Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),

Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),

Az ifjúság márciusa
A béke jegyében
A tavalyihoz hasonlóan az idén a megyei múzeum várbeli épületében, az egykori katonai sorozóban elsősorban a fiataloknak szóló rendezvényt szerveztek – a kávézóban az EMNT képviselői, az emeleten az RMDSZ városi szervezete.
Mindkét helyszínen tábort ütöttek a kokárdakészítők, s sorra érkeztek az óvónők, tanítónők a gyerekekkel, hogy részt vegyenek a számukra szervezett programon. Hogy csak néhányat említsünk: igen érdekes előadást tartott Miholcsa József hagyományőrző huszár az egyenruháról, a lószerszá-mokról, illetve a fegyvernemről, Diós Brigitta és Bodnár Tünde közreműködésével Kossuth-nóták, népdalok hangzottak el. A korábbi felhívásra érkezett rajzokat kiállították, és a verseny díjait is a kávézóban adták át. Közben az emeleten a kisebbek az 1848-as szabadságharchoz kötődő témájú rajzokat, csákót készíthettek. Délután előadást hallgathattak meg az érdeklődők Barabás Miklós történelemtanártól a kokárdáról, Bandi Katalin magyaros mintájú ruháit is bemutatták. Közben az érdeklődők megtekinthették a 14-én nyitott – az előző évek ünnepéről készített és a Népújság archívumából Vajda György által válogatott képekből összeállított – kiállítást.
Aki tegnap néhány percre betért a múzeum épületébe, hangulatban egy kicsit visszarepülhetett az időben, s jó volt látni, hogy párttól és ideológiai irányultságtól függetlenül nagyon sok gyereket, diákot elhoztak erre játékos múltbeli kalandozásra, identitástudatunk erősítésére. Erről is szól 1848 emlékezete.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely),

In memoriam Feszt László
„Az egyetlen újdonság, hogy dolgozom. Főiskoláskorom óta egyfolytában ezt teszem. A szú sem tudja abbahagyni, amíg fa van, s ameddig át nem ért a másik oldalra, hát én is így vagyok ezzel” – hangoztatta látogatásaim alkalmával.
Mert Feszt László számára ez volt a legfontosabb: hogy dolgozhasson. Pontosan, szépen. Munkáival az óvodai fűtőnek, az egyetemi tanárnak és a műkritikusnak – az ő szavai ezek – egyaránt örömöt akart szerezni. Sikerült is.
Nem szándékozott átmenni a másik oldalra, a sors azonban másképp döntött.
Újabb Feszt-plasztika már nem születik.
Az életmű a maga teljességében, összetettségében, de egységében is – hiszen 1966-68-tól, a kisebb felfogásbeli változásokat leszámítva, munkásságában színvonal tekintetében semmiféle hullámzás nem tapasztalható – lezárult.
Egy másik életmű, a művészpedagógusé, a diákjait önzetlenül és a legalaposabban felkészítő egyetemi tanáré viszont folytatódik tanítványaiban, olyan neves művészekben, mint Aranyossy György, Árkossy István, ifj. Feszt László, Ioan Horváth-Bugnariu, Hervai Katalin, Kazinczy Gábor, Nagy Géza, Ioachim Nica, Ovidiu Petca, Călin Stegerean, Szilágyi Zoltán, Újvárossy László vagy immár többszörös áttétellel a tanítványok tanítványaiban, hiszen többen a famulusok közül – Baász Imre, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Mátyás József – sincsenek már az élők sorában.
