítéssel, ugrásokkal, kitartott hangokkal – magyarázta, majd Bardon Tony, valamint az országos bemutató utáni előadásokban Isolier-t játszó Barabás Zsuzsa adott elő néhány áriát a műből, Incze G. Katalin kíséretében (vasárnap este Iulia Merca mezzoszopránt, a kolozsvári román opera művészét láthatja a közönség ebben a szerepben).
Szabó Emese, az Ory grófja rendezője és jelmeztervezője elismerően nyilatkozott a kétfelvonásos előadás művészeiről (Bardon Tony mellett Covacinschi Yolandáról, Balla Sándorról, Sándor Árpádról stb.), mint mondta, kiváló hangi adottságuk lehetővé teszi, hogy a legjobbat nyújtsák, a hangulatról pedig Lőrincz Gyula díszletei is gondoskodnak.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
– Nevezhetném ezt az előttünk álló időszakot az országos bemutatók évadának, hiszen december közepéig négy országos bemutatót tartunk. Nem valamilyen ismeretlen vagy esetleg új, jelenkori zeneszerzők műveit rántjuk elő, hanem az operairodalom talán legismertebb zeneszerzőinek műveiből láthat néhányat a közönség – hangsúlyozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Kifejtette: elsőként Gioachino Rossini Ory grófja című vígoperáját játsszák szeptember 22-én, vasárnap délután 6 órától, a francia nyelvű produkciót magyar és román nyelven feliratozzák. A budapesti bemutatók után, december 6-a és 8-a között Verdi Schiller-trilógiáját tűzik műsorra, a Magyar Állami Operaházzal együttműködve, Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére. Mint kiderült, a látványvilágában egységes trilógiát három fiatal rendező viszi színre: Zakariás Zalán (Szent Johanna/Giovanna d’Arco), Göttinger Pál (A haramiák) és Szőts Artúr (Luisa Miller).
A Budapesti Operettszínházzal együttműködve 2014. áprilisában mutatják be Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjét Kerényi Miklós Gábor rendezésében, május végén pedig, az évad utolsó bemutatójaként Mozart Figaro házassága (r.: Novák Péter) című operáját tekintheti meg a közönség. – Az elmúlt évek, évtizedek egyik legmerészebb évadát nyitjuk – mondta a folytatásban Szép Gyula, aki arra is kitért, hogy a korábban játszott előadások közül is több szerepel az idei repertoárban: januárban például a huszadik század két jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijre és Bartók Bélára emlékeznek a Tavaszi áldozat és A kékszakállú herceg vára előadásával, de ugyanakkor visszatér a Valahol Európában című nagysikerű musical, és természetesen idén is lesz szilveszteri szórakoztató műsor. – Remény van arra is, hogy Orbán György Bűvölet című operáját Kolozsváron is bemutassuk, erről egyelőre nem tudok részleteket mondani – fűzte hozzá az igazgató. A Bánffy Miklós-emlékév keretében, immár a 2014/2015-ös évadban szeretnék a nagyközönségnek megmutatni azokat a jelmezterveket, amelyeket Bánffy az 1917-es Kékszakállú-bemutatóra készített.
A vasárnap esti bemutató előtt, már a tegnapi sajtótájékoztatón találkozhattak az érdeklődők az Ory grófja alkotóival, akik érdekes részleteket árultak el az előadás múltjáról és jelenéről. Nagy Ibolya korrepetitor megjegyezte: vitathatatlan a darab művészeti értéke, ezt igazolja az 1828-as ősbemutató utáni kritika is. Berlioz, a kor éles tollú kritikusa, Rossini ellenlábasa ugyanis elragadtatással írt az előadásról, és véleménye szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”. A korrepetitor arra is utalt, hogy a ’60-as évektől kezdődően szinte minden évtizedben megjelent egy-egy új lemezfelvétel az Ory grófjáról, és büszkén nyugtázta, hogy a mostani kolozsvári előadás ötletgazdája és címszereplője, Bardon Tony tenor Rossini legelismertebb szakértőinek mesterkurzusain vehetett részt az elmúlt időszakban. – Mostanság egyre több helyen állítják színpadra a produkciót eredeti nyelven, nemzetközi szólisták közreműködésével: 2008-ban Stuttgartban, majd 2011-ben másik három helyszínen mutatták be a vígoperát, a metropolitanbeli előadást pedig élőben követhette a magyarországi közönség a Művészetek Palotájában – sorolta Nagy Ibolya, aki a magyar nyelvű produkciók közül a 2010-es szegedi előadást említette, amelyben Adéle szerepét Miklósa Erika játszotta.
A bemutató létrejöttét támogató kolozsvári Francia Kulturális Központ képviseletében Benoît Bavouset, újonnan kinevezett igazgató volt jelen a találkozón, aki Bardon Tony remekbe szabott Ory grófját dicsérte. – Uraim, azt ajánlom önöknek, hogy vigyázzanak a feleségeikre, Ory grófja ugyanis Kolozsvár utcáin jár-kel – jegyezte meg az igazgató.
Jankó Zsolt karmester kifejtette: a darab zenéje már az első pillanattól fogva meggyőzte arról, hogy érdemes színre vinni az előadást, és reménykedik abban, hogy a közönség is szeretni fogja. – Rossini operáját a bel canto korszak vége fele mutatták be Párizsban, amikor a zeneszerzők szinte hangszerként bántak az emberi hanggal. Ezért olyan nehezen énekelhető, a rengeteg díszítéssel, ugrásokkal, kitartott hangokkal – magyarázta, majd Bardon Tony, valamint az országos bemutató utáni előadásokban Isolier-t játszó Barabás Zsuzsa adott elő néhány áriát a műből, Incze G. Katalin kíséretében (vasárnap este Iulia Merca mezzoszopránt, a kolozsvári román opera művészét láthatja a közönség ebben a szerepben).
Szabó Emese, az Ory grófja rendezője és jelmeztervezője elismerően nyilatkozott a kétfelvonásos előadás művészeiről (Bardon Tony mellett Covacinschi Yolandáról, Balla Sándorról, Sándor Árpádról stb.), mint mondta, kiváló hangi adottságuk lehetővé teszi, hogy a legjobbat nyújtsák, a hangulatról pedig Lőrincz Gyula díszletei is gondoskodnak.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 25.
Böjte Csaba: én is ott leszek!
A magyar nép jogos kérelmeit az osztrák császár durván elutasította, és a céltudatos, higgadt párbeszéd helyett sajnos így a forradalom lángjai csaptak fel 1848. márciusában! A történelmi események ismertek, vér, könny, győztes és vesztes csaták, majd Segesvár, Világos, Arad! Senki nem nyert, mindenki vesztett, maga a császárság is végzetes sebet kapott elutasító, kegyetlen, arrogáns viselkedése miatt.
Ebben a történelmi rémálomban, 1857-ben, Scitovszky János Magyarország prímása szervezett egy tömegeket megmozgató zarándoklatot, nagy menetelést Mariazellbe! A hosszú úton, osztrák falvakon, városokon keresztül több tízezer mezítlábas zarándok élén, maga a hercegprímás haladt! Az imádkozó, éneklő, alázatos magyarok fogadására, az osztrák lakosság messzi falvakból is eljött! Még maguk a császári rendőrök is tisztelegve álltak sorfalat a kiengesztelődés, a szeretet útján járó zarándokok mellett!
Ferenc József a császár megértette az üzenetet, leváltotta a belügyminiszterét és elkezdődött a tárgyalás, melynek végén 1867-ben megszületett a kiegyezés! A kiegyezés értelmében, az 1848–49-es szabadságharc után tizenkilenc évvel, gyakorlatilag az áprilisi törvények mindegyike újra törvényi erőre emelkedhetett. Néhány ésszerű kompromisszummal, a forradalom alapvető céljai valóra váltak a tárgyaló asztalok mellett. A magyar nép jogos kérelmeit az osztrák császár durván eluta- sította, és a céltudatos, higgadt párbeszéd helyett sajnos így a forradalom lángjai csaptak fel 1848. márciusában!
