Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. február 22.
Száz éve született ifj. Dr. Xantus János
Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája rendkívüli hatású volt
Száz éve született dr. Xantus János (1917. február 20. – 1982. november 27.) legendás földrajztudósunk, a biológiai tudományok doktora, a természettudományok kiváló ismerője és népszerűsítője. Kolozsváron született és Kolozsváron hunyt el, de valójában Erdély és egész bolygónk élővilágát tanulmányozta, tapasztalatait széles körben terjesztette. A régi kolozsváriak emlékezhetnek még a kommunista, önkényes időkre, amikor a kincses város magyar értelmisége közösségi sérelmeit és aggodalmait hétvégeken csak a környező kirándulóhelyeken barangolva merte egymásnak kibeszélni: a Bükkben, a Bácsi-torokban, a Szénafüveken, a györgyfalvi erdőben, a Feleki-tetőn, az Őzek-völgyében mindig találkozhattak Xantus Jánossal és (általában) diákjaiból összeverődő kíséretével. Szellemi hagyatéka nemcsak tudományos és oktatói munkájának eredményeit foglalja magába, hanem azt a sikert is, amelyet széles körű népnevelése biztosított számára. Kolozsvár akkori napilapjában, az Igazságban is rendszeresen közölt a természet rejtelmeivel és szépségeivel kapcsolatos írásokat, ezzel is szolgálva az ismeretek vonzó formában történő magyar nyelvű terjesztését. A népszerű természettudósra emlékezik születésének századik évfordulója alkalmából egykori tanítványa és tudóstársa, Szabó T. Attila közös élményeik és a mester köteteinek fényében.
Dr. Szabó T. Attila
Memento a rendhagyó pedagógusra
Vannak sorsfordító, egy életre elkötelező találkozások. Saját életemben kétségtelenül ilyenek voltak kolozsvári találkozásaim Xantus Jánossal csodálkozó kisgyermekként, rajongó kisdiákként, kritikus tanítványként, önfeledt kirándulótársként és végül „száműzött” sorstársként, tanárként is. Emlékeim annyiban közérdekűek, amennyiben a gyermek és a felnőtt, a tanítvány és a tanár, a múlt, jelen és jövendő általános kérdéseiről (is) szól.
Ha agysejtjeimben Xantus Jánossal kapcsolatban elraktározott első emlékeket keresem, akkor a napfényes nyári Szamos-part vizes kavicsain csillogó vászonkajak, egy mosolygó barna arc és az első vízi utazás izgalma bukkan elém… valamikor az 1940-es évek derekáról. És ez ötlik fel sokszor ma is, amikor kajakomban ülök. Jóval később vált csak világossá, hogy a kajak a Tündérszép tájak egyik vándora, a legendás „Szampó”, a barna arc pedig ifjabb (dr.) Xantus János arca volt.
Amikor erre rájöttem, már „pupá”-k, azaz – éppen a Xantus által meghonosított, és diáknyelven „pupákok”-ká torzított – lepkévé válásra várakozó „báb”-ok voltunk a kolozsvári református kollégiumban. „No, hogy vagytok, pupákok?” cseng fülembe ma is a katedrán koppanó katalógusát kísérő köszöntése. És lelki szemeim előtt élesen bontakozik ki az első Xantus-élmény: az első (ha jól emlékszem: helyettesítő) órájának bemutatkozása! Az a felszabadultan szellemes, jó hangulatú tanár-diák kapcsolat, mely csak a született tanár-egyéniségek óráját jellemzi. Nem a „röhög az egész osztály” hangulata, hanem azé a meglepetésé, hogy „… hát ilyen tanárok is vannak? … így is lehet tanítani ?”
A következő különleges emlék: a táblavázlat. A meglepetés, amit a betűk vonala, a vonalak rendje, a kulcsszavak logikájának felfedezése, a színes rajzok értelmének megfejtése jelentett. Az az érzés, hogy tanárunk felnőtt számba vesz bennünket. Honnan tudhattunk volna szerencsénk áldatlan politikai hátteréről?
A Bolyai Egyetem katedrájáról „száműzték” őt a gimnáziumba, polgári-klerikális származása és a Teleki Gézához (Széki gróf Teleki Pál magyar geográfus, egyetemi tanár, miniszterelnök fia) fűződő szoros, baráti és tanártársi kapcsolata miatt is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy neki magának javára vagy kárára volt-e ez a „száműzetés”? Az akkori és későbbi „űzetések” nyilván semmiképpen sem voltak számára kellemesek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Xantus személyes varázsa, hatása az iskolában nagyobb volt, mint az egyetemen lehetett volna. Amikor diákjaimhoz szólok, amikor a táblára írok (kalligráfiában igencsak tehetségtelen tanítványaként) sok tekintetben ma is ő irányít.
Vagy emlékezzünk a biológia órák hangulatára. Nem hiszem, hogy óráin valaki is rendszeresen szorongott volna. Felszabadult, várakozó zsibongással tódult mindig az osztály a Petőfi utcai „új” épület nyugati szárnyának nagyudvarára néző természetrajzi előadója felé.
És itt van – immár több, mint hatvan esztendő távolából – első „önképzőköri dolgozatom” a madárvonulásról, a vándormadarakról. Alighanem akkor érett elhatározássá bennem a szándék és érdeklődés: biológus leszek. A témaválasztás talán jelképesen is meghatározta életem.
Közös kirándulások
Tavaszi héricsek, szellőrózsák és kökörcsinek a Hajtás-völgy torkában. Rigópohár-vadászat a Cérnaforrás körül egy csalogánytrillás, didergetően hideg májusi sátoros éjszaka után. Vagy az első szputnyik jeleinek táskarádiós „lehallgatása” a Gorbó-völgyben Ruha István két csodálatos hegedűszólója között. Képzeletbeli cirbolya-fenyő keresés (az ő Parádi Ferencet idéző szójátékával – „cirbolyongás”) a Retyezátban. Közös túra a Balkánon … részleteiről a Világjáró bakancsokban is megemlékezett.
Azután a hányattatások és a meghasonlások kora. Küszködései a méltánytalanságokkal, az áskálódó rosszindulattal, a politikai rendőrséggel, a hivatalból rámért, életfogytig tartó gáncsoskodással … és mindenekelőtt önmagával, a génjeiből kiszabaduló betegséggel.
Az érzelmek küzdelme az értelemmel … és viszont. Ekkorra már elkerültem Kolozsvárról, találkozásaink megritkultak, de nem szakadtak meg soha.
Egész népét tanította
Xantus János egész életében tanított; előbb egyetemen, majd középiskolai tanárként, miközben egész népét tanító ember is volt.
Tanóráinak hangulatát ma is féltett emlékeim között őrzöm, oktatói munkájának hatását – és utóhatását is! – nemrégiben újból alkalmam volt lemérni egy természet- és környezetvédelmi versenypályázat irányítása, elbírálása során.
A csillagok „születéséről” és „haláláról” írott kis könyvét annak idején íróasztalomról csente el nyolcadikos lányom, s úgy olvasta a paplan alatt, mint egy krimit.
Kívánhat-e többet ennél egy tanár?
Tanítványai felé áradó érdeklődését, szeretetét, ragaszkodását legutolsó személyes találkozásunkig éreztem.
És ezt éreztem akkor is, amikor érettségi találkozóink alkalmából egykori osztályommal – immár a Házsongárdban – újra meglátogattuk.
Kevés természettudományos írónak volt olyan hatása tájainkon, mint Xantus Jánosnak. Ezt most nem a megemlékezéshez illő tisztelet mondatja velem – egykori tanítványaként vagy későbbi (tanár) sorstársaként –, csak azt fogalmazza meg, amit számtalanszor és a legváratlanabb helyzetekben is tapasztaltam.
Ha hiú volnék, vagy éppenséggel irigy természetű – mint az íróemberek általában –, talán még fájna is, hogy régi vagy újabb ismerősökkel beszélgetve többnyire ma is csak rá hivatkoznak, reá emlékeznek, az ő könyvei kerülnek elő a polcokról.
Xantus János ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája volt eddig a leghatásosabb azok közül, akiket személyesen is ismertem. Nagy energiával és kemény munkával küzdött meg ezekért a közhasznú sikerekért. Jórészt ez a szakadatlan küzdelem őrölte fel időnek előtte egészségét is.
Tudta, vallotta, hirdette, hogy lobogni, lángolni kell annak, aki világítani tud, (és akar), mert aki nem lobog, az hamar üszkösödik, azt hamar belepi a szürkeség, a hamu.
Végtelenül sokszínű, különösen nyugtalan és nyughatatlan egyéniség volt. Született művész – ezt tükrözték fiatalkori versei, versfordításai, a költészet, a mitológia iránti fogékonysága, rajzai, fényképei, sőt táblavázlatai, vetített képes előadásai.
Vérbeli tanár, abban a szellemben, mely szerint a tanárok célja nemcsak a pillanatnyi tárgyi tudásnak, de a tudás, a tanulás igényének a tartós kialakítása, a diák vagy hallgató egyéniségének kibontakoztatása; a „szeresd, amit csinálsz, hogy majd azt csinálhasd, amit szeretsz” elvének megvalósítása.
Testi-lelki vándorlásai
Szenvedélyes természetjáró és nyugtalan vándor, akivel élvezet volt bolyongani hazai és távoli tájakon egyaránt. Megszállott mesélő, író volt és szívós szerkesztő, aki nagy öregek között járta ki az ismeretterjesztő folyóirat-készítés iskoláját, és – mert a körülmények úgy alakultak, hogy lapot nem kaphatott – több, mint négy évtizeden át, haláláig hétről hétre megálmodta a maga külön hangos – majd később mozgóképes újságját, a nagy sikerű Jöjjön velünk című rádióműsorát, majd a televízióban közreadott ismeretterjesztő filmjeit.
Mozgatott színészt, zenei szerkesztőt, operatőrt, hangtechnikust.
Hívta és vitte magával a rádióhallgatókat és tévénézőket is addig, ameddig álmait csak elvihették az elektromágneses hullámok. Szerkesztői életműve önmagában is külön tanulmányt érdemelne. Ez a feladat egyre sürgetőbb, hiszen hangját, hangjátékait, dokumentumfilmjeit, egykori elképzeléseit már csak az emlékek, sárguló kéziratkötegek, romló magnófelvételek és filmszalagok őrzik.
De őrzik hitvallását, és szándékait az előszavak is, melyek mindennél beszédesebben érvelnek egy, a Xantus-életmű értékéhez méltó gyűjteményes kötet mellett. Kövessük hát – időrendben vagy tárgy szerint csapongva – a kötetek megszületése, genezise során csiszolódó bevezető sorait.
Első kötetének, a Tündérszép tájakonnak a születését, korrektúrázását – de részben az élményanyag gyűjtését is – diákként és túratársként éltem át. Amikor először olvastam a könyve elöljáró beszédét, alighanem örökre belém vésődött a mondatok muzsikája, nemzedéket átfogó szándéka:
„Olvasó, aki most kezedbe veszed ezt a könyvecskét, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy a falak között vagy a városok kőrengetegeibe zárva töltöd életed javát…
Gyere velem oda, ahol e sorok születtek, vadvizek partjára, csúcsok világába, tábortüzek mellé… Oda, ahol a sátor feszülő vásznán megcsillan a felkelő nap első sugara, s éjszakánként ezernyi hanggal szólal meg a vadon… Mert ott írtam mindazt, amit most magad előtt látsz. A kézirat lapjain ott van még a viharlámpa korma s a vitorláról cseppenő harmat.
Olykor kuszák a sorok, mert hullám dobálta a hajót, vagy hóvihar tépte ki kezemből vázlatkönyvemet. Sokszor nem is belőle olvastam ki azt, amit leírtam, hanem pergő filmkockák ezreit vallattam azért, hogy szóra bírjam emlékeimet…
Ha pedig velem jössz, és gondolatban túratársam leszel, akkor kitárul Előtted is mindaz, ami eddig hiányzott az életedből: a csúcsok perspektívája, a csönd országának beszédes birodalma. Az ifjúság lendületével kell birtokba venned kincseit, de érett értelemmel óvnod pusztuló ritkaságait.
Ha pedig olvasva mindazt, amit e könyvbe sűrítettem, téged is elfog a messzeség utáni vágy, s hátizsákot akasztasz a vállaidra, akkor a szerző elérte célját, mert eggyel több rajongót szerzett annak a testet-lelket gyönyörködtető szenvedélynek, melyet úgy hívnak: természetjárás.”
A következő könyvsikernek, legkedvesebb kötetének – A természet kalendáriumának – már nem egy, hanem három előszava van: ez a munkája három egymást követő és fokozatosan változó, bővülő, alakuló kiadásban (1957, 1972, 1981) és számos változatlan utánnyomásban jelent meg és kelt el egy negyedszázad alatt. Életének megértéséhez ad kulcsot ez a sikerkönyv! Természettudományi köntösbe bújtatott művelődéstörténet ez, az anyanyelvén olvasó legszélesebb nagyközönség számára.
„A természet kalendáriumának harmadik kiadását veszed a kezedbe Olvasóm. Nem a hétköznapi értelembe vett naptárat, melyben megtalálod egy bizonyos esztendő hónapjait, napjait, hanem a csillagászati év szerint hónapokra tagolt kis írásművet, mely természetjáró diákoknak s örökifjú kirándulóknak szól.”
A természet kalendáriumát nem időrendben, de az események egymáshoz kapcsolódó láncolatában A tengerfenéktől a csillagokig megírása, megjelenése követte.
1958-ban került könyvesboltokba és természetszerető olvasóinak polcaira Xantus János második, tanáros célszerűséggel szerkesztett és összeállított, madárvédelmi kötete, a Szárnyas barátaink.
Aztán naplójegyzeteinek, útleírásainak, újságcikkeinek sommázataként következtek az Erdélyt járó lokálpatrióta és a nagyvilágot megismerni vágyó vándor újabb könyvei: az Országjáró bakancsok és a Világjáró bakancsok.
Középiskolás kisdiák voltam, amikor a katedráról sugárzó arccal jelentette be a Föld legmagasabb pontjának, a Csomolungmának meghódítását, 1953 májusában. Végzősként pedig izgatottan kuporogtunk mellette, hogy akkor még ritkaságszámba menő kis táskarádióján megpróbáljuk elcsípni az első mesterséges hold, a „szputnyik” hívójeleit.
/Interneten nem közölték az egész cikket/
Szabadság (Kolozsvár)
Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája rendkívüli hatású volt
Száz éve született dr. Xantus János (1917. február 20. – 1982. november 27.) legendás földrajztudósunk, a biológiai tudományok doktora, a természettudományok kiváló ismerője és népszerűsítője. Kolozsváron született és Kolozsváron hunyt el, de valójában Erdély és egész bolygónk élővilágát tanulmányozta, tapasztalatait széles körben terjesztette. A régi kolozsváriak emlékezhetnek még a kommunista, önkényes időkre, amikor a kincses város magyar értelmisége közösségi sérelmeit és aggodalmait hétvégeken csak a környező kirándulóhelyeken barangolva merte egymásnak kibeszélni: a Bükkben, a Bácsi-torokban, a Szénafüveken, a györgyfalvi erdőben, a Feleki-tetőn, az Őzek-völgyében mindig találkozhattak Xantus Jánossal és (általában) diákjaiból összeverődő kíséretével. Szellemi hagyatéka nemcsak tudományos és oktatói munkájának eredményeit foglalja magába, hanem azt a sikert is, amelyet széles körű népnevelése biztosított számára. Kolozsvár akkori napilapjában, az Igazságban is rendszeresen közölt a természet rejtelmeivel és szépségeivel kapcsolatos írásokat, ezzel is szolgálva az ismeretek vonzó formában történő magyar nyelvű terjesztését. A népszerű természettudósra emlékezik születésének századik évfordulója alkalmából egykori tanítványa és tudóstársa, Szabó T. Attila közös élményeik és a mester köteteinek fényében.
Dr. Szabó T. Attila
Memento a rendhagyó pedagógusra
Vannak sorsfordító, egy életre elkötelező találkozások. Saját életemben kétségtelenül ilyenek voltak kolozsvári találkozásaim Xantus Jánossal csodálkozó kisgyermekként, rajongó kisdiákként, kritikus tanítványként, önfeledt kirándulótársként és végül „száműzött” sorstársként, tanárként is. Emlékeim annyiban közérdekűek, amennyiben a gyermek és a felnőtt, a tanítvány és a tanár, a múlt, jelen és jövendő általános kérdéseiről (is) szól.
Ha agysejtjeimben Xantus Jánossal kapcsolatban elraktározott első emlékeket keresem, akkor a napfényes nyári Szamos-part vizes kavicsain csillogó vászonkajak, egy mosolygó barna arc és az első vízi utazás izgalma bukkan elém… valamikor az 1940-es évek derekáról. És ez ötlik fel sokszor ma is, amikor kajakomban ülök. Jóval később vált csak világossá, hogy a kajak a Tündérszép tájak egyik vándora, a legendás „Szampó”, a barna arc pedig ifjabb (dr.) Xantus János arca volt.
Amikor erre rájöttem, már „pupá”-k, azaz – éppen a Xantus által meghonosított, és diáknyelven „pupákok”-ká torzított – lepkévé válásra várakozó „báb”-ok voltunk a kolozsvári református kollégiumban. „No, hogy vagytok, pupákok?” cseng fülembe ma is a katedrán koppanó katalógusát kísérő köszöntése. És lelki szemeim előtt élesen bontakozik ki az első Xantus-élmény: az első (ha jól emlékszem: helyettesítő) órájának bemutatkozása! Az a felszabadultan szellemes, jó hangulatú tanár-diák kapcsolat, mely csak a született tanár-egyéniségek óráját jellemzi. Nem a „röhög az egész osztály” hangulata, hanem azé a meglepetésé, hogy „… hát ilyen tanárok is vannak? … így is lehet tanítani ?”
A következő különleges emlék: a táblavázlat. A meglepetés, amit a betűk vonala, a vonalak rendje, a kulcsszavak logikájának felfedezése, a színes rajzok értelmének megfejtése jelentett. Az az érzés, hogy tanárunk felnőtt számba vesz bennünket. Honnan tudhattunk volna szerencsénk áldatlan politikai hátteréről?
A Bolyai Egyetem katedrájáról „száműzték” őt a gimnáziumba, polgári-klerikális származása és a Teleki Gézához (Széki gróf Teleki Pál magyar geográfus, egyetemi tanár, miniszterelnök fia) fűződő szoros, baráti és tanártársi kapcsolata miatt is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy neki magának javára vagy kárára volt-e ez a „száműzetés”? Az akkori és későbbi „űzetések” nyilván semmiképpen sem voltak számára kellemesek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Xantus személyes varázsa, hatása az iskolában nagyobb volt, mint az egyetemen lehetett volna. Amikor diákjaimhoz szólok, amikor a táblára írok (kalligráfiában igencsak tehetségtelen tanítványaként) sok tekintetben ma is ő irányít.
Vagy emlékezzünk a biológia órák hangulatára. Nem hiszem, hogy óráin valaki is rendszeresen szorongott volna. Felszabadult, várakozó zsibongással tódult mindig az osztály a Petőfi utcai „új” épület nyugati szárnyának nagyudvarára néző természetrajzi előadója felé.
És itt van – immár több, mint hatvan esztendő távolából – első „önképzőköri dolgozatom” a madárvonulásról, a vándormadarakról. Alighanem akkor érett elhatározássá bennem a szándék és érdeklődés: biológus leszek. A témaválasztás talán jelképesen is meghatározta életem.
Közös kirándulások
Tavaszi héricsek, szellőrózsák és kökörcsinek a Hajtás-völgy torkában. Rigópohár-vadászat a Cérnaforrás körül egy csalogánytrillás, didergetően hideg májusi sátoros éjszaka után. Vagy az első szputnyik jeleinek táskarádiós „lehallgatása” a Gorbó-völgyben Ruha István két csodálatos hegedűszólója között. Képzeletbeli cirbolya-fenyő keresés (az ő Parádi Ferencet idéző szójátékával – „cirbolyongás”) a Retyezátban. Közös túra a Balkánon … részleteiről a Világjáró bakancsokban is megemlékezett.
Azután a hányattatások és a meghasonlások kora. Küszködései a méltánytalanságokkal, az áskálódó rosszindulattal, a politikai rendőrséggel, a hivatalból rámért, életfogytig tartó gáncsoskodással … és mindenekelőtt önmagával, a génjeiből kiszabaduló betegséggel.
Az érzelmek küzdelme az értelemmel … és viszont. Ekkorra már elkerültem Kolozsvárról, találkozásaink megritkultak, de nem szakadtak meg soha.
Egész népét tanította
Xantus János egész életében tanított; előbb egyetemen, majd középiskolai tanárként, miközben egész népét tanító ember is volt.
Tanóráinak hangulatát ma is féltett emlékeim között őrzöm, oktatói munkájának hatását – és utóhatását is! – nemrégiben újból alkalmam volt lemérni egy természet- és környezetvédelmi versenypályázat irányítása, elbírálása során.
A csillagok „születéséről” és „haláláról” írott kis könyvét annak idején íróasztalomról csente el nyolcadikos lányom, s úgy olvasta a paplan alatt, mint egy krimit.
Kívánhat-e többet ennél egy tanár?
Tanítványai felé áradó érdeklődését, szeretetét, ragaszkodását legutolsó személyes találkozásunkig éreztem.
És ezt éreztem akkor is, amikor érettségi találkozóink alkalmából egykori osztályommal – immár a Házsongárdban – újra meglátogattuk.
Kevés természettudományos írónak volt olyan hatása tájainkon, mint Xantus Jánosnak. Ezt most nem a megemlékezéshez illő tisztelet mondatja velem – egykori tanítványaként vagy későbbi (tanár) sorstársaként –, csak azt fogalmazza meg, amit számtalanszor és a legváratlanabb helyzetekben is tapasztaltam.
Ha hiú volnék, vagy éppenséggel irigy természetű – mint az íróemberek általában –, talán még fájna is, hogy régi vagy újabb ismerősökkel beszélgetve többnyire ma is csak rá hivatkoznak, reá emlékeznek, az ő könyvei kerülnek elő a polcokról.
Xantus János ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája volt eddig a leghatásosabb azok közül, akiket személyesen is ismertem. Nagy energiával és kemény munkával küzdött meg ezekért a közhasznú sikerekért. Jórészt ez a szakadatlan küzdelem őrölte fel időnek előtte egészségét is.
Tudta, vallotta, hirdette, hogy lobogni, lángolni kell annak, aki világítani tud, (és akar), mert aki nem lobog, az hamar üszkösödik, azt hamar belepi a szürkeség, a hamu.
Végtelenül sokszínű, különösen nyugtalan és nyughatatlan egyéniség volt. Született művész – ezt tükrözték fiatalkori versei, versfordításai, a költészet, a mitológia iránti fogékonysága, rajzai, fényképei, sőt táblavázlatai, vetített képes előadásai.
Vérbeli tanár, abban a szellemben, mely szerint a tanárok célja nemcsak a pillanatnyi tárgyi tudásnak, de a tudás, a tanulás igényének a tartós kialakítása, a diák vagy hallgató egyéniségének kibontakoztatása; a „szeresd, amit csinálsz, hogy majd azt csinálhasd, amit szeretsz” elvének megvalósítása.
Testi-lelki vándorlásai
Szenvedélyes természetjáró és nyugtalan vándor, akivel élvezet volt bolyongani hazai és távoli tájakon egyaránt. Megszállott mesélő, író volt és szívós szerkesztő, aki nagy öregek között járta ki az ismeretterjesztő folyóirat-készítés iskoláját, és – mert a körülmények úgy alakultak, hogy lapot nem kaphatott – több, mint négy évtizeden át, haláláig hétről hétre megálmodta a maga külön hangos – majd később mozgóképes újságját, a nagy sikerű Jöjjön velünk című rádióműsorát, majd a televízióban közreadott ismeretterjesztő filmjeit.
Mozgatott színészt, zenei szerkesztőt, operatőrt, hangtechnikust.
Hívta és vitte magával a rádióhallgatókat és tévénézőket is addig, ameddig álmait csak elvihették az elektromágneses hullámok. Szerkesztői életműve önmagában is külön tanulmányt érdemelne. Ez a feladat egyre sürgetőbb, hiszen hangját, hangjátékait, dokumentumfilmjeit, egykori elképzeléseit már csak az emlékek, sárguló kéziratkötegek, romló magnófelvételek és filmszalagok őrzik.
De őrzik hitvallását, és szándékait az előszavak is, melyek mindennél beszédesebben érvelnek egy, a Xantus-életmű értékéhez méltó gyűjteményes kötet mellett. Kövessük hát – időrendben vagy tárgy szerint csapongva – a kötetek megszületése, genezise során csiszolódó bevezető sorait.
Első kötetének, a Tündérszép tájakonnak a születését, korrektúrázását – de részben az élményanyag gyűjtését is – diákként és túratársként éltem át. Amikor először olvastam a könyve elöljáró beszédét, alighanem örökre belém vésődött a mondatok muzsikája, nemzedéket átfogó szándéka:
„Olvasó, aki most kezedbe veszed ezt a könyvecskét, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy a falak között vagy a városok kőrengetegeibe zárva töltöd életed javát…
Gyere velem oda, ahol e sorok születtek, vadvizek partjára, csúcsok világába, tábortüzek mellé… Oda, ahol a sátor feszülő vásznán megcsillan a felkelő nap első sugara, s éjszakánként ezernyi hanggal szólal meg a vadon… Mert ott írtam mindazt, amit most magad előtt látsz. A kézirat lapjain ott van még a viharlámpa korma s a vitorláról cseppenő harmat.
Olykor kuszák a sorok, mert hullám dobálta a hajót, vagy hóvihar tépte ki kezemből vázlatkönyvemet. Sokszor nem is belőle olvastam ki azt, amit leírtam, hanem pergő filmkockák ezreit vallattam azért, hogy szóra bírjam emlékeimet…
Ha pedig velem jössz, és gondolatban túratársam leszel, akkor kitárul Előtted is mindaz, ami eddig hiányzott az életedből: a csúcsok perspektívája, a csönd országának beszédes birodalma. Az ifjúság lendületével kell birtokba venned kincseit, de érett értelemmel óvnod pusztuló ritkaságait.
Ha pedig olvasva mindazt, amit e könyvbe sűrítettem, téged is elfog a messzeség utáni vágy, s hátizsákot akasztasz a vállaidra, akkor a szerző elérte célját, mert eggyel több rajongót szerzett annak a testet-lelket gyönyörködtető szenvedélynek, melyet úgy hívnak: természetjárás.”
A következő könyvsikernek, legkedvesebb kötetének – A természet kalendáriumának – már nem egy, hanem három előszava van: ez a munkája három egymást követő és fokozatosan változó, bővülő, alakuló kiadásban (1957, 1972, 1981) és számos változatlan utánnyomásban jelent meg és kelt el egy negyedszázad alatt. Életének megértéséhez ad kulcsot ez a sikerkönyv! Természettudományi köntösbe bújtatott művelődéstörténet ez, az anyanyelvén olvasó legszélesebb nagyközönség számára.
„A természet kalendáriumának harmadik kiadását veszed a kezedbe Olvasóm. Nem a hétköznapi értelembe vett naptárat, melyben megtalálod egy bizonyos esztendő hónapjait, napjait, hanem a csillagászati év szerint hónapokra tagolt kis írásművet, mely természetjáró diákoknak s örökifjú kirándulóknak szól.”
A természet kalendáriumát nem időrendben, de az események egymáshoz kapcsolódó láncolatában A tengerfenéktől a csillagokig megírása, megjelenése követte.
1958-ban került könyvesboltokba és természetszerető olvasóinak polcaira Xantus János második, tanáros célszerűséggel szerkesztett és összeállított, madárvédelmi kötete, a Szárnyas barátaink.
Aztán naplójegyzeteinek, útleírásainak, újságcikkeinek sommázataként következtek az Erdélyt járó lokálpatrióta és a nagyvilágot megismerni vágyó vándor újabb könyvei: az Országjáró bakancsok és a Világjáró bakancsok.
Középiskolás kisdiák voltam, amikor a katedráról sugárzó arccal jelentette be a Föld legmagasabb pontjának, a Csomolungmának meghódítását, 1953 májusában. Végzősként pedig izgatottan kuporogtunk mellette, hogy akkor még ritkaságszámba menő kis táskarádióján megpróbáljuk elcsípni az első mesterséges hold, a „szputnyik” hívójeleit.
/Interneten nem közölték az egész cikket/
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 24.
Péter Ferenc az RMDSZ Maros megyei szervezetének új elnöke
Péter Ferencet választották a Maros megyei RMDSZ elnökévé a szervezet pénteki tisztújító küldöttgyűlésén.
A Maros megyei önkormányzat vezetője programjában a repülőtérért való lobbizást, a szórványközösségek támogatását, a más magyarlakta vidékekkel való kulturális- gazdasági kapcsolatok keresését és erősítését ígérte. Azt hangsúlyozta, hogy a választásokra időben kell elkezdeni a felkészülést, hatékonyabbá kell tenni a szervezet tevékenységét, fórumokat kell kialakítani a szakmai találkozásoknak, megbeszéléseknek, fel kell újítani a székházat, és olyanná tenni, ahová szívesen ellátogatnak a tagok, ahol jól érzik magukat az emberek.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében tartott megyei RMDSZ tisztújító küldöttgyűlésén jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla volt szövetségi elnök, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, Farkas Balázs konzul, parlamenti képviselők, szenátorok, helyi és megyei önkormányzati képviselők, vidéki polgármesterek és tanácsosok, a helyi szervezetek képviselői. Péter Ferenc házigazgaként köszöntötte a jelenlevőket. Mint fogalmazott, nem csak arra jó alkalom ez a nap, hogy új elnököt válasszanak, de arra is nagyszerű lehetőség, hogy találkozzanak, beszélgessenek.
A szervezet új elnöke köszönetet mondott mindazoknak, akik a rendszerváltás után a nagy közösségi ügyért, az erdélyi magyarok jogaiért, javaiért küzdöttek. Oklevelet adott át Markó Bélának, Kelemen Atillának, Kerekes Károlynak, Frunda Györgynek, Borbély Lászlónak, Makkai Gergelynek és Német Jánosnak, valamint a néhai Kakassy Sándornak és Elek Barnának is.