Feszt László lankadatlan következetességgel teremtette meg, alakította ki egyedi és fölöttébb sajátos formanyelvét. Egyenesen fölfelé ívelő pályáján megfontoltan, biztos léptekkel haladt előre. Sohasem akarta „a lépcsőket hármasával venni”. A klasszikus olasz rézmetszettől a kor legkorszerűbb technikai újításaiig szinte mindent kipróbált és kipróbáltatott tanítványaival is. Elmélyüléssel vegyes élvezettel játszott a legkülönfélébb technikákkal, anyagokkal, s párosította azokat született és kiművelt rajztudásával, a természet, a mikro- és makrovilág iránti lankadatlan érdeklődésével. Művészi képzelőerejének, különleges manualitásának és technikai tudásának eredményeként létrejött kompozíciói mértani szigorán egy-egy figyelemfelkeltő, könnyed formai elem, vagy a felhasznált anyagok sajátos struktúrája, színvilága enyhít. Alakítja ki azt a pontos rendezőelv szerinti szerkesztési eljárást, amelynek egyik alkotóeleme – bármilyen furcsán hangzik is – a spontaneitás, a szándékosan beszámított esetlegesség. Feszt László plasztikái ugyanis minden precizitásuk ellenére sem annyira spekulatív, mint inkább érzelmi fogantatású, a művész rendkívül sokoldalú érdeklődéséről árulkodó, lírai hangvételű munkák.
Diákkorában kedvenc tantárgya a természetrajz, a síkmértan és a történelem volt, s mindez témaválasztásában köszön vissza. A harmadkori fosszíliáktól a ma is élő parányi gerincesek csontvázáig, a növényvilág apró csodáitól a csigajárás ezüstösen fénylő nyomáig, a magyar őstörténet emblematikus jeleitől, az egyiptomi hieroglifáknak tűnő jelsorokig, sámándobok és görög vázák, ékszerek motívumkincseiig, a rozsdás dárdaéltől a népi kerámiák és szőttesek letisztult formavilágáig, vagy éppenséggel egy gyökértelenül szárba szökkenő petrezselyemlevélig, az élni akarás szimbólumáig, szinte mindent megtalálunk plasztikáin.
A művészi absztrakció különböző lépcsőfokait megjárt, nem ritkán mértani alakzatokig redukált kompozíciói valósággal tüntetnek dekorativitásukkal. S a művész bátran vállalta, hogy a mindenkori szép jegyében alkot, hiszen képzőművészeti jártasságuktól függetlenül minden nézőnek örömöt akart szerezni alkotásaival.
Olyan, világviszonylatban is a legkorszerűbb művészi formanyelven kinyilatkoztatott ars poetica ez, amit csak a kiváltságosok, az igazán nagy művészek engedhettek meg maguknak. Feszt László közéjük tartozott.
Emlékét kegyelettel őrzi az újjáalakult Barabás Miklós Céh, amelynek alapító tagja, a Romániai Képzőművészek Szövetsége, a Képzőművészeti Egyetem – 1976-tól 1985-ig rektora, 1988-ig tanszékvezető tanára, 1990-es nyugdíjba vonulás után konzulens professzora –, a személyéhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kolozsvári grafikai iskola képviselőinek, tanítványainak népes tábora szerte a nagyvilágban valamint megannyi barátja, tisztelője.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Sylvester Lajos cserefa arca
Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
Váry O. Péter

Mester és tanítványai: Barcsay, Balogh, Deim, Konok
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Barcsay Jenő festő, grafikus, és három tanítványa – Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás – alkotásaiból nyílt kiállítás szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban. A tárlat vándorkiállítás formájában járja végig a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay jogutódok támogatásával valósult meg. A kolozsvári kiállítás a Barabás Miklós Céh és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezésében jött létre, védnöke pedig Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Magdó János a megnyitón elmondta: megtiszteltetés számára, hogy felkérték a kiállítás védnökének, hiszen többek között Barcsay Jenő által vált ismertté Európa-szerte a huszadik századi magyar grafika. – Sokoldalú alkotó volt, a képzőművészeti skála minden műfaját ismerte és gyakorolta, kiválóan – fűzte hozzá a főkonzul.