A kiegyezéssel, az építő nyílt párbeszéddel mindenki jól járt, gazdagabb lett. Merték az akkori politikusok a fizető eszközre nagyvonalúan feltüntetni a német mellett magyarul, románul, szláv nyelveken azt, hogy az tíz vagy száz pengő! A nyomdagépet pillanatok alatt át lehetett állítani, és bölcsen megtették, csak azért, hogy így mindenki magáénak érezze és szabadon használja a császári címerrel díszített papírpénzt! Az emberek bátran használhatták jelképeiket, létrehozhatták intézményeiket és így a közhangulat megnyugodott, a fiatalok bizakodva már nem külföldön kerestek családjaiknak, gyermekeiknek nyugodt, biztos környezetet, hanem büszke örömmel szülőföldjük építésére, szépítésére fordíthatták Isten adta energiájukat. E nyugodt társadalomban hihetetlen sok szép épület, város született, az ipar felvirágzott, és ez mindenkinek jólétet jelentett. A békés együttműködésben komoly tanintézmények születtek, melyből olyan nagyszerű emberek nőttek ki, mint Kós Károly, Bartók Béla, Ady Endre, Márton Áron és e kor nagyjainak felsorolását nagyon hosszan lehetne emelt fővel folyatni! A párbeszédből született béke egy nemzedék alatt képes volt a véres forradalom sebeit begyógyítani, és az osztrák, magyar megbékélésből sok élő, igaz barátság született.
Minden család, minden nép arra vágyik, hogy békében, szabadon, szeretetben éljen! Székelyföld jogos autonómiáért folytatott küzdelme most a Háromszéki nagy meneteléssel folytatódik! Bízom benne, hogy ezt az utat lelkiismeretes, imádkozó emberek fogják hosszan járni, olyanok akik a reális reményektől vezetve, senkit nem bántva, másét el nem véve küzdenek azért, mi minden nemzetnek kijár! Ezért a szervezők meghívására én is alázattal igent mondok, és részt veszek október 27-én egy nagy menetelésen!
Kisebb testvéri bizalommal,
Csaba testvér
Erdély.ma
A magyar nép jogos kérelmeit az osztrák császár durván elutasította, és a céltudatos, higgadt párbeszéd helyett sajnos így a forradalom lángjai csaptak fel 1848. márciusában! A történelmi események ismertek, vér, könny, győztes és vesztes csaták, majd Segesvár, Világos, Arad! Senki nem nyert, mindenki vesztett, maga a császárság is végzetes sebet kapott elutasító, kegyetlen, arrogáns viselkedése miatt.
Ebben a történelmi rémálomban, 1857-ben, Scitovszky János Magyarország prímása szervezett egy tömegeket megmozgató zarándoklatot, nagy menetelést Mariazellbe! A hosszú úton, osztrák falvakon, városokon keresztül több tízezer mezítlábas zarándok élén, maga a hercegprímás haladt! Az imádkozó, éneklő, alázatos magyarok fogadására, az osztrák lakosság messzi falvakból is eljött! Még maguk a császári rendőrök is tisztelegve álltak sorfalat a kiengesztelődés, a szeretet útján járó zarándokok mellett!
Ferenc József a császár megértette az üzenetet, leváltotta a belügyminiszterét és elkezdődött a tárgyalás, melynek végén 1867-ben megszületett a kiegyezés! A kiegyezés értelmében, az 1848–49-es szabadságharc után tizenkilenc évvel, gyakorlatilag az áprilisi törvények mindegyike újra törvényi erőre emelkedhetett. Néhány ésszerű kompromisszummal, a forradalom alapvető céljai valóra váltak a tárgyaló asztalok mellett. A magyar nép jogos kérelmeit az osztrák császár durván eluta- sította, és a céltudatos, higgadt párbeszéd helyett sajnos így a forradalom lángjai csaptak fel 1848. márciusában!
A kiegyezéssel, az építő nyílt párbeszéddel mindenki jól járt, gazdagabb lett. Merték az akkori politikusok a fizető eszközre nagyvonalúan feltüntetni a német mellett magyarul, románul, szláv nyelveken azt, hogy az tíz vagy száz pengő! A nyomdagépet pillanatok alatt át lehetett állítani, és bölcsen megtették, csak azért, hogy így mindenki magáénak érezze és szabadon használja a császári címerrel díszített papírpénzt! Az emberek bátran használhatták jelképeiket, létrehozhatták intézményeiket és így a közhangulat megnyugodott, a fiatalok bizakodva már nem külföldön kerestek családjaiknak, gyermekeiknek nyugodt, biztos környezetet, hanem büszke örömmel szülőföldjük építésére, szépítésére fordíthatták Isten adta energiájukat. E nyugodt társadalomban hihetetlen sok szép épület, város született, az ipar felvirágzott, és ez mindenkinek jólétet jelentett. A békés együttműködésben komoly tanintézmények születtek, melyből olyan nagyszerű emberek nőttek ki, mint Kós Károly, Bartók Béla, Ady Endre, Márton Áron és e kor nagyjainak felsorolását nagyon hosszan lehetne emelt fővel folyatni! A párbeszédből született béke egy nemzedék alatt képes volt a véres forradalom sebeit begyógyítani, és az osztrák, magyar megbékélésből sok élő, igaz barátság született.
Minden család, minden nép arra vágyik, hogy békében, szabadon, szeretetben éljen! Székelyföld jogos autonómiáért folytatott küzdelme most a Háromszéki nagy meneteléssel folytatódik! Bízom benne, hogy ezt az utat lelkiismeretes, imádkozó emberek fogják hosszan járni, olyanok akik a reális reményektől vezetve, senkit nem bántva, másét el nem véve küzdenek azért, mi minden nemzetnek kijár! Ezért a szervezők meghívására én is alázattal igent mondok, és részt veszek október 27-én egy nagy menetelésen!
Kisebb testvéri bizalommal,
Csaba testvér
Erdély.ma
2013. október 25.
Budapest és Szeged után, Kós Károly-dombormű Temesváron is
„Eljött az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé”
Október 23-a estéjén, a magyar nemzeti ünnep tiszteletére, ökumenikus igeliturgia keretében Kós Károly-emléktáblát avattak a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén.
Az avatóünnepségen részt vett, és beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Szekernyés János helytörténész, valamint Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, a Kós Károly-dombormű Munkácsy-díjas alkotója. A rendezvényen részt vett Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a megyei RMDSZ-szervezet elnökségének tagjai, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanárai és diákjai, egyházi és közéleti személyiségek, az evangélikus gyülekezet tagjai.
Az ünnepi rendezvény résztvevőit köszöntötte, és bevezető imádságot mondott Kovács Zsombor evangélikus lelkész, az ökumenikus igeliturgia során a Szentírásból felolvasott Szilvágyi Zsolt római katolikus plébános, Kovács Zsombor evangélikus lelkész és Boros Róbert baptista lelkipásztor.
Az avatóünnepséget Fazakas Csaba ref. esperes, az RMDSZ művelődési alelnökének köszöntője vezette be, aki Kós Károlyt idézve „kiáltó szó”-nak nevezte az emléktábla-avatást, az emlékjel állítást az utókor számára. „Örvendek, hogy ilyen sokan meghallották ezt a mai „kiáltó szót”!” – mondta az RMDSZ művelődési alelnöke.