Markó Béla a „régieknek” köszönte meg tevékenységüket, azoknak, akikkel 1989-ben együtt lehetett, Sütő Andrásnak, Domokos Gézának, Fülöp G. Dénes lelkésznek, Csiha Kálmánnak – hozzátéve, hogy nem teljes a lista.
Bár 2016-ban sem sikerült visszaszerezni Marosvásárhelyt, a tavalyi választásokon jól szerepelt a Maros megyei szervezet, sikerült jó eredményeket elérni – mondta Kelemen Hunor. A szövetségi elnök némi dorgálásban is részesítette a marosvásárhelyi szervezetet, amely „időnként kívülről nézve azt a látszatot kelti, hogy egymással vannak elfoglalva inkább, nem a tagsággal”.
Kitért arra is, hogy Románia nem jogállam, hiszen egy jogállamban a törvények mindenkire vonatkoznak – és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetét említette. Tamás Sándor, majd Borboly Csaba osztotta meg gondolatait, majd Péter Ferenc ismertette a programját.
Végül a jelenlevők 306 szavazatot adtak le, amelyből 301 volt érvényes. Ezek közül 291 igen és 10 ellenszavazatot kapott Péter Ferenc.
Antal Erika
maszol.ro
Péter Ferencet választották a Maros megyei RMDSZ elnökévé a szervezet pénteki tisztújító küldöttgyűlésén.
A Maros megyei önkormányzat vezetője programjában a repülőtérért való lobbizást, a szórványközösségek támogatását, a más magyarlakta vidékekkel való kulturális- gazdasági kapcsolatok keresését és erősítését ígérte. Azt hangsúlyozta, hogy a választásokra időben kell elkezdeni a felkészülést, hatékonyabbá kell tenni a szervezet tevékenységét, fórumokat kell kialakítani a szakmai találkozásoknak, megbeszéléseknek, fel kell újítani a székházat, és olyanná tenni, ahová szívesen ellátogatnak a tagok, ahol jól érzik magukat az emberek.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében tartott megyei RMDSZ tisztújító küldöttgyűlésén jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla volt szövetségi elnök, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, Farkas Balázs konzul, parlamenti képviselők, szenátorok, helyi és megyei önkormányzati képviselők, vidéki polgármesterek és tanácsosok, a helyi szervezetek képviselői. Péter Ferenc házigazgaként köszöntötte a jelenlevőket. Mint fogalmazott, nem csak arra jó alkalom ez a nap, hogy új elnököt válasszanak, de arra is nagyszerű lehetőség, hogy találkozzanak, beszélgessenek.
A szervezet új elnöke köszönetet mondott mindazoknak, akik a rendszerváltás után a nagy közösségi ügyért, az erdélyi magyarok jogaiért, javaiért küzdöttek. Oklevelet adott át Markó Bélának, Kelemen Atillának, Kerekes Károlynak, Frunda Györgynek, Borbély Lászlónak, Makkai Gergelynek és Német Jánosnak, valamint a néhai Kakassy Sándornak és Elek Barnának is.
Markó Béla a „régieknek” köszönte meg tevékenységüket, azoknak, akikkel 1989-ben együtt lehetett, Sütő Andrásnak, Domokos Gézának, Fülöp G. Dénes lelkésznek, Csiha Kálmánnak – hozzátéve, hogy nem teljes a lista.
Bár 2016-ban sem sikerült visszaszerezni Marosvásárhelyt, a tavalyi választásokon jól szerepelt a Maros megyei szervezet, sikerült jó eredményeket elérni – mondta Kelemen Hunor. A szövetségi elnök némi dorgálásban is részesítette a marosvásárhelyi szervezetet, amely „időnként kívülről nézve azt a látszatot kelti, hogy egymással vannak elfoglalva inkább, nem a tagsággal”.
Kitért arra is, hogy Románia nem jogállam, hiszen egy jogállamban a törvények mindenkire vonatkoznak – és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetét említette. Tamás Sándor, majd Borboly Csaba osztotta meg gondolatait, majd Péter Ferenc ismertette a programját.
Végül a jelenlevők 306 szavazatot adtak le, amelyből 301 volt érvényes. Ezek közül 291 igen és 10 ellenszavazatot kapott Péter Ferenc.
Antal Erika
maszol.ro
2017. február 25.
Szükség van mindkét iskolára (Barót)
Februári soros ülésén Barót tanácsa több napirendi pont keretében foglalkozott az iskolákkal. Többek közt elfogadták a város iskolahálózatának működését a 2017-2018-as tanévben szabályozó határozatot, épületeket adtak kezelésbe, egy új vezetőtanácsi tagot is kineveztek. Az ülésen elhangzott: a gyermeklétszám csökken, de a közösség érdekét az szolgálja, ha a Gaál Mózes Általános Iskola és a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola is még jó ideig külön-külön működik.
A tervezet tárgyalása előtt a két nemrég kinevezett iskolaigazgató néhány mondatban vázolta fő célkitűzéseit. Az általános iskola vezetője, Bán Annamária elmondta, szeretné visszavonzani mindazokat, akik a baróti helyett a bardoci iskolát választják. Claudiu Cristian középiskolai igazgató biztosította a képviselő-testületet: Derzsi Kázmér aligazgatóval mindent elkövetnek, hogy az utóbbi időben történt többszöri igazgatóváltás ne legyen hatással a diákok tanulmányi előmenetelére, majd a Gaál Mózes-iskolával való együttműködés fontosságát emelte ki. Nagy István független tanácstag úgy fogalmazott, tisztelet jár a fiatal tanintézményi vezetőknek, amiért e nem mindig hálás feladatot vállalták, s azt kívánta, az épületek és közszolgáltatások igénybevételét testvéri módon oldják meg. Pál-Szilágyi Zoltán RMDSZ-es frakcióvezető hosszú távú stratégia kialakítását nevezte a baróti oktatás sikere zálogának, majd kifejtette, mindent el kell követni, hogy az évtizedek óta tervbe vett új iskola elkészüljön, mert jó eredményeket csak jó körülmények közt lehet elérni. Dimény László (EMNP) a városi tanács és iskolák közti jó kommunikáció szükségességét hangoztatta: ha ismerik a felmerülő gondokat, segíteni is jobban tudnak. Lázár-Kiss Barna András polgármester azt javasolta, a megyei tanácsba „igazolt” Gál Károly helyét szintén RMDSZ-es vegye át a Gaál Mózes Általános Iskola vezetőtanácsában, és nevesítette Weithaller Waltert.
A városvezető tudatta: a tanfelügyelőségi jóváhagyás megvan, az iskolahálózat úgy marad, mint ebben a tanévben.
Nagy István szóvá tette: a Tanulók Klubja miért szerepel a baróti hálózatban, amikor épülete nem a városé, s fenntartója is a megyei tanács? A Tanulók Klubjának jogi hátterét a város jegyzője, Dombi Réka Hilda ismertette mondván, az épület az állam közvagyonlistáján szerepel, ám az intézményt a megye kezeli. Lázár-Kiss Barna András szerint a Tanulók Klubja mindig is a baróti iskolahálózat részét képezte, fenntartása pénzbe nem kerül, nem látja értelmét tehát, hogy most azt keressék, az kié, s jó-e vagy rossz, ha a listájukon szerepel. A határozattervezetet az előterjesztett formában egyöntetűen fogadta el a jelenlevő tizennégy tanácstag. Fennakadás nélkül fogadták el azokat a határozatokat is, amelyekkel a két iskola, valamint a Cimbora Óvoda kezelésébe adták az általuk használt ingatlanokat. Felvetődött viszont, hogy az iskolák meg tudnak-e egyezni egyes épületek használatáról, illetve az, hogy a közös használat esetén miként rendezik a közköltségek számláit.
Lázár-Kiss Barna András úgy vélte, nem a polgármesteri hivatal tiszte, hogy közvetítsen az épületek használatáról: az iskolaigazgatók azért vannak, hogy az ilyen kérdéseket is megoldják, az egymás közti számlázásnak is van módozata, úgyhogy azok kifizetését sem végzi többé a hivatal.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Februári soros ülésén Barót tanácsa több napirendi pont keretében foglalkozott az iskolákkal. Többek közt elfogadták a város iskolahálózatának működését a 2017-2018-as tanévben szabályozó határozatot, épületeket adtak kezelésbe, egy új vezetőtanácsi tagot is kineveztek. Az ülésen elhangzott: a gyermeklétszám csökken, de a közösség érdekét az szolgálja, ha a Gaál Mózes Általános Iskola és a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola is még jó ideig külön-külön működik.
A tervezet tárgyalása előtt a két nemrég kinevezett iskolaigazgató néhány mondatban vázolta fő célkitűzéseit. Az általános iskola vezetője, Bán Annamária elmondta, szeretné visszavonzani mindazokat, akik a baróti helyett a bardoci iskolát választják. Claudiu Cristian középiskolai igazgató biztosította a képviselő-testületet: Derzsi Kázmér aligazgatóval mindent elkövetnek, hogy az utóbbi időben történt többszöri igazgatóváltás ne legyen hatással a diákok tanulmányi előmenetelére, majd a Gaál Mózes-iskolával való együttműködés fontosságát emelte ki. Nagy István független tanácstag úgy fogalmazott, tisztelet jár a fiatal tanintézményi vezetőknek, amiért e nem mindig hálás feladatot vállalták, s azt kívánta, az épületek és közszolgáltatások igénybevételét testvéri módon oldják meg. Pál-Szilágyi Zoltán RMDSZ-es frakcióvezető hosszú távú stratégia kialakítását nevezte a baróti oktatás sikere zálogának, majd kifejtette, mindent el kell követni, hogy az évtizedek óta tervbe vett új iskola elkészüljön, mert jó eredményeket csak jó körülmények közt lehet elérni. Dimény László (EMNP) a városi tanács és iskolák közti jó kommunikáció szükségességét hangoztatta: ha ismerik a felmerülő gondokat, segíteni is jobban tudnak. Lázár-Kiss Barna András polgármester azt javasolta, a megyei tanácsba „igazolt” Gál Károly helyét szintén RMDSZ-es vegye át a Gaál Mózes Általános Iskola vezetőtanácsában, és nevesítette Weithaller Waltert.
A városvezető tudatta: a tanfelügyelőségi jóváhagyás megvan, az iskolahálózat úgy marad, mint ebben a tanévben.
Nagy István szóvá tette: a Tanulók Klubja miért szerepel a baróti hálózatban, amikor épülete nem a városé, s fenntartója is a megyei tanács? A Tanulók Klubjának jogi hátterét a város jegyzője, Dombi Réka Hilda ismertette mondván, az épület az állam közvagyonlistáján szerepel, ám az intézményt a megye kezeli. Lázár-Kiss Barna András szerint a Tanulók Klubja mindig is a baróti iskolahálózat részét képezte, fenntartása pénzbe nem kerül, nem látja értelmét tehát, hogy most azt keressék, az kié, s jó-e vagy rossz, ha a listájukon szerepel. A határozattervezetet az előterjesztett formában egyöntetűen fogadta el a jelenlevő tizennégy tanácstag. Fennakadás nélkül fogadták el azokat a határozatokat is, amelyekkel a két iskola, valamint a Cimbora Óvoda kezelésébe adták az általuk használt ingatlanokat. Felvetődött viszont, hogy az iskolák meg tudnak-e egyezni egyes épületek használatáról, illetve az, hogy a közös használat esetén miként rendezik a közköltségek számláit.
Lázár-Kiss Barna András úgy vélte, nem a polgármesteri hivatal tiszte, hogy közvetítsen az épületek használatáról: az iskolaigazgatók azért vannak, hogy az ilyen kérdéseket is megoldják, az egymás közti számlázásnak is van módozata, úgyhogy azok kifizetését sem végzi többé a hivatal.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 25.
PMN és a többi fesztivál - könyv formájában
Ötszáz rendezvényt vonultat fel a nemrég Szatmárnémetiben bemutatott Erdélyi Magyar Civil Évkönyv.
A fesztiválokról nem beszélgetni kell, hanem a fesztiválokon részt kell venni, aktívan meg kell élni a napjait - vélik a legtöbben, és részben igazuk is van. De csak részben, mert a fesztiválokról beszélgetni is kell, a kisebb, helyi közösség és a nagyobb közösség szintjén is, hiszen a fesztiválok ünnepek és minden ünnep információkat és üzenetet is közvetít, elvégre az együvé tatozás jegyében rendezik meg újra és újra. Fontos tehát a fesztiválok hagyományőrző jellege, a programok tartalmai, a művészi üzenet révén mutatható ez ki, miközben a külső szemlélő egy önfeledten szórakozó közönséget lát. S mindezek mellett azért is érdemes foglalkozni ezekkel a rendezvényekkel, mert egy-egy ilyen esemény által a tömb- vagy szórvány magyarságban élő közösségek egyrészt felszabadítják a felgyűlt energiájukat (amely például a terek szimbolikus birtokbavételében mutatkozik meg), másrészt pedig bizonyítani tudják létezésüket és kifejezik jövőképüket.
Nos, Bodó Barna újságíró, politikus, politológus, egyetemi docens és a Magyar Civil Szervezetek Szövetségének elnöke úgy gondolta: alaposabban körbejárja az erdélyi fesztivál-, vagy ha jobban tetszik „magyar napok"-jelenséget - igaz, az ötlet megszületését követően rögtön némi kis bizonytalanság is felütötte fejét: mekkora fába is vágja a fejszéjét, azaz mekkora a jelenség és mekkora az érdekeltek köre? Nagy - mindkét esetben. S hogy mennyire nagy, azzal valószínűleg akkor szembesült igazán, amikor megszerkesztette a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet, amely rendhagyó módon Erdély magyar-nap jellegű rendezvényeivel foglalkozik, vagyis olyan kulturális és hagyományőrző rendezvényekkel, illetve város- és falunapokkal, amelyek kifejezetten a magyar közösségeket szólítják meg.
A kötet három fejezetre oszlik, melyek közül az első 17 esettanulmányt, a második 18 fesztivál sajtó-összefoglalóját, a harmadik pedig egy közel ötszázas, akár programajánlónak is minősíthető fesztiváljegyzéket tartalmaz - a Kolozsvári Magyar Napoktól kezdve a Bonchidai Bánffy-kastély Napokon s a nagybányai Főtér Fesztiválon át a Partiumi Magyar Napokig, amely már 16 éve a „második legjobb dolog Szatmáron." s amelyet Szabó Kinga Mária újságíró mutat be olvasmányos esszé formájában.
A kötet szatmárnémeti bemutatóján - amely inkább volt egy kellemes és kötetlen beszélgetés, mintsem a szó hagyományos értelmében vett könyvbemutató - a PMN egyik ötletgazdája s azóta is főszervezője, Stier Péter mellett jelen voltak Szatmárnémeti másik rangos eseményének, a „nosztalgiázó és visszaemlékezések könnyű műfaját" jelentő Véndiáktalálkozó szervezői is, a beszélgetés pedig túllépve a fesztiválok világán elkalandozott a civil szervezetek és a civil társadalom világába is.
„Sajnos hétköznapjainkat még nem itatja át teljesen a civilség, a civil szerepek és szereplők ünnepi ruhában jelennek csak meg. De milyen is az erdélyi magyar civil szervezetek szférája? Azt hittük jól állunk, de kiderült, hogy alig 2000 erdélyi magyar civil szervezet létezik - s ezek egy része 'alvó', azaz szinte csak papíron vannak." - summázta Bodó Barna. Szerencsére a Véndiákszövetség messze nem az alvó-szervezetek közé tartozik, ráadásul első perctől ők bábáskodtak a PMN mellett és azóta is segítik, amiben tudják. „A tizedik Véndiáktalálkozót szerveztük, amikor Bódi Attila fejéből kipattant a PMN ötlete - sőt, akkor a PMN nyitórendezvényének is neveztük a X. Véndiáktalálkozót." - emlékezett vissza Gönczy Gábor.
Azóta mindkét rendezvény hatalmasat fejlődve, szinte túlnőtt önmagán és Szatmár jelentős, több ezres, valamint több tízezres tömegeket megmozgató eseményének számít - hiszen a „véndiákra" a világ másik végéről is hazajönnek, a PMN-re pedig határokon túlról is érkeznek résztvevők. S míg előbbire zömében a magyar anyanyelvűek jelenléte a jellemző, utóbbin (főleg a PMN-hétvégén) nagyon sok román nemzetiségű szatmári is részt vesz, hiszem mint Pop Felician múzeumigazgató fogalmazott: Szatmár és szatmári civil társadalom speciális, és modellértékű az egyensúly és a megértés megtartásában.
A fényképekkel gazdagon illusztrált, akár kor- és jelenségdokumentumnak, akár fesztiválkatalógusnak is tekinthető 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv március 6-tól a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében (Szatmárnémeti, Petőfi Sándor utca 45. szám) vásárolható meg.
szatmar.ro
Ötszáz rendezvényt vonultat fel a nemrég Szatmárnémetiben bemutatott Erdélyi Magyar Civil Évkönyv.
A fesztiválokról nem beszélgetni kell, hanem a fesztiválokon részt kell venni, aktívan meg kell élni a napjait - vélik a legtöbben, és részben igazuk is van. De csak részben, mert a fesztiválokról beszélgetni is kell, a kisebb, helyi közösség és a nagyobb közösség szintjén is, hiszen a fesztiválok ünnepek és minden ünnep információkat és üzenetet is közvetít, elvégre az együvé tatozás jegyében rendezik meg újra és újra. Fontos tehát a fesztiválok hagyományőrző jellege, a programok tartalmai, a művészi üzenet révén mutatható ez ki, miközben a külső szemlélő egy önfeledten szórakozó közönséget lát. S mindezek mellett azért is érdemes foglalkozni ezekkel a rendezvényekkel, mert egy-egy ilyen esemény által a tömb- vagy szórvány magyarságban élő közösségek egyrészt felszabadítják a felgyűlt energiájukat (amely például a terek szimbolikus birtokbavételében mutatkozik meg), másrészt pedig bizonyítani tudják létezésüket és kifejezik jövőképüket.
Nos, Bodó Barna újságíró, politikus, politológus, egyetemi docens és a Magyar Civil Szervezetek Szövetségének elnöke úgy gondolta: alaposabban körbejárja az erdélyi fesztivál-, vagy ha jobban tetszik „magyar napok"-jelenséget - igaz, az ötlet megszületését követően rögtön némi kis bizonytalanság is felütötte fejét: mekkora fába is vágja a fejszéjét, azaz mekkora a jelenség és mekkora az érdekeltek köre? Nagy - mindkét esetben. S hogy mennyire nagy, azzal valószínűleg akkor szembesült igazán, amikor megszerkesztette a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet, amely rendhagyó módon Erdély magyar-nap jellegű rendezvényeivel foglalkozik, vagyis olyan kulturális és hagyományőrző rendezvényekkel, illetve város- és falunapokkal, amelyek kifejezetten a magyar közösségeket szólítják meg.
A kötet három fejezetre oszlik, melyek közül az első 17 esettanulmányt, a második 18 fesztivál sajtó-összefoglalóját, a harmadik pedig egy közel ötszázas, akár programajánlónak is minősíthető fesztiváljegyzéket tartalmaz - a Kolozsvári Magyar Napoktól kezdve a Bonchidai Bánffy-kastély Napokon s a nagybányai Főtér Fesztiválon át a Partiumi Magyar Napokig, amely már 16 éve a „második legjobb dolog Szatmáron." s amelyet Szabó Kinga Mária újságíró mutat be olvasmányos esszé formájában.
A kötet szatmárnémeti bemutatóján - amely inkább volt egy kellemes és kötetlen beszélgetés, mintsem a szó hagyományos értelmében vett könyvbemutató - a PMN egyik ötletgazdája s azóta is főszervezője, Stier Péter mellett jelen voltak Szatmárnémeti másik rangos eseményének, a „nosztalgiázó és visszaemlékezések könnyű műfaját" jelentő Véndiáktalálkozó szervezői is, a beszélgetés pedig túllépve a fesztiválok világán elkalandozott a civil szervezetek és a civil társadalom világába is.
„Sajnos hétköznapjainkat még nem itatja át teljesen a civilség, a civil szerepek és szereplők ünnepi ruhában jelennek csak meg. De milyen is az erdélyi magyar civil szervezetek szférája? Azt hittük jól állunk, de kiderült, hogy alig 2000 erdélyi magyar civil szervezet létezik - s ezek egy része 'alvó', azaz szinte csak papíron vannak." - summázta Bodó Barna. Szerencsére a Véndiákszövetség messze nem az alvó-szervezetek közé tartozik, ráadásul első perctől ők bábáskodtak a PMN mellett és azóta is segítik, amiben tudják. „A tizedik Véndiáktalálkozót szerveztük, amikor Bódi Attila fejéből kipattant a PMN ötlete - sőt, akkor a PMN nyitórendezvényének is neveztük a X. Véndiáktalálkozót." - emlékezett vissza Gönczy Gábor.
Azóta mindkét rendezvény hatalmasat fejlődve, szinte túlnőtt önmagán és Szatmár jelentős, több ezres, valamint több tízezres tömegeket megmozgató eseményének számít - hiszen a „véndiákra" a világ másik végéről is hazajönnek, a PMN-re pedig határokon túlról is érkeznek résztvevők. S míg előbbire zömében a magyar anyanyelvűek jelenléte a jellemző, utóbbin (főleg a PMN-hétvégén) nagyon sok román nemzetiségű szatmári is részt vesz, hiszem mint Pop Felician múzeumigazgató fogalmazott: Szatmár és szatmári civil társadalom speciális, és modellértékű az egyensúly és a megértés megtartásában.
A fényképekkel gazdagon illusztrált, akár kor- és jelenségdokumentumnak, akár fesztiválkatalógusnak is tekinthető 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv március 6-tól a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében (Szatmárnémeti, Petőfi Sándor utca 45. szám) vásárolható meg.
szatmar.ro
2017. február 26.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott nagyváradi rendezvényről
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai képviselő nagyváradi parlamenti irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én.
Késő délután koszorúzásra került sor a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál, ahol Szilágyi Zsolt kabinetvezető, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mondott rövid emlékbeszédet.
Ezt követőn a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartottak fórumot, az egybegyűlteket Nagy József Barna, az egyesület elnöke köszöntötte, bemutatva a meghívottakat.
Elsőként Tőkés László EP-képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérte szólásra. A püspök elöljáróban vázolta a történelmi-földrajzi, valamint politikai és lélektani kontextust, amelynek keretében sor került a rendezvényre. Utalt a tavalyi 1956-os emlékévre, illetve a most zárult Gulág-emlékévre, hangsúlyozta az emlékezés és múltidézés jelentőségét, sürgette a további feltárásokat, elszámoltatásokat, igazságtételt, hiszen mind a mai napi kettős mérce uralkodik a világban a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek megítélésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai fiatalabb generációk milyen keveset tudnak a totalitárius rendszerek szörnyűségeiről, s azon belül is a kommunizmus népirtó, embernyomorító gyakorlatáról, ami pedig máig élő valóság a világ különböző tájain – példákat is említett a továbbélő kommunizmus egyes jelenségeiről mind Románia, mind Magyarország vonatkozásában, de nem hagyta ki Ázsiát sem, ahol manapság is egymilliárd ember él a vörös csillag árnyékában. A szovjet blokkban végbement, kellőképpen máig nem ismert törvénytelenségek és megtorlások egyik jelentős, magyar vonatkozású szegmensét jelentik a második világháború utáni munkatáborokban történtek; a Gulág-Gupvi-hálózatba kényszerített, ott szenvedett és elpusztult honfitársaink kálváriájáról ad egyfajta eligazítást az a kötet is, amit nemrég adott ki az MPE. Tőkés László méltatta az Amit a Gulágról mindenkinek tudni kell című kiadványt, ami elsősorban a romániai magyar ifjúságnak készült, de bárki haszonnal forgathatja.
Kitért arra is, hogy a mai Magyarország, de általában is a magyarok élen jártak és járnak a kommunizmus elleni harcban – lásd 1956-ot –, amely küzdelem békeidőben az emlékezetpolitika szintjén folyik. A magyar Országgyűlés elsőként a világon iktatta törvénybe 2000-ben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el jogellenesen a Szovjetunióba a kommunistákkal szembeni kiállása miatt, ez a nap lett a hivatalos magyar emléknap, amikor is fel kell idéznünk: a kommunizmus fekete könyve körülbelül 100 millióra teszi a vörös diktatúra áldozatainak számát az egész világon.
Ugyanakkor mások mellett Tőkés László is kezdeményezője és sürgetője volt közel egy évtizede annak, hogy európai szinten is bélyegezzék meg a mindenkori diktatúrákat és szörnyűségeiket, s ne csupán a holokauszt essen e megítélés alá, hanem a kommunista népirtás is. Csupán 2011-re sikerült elfogadtatni – s ezt is csak az Európai Unióban –, hogy kodifikálják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjaként augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját. Ugyanebben az évben alakult meg Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, amely európai szinten igyekszik koordinálni a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét. Tőkés László ennek egyik védnökeként azóta is szorgalmazza egy nemzetközi törvényszék felállítását, amelynek üldöznie és elítélnie kellene a kommunista bűnösöket. A püspök szem- és fültanúként idézte fel azt is, hogy a magyar származású néhai amerikai politikus, Tom Lantos már 2007-ben arról beszélt a kommunizmus áldozatai washingtoni emlékművének avatásán, hogy a fasiszta és kommunistaönkényuralom mellett egy harmadik típusú is leselkedik a modern világra, mégpedig az iszlám fundamentalizmus. S lám, míg az ateista diktatúrákban „a bűn és a Sátán ellen szabad lelkiismerettel” kellett viaskodniuk a jó keresztényeknek, ma élet-halál harcot kell vívniuk szerte a világban az Isten nevében vagy épp valamilyen obskurus ideológia jegyében fellépő fundamentalisták ellen.
Erdélyi EP-képviselőnk végül meleg hangon méltatta a rendezvény díszmeghívottját, dr. Kiss Tamást, aki 1956. október 10-e körül Szegeden évfolyamtársaival együtt egy hallgatói érdekvédelmi szervezetet alakított, majd egyik kezdeményezője és vezetője lett az október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének. A 20-i szegedi nagygyűlés elfogadta azokat a politikai követeléseket, amelyek három nap múlva a forradalom követeléseivé váltak. Az ifjú joghallgató 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén ismertette a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakulását és az elfogadott követeléseket, csatlakozásra szólítva fel a részvevőket. Részt vett a forradalomban, nemzetőrként pedig a szabadságharcban, 1957-es letartóztatásáig Tapolcán és Szegeden bujkált. 1958-ban az ún. Kiss Tamás és társai perben első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott a fővárosban, később Balassagyarmaton. Csak 1976-ban fejezhette be jogi tanulmányait, 1990–1994 között a nógrádi város alpolgármestere volt. 1996–99 között kormány-főtanácsadóként a politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott. 2002-ben a Pofosz alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, a fiatal generációk felé való közvetítése. Mai napig rendszeresen ad elő és szerepel ez ügyben is rádió- és tévéműsorokban.
A püspök emlékeztetett: Kiss Tamás méltán kapta meg 2006-ban a kisvárdai Tőkés László Alapítvány díját s lépett a díjazottak illusztris seregébe. Az akkor őt laudálót idézve elmondta róla: a meghívott „nem magamutogató ember”, pedig „a forradalom viharmadara volt”. Hiszen például az október 23-i nagyszabású budapesti diáktüntetés – amely a Szegedről indult és Magyarország egyéb egyetemi városaiban már zajló forrongás csúcsosodása volt – úgy torkollott népfölkelésbe és szabadságharcba, hogy akkor már kidolgozott követelések találtak országos és lelkes helyeslésre. „Ezek az ifjak, s elsősorban a szegediek gyúrták és hajították el azt a hógolyót, amiből a sztálinista rendszert elsöprő hatalmas lavina támadt” – idézte Tőkés László a korabeli méltatást, emlékeztetve: 1956 Erdélyben is főként az ifjúság soraiban talált erősebb visszhangra, s a rezsim aránytalanul kemény megtorlása is rengeteg – magyar és román – fiatalt érintett, többnyire teljesen ártatlanokat.
Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott – értékes, kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért – érdekfeszítő előadást úgy, hogy nem hazudtolta meg önmagát: „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi.” Visszaemlékezésében a múltbéli történések több, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.
A házigazdák végül azzal köszönték meg a 83 éves Kiss Tamásnak a jelenlétet és a beszámolót, hogy „fejére idézték” egyik korábbi méltatójának mondatát, amelyet amaz életpálya-összefoglalónak szánt: „Egyszer fenn, másszor lenn, de mindig felelősséggel egymásért és a hazáért.”
tokeslaszlo.eu/cikk
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai képviselő nagyváradi parlamenti irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én.
Késő délután koszorúzásra került sor a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál, ahol Szilágyi Zsolt kabinetvezető, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mondott rövid emlékbeszédet.
Ezt követőn a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartottak fórumot, az egybegyűlteket Nagy József Barna, az egyesület elnöke köszöntötte, bemutatva a meghívottakat.
Elsőként Tőkés László EP-képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérte szólásra. A püspök elöljáróban vázolta a történelmi-földrajzi, valamint politikai és lélektani kontextust, amelynek keretében sor került a rendezvényre. Utalt a tavalyi 1956-os emlékévre, illetve a most zárult Gulág-emlékévre, hangsúlyozta az emlékezés és múltidézés jelentőségét, sürgette a további feltárásokat, elszámoltatásokat, igazságtételt, hiszen mind a mai napi kettős mérce uralkodik a világban a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek megítélésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai fiatalabb generációk milyen keveset tudnak a totalitárius rendszerek szörnyűségeiről, s azon belül is a kommunizmus népirtó, embernyomorító gyakorlatáról, ami pedig máig élő valóság a világ különböző tájain – példákat is említett a továbbélő kommunizmus egyes jelenségeiről mind Románia, mind Magyarország vonatkozásában, de nem hagyta ki Ázsiát sem, ahol manapság is egymilliárd ember él a vörös csillag árnyékában. A szovjet blokkban végbement, kellőképpen máig nem ismert törvénytelenségek és megtorlások egyik jelentős, magyar vonatkozású szegmensét jelentik a második világháború utáni munkatáborokban történtek; a Gulág-Gupvi-hálózatba kényszerített, ott szenvedett és elpusztult honfitársaink kálváriájáról ad egyfajta eligazítást az a kötet is, amit nemrég adott ki az MPE. Tőkés László méltatta az Amit a Gulágról mindenkinek tudni kell című kiadványt, ami elsősorban a romániai magyar ifjúságnak készült, de bárki haszonnal forgathatja.