A kiállítást Takács Gábor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja nyitotta meg, mint mondta, abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerhette Barcsay Jenőt, akire mindig a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával emlékezik. – Nagyon sokat köszönhetek neki, ugyanis, ismerve a grafika iránti érdeklődésemet szeretettel irányította bizonytalan és bátortalan lépéseimet a grafikai eljárások elsajátításában – magyarázta Takács. A méltató kiemelte: a közelmúltban Barcsay Jenő és művészete gyakran került az érdeklődés központjába Kolozsváron. – A Korunk Galéria szervezésében láthattunk egy gyűjteményes, értékmegőrző kiállítást a Bánffy-palota termeiben, ahol Barcsay Jenő nevével és munkáival is találkozhattunk; megjelent Kántor Lajos Barcsaytól Vinceffyig című kötete, amelyet a Gaudeamus könyvesboltban mutattak be, és elhangzott egy előadás is az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Barcsay Jenőről és művészetéről, amelyet jómagam tartottam, amikor megemlékeztünk Barcsay Jenőről. Ekkor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közbenjárása révén emléktábla került a Mester katonai szülőházára – hangsúlyozta Takács.
A méltató szerint a jelenlegi kiállításon látható alkotások valójában a négy művész munkájának a lényegét foglalják magukba, ily módon a szemlélő betekintést nyer a XX. század magyar képzőművészeti életének egy szegletébe, egy kiváló mester és tanítványai segítségével. Takács Gábor beszédében kitért Barcsay Jenő, valamint a három tanítvány életrajzi adataira, felsorolva a művészek által elnyert kitüntetéseket is.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke ezt követően átadta a szót Kónya Ferencnek, aki ismertette a festőművész testvére, Barcsay Erzsébet által 1989-ben tett Közérdekű Közhasznú Felajánlását a Barcsay-díjra illetve a Barcsay Jutalomra, valamint a 2006-ban általuk létrehozott Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány tevékenységét. A Barcsay Jutalom a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjainak támogatására jött létre, ez az egyetem gondozásában él tovább. A Kónya házaspár Barcsay jogutódként folytatni és kiegészíteni kívánta a fiatal képzőművészek támogatását, azzal, hogy 2006-ban az Alapítvány céljával összhangban Barcsay-díjat alapított, amelyet azóta minden évben meghirdetnek, így idén is. A pályázaton részt vehetnek mindazok a magyar ajkú pályakezdő festőművészek, akik a folyó év december 31-éig még nem töltötték be a 35. életévüket.
Kónya Ferenc ugyanakkor elmondta: a vándorkiállítás végigjárja a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, ezáltal is népszerűsítve a szellemi örökség értékeit. Szintén az alapítvány tevékenységéhez tartozik, hogy határon túli magyar tanintézeteket ajándékoznak meg Barcsay-könyvcsomaggal, ezúttal az ajándékcsomagok az Apáczai Csere János Líceumhoz és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz kerültek.
A megnyitó zenei műsorában Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek Bartók-műveket szólaltattak meg, Rekita Rozália színművész pedig Weöres Sándor két írását olvasta fel. A tárlat július 3-ig látogatható a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.), munkanapokon 10 és 15 óra között.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Havonta kelljen javíttatni a múzeum kilincsét
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a nemrég alapított Erdélyi Művészeti Központ szerepe elvitathatatlan, főként azért, mert nem egy várost, hanem egy régiót szolgál ki. A szerteágazó intézményrendszer belső működéséről, külső képéről, a jövőt illető törekvéseiről Kustán Magyari Attila beszélgetett Vargha Mihály igazgatóval.
A csíkszeredai múzeum látványos vendégkiállításokkal szokott tarolni, a sepsiszentgyörgyi látszólag egy más irányvonalat választott. Mire fektetnek hangsúlyt?
Mivel óriási a gyűjteményünk, arra törekszünk, hogy bemutassuk saját anyagunkat is, úgy hogy „rendbe tesszük”, restauráljuk, kontextusba helyezzük, lásd Gábor Áron ágyúja, a zabolai szárnyasoltár, vagy az Apor-kódex példáját, amivel egyben intézményi szintű régi adósságunkat is törlesztjük. A mi intézményünket a British Museum mintájára tervezték, tehát egy konglomerátumként működik, de amellett, hogy a saját tárgyi hagyatékainkat ápoljuk, s bemutatjuk a közönségnek, fontosnak tartom, hogy bizonyos területen „szakosodjunk”.