A 130 esztendeje Temesváron született Kós Károly – az „egyik legkiemelkedőbb, legsokrétűbb és legegyetemesebb tehetség, közéleti és politikai személyiség, az építőművészet, a szépliteratúra és a képzőművészet kiváltságos alkotó egyénisége, az egyetemes és az erdélyi magyar művelődés szellemóriása” – életművét Szekernyés János helytörténész méltatta, aki részletesen felidézte Kós Károly Temesvárról szóló visszaemlékezéseit és tevékenységének bánsági vonatkozásait.
Következett a nagy pillanat: Gyarmathy Gyöngyi Munkácsy-díjas képzőművész Kós Károly-domborművét Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő leplezték le, majd Molnos András Csaba temesvári színművész elszavalta Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című versét.
A szatmárnémeti születésű, jelenleg Budapesten élő művésznőnek elsőként Markó Béla gratulált a „gyönyörű domborműhez”, amely méltó helyére került ebben a temesvári evangélikus-lutheránus templomban. „130 esztendő telt el Kós Károly születése óta – mondta Markó Béla –, azt kívánom, hogy újabb 130 év elteltével ugyanitt álljon ez a dombormű, és ugyanezen a nyelven emlékezzenek majd az akkoriak a Kós Károly születése óta eltelt 260 esztendőre.” Az emléktábla-avatással kapcsolatban, ünnepi beszédében két kérdésre kereste a választ a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke: miért Kós Károly és miért éppen október 23-án? „Miért éppen az idén gondoltuk úgy mindannyian Erdélyben, hogy ezt az évet Bethlen Gábor évének és Kós Károly évének tekintjük? Azért, mert akár Bethlen Gáborra, akár Kós Károlyra gondolok, itt az ideje, hogy azt az üzenetet, amelyet ők egész életművükkel megfogalmaztak és nekünk továbbítottak, megszívleljük. Itt az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé” – mondta Markó Béla.
„Van-e fontosabb üzenete a mélyen erdélyi, mélyen kalotaszegi, mélyen magyar Kós Károlynak, mint az az erdélyiség, amelynek szerves része Temesvár szelleme, Brassó vagy Szeben szelleme, és amely erdélyiség azt jelenti, hogy a különböző nyelveknek, a különböző kultúráknak itt egymás mellett helyük van, és olyan erdélyi életet kell teremteni, ahol ezek a nyelvek, kultúrák, nemzetek, etnikumok természetes módon és egyenlőséget élvezve munkálhatják ki egymás mellett a jövendőjüket.” A Kós Károlyi üzenet, hogy nekünk vállalnunk kell Erdélyt, ott van a Kiáltó Szóban, amit egy olyan történelmi pillanatba fogalmazott meg Kós, amikor az erdélyi magyar közösség teljes tanácstalanságban volt. „Elég a tétlenségből a csalódottságból – bár joggal vagyunk csalódottak –, elég a kiábrándultságból, a tétlen álmodozásból, talpra kell állni, tudomásul kell venni a valóságot, dolgozni kell, és küzdeni kell. Vállalni kell a helyzetünket, és úgy küzdeni a megváltoztatásáért, hogy ez a javunkra legyen. Fontos történelmi pillanatban olyan üzenetet fogalmazott meg Kós Károly, amely üzenet ma is érvényes minden Romániában, Erdélyben élő magyar számára!” – mondta Markó Béla, aki hangsúlyozta: Kós Károly nem csak megírta a Kiáltó Szót, hanem ennek értelmében cselekedett, a hírnév, a biztos budapesti építész egzisztencia helyett Erdélyt választotta. Sztánát, egy kis kalotaszegi falut választotta, és sanyarú körülmények között ott élt le több mint két évtizedet, és ott alkotott nagyot ilyen körülmények között. „Kós Károly látszólag a nehezebb utat választotta, de meggyőződésem hogy csak így lehetett megalkotni azt az életművet, amelyet ő mindannyiunk számára megalkotott és ennek a legfontosabb része továbbra is maga ez az élet, amely példa mindannyiunk számára. Nagyon nehéz történelmi pillanatban tette ezt Kós Károly, sokkal nehezebb történelmi pillanatban, mint amilyenben mi ma vagyunk, és akkor joggal mondom, hogy nincsen jogunk tétlenkedni, hogy elkeseredjünk, magunkba roskadjunk, kötelességünk azt az utat folytatni, amelyet Kós Károly és az ő kortársai mindannyiunk számára megmutattak, kijelöltek” – mondta Markó Béla. „Miért éppen ma, október 23-án avatjuk fel Kós Károly temesvári emléktábláját? Október 23-a a magyar szabadság ünnepe. A szabadságért sokféleképpen meg lehet harcolni, és ahogyan Kós Károly végigharcolta az életét, az is a mi szabadságunkért folytatott küzdelem volt” – zárta ünnepi gondolatait az RMDSZ szenátora.
Befejezésül rövid beszédet mondott Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, aki meghatottan emlékezett vissza Kós Károllyal való személyes találkozására 1976-ban. „Életem egyik legszebb ajándéka volt ez a találkozás, amely megérintett és inspirált” – mondta a művész, akinek Kós Károly személyiségét és zsenialitását kifejező rendkívül sikeres domborművét 1983-1984-ben három helyen is elhelyezték: a budapesti Wekerletelepen, a jelenlegi Kós Károly téren, a Magyar Építőművészek Szövetsége Székházában és Szegeden, a Dóm téri Pantheonban. A temesvári dombormű ugyanennek az alkotásnak a negyedik példánya.
Az avató ünnepséggel egybekötött ökumenikus igeliturgia áldással és nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be. Az ökumenikus rendezvény során W. A. Mozart-, J. S. Bach-, C. Frank-, M. Durufle-, G. Bizet- és J. Pechelbel-műveket orgonán játszott Szeidert Klaudia, szólókat énekelt Szlahotka Mónika, a Banatul Filharmónia énekese. A temesvári Kós Károly-emléktáblaállításra a Temes Megyei RMDSZ és a Bánsági Közösségért Egyesület kezdeményezésére, a Magyar Művészeti Akadémia és a Communitas Alapítvány támogatásával került sor.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„Eljött az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé”
Október 23-a estéjén, a magyar nemzeti ünnep tiszteletére, ökumenikus igeliturgia keretében Kós Károly-emléktáblát avattak a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén.
Az avatóünnepségen részt vett, és beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Szekernyés János helytörténész, valamint Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, a Kós Károly-dombormű Munkácsy-díjas alkotója. A rendezvényen részt vett Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a megyei RMDSZ-szervezet elnökségének tagjai, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanárai és diákjai, egyházi és közéleti személyiségek, az evangélikus gyülekezet tagjai.
Az ünnepi rendezvény résztvevőit köszöntötte, és bevezető imádságot mondott Kovács Zsombor evangélikus lelkész, az ökumenikus igeliturgia során a Szentírásból felolvasott Szilvágyi Zsolt római katolikus plébános, Kovács Zsombor evangélikus lelkész és Boros Róbert baptista lelkipásztor.
Az avatóünnepséget Fazakas Csaba ref. esperes, az RMDSZ művelődési alelnökének köszöntője vezette be, aki Kós Károlyt idézve „kiáltó szó”-nak nevezte az emléktábla-avatást, az emlékjel állítást az utókor számára. „Örvendek, hogy ilyen sokan meghallották ezt a mai „kiáltó szót”!” – mondta az RMDSZ művelődési alelnöke.
A 130 esztendeje Temesváron született Kós Károly – az „egyik legkiemelkedőbb, legsokrétűbb és legegyetemesebb tehetség, közéleti és politikai személyiség, az építőművészet, a szépliteratúra és a képzőművészet kiváltságos alkotó egyénisége, az egyetemes és az erdélyi magyar művelődés szellemóriása” – életművét Szekernyés János helytörténész méltatta, aki részletesen felidézte Kós Károly Temesvárról szóló visszaemlékezéseit és tevékenységének bánsági vonatkozásait.