Kitért arra is, hogy a mai Magyarország, de általában is a magyarok élen jártak és járnak a kommunizmus elleni harcban – lásd 1956-ot –, amely küzdelem békeidőben az emlékezetpolitika szintjén folyik. A magyar Országgyűlés elsőként a világon iktatta törvénybe 2000-ben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el jogellenesen a Szovjetunióba a kommunistákkal szembeni kiállása miatt, ez a nap lett a hivatalos magyar emléknap, amikor is fel kell idéznünk: a kommunizmus fekete könyve körülbelül 100 millióra teszi a vörös diktatúra áldozatainak számát az egész világon.
Ugyanakkor mások mellett Tőkés László is kezdeményezője és sürgetője volt közel egy évtizede annak, hogy európai szinten is bélyegezzék meg a mindenkori diktatúrákat és szörnyűségeiket, s ne csupán a holokauszt essen e megítélés alá, hanem a kommunista népirtás is. Csupán 2011-re sikerült elfogadtatni – s ezt is csak az Európai Unióban –, hogy kodifikálják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjaként augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját. Ugyanebben az évben alakult meg Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, amely európai szinten igyekszik koordinálni a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét. Tőkés László ennek egyik védnökeként azóta is szorgalmazza egy nemzetközi törvényszék felállítását, amelynek üldöznie és elítélnie kellene a kommunista bűnösöket. A püspök szem- és fültanúként idézte fel azt is, hogy a magyar származású néhai amerikai politikus, Tom Lantos már 2007-ben arról beszélt a kommunizmus áldozatai washingtoni emlékművének avatásán, hogy a fasiszta és kommunistaönkényuralom mellett egy harmadik típusú is leselkedik a modern világra, mégpedig az iszlám fundamentalizmus. S lám, míg az ateista diktatúrákban „a bűn és a Sátán ellen szabad lelkiismerettel” kellett viaskodniuk a jó keresztényeknek, ma élet-halál harcot kell vívniuk szerte a világban az Isten nevében vagy épp valamilyen obskurus ideológia jegyében fellépő fundamentalisták ellen.
Erdélyi EP-képviselőnk végül meleg hangon méltatta a rendezvény díszmeghívottját, dr. Kiss Tamást, aki 1956. október 10-e körül Szegeden évfolyamtársaival együtt egy hallgatói érdekvédelmi szervezetet alakított, majd egyik kezdeményezője és vezetője lett az október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének. A 20-i szegedi nagygyűlés elfogadta azokat a politikai követeléseket, amelyek három nap múlva a forradalom követeléseivé váltak. Az ifjú joghallgató 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén ismertette a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakulását és az elfogadott követeléseket, csatlakozásra szólítva fel a részvevőket. Részt vett a forradalomban, nemzetőrként pedig a szabadságharcban, 1957-es letartóztatásáig Tapolcán és Szegeden bujkált. 1958-ban az ún. Kiss Tamás és társai perben első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott a fővárosban, később Balassagyarmaton. Csak 1976-ban fejezhette be jogi tanulmányait, 1990–1994 között a nógrádi város alpolgármestere volt. 1996–99 között kormány-főtanácsadóként a politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott. 2002-ben a Pofosz alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, a fiatal generációk felé való közvetítése. Mai napig rendszeresen ad elő és szerepel ez ügyben is rádió- és tévéműsorokban.
A püspök emlékeztetett: Kiss Tamás méltán kapta meg 2006-ban a kisvárdai Tőkés László Alapítvány díját s lépett a díjazottak illusztris seregébe. Az akkor őt laudálót idézve elmondta róla: a meghívott „nem magamutogató ember”, pedig „a forradalom viharmadara volt”. Hiszen például az október 23-i nagyszabású budapesti diáktüntetés – amely a Szegedről indult és Magyarország egyéb egyetemi városaiban már zajló forrongás csúcsosodása volt – úgy torkollott népfölkelésbe és szabadságharcba, hogy akkor már kidolgozott követelések találtak országos és lelkes helyeslésre. „Ezek az ifjak, s elsősorban a szegediek gyúrták és hajították el azt a hógolyót, amiből a sztálinista rendszert elsöprő hatalmas lavina támadt” – idézte Tőkés László a korabeli méltatást, emlékeztetve: 1956 Erdélyben is főként az ifjúság soraiban talált erősebb visszhangra, s a rezsim aránytalanul kemény megtorlása is rengeteg – magyar és román – fiatalt érintett, többnyire teljesen ártatlanokat.
Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott – értékes, kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért – érdekfeszítő előadást úgy, hogy nem hazudtolta meg önmagát: „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi.” Visszaemlékezésében a múltbéli történések több, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.
A házigazdák végül azzal köszönték meg a 83 éves Kiss Tamásnak a jelenlétet és a beszámolót, hogy „fejére idézték” egyik korábbi méltatójának mondatát, amelyet amaz életpálya-összefoglalónak szánt: „Egyszer fenn, másszor lenn, de mindig felelősséggel egymásért és a hazáért.”
tokeslaszlo.eu/cikk
2017. február 27.
Életigenléses tiszteletadás az erdélyi magyar áldozatoknak
Lezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt.
Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik.
A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést.
A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film.
A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból.
Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját.
A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba.
A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.”
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)
Lezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt.
Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik.
A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést.
A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film.
A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból.
Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját.
A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba.
A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.”
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 2.
Parlamenti tevékenységéről számolt be Korodi és Tánczos
Sajtótájékoztatón foglalták össze csütörtökön parlamenti munkájukat Korodi Attila és Tánczos Barna RMDSZ-es képviselők.
Korodi elmondta, többek között azon dolgoztak, hogy az országos költségvetésből finanszírozzák a Hargita megyei utak felújításának terveit, amelyek alapján többéves beruházást lehet majd megvalósítani.
Továbbá a megye négy városának, Csíkszeredának, Gyergyószentmiklósnak, Székelyudvarhelynek, valamint Maroshévíznek a vasútállomását szeretnék rendbe tenni, ahol már vannak tervek, a kivitelezésnek hozzáfogni, ahol nincsenek, ott legalább a dokumentációt elkészíteni. Ugyanakkor megemlítették mint fontos beruházást az erdélyi autópályát is.
Korodi kitért a Caritas által is ellátott szociális szolgáltatások működése körül kialakult krízisre, és bár nem tudott még részletes adatokkal szolgálni, annyit elmondott, hogy megoldás született a problémára, megnyugtató választ kaptak a kormánytól. A parlamenti képviselő arról is beszámolt, hogy vita tárgyát képezi jelenleg az erdőgazdálkodási kihágásokat érintő jogszabály, amely megnehezítette a jóhiszemű tűzifa-kitermelést. Ezzel kapcsolatban az az álláspontjuk, hogy törvénytelenség esetén a járművek elkobzása megmaradjon büntetésként, azonban normális keretek között engedélyezzék a tűzifa kitermelését.
Tánczos Barna szenátor többek között a közbirtokosságokat érintő kérdéskörről beszélt, mint mondta, az időközben megjelent sürgősségi kormányrendelet szövegén módosítanának, hogy a magánszemélyekhez hasonlóan a közbirtokosságok is hívhassanak le uniós támogatásokat birtoklevél nélkül − ezt május 15-ig szeretnék rendezni a parlamentben. A szenátor továbbá kifejtette, hogy a háztáji gazdaságokra vonatkozó szabályozást is egyszerűsítené, erre állítana össze egy tervezetet. Ugyanakkor az RMDSZ-es képviselők azt is elmondták, hogy előkészítenek egy jogszabály-tervezetet a kisebbségi nyelvhasználatról az egészségügyben és a közigazgatásban.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
Sajtótájékoztatón foglalták össze csütörtökön parlamenti munkájukat Korodi Attila és Tánczos Barna RMDSZ-es képviselők.
Korodi elmondta, többek között azon dolgoztak, hogy az országos költségvetésből finanszírozzák a Hargita megyei utak felújításának terveit, amelyek alapján többéves beruházást lehet majd megvalósítani.
Továbbá a megye négy városának, Csíkszeredának, Gyergyószentmiklósnak, Székelyudvarhelynek, valamint Maroshévíznek a vasútállomását szeretnék rendbe tenni, ahol már vannak tervek, a kivitelezésnek hozzáfogni, ahol nincsenek, ott legalább a dokumentációt elkészíteni. Ugyanakkor megemlítették mint fontos beruházást az erdélyi autópályát is.
Korodi kitért a Caritas által is ellátott szociális szolgáltatások működése körül kialakult krízisre, és bár nem tudott még részletes adatokkal szolgálni, annyit elmondott, hogy megoldás született a problémára, megnyugtató választ kaptak a kormánytól. A parlamenti képviselő arról is beszámolt, hogy vita tárgyát képezi jelenleg az erdőgazdálkodási kihágásokat érintő jogszabály, amely megnehezítette a jóhiszemű tűzifa-kitermelést. Ezzel kapcsolatban az az álláspontjuk, hogy törvénytelenség esetén a járművek elkobzása megmaradjon büntetésként, azonban normális keretek között engedélyezzék a tűzifa kitermelését.
Tánczos Barna szenátor többek között a közbirtokosságokat érintő kérdéskörről beszélt, mint mondta, az időközben megjelent sürgősségi kormányrendelet szövegén módosítanának, hogy a magánszemélyekhez hasonlóan a közbirtokosságok is hívhassanak le uniós támogatásokat birtoklevél nélkül − ezt május 15-ig szeretnék rendezni a parlamentben. A szenátor továbbá kifejtette, hogy a háztáji gazdaságokra vonatkozó szabályozást is egyszerűsítené, erre állítana össze egy tervezetet. Ugyanakkor az RMDSZ-es képviselők azt is elmondták, hogy előkészítenek egy jogszabály-tervezetet a kisebbségi nyelvhasználatról az egészségügyben és a közigazgatásban.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
2017. március 5.
Politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg Csicsóban
Regionális tábort tartottak Csíkcsicsóban március 1-5. között a Fidelitas közép-magyarországi alapszervezetei. Szombat délután nyilvános kerekasztal-beszélgetés szerepelt a programban Itthon otthon vagyunk – Erdély címmel.
Tusványos mintájára egy „kistusványost” igyekeznek elindítani Csicsóban, az első táborban mintegy 120 budapesti személy vett részt ifjúsági szervezetektől. „Csicsó testvértelepülésén, Zuglóban volt egy képviselő, a Fidelitas egyik alelnöke, ő átkerült a miniszterelnöki hivatal protokollosztályára, a kapcsolat megmaradt, és így merült fel, hogy a regionális tábornak a mi településünk legyen a házigazdája. Amennyiben minden tekintetben elégedettek leszünk az itt zajlottakkal, jövőben bővítenénk a tábort, és bevonjuk a környező településeket is” – magyarázta Péter Lukács, Csíkcsicsó polgármestere. Hozzátette, a rendezvény ideje alatt politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg, és szó volt a Fidelitasnak a közéletben és a politikában való szerepvállalásáról is. A Fidelitas egy magyarországi politikai ifjúsági szervezet, amely a Fidesz ifjúsági társszervezeteként alakult 1996-ban.
A szombati kerekasztal-beszélgetésen részt vett Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Tánczos Barna szenátor, akik az erdélyi közélet aktuális és meghatározó kérdéseiről, aktuálpolitikai témákról beszéltek a hallgatóságnak. Varró Zsolt, a Fidelitas Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője moderátorként elsőként a romániai korrupciós botrány körül kialakult helyzetről kérdezte beszélgetőtársait, arról, hogy mi a véleményük az eseményekről, a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjáról, illetve a határozat visszavonásáról.
Zakariás Zoltán rámutatott, a kormányrendelet kapcsán két tényező van: az egyik a mód, ahogyan ezt a kormány elfogadta és kommunikálta, a másik a tartalma.
Ráduly Róbert Kálmán szerint a történet nem ilyen egyszerű. „Romániában ma vannak választott vezetők, akiket az emberek választottak, de a hatalom az utóbbi években egyre inkább a mi kezünkből az arc nélküli szekusok kezébe került át, akik besúgóikon, beszervezett ügynökeiken keresztül manipulálnak. Ez a háború zajlik ma Romániában amerikai támogatással.” Hangsúlyozta Romániában sem társadalmi, sem parlamenti vita nem volt az éppen aktuális büntető törvénykönyvről. Kitért a magyar vezetők meghurcolására – köztük a saját ügyére – és úgy véli, „akik támogatják a Johannis-féle szekus világot, azok vagy balgák, vagy a rendszernek a tagjai.”
Ráduly gondolatához csatlakozott Korodi Attila is. „Jelen pillanatban a romániai döntéshozók szintjén a meccs arról szól, hogy a politikai képviselet hozzon-e döntést, vagy az a grémium, amelyik kevésbé látszik, a titkosszolgálathoz, az igazságszolgáltatási intézményrendszerhez kötődik. És ez a demokráciadeficit egyre súlyosabbá vált. Nagyon élesen megjelentek a leszámolási jellegű ügyek az intézményvezetőknél, de nem csak a magyar elöljárók esetében.” Hangsúlyozta, minden óra minden percében lehallgatják őket. Tánczos Barna szerint, ha az emberi jogok védelmére vezetjük vissza az egész ügyet, akkor már rég az utcára kellett volna vonuljon az egész ország.
Bíró Zsolt szintén a meghurcolt elöljárók helyzetéről, valamint a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetéről is beszélt. „A folyamatos lehallgatásoknak köszönhetően bárki bármikor elővehető, letartóztatható” – húzta alá.
Autonómiáról, törekvésekről
Milyen akadályokat gördít a nemzeti kisebbségi lét elé a román állam, az autonómiatörekvések hogyan csapódnak le az erdélyi magyarok mindennapjaiban, illetve vannak-e olyan áttörési pontok, ahol sikerült bizonyos eredményeket elérni? – tette fel a kérdést a beszélgetés második felében a moderátor.
Tánczos Barna rámutatott, a területi autonómia elérése két eszközzel lehetséges: az egyik a fegyveres, a másik a parlamenti megoldás, a romániai magyarság ez utóbbit választotta. „De egyesek vigyáznak, hogy ne legyen olyan konjunktúra, ahol ez megvalósulhatna.” Korodi szerint az elköteleződés maximális kell hogy legyen, mert autonómia nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni az erdélyi magyarság.
Ráduly úgy véli, mai napig nem tudták felsorakoztatni a kritikus tömeget az ügy mögé. Sok az ellentmondás, és nincs egy kézzelfogható origója az ügynek. Bíró Zsolt hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek a helyzetet, hogy Székelyföld területi autonómiája tekintetében különböző tervezeteket, statútumokat versenyeztetnek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Regionális tábort tartottak Csíkcsicsóban március 1-5. között a Fidelitas közép-magyarországi alapszervezetei. Szombat délután nyilvános kerekasztal-beszélgetés szerepelt a programban Itthon otthon vagyunk – Erdély címmel.
Tusványos mintájára egy „kistusványost” igyekeznek elindítani Csicsóban, az első táborban mintegy 120 budapesti személy vett részt ifjúsági szervezetektől. „Csicsó testvértelepülésén, Zuglóban volt egy képviselő, a Fidelitas egyik alelnöke, ő átkerült a miniszterelnöki hivatal protokollosztályára, a kapcsolat megmaradt, és így merült fel, hogy a regionális tábornak a mi településünk legyen a házigazdája. Amennyiben minden tekintetben elégedettek leszünk az itt zajlottakkal, jövőben bővítenénk a tábort, és bevonjuk a környező településeket is” – magyarázta Péter Lukács, Csíkcsicsó polgármestere. Hozzátette, a rendezvény ideje alatt politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg, és szó volt a Fidelitasnak a közéletben és a politikában való szerepvállalásáról is. A Fidelitas egy magyarországi politikai ifjúsági szervezet, amely a Fidesz ifjúsági társszervezeteként alakult 1996-ban.
A szombati kerekasztal-beszélgetésen részt vett Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Tánczos Barna szenátor, akik az erdélyi közélet aktuális és meghatározó kérdéseiről, aktuálpolitikai témákról beszéltek a hallgatóságnak. Varró Zsolt, a Fidelitas Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője moderátorként elsőként a romániai korrupciós botrány körül kialakult helyzetről kérdezte beszélgetőtársait, arról, hogy mi a véleményük az eseményekről, a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjáról, illetve a határozat visszavonásáról.
Zakariás Zoltán rámutatott, a kormányrendelet kapcsán két tényező van: az egyik a mód, ahogyan ezt a kormány elfogadta és kommunikálta, a másik a tartalma.
Ráduly Róbert Kálmán szerint a történet nem ilyen egyszerű. „Romániában ma vannak választott vezetők, akiket az emberek választottak, de a hatalom az utóbbi években egyre inkább a mi kezünkből az arc nélküli szekusok kezébe került át, akik besúgóikon, beszervezett ügynökeiken keresztül manipulálnak. Ez a háború zajlik ma Romániában amerikai támogatással.” Hangsúlyozta Romániában sem társadalmi, sem parlamenti vita nem volt az éppen aktuális büntető törvénykönyvről. Kitért a magyar vezetők meghurcolására – köztük a saját ügyére – és úgy véli, „akik támogatják a Johannis-féle szekus világot, azok vagy balgák, vagy a rendszernek a tagjai.”
Ráduly gondolatához csatlakozott Korodi Attila is. „Jelen pillanatban a romániai döntéshozók szintjén a meccs arról szól, hogy a politikai képviselet hozzon-e döntést, vagy az a grémium, amelyik kevésbé látszik, a titkosszolgálathoz, az igazságszolgáltatási intézményrendszerhez kötődik. És ez a demokráciadeficit egyre súlyosabbá vált. Nagyon élesen megjelentek a leszámolási jellegű ügyek az intézményvezetőknél, de nem csak a magyar elöljárók esetében.” Hangsúlyozta, minden óra minden percében lehallgatják őket. Tánczos Barna szerint, ha az emberi jogok védelmére vezetjük vissza az egész ügyet, akkor már rég az utcára kellett volna vonuljon az egész ország.
Bíró Zsolt szintén a meghurcolt elöljárók helyzetéről, valamint a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetéről is beszélt. „A folyamatos lehallgatásoknak köszönhetően bárki bármikor elővehető, letartóztatható” – húzta alá.
Autonómiáról, törekvésekről
Milyen akadályokat gördít a nemzeti kisebbségi lét elé a román állam, az autonómiatörekvések hogyan csapódnak le az erdélyi magyarok mindennapjaiban, illetve vannak-e olyan áttörési pontok, ahol sikerült bizonyos eredményeket elérni? – tette fel a kérdést a beszélgetés második felében a moderátor.
Tánczos Barna rámutatott, a területi autonómia elérése két eszközzel lehetséges: az egyik a fegyveres, a másik a parlamenti megoldás, a romániai magyarság ez utóbbit választotta. „De egyesek vigyáznak, hogy ne legyen olyan konjunktúra, ahol ez megvalósulhatna.” Korodi szerint az elköteleződés maximális kell hogy legyen, mert autonómia nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni az erdélyi magyarság.
Ráduly úgy véli, mai napig nem tudták felsorakoztatni a kritikus tömeget az ügy mögé. Sok az ellentmondás, és nincs egy kézzelfogható origója az ügynek. Bíró Zsolt hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek a helyzetet, hogy Székelyföld területi autonómiája tekintetében különböző tervezeteket, statútumokat versenyeztetnek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. március 7.
Milyen nyelven beszélnek a gyerekkel? – kétnyelvű családtagok mesélnek
Erdélyben a vegyes házasságban élő párok választani kénytelenek vallást, templomot, az óvoda és iskola tannyelvét. Ezek a döntések pedig befolyásolják gyerekük gondolkodását, szocializációját, későbbi párválasztását. Marosvásárhelyen élő vegyes házasságban élő párokkal beszélgettünk arról, milyen nyelven élik meg a mindennapokat, illetve hogyan viszonyulnak a kettős nemzettudathoz gyerekeik.
Maros megye etnikai összetételéből adódóan sok a vegyes házasság. A legutóbbi szociológiai felmérések azt mutatják, hogy a vegyes házasság itt is, de főként a szórványban, illetve Kolozs és Bihar megyében emelkedő tendenciát mutat.
Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című, 2011-es népszámlálási tanulmányából kiderül, hogy míg Maros megyében 1992-2001 között 11 százalékos volt a román párú vegyes házasságot kötők aránya, addig 2007-re 13,9 százalékos lett. Ennek kapcsán beszélgettünk olyan vegyes házasságban élő marosvásárhelyi magyar édesanyával, aki gyerekével és férjével egyaránt románul beszél, magyar édesanyával, aki magyarul beszél gyerekeivel, a román édesapa pedig románul, és olyan párt is megszólaltattunk, akik magyarul beszélnek egymással és gyerekeikkel is.
Ahol mindketten románul szólnak a gyerekhez
Libeg Márta és férje, Claudiu úgy döntöttek, hogy mindketten románul beszélnek a kislányukkal, Mayával, aki hamarosan óvodás korú lesz. „A nagyszülők magyarul beszélnek vele, és mivel a kislányunk több mint fél napot tölt velük, ezért úgy gondoltam, ha én is magyarul beszélnék vele, nem tudna románul, de így mindkét nyelven megtanult. Ha mi és a nagyszülei is vele vannak, fordít nekünk. Tudja, hogy velünk csak románul beszél, a nagyszülőkkel pedig magyarul, és soha nem téved. Fontosnak tartjuk, hogy ismerje mindkét nyelvet, mert Vásárhelyen mindkettőnek hasznát veheti” – mondta el a Vásárhelyi Hírlapnak Libeg Márta.
Úgy döntöttek, hogy román nyelvű óvodát és iskolát választanak gyereküknek, mert úgy vélik, magyarul beszélni megtanul a nagyszülőktől, akárcsak olvasni és írni, az édesanya is segít neki ebben. Szerintük könnyebb lesz a jövőben a gyereknek, ha román tannyelvű oktatást választanak neki. „Nincs is igazán különbség a két kultúra között, legalábbis itt, Marosvásárhelyen. Lehet, hogy több vegyes nyelvű rendezvény közelebb hozná egymáshoz a románokat és a magyarokat, de azért elég összetartók vagyunk” – véli az édesanya.
Ahol aranyszabály a kétnyelvűség
Curticăpean Rékáék másképp döntöttek: náluk aranyszabály volt az, hogy egyik szülő csak egy nyelven beszél a gyerekekhez, azaz a saját anyanyelvén. A marosvásárhelyi édesanya úgy gondolja, nem hiába hívjuk anyanyelvnek az anyanyelvet, tehát egyértelmű volt számukra, hogy mindkét nyelvet megtanulják a gyerekek. Nem gondolta, hogy ennyire könnyen összejön, de mint elmesélte lapunknak, a gyerekek természetes könnyedséggel váltanak egyik nyelvről a másikra. „Az aranyszabály, amihez ragaszkodunk, hogy a férjem és én is mindig az anyanyelvünkön szólunk hozzájuk. Ha románul szólnék a lányaimhoz, akkor nagyon csodálkoznának. A játszótéren egyszer egy magyar anyuka kérte a nagyobbik lányomat, Íriszt, hogy beszélgessen románul az ő lányával, hogy tanulja a nyelvet. A lányom nem tudta megtenni, azt mondta, ez neki nagyon furcsa, kényelmetlenül érzi magát” – mesélte az óvónőként dolgozó édesanya. Hozzátette, szerencsére nem kellett különösen megharcolnia azért, hogy magyar tagozatra írassák a most harmadikos lányukat, talán azért sem, mert férje, Ovidiu maga is vegyes családból származik.
„A román nyelvet a magyar osztályban is tanulják a gyerekek, de fordítva nincs így. Úgy éreztem, túl sokat veszítene már az óvodában, ha például lemaradna a magyar népi gyermekjátékokról. Ha középiskola előtt úgy dönt, hogy váltani akar, támogatjuk abban is. Sok osztálytársának nehéz a román nyelv, neki nem. Barátságkötések szempontjából is jó neki, hogy mindkét nyelven tud kommunikálni, eddig tehát csak előnye volt annak, hogy magyar osztályba írattuk. Úgy érzem, nincs arra mentség vagy kifogás, hogy a gyerek ne tanulja meg a saját anyanyelvét” – fejtette ki az édesanya. Bevallotta, mivel ő maga magyarul gondolkodik, és mindig kell fordítson, ha kommunikál férjével, meglepte, hogy lányai kicsi koruktól kezdve már gyorsan váltottak egyik nyelvről a másikra, tehát gyorsan kialakult a két nyelven való gondolkodásuk is. Szerinte csak hátránya származna a vegyes házasságban élő gyerekeknek abból, ha nem tanítanák meg őket a szülők mindkét nyelven gondolkodni, kommunikálni.
Ahol a magyar nyelv felé billent a mérleg
Arra is van példa Marosvásárhelyen, hogy egy román-magyar vegyes házasságban mindenki magyarul kommunikál egymással, így az sem meglepő, hogy a most öt-, illetve hároméves gyerekeik nem beszélnek románul. Libeg Zsuzsa (csak névrokona fenti interjúalanyunknak – a szerk megj.) és férje, Marius – aki maga is vegyes családban nőtt fel – még a gyerekek születése előtt eldöntötték, hogy úgy lesz a legjobb, ha apa románul, anya pedig magyarul beszél velük, de hamar rájöttek, hogy nem tudják ezt betartani, mivel ők maguk is magyarul kommunikálnak egymással – vallotta be lapunknak az újságíróként dolgozó édesanya.
„A nagyobbik fiam most kezd érdeklődőbb lenni a román nyelv iránt, szeretné megértetni magát, ezért apósomat is arra kértem, hogy ne beszéljen magyarul a gyerekekkel, hogy tanulják meg a nyelvet” – mondta Libeg Zsuzsa, aki arról is mesélt, miért keresztelték gyerekeiket ortodoxnak. „Férjem ortodox, és neki fontosabb szerepet játszik a vallás az életében, ő mélyebben éli meg, mint én. Tudtam, hogy nála a gyerekek vallásos nevelése jobb kezekben van, mint nálam. Azt szerettem volna, hogy magyar iskolába járjanak, mert csak így tudnak megtanulni írni, beszélni helyesen, a román nyelvet intézményes keretek között is megtanulják, a magyart másképp nem. Ezt férjemmel szépen megbeszéltük, és megegyeztünk ebben, anélkül, hogy azt éreztük volna, hogy nagy kompromisszumokat hozunk” – fogalmazott az édesanya.
Az etnikai asszimiláció elkerülhetetlen?
Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok népszámlálási tanulmánya szerint 2002-ben Romániában összességében a vegyes családok csupán 32,3 százalékában regisztrálták a gyermekeket magyar nemzetiségűként, Maros megyében a vegyes párok 35,6 százaléka jegyeztette magyarnak gyerekét. A magyar többségű székelyföldi megyékben az etnikai szocializáció kiegyenlítettebb, vagyis a gyermekek mintegy felét regisztrálták magyarként, illetve románként. Ezzel szemben Brassó, Szeben, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény megyében, ahol a magyarok aránya nem éri el a tíz százalékot, a gyermekeiket magyarként regisztráltató családok aránya 25 százalék alatt marad. A legutóbbi felmérések szerint Székelyföldön 4,3 százalék a vegyes házasságot kötők aránya, Dél-Erdélyben ez 44,2 százalék, a Bánságban pedig meghaladja az 50 százalékot is. Szociológiai szempontból ezek a számadatok akár az etnikai asszimiláció forrásaként is értelmezhetők.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
Erdélyben a vegyes házasságban élő párok választani kénytelenek vallást, templomot, az óvoda és iskola tannyelvét. Ezek a döntések pedig befolyásolják gyerekük gondolkodását, szocializációját, későbbi párválasztását. Marosvásárhelyen élő vegyes házasságban élő párokkal beszélgettünk arról, milyen nyelven élik meg a mindennapokat, illetve hogyan viszonyulnak a kettős nemzettudathoz gyerekeik.
Maros megye etnikai összetételéből adódóan sok a vegyes házasság. A legutóbbi szociológiai felmérések azt mutatják, hogy a vegyes házasság itt is, de főként a szórványban, illetve Kolozs és Bihar megyében emelkedő tendenciát mutat.
Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című, 2011-es népszámlálási tanulmányából kiderül, hogy míg Maros megyében 1992-2001 között 11 százalékos volt a román párú vegyes házasságot kötők aránya, addig 2007-re 13,9 százalékos lett. Ennek kapcsán beszélgettünk olyan vegyes házasságban élő marosvásárhelyi magyar édesanyával, aki gyerekével és férjével egyaránt románul beszél, magyar édesanyával, aki magyarul beszél gyerekeivel, a román édesapa pedig románul, és olyan párt is megszólaltattunk, akik magyarul beszélnek egymással és gyerekeikkel is.
Ahol mindketten románul szólnak a gyerekhez
Libeg Márta és férje, Claudiu úgy döntöttek, hogy mindketten románul beszélnek a kislányukkal, Mayával, aki hamarosan óvodás korú lesz. „A nagyszülők magyarul beszélnek vele, és mivel a kislányunk több mint fél napot tölt velük, ezért úgy gondoltam, ha én is magyarul beszélnék vele, nem tudna románul, de így mindkét nyelven megtanult. Ha mi és a nagyszülei is vele vannak, fordít nekünk. Tudja, hogy velünk csak románul beszél, a nagyszülőkkel pedig magyarul, és soha nem téved. Fontosnak tartjuk, hogy ismerje mindkét nyelvet, mert Vásárhelyen mindkettőnek hasznát veheti” – mondta el a Vásárhelyi Hírlapnak Libeg Márta.
Úgy döntöttek, hogy román nyelvű óvodát és iskolát választanak gyereküknek, mert úgy vélik, magyarul beszélni megtanul a nagyszülőktől, akárcsak olvasni és írni, az édesanya is segít neki ebben. Szerintük könnyebb lesz a jövőben a gyereknek, ha román tannyelvű oktatást választanak neki. „Nincs is igazán különbség a két kultúra között, legalábbis itt, Marosvásárhelyen. Lehet, hogy több vegyes nyelvű rendezvény közelebb hozná egymáshoz a románokat és a magyarokat, de azért elég összetartók vagyunk” – véli az édesanya.