Például a képzőművészet irányába, amelynek a szerepe az Erdélyi Művészeti Központ létesítésével tovább erősödhet.
Igen, hiszen egyrészt Sepsiszentgyörgyön létezik a Gyárfás Jenő Képtár, aminek komoly XIX-XX. századi törzsanyaga van, másrészt a városnak a megyésítés utáni évtizedekben komoly képzőművészeti szerepe volt egész Erdélyt tekintve. Most már elindult egy szakmai munka, kutatások folynak, fiatalokat vonunk be, emellett pedig egy szomszédos épületet restaurálunk az idén, ami a Központ kiállítóterme lesz. Egy komoly intézményt szeretnénk, ahová sok érdeklődő jön, ahol kibővül a már száz éve működő Székely Nemzeti Múzeum kínálata, ahol teljesebbé tudjuk tenni a székely magyarokról alkotott képet. Mert szívesen és okkal dicsekszünk a múltbeli, harctéri vitézségünkkel, Gábor Áronnal, de egy múzeumnak elsődleges feladata, hogy bemutassa helyünket a tudományban, a művészetben is. Hogy volt és van nekünk Mikes Kelemenünk, Kőrösi Csoma Sándorunk és Barabás Miklósunk is, akik által nemcsak védtük, hanem építettük is Erdélyt, Európát.
A nemrég elhunyt Jakobovits Miklóst többek között a Központ alapítójaként jegyezhetjük. Milyen emlékeket őriz róla?
Nagy alkotó és rendkívül lelkes ember volt, aki önzetlenül támogatott minket ebben a törekvésünkben. Az önzetlenségét és européer gondolkodását emelném ki: nem tudnám megszámolni, hogy hány erdélyi művésznek harcolt ki magyarországi kitüntetést vagy éppen támogatást. Nagyon drukkolt nekünk, hogy megvalósítsuk a Központot, a megjelent katalógusunkat többek között ezért is az ő emlékének ajánljuk.
Sikeres működésükhöz a döntéshozók támogatása is szükséges. Milyen a viszony a helyi önkormányzatokkal?
Támogatnak, segítenek, és mivel Székelyföld Kulturális Fővárosa szeretnénk lenni, a múzeum minden erejével bekapcsolódik ebbe a törekvésbe is. Sepsiszentgyörgyön nagyon jó a helyi közönség. Szeretettel, majdhogynem vallásos áhítattal jönnek be a múzeumba az emberek. Ha nem sikerül jól a hirdetés, akkor is számíthatunk egy 50-70 tagú törzsközönségre, amelyik az interneten, vagy az utcán rákérdez, hogy mikor érdemes ellátogatnia hozzánk. Kortárs képzőművészeti teret, az országban egyedülálló Magmát is létrehoztuk néhány évvel ezelőtt, ami nagyon sok erdélyi és magyarországi fiatal „fogyasztót” ide vonz. Magyarországon nagy gondok vannak, átalakulóban a teljes múzeumi szféra, gond van a kortárs művészetek háza táján is. Nálunk pedig egy nagy múltú múzeum befogadja a ma élő alkotókat, mert úgy gondoljuk, hogy ez is a kultúránk szerves része. Nem állhat meg a művészettörténelem Gyárfás Jenőnél.
Miből él egy múzeum ma?
Nyugaton egy ilyen típusú kezdeményezés, mint a Magma, civil pénzekből építkezik, mert szókimondó, provokál. Ezt a mai romániai pénzosztók nem igazán tudják elviselni, nem igazán jelent értéket számukra. Az Egyesült Államokban például a múzeumokat nem állami pénzzel finanszírozzák, minden magántőkéből működik, a kortárs is. Nálunk, ha megvonnák a támogatást, bezárhatnánk a kapukat. Nem