Következett a nagy pillanat: Gyarmathy Gyöngyi Munkácsy-díjas képzőművész Kós Károly-domborművét Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő leplezték le, majd Molnos András Csaba temesvári színművész elszavalta Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című versét.
A szatmárnémeti születésű, jelenleg Budapesten élő művésznőnek elsőként Markó Béla gratulált a „gyönyörű domborműhez”, amely méltó helyére került ebben a temesvári evangélikus-lutheránus templomban. „130 esztendő telt el Kós Károly születése óta – mondta Markó Béla –, azt kívánom, hogy újabb 130 év elteltével ugyanitt álljon ez a dombormű, és ugyanezen a nyelven emlékezzenek majd az akkoriak a Kós Károly születése óta eltelt 260 esztendőre.” Az emléktábla-avatással kapcsolatban, ünnepi beszédében két kérdésre kereste a választ a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke: miért Kós Károly és miért éppen október 23-án? „Miért éppen az idén gondoltuk úgy mindannyian Erdélyben, hogy ezt az évet Bethlen Gábor évének és Kós Károly évének tekintjük? Azért, mert akár Bethlen Gáborra, akár Kós Károlyra gondolok, itt az ideje, hogy azt az üzenetet, amelyet ők egész életművükkel megfogalmaztak és nekünk továbbítottak, megszívleljük. Itt az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé” – mondta Markó Béla.
„Van-e fontosabb üzenete a mélyen erdélyi, mélyen kalotaszegi, mélyen magyar Kós Károlynak, mint az az erdélyiség, amelynek szerves része Temesvár szelleme, Brassó vagy Szeben szelleme, és amely erdélyiség azt jelenti, hogy a különböző nyelveknek, a különböző kultúráknak itt egymás mellett helyük van, és olyan erdélyi életet kell teremteni, ahol ezek a nyelvek, kultúrák, nemzetek, etnikumok természetes módon és egyenlőséget élvezve munkálhatják ki egymás mellett a jövendőjüket.” A Kós Károlyi üzenet, hogy nekünk vállalnunk kell Erdélyt, ott van a Kiáltó Szóban, amit egy olyan történelmi pillanatba fogalmazott meg Kós, amikor az erdélyi magyar közösség teljes tanácstalanságban volt. „Elég a tétlenségből a csalódottságból – bár joggal vagyunk csalódottak –, elég a kiábrándultságból, a tétlen álmodozásból, talpra kell állni, tudomásul kell venni a valóságot, dolgozni kell, és küzdeni kell. Vállalni kell a helyzetünket, és úgy küzdeni a megváltoztatásáért, hogy ez a javunkra legyen. Fontos történelmi pillanatban olyan üzenetet fogalmazott meg Kós Károly, amely üzenet ma is érvényes minden Romániában, Erdélyben élő magyar számára!” – mondta Markó Béla, aki hangsúlyozta: Kós Károly nem csak megírta a Kiáltó Szót, hanem ennek értelmében cselekedett, a hírnév, a biztos budapesti építész egzisztencia helyett Erdélyt választotta. Sztánát, egy kis kalotaszegi falut választotta, és sanyarú körülmények között ott élt le több mint két évtizedet, és ott alkotott nagyot ilyen körülmények között. „Kós Károly látszólag a nehezebb utat választotta, de meggyőződésem hogy csak így lehetett megalkotni azt az életművet, amelyet ő mindannyiunk számára megalkotott és ennek a legfontosabb része továbbra is maga ez az élet, amely példa mindannyiunk számára. Nagyon nehéz történelmi pillanatban tette ezt Kós Károly, sokkal nehezebb történelmi pillanatban, mint amilyenben mi ma vagyunk, és akkor joggal mondom, hogy nincsen jogunk tétlenkedni, hogy elkeseredjünk, magunkba roskadjunk, kötelességünk azt az utat folytatni, amelyet Kós Károly és az ő kortársai mindannyiunk számára megmutattak, kijelöltek” – mondta Markó Béla. „Miért éppen ma, október 23-án avatjuk fel Kós Károly temesvári emléktábláját? Október 23-a a magyar szabadság ünnepe. A szabadságért sokféleképpen meg lehet harcolni, és ahogyan Kós Károly végigharcolta az életét, az is a mi szabadságunkért folytatott küzdelem volt” – zárta ünnepi gondolatait az RMDSZ szenátora.
Befejezésül rövid beszédet mondott Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, aki meghatottan emlékezett vissza Kós Károllyal való személyes találkozására 1976-ban. „Életem egyik legszebb ajándéka volt ez a találkozás, amely megérintett és inspirált” – mondta a művész, akinek Kós Károly személyiségét és zsenialitását kifejező rendkívül sikeres domborművét 1983-1984-ben három helyen is elhelyezték: a budapesti Wekerletelepen, a jelenlegi Kós Károly téren, a Magyar Építőművészek Szövetsége Székházában és Szegeden, a Dóm téri Pantheonban. A temesvári dombormű ugyanennek az alkotásnak a negyedik példánya.
Az avató ünnepséggel egybekötött ökumenikus igeliturgia áldással és nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be. Az ökumenikus rendezvény során W. A. Mozart-, J. S. Bach-, C. Frank-, M. Durufle-, G. Bizet- és J. Pechelbel-műveket orgonán játszott Szeidert Klaudia, szólókat énekelt Szlahotka Mónika, a Banatul Filharmónia énekese. A temesvári Kós Károly-emléktáblaállításra a Temes Megyei RMDSZ és a Bánsági Közösségért Egyesület kezdeményezésére, a Magyar Művészeti Akadémia és a Communitas Alapítvány támogatásával került sor.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 25.
Díszdoktorrá avatták Angi István zeneesztétát
Ünnepélyes keretek között, de ugyanakkor családias hangulatban avatták a Gheorghe Dima Zeneakadémia díszdoktorává Angi István nyugalmazott professzort, esztétát tegnap délben, az intézmény zsúfolásig megtelt stúdiótermében. Vasile Jucan rektor beszédében kifejtette: Angi István a zeneakadémia intellektuális tőkéje, szellemi vagyona, hiszen növeli az intézmény minőségét, szavahihetőségét. Laudációjában Pavel Puşcaş zeneakadémiai professzor, esztéta kiemelte: a napokban 80. életévét betöltött Angi professzor fiatalos energiával, teljes szellemi frissességben áll előttünk. Angi István 1933. október 16-án született a székelyföldi Ozsdolán, és éppen hatvan évvel ezelőtt, azaz 1953-ban iratkozott be a kolozsvári zeneakadémiára, ahol tanulmányainak befejezése után, 1958-ban kezdett el tanítani.
– Különleges alkalom a mostani, hiszen olyan kolozsvári személyiséget köszönthetünk, aki nem kevés időt, hatvan évet töltött el az intézmény falai között – hangsúlyozta Pavel Puşcaş a díszdoktorrá avatáson, majd Angi István zeneesztéta munkásságát ismertette. Rámutatott: édesapja a pedagógusi pályát választotta, lánytestvére és felesége is a konzervatóriumot végezte el, tehát szerettei életpályája a zenéhez és az oktatáshoz kötődött. Megtudtuk: Angi István három évig volt a kolozsvári agrártudományi egyetem hallgatója, majd 1953-ban átiratkozott a konzervatórium zenepedagógia szakára, amelyet 1958-ban végzett el. Több mint fél évszázados tanári pályája során nem csak a kolozsvári zeneakadémián, hanem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia és bölcsészeti karán, a képzőművészeti egyetemen, valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított.