Ahol aranyszabály a kétnyelvűség
Curticăpean Rékáék másképp döntöttek: náluk aranyszabály volt az, hogy egyik szülő csak egy nyelven beszél a gyerekekhez, azaz a saját anyanyelvén. A marosvásárhelyi édesanya úgy gondolja, nem hiába hívjuk anyanyelvnek az anyanyelvet, tehát egyértelmű volt számukra, hogy mindkét nyelvet megtanulják a gyerekek. Nem gondolta, hogy ennyire könnyen összejön, de mint elmesélte lapunknak, a gyerekek természetes könnyedséggel váltanak egyik nyelvről a másikra. „Az aranyszabály, amihez ragaszkodunk, hogy a férjem és én is mindig az anyanyelvünkön szólunk hozzájuk. Ha románul szólnék a lányaimhoz, akkor nagyon csodálkoznának. A játszótéren egyszer egy magyar anyuka kérte a nagyobbik lányomat, Íriszt, hogy beszélgessen románul az ő lányával, hogy tanulja a nyelvet. A lányom nem tudta megtenni, azt mondta, ez neki nagyon furcsa, kényelmetlenül érzi magát” – mesélte az óvónőként dolgozó édesanya. Hozzátette, szerencsére nem kellett különösen megharcolnia azért, hogy magyar tagozatra írassák a most harmadikos lányukat, talán azért sem, mert férje, Ovidiu maga is vegyes családból származik.
„A román nyelvet a magyar osztályban is tanulják a gyerekek, de fordítva nincs így. Úgy éreztem, túl sokat veszítene már az óvodában, ha például lemaradna a magyar népi gyermekjátékokról. Ha középiskola előtt úgy dönt, hogy váltani akar, támogatjuk abban is. Sok osztálytársának nehéz a román nyelv, neki nem. Barátságkötések szempontjából is jó neki, hogy mindkét nyelven tud kommunikálni, eddig tehát csak előnye volt annak, hogy magyar osztályba írattuk. Úgy érzem, nincs arra mentség vagy kifogás, hogy a gyerek ne tanulja meg a saját anyanyelvét” – fejtette ki az édesanya. Bevallotta, mivel ő maga magyarul gondolkodik, és mindig kell fordítson, ha kommunikál férjével, meglepte, hogy lányai kicsi koruktól kezdve már gyorsan váltottak egyik nyelvről a másikra, tehát gyorsan kialakult a két nyelven való gondolkodásuk is. Szerinte csak hátránya származna a vegyes házasságban élő gyerekeknek abból, ha nem tanítanák meg őket a szülők mindkét nyelven gondolkodni, kommunikálni.
Ahol a magyar nyelv felé billent a mérleg
Arra is van példa Marosvásárhelyen, hogy egy román-magyar vegyes házasságban mindenki magyarul kommunikál egymással, így az sem meglepő, hogy a most öt-, illetve hároméves gyerekeik nem beszélnek románul. Libeg Zsuzsa (csak névrokona fenti interjúalanyunknak – a szerk megj.) és férje, Marius – aki maga is vegyes családban nőtt fel – még a gyerekek születése előtt eldöntötték, hogy úgy lesz a legjobb, ha apa románul, anya pedig magyarul beszél velük, de hamar rájöttek, hogy nem tudják ezt betartani, mivel ők maguk is magyarul kommunikálnak egymással – vallotta be lapunknak az újságíróként dolgozó édesanya.
„A nagyobbik fiam most kezd érdeklődőbb lenni a román nyelv iránt, szeretné megértetni magát, ezért apósomat is arra kértem, hogy ne beszéljen magyarul a gyerekekkel, hogy tanulják meg a nyelvet” – mondta Libeg Zsuzsa, aki arról is mesélt, miért keresztelték gyerekeiket ortodoxnak. „Férjem ortodox, és neki fontosabb szerepet játszik a vallás az életében, ő mélyebben éli meg, mint én. Tudtam, hogy nála a gyerekek vallásos nevelése jobb kezekben van, mint nálam. Azt szerettem volna, hogy magyar iskolába járjanak, mert csak így tudnak megtanulni írni, beszélni helyesen, a román nyelvet intézményes keretek között is megtanulják, a magyart másképp nem. Ezt férjemmel szépen megbeszéltük, és megegyeztünk ebben, anélkül, hogy azt éreztük volna, hogy nagy kompromisszumokat hozunk” – fogalmazott az édesanya.
Az etnikai asszimiláció elkerülhetetlen?
Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok népszámlálási tanulmánya szerint 2002-ben Romániában összességében a vegyes családok csupán 32,3 százalékában regisztrálták a gyermekeket magyar nemzetiségűként, Maros megyében a vegyes párok 35,6 százaléka jegyeztette magyarnak gyerekét. A magyar többségű székelyföldi megyékben az etnikai szocializáció kiegyenlítettebb, vagyis a gyermekek mintegy felét regisztrálták magyarként, illetve románként. Ezzel szemben Brassó, Szeben, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény megyében, ahol a magyarok aránya nem éri el a tíz százalékot, a gyermekeiket magyarként regisztráltató családok aránya 25 százalék alatt marad. A legutóbbi felmérések szerint Székelyföldön 4,3 százalék a vegyes házasságot kötők aránya, Dél-Erdélyben ez 44,2 százalék, a Bánságban pedig meghaladja az 50 százalékot is. Szociológiai szempontból ezek a számadatok akár az etnikai asszimiláció forrásaként is értelmezhetők.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
2017. március 7.
Könyvek, ha elégnek
Hány kéz érintette ezeket a könyveket, amelyek most Nagyenyedre utaztak! Mennyi gondolat, emlék kelt szárnyra mialatt annyian kezükbe vették! Sóhaj, vágy, titkos remény.
Egyszer valaki megvásárolta. Száz éve, ötven éve. Magának, gyermekeinek, netán ajándékba. Megvette, mert arra vágyott. Megvette, mert valakinek szánta. Vagy mert azon a héten, abban a hónapban, azon a nyáron éppen ezt a magyar könyvet hozták a boltba. És vinni kell, mindegy, ki írta, mindegy, miről szól, a sorok között olvasni buta cenzúrán is átjutottak gyöngyszemek.
Vágyott sikerre jutó vagy elmaradt beteljesülések. Hogy ez lesz a kedvenc könyve, hogy ugyanolyan lélekhúrokat pendít a megajándékozottban, mint benned, hogy észrevesz tőle, s a szerelmed is ajándékotok lehet, vagy csak mert jobb ötleted nem volt, hát mit is vihettél volna neki. A legjobb barátnőnek a legjobb barátnőtől boldog születésnapot, 1960, ’70, karácsonyra 1980.
Most pont főzni kéne, és Manyika is meglátogat délután, a tiszta ruhát össze kell még kapkodnod, sütni is jó lenne, nem vallhatsz szégyent pont Manyika előtt, de könyveket gyűjtenek, hát te is. Nézegeted a könyveidet, és összeáll belőlük az élet. Az életed.
Emlékszel, ezt M.-től kaptad, három gyermeket szült a messzi tengerentúlon, aztán az egyik mégis hazajött. Azon a születésnapon mindenki Álarcosbált hozott, háromszor is megvolt, drága kincs, hányszor bújtál vele lecke helyett a lépcső alatti sufniba, most az utolsót odaadom, ugye nem bánod? Szeretni fogják ezek a gyerekek. Talán nekik is van sufnijuk. Vagy lombházikójuk, ahol összebújhatnak vele. Anya, apa, nevelő, tanár, könyvtáros, aki kezükbe adja, leglegebb barinő, akivel összesustorogva borzongva olvassák a kalandokat. Hát elviszem őket, el én, odaadom, az újság közelebb van, nem megyek ki a rádióig. Megígérték, hogy biztos gyerekekhez kerül, nem dobják ki. A nevemet is felírták, pedig mondtam, hogy nem fontos. Egy fiatalember a könyveket lajstromozta. Jól gondját viselik.
Az alagsori könyvtárban egymásnak adták a kilincset, zsákokkal jöttek, nagy bevásárlószatyrokkal, banánosdobozokkal vagy mosószeres barna kartonokkal, jó napot kívánok, ide kell hozni a könyveket, és már rakták is le, a történeteikkel együtt, a könyvfogadók kíváncsi mosolya felfakasztotta bennük. Még a kezével, szemével végigsimogat a borítón, az ezer kilométerekre élő vágyott gyermek, a jobb létre szenderült örök társ emlékén, és ma biztosan felhívja Erzsit, aki a könyvbe írt. Meg újraolvassa, újra bizony, most, hogy kezébe került. Azt nem hozta, attól nem tudott megválni.
Még a nagyüzletek keze is benne van a dologban, a kitett dobozokat gyűjtöttük onnan, és a sarki román zöldséges, akitől a műanyag- és kartonládákat elkértük, adták jószívvel, még bepakolni is segítettek. Aztán azokba kerültek a könyvek, és minden a rádióhoz. Aztán itt ezek a hang-sajtósok – hajnalban, éjszaka, mikor minden vágást megcsináltak és minden élő műsoruk lejárt is, egészen a következőig adódott szünetben… – újra megfogtak, megnéztek minden egyes könyvet, a szülinapost, a ballagásra kapottat, az angyalhozta meséket, és úgy osztották, hogy Kommandóra a leégettek helyett, Nagyenyedre a rongyosra olvasott háziolvasmányok helyett, Magyarlapádra az alig néhány tucatnyi könyv mellé, Zsobokra a gyermekotthonba, Temesvárra az új iskolába is jusson majd. Külön ládák, külön stószok, címkével feliratozva.
Aztán autóba, utánfutóba hordtuk, a ládák tetején levőkön megakadt a szemünk, betűztük a címet, fejjel lefelé, oldalvást. Nicsak, Nemtudomka Napvárosban nekünk is megvolt, emlékszel, Enikő, ez volt a kedvenc könyved, szétolvastuk, még sehol másnál nem láttam! A srácokkal olvastátok-e már? Pál utcai fiúk! Szétsírtuk a lelkünket, hogy írhatott ilyen kegyetlen gyönyörűséget ez a Molnár Ferenc, sose halt meg senkink addig, csak akkor nemecsekernőnk. És újraolvastuk, hátha most, hátha harmadszor, hátha tizedszer másképp lesz, pedig tudtuk, hogy dehogyis.
A kollégiumban egész osztálynyi enyedi diák hordja a dobozokat. És az a szőke copfos lány már ki is kapott egy könyvet az egyik kartonból, már lapoz, már olvas. Nagyon sokan nem fognak. A kötelezőket sem, vagy azokat pláné nem. A kortársakat is alig, hiszen ezekből nincs is: vásárlásra nem futja, az adományokból meg inkább klasszikusok kerülnek. Mégis, ha csak egyetlen egy gyermek esne újfent a könyvek boldog rabjává, általa is már oly sokan fogják felfedezni bennük a maguk égigérőfáját, hétfejűsárkányait, nemecsekernőit. Pont abban a könyvben, amit 1950-ben Rozál adott Mártikának, szeretettel. S azóta még olyan sokan szeretettel továbbadtak. És annyi örömet fakasztottak. Bennünk is, akik csak kapcsok, átadók vagyunk, és ezért is köszönet minden adományozónak.
Hát erre képes egy szörnyű tűz, valahol az isten háta mögötti faluban. Egyet, kettőt, aztán százakat, ezreket indít, ébreszt. Magyarokat is. Összefogás, közös cél, pedig ebben most nincs is ellenség, ami mindeneket összetartana mindenekfelett. Bárcsak így lehetnénk a békességek, a nemnagy szükségek, a láthatatlanul kis szelíd lángocskák perpatvaros, hej de sokszor csak holmi fülemülefüttyös hétköznapjain is…
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
Hány kéz érintette ezeket a könyveket, amelyek most Nagyenyedre utaztak! Mennyi gondolat, emlék kelt szárnyra mialatt annyian kezükbe vették! Sóhaj, vágy, titkos remény.
Egyszer valaki megvásárolta. Száz éve, ötven éve. Magának, gyermekeinek, netán ajándékba. Megvette, mert arra vágyott. Megvette, mert valakinek szánta. Vagy mert azon a héten, abban a hónapban, azon a nyáron éppen ezt a magyar könyvet hozták a boltba. És vinni kell, mindegy, ki írta, mindegy, miről szól, a sorok között olvasni buta cenzúrán is átjutottak gyöngyszemek.
Vágyott sikerre jutó vagy elmaradt beteljesülések. Hogy ez lesz a kedvenc könyve, hogy ugyanolyan lélekhúrokat pendít a megajándékozottban, mint benned, hogy észrevesz tőle, s a szerelmed is ajándékotok lehet, vagy csak mert jobb ötleted nem volt, hát mit is vihettél volna neki. A legjobb barátnőnek a legjobb barátnőtől boldog születésnapot, 1960, ’70, karácsonyra 1980.
Most pont főzni kéne, és Manyika is meglátogat délután, a tiszta ruhát össze kell még kapkodnod, sütni is jó lenne, nem vallhatsz szégyent pont Manyika előtt, de könyveket gyűjtenek, hát te is. Nézegeted a könyveidet, és összeáll belőlük az élet. Az életed.
Emlékszel, ezt M.-től kaptad, három gyermeket szült a messzi tengerentúlon, aztán az egyik mégis hazajött. Azon a születésnapon mindenki Álarcosbált hozott, háromszor is megvolt, drága kincs, hányszor bújtál vele lecke helyett a lépcső alatti sufniba, most az utolsót odaadom, ugye nem bánod? Szeretni fogják ezek a gyerekek. Talán nekik is van sufnijuk. Vagy lombházikójuk, ahol összebújhatnak vele. Anya, apa, nevelő, tanár, könyvtáros, aki kezükbe adja, leglegebb barinő, akivel összesustorogva borzongva olvassák a kalandokat. Hát elviszem őket, el én, odaadom, az újság közelebb van, nem megyek ki a rádióig. Megígérték, hogy biztos gyerekekhez kerül, nem dobják ki. A nevemet is felírták, pedig mondtam, hogy nem fontos. Egy fiatalember a könyveket lajstromozta. Jól gondját viselik.
Az alagsori könyvtárban egymásnak adták a kilincset, zsákokkal jöttek, nagy bevásárlószatyrokkal, banánosdobozokkal vagy mosószeres barna kartonokkal, jó napot kívánok, ide kell hozni a könyveket, és már rakták is le, a történeteikkel együtt, a könyvfogadók kíváncsi mosolya felfakasztotta bennük. Még a kezével, szemével végigsimogat a borítón, az ezer kilométerekre élő vágyott gyermek, a jobb létre szenderült örök társ emlékén, és ma biztosan felhívja Erzsit, aki a könyvbe írt. Meg újraolvassa, újra bizony, most, hogy kezébe került. Azt nem hozta, attól nem tudott megválni.
Még a nagyüzletek keze is benne van a dologban, a kitett dobozokat gyűjtöttük onnan, és a sarki román zöldséges, akitől a műanyag- és kartonládákat elkértük, adták jószívvel, még bepakolni is segítettek. Aztán azokba kerültek a könyvek, és minden a rádióhoz. Aztán itt ezek a hang-sajtósok – hajnalban, éjszaka, mikor minden vágást megcsináltak és minden élő műsoruk lejárt is, egészen a következőig adódott szünetben… – újra megfogtak, megnéztek minden egyes könyvet, a szülinapost, a ballagásra kapottat, az angyalhozta meséket, és úgy osztották, hogy Kommandóra a leégettek helyett, Nagyenyedre a rongyosra olvasott háziolvasmányok helyett, Magyarlapádra az alig néhány tucatnyi könyv mellé, Zsobokra a gyermekotthonba, Temesvárra az új iskolába is jusson majd. Külön ládák, külön stószok, címkével feliratozva.
Aztán autóba, utánfutóba hordtuk, a ládák tetején levőkön megakadt a szemünk, betűztük a címet, fejjel lefelé, oldalvást. Nicsak, Nemtudomka Napvárosban nekünk is megvolt, emlékszel, Enikő, ez volt a kedvenc könyved, szétolvastuk, még sehol másnál nem láttam! A srácokkal olvastátok-e már? Pál utcai fiúk! Szétsírtuk a lelkünket, hogy írhatott ilyen kegyetlen gyönyörűséget ez a Molnár Ferenc, sose halt meg senkink addig, csak akkor nemecsekernőnk. És újraolvastuk, hátha most, hátha harmadszor, hátha tizedszer másképp lesz, pedig tudtuk, hogy dehogyis.
A kollégiumban egész osztálynyi enyedi diák hordja a dobozokat. És az a szőke copfos lány már ki is kapott egy könyvet az egyik kartonból, már lapoz, már olvas. Nagyon sokan nem fognak. A kötelezőket sem, vagy azokat pláné nem. A kortársakat is alig, hiszen ezekből nincs is: vásárlásra nem futja, az adományokból meg inkább klasszikusok kerülnek. Mégis, ha csak egyetlen egy gyermek esne újfent a könyvek boldog rabjává, általa is már oly sokan fogják felfedezni bennük a maguk égigérőfáját, hétfejűsárkányait, nemecsekernőit. Pont abban a könyvben, amit 1950-ben Rozál adott Mártikának, szeretettel. S azóta még olyan sokan szeretettel továbbadtak. És annyi örömet fakasztottak. Bennünk is, akik csak kapcsok, átadók vagyunk, és ezért is köszönet minden adományozónak.
Hát erre képes egy szörnyű tűz, valahol az isten háta mögötti faluban. Egyet, kettőt, aztán százakat, ezreket indít, ébreszt. Magyarokat is. Összefogás, közös cél, pedig ebben most nincs is ellenség, ami mindeneket összetartana mindenekfelett. Bárcsak így lehetnénk a békességek, a nemnagy szükségek, a láthatatlanul kis szelíd lángocskák perpatvaros, hej de sokszor csak holmi fülemülefüttyös hétköznapjain is…
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 8.
Arad megyei kisnyelvészek és kismatematikusok
Minden díjat elhoztak
A megye nyolc iskolájából utaztak kisdiákok március elején Lakitelekre, hogy részt vegyenek a Bács-Kiskun Megyei Kisiskolák Közművelődési Egyesülete szervezésében sorra kerülő „Kismatematikus” és „Kisnyelvész” versenyen. A III. és IV. osztályosok számára rendezett megmérettetésnek a Lakitelek Népfőiskola ad otthont minden évben.
A döntőben a romániai kisdiákok mellett magyarországi és szerbiai diákok is részt vettek. Arad megyét a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aurel Vlaicu Általános Iskola, az Aron Cotruş Általános Iskola, a Pécskai 2-es Számú Általános Iskola, a Nagyiratosi Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Majláthfalvi Általános Iskola, valamint a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola diákjai képviselték – ismertette lapunkkal Vincze Német Julianna, az Aron Cotruş Általános Iskola tanítónője.
A kellemes, kétnapos „kiruccanás” első napján, a döntő előttin az Alma Mater Alapítvány jóvoltából a diákok meglátogathatták a szegedi Vadasparkot, majd a kirándulás után részt vettek a hivatalos megnyitón, aztán estig szórakoztató tevékenységeken vettek részt: játszóház, uszoda… stb.
A döntőre március 2-án reggel került sor, maga a megmérettetés 60 perc volt, aztán következett a díjkiosztó, ahol az aradi diákok valósággal taroltak – ahogy Vincze Német Julianna is fogalmazott.
A harmadik osztályosok közül a Kisnyelvész kategóriában 3. díjat kapott Horváth Hanna Orsolya kisiratosi diák, felkészítő tanítója Gulyás Gabriella Csilla. A harmadikosoknál maradva két Kismatematikus-díjat is elhoztak: 2. díjat kapott Almási Áron szintén kisiratosi diák, Gulyás Gabriella Csilla felkészítő pedagógus diákja, míg a 3. díjat Budacsek Tímea hozta el, ő a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, felkészítője pedig Cirják Izabella Márta tanítónő.
A negyedik osztályos Kisnyelvészeka dobogó mindhárom fokát elfoglalták: 1. díj Kis Eszter – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Tekeres Dénes – Simonyi Imre Általános Iskola, felkészítő pedagógus Péter Dalma, 3. díj Rudolf Barnabás – Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
A negyedikes Kismatematikusokaz első és második díjat „seperték be”: 1. Timiş Marc – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Nyári Tamás – Csiky, Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
Gratulálunk a diákoknak, felkészítő pedagógusaiknak, és dicséretet érdemel mindenki, aki hozzájárult e nem mindennapi sikerhez!
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
Minden díjat elhoztak
A megye nyolc iskolájából utaztak kisdiákok március elején Lakitelekre, hogy részt vegyenek a Bács-Kiskun Megyei Kisiskolák Közművelődési Egyesülete szervezésében sorra kerülő „Kismatematikus” és „Kisnyelvész” versenyen. A III. és IV. osztályosok számára rendezett megmérettetésnek a Lakitelek Népfőiskola ad otthont minden évben.
A döntőben a romániai kisdiákok mellett magyarországi és szerbiai diákok is részt vettek. Arad megyét a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aurel Vlaicu Általános Iskola, az Aron Cotruş Általános Iskola, a Pécskai 2-es Számú Általános Iskola, a Nagyiratosi Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Majláthfalvi Általános Iskola, valamint a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola diákjai képviselték – ismertette lapunkkal Vincze Német Julianna, az Aron Cotruş Általános Iskola tanítónője.
A kellemes, kétnapos „kiruccanás” első napján, a döntő előttin az Alma Mater Alapítvány jóvoltából a diákok meglátogathatták a szegedi Vadasparkot, majd a kirándulás után részt vettek a hivatalos megnyitón, aztán estig szórakoztató tevékenységeken vettek részt: játszóház, uszoda… stb.
A döntőre március 2-án reggel került sor, maga a megmérettetés 60 perc volt, aztán következett a díjkiosztó, ahol az aradi diákok valósággal taroltak – ahogy Vincze Német Julianna is fogalmazott.
A harmadik osztályosok közül a Kisnyelvész kategóriában 3. díjat kapott Horváth Hanna Orsolya kisiratosi diák, felkészítő tanítója Gulyás Gabriella Csilla. A harmadikosoknál maradva két Kismatematikus-díjat is elhoztak: 2. díjat kapott Almási Áron szintén kisiratosi diák, Gulyás Gabriella Csilla felkészítő pedagógus diákja, míg a 3. díjat Budacsek Tímea hozta el, ő a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, felkészítője pedig Cirják Izabella Márta tanítónő.
A negyedik osztályos Kisnyelvészeka dobogó mindhárom fokát elfoglalták: 1. díj Kis Eszter – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Tekeres Dénes – Simonyi Imre Általános Iskola, felkészítő pedagógus Péter Dalma, 3. díj Rudolf Barnabás – Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
A negyedikes Kismatematikusokaz első és második díjat „seperték be”: 1. Timiş Marc – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Nyári Tamás – Csiky, Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
Gratulálunk a diákoknak, felkészítő pedagógusaiknak, és dicséretet érdemel mindenki, aki hozzájárult e nem mindennapi sikerhez!
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 8.
A kultúra kimegy Csombordra...
..mondhatnánk, bármiféle iróniát mellőzve, hiszen a jó boráról és újabban a rózsafesztiváljáról elhíresült települést mostanában a színvonalas előadásai miatt keresik fel az érdeklődők, s történik mindez a nagyenyedi művelődési ház felújítási munkálatai miatt. A jó állapotban levő csombordi kultúrotthon megfelelő infrastruktúrával rendelkezik a nagyobb rendezvények befogadására. A helyiek örülnek a lehetőségnek, az enyediek számára pedig nem okoz különösebb gondot a 3 kilométeres kiszállás, a szervezők ingyenes buszokat fogadnak és a belépés is általában díjtalan.
A Marosvásárhelyi Székely Néptáncosok szólították egybe a környék magyarságát A virágzó Maros mentén című előadásukkal, Benő Barna koreográfiájában 2017. március 2-án. A közkedvelt előadóművészek (Ábrám Tibor, Boros Emese, Buta Árpád Attila, Gyepesi László, Ritziu Ilka Krisztina) humorral fűszerezett zenés, táncos, operett gáláját vastapssal jutalmazta a közönség.
Másnap a Bocskai Zarándoklat 2017 program keretében a hajdúnánási Naná Színház lépett a csombordi színpadra Hajdú rege című produkciójával. A 2000-ben alakult magyarországi amatőr színjátszó társulat jelenleg 35 aktív taggal működik, megalakulásuk óta sok sikert, szakmai elismerést mondhat magáénak. Egyike azon kevés társulatnak, amely csak saját darabot, a tagok egyéni karakterére írt figurát játszik. Mindenik művet a színpad vezetője, Marth P. Ildikó írta, aki az előadást követően készségesen nyilatkozott lapunknak. Elmondása szerint 2005-ben műve megírására két időben egymáshoz közel eső esemény ihlette: a hajdúnánási 400 éves letelepedés évfordulója, valamint az akkori népszavazás általi kettős állampolgárság elutasítása.
A hazaszeretetet, a magyar múlt iránti tiszteletet már az előadás első perceiben érezhette a néző. A Hajdú regét alkotója egy olyan zenés történelmi játékként határozta meg, amely igen fennkölt témát dolgoz fel: a magyarok mindmáig egyetlen győztes szabadságharcának állít emléket sajátos módon. A Hajdú rege egy kitaszított, keményszívű nép otthonra találásának történetét mondja el, az ész és a szív szavaival, miközben ugyanolyan erőteljes hangsúllyal a jelen problémáira reflektál. A téma választásában majd sikerében nem kis szerepe volt annak is, hogy Hajdúnánáson erőteljes Bocskai-kultusz él, tavaly itt rendezték meg a hajdúk világtalálkozóját is.
A történelmi tárgyú alkotást a kitalált, ám korabeli családneveket viselő szereplők drámai fordulatokkal teli szerelmi története teszi izgalmasabbá, érthetőbbé. A nézők a darabban fellelhették mindazt, amihez „klasszikusan” hozzászoktak: hűség, árulás, csalódás, félelem, várakozás, kicsinyesség, ugyanakkor a becsület, az igaz szerelem, a felelősségvállalás morális példái sem hiányoztak. A helyi legendák, népszokások, babonák felvillantása, a humoros népnyelvi fordulatok a darab minőségi ráadásai, mindezek az ízlésesen kivitelezett jelmezek és díszletek segítségével az autentikusság hatását keltették. A zenei aláfestés, az érzelmi tonalitást kiélező dalbetétek is hozzájárultak a darab sikeréhez, mindez Kazár Pál zeneszerző, a nyíregyházi színház zenei vezetőjének érdeme.
A színházi előadás remek alkalom volt a hajdúnánásiakkal való találkozásra, hiszen a gyulafehérváriak, a magyarlapádiak, a vajasdiak is régi kapcsolatot ápolnak az ottaniakkal. A csombordi telt házas produkció után a vendégek Gyulafehérváron is bemutatták, hasonló sikerrel, a nemzetünk sorsproblémáin elgondolkodtató darabot.
Csombordon a következő kiemelt eseményre március 18-án kerül sor, amikor a Tavaszi szél vizet áraszt megyei néptáncfesztiválra várják az érdeklődőket.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
..mondhatnánk, bármiféle iróniát mellőzve, hiszen a jó boráról és újabban a rózsafesztiváljáról elhíresült települést mostanában a színvonalas előadásai miatt keresik fel az érdeklődők, s történik mindez a nagyenyedi művelődési ház felújítási munkálatai miatt. A jó állapotban levő csombordi kultúrotthon megfelelő infrastruktúrával rendelkezik a nagyobb rendezvények befogadására. A helyiek örülnek a lehetőségnek, az enyediek számára pedig nem okoz különösebb gondot a 3 kilométeres kiszállás, a szervezők ingyenes buszokat fogadnak és a belépés is általában díjtalan.
A Marosvásárhelyi Székely Néptáncosok szólították egybe a környék magyarságát A virágzó Maros mentén című előadásukkal, Benő Barna koreográfiájában 2017. március 2-án. A közkedvelt előadóművészek (Ábrám Tibor, Boros Emese, Buta Árpád Attila, Gyepesi László, Ritziu Ilka Krisztina) humorral fűszerezett zenés, táncos, operett gáláját vastapssal jutalmazta a közönség.
Másnap a Bocskai Zarándoklat 2017 program keretében a hajdúnánási Naná Színház lépett a csombordi színpadra Hajdú rege című produkciójával. A 2000-ben alakult magyarországi amatőr színjátszó társulat jelenleg 35 aktív taggal működik, megalakulásuk óta sok sikert, szakmai elismerést mondhat magáénak. Egyike azon kevés társulatnak, amely csak saját darabot, a tagok egyéni karakterére írt figurát játszik. Mindenik művet a színpad vezetője, Marth P. Ildikó írta, aki az előadást követően készségesen nyilatkozott lapunknak. Elmondása szerint 2005-ben műve megírására két időben egymáshoz közel eső esemény ihlette: a hajdúnánási 400 éves letelepedés évfordulója, valamint az akkori népszavazás általi kettős állampolgárság elutasítása.
A hazaszeretetet, a magyar múlt iránti tiszteletet már az előadás első perceiben érezhette a néző. A Hajdú regét alkotója egy olyan zenés történelmi játékként határozta meg, amely igen fennkölt témát dolgoz fel: a magyarok mindmáig egyetlen győztes szabadságharcának állít emléket sajátos módon. A Hajdú rege egy kitaszított, keményszívű nép otthonra találásának történetét mondja el, az ész és a szív szavaival, miközben ugyanolyan erőteljes hangsúllyal a jelen problémáira reflektál. A téma választásában majd sikerében nem kis szerepe volt annak is, hogy Hajdúnánáson erőteljes Bocskai-kultusz él, tavaly itt rendezték meg a hajdúk világtalálkozóját is.
A történelmi tárgyú alkotást a kitalált, ám korabeli családneveket viselő szereplők drámai fordulatokkal teli szerelmi története teszi izgalmasabbá, érthetőbbé. A nézők a darabban fellelhették mindazt, amihez „klasszikusan” hozzászoktak: hűség, árulás, csalódás, félelem, várakozás, kicsinyesség, ugyanakkor a becsület, az igaz szerelem, a felelősségvállalás morális példái sem hiányoztak. A helyi legendák, népszokások, babonák felvillantása, a humoros népnyelvi fordulatok a darab minőségi ráadásai, mindezek az ízlésesen kivitelezett jelmezek és díszletek segítségével az autentikusság hatását keltették. A zenei aláfestés, az érzelmi tonalitást kiélező dalbetétek is hozzájárultak a darab sikeréhez, mindez Kazár Pál zeneszerző, a nyíregyházi színház zenei vezetőjének érdeme.