Ez idő alatt rengeteg könyvet, tanulmányt, cikket írt. – Angi István legjellemzőbb tulajdonsága a türelem, a megértés és a reménykedés. Ugyanakkor minden tudomány és művészeti ág érdekli; az elmúlt húsz évben pedig mindent megtanult a számítógépen, amire szüksége volt. Erős istenhitének tulajdonítható a szakrális zene iránti fogékonysága. Két kötetbe foglalt esztétikai tanulmányai a legkiterjedtebb és tartalmasabb romániai tanulmányok, amelyek az elmúlt nyolcvan évben íródtak. Angi István országos hírű esztétikai iskolát hozott létre Kolozsváron, ami pedig emberi tulajdonságait illeti, rendkívüli szerénysége elvitathatatlan – összegezte Pavel Puşcaş. Hozzáfűzte: egykori diákjai Angi papának vagy Angelicusnak, azaz angyalnak hívták a professzort.
– Tanári kvalitásai emberi jellemzőiből eredeztethetők. Egész életét az oktatásnak és a kolozsvári zeneakadémiának szentelte, ezért tartozunk neki tisztelettel és csodálattal – zárta beszédét a zeneesztéta.
Gabriel Banciu professzor, a zeneakadémia szenátusának elnöke felolvasta az intézmény szenátusának szeptember 26-án kelt döntését, amely a díszdoktori cím odaítéléséről döntött, majd Puşcaş a latin nyelvű oklevél tartalmát ismertette.
Angi István megjegyezte: zenetudományi és esztétikai kutatásai kiterjedtek Bartók és Enescu műveire, Kodály Zoltán kórusművészetére, a két Bolyai zeneelméleti koncepciójára is. Mint mondta, az esztétikai kategóriák közül az igazság, a jó és a szépség lineáris rendszert alkot, ezek közül pedig a szépség a legfontosabb, hiszen egyensúlyt teremt. – Az esztétikai kategóriákat a zene által őrizhetjük meg – állapította meg Angi professzor. Az esztétikai kategóriákról szóló kiselőadását Enescu Vox Maris című szimfonikus költeményének részleteivel, Cl. J. Vernet és Tiziano festményeivel, valamint Lucian Blaga-verssorokkal illusztrálta. Angi István köszönetet mondott családjának, azaz lányának és feleségének, kollégáinak, volt diákjainak az ünnepségért. Zárszóként azt kívánta: ahogy ő érezte, hogy Isten mindig vele volt, ugyanúgy ez a jelen lévőknek is adassék meg.
(Nagy-Hintós Diana)
Szabadság (Kolozsvár)
Ünnepélyes keretek között, de ugyanakkor családias hangulatban avatták a Gheorghe Dima Zeneakadémia díszdoktorává Angi István nyugalmazott professzort, esztétát tegnap délben, az intézmény zsúfolásig megtelt stúdiótermében. Vasile Jucan rektor beszédében kifejtette: Angi István a zeneakadémia intellektuális tőkéje, szellemi vagyona, hiszen növeli az intézmény minőségét, szavahihetőségét. Laudációjában Pavel Puşcaş zeneakadémiai professzor, esztéta kiemelte: a napokban 80. életévét betöltött Angi professzor fiatalos energiával, teljes szellemi frissességben áll előttünk. Angi István 1933. október 16-án született a székelyföldi Ozsdolán, és éppen hatvan évvel ezelőtt, azaz 1953-ban iratkozott be a kolozsvári zeneakadémiára, ahol tanulmányainak befejezése után, 1958-ban kezdett el tanítani.
– Különleges alkalom a mostani, hiszen olyan kolozsvári személyiséget köszönthetünk, aki nem kevés időt, hatvan évet töltött el az intézmény falai között – hangsúlyozta Pavel Puşcaş a díszdoktorrá avatáson, majd Angi István zeneesztéta munkásságát ismertette. Rámutatott: édesapja a pedagógusi pályát választotta, lánytestvére és felesége is a konzervatóriumot végezte el, tehát szerettei életpályája a zenéhez és az oktatáshoz kötődött. Megtudtuk: Angi István három évig volt a kolozsvári agrártudományi egyetem hallgatója, majd 1953-ban átiratkozott a konzervatórium zenepedagógia szakára, amelyet 1958-ban végzett el. Több mint fél évszázados tanári pályája során nem csak a kolozsvári zeneakadémián, hanem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia és bölcsészeti karán, a képzőművészeti egyetemen, valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított.
Ez idő alatt rengeteg könyvet, tanulmányt, cikket írt. – Angi István legjellemzőbb tulajdonsága a türelem, a megértés és a reménykedés. Ugyanakkor minden tudomány és művészeti ág érdekli; az elmúlt húsz évben pedig mindent megtanult a számítógépen, amire szüksége volt. Erős istenhitének tulajdonítható a szakrális zene iránti fogékonysága. Két kötetbe foglalt esztétikai tanulmányai a legkiterjedtebb és tartalmasabb romániai tanulmányok, amelyek az elmúlt nyolcvan évben íródtak. Angi István országos hírű esztétikai iskolát hozott létre Kolozsváron, ami pedig emberi tulajdonságait illeti, rendkívüli szerénysége elvitathatatlan – összegezte Pavel Puşcaş. Hozzáfűzte: egykori diákjai Angi papának vagy Angelicusnak, azaz angyalnak hívták a professzort.
– Tanári kvalitásai emberi jellemzőiből eredeztethetők. Egész életét az oktatásnak és a kolozsvári zeneakadémiának szentelte, ezért tartozunk neki tisztelettel és csodálattal – zárta beszédét a zeneesztéta.
Gabriel Banciu professzor, a zeneakadémia szenátusának elnöke felolvasta az intézmény szenátusának szeptember 26-án kelt döntését, amely a díszdoktori cím odaítéléséről döntött, majd Puşcaş a latin nyelvű oklevél tartalmát ismertette.
Angi István megjegyezte: zenetudományi és esztétikai kutatásai kiterjedtek Bartók és Enescu műveire, Kodály Zoltán kórusművészetére, a két Bolyai zeneelméleti koncepciójára is. Mint mondta, az esztétikai kategóriák közül az igazság, a jó és a szépség lineáris rendszert alkot, ezek közül pedig a szépség a legfontosabb, hiszen egyensúlyt teremt. – Az esztétikai kategóriákat a zene által őrizhetjük meg – állapította meg Angi professzor. Az esztétikai kategóriákról szóló kiselőadását Enescu Vox Maris című szimfonikus költeményének részleteivel, Cl. J. Vernet és Tiziano festményeivel, valamint Lucian Blaga-verssorokkal illusztrálta. Angi István köszönetet mondott családjának, azaz lányának és feleségének, kollégáinak, volt diákjainak az ünnepségért. Zárszóként azt kívánta: ahogy ő érezte, hogy Isten mindig vele volt, ugyanúgy ez a jelen lévőknek is adassék meg.
(Nagy-Hintós Diana)
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 4.
Meg tudjuk-e őrizni a kincset?
Pontosabban azt a jellegzetes faluképet, amely Erdély vidéki településeit egyedivé tette, s amely szigetekben vagy egy-egy utcában még megmaradt a Nyárádmentén. A kontyolt tetős, faragott oromfallal díszített, kiugró tornácos parasztházakat s a hozzájuk tartozó melléképületek többségét az eltelt évtizedek során lebontották, a felismerhetetlenségig átalakították, jellegtelen, a faluképbe nem illeszkedő épületekkel helyettesítették. Holott a régi házak is kényelmes, korszerű lakásokká alakíthatók, s az új házak tervezésekor és építésekor is ragaszkodni kellett volna a helyi hagyományokhoz, hogy "falvaink lelke" megmaradjon.
Ezt a célt tűzte ki a Jövő a múltban: a hagyományos népi építészeti hagyaték felleltározása és hasznosítása a Nyárádmentén terv is, amely Balássy András vezetésével a múlt évben indult a Nyárádmente Leader Egyesület keretében. A projekt célkitűzéseit és az eredményeket foglalták össze egy nemrég tartott értekezleten s az azt követő kerekasztal-megbeszélésen, amelynek helyszíne a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió volt, amely jó példa a jellegzetes népi építészeti sajátosságok korszerű felhasználására. A megbeszélésen, ahova az érintett települések polgármesterei és építészek kaptak meghívót, jelen volt Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is.
A témához illő zenei bevezetőt követően (Fülöp Alajos és Birta Lajos, a Marosvásárhelyi Filharmónia művészei Bartók Béla- zeneműveket játszottak) Takács Olga, a Nyárádmente Kistérségi Társulás elnöke köszöntötte a jelenlevőket. A főkonzul elismeréssel szólt a kistérségi társulás munkájáról, és elmondta, hogy ő maga is megvásárolt egy székely parasztházat, és eredeti formájában állította vissza azt. Jó példát mutatva hasonlóképpen járt el a projektet elképzelő és elindító Balássy András is, aki beszámolt az elképzelés megszületéséről és arról, ahogy egy nemzetközi tábor keretében fiatalokkal végezték el Székelyhodos község falvaiban a népi építészeti örökség feltárását. Ezt követően nemzetközi konferencia keretében vették számba a teendőket és francia vendégek révén a nyugat-európai tapasztalatokat, majd az elképzelés gazdasági vonzatairól egy torockói kiránduláson tájékozódhattak az érintettek. Balássy András köszönetet mondott Franciaország romániai nagykövetségének és a Román Nemzeti Kulturális Alapnak a támogatásért, Lokodi Editnek, a megyei tanács alelnökének az erkölcsi segítségért, hasonlóképpen a polgármestereknek is, akiken a terve, az elképzelések megvalósulása múlik.
A projekt keretében elvégzett tanulmányt Furu Árpád építőmérnök, a Transylvania Trust Alapítvány műemlékvédelmi szakmérnöke mutatta be, akinek az adatok rendszerezésében Bóni Boglárka nyújtott segítséget. A három község Nyárádremete, Székelyhodos és Székelybere öt falujában (Mája, Márkod, Székelyhodos, Jobbágytelke, Köszvényes) készítették el az alapos örökségvédelmi leltárt, amely a faluszerkezetnek, az utcák beépítésének, a telekhasználatnak, az épülettípusoknak, a melléképületeknek és a kapuknak a leírását tartalmazza, s mindezt fényképekkel is dokumentálja. Köszvényesen a félszáz műemlék kaput vették számba, amelyekről külön dokumentáció készült. A felmért falvakat térségekre osztották, s külön- külön területvédelmi tervet készítettek. A többkötetes munkában felhívják a figyelmet arra, hogy mire lehet használni, és mit nem szabad tenni a védett épületekkel. Pontosan megfogalmazták, hogy mit lehet az üres telkeken építeni, az új házak esetében milyen ajánlásokat kellene betartani: hogyan kell a telken elhelyezni a házat, milyen építőanyagokat, vakolatot, nyílászárókat, színeket ajánlatos használni. Kerülni kell a termopán ablakokat, a külső szigetelést, az élénk színeket, a falra felfutó kőburkolatot, a csempézett homlokzatot, a színes tetőzetet, a fémkapukat – ajánlotta többek között a műemlékvédelmi szakmérnök. Vannak falvak, ahol a csoportos, másutt egy-egy övezet, utca vagy néhány porta egyéni védelmét javasolják. Az alapos tanulmányt minden érintett község polgármesterének átadták, hogy a készülő településrendezési tervekbe belefoglalhassák azt.
Antal Zoltán, a kistérségi társulás irodavezetője által irányított kerekasztal- megbeszélésen annak lehetőségeit fontolgatták, hogy milyen módon lehetne az ajánlásokat a településrendezési szabályzatokba úgy beépíteni, hogy ne szüljenek ellenséges indulatot a lakosságban. Többen is véleményt mondtak arról, hogy miképpen kellene tudatosítani az érintett falvak lakóiban, hogy szükség van a műemlékvédők által megfogalmazott ajánlások betartására, ha azt akarják, hogy az értékvesztés megálljon, a települések sajátos arculata megmaradjon, s ezáltal vonzóvá váljanak a turizmus számára, amely jelenleg, ahogy a főkonzul is megjegyezte, elkerüli a Nyárádmentét. A tanulmány szerzője kitartott amellett, hogy a törvényes háttérre szükség van, de azt megelőzően minden lehetséges módszert fel kell használni arra, hogy a helyi közösség tagjai megismerjék, megértsék és magukénak érezzék a szabályokat.
A polgármesterek némelyike kissé szkeptikusabb volt, s elhangzott, hogy a védettségre ajánlott régi házak azért maradtak meg, mert szegények voltak az ottlakók, s emiatt nehéz elképzelni a felújításukat, de ugyanakkor jó példákról is hallhattunk beszámolót. A falukép egységesítése sem valósulhat meg egyik napról a másikra olyan körülmények között, amikor ritkán kérnek ebben a térségben építkezési engedélyt, s az eredeti anyagokból eredeti módon történő felújítás is költséggel jár.
A beszélgetésen szó esett a vályogtéglás építkezés előnyeiről és lehetőségeiről. Elhangzott, hogy jó lenne a Nyárádmente kistérség mind a 13 községében felmérni az épített örökséget, s a Natura 2000, valamint Jövő a múltban projekt után a szellemi örökség felleltározása is megkezdődött.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
Pontosabban azt a jellegzetes faluképet, amely Erdély vidéki településeit egyedivé tette, s amely szigetekben vagy egy-egy utcában még megmaradt a Nyárádmentén. A kontyolt tetős, faragott oromfallal díszített, kiugró tornácos parasztházakat s a hozzájuk tartozó melléképületek többségét az eltelt évtizedek során lebontották, a felismerhetetlenségig átalakították, jellegtelen, a faluképbe nem illeszkedő épületekkel helyettesítették. Holott a régi házak is kényelmes, korszerű lakásokká alakíthatók, s az új házak tervezésekor és építésekor is ragaszkodni kellett volna a helyi hagyományokhoz, hogy "falvaink lelke" megmaradjon.
Ezt a célt tűzte ki a Jövő a múltban: a hagyományos népi építészeti hagyaték felleltározása és hasznosítása a Nyárádmentén terv is, amely Balássy András vezetésével a múlt évben indult a Nyárádmente Leader Egyesület keretében. A projekt célkitűzéseit és az eredményeket foglalták össze egy nemrég tartott értekezleten s az azt követő kerekasztal-megbeszélésen, amelynek helyszíne a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió volt, amely jó példa a jellegzetes népi építészeti sajátosságok korszerű felhasználására. A megbeszélésen, ahova az érintett települések polgármesterei és építészek kaptak meghívót, jelen volt Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is.
A témához illő zenei bevezetőt követően (Fülöp Alajos és Birta Lajos, a Marosvásárhelyi Filharmónia művészei Bartók Béla- zeneműveket játszottak) Takács Olga, a Nyárádmente Kistérségi Társulás elnöke köszöntötte a jelenlevőket. A főkonzul elismeréssel szólt a kistérségi társulás munkájáról, és elmondta, hogy ő maga is megvásárolt egy székely parasztházat, és eredeti formájában állította vissza azt. Jó példát mutatva hasonlóképpen járt el a projektet elképzelő és elindító Balássy András is, aki beszámolt az elképzelés megszületéséről és arról, ahogy egy nemzetközi tábor keretében fiatalokkal végezték el Székelyhodos község falvaiban a népi építészeti örökség feltárását. Ezt követően nemzetközi konferencia keretében vették számba a teendőket és francia vendégek révén a nyugat-európai tapasztalatokat, majd az elképzelés gazdasági vonzatairól egy torockói kiránduláson tájékozódhattak az érintettek. Balássy András köszönetet mondott Franciaország romániai nagykövetségének és a Román Nemzeti Kulturális Alapnak a támogatásért, Lokodi Editnek, a megyei tanács alelnökének az erkölcsi segítségért, hasonlóképpen a polgármestereknek is, akiken a terve, az elképzelések megvalósulása múlik.