A színházi előadás remek alkalom volt a hajdúnánásiakkal való találkozásra, hiszen a gyulafehérváriak, a magyarlapádiak, a vajasdiak is régi kapcsolatot ápolnak az ottaniakkal. A csombordi telt házas produkció után a vendégek Gyulafehérváron is bemutatták, hasonló sikerrel, a nemzetünk sorsproblémáin elgondolkodtató darabot.
Csombordon a következő kiemelt eseményre március 18-án kerül sor, amikor a Tavaszi szél vizet áraszt megyei néptáncfesztiválra várják az érdeklődőket.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 9.
Interjú Vaszi Leventével –
„Meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak”
Vaszi Levente népdalénekes 2014-ben elnyerte a Fölszállott a páva tehetségkutató műsor közönségdíját, azonban a siker meglovaglása helyett szülőfalujában, Kósteleken folytatta tanári pályáját és családot alapított. A rendkívül szerény férfival a jelenről és a tervekről beszélgettünk.
– Hogyan tekint vissza a Fölszállott a páva-beli szereplésére?
– Húsvétkor lesz három éve, hogy elnyertem a vetélkedő közönségdíját, és úgy vélem, jó visszhangja volt a szereplésemnek. A falu számára jó hírverés volt, ahogy az azelőtti évben való szereplésünk is a Szellő tánccsoporttal, amikor különdíjban részesültünk. Igazából akkor került fel a térképre Kóstelek, majd erre erősítettem rá 2014-ben. Ugyanakkor számomra is jó volt, hogy megmutathattam az Istentől kapott ajándékot, tehetségemet.
– A szakmai elismerések és a közönségsiker ellenére nem népdalénekes-karrierjét építette tovább, hanem hazatért szülőfalujába…
– Legfőbb hivatásomat a népzene, a néptánc alapozta meg. Ferencz András és Incze Éva magyartanárok hívtak haza, és kutyakötelességemnek tartottam, hogy továbbvigyem mindazt, amit tőlük kaptam. Ők megbíztak bennem, és úgy éreztem, azt kell bizonyítanom, hogy itthon megállom a helyem. A versenynek köszönhetően valóban adódott számomra egy más lehetőség, és bár lehet úgy több pénzem, jobb sorsom lett volna, nálam nem úgy működik ez a dolog, hogy szököm ide, szököm oda. A kultúránk is erről szól: álljuk meg a helyünket, legyünk kitartóak és adjuk tovább az örökséget, ellenkező esetben tudjuk, mi történik. Itt nálunkfelé, a határ mentén meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak. A tévészereplésemmel is hagyományainkat akartam megismertetni a nagyvilággal, és megmutatni az elvándorolt magyaroknak, hogy itt mekkora értékek vannak, hátha hazatérnének, vagy legalább mozgassam meg a szívüket, lelküket.
– Bár a falut túlnyomórészt magyarok lakják, az oktatás románul zajlik…
– Földrajztanár végzettségem van, ám jelenleg történelmet tanítok. Ezt szerencsésnek tartom, tudva, milyen történelmet tanítanak gyerekeinknek. Arra törekszem, hogy ne az elferdített, hanem a valós tényeket ismerjék meg a gyerekek. Ez délelőtt történik, míg délután egy kolléganőmmel együtt hagyományőrző magyar órákat tartunk. Ő magyart korrepetál, én pedig kézműves foglalkozásokat, éneket, gyimesi és erdélyi néptáncot tanítok, hogy amikor Csíkszeredába mennek továbbtanulni, tudjanak bekapcsolódni az ottani táncház-mozgalomba. Emellett van egy egyesületünk, amely csakúgy, mint a tánccsoportunk, a közeli hegycsúcsról, a Szellőről kapta a nevét. Különböző programokat szervezünk, de iskolabuszt is beszereztünk, ugyanis a kósteleki gyerekeknek nem jutott a román állam által odaítélt iskolabuszokból…
– Milyen gyakran hívják fellépésekre?
– Nem panaszkodom, főként, mióta térerő van a faluban, így könnyebben elérnek. Múlt év végén azonban picit alábbhagytam az előadásokkal, hiszen megszületett a második kicsi leánykánk.
– Milyennek látja Kóstelek jövőjét?
– Bár a faluban vannak fiatalok, kevés gyerek születik. Nincs helyi orvosi ellátás, polgármesteri hivatal, sem rendőrség – mondjuk, ez utóbbit nem bánjuk –, ezért óriási esélyt jelentene számunkra, ha Csíkszépvíz irányába járhatóvá tennék az utat, hiszen így huszonöt kilométer lenne mindössze a távolság Csíkszeredáig, a jelenlegi nyolcvan helyett. A megyehatárig elkészült az út, azonban Bákó megye, illetve a helyi tanács attól tart, visszakerülünk Hargita megyébe, ezért nem támogatják a folytatást.
– Közben egy tanítványa is megméretkezett a Fölszállott a pává-ban. Várható folytatás?
– Valóban, Vrencsán Anita is öregbítette Kóstelek hírnevét, azonban egyelőre pihenünk. Nem ragaszkodunk a versenyzéshez, hiszen, amint azt Bartók Béla mondta, a verseny a lovaknak való. Itthon jobban esik nekem is az éneklés, mint a tévében való szereplés.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak”
Vaszi Levente népdalénekes 2014-ben elnyerte a Fölszállott a páva tehetségkutató műsor közönségdíját, azonban a siker meglovaglása helyett szülőfalujában, Kósteleken folytatta tanári pályáját és családot alapított. A rendkívül szerény férfival a jelenről és a tervekről beszélgettünk.
– Hogyan tekint vissza a Fölszállott a páva-beli szereplésére?
– Húsvétkor lesz három éve, hogy elnyertem a vetélkedő közönségdíját, és úgy vélem, jó visszhangja volt a szereplésemnek. A falu számára jó hírverés volt, ahogy az azelőtti évben való szereplésünk is a Szellő tánccsoporttal, amikor különdíjban részesültünk. Igazából akkor került fel a térképre Kóstelek, majd erre erősítettem rá 2014-ben. Ugyanakkor számomra is jó volt, hogy megmutathattam az Istentől kapott ajándékot, tehetségemet.
– A szakmai elismerések és a közönségsiker ellenére nem népdalénekes-karrierjét építette tovább, hanem hazatért szülőfalujába…
– Legfőbb hivatásomat a népzene, a néptánc alapozta meg. Ferencz András és Incze Éva magyartanárok hívtak haza, és kutyakötelességemnek tartottam, hogy továbbvigyem mindazt, amit tőlük kaptam. Ők megbíztak bennem, és úgy éreztem, azt kell bizonyítanom, hogy itthon megállom a helyem. A versenynek köszönhetően valóban adódott számomra egy más lehetőség, és bár lehet úgy több pénzem, jobb sorsom lett volna, nálam nem úgy működik ez a dolog, hogy szököm ide, szököm oda. A kultúránk is erről szól: álljuk meg a helyünket, legyünk kitartóak és adjuk tovább az örökséget, ellenkező esetben tudjuk, mi történik. Itt nálunkfelé, a határ mentén meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak. A tévészereplésemmel is hagyományainkat akartam megismertetni a nagyvilággal, és megmutatni az elvándorolt magyaroknak, hogy itt mekkora értékek vannak, hátha hazatérnének, vagy legalább mozgassam meg a szívüket, lelküket.
– Bár a falut túlnyomórészt magyarok lakják, az oktatás románul zajlik…
– Földrajztanár végzettségem van, ám jelenleg történelmet tanítok. Ezt szerencsésnek tartom, tudva, milyen történelmet tanítanak gyerekeinknek. Arra törekszem, hogy ne az elferdített, hanem a valós tényeket ismerjék meg a gyerekek. Ez délelőtt történik, míg délután egy kolléganőmmel együtt hagyományőrző magyar órákat tartunk. Ő magyart korrepetál, én pedig kézműves foglalkozásokat, éneket, gyimesi és erdélyi néptáncot tanítok, hogy amikor Csíkszeredába mennek továbbtanulni, tudjanak bekapcsolódni az ottani táncház-mozgalomba. Emellett van egy egyesületünk, amely csakúgy, mint a tánccsoportunk, a közeli hegycsúcsról, a Szellőről kapta a nevét. Különböző programokat szervezünk, de iskolabuszt is beszereztünk, ugyanis a kósteleki gyerekeknek nem jutott a román állam által odaítélt iskolabuszokból…
– Milyen gyakran hívják fellépésekre?
– Nem panaszkodom, főként, mióta térerő van a faluban, így könnyebben elérnek. Múlt év végén azonban picit alábbhagytam az előadásokkal, hiszen megszületett a második kicsi leánykánk.
– Milyennek látja Kóstelek jövőjét?
– Bár a faluban vannak fiatalok, kevés gyerek születik. Nincs helyi orvosi ellátás, polgármesteri hivatal, sem rendőrség – mondjuk, ez utóbbit nem bánjuk –, ezért óriási esélyt jelentene számunkra, ha Csíkszépvíz irányába járhatóvá tennék az utat, hiszen így huszonöt kilométer lenne mindössze a távolság Csíkszeredáig, a jelenlegi nyolcvan helyett. A megyehatárig elkészült az út, azonban Bákó megye, illetve a helyi tanács attól tart, visszakerülünk Hargita megyébe, ezért nem támogatják a folytatást.
– Közben egy tanítványa is megméretkezett a Fölszállott a pává-ban. Várható folytatás?
– Valóban, Vrencsán Anita is öregbítette Kóstelek hírnevét, azonban egyelőre pihenünk. Nem ragaszkodunk a versenyzéshez, hiszen, amint azt Bartók Béla mondta, a verseny a lovaknak való. Itthon jobban esik nekem is az éneklés, mint a tévében való szereplés.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 10.
Bodó Barna: erdélyi magyar fesztiválipar van születőben
Kizárólag a közösség érdekében szervezett fesztiválokat tartja értelemmel telítettnek Bodó Barna politológus. Az ismeretterjesztő szakíró a szerkesztésében megjelent, romániai magyar fesztiválokról szóló civil évkönyv csütörtöki, csíkszeredai bemutatóján bírálatokat is megfogalmazott.
Vitára sarkalló kijelentésekben is bővelkedett a 2014-es és 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv bemutatója Csíkszeredában. A Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében csütörtök este tartott közönségtalálkozón a házigazda, Ferencz Angéla faggatta a szerkesztőt az erdélyi magyarság 35 jelentős fesztiválját felvonultató kiadványról. A kötet szerzői 35 év alatti civil szférában dolgozó kutatók és szakemberek, akik bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtó összeállításban mutatják be a rendezvényeket.
A 65 dkg súlyú kötet kizárólag krétázott papírra készült, éppen a felvételek minőségének igényével, és az est meghívottja, Bodó Barna szerkesztő szerint egy társadalom demokráciájának állapotát méri az, hogy a civil szféra mennyire él, mennyire működik. Izgalmas volt az élénkítőre sikerült találkozón, hogy Sepsiszentgyörgyről elszármazott, Temesváron élő szerző-szerkesztő, és Ferencz Angéla társadalomkutató, kulturális intézményvezető, nem látják mindenben egyformán a téma vonzatait.
Míg Ferencz Angéla szerint meglehetősen sok rendezvény van, melyek között egymást erősítő hatásra, összedolgozásra lenne szükség, a politológus statisztikai alapon kevésnek tartja az erdélyi közösség magyar rendezvényeit. Az általa létrehozott civil kutatóintézetet létrehozó Bodó Barna úgy tartja: a létező körülbelül 2000 fesztivál száma a Magyarországi 60 ezer rendezvényhez mérve nagyon kevés. Mint mondta, csak azért tűnhet soknak, mert mindig ugyanaz a pár száz ember vesz részt minden rendezvényen.
Kifejtette, rendezvények között disztingválni azért fontos, mert míg a tömbmagyarság rendezvényei zömét a helyi önkormányzatok feladatként teljesítik, a szórványban az „etnikai tartalmak” szolgáltatói civilek. A Brassói magyar napok példájával támasztotta alá azt is, hogyan bojkottálják egymást „bájosan” az erdélyi magyar politikai szervezetek, a közösség végső kárára.
Ferencz Angéla kérdésére, tapasztalati tanácsként kiemelte: a szervezőknek fontos lenne a fiatalság hangsúlyosabb megszólítása, a stafétaátadás „előzékenyebb” előkészítése. Míg a nemrégiben kultúra-turizmus-kisebbség témában konferenciát társszervező Ferencz Angéla arra kérdezett rá: a „befelé forduló”, „önmagunknak szervezett” rendezvényeket hogyan lehetne a szakember szerint gazdasági-turisztikailag is hatékonnyá tenni, Bodó Barna kategorikusan kijelentette: jövedelmező fesztivál nincs.
Szerinte fesztiválipar van ugyan születőben, de a fesztiválbüdzsé „a közösségépítés költsége”. S míg a házigazda példaként a Double Rise Fesztivált említette a tájainkon még nem elsajátított profizmus címszónál, addig Bodó Barna egyenesen megkérdőjelezte, hogy erre a fesztiválra szüksége lenne az erdélyi közösségnek. Mint részletezte, a rendezvényen maga is kutatott csapatával, és ebből a pozícióból egyáltalán kérdéses, miért van szükség erre a Kolozsvárt is meghaladó turistaforgalmat eleve lebonyolító, mindössze 660 fős létszámú torockói közösségnek.
Az esten tovább szó esett a rendezvények magyarországi kormánytámogatásáról, mint utalt rá, a kötetben számszerűsített adatok is találhatók. A szerkesztés alatt levő következő kötet az erdélyi ifjúsági szervezetek történetét veszi górcső alá, a szerkesztő szerint vélhetően viharokat is kavarva az egykori ellentétek feltárásával.
Gellért Edit
maszol.ro
Kizárólag a közösség érdekében szervezett fesztiválokat tartja értelemmel telítettnek Bodó Barna politológus. Az ismeretterjesztő szakíró a szerkesztésében megjelent, romániai magyar fesztiválokról szóló civil évkönyv csütörtöki, csíkszeredai bemutatóján bírálatokat is megfogalmazott.
Vitára sarkalló kijelentésekben is bővelkedett a 2014-es és 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv bemutatója Csíkszeredában. A Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében csütörtök este tartott közönségtalálkozón a házigazda, Ferencz Angéla faggatta a szerkesztőt az erdélyi magyarság 35 jelentős fesztiválját felvonultató kiadványról. A kötet szerzői 35 év alatti civil szférában dolgozó kutatók és szakemberek, akik bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtó összeállításban mutatják be a rendezvényeket.
A 65 dkg súlyú kötet kizárólag krétázott papírra készült, éppen a felvételek minőségének igényével, és az est meghívottja, Bodó Barna szerkesztő szerint egy társadalom demokráciájának állapotát méri az, hogy a civil szféra mennyire él, mennyire működik. Izgalmas volt az élénkítőre sikerült találkozón, hogy Sepsiszentgyörgyről elszármazott, Temesváron élő szerző-szerkesztő, és Ferencz Angéla társadalomkutató, kulturális intézményvezető, nem látják mindenben egyformán a téma vonzatait.
Míg Ferencz Angéla szerint meglehetősen sok rendezvény van, melyek között egymást erősítő hatásra, összedolgozásra lenne szükség, a politológus statisztikai alapon kevésnek tartja az erdélyi közösség magyar rendezvényeit. Az általa létrehozott civil kutatóintézetet létrehozó Bodó Barna úgy tartja: a létező körülbelül 2000 fesztivál száma a Magyarországi 60 ezer rendezvényhez mérve nagyon kevés. Mint mondta, csak azért tűnhet soknak, mert mindig ugyanaz a pár száz ember vesz részt minden rendezvényen.
Kifejtette, rendezvények között disztingválni azért fontos, mert míg a tömbmagyarság rendezvényei zömét a helyi önkormányzatok feladatként teljesítik, a szórványban az „etnikai tartalmak” szolgáltatói civilek. A Brassói magyar napok példájával támasztotta alá azt is, hogyan bojkottálják egymást „bájosan” az erdélyi magyar politikai szervezetek, a közösség végső kárára.
Ferencz Angéla kérdésére, tapasztalati tanácsként kiemelte: a szervezőknek fontos lenne a fiatalság hangsúlyosabb megszólítása, a stafétaátadás „előzékenyebb” előkészítése. Míg a nemrégiben kultúra-turizmus-kisebbség témában konferenciát társszervező Ferencz Angéla arra kérdezett rá: a „befelé forduló”, „önmagunknak szervezett” rendezvényeket hogyan lehetne a szakember szerint gazdasági-turisztikailag is hatékonnyá tenni, Bodó Barna kategorikusan kijelentette: jövedelmező fesztivál nincs.
Szerinte fesztiválipar van ugyan születőben, de a fesztiválbüdzsé „a közösségépítés költsége”. S míg a házigazda példaként a Double Rise Fesztivált említette a tájainkon még nem elsajátított profizmus címszónál, addig Bodó Barna egyenesen megkérdőjelezte, hogy erre a fesztiválra szüksége lenne az erdélyi közösségnek. Mint részletezte, a rendezvényen maga is kutatott csapatával, és ebből a pozícióból egyáltalán kérdéses, miért van szükség erre a Kolozsvárt is meghaladó turistaforgalmat eleve lebonyolító, mindössze 660 fős létszámú torockói közösségnek.
Az esten tovább szó esett a rendezvények magyarországi kormánytámogatásáról, mint utalt rá, a kötetben számszerűsített adatok is találhatók. A szerkesztés alatt levő következő kötet az erdélyi ifjúsági szervezetek történetét veszi górcső alá, a szerkesztő szerint vélhetően viharokat is kavarva az egykori ellentétek feltárásával.
Gellért Edit
maszol.ro
2017. március 11.
„Színekben élem álmaim”
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 13.
Március idusát köszöntő tárlat (Kézdivásárhely)
Huszonnyolcadik alkalommal nyílt meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében a háromszéki és brassói képzőművészek március idusát köszöntő ünnepi tárlata. A tegnapi megnyitón több képzőművész személyesen is jelen volt.
Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte a megjelent alkotókat és a nagyszámú művészetkedvelő közönséget, hangsúlyozva: az idei kiállítás az eddigiek közül a leggazdagabb, hiszen negyvennégy kortárs képzőművész több mint ötven alkotással van jelen az ünnepi tárlaton. Elmondta, a kiállítás megszervezését a múzeum munkaközössége és a kézdivásárhelyi képzőművészek vállalták magukra. Dimény Attila felkérte a jelenlevőket, hogy egyperces néma csenddel és kegyelettel emlékezzenek a márciusi ünnepi tárlatok megálmodóira, a közel tíz éve elhunyt Incze Lászlóra és a múlt hónapban elhunyt Kosztándi Jenő festőművészre. Azt is bejelentette, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak köszönhetően évente katalógus készült a tárlatokról, két éve pedig az aktuális kiállítást bemutató kiadványt lapozhatják a tárlatlátogatók. Az idei kiállítás kurátora, Dobolyi Annamária művészettörténész elmondta, az állandó kiállítók mellett olyanok is vannak, akik először állítottak ki.
A tárlatot Deák Ferenc Loránd magyartanár méltatta. Közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár – Arany János Erdély és Kapui Ágota Így múlik el című versét adták elő –, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A kamarakórus Kosztándi Jenő emlékére Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres művének, a Rákóczi-indulónak a magyar változatát énekelte el. Kiállító művészek: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály és Vinczeffy László Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Mattis-Teutsch Waldemar, Sipos-Gaudi Tünde, Tomos Tünde és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Kosztándi Jenő, Máthé László, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Szász Edit, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Bartos Jenő Jászvásárról, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.
A kiállítás április 9-ig tekinthető meg, és az ünnepre való tekintettel ma és március 15-én – a főtéri ünnepség előtt és után – is nyitva tart a múzeum.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Huszonnyolcadik alkalommal nyílt meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében a háromszéki és brassói képzőművészek március idusát köszöntő ünnepi tárlata. A tegnapi megnyitón több képzőművész személyesen is jelen volt.
Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte a megjelent alkotókat és a nagyszámú művészetkedvelő közönséget, hangsúlyozva: az idei kiállítás az eddigiek közül a leggazdagabb, hiszen negyvennégy kortárs képzőművész több mint ötven alkotással van jelen az ünnepi tárlaton. Elmondta, a kiállítás megszervezését a múzeum munkaközössége és a kézdivásárhelyi képzőművészek vállalták magukra. Dimény Attila felkérte a jelenlevőket, hogy egyperces néma csenddel és kegyelettel emlékezzenek a márciusi ünnepi tárlatok megálmodóira, a közel tíz éve elhunyt Incze Lászlóra és a múlt hónapban elhunyt Kosztándi Jenő festőművészre. Azt is bejelentette, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak köszönhetően évente katalógus készült a tárlatokról, két éve pedig az aktuális kiállítást bemutató kiadványt lapozhatják a tárlatlátogatók. Az idei kiállítás kurátora, Dobolyi Annamária művészettörténész elmondta, az állandó kiállítók mellett olyanok is vannak, akik először állítottak ki.
A tárlatot Deák Ferenc Loránd magyartanár méltatta. Közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár – Arany János Erdély és Kapui Ágota Így múlik el című versét adták elő –, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A kamarakórus Kosztándi Jenő emlékére Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres művének, a Rákóczi-indulónak a magyar változatát énekelte el. Kiállító művészek: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály és Vinczeffy László Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Mattis-Teutsch Waldemar, Sipos-Gaudi Tünde, Tomos Tünde és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Kosztándi Jenő, Máthé László, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Szász Edit, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Bartos Jenő Jászvásárról, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.
A kiállítás április 9-ig tekinthető meg, és az ünnepre való tekintettel ma és március 15-én – a főtéri ünnepség előtt és után – is nyitva tart a múzeum.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 14.
Tánczos Barna: nagy szükség van a diszkriminációellenes tanácsra
A diszszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek - hangsúlyozta Tánczos Barna Hargita megyei szenátor azt követően, hogy a szenátus plénuma véglegesen elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét. „A szenátus döntő házként ma elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét, amelyben az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszámolását kéri azzal az indokkal, hogy az intézmény románellenes, és célja a hagyományos keresztény román értékek megsemmisítése. Ez a jogszabály a magyarellenességéről ismert volt képviselő utolsó „öröksége” a parlament asztalán. Reméljük, a jövőben nem lesznek hasonló, az egyenlő bánásmód és az emberi jogok védelmét biztosító intézmény ellen beterjesztett kezdeményezések. A diszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek, ezért az RMDSZ ésszerűtlennek találja a diszkriminációellenes tanács felszámolására irányuló törvénytervezetet” – írta közleményében Tánczos. „Az Országos Diszkriminációellenes Tanács megalapítását többek között az a 43/2000-es uniós irányelv indokolta, amely azt szorgalmazza, hogy a tagállamok az emberi jogok védelmét, az esélyegyenlőséget népszerűsítő intézményeket hozzanak létre. 2002-ben Románia volt az első közép-kelet-európai ország, és az első, uniós csatlakozási tárgyalásokat folytató állam, amely diszkriminációellenes jogszabályt fogadott el, azt a kormányrendeletet, amely létrehozta a Diszkriminációellenes Tanácsot. Az intézmény működése teljes mértékben megfelel az említett irányelv elvárásainak: kivizsgálja az országban történő mindennemű diszkriminációs eseteket, közvélemény-kutatásokat és felméréseket készít a témában, illetve független jelentéseket készít, és javaslatokat fogalmaz meg a diszkriminációs esetek visszaszorítása érdekében” – magyarázta Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője a plénumi szavazást követően. Kedden, a plénumi szavazást megelőzően az emberi jogi és a jogi szakbizottság együttes ülésén Derzsi Ákos és Császár Károly szenátorok tartották fenn az RMDSZ-nek a jogszabállyal szembeni álláspontját. (rmdsz tájékoztató)
Transindex.ro
A diszszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek - hangsúlyozta Tánczos Barna Hargita megyei szenátor azt követően, hogy a szenátus plénuma véglegesen elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét. „A szenátus döntő házként ma elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét, amelyben az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszámolását kéri azzal az indokkal, hogy az intézmény románellenes, és célja a hagyományos keresztény román értékek megsemmisítése. Ez a jogszabály a magyarellenességéről ismert volt képviselő utolsó „öröksége” a parlament asztalán. Reméljük, a jövőben nem lesznek hasonló, az egyenlő bánásmód és az emberi jogok védelmét biztosító intézmény ellen beterjesztett kezdeményezések. A diszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek, ezért az RMDSZ ésszerűtlennek találja a diszkriminációellenes tanács felszámolására irányuló törvénytervezetet” – írta közleményében Tánczos. „Az Országos Diszkriminációellenes Tanács megalapítását többek között az a 43/2000-es uniós irányelv indokolta, amely azt szorgalmazza, hogy a tagállamok az emberi jogok védelmét, az esélyegyenlőséget népszerűsítő intézményeket hozzanak létre. 2002-ben Románia volt az első közép-kelet-európai ország, és az első, uniós csatlakozási tárgyalásokat folytató állam, amely diszkriminációellenes jogszabályt fogadott el, azt a kormányrendeletet, amely létrehozta a Diszkriminációellenes Tanácsot. Az intézmény működése teljes mértékben megfelel az említett irányelv elvárásainak: kivizsgálja az országban történő mindennemű diszkriminációs eseteket, közvélemény-kutatásokat és felméréseket készít a témában, illetve független jelentéseket készít, és javaslatokat fogalmaz meg a diszkriminációs esetek visszaszorítása érdekében” – magyarázta Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője a plénumi szavazást követően. Kedden, a plénumi szavazást megelőzően az emberi jogi és a jogi szakbizottság együttes ülésén Derzsi Ákos és Császár Károly szenátorok tartották fenn az RMDSZ-nek a jogszabállyal szembeni álláspontját. (rmdsz tájékoztató)
Transindex.ro
2017. március 14.
RMDSZ-es törvénytervezet a letöltendő börtönbüntetések rövidítésére
Hat szenátor, Császár Károly Zsolt, Cseke Attila, Fejér László-Ödön, Novák Csaba-Zoltán, Tánczos Barna, Verestóy Attila és két képviselő, Ambrus Izabella-Ágnes, Márton Árpád-Francisc a büntetőtörvénykönyv módosítását javasolta március 8-án.
A módosítás jelentősen lerövidítené a ténylegesen letöltendő börtönbüntetések idejét, például olyan elítéltek esetében akik betöltötték 60. életévüket (mint Dan Voiculescu és Sorin Ovidiu Vântu) a letöltendő börtönbüntetés egyharmada után feltételesen szabadlábra kerülhetnének. – írja Dan Tapalaga és Iulia Rosca a HotNews.ro oldalon.
A románul értő olvasóink itt megtalálhatják a módosítás teljes szövegét és a jelenlegi helyzet összehasonlítását a javasolttal, ahogyan azt erős „ képviseletünk" szeretné.
[Forrás: Szekelyfold.ma]
http://itthon.ma/erdelyorszag
Hat szenátor, Császár Károly Zsolt, Cseke Attila, Fejér László-Ödön, Novák Csaba-Zoltán, Tánczos Barna, Verestóy Attila és két képviselő, Ambrus Izabella-Ágnes, Márton Árpád-Francisc a büntetőtörvénykönyv módosítását javasolta március 8-án.
A módosítás jelentősen lerövidítené a ténylegesen letöltendő börtönbüntetések idejét, például olyan elítéltek esetében akik betöltötték 60. életévüket (mint Dan Voiculescu és Sorin Ovidiu Vântu) a letöltendő börtönbüntetés egyharmada után feltételesen szabadlábra kerülhetnének. – írja Dan Tapalaga és Iulia Rosca a HotNews.ro oldalon.
A románul értő olvasóink itt megtalálhatják a módosítás teljes szövegét és a jelenlegi helyzet összehasonlítását a javasolttal, ahogyan azt erős „ képviseletünk" szeretné.
[Forrás: Szekelyfold.ma]
http://itthon.ma/erdelyorszag
2017. március 15.
A szenátus elutasította a diszkriminációellenes tanács felszámolását
A szenátus egyhangúlag elutasította a diszkriminációellenes tanács felszámolását, amelyet egy szélsőségesen nacionalista politikus kezdeményezett.
Február végén a képviselőház hallgatólagosan, vagyis érdemi vita nélkül fogadta el a tervezetet, amelyet Bogdan Diaconu volt képviselő terjesztett be még a tavaly véget ért parlamenti ciklusban. Diaconu szélsőségesen nacionalista pártja nem jutott be a parlamentbe a decemberi választáson.
A szenátus jogi bizottsága a tervezet elutasítását javasolta, amit a szenátus egésze meg is szavazott, elutasítva így a testület felszámolását.
Diaconu a tervezethez fűzött kétoldalas indoklásban arra hivatkozott, hogy a közpénzen működtetett diszkriminációellenes tanács "románellenes, nemzetellenes" intézménynek bizonyult, amely szerinte az RMDSZ és "a hagyományos keresztény román értékek megsemmisítését célzó más érdekcsoportok" eszközévé vált.
Tánczos Barna, az RMDSZ szenátora a parlamenti vitában kifejtette, hogy a testületre azért van nagy szükség, mert Romániában gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű hátrányos megkülönböztetések.
A kormány 2000-ben fogadta el a diszkriminációellenes tanács megalapításáról szóló sürgősségi kormányrendeletet, amelyet később a parlament is megerősített. A testület parlamenti ellenőrzés alatt álló független intézmény, elnöke Asztalos Csaba jogász.
Szabadság (Kolozsvár)
A szenátus egyhangúlag elutasította a diszkriminációellenes tanács felszámolását, amelyet egy szélsőségesen nacionalista politikus kezdeményezett.
Február végén a képviselőház hallgatólagosan, vagyis érdemi vita nélkül fogadta el a tervezetet, amelyet Bogdan Diaconu volt képviselő terjesztett be még a tavaly véget ért parlamenti ciklusban. Diaconu szélsőségesen nacionalista pártja nem jutott be a parlamentbe a decemberi választáson.
A szenátus jogi bizottsága a tervezet elutasítását javasolta, amit a szenátus egésze meg is szavazott, elutasítva így a testület felszámolását.
Diaconu a tervezethez fűzött kétoldalas indoklásban arra hivatkozott, hogy a közpénzen működtetett diszkriminációellenes tanács "románellenes, nemzetellenes" intézménynek bizonyult, amely szerinte az RMDSZ és "a hagyományos keresztény román értékek megsemmisítését célzó más érdekcsoportok" eszközévé vált.
Tánczos Barna, az RMDSZ szenátora a parlamenti vitában kifejtette, hogy a testületre azért van nagy szükség, mert Romániában gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű hátrányos megkülönböztetések.
A kormány 2000-ben fogadta el a diszkriminációellenes tanács megalapításáról szóló sürgősségi kormányrendeletet, amelyet később a parlament is megerősített. A testület parlamenti ellenőrzés alatt álló független intézmény, elnöke Asztalos Csaba jogász.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 16.
Március idusa: Szembenézni a kihívásokkal (Kovászna)
Több mint ezren vettek részt Kovásznán a március 15. alkalmával rendezett ünnepségsorozaton. A helybeliekkel együtt az orbaiszéki falvakból érkezettek is ünnepeltek a kisrégió fővárosában. A díszmenet az erdészeti hivataltól indult, élén a Kertész Barna karnagy vezette kovásznai ifjúsági fúvószenekarral. A zenészek után ízlésesen díszített fogatok, népviseletbe öltözött lovasok haladtak, nyomukban zászlókat lobogtatva vonultak a város elöljárói, meghívottak, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum diákjai, tanárai, helybeliek, vendégeik. Idén újdonságként a polgármesteri hivatal és a Kovászna-patak hídja közötti részen, az út két oldalán magyar zászlókat lobogtatva álltak díszőrséget a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjai Gergely-Kovács Katalin vezetésével. Az ünnepi színpadot a megszokott helyen, a Supercoop előtti parkolóban állították fel. Butyka Gyula ceremóniamester szólt elsőként az ünneplőkhöz, ő köszöntötte a teret betöltő tömeget: „Az idei március pislákoló fényei mi vagyunk!” Gyerő József polgármester az önkormányzat nevében köszöntötte a 169 évvel ezelőtti forradalomra emlékező kovásznaiakat, orbaiszékieket. Irodalmi idézetekkel elevenítette fel a ’48-as forradalom hangulatát, majd a jelenkori állapotokról beszélt. „A cél, az elvek mit sem változtak, viszont a társadalmunkat meghatározó viszonyok, politikai körülmények, kisebbségi létünkből fakadó lehetőségeink másfajta kihívások elé állítanak bennünket” – hangoztatta. „Jólesik látni a betöltött teret, hogy ennyien vagyunk. De ha a mindennapok kenyér utáni hajszájával szembesülünk, akkor eszünkbe jutnak még ennek a napnak az üzenetei?” – tette fel a kérdést szónoklatában Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese. Bűneinkre is emlékezni kell, a pártoskodásra, széthúzásra, önzésre, gyűlölködésre, felületes gondolkodásmódra, az Isten nélküli életre, amelyeken változtatnunk kell. Benkő Erika RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédét Zsigmond József olvasta fel, majd a kovásznai szónokverseny idei győztese, ifj. Balogh Zoltán állt a mikrofon elé. „A márciusi ifjak megmutatták, hogy nem félnek szembeállni az elnyomással, összefognak, ha kell, vérüket ontják a szabadságért, a szebb, biztonságosabb jövőért. Meddig merünk mi most elmenni? Talán nem kell vérünket adni a szabadságért, de tenni kell, nem elég mástól várni a megoldást, nem elég siránkozni, magunkat sajnálni. Szembe kell nézni a feladatokkal, és azokat fel kell vállalni” – mondotta. A székely szabadságharcokról szólva Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a rendezvény díszvendége kijelentette: olyan nemzeti egység jött létre, mely a szabadságharcban fogta össze a nemzetet. Ennek az egységnek a forrasztólángja a szabadság, amely oly sokak senyvedő szívében gyújtotta újra a lángot.
Erdélynek nem búslakodó vagy épp meggondolatlanul, hangosan hencegő, melldöngető, hanem cselekvő, csendben áldozatokat vállaló székely-magyarokra van szüksége – fogalmazta meg az ünnep zárógondolatait Péter Arthúr plébános. A szónoklatok és a magyar himnusz eléneklése után az ünneplők a belvárosi templom kertjébe vonultak, koszorút helyeztek a hősök emlékművéhez. A székely himnusz zárta a rendezvényt.
A kovásznai ünnepségen közreműködött a vajnafalvi Hozsánna református kórus Gyerő Katalin vezetésével. Az összevont kovásznai kórusok Szántó Kinga és Antal Ernő vezényletével Kossuth-nótákat énekeltek, Moldovai Dóra népdalcsokorral lépett színpadra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint ezren vettek részt Kovásznán a március 15. alkalmával rendezett ünnepségsorozaton. A helybeliekkel együtt az orbaiszéki falvakból érkezettek is ünnepeltek a kisrégió fővárosában. A díszmenet az erdészeti hivataltól indult, élén a Kertész Barna karnagy vezette kovásznai ifjúsági fúvószenekarral. A zenészek után ízlésesen díszített fogatok, népviseletbe öltözött lovasok haladtak, nyomukban zászlókat lobogtatva vonultak a város elöljárói, meghívottak, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum diákjai, tanárai, helybeliek, vendégeik. Idén újdonságként a polgármesteri hivatal és a Kovászna-patak hídja közötti részen, az út két oldalán magyar zászlókat lobogtatva álltak díszőrséget a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjai Gergely-Kovács Katalin vezetésével. Az ünnepi színpadot a megszokott helyen, a Supercoop előtti parkolóban állították fel. Butyka Gyula ceremóniamester szólt elsőként az ünneplőkhöz, ő köszöntötte a teret betöltő tömeget: „Az idei március pislákoló fényei mi vagyunk!” Gyerő József polgármester az önkormányzat nevében köszöntötte a 169 évvel ezelőtti forradalomra emlékező kovásznaiakat, orbaiszékieket. Irodalmi idézetekkel elevenítette fel a ’48-as forradalom hangulatát, majd a jelenkori állapotokról beszélt. „A cél, az elvek mit sem változtak, viszont a társadalmunkat meghatározó viszonyok, politikai körülmények, kisebbségi létünkből fakadó lehetőségeink másfajta kihívások elé állítanak bennünket” – hangoztatta. „Jólesik látni a betöltött teret, hogy ennyien vagyunk. De ha a mindennapok kenyér utáni hajszájával szembesülünk, akkor eszünkbe jutnak még ennek a napnak az üzenetei?” – tette fel a kérdést szónoklatában Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese. Bűneinkre is emlékezni kell, a pártoskodásra, széthúzásra, önzésre, gyűlölködésre, felületes gondolkodásmódra, az Isten nélküli életre, amelyeken változtatnunk kell. Benkő Erika RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédét Zsigmond József olvasta fel, majd a kovásznai szónokverseny idei győztese, ifj. Balogh Zoltán állt a mikrofon elé. „A márciusi ifjak megmutatták, hogy nem félnek szembeállni az elnyomással, összefognak, ha kell, vérüket ontják a szabadságért, a szebb, biztonságosabb jövőért. Meddig merünk mi most elmenni? Talán nem kell vérünket adni a szabadságért, de tenni kell, nem elég mástól várni a megoldást, nem elég siránkozni, magunkat sajnálni. Szembe kell nézni a feladatokkal, és azokat fel kell vállalni” – mondotta. A székely szabadságharcokról szólva Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a rendezvény díszvendége kijelentette: olyan nemzeti egység jött létre, mely a szabadságharcban fogta össze a nemzetet. Ennek az egységnek a forrasztólángja a szabadság, amely oly sokak senyvedő szívében gyújtotta újra a lángot.
Erdélynek nem búslakodó vagy épp meggondolatlanul, hangosan hencegő, melldöngető, hanem cselekvő, csendben áldozatokat vállaló székely-magyarokra van szüksége – fogalmazta meg az ünnep zárógondolatait Péter Arthúr plébános. A szónoklatok és a magyar himnusz eléneklése után az ünneplők a belvárosi templom kertjébe vonultak, koszorút helyeztek a hősök emlékművéhez. A székely himnusz zárta a rendezvényt.
A kovásznai ünnepségen közreműködött a vajnafalvi Hozsánna református kórus Gyerő Katalin vezetésével. Az összevont kovásznai kórusok Szántó Kinga és Antal Ernő vezényletével Kossuth-nótákat énekeltek, Moldovai Dóra népdalcsokorral lépett színpadra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 16.
Március idusa: Ma is küzdenünk kell (Erdővidék)
A véczeri emlékműnél és a város főterén emlékeztek a barótiak a magyar forradalom kitörésének 169. évfordulóján. A felszólalók méltatták a márciusi fiatalok bátorságát, hősiességét és áldozatvállalását, amelyet a mai ifjak számára követendő példának mondottak. Úgy vélték, ma is van tennivaló bőven közösségi jogainkért, s akkor megvalósulhat régi óhajunk, Székelyföld önrendelkezése.
Tornay Endre András 1974-ben felállított alkotásánál találkozott Barót, Felsőrákos, Köpec népe, s mint minden esztendőben, hozzájuk csatlakoztak Olton túli testvéreik, az ürmösiek és apácaiak is. Az eseményt a Csala Kürtje Fúvószenekar és Grád Molnár Deák Ákos szavalata nyitotta meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Toró T. Tibor úgy vélte, bár szabadságharcunkat leverték, szelleme győzedelmeskedett, s azóta is, bárhol éljen a magyar, e napon dicső elődeire emlékezik. A ma nemzedékének is hasonló feladatokat kell megoldania, mint a márciusi ifjaknak: Bécs helyett Bukarest ellen kell szavunkat felemelnük, s küzdenünk Székelyföld önrendelkezésének kivívása érdekében. Ezért nap mint nap hallatnunk kell hangunkat, tennünk kell a helyi és megyei önkormányzatokban és a parlamentben is, ahol olyan törvényeket kell elfogadtatnunk, amelyek ügyünket szolgálják. „Lehetnek különútjaink, de célunk közös kell hogy legyen: Székelyföld számára sajátos jogállást szerezni, kivívni az autonómiát” – mondotta Toró T. Tibor.
Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend székkapitányának szavalatát követően Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész mondott áldást. A Zakariás könyvéből vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, a lehetetlen lehetségessé változik, ha hiszünk Istenben, s a holnapba vetett bizakodással teszünk – akár a márciusi ifjak – a kitűzött célokért. A Diákdombnál Csige Sándor Zoltán vezető konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Demeter László muzeológus a bátrak tiszteletére szólított fel. Napjainkban is bátor emberekre van szükség, amikor az Erdély zászlójával felvonulókat a csendőrség kiemeli a felvonuló tömegből – utalt a Kolozsváron történtekre. Úgy vélte, ma is küzdenünk kell az 1848-ban a 12. pontban megfogalmazottakért, hiszen közösségünk számára még nem biztosított sem a béke, sem a szabadság, sem az egyenlőség. Demeter az egybegyűlteket arra biztatta, ne csüggedjenek, mert a történelem meg fogja ismételni önmagát: 1849-ben szabadságharcunkat leverték, de két évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a kiegyezés során megszerezzük mindazt, amiért egykor vérünket adtuk.
Lázár-Kiss Barna András polgármester március 15. nemzetünk történelmében játszott szerepét hangsúlyozta, s méltatta azokat, akik ki mertek állni, ki merték mondani, mit kíván a magyar nemzet. Mint mondotta, a fiatalok elszántságára ma is szükség van: itthon maradni, családot alapítani és a jövő érdekében építkezni csak így lehet. Fülöp László ifjúsági plébános úgy fogalmazott: nem az osztrák, nem a román hatalom, hanem a nem szabad szívünk a legnagyobb ellenségünk. Arra kérte az ünneplőket, szabad szívvel szeressenek, bocsássanak meg, s higgyenek abban, Istennek terve van velünk.
A koszorúzást követően Erdővidék Múzeumában az elmúlt évek ünneplésein készült fényképekből nyílt kiállítást Demeter László ismertette. Méltatta munkatársa, Hoffmann Edit kezdeményezését, a jelenlevőket pedig arra kérte, ha még van olyan fényképük, amellyel gazdagíthatnák a gyűjteményt, osszák meg velük. A fekete-fehér és színes fotográfiák nem a díszbeszédeket mondókra összpontosítanak, hanem az ünneplő közönségre: a koszorút vivő lányokra, a zászlót lobogtató legénykére, az ágyút közelről szemlélő fiatalra, az éneklő kórusra és az idős asszonyokra. A kiállítás április 14-éig tekinthető meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A véczeri emlékműnél és a város főterén emlékeztek a barótiak a magyar forradalom kitörésének 169. évfordulóján. A felszólalók méltatták a márciusi fiatalok bátorságát, hősiességét és áldozatvállalását, amelyet a mai ifjak számára követendő példának mondottak. Úgy vélték, ma is van tennivaló bőven közösségi jogainkért, s akkor megvalósulhat régi óhajunk, Székelyföld önrendelkezése.
Tornay Endre András 1974-ben felállított alkotásánál találkozott Barót, Felsőrákos, Köpec népe, s mint minden esztendőben, hozzájuk csatlakoztak Olton túli testvéreik, az ürmösiek és apácaiak is. Az eseményt a Csala Kürtje Fúvószenekar és Grád Molnár Deák Ákos szavalata nyitotta meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Toró T. Tibor úgy vélte, bár szabadságharcunkat leverték, szelleme győzedelmeskedett, s azóta is, bárhol éljen a magyar, e napon dicső elődeire emlékezik. A ma nemzedékének is hasonló feladatokat kell megoldania, mint a márciusi ifjaknak: Bécs helyett Bukarest ellen kell szavunkat felemelnük, s küzdenünk Székelyföld önrendelkezésének kivívása érdekében. Ezért nap mint nap hallatnunk kell hangunkat, tennünk kell a helyi és megyei önkormányzatokban és a parlamentben is, ahol olyan törvényeket kell elfogadtatnunk, amelyek ügyünket szolgálják. „Lehetnek különútjaink, de célunk közös kell hogy legyen: Székelyföld számára sajátos jogállást szerezni, kivívni az autonómiát” – mondotta Toró T. Tibor.
Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend székkapitányának szavalatát követően Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész mondott áldást. A Zakariás könyvéből vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, a lehetetlen lehetségessé változik, ha hiszünk Istenben, s a holnapba vetett bizakodással teszünk – akár a márciusi ifjak – a kitűzött célokért. A Diákdombnál Csige Sándor Zoltán vezető konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Demeter László muzeológus a bátrak tiszteletére szólított fel. Napjainkban is bátor emberekre van szükség, amikor az Erdély zászlójával felvonulókat a csendőrség kiemeli a felvonuló tömegből – utalt a Kolozsváron történtekre. Úgy vélte, ma is küzdenünk kell az 1848-ban a 12. pontban megfogalmazottakért, hiszen közösségünk számára még nem biztosított sem a béke, sem a szabadság, sem az egyenlőség. Demeter az egybegyűlteket arra biztatta, ne csüggedjenek, mert a történelem meg fogja ismételni önmagát: 1849-ben szabadságharcunkat leverték, de két évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a kiegyezés során megszerezzük mindazt, amiért egykor vérünket adtuk.
Lázár-Kiss Barna András polgármester március 15. nemzetünk történelmében játszott szerepét hangsúlyozta, s méltatta azokat, akik ki mertek állni, ki merték mondani, mit kíván a magyar nemzet. Mint mondotta, a fiatalok elszántságára ma is szükség van: itthon maradni, családot alapítani és a jövő érdekében építkezni csak így lehet. Fülöp László ifjúsági plébános úgy fogalmazott: nem az osztrák, nem a román hatalom, hanem a nem szabad szívünk a legnagyobb ellenségünk. Arra kérte az ünneplőket, szabad szívvel szeressenek, bocsássanak meg, s higgyenek abban, Istennek terve van velünk.
A koszorúzást követően Erdővidék Múzeumában az elmúlt évek ünneplésein készült fényképekből nyílt kiállítást Demeter László ismertette. Méltatta munkatársa, Hoffmann Edit kezdeményezését, a jelenlevőket pedig arra kérte, ha még van olyan fényképük, amellyel gazdagíthatnák a gyűjteményt, osszák meg velük. A fekete-fehér és színes fotográfiák nem a díszbeszédeket mondókra összpontosítanak, hanem az ünneplő közönségre: a koszorút vivő lányokra, a zászlót lobogtató legénykére, az ágyút közelről szemlélő fiatalra, az éneklő kórusra és az idős asszonyokra. A kiállítás április 14-éig tekinthető meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 16.
Jusson eszedbe, minek születtél!
Kézdiszék kivágta a rezet
Az idén 590 éves Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téri ünnepség az iskolák, a helyi Tanulók Klubja fúvószenekara, a hagyományőrző csapatok, a környező falvak képviselői és a zászlókkal felvonuló kézdiszéki lovasok bevonulásával kezdődött, majd az ünneplőket Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere köszöntötte.
Budai István, a Nagy Mózes Elméleti Líceum végzős diákja, a Zúg Március szónokverseny győztese így szólt az ünneplő tömeghez: „utadon jusson eszedbe, hogy minek születtél, valld, hogy hálás vagy az áldozatokért, s mutasd meg, ha kell az egész világnak, hogy te magyar vagy!”
Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja tolmácsolta, majd Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola ötödikes diákja szavalatát követően Tállai András, a Magyar Kormány parlamenti és adóügyekért felelős államtitkára szólt az egybegyűltekhez. Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét adta elő, majd Beder Imre református lelkipásztor megáldotta az ünnepet, amely himnuszaink eléneklésével és koszorúzással ért véget. Az ünnepi műsor hangulatát a Tanulók Klubja fúvószenekara, a Református Kollégium és a Nagy Mózes Elméleti Líceum zenekara és diákjai, és Biszak Beáta, a Molnár Józsiás Általános Iskola IV. osztályos tanulója által előadott dalok tették emelkedettebbé.
Délután a Vigadóban megnyitották Makó András paksi festőművész Összetartozunk című tárlatát, majd az ünnep záróakkordjaként a Hazád, ha volt is – ünnepi előadást mutatták be a Vigadó nagytermében.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kézdiszék kivágta a rezet
Az idén 590 éves Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téri ünnepség az iskolák, a helyi Tanulók Klubja fúvószenekara, a hagyományőrző csapatok, a környező falvak képviselői és a zászlókkal felvonuló kézdiszéki lovasok bevonulásával kezdődött, majd az ünneplőket Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere köszöntötte.
Budai István, a Nagy Mózes Elméleti Líceum végzős diákja, a Zúg Március szónokverseny győztese így szólt az ünneplő tömeghez: „utadon jusson eszedbe, hogy minek születtél, valld, hogy hálás vagy az áldozatokért, s mutasd meg, ha kell az egész világnak, hogy te magyar vagy!”
Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja tolmácsolta, majd Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola ötödikes diákja szavalatát követően Tállai András, a Magyar Kormány parlamenti és adóügyekért felelős államtitkára szólt az egybegyűltekhez. Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét adta elő, majd Beder Imre református lelkipásztor megáldotta az ünnepet, amely himnuszaink eléneklésével és koszorúzással ért véget. Az ünnepi műsor hangulatát a Tanulók Klubja fúvószenekara, a Református Kollégium és a Nagy Mózes Elméleti Líceum zenekara és diákjai, és Biszak Beáta, a Molnár Józsiás Általános Iskola IV. osztályos tanulója által előadott dalok tették emelkedettebbé.
Délután a Vigadóban megnyitották Makó András paksi festőművész Összetartozunk című tárlatát, majd az ünnep záróakkordjaként a Hazád, ha volt is – ünnepi előadást mutatták be a Vigadó nagytermében.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 17.
Történelmi vetélkedőn győzedelmeskedtek
Erdélyből a legjobbak
Az Erdélyi Magyar Televízió és az RMDSZ Oktatási Főosztálya által ötödik alkalommal rendezett Forradalom utca 48. című történelmi vetélkedőt idén a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata nyerte. A részletekről Tóth Zoltán történelemtanár számolt be lapunknak.
A szombaton felvett és szerda este műsorra tűzött megmérettetésen öt csapat mérte össze az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos tudását: a céhes városbeliek mellett a tavalyi győztes nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. Pászka Alpár, Voloncs Attila és Farkas Gellért tizenegyedikes diákokat Tóth Zoltán történelemtanár készítette fel a vetélkedőre. Egy háromperces jelenetet kellett bemutatni Petőfi Sándorról, melynek kidolgozásában Deák Ferenc magyartanár nyújtott segítséget, emellett egy rövidfilmet kellett készíteni a csapatról és az iskoláról, majd a televízió stúdiójában következett a többfordulós megmérettetés. „Jólesik látni, hogy a munkámnak van eredménye, szükség van az effajta pozitív visszajelzésekre”, summázott Tóth Zoltán.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Erdélyből a legjobbak
Az Erdélyi Magyar Televízió és az RMDSZ Oktatási Főosztálya által ötödik alkalommal rendezett Forradalom utca 48. című történelmi vetélkedőt idén a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata nyerte. A részletekről Tóth Zoltán történelemtanár számolt be lapunknak.
A szombaton felvett és szerda este műsorra tűzött megmérettetésen öt csapat mérte össze az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos tudását: a céhes városbeliek mellett a tavalyi győztes nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. Pászka Alpár, Voloncs Attila és Farkas Gellért tizenegyedikes diákokat Tóth Zoltán történelemtanár készítette fel a vetélkedőre. Egy háromperces jelenetet kellett bemutatni Petőfi Sándorról, melynek kidolgozásában Deák Ferenc magyartanár nyújtott segítséget, emellett egy rövidfilmet kellett készíteni a csapatról és az iskoláról, majd a televízió stúdiójában következett a többfordulós megmérettetés. „Jólesik látni, hogy a munkámnak van eredménye, szükség van az effajta pozitív visszajelzésekre”, summázott Tóth Zoltán.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 18.
Márciusi tárlat – 2017 (Kézdivásárhely)
A kézdivásárhelyi márciusi tárlat szépsége az alkotók lázas erejében, egymást inspiráló közelségében, a régió zártságát bontogató vendégszeretetben és az ünnepre készülődés várakozásában jelenik meg. Mesterek és tanítványok együtt vállalnak közösséget, hogy tárlatukkal éves csoportos kiállítást hozzanak létre.
KOSZTÁNDI JENŐ (1930–2017), a baráti ragaszkodás és a művészi elkötelezettség nagymestere az idei tárlaton hiányzik közülünk. Életműve képről képre felidézhetően bennünk él. Ötletgazdag képei, kifinomult színtanulmányai és szilárd arányai mutatták az utat a teljesség felé, a művészi létezés emeltebb szintű hite felé. A fiatalokat mindig megszólította, segítő szándékát felajánlotta. Halála napján befejezte és címet is adott az utolsó képének: Díszben. Mondta, ennek a képnek befelé hívogató, nagyobb mélységet adott. Kosztándi Jenőtől tanulni lehetett az életöröm felemelő derűjét, az elkötelezett barátságot és a holnapba vetett hitet. Művészete a köztudatban él, hatása alakítja és formálja az utána érkezőket. KOSZTÁNDI B. KATALIN Gömbcsoda című képe szelíd szemlélődéssel jeleníti meg a pitypang beteljesedésében rejlő összhangot, megjelenik benne a lelki béke és az elrendezett világ hite.
IFJ. KOSZTÁNDI KATALIN Csendéletével olyan képet választott, amellyel felmutatja festészeti kötődését szüleihez és kifinomult egyéni ábrázolókészségét. ÁBRAHÁM IMOLA motívumainak új variációja dinamikus frissességével kontrasztokban élő játékokat ábrázol, s kérdez a cselekvő ember jövőképére vonatkozóan. SIPOS-GAUDI TÜNDE tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal. ÁBRAHÁM JAKAB, az erdélyi grafika kiemelt alkotója Fénysugár című képén is egyetemes rangra emeli a véletlenszerűt. A részelem az egész komplexitását mutatja, és a véletlenszerűhöz őserő társul. CSUTAK LEVENTE Kós Károly erdélyiségét állítja az értékőrző ember példaképeként. A szépen rajzolt arc derűs mosolyával az öntudatos ember töretlen hitét közvetíti. MIKLÓSSY MÁRIA Afrodité örök című műve az új médium kipróbálását (C-print) a festői hatás elnyerésének szolgálatába állítja. Képén a művész kulturális elkötelezettsége és a művészet egyetemes jellege teremt folytonosságot a múlt és jelen között. ALBERT LEVENTE régebbről ismert fehér-fekete világa barna tónusok gazdag árnyalatai felé nyit. Számomra ez az öntörvényű világ nem öncélú kísérletezés, az anyaggal való kapcsolat folyamatából egzisztenciális meditációkat tár fel. BARTHA ÁRPÁD a kivágás jelértéke köré épít stilizált világot. A közelmúltban ebben a kiállítótérben egyetlen zárt vonallal megrajzolt képeivel mutatkozott be. Az alkotás a variáció képzeletgazdag tárháza nála. BARTHA BORÓKA motívumtára egy sík kimerevített tervrajzával idősíkokat és élettereket vetít egymás mellé. Egy letűnt világkép nosztalgiája kerül előtérbe. VETRÓ B. SEBESTYÉN ANDRÁS tusrajza a tárgy megörökítése által az utazó rácsodálkozó tekintetével a kulturális lenyomatok szép-élményét ragadja meg. DEÁK BARNA drótnyomata szerepek és pózok ironikus leleplezése. Figurái esendősége szerethető, és önreflexív felismerésekre késztet. SÁROSI CSABA Elíziuma szerephelyzetben felértékelt figurája közösséget vezet a kényszeredett boldogság felé. Fanyar iróniával kétkedik az alkotó a közösségi szerepvállalásban. DEÁK M. RIA kísérletezik az anyag elrendezésével, amelynek során mély tartalmakat és jelentésgazdag tereket hív elő. Hasonló alkotásain is misztikus átalakulás és a véletlenszerű fölé kerülő időtlenség társul. KÖLLŐ MARGIT nemezelt gyapjú (Vi-zes ne-mez, ne-mes víz ez) alkotásán az erezetként derengő grafikus vonalak az oldott kék mezőben drámai erejűek. BARTOS JENŐ Kék Madonnája az ikonográfia kulturális tradícióját adaptálva alakít ki erős individuális képnyelvet. A transzcendens értékszférába beépített székely jelkép az egyetemes üzeneten belül a regionális kötődést erősíti fel. VAJNA LÁSZLÓ Káprázatán a szigorú kompozíció ellenére öntörvényű szabadság jelenik meg. Ezért is tűnik képe egyszerre játéknak és komor életbölcseletnek. VETRÓ B. ZSUZSA Bontunk? Építünk? kétkedő magatartással a részelemekre szétszedett világképpel a várakozásra reflektál. ALBERT SÁNDOR durva ecsetvonásai, erős színei mindig lenyűgöznek. Kikelet című képének friss lendülete és világos színfoltjai derűs életérzést közvetítenek. BALÁZS ISTVÁN képein az „egy álló porszem el nem hibban” (József Attila) teljesség megragadására törekszik. A virágkehely izzó képmezőben az illúzió megragadását villantja fel. HAJDU ENIKŐ szürreális világa totemek, ősképek ábrázolásával a mitikus életérzést társítja az ábrázolás szférájához. GYULAI NAGY MARGIT bábuja a kiszolgáltatottság bénító erejét mutatja az erős színekkel izzó világban. CSILLAG MÓNIKA először jelentkezik a régió képzőművészei között. A portrérajzolást kedvelő rajztanár a kisplasztika finom és kecses vonásaival jelzi művészi érzékenységét. SZÁSZ EDIT szintén először állít itt ki. A kezek gesztusrendszerével a közösség történelemtudatára reflektál, amelyben a múlt felidézése mellett a jelenben a fennmaradásért vívott erős emóciók jelennek meg. JAKABOS-OLSEFSZKY IMOLA Tűzkristályok című alkotásán a feltörő láva érzelemgazdag kisugárzásával és az ősrobbanás formai szépségével felfokozott tettértékű vágyat közvetít. KOSZTA ERVIN a forradalom áldozatainak a kulturális emlékezetben való megőrzését jeleníti meg. HASZMANN JÚLIA RÉKA Generációk című képe a népi motívumkinccsel harmonikusan összecsengő színek hangulatában kel életre. VALEAN TÜNDE dekoratív oázisa az emlékezésben átlényegülő lófej által érzelemgazdag és álomittas emlékképpé válik. SIMÓ ENIKŐ képén a variációs játékok emelt szintű kivitelezése az összhang dicséreteként régi templomok kazettás mennyezetének kortárs folytatása is lehetne. HERVAI KATALIN Jézus és Júdás képe az életmű vallásos identitásának felmutatása. SÁROSI MÁTYÁS Babilonjában a kaotikus felhalmozásban megmutatkozó birtokvágy az életteret számolja fel, és az embert szorítja ki az általa rombolt világból. TOMOS TÜNDE szürreális álmai, női jelképei egy új ciklus születését jelzik, amelyek „rejtelmekben zengenek”, de nagyon izgalmasnak tűnnek. MÁTHÉ LÁSZLÓ felbontja a tradíciót, hogy nagy méretű alkotásain szintéziseket teremtsen annak tapasztalatából. Gyerekportréja egy munkafolyamatba nyújt betekintést. MATTIS-TEUTSCH WALDEMAR sztereogramja és PÉTER ESZTER installációja a művészet alternatív formáival mozdít ki beidegződéseinkből, és ad impulzusokat a játszótárs szerepének elfogadására. ÜTŐ GUSZTÁV felvállalja, hogy a művésznek aktív jelenlétben kell jelen lennie a társadalomban. A székelyföldi szobrászok munkáin jelentős a tradícióba ágyazottság. A mester és tanítvány kapcsolatrendszer köt össze több művészt, amely erős sorsközösséget teremt. VETRÓ ANDRÁS heroikus küzdelemmel az erdélyi értelmiségi élet nagy szellemiségeinek arcmását törekszik a köztudatban megerősíteni. Szárnyaszegett című alkotásán az organikus anyag adottságainak elfogadásával esendő szépséggel egészítette ki faszoborsorozatát. PETROVITS ISTVÁN monumentális szobrai mellett a plakettek személyes és életközeli kapcsolatba hozzák a nagy elődöket. Finom arcvonásokkal avatják ismerőseinkké a kultuszok hőseit. VARGHA MIHÁLY többpilléres szobrászatában a faszobrok alkotásakor a véletlenszerűben rejlő gazdag képzettársítást teszi láthatóvá. Az alkotás révén a korrózió vagy annak hasonlósága a kortársban rejlő archaikust emeli ki. Ennek hasonlóságát látjuk ILLÉS-MUSZKA RUDOLF alkotásán is. ÉLTES BARNA a népi építészet analógiájára épít szobrokat, amelyek részben jelzik egy világképhez való igazodásukat, ugyanakkor autonómiájukat is mutatják. Ezzel szemben VINCZEFFY LÁSZLÓ A gumó titka című térplasztikája zárt jelentéshálót teremt maga köré. Újszerűsége mellett egy őslény szürreális időtlenségét is közvetíti. KOVÁCS GÉZA Kiáltás című plasztikája az újrahasznosítás és elrendezés játéka által kap üzenetet. A kézdivásárhelyi tárlat a régió (Kovászna és Brassó megye) alkotóinak találkozási fórumot teremt. A művész közösségformáló szerepe lényeges, hiszen szép-élménnyel felül lehet emelkedni a gátakon, és igazságérzettel vállalható a holnap. DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kézdivásárhelyi márciusi tárlat szépsége az alkotók lázas erejében, egymást inspiráló közelségében, a régió zártságát bontogató vendégszeretetben és az ünnepre készülődés várakozásában jelenik meg. Mesterek és tanítványok együtt vállalnak közösséget, hogy tárlatukkal éves csoportos kiállítást hozzanak létre.