A projekt keretében elvégzett tanulmányt Furu Árpád építőmérnök, a Transylvania Trust Alapítvány műemlékvédelmi szakmérnöke mutatta be, akinek az adatok rendszerezésében Bóni Boglárka nyújtott segítséget. A három község Nyárádremete, Székelyhodos és Székelybere öt falujában (Mája, Márkod, Székelyhodos, Jobbágytelke, Köszvényes) készítették el az alapos örökségvédelmi leltárt, amely a faluszerkezetnek, az utcák beépítésének, a telekhasználatnak, az épülettípusoknak, a melléképületeknek és a kapuknak a leírását tartalmazza, s mindezt fényképekkel is dokumentálja. Köszvényesen a félszáz műemlék kaput vették számba, amelyekről külön dokumentáció készült. A felmért falvakat térségekre osztották, s külön- külön területvédelmi tervet készítettek. A többkötetes munkában felhívják a figyelmet arra, hogy mire lehet használni, és mit nem szabad tenni a védett épületekkel. Pontosan megfogalmazták, hogy mit lehet az üres telkeken építeni, az új házak esetében milyen ajánlásokat kellene betartani: hogyan kell a telken elhelyezni a házat, milyen építőanyagokat, vakolatot, nyílászárókat, színeket ajánlatos használni. Kerülni kell a termopán ablakokat, a külső szigetelést, az élénk színeket, a falra felfutó kőburkolatot, a csempézett homlokzatot, a színes tetőzetet, a fémkapukat – ajánlotta többek között a műemlékvédelmi szakmérnök. Vannak falvak, ahol a csoportos, másutt egy-egy övezet, utca vagy néhány porta egyéni védelmét javasolják. Az alapos tanulmányt minden érintett község polgármesterének átadták, hogy a készülő településrendezési tervekbe belefoglalhassák azt.
Antal Zoltán, a kistérségi társulás irodavezetője által irányított kerekasztal- megbeszélésen annak lehetőségeit fontolgatták, hogy milyen módon lehetne az ajánlásokat a településrendezési szabályzatokba úgy beépíteni, hogy ne szüljenek ellenséges indulatot a lakosságban. Többen is véleményt mondtak arról, hogy miképpen kellene tudatosítani az érintett falvak lakóiban, hogy szükség van a műemlékvédők által megfogalmazott ajánlások betartására, ha azt akarják, hogy az értékvesztés megálljon, a települések sajátos arculata megmaradjon, s ezáltal vonzóvá váljanak a turizmus számára, amely jelenleg, ahogy a főkonzul is megjegyezte, elkerüli a Nyárádmentét. A tanulmány szerzője kitartott amellett, hogy a törvényes háttérre szükség van, de azt megelőzően minden lehetséges módszert fel kell használni arra, hogy a helyi közösség tagjai megismerjék, megértsék és magukénak érezzék a szabályokat.
A polgármesterek némelyike kissé szkeptikusabb volt, s elhangzott, hogy a védettségre ajánlott régi házak azért maradtak meg, mert szegények voltak az ottlakók, s emiatt nehéz elképzelni a felújításukat, de ugyanakkor jó példákról is hallhattunk beszámolót. A falukép egységesítése sem valósulhat meg egyik napról a másikra olyan körülmények között, amikor ritkán kérnek ebben a térségben építkezési engedélyt, s az eredeti anyagokból eredeti módon történő felújítás is költséggel jár.
A beszélgetésen szó esett a vályogtéglás építkezés előnyeiről és lehetőségeiről. Elhangzott, hogy jó lenne a Nyárádmente kistérség mind a 13 községében felmérni az épített örökséget, s a Natura 2000, valamint Jövő a múltban projekt után a szellemi örökség felleltározása is megkezdődött.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2013. november 8.
Egyre jobbak a Temes és Hargita megye közötti testvériskolai kapcsolatok
Rendkívül jó testvériskolai kapcsolatokról számolt be csütörtökön Hargita Megye Tanácsa a Temes megyei iskolákkal kapcsolatban.
Hargita Megye Tanácsa az Összetartozunk közösségépítő program keretében évek óta szorgalmazza a Temes és Hargita megyei oktatási intézmények közötti kapcsolatok kialakítását és elmélyítését.
Az udvarhelyszéki iskolák és Temes megyei magyar tannyelvű oktatási intézmények között tíz testvérkapcsolat alakult ki, éspedig: a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceummal, a lugosi 5-ös Számú Általános Iskola a felsőboldogfalvi Fülöp Áron Általános Iskolával, az igazfalvi általános iskola a nagygalambfalvi általános iskolával, az újszentesi általános iskola a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskolával, az óteleki általános iskola a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolával, a végvári áItalános iskola a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskolával, a nagyszentmiklósi általános iskola a homoródalmási Dávid Ferenc Általános Iskolával, a zsombolyai általános iskola a máréfalvi Nyírő József Általános Iskolával, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziummal, valamint a temesvári óvodák magyar csoportjai a székelyudvarhelyi Napsugár Óvoda és a Villanytelep utcai óvoda csoportjaival. A Temes megye és Hargita megye magyar tannyelvű oktatási intézményei közötti együttműködési megállapodás megkötésére 2011. május 21-én került sor Székelyudvarhelyen, ezek a kapcsolatok azóta is léteznek, sőt, egyre szorosabbak.
A végvári általános iskola és a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola az elmúlt két évben aktívan bekapcsolódott egymás rendezvényeibe: hagyományőrző néptánctáborban, Móra-napokon vettek részt, kulturális műsort adtak elő, és több közös kirándulást szerveztek. A temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum küldöttsége 2012 márciusában látogatott el a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceumba, amit május folyamán viszonoztak. Idén áprilisban a székelyudvarhelyiek látogattak a Bánságba, június folyamán a Gerhardinum diákjai látogattak Székelyudvarhelyre. 2012 nyarán 14 óteleki tanuló és 2 tanerő utazott Varságra, az elszállásolás családoknál történt. Kirándulást tettek a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroshoz, valamint részt vettek a Málnafesztiválon. 2011-ben a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskola képviselői jelen voltak az Újszentesi Napokon. Az év végén az újszentesiek sítáborban vettek részt Siménfalván. A zsombolyai általános iskola és a máréfalvi Nyírő József Általános Iskola között több közös tevékenységet is szerveztek az elmúlt időszakban. Ugyancsak a testvérkapcsolatoknak köszönhetően 2011 tavaszán négy, 2012 tavaszán pedig két temesvári óvónő vett részt a Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Szakmai Képzésén.
A Hargita Megye Tanácsa által kezdeményezett Összetartozunk program egyik fontos hozadékának tekinthetjük a kiépült testvériskolai kapcsolatokat, hisz a diákkorban kialakult ismeretségek és barátságok tovább mélyülhetnek, élő kötelékeket alakítva ki a szórványban és a tömbben élők között. A megyei tanács a jövőre nézve is támogatja a testvériskolai kapcsolatok fenntartását, és újabb partnerségek kialakítására törekszik a jó példák mentén.
maszol/MTI
Rendkívül jó testvériskolai kapcsolatokról számolt be csütörtökön Hargita Megye Tanácsa a Temes megyei iskolákkal kapcsolatban.
Hargita Megye Tanácsa az Összetartozunk közösségépítő program keretében évek óta szorgalmazza a Temes és Hargita megyei oktatási intézmények közötti kapcsolatok kialakítását és elmélyítését.
Az udvarhelyszéki iskolák és Temes megyei magyar tannyelvű oktatási intézmények között tíz testvérkapcsolat alakult ki, éspedig: a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceummal, a lugosi 5-ös Számú Általános Iskola a felsőboldogfalvi Fülöp Áron Általános Iskolával, az igazfalvi általános iskola a nagygalambfalvi általános iskolával, az újszentesi általános iskola a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskolával, az óteleki általános iskola a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolával, a végvári áItalános iskola a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskolával, a nagyszentmiklósi általános iskola a homoródalmási Dávid Ferenc Általános Iskolával, a zsombolyai általános iskola a máréfalvi Nyírő József Általános Iskolával, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziummal, valamint a temesvári óvodák magyar csoportjai a székelyudvarhelyi Napsugár Óvoda és a Villanytelep utcai óvoda csoportjaival. A Temes megye és Hargita megye magyar tannyelvű oktatási intézményei közötti együttműködési megállapodás megkötésére 2011. május 21-én került sor Székelyudvarhelyen, ezek a kapcsolatok azóta is léteznek, sőt, egyre szorosabbak.
A végvári általános iskola és a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola az elmúlt két évben aktívan bekapcsolódott egymás rendezvényeibe: hagyományőrző néptánctáborban, Móra-napokon vettek részt, kulturális műsort adtak elő, és több közös kirándulást szerveztek. A temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum küldöttsége 2012 márciusában látogatott el a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceumba, amit május folyamán viszonoztak. Idén áprilisban a székelyudvarhelyiek látogattak a Bánságba, június folyamán a Gerhardinum diákjai látogattak Székelyudvarhelyre. 2012 nyarán 14 óteleki tanuló és 2 tanerő utazott Varságra, az elszállásolás családoknál történt. Kirándulást tettek a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroshoz, valamint részt vettek a Málnafesztiválon. 2011-ben a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskola képviselői jelen voltak az Újszentesi Napokon. Az év végén az újszentesiek sítáborban vettek részt Siménfalván. A zsombolyai általános iskola és a máréfalvi Nyírő József Általános Iskola között több közös tevékenységet is szerveztek az elmúlt időszakban. Ugyancsak a testvérkapcsolatoknak köszönhetően 2011 tavaszán négy, 2012 tavaszán pedig két temesvári óvónő vett részt a Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Szakmai Képzésén.
A Hargita Megye Tanácsa által kezdeményezett Összetartozunk program egyik fontos hozadékának tekinthetjük a kiépült testvériskolai kapcsolatokat, hisz a diákkorban kialakult ismeretségek és barátságok tovább mélyülhetnek, élő kötelékeket alakítva ki a szórványban és a tömbben élők között. A megyei tanács a jövőre nézve is támogatja a testvériskolai kapcsolatok fenntartását, és újabb partnerségek kialakítására törekszik a jó példák mentén.
maszol/MTI
2013. november 12.
Temes Megyei RMDSZ
A Magyar Szórvány Napja rendezvényei
Az RMDSZ a 2013-as évet Bethlen Gábor emlékévvé nyilvánította, a nagy fejedelem 1613-ban történt megválasztásának 400. évfordulójára való tekintettel. Már három évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napját a fejedelem halálának napjára emlékezve november 15-re tették (1629).
November 15-én, pénteken
18 órai kezdettel a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség Újvárossy Ernő Termében Bethlen Gábor jó emlékezete címmel vetített képes előadást tart dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület fő levéltárosa, a BBTE Magyar Történeti Intézetének docense.
November 16-án, szombaton
Dettán 10–12 óra között gyerekklub-játszóház
A Geml József Társaskör Nefelejcs népdalcsoportja szombaton Resicabányán vendégszerepel, ahol a helyi Hóvirág népdalkörrel közös énekléssel emlékeznek meg a szórványsorsról.
10 órai kezdettel Temesváron Szórvány Sportnap minden korosztálynak, a Bartók Béla Elméleti Líceumban. Részt vesznek a szomszéd szórványmegyék (Arad, Hunyad, Krassó-Szörény) képviselői is. A vállalkozó kedvűek a következő sportágakban mérhetik össze ügyességüket:
- asztalitenisz – jelentkezés Kiss Endrénél
- sakk – jelentkezés Balla Tamásnál, telefon: 0751-493-846
- backgammon (ostábla, románul table) – jelentkezés Kovács Zsombornál, telefon: 0745-379-479
A Temesvári Magyar Nyugdíjasklub Szórványnapi nótadélutánt tart a Kós Károly Közösségi Központban 15 órai kezdéssel.
16 órakor kezdődik Lugoson az RMDSZ-székházban az ünnep alkalmával összehívott tematikus ifjúsági találkozó.
16 órától Újmosnicán az Újmosnicai Református Egyházközség és Kádár György alpolgármester bográcsos-délutánt szervez a református parókia udvarán.
Ugyancsak a szórványnapi rendezvénysorozat keretében november 23-án szombaton 17 órai kezdettel a Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkara KÖZÖS OTTHONUNK A ZENE címmel jótékonysági koncertet ad a gyárvárosi római katolikus Millenniumi templomban. A rendkívüli jótékonysági koncert bevételét a Millenniumi templom javítására ajánlják fel.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt, jöjjenek el minél többen, ünnepeljünk együtt!
Nyugati Jelen (Arad)
A Magyar Szórvány Napja rendezvényei
Az RMDSZ a 2013-as évet Bethlen Gábor emlékévvé nyilvánította, a nagy fejedelem 1613-ban történt megválasztásának 400. évfordulójára való tekintettel. Már három évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napját a fejedelem halálának napjára emlékezve november 15-re tették (1629).
November 15-én, pénteken
18 órai kezdettel a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség Újvárossy Ernő Termében Bethlen Gábor jó emlékezete címmel vetített képes előadást tart dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület fő levéltárosa, a BBTE Magyar Történeti Intézetének docense.
November 16-án, szombaton
Dettán 10–12 óra között gyerekklub-játszóház
A Geml József Társaskör Nefelejcs népdalcsoportja szombaton Resicabányán vendégszerepel, ahol a helyi Hóvirág népdalkörrel közös énekléssel emlékeznek meg a szórványsorsról.
10 órai kezdettel Temesváron Szórvány Sportnap minden korosztálynak, a Bartók Béla Elméleti Líceumban. Részt vesznek a szomszéd szórványmegyék (Arad, Hunyad, Krassó-Szörény) képviselői is. A vállalkozó kedvűek a következő sportágakban mérhetik össze ügyességüket:
- asztalitenisz – jelentkezés Kiss Endrénél
- sakk – jelentkezés Balla Tamásnál, telefon: 0751-493-846
- backgammon (ostábla, románul table) – jelentkezés Kovács Zsombornál, telefon: 0745-379-479
A Temesvári Magyar Nyugdíjasklub Szórványnapi nótadélutánt tart a Kós Károly Közösségi Központban 15 órai kezdéssel.
16 órakor kezdődik Lugoson az RMDSZ-székházban az ünnep alkalmával összehívott tematikus ifjúsági találkozó.
16 órától Újmosnicán az Újmosnicai Református Egyházközség és Kádár György alpolgármester bográcsos-délutánt szervez a református parókia udvarán.
Ugyancsak a szórványnapi rendezvénysorozat keretében november 23-án szombaton 17 órai kezdettel a Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkara KÖZÖS OTTHONUNK A ZENE címmel jótékonysági koncertet ad a gyárvárosi római katolikus Millenniumi templomban. A rendkívüli jótékonysági koncert bevételét a Millenniumi templom javítására ajánlják fel.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt, jöjjenek el minél többen, ünnepeljünk együtt!
Nyugati Jelen (Arad)