KOSZTÁNDI JENŐ (1930–2017), a baráti ragaszkodás és a művészi elkötelezettség nagymestere az idei tárlaton hiányzik közülünk. Életműve képről képre felidézhetően bennünk él. Ötletgazdag képei, kifinomult színtanulmányai és szilárd arányai mutatták az utat a teljesség felé, a művészi létezés emeltebb szintű hite felé. A fiatalokat mindig megszólította, segítő szándékát felajánlotta. Halála napján befejezte és címet is adott az utolsó képének: Díszben. Mondta, ennek a képnek befelé hívogató, nagyobb mélységet adott. Kosztándi Jenőtől tanulni lehetett az életöröm felemelő derűjét, az elkötelezett barátságot és a holnapba vetett hitet. Művészete a köztudatban él, hatása alakítja és formálja az utána érkezőket. KOSZTÁNDI B. KATALIN Gömbcsoda című képe szelíd szemlélődéssel jeleníti meg a pitypang beteljesedésében rejlő összhangot, megjelenik benne a lelki béke és az elrendezett világ hite.
IFJ. KOSZTÁNDI KATALIN Csendéletével olyan képet választott, amellyel felmutatja festészeti kötődését szüleihez és kifinomult egyéni ábrázolókészségét. ÁBRAHÁM IMOLA motívumainak új variációja dinamikus frissességével kontrasztokban élő játékokat ábrázol, s kérdez a cselekvő ember jövőképére vonatkozóan. SIPOS-GAUDI TÜNDE tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal. ÁBRAHÁM JAKAB, az erdélyi grafika kiemelt alkotója Fénysugár című képén is egyetemes rangra emeli a véletlenszerűt. A részelem az egész komplexitását mutatja, és a véletlenszerűhöz őserő társul. CSUTAK LEVENTE Kós Károly erdélyiségét állítja az értékőrző ember példaképeként. A szépen rajzolt arc derűs mosolyával az öntudatos ember töretlen hitét közvetíti. MIKLÓSSY MÁRIA Afrodité örök című műve az új médium kipróbálását (C-print) a festői hatás elnyerésének szolgálatába állítja. Képén a művész kulturális elkötelezettsége és a művészet egyetemes jellege teremt folytonosságot a múlt és jelen között. ALBERT LEVENTE régebbről ismert fehér-fekete világa barna tónusok gazdag árnyalatai felé nyit. Számomra ez az öntörvényű világ nem öncélú kísérletezés, az anyaggal való kapcsolat folyamatából egzisztenciális meditációkat tár fel. BARTHA ÁRPÁD a kivágás jelértéke köré épít stilizált világot. A közelmúltban ebben a kiállítótérben egyetlen zárt vonallal megrajzolt képeivel mutatkozott be. Az alkotás a variáció képzeletgazdag tárháza nála. BARTHA BORÓKA motívumtára egy sík kimerevített tervrajzával idősíkokat és élettereket vetít egymás mellé. Egy letűnt világkép nosztalgiája kerül előtérbe. VETRÓ B. SEBESTYÉN ANDRÁS tusrajza a tárgy megörökítése által az utazó rácsodálkozó tekintetével a kulturális lenyomatok szép-élményét ragadja meg. DEÁK BARNA drótnyomata szerepek és pózok ironikus leleplezése. Figurái esendősége szerethető, és önreflexív felismerésekre késztet. SÁROSI CSABA Elíziuma szerephelyzetben felértékelt figurája közösséget vezet a kényszeredett boldogság felé. Fanyar iróniával kétkedik az alkotó a közösségi szerepvállalásban. DEÁK M. RIA kísérletezik az anyag elrendezésével, amelynek során mély tartalmakat és jelentésgazdag tereket hív elő. Hasonló alkotásain is misztikus átalakulás és a véletlenszerű fölé kerülő időtlenség társul. KÖLLŐ MARGIT nemezelt gyapjú (Vi-zes ne-mez, ne-mes víz ez) alkotásán az erezetként derengő grafikus vonalak az oldott kék mezőben drámai erejűek. BARTOS JENŐ Kék Madonnája az ikonográfia kulturális tradícióját adaptálva alakít ki erős individuális képnyelvet. A transzcendens értékszférába beépített székely jelkép az egyetemes üzeneten belül a regionális kötődést erősíti fel. VAJNA LÁSZLÓ Káprázatán a szigorú kompozíció ellenére öntörvényű szabadság jelenik meg. Ezért is tűnik képe egyszerre játéknak és komor életbölcseletnek. VETRÓ B. ZSUZSA Bontunk? Építünk? kétkedő magatartással a részelemekre szétszedett világképpel a várakozásra reflektál. ALBERT SÁNDOR durva ecsetvonásai, erős színei mindig lenyűgöznek. Kikelet című képének friss lendülete és világos színfoltjai derűs életérzést közvetítenek. BALÁZS ISTVÁN képein az „egy álló porszem el nem hibban” (József Attila) teljesség megragadására törekszik. A virágkehely izzó képmezőben az illúzió megragadását villantja fel. HAJDU ENIKŐ szürreális világa totemek, ősképek ábrázolásával a mitikus életérzést társítja az ábrázolás szférájához. GYULAI NAGY MARGIT bábuja a kiszolgáltatottság bénító erejét mutatja az erős színekkel izzó világban. CSILLAG MÓNIKA először jelentkezik a régió képzőművészei között. A portrérajzolást kedvelő rajztanár a kisplasztika finom és kecses vonásaival jelzi művészi érzékenységét. SZÁSZ EDIT szintén először állít itt ki. A kezek gesztusrendszerével a közösség történelemtudatára reflektál, amelyben a múlt felidézése mellett a jelenben a fennmaradásért vívott erős emóciók jelennek meg. JAKABOS-OLSEFSZKY IMOLA Tűzkristályok című alkotásán a feltörő láva érzelemgazdag kisugárzásával és az ősrobbanás formai szépségével felfokozott tettértékű vágyat közvetít. KOSZTA ERVIN a forradalom áldozatainak a kulturális emlékezetben való megőrzését jeleníti meg. HASZMANN JÚLIA RÉKA Generációk című képe a népi motívumkinccsel harmonikusan összecsengő színek hangulatában kel életre. VALEAN TÜNDE dekoratív oázisa az emlékezésben átlényegülő lófej által érzelemgazdag és álomittas emlékképpé válik. SIMÓ ENIKŐ képén a variációs játékok emelt szintű kivitelezése az összhang dicséreteként régi templomok kazettás mennyezetének kortárs folytatása is lehetne. HERVAI KATALIN Jézus és Júdás képe az életmű vallásos identitásának felmutatása. SÁROSI MÁTYÁS Babilonjában a kaotikus felhalmozásban megmutatkozó birtokvágy az életteret számolja fel, és az embert szorítja ki az általa rombolt világból. TOMOS TÜNDE szürreális álmai, női jelképei egy új ciklus születését jelzik, amelyek „rejtelmekben zengenek”, de nagyon izgalmasnak tűnnek. MÁTHÉ LÁSZLÓ felbontja a tradíciót, hogy nagy méretű alkotásain szintéziseket teremtsen annak tapasztalatából. Gyerekportréja egy munkafolyamatba nyújt betekintést. MATTIS-TEUTSCH WALDEMAR sztereogramja és PÉTER ESZTER installációja a művészet alternatív formáival mozdít ki beidegződéseinkből, és ad impulzusokat a játszótárs szerepének elfogadására. ÜTŐ GUSZTÁV felvállalja, hogy a művésznek aktív jelenlétben kell jelen lennie a társadalomban. A székelyföldi szobrászok munkáin jelentős a tradícióba ágyazottság. A mester és tanítvány kapcsolatrendszer köt össze több művészt, amely erős sorsközösséget teremt. VETRÓ ANDRÁS heroikus küzdelemmel az erdélyi értelmiségi élet nagy szellemiségeinek arcmását törekszik a köztudatban megerősíteni. Szárnyaszegett című alkotásán az organikus anyag adottságainak elfogadásával esendő szépséggel egészítette ki faszoborsorozatát. PETROVITS ISTVÁN monumentális szobrai mellett a plakettek személyes és életközeli kapcsolatba hozzák a nagy elődöket. Finom arcvonásokkal avatják ismerőseinkké a kultuszok hőseit. VARGHA MIHÁLY többpilléres szobrászatában a faszobrok alkotásakor a véletlenszerűben rejlő gazdag képzettársítást teszi láthatóvá. Az alkotás révén a korrózió vagy annak hasonlósága a kortársban rejlő archaikust emeli ki. Ennek hasonlóságát látjuk ILLÉS-MUSZKA RUDOLF alkotásán is. ÉLTES BARNA a népi építészet analógiájára épít szobrokat, amelyek részben jelzik egy világképhez való igazodásukat, ugyanakkor autonómiájukat is mutatják. Ezzel szemben VINCZEFFY LÁSZLÓ A gumó titka című térplasztikája zárt jelentéshálót teremt maga köré. Újszerűsége mellett egy őslény szürreális időtlenségét is közvetíti. KOVÁCS GÉZA Kiáltás című plasztikája az újrahasznosítás és elrendezés játéka által kap üzenetet. A kézdivásárhelyi tárlat a régió (Kovászna és Brassó megye) alkotóinak találkozási fórumot teremt. A művész közösségformáló szerepe lényeges, hiszen szép-élménnyel felül lehet emelkedni a gátakon, és igazságérzettel vállalható a holnap. DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 21.
Megvannak a Versünnep fesztivál erdélyi továbbjutói
Jeles költők alkotásait szólaltatták meg az előadók a Versünnep fesztivál 2017-os erdélyi elődöntőjén a hét végén, a rendezvénynek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház adott otthont.
Mondott vers kategóriában Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója (képünkön) és Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója; megzenésített vers kategóriában dr. Incze G. Katalin zeneszerző, a dalok szerzője, Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, előadó; valamint Szép András zongorista, a dalok társszerzője jutott tovább. A megfilmesített vers kategóriában Kocsis Tünde kolozsvári rendező képviseli Erdélyt a versünnep fesztivál – 2017 döntőjében április 9-én Budapesten a Nemzeti Színházban.
Ebben az évben Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, Ady Endre születésének 140. évfordulója, valamint Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója tiszteletére – vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés és képző-, és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdették meg a fesztivált. A fellépők teljesítményét az előző évhez hasonlóan Kilyén Ilka, Tompa Klára és Bokor Barna, a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészei értékelték. A műsorvezető Gecse Ramóna színművésznő volt.
A Versünnep fesztivál tizenkét éve indult útjára azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a magyar nyelven született irodalmi alkotásokra és népszerűsítse a művészi versmondást, mely képes minden magyar anyanyelvű embert összekapcsolni téren és időn keresztül egyaránt – olvasható a rendezvénysorozat honlapján. A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Bánffy György Kulturális Szalon rendezi a fesztivált, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Magyar Művészeti Akadémia is támogatja.
Krónika (Kolozsvár)
Jeles költők alkotásait szólaltatták meg az előadók a Versünnep fesztivál 2017-os erdélyi elődöntőjén a hét végén, a rendezvénynek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház adott otthont.
Mondott vers kategóriában Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója (képünkön) és Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója; megzenésített vers kategóriában dr. Incze G. Katalin zeneszerző, a dalok szerzője, Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, előadó; valamint Szép András zongorista, a dalok társszerzője jutott tovább. A megfilmesített vers kategóriában Kocsis Tünde kolozsvári rendező képviseli Erdélyt a versünnep fesztivál – 2017 döntőjében április 9-én Budapesten a Nemzeti Színházban.
Ebben az évben Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, Ady Endre születésének 140. évfordulója, valamint Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója tiszteletére – vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés és képző-, és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdették meg a fesztivált. A fellépők teljesítményét az előző évhez hasonlóan Kilyén Ilka, Tompa Klára és Bokor Barna, a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészei értékelték. A műsorvezető Gecse Ramóna színművésznő volt.
A Versünnep fesztivál tizenkét éve indult útjára azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a magyar nyelven született irodalmi alkotásokra és népszerűsítse a művészi versmondást, mely képes minden magyar anyanyelvű embert összekapcsolni téren és időn keresztül egyaránt – olvasható a rendezvénysorozat honlapján. A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Bánffy György Kulturális Szalon rendezi a fesztivált, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Magyar Művészeti Akadémia is támogatja.
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 21.
KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
2017. március 23.
A jelent is a régi tartja (Kisborosnyó)
Nem igaz, hogy nem változott a világ Kisborosnyón, kissé másabb szelek fújnak, mint régen, de az biztosan elmondható, hogy faluhelyen a jelent is a régi tartja, a családnak megélhetést biztosító termőtalaj, az ősök hagyatéka, az erdő, és ott a nyelv, az ének, az ima, a hit, s mindeneknek mélyén a hely története, a megtartó történelem.
Valamikor a jelenkor elején egyfajta tundrai növényzet borította ezt a vidéket is. A fa már a legelső embernek a hasznára vált, többszörösen is. Irtották őseink az erdőt, hogy legelőt szabadítsanak fel az állatnak, amely életmentő volt, s a termékeny, legelők alatti talaj megteremte a kenyérgabonát, az állatnak a takarmányt. Így lett Kisborosnyó erdős területén is életet mentő a termékenyebbé tett podzol s az annál még jobb, csokoládébarna erdei talaj. Ennek az istene az istállótrágya, ez tette az anyakőzetet talajjá. Sajnos, ebből egyre kevesebb a kisborosnyói emberé, látni itt-ott ugarként alvó földet is, avagy olyan parcellát, amely már új tulajdonosé. Mindegy: szépen kelt a gabona, zöldell, jöhet a vetésre az eső is. A Nagypatak völgyének talaján csak annyit lehet termelni, amennyi az itt élő népességet eltartja, felesleges, eladnivaló alig marad. Azzal, hogy az erdő rejtekéből a vad pusztítja a határt, együtt kell élni, mi már megszoktuk – mondja az itt élő ember. A Bodzai-hegyek pedig biztosítják a tűzifát. A tél az tél, itt is fűteni kell.
– Nos, az erdővagyon jelenleg is közös a szomszédos Nagypatak különálló községgel, mert ez, akárcsak az egész Nagypatak, valamikor Kisborosnyó része volt. Tehát nem kell csodálkozni, hogy a két település erdő-közbirtokossága is közös: eddig a kisborosnyói Nagy Sándor volt az elnök, ő lemondott, most pedig a nagypataki Costea Ivan – mondta Veress Kálmán, a birtokosság pénzügyeinek felelőse. Azt is megtudtuk, hogy a birtokosság sikeresen működik, eddig és jelenleg is minden örökös kap pénzbeli jutalékot vagy tűzifát, amit ebben az esztendőben is bélyegeznek. Kisborosnyó kétharmad, Nagypatak pedig egyharmad részben részesül a közös vagyonból. Üzemterv alapján évi 1000 köbmétert vághatnának ki, de spórolnak, hogy maradjon is. Tizenöt esztendeje a Kovászna székhelyű állami erdészethez tartoznak, március 28-án tartják a közgyűlést saját székházukban.
Anyánk ajándéka, a nyelv
Régi és nélkülözhetetlen támasza-oszlopa megmaradásunknak az anyanyelv. Kisborosnyó lakói a kezdetekkor magyar anyanyelvű székelyek voltak – és azok a jelenben is. A helybeli cigány lakosság rég elvesztette anyanyelvét, helyette a magyart beszéli és magyarul énekel. Anyanyelvünkön volt hangos a kisborosnyói iskola épülete március idusán két helyen is: a Nagy Károly református püspök nevét viselő elemi iskolában és a Tompa Klára-óvodában, ahol vidáman szárnyalt az ének, készültek a gyermekek március idusának méltó megünneplésére. Nagy Csongor, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola igazgató-tanára elmondta, hogy a kisborosnyói rászoruló és részben hátrányos helyzetű tanulók a Diakónia jóvoltából délutáni oktatásban és meleg ételben részesülnek, amelyet a kovásznai Botimi cég szállít. Kisborosnyón növekszik a gyereklétszám, s lehetőség adódik, hogy ez év szeptemberétől még egy csoporttal bővüljenek. Anyanyelvükön ismerkednek a vallással a gyermekek, akiket a gógánváraljai származású helybeli református tiszteletes, Székely Róbert Imre, a kétszáz lelket elérő egyházközség lelkipásztora oktat. Ottjártunkkor Zsigmond Réka tanítónő tanítványai három negyvennyolcas énekkel készültek a március 15-ei ünnepségre. Kimondhatjuk, hogy a szép szavú költő, Tompa Mihály versei sem hangzanának oly kedvesen, ha nem anyanyelvünkön írta volna a költő, aki bár soha nem jutott el Kisborosnyóra, de egy életen keresztül kereste-kutatta azokat az adatokat, amelyekkel végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy ősei bizony a híres-neves kisborosnyói Tompa famíliából származtak.
Gyarapodó emlékpark
Kisborosnyó központjában történelmi emlékpark várja a látogatót. Lehet, hogy olvasóink között is vannak, akik nem látták ezt az emlékhelyünket, amelynek ötletgazdája Damó Gyula nyugalmazott tanító, segítője és támogatója a Nyíres Lokálpatrióta Kör. Megszámlálhatatlan emlékmű, emlékkopja és jeles személyiség által ültetett emlékfa tereli történelmünk eseményeire, személyiségeire az odalátogató figyelmét. Ez az emlékpark volt a színhelye a március 15-ei ünnepségnek, ahol Székely tiszteletes mondott imát, tiszteletét tette Bartha Árpád és Demeter Mihály községi képviselő, utóbbi és Veress Kálmán helyezte el az emlékezés koszorúit, és elhangzott a Nemzeti dal is.
Több ez a megszokott kis falusi emlékhelyeknél, emlékparkoknál. De mi az oka, hogy ugyan esett szó már róla a sajtóban, mégis kevésbé keresett? – latolgattuk a kérdést. Nem elég a reklám? Az itthoniaknak egyfajta tanhely lehetne a park, ahol történelemórát is tarthatnának. Az is tény, hogy kissé félreesik a legfőbb közlekedési útvonalaktól, de a nagyborosnyói letérőnél egy szerényebb tábla felhívhatná az utas figyelmét, hogy erre található a kisborosnyói történelmi emlékpark, ahol bárki találhat látnivalót magának. Emléket állítottak a település üldözött zsidóinak és azoknak a kiskatonáknak is, akik életüket vesztették a világháborúban, ugyanis az egykori monarchia hadserege vegyes nemzetiségű volt. – Mivel gazdagodik az emlékpark ebben az esztendőben? – kérdeztük Damó tanítót.
– Van még, amire, akire emlékeznünk. Terv, hogy emlékkopját állítunk dr. Vitéz Szőts Dániel (1925–2017) nyugalmazott tisztifőorvosnak, Úz-völgye hősének és református egyházmegyei főgondnoknak, Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgárnak. Ezt az Erdélyi Vitézi Rend akarja elhelyezni ez év június 3-án, amikor a trianoni eseményekre is emlékezünk az emléktábla előtt, amelyet Mikepércs önkormányzata adományozott. Kettős emlékezetű faragottkopja-állítás is lesz Báró Urmánczy Nándornak (1868–1940), az Ereklyés Országzászló Mozgalom vezetőjének, s mert ebben az évben van a kiegyezés 150. évfordulója, az emlékünnepséget augusztusra tervezzük. Túl vagyunk a park tavaszi takarításán, ígéretet kaptunk a nagyborosnyói önkormányzattól, hogy segítenek, hogy az emlékpark patak felőli részén kerítést építsünk. Örvendetes lenne, ha újraépítenék a park előtti hidat, amelyen nem tud áthaladni a tűzoltókocsi. Fontos, mert ezen a hídon túl él a falu családjainak fele, ott az iskola, a templom és hamarosan a ravatalozóház is. A park bejáratával szemben levő szabad területen ki lehetne alakítani egy parkolóhelyet.
Segít az önkormányzat
– A mi segítségünkre is számíthatnak – mondotta ifj. Kanyó Antal, Borosnyó község alpolgármestere megkeresésünkre. – Megígértük, hogy segítünk az emlékpark bekerítésében, miután befejezzük a falun áthaladó Nagypatak medrének megtisztítását. Ismerjük a kisborosnyói híd helyzetét is, azt is megoldjuk, miként új betonhidat építettünk a kispataki útra is, van anyagi alapunk az úttest feljavítására és kétoldali árkolására is. Kispatak is Kisborosnyó területén van. Ismert az a tény is, hogy a megyei tanács támogatásával még ebben az évben aszfaltburkolat kerül a nagyborosnyói leágazástól Kisborosnyó érintésével Nagypatak végéig, illetve a Hammas-hágóig terjedő megyei rangú útszakaszra. Nem felejtünk el egy hozzánk tartozó települést sem, így a sokat emlegetett feldobolyi kultúrotthon teljes felújítását a Leader Progresszió pályázatából szándékszunk elvégeztetni, van már erre jelentkező cég is, várjuk az építkezési engedélyt. Nagyborosnyón a tavaly megalakítottuk a Hársfa Kulturális Egyesületet, amelynek fel kell vállalnia a művelődési élet irányítását, hiszen falvainkban a múltban is jelentős fontosságú közművelődési élet folyt. A tavaly nyert pályázati pénzből hangfalakat, laptopot, hangosító-erősítő felszerelést vásároltunk. Az idén sem lesz másképpen, ugyanis a Bethlen Gábor Alaptól nyert anyagiakból felújítjuk a nagyborosnyói és kisborosnyói, valamint a feldobolyi világháborús hősi emlékműveket, adózunk ezen falvak háborúban elesett hősei emlékének. Az önkormányzati ígéretekre Bartha Árpád községi tanácstag is rábólintott, mert a kisborosnyói református egyházközség gondnokaként számára is fontos minden helybeli megvalósítás, az említett hidak, a kis település ravatalozójának minél hamarabbi elkészítése, amely – mint mondta – eddig is csak az időhiány miatt nem épült fel. Már készülnek arra is, hogy a helybeli fiatalok segítségével mintegy 500 fenyőcsemetét telepítsenek a kisborosnyói temetőbe. Idén hét konfirmációs fiatal tesz tanúbizonyságot hitéről – tudtuk meg a lelkésztől, aki abban reménykedik, hogy ők fogják majd képezni az eljövendő kisborosnyói Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE magját.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem igaz, hogy nem változott a világ Kisborosnyón, kissé másabb szelek fújnak, mint régen, de az biztosan elmondható, hogy faluhelyen a jelent is a régi tartja, a családnak megélhetést biztosító termőtalaj, az ősök hagyatéka, az erdő, és ott a nyelv, az ének, az ima, a hit, s mindeneknek mélyén a hely története, a megtartó történelem.
Valamikor a jelenkor elején egyfajta tundrai növényzet borította ezt a vidéket is. A fa már a legelső embernek a hasznára vált, többszörösen is. Irtották őseink az erdőt, hogy legelőt szabadítsanak fel az állatnak, amely életmentő volt, s a termékeny, legelők alatti talaj megteremte a kenyérgabonát, az állatnak a takarmányt. Így lett Kisborosnyó erdős területén is életet mentő a termékenyebbé tett podzol s az annál még jobb, csokoládébarna erdei talaj. Ennek az istene az istállótrágya, ez tette az anyakőzetet talajjá. Sajnos, ebből egyre kevesebb a kisborosnyói emberé, látni itt-ott ugarként alvó földet is, avagy olyan parcellát, amely már új tulajdonosé. Mindegy: szépen kelt a gabona, zöldell, jöhet a vetésre az eső is. A Nagypatak völgyének talaján csak annyit lehet termelni, amennyi az itt élő népességet eltartja, felesleges, eladnivaló alig marad. Azzal, hogy az erdő rejtekéből a vad pusztítja a határt, együtt kell élni, mi már megszoktuk – mondja az itt élő ember. A Bodzai-hegyek pedig biztosítják a tűzifát. A tél az tél, itt is fűteni kell.
– Nos, az erdővagyon jelenleg is közös a szomszédos Nagypatak különálló községgel, mert ez, akárcsak az egész Nagypatak, valamikor Kisborosnyó része volt. Tehát nem kell csodálkozni, hogy a két település erdő-közbirtokossága is közös: eddig a kisborosnyói Nagy Sándor volt az elnök, ő lemondott, most pedig a nagypataki Costea Ivan – mondta Veress Kálmán, a birtokosság pénzügyeinek felelőse. Azt is megtudtuk, hogy a birtokosság sikeresen működik, eddig és jelenleg is minden örökös kap pénzbeli jutalékot vagy tűzifát, amit ebben az esztendőben is bélyegeznek. Kisborosnyó kétharmad, Nagypatak pedig egyharmad részben részesül a közös vagyonból. Üzemterv alapján évi 1000 köbmétert vághatnának ki, de spórolnak, hogy maradjon is. Tizenöt esztendeje a Kovászna székhelyű állami erdészethez tartoznak, március 28-án tartják a közgyűlést saját székházukban.
Anyánk ajándéka, a nyelv
Régi és nélkülözhetetlen támasza-oszlopa megmaradásunknak az anyanyelv. Kisborosnyó lakói a kezdetekkor magyar anyanyelvű székelyek voltak – és azok a jelenben is. A helybeli cigány lakosság rég elvesztette anyanyelvét, helyette a magyart beszéli és magyarul énekel. Anyanyelvünkön volt hangos a kisborosnyói iskola épülete március idusán két helyen is: a Nagy Károly református püspök nevét viselő elemi iskolában és a Tompa Klára-óvodában, ahol vidáman szárnyalt az ének, készültek a gyermekek március idusának méltó megünneplésére. Nagy Csongor, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola igazgató-tanára elmondta, hogy a kisborosnyói rászoruló és részben hátrányos helyzetű tanulók a Diakónia jóvoltából délutáni oktatásban és meleg ételben részesülnek, amelyet a kovásznai Botimi cég szállít. Kisborosnyón növekszik a gyereklétszám, s lehetőség adódik, hogy ez év szeptemberétől még egy csoporttal bővüljenek. Anyanyelvükön ismerkednek a vallással a gyermekek, akiket a gógánváraljai származású helybeli református tiszteletes, Székely Róbert Imre, a kétszáz lelket elérő egyházközség lelkipásztora oktat. Ottjártunkkor Zsigmond Réka tanítónő tanítványai három negyvennyolcas énekkel készültek a március 15-ei ünnepségre. Kimondhatjuk, hogy a szép szavú költő, Tompa Mihály versei sem hangzanának oly kedvesen, ha nem anyanyelvünkön írta volna a költő, aki bár soha nem jutott el Kisborosnyóra, de egy életen keresztül kereste-kutatta azokat az adatokat, amelyekkel végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy ősei bizony a híres-neves kisborosnyói Tompa famíliából származtak.
Gyarapodó emlékpark
Kisborosnyó központjában történelmi emlékpark várja a látogatót. Lehet, hogy olvasóink között is vannak, akik nem látták ezt az emlékhelyünket, amelynek ötletgazdája Damó Gyula nyugalmazott tanító, segítője és támogatója a Nyíres Lokálpatrióta Kör. Megszámlálhatatlan emlékmű, emlékkopja és jeles személyiség által ültetett emlékfa tereli történelmünk eseményeire, személyiségeire az odalátogató figyelmét. Ez az emlékpark volt a színhelye a március 15-ei ünnepségnek, ahol Székely tiszteletes mondott imát, tiszteletét tette Bartha Árpád és Demeter Mihály községi képviselő, utóbbi és Veress Kálmán helyezte el az emlékezés koszorúit, és elhangzott a Nemzeti dal is.
Több ez a megszokott kis falusi emlékhelyeknél, emlékparkoknál. De mi az oka, hogy ugyan esett szó már róla a sajtóban, mégis kevésbé keresett? – latolgattuk a kérdést. Nem elég a reklám? Az itthoniaknak egyfajta tanhely lehetne a park, ahol történelemórát is tarthatnának. Az is tény, hogy kissé félreesik a legfőbb közlekedési útvonalaktól, de a nagyborosnyói letérőnél egy szerényebb tábla felhívhatná az utas figyelmét, hogy erre található a kisborosnyói történelmi emlékpark, ahol bárki találhat látnivalót magának. Emléket állítottak a település üldözött zsidóinak és azoknak a kiskatonáknak is, akik életüket vesztették a világháborúban, ugyanis az egykori monarchia hadserege vegyes nemzetiségű volt. – Mivel gazdagodik az emlékpark ebben az esztendőben? – kérdeztük Damó tanítót.
– Van még, amire, akire emlékeznünk. Terv, hogy emlékkopját állítunk dr. Vitéz Szőts Dániel (1925–2017) nyugalmazott tisztifőorvosnak, Úz-völgye hősének és református egyházmegyei főgondnoknak, Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgárnak. Ezt az Erdélyi Vitézi Rend akarja elhelyezni ez év június 3-án, amikor a trianoni eseményekre is emlékezünk az emléktábla előtt, amelyet Mikepércs önkormányzata adományozott. Kettős emlékezetű faragottkopja-állítás is lesz Báró Urmánczy Nándornak (1868–1940), az Ereklyés Országzászló Mozgalom vezetőjének, s mert ebben az évben van a kiegyezés 150. évfordulója, az emlékünnepséget augusztusra tervezzük. Túl vagyunk a park tavaszi takarításán, ígéretet kaptunk a nagyborosnyói önkormányzattól, hogy segítenek, hogy az emlékpark patak felőli részén kerítést építsünk. Örvendetes lenne, ha újraépítenék a park előtti hidat, amelyen nem tud áthaladni a tűzoltókocsi. Fontos, mert ezen a hídon túl él a falu családjainak fele, ott az iskola, a templom és hamarosan a ravatalozóház is. A park bejáratával szemben levő szabad területen ki lehetne alakítani egy parkolóhelyet.
Segít az önkormányzat
– A mi segítségünkre is számíthatnak – mondotta ifj. Kanyó Antal, Borosnyó község alpolgármestere megkeresésünkre. – Megígértük, hogy segítünk az emlékpark bekerítésében, miután befejezzük a falun áthaladó Nagypatak medrének megtisztítását. Ismerjük a kisborosnyói híd helyzetét is, azt is megoldjuk, miként új betonhidat építettünk a kispataki útra is, van anyagi alapunk az úttest feljavítására és kétoldali árkolására is. Kispatak is Kisborosnyó területén van. Ismert az a tény is, hogy a megyei tanács támogatásával még ebben az évben aszfaltburkolat kerül a nagyborosnyói leágazástól Kisborosnyó érintésével Nagypatak végéig, illetve a Hammas-hágóig terjedő megyei rangú útszakaszra. Nem felejtünk el egy hozzánk tartozó települést sem, így a sokat emlegetett feldobolyi kultúrotthon teljes felújítását a Leader Progresszió pályázatából szándékszunk elvégeztetni, van már erre jelentkező cég is, várjuk az építkezési engedélyt. Nagyborosnyón a tavaly megalakítottuk a Hársfa Kulturális Egyesületet, amelynek fel kell vállalnia a művelődési élet irányítását, hiszen falvainkban a múltban is jelentős fontosságú közművelődési élet folyt. A tavaly nyert pályázati pénzből hangfalakat, laptopot, hangosító-erősítő felszerelést vásároltunk. Az idén sem lesz másképpen, ugyanis a Bethlen Gábor Alaptól nyert anyagiakból felújítjuk a nagyborosnyói és kisborosnyói, valamint a feldobolyi világháborús hősi emlékműveket, adózunk ezen falvak háborúban elesett hősei emlékének. Az önkormányzati ígéretekre Bartha Árpád községi tanácstag is rábólintott, mert a kisborosnyói református egyházközség gondnokaként számára is fontos minden helybeli megvalósítás, az említett hidak, a kis település ravatalozójának minél hamarabbi elkészítése, amely – mint mondta – eddig is csak az időhiány miatt nem épült fel. Már készülnek arra is, hogy a helybeli fiatalok segítségével mintegy 500 fenyőcsemetét telepítsenek a kisborosnyói temetőbe. Idén hét konfirmációs fiatal tesz tanúbizonyságot hitéről – tudtuk meg a lelkésztől, aki abban reménykedik, hogy ők fogják majd képezni az eljövendő kisborosnyói Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE magját.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 25.
A Deák házaspár életmű-kiállítása
Erdélyi művészeti központ
Deák M. Ria és Deák Barna képzőművészek közös tárlata nyílt meg tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK). A kiállításon a művész házaspár egész életműve követhető, grafikák, festmények, drótlenyomatok, installációk, textilművészeti alkotások tekinthetők meg.
Otthon felforgattuk a házukat, mindent átnéztünk, életükben mindketten rengeteget dolgoztak, ebből született ez a kiállítás – köszöntötte a művészeket Vécsi Nagy Zoltán, az EMÜK vezetője, a kiállítás kurátora. Verset mondott Debreczi Kálmán színművész, a kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára nyitotta meg. Elhangzott: Deák Barna és Deák M. Ria már a rendszerváltás előtt a sepsiszentgyörgyi, háromszéki művészeti szcéna jeles képviselői, két olyan művész, akik következetesen folytatták saját munkájukat, de ki is egészítették egymást. Kányádi Iréne szerint Deák Barna munkásságát, életét nagyban meghatározta a kommunista meghurcoltatás, ez is magyarázza erőteljes, szimbolikus töltetű motívumvilágát. „Munkáin főként állatfigurák láthatóak: kutyák, vaddisznók, sárkányok, madarak. Ezeket a motívumokat átvitt értelemben használja, és főként a társadalomban, a politikai életben való erőszak és hatalom önkényességét, irracionalitását fejezi ki velük. Ebben az értelemben joggal mondhatjuk, hogy erős társadalomkritikai üzenetet hordoznak magukban. Nem törekszik figuratív kifejezésmódra, alkotásai inkább a szimbolikus-expresszív kategóriába illeszkednek bele.” Deák Barna lázadó, erőteljes hangvitelű munkáival organikus egységet alkotnak Deák Ria kiegyensúlyozott, melegséget sugárzó alkotásai – hangsúlyozta Kányádi Iréne. Régebbi, főként földszínű síktextil munkái igényesen kivitelezett alkotások, színösszetételükben és domborulatainak megformálásában erős plasztikai hatásokkal. „Drasztikus mozzanat Deák M. Ria életművében a műalkotások síkból való kilépése, ezáltal meghatározva a körülötte levő teret. A horgolás technikával készült és izgalmas formaelemeket felhasználó alkotások inkább hasonlítanak speciális szobrokra, mint a dekoratív értelemben vett textilmunkákra.” „A kiállítás anyaga Deák Barna és Deák Ria álmaiba, vágyaiba egyaránt bepillantást enged. Egy olyan művész házaspár világába, akik egy belső tűztől, kényszertől hajtva az élet bármilyen zord körülménye között is az élet igazi tartalma, az alkotás mellett tették le voksukat” – összegezett Kányádi Iréne.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi művészeti központ
Deák M. Ria és Deák Barna képzőművészek közös tárlata nyílt meg tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK). A kiállításon a művész házaspár egész életműve követhető, grafikák, festmények, drótlenyomatok, installációk, textilművészeti alkotások tekinthetők meg.
Otthon felforgattuk a házukat, mindent átnéztünk, életükben mindketten rengeteget dolgoztak, ebből született ez a kiállítás – köszöntötte a művészeket Vécsi Nagy Zoltán, az EMÜK vezetője, a kiállítás kurátora. Verset mondott Debreczi Kálmán színművész, a kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára nyitotta meg. Elhangzott: Deák Barna és Deák M. Ria már a rendszerváltás előtt a sepsiszentgyörgyi, háromszéki művészeti szcéna jeles képviselői, két olyan művész, akik következetesen folytatták saját munkájukat, de ki is egészítették egymást. Kányádi Iréne szerint Deák Barna munkásságát, életét nagyban meghatározta a kommunista meghurcoltatás, ez is magyarázza erőteljes, szimbolikus töltetű motívumvilágát. „Munkáin főként állatfigurák láthatóak: kutyák, vaddisznók, sárkányok, madarak. Ezeket a motívumokat átvitt értelemben használja, és főként a társadalomban, a politikai életben való erőszak és hatalom önkényességét, irracionalitását fejezi ki velük. Ebben az értelemben joggal mondhatjuk, hogy erős társadalomkritikai üzenetet hordoznak magukban. Nem törekszik figuratív kifejezésmódra, alkotásai inkább a szimbolikus-expresszív kategóriába illeszkednek bele.” Deák Barna lázadó, erőteljes hangvitelű munkáival organikus egységet alkotnak Deák Ria kiegyensúlyozott, melegséget sugárzó alkotásai – hangsúlyozta Kányádi Iréne. Régebbi, főként földszínű síktextil munkái igényesen kivitelezett alkotások, színösszetételükben és domborulatainak megformálásában erős plasztikai hatásokkal. „Drasztikus mozzanat Deák M. Ria életművében a műalkotások síkból való kilépése, ezáltal meghatározva a körülötte levő teret. A horgolás technikával készült és izgalmas formaelemeket felhasználó alkotások inkább hasonlítanak speciális szobrokra, mint a dekoratív értelemben vett textilmunkákra.” „A kiállítás anyaga Deák Barna és Deák Ria álmaiba, vágyaiba egyaránt bepillantást enged. Egy olyan művész házaspár világába, akik egy belső tűztől, kényszertől hajtva az élet bármilyen zord körülménye között is az élet igazi tartalma, az alkotás mellett tették le voksukat” – összegezett Kányádi Iréne.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 27.
Gyermekkorunk bútorai
Asztalos Enikő Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig című könyvének a bemutatóján újra szüleink, nagyanyáink, falun élő rokonaink házában, bútorai és használati tárgyai között érezhettük magunkat.
Sokan gyűltek össze a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében, a szerző neve és munkássága, valamint a feldolgozott téma ugyanis biztosíték volt arra, hogy a marosvásárhelyi közönség hasznos és érdekes könyvvel ismerkedhet meg. Nagy László unitárius lelkipásztor bevezető szavaiban a hajdani otthon, a falusi élet rendje, megfontoltsága, harmóniája iránti vágyakozás és ezen értékek megtartásának fontossága szólalt meg.
Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke mint szervező Asztalos Enikő gazdag munkásságát ismertette, amely a néprajz minden területét felöleli. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életével, a népművészet minden műfajával. Annak tudatában, hogy a népi kultúra, „a népiség a hagyománytartalék számon tartója, a népfaji örökségek biztosítója, őre és propagálója” (Horváth János), az irodalom és minden művészetek alapja, oktatói, pedagógusi hivatásának gyakorlása mellett állandóan gyűjtött. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett. Nemcsak a magyar, a román folklór, szokásvilág szakértő gyűjtője és továbbadója, hanem az együtt élő nemzetiségek, például a romák szokásait, az azokhoz fűződő népköltészeti alkotásokat is gyűjtötte és közreadta. Mint a Marosvásárhelyi Tudományos és Kulturális Egyetem (akkoriban Népi Egyetem) magyar néprajz és népművészet szakának oktatója, több mint hatszáz, egész Erdélyt átfogó hallgatót vezetett be a kutatás tudományába, és nyújtott szakmai igazolást a különböző intézmények szakmai véglegesítéséhez, népi iparművészek vállalkozásához. A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Az EMKE Maros megyei szervezete 2014-ben Értékteremtő díjjal, Magyarország 2016-ban Arany Érdemkereszttel ismerte el munkásságát.
A könyvet, annak egyes fejezeteit Bodolai Gyöngyi újságíró mutatta be. A manapság oly divatos kínai lakberendezési elv, a feng shui – szabadon áramló energia – elvével párhuzamot vonva elmondta, hogy a rendtartó székely faluban, így nyárádmenti településeken is, a falusi ember nagyon egyszerűen és praktikusan rendezte be a házát. Minden bútornak megvolt a helye és szerepe, tájolásában, felosztásában és berendezésében pedig minden lakás hasonlított egymásra. Asztalos Enikőnek a nyárádmenti népi lakberendezésre vonatkozó gyűjtése, amelyet sorozatban a Népújság közölt, megismerteti velünk az erdélyi magyar ember „lakberendezési tudományát”, amelynek pontos szabályai voltak a ház elhelyezésétől kezdve egészen a helyiségek berendezéséig. Az egymást követő fejezetekben a szerző beszámol arról, hogy milyen kelengyebútort kapott a lány, kik voltak azok a marosvásárhelyi és nyárádmenti bútorasztalosok, akik a lakberendezési tárgyakat készítették, milyen volt a népbútor és a piaci bútor, milyen bútordarabok voltak az első és a hátsó házban, hogyan alakult a lakás berendezése. A falusi lakóhelyiségekben a berendezés az átjárhatóságot, az energia szabad áramlását biztosította, s a lakásbelsőt szőttes és varrottas kézimunkák díszítették, jelképek sokaságával véve körül a ház lakóit. Asztalos Enikő tizenharmadik megjelent könyvében összegyűjtve, rendszerezve olvasható mindaz, ami a hagyományőrző erdélyi ember térrendezési tudományának lényege. A kötetet tájszavak, adatközlők jegyzéke, helynévmutató is kiegészíti.
Különleges meghívottja volt az eseménynek Pál atya, aki ezúttal nem mint lelkipásztor, ferences barát, árvaházat működtető közéleti személyiség szólalt meg, hanem mint egy asztalosmester fia, aki gyermek- és ifjúkorában nagyapja műhelyében, édesapjától, Bakó Ferenctől tanulta meg az asztalosmesterség csínját-bínját. Pál atya előadása lenyűgöző volt. Annyi elkötelezettségről, szeretetről, hozzáértésről adott számot, hogy csak sajnálni lehetett, hogy vallomását, amely egyben a kétkezi munka, a mesterember dicsérete is volt, nem hallhatták pályaválasztás előtt álló ifjak is. Pál atya ismertette a népi bútorok elkészítésnek, pácolásának, festésének, díszítésének minden mozzanatát. Amikor a faanyag feldolgozásáról beszélt, és a nagy gyalu került szóba, egyszerre csak Nagy László lelkész eltűnt, és pár másodperc múlva egy „ropánttal”, azaz egyméternyi gyaluval tért vissza, ami minket is, de Pál atyát is jókedvre derítette. Megtudtuk, hogy a gipszelés, slájfolás (csiszolás) után például az első színező réteget, a grundot maguk készítették Sárpatak (hiszen ott élt Pál atya családja) környékén található, porig szárított és őrölt sárga agyag, valamint lenolaj keverékéből. Miután megszáradt barna olajfestékkel kenték le, ebbe még száradás előtt tengeri szivaccsal vagy egy gereblyeszerű ecsettel mintázatokat készítettek. Ez volt a fladerezés. Ha a megrendelő fényesebb bútort szeretett volna, és pénze is több volt, egy pikkelyszerű anyagot használtak, ami szeszben vagy rezes pálinkában feloldva lakkot adott. Ez volt a sellakk. A viaszos dörzsölés is szép és természetes fényt kölcsönzött a gyöngyléces kanapénak, a három filungos szekrénynek. Megtudtuk, hogy Pál atya hajdani vizsgamunkája egy kisszék volt.
Asztalos Enikő, mint a téma ismerője és kitűnő előadó, aki a nevelést mindig és mindenkor fontosnak tartja, előadása elején egy füzettáblára (flipchart) lerajzolta a nyárádmenti telkek beosztását. Hol állt és milyen tájolású volt a ház, az istálló, a csűr, a tyúk- és disznóól, a konyhakert. Elmagyarázta a ház beosztását, az egyes lakóhelyiségek helyét a ház egészében, illetve azok berendezését és azt, hogy ezek a szokások, törvényszerűségek nem véletlenül alakultak ki. Évszázadok tapasztalata, gyakorlata alakította ennyire észszerűre. Megosztotta velünk a gyűjtés és ennek nyomán születő könyv történetét, mely a következő: a Kriza János Társaság 1999-ben Bogdándon (Szatmár megye) tartotta vándorgyűlését, amelynek témája a tájházak berendezése volt. Akkor határozta el, hogy a berendezések közül azt a bútort mutatja be, amelyet a néprajz egy kissé mellőzött, de amit a magyar nép évszázadok óta használt. A népi bútor házilag is elkészíthető, a falu középrétege megvásárolta, a módosabbak megrendelték. Egyszerű, praktikus darabokból áll: asztal, szék, kanapé, kaszten, majd sifon, almárium, mosdó és persze a tűzhely, a csikókemence. A gyűjtésre az indította – mesélte –, hogy nagy csodálója a magyar nép leleményességének, tehetségének, kézügyességének, észjárásának, lakberendezési „stílusának”, amely az egyszerűség és hasznosság elvére alapul. A magyar nép rendkívül célszerűen rendezte be életterét, a bútorokat a falak mellett helyezve el, szabadon hagyva a helység közepét, ahol játszhattak a gyermekek, helye volt a gazdasszonynak a főzésre, a férfinak egyszerűbb munkák elvégzésére. Az egyes bútoroknak meghatározott helye van a szobában, és ez a hely az egész magyar nyelvterületen azonos. Ez a gyűjtés a Nyárádmentére vonatkozik, de Asztalos Enikő a Mezőséget és Kalotaszeget is jól ismeri, hiszen mindkét néprajzi területen élt, de ugyanez volt a berendezés Délvidék, Felvidék vagy Somogy falvaiban is.
A szerző szeretettel és csodálattal beszélt a magyar nép használati tárgyairól, sokszor szakrális jelképekkel teli varrottasairól, szőtteseiről, amelyekkel jellegzetessé, otthonossá, széppé, kellemessé varázsolták a lakásokat. Valamikor, ha egy Erdélyben élő városi ember vagy falusi értelmiségi házába belépett valaki, azonnal tudta, hogy kivel van dolga, mert a mi népünkre jellemző szőttesek és varrottasok díszítették a lakást. Érthetetlen, miért veszik át az emberek a jellegtelen, egyenlakás mintát. A tanárnő felhívta a figyelmünket értékeink megőrzésének fontosságára.
A könyv az Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg. A rajzokat Asztalos Enikő készítette és Báthory Katalin dolgozta át nyomtatásra.
Kiss Juliánna
Népújság (Marosvásárhely)
Asztalos Enikő Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig című könyvének a bemutatóján újra szüleink, nagyanyáink, falun élő rokonaink házában, bútorai és használati tárgyai között érezhettük magunkat.
Sokan gyűltek össze a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében, a szerző neve és munkássága, valamint a feldolgozott téma ugyanis biztosíték volt arra, hogy a marosvásárhelyi közönség hasznos és érdekes könyvvel ismerkedhet meg. Nagy László unitárius lelkipásztor bevezető szavaiban a hajdani otthon, a falusi élet rendje, megfontoltsága, harmóniája iránti vágyakozás és ezen értékek megtartásának fontossága szólalt meg.
Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke mint szervező Asztalos Enikő gazdag munkásságát ismertette, amely a néprajz minden területét felöleli. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életével, a népművészet minden műfajával. Annak tudatában, hogy a népi kultúra, „a népiség a hagyománytartalék számon tartója, a népfaji örökségek biztosítója, őre és propagálója” (Horváth János), az irodalom és minden művészetek alapja, oktatói, pedagógusi hivatásának gyakorlása mellett állandóan gyűjtött. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett. Nemcsak a magyar, a román folklór, szokásvilág szakértő gyűjtője és továbbadója, hanem az együtt élő nemzetiségek, például a romák szokásait, az azokhoz fűződő népköltészeti alkotásokat is gyűjtötte és közreadta. Mint a Marosvásárhelyi Tudományos és Kulturális Egyetem (akkoriban Népi Egyetem) magyar néprajz és népművészet szakának oktatója, több mint hatszáz, egész Erdélyt átfogó hallgatót vezetett be a kutatás tudományába, és nyújtott szakmai igazolást a különböző intézmények szakmai véglegesítéséhez, népi iparművészek vállalkozásához. A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Az EMKE Maros megyei szervezete 2014-ben Értékteremtő díjjal, Magyarország 2016-ban Arany Érdemkereszttel ismerte el munkásságát.
A könyvet, annak egyes fejezeteit Bodolai Gyöngyi újságíró mutatta be. A manapság oly divatos kínai lakberendezési elv, a feng shui – szabadon áramló energia – elvével párhuzamot vonva elmondta, hogy a rendtartó székely faluban, így nyárádmenti településeken is, a falusi ember nagyon egyszerűen és praktikusan rendezte be a házát. Minden bútornak megvolt a helye és szerepe, tájolásában, felosztásában és berendezésében pedig minden lakás hasonlított egymásra. Asztalos Enikőnek a nyárádmenti népi lakberendezésre vonatkozó gyűjtése, amelyet sorozatban a Népújság közölt, megismerteti velünk az erdélyi magyar ember „lakberendezési tudományát”, amelynek pontos szabályai voltak a ház elhelyezésétől kezdve egészen a helyiségek berendezéséig. Az egymást követő fejezetekben a szerző beszámol arról, hogy milyen kelengyebútort kapott a lány, kik voltak azok a marosvásárhelyi és nyárádmenti bútorasztalosok, akik a lakberendezési tárgyakat készítették, milyen volt a népbútor és a piaci bútor, milyen bútordarabok voltak az első és a hátsó házban, hogyan alakult a lakás berendezése. A falusi lakóhelyiségekben a berendezés az átjárhatóságot, az energia szabad áramlását biztosította, s a lakásbelsőt szőttes és varrottas kézimunkák díszítették, jelképek sokaságával véve körül a ház lakóit. Asztalos Enikő tizenharmadik megjelent könyvében összegyűjtve, rendszerezve olvasható mindaz, ami a hagyományőrző erdélyi ember térrendezési tudományának lényege. A kötetet tájszavak, adatközlők jegyzéke, helynévmutató is kiegészíti.
Különleges meghívottja volt az eseménynek Pál atya, aki ezúttal nem mint lelkipásztor, ferences barát, árvaházat működtető közéleti személyiség szólalt meg, hanem mint egy asztalosmester fia, aki gyermek- és ifjúkorában nagyapja műhelyében, édesapjától, Bakó Ferenctől tanulta meg az asztalosmesterség csínját-bínját. Pál atya előadása lenyűgöző volt. Annyi elkötelezettségről, szeretetről, hozzáértésről adott számot, hogy csak sajnálni lehetett, hogy vallomását, amely egyben a kétkezi munka, a mesterember dicsérete is volt, nem hallhatták pályaválasztás előtt álló ifjak is. Pál atya ismertette a népi bútorok elkészítésnek, pácolásának, festésének, díszítésének minden mozzanatát. Amikor a faanyag feldolgozásáról beszélt, és a nagy gyalu került szóba, egyszerre csak Nagy László lelkész eltűnt, és pár másodperc múlva egy „ropánttal”, azaz egyméternyi gyaluval tért vissza, ami minket is, de Pál atyát is jókedvre derítette. Megtudtuk, hogy a gipszelés, slájfolás (csiszolás) után például az első színező réteget, a grundot maguk készítették Sárpatak (hiszen ott élt Pál atya családja) környékén található, porig szárított és őrölt sárga agyag, valamint lenolaj keverékéből. Miután megszáradt barna olajfestékkel kenték le, ebbe még száradás előtt tengeri szivaccsal vagy egy gereblyeszerű ecsettel mintázatokat készítettek. Ez volt a fladerezés. Ha a megrendelő fényesebb bútort szeretett volna, és pénze is több volt, egy pikkelyszerű anyagot használtak, ami szeszben vagy rezes pálinkában feloldva lakkot adott. Ez volt a sellakk. A viaszos dörzsölés is szép és természetes fényt kölcsönzött a gyöngyléces kanapénak, a három filungos szekrénynek. Megtudtuk, hogy Pál atya hajdani vizsgamunkája egy kisszék volt.
Asztalos Enikő, mint a téma ismerője és kitűnő előadó, aki a nevelést mindig és mindenkor fontosnak tartja, előadása elején egy füzettáblára (flipchart) lerajzolta a nyárádmenti telkek beosztását. Hol állt és milyen tájolású volt a ház, az istálló, a csűr, a tyúk- és disznóól, a konyhakert. Elmagyarázta a ház beosztását, az egyes lakóhelyiségek helyét a ház egészében, illetve azok berendezését és azt, hogy ezek a szokások, törvényszerűségek nem véletlenül alakultak ki. Évszázadok tapasztalata, gyakorlata alakította ennyire észszerűre. Megosztotta velünk a gyűjtés és ennek nyomán születő könyv történetét, mely a következő: a Kriza János Társaság 1999-ben Bogdándon (Szatmár megye) tartotta vándorgyűlését, amelynek témája a tájházak berendezése volt. Akkor határozta el, hogy a berendezések közül azt a bútort mutatja be, amelyet a néprajz egy kissé mellőzött, de amit a magyar nép évszázadok óta használt. A népi bútor házilag is elkészíthető, a falu középrétege megvásárolta, a módosabbak megrendelték. Egyszerű, praktikus darabokból áll: asztal, szék, kanapé, kaszten, majd sifon, almárium, mosdó és persze a tűzhely, a csikókemence. A gyűjtésre az indította – mesélte –, hogy nagy csodálója a magyar nép leleményességének, tehetségének, kézügyességének, észjárásának, lakberendezési „stílusának”, amely az egyszerűség és hasznosság elvére alapul. A magyar nép rendkívül célszerűen rendezte be életterét, a bútorokat a falak mellett helyezve el, szabadon hagyva a helység közepét, ahol játszhattak a gyermekek, helye volt a gazdasszonynak a főzésre, a férfinak egyszerűbb munkák elvégzésére. Az egyes bútoroknak meghatározott helye van a szobában, és ez a hely az egész magyar nyelvterületen azonos. Ez a gyűjtés a Nyárádmentére vonatkozik, de Asztalos Enikő a Mezőséget és Kalotaszeget is jól ismeri, hiszen mindkét néprajzi területen élt, de ugyanez volt a berendezés Délvidék, Felvidék vagy Somogy falvaiban is.
A szerző szeretettel és csodálattal beszélt a magyar nép használati tárgyairól, sokszor szakrális jelképekkel teli varrottasairól, szőtteseiről, amelyekkel jellegzetessé, otthonossá, széppé, kellemessé varázsolták a lakásokat. Valamikor, ha egy Erdélyben élő városi ember vagy falusi értelmiségi házába belépett valaki, azonnal tudta, hogy kivel van dolga, mert a mi népünkre jellemző szőttesek és varrottasok díszítették a lakást. Érthetetlen, miért veszik át az emberek a jellegtelen, egyenlakás mintát. A tanárnő felhívta a figyelmünket értékeink megőrzésének fontosságára.
A könyv az Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg. A rajzokat Asztalos Enikő készítette és Báthory Katalin dolgozta át nyomtatásra.
Kiss Juliánna
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 27.
Váradon is lezárták az ’56-os emlékévet
Pénteken tematikus könyvbemutatóval zárta a tavaly meghirdetett ’56-os emlékévet Nagyváradon a Szent László Egyesület. A rendezvény meghívott előadói, Dávid Gyula és Benkő Levente történészek számos, a közelmúltban megjelent és az 1956-os eseményekkel és azok háttértörténetével, illetve utóéletével foglalkozó kiadványt mutattak be a váradi közönségnek a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében, ahol a szervezők részéről Nagy József Barna köszöntötte az egybegyűlteket.
Bemutatták többek közt a Dávid Gyula által jegyzett 1956 Erdélyben, és ami utána következett című kötetet, Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56. Akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle megcsapott című könyve, valamint a Sepsiszentgyörgyön 2016. szeptember 1–2-án tartott emlékkonferencia előadásainak anyagaiból összeállított Hatvan évvel a Forradalom után című tanulmánykötet is.
Mint Dávid Gyula rámutatott, ezek a kiadványok nem pusztán eseményeket írnak le, hanem olyan háttérhelyzeteket is feltárnak, amelyek kevéssé közismertek és kutatottak, mint például az a tény, hogy a titkosszolgálat a forradalmi mozgalmakba is embereket épített be. Fontos kérdés ugyanakkor – mutatott rá a szerző, aki maga is politikai elítélt volt –, hogy az elkövetkező generációk hogyan ápolják majd ’56 örökségét, éreznek-e benne valamit a fiatalok, ami elgondolkodtatja, vagy egy bizonyos magatartásra ösztönzi őket.
A rendezvényen jelen volt és felszólalt ugyanakkor a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) két egykori tagja, Petri József és Bodnár Márton is, akiket pusztán azért ítéltek el fejenként öt évre, mert rábólintottak egy olyan ifjúsági szervezet működésére, amelyben tevőlegesen nem is vettek részt. „Nekünk se lőfegyverünk, se parittyánk nem volt. Egy lelkes kis gyermekcsapat voltunk. Ugyanaz volt a követelésünk, mint később a román népnek ’89-ben” – fogalmazott Petri József.
A rendezvény kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Pénteken tematikus könyvbemutatóval zárta a tavaly meghirdetett ’56-os emlékévet Nagyváradon a Szent László Egyesület. A rendezvény meghívott előadói, Dávid Gyula és Benkő Levente történészek számos, a közelmúltban megjelent és az 1956-os eseményekkel és azok háttértörténetével, illetve utóéletével foglalkozó kiadványt mutattak be a váradi közönségnek a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében, ahol a szervezők részéről Nagy József Barna köszöntötte az egybegyűlteket.
Bemutatták többek közt a Dávid Gyula által jegyzett 1956 Erdélyben, és ami utána következett című kötetet, Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56. Akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle megcsapott című könyve, valamint a Sepsiszentgyörgyön 2016. szeptember 1–2-án tartott emlékkonferencia előadásainak anyagaiból összeállított Hatvan évvel a Forradalom után című tanulmánykötet is.
Mint Dávid Gyula rámutatott, ezek a kiadványok nem pusztán eseményeket írnak le, hanem olyan háttérhelyzeteket is feltárnak, amelyek kevéssé közismertek és kutatottak, mint például az a tény, hogy a titkosszolgálat a forradalmi mozgalmakba is embereket épített be. Fontos kérdés ugyanakkor – mutatott rá a szerző, aki maga is politikai elítélt volt –, hogy az elkövetkező generációk hogyan ápolják majd ’56 örökségét, éreznek-e benne valamit a fiatalok, ami elgondolkodtatja, vagy egy bizonyos magatartásra ösztönzi őket.
A rendezvényen jelen volt és felszólalt ugyanakkor a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) két egykori tagja, Petri József és Bodnár Márton is, akiket pusztán azért ítéltek el fejenként öt évre, mert rábólintottak egy olyan ifjúsági szervezet működésére, amelyben tevőlegesen nem is vettek részt. „Nekünk se lőfegyverünk, se parittyánk nem volt. Egy lelkes kis gyermekcsapat voltunk. Ugyanaz volt a követelésünk, mint később a román népnek ’89-ben” – fogalmazott Petri József.
A rendezvény kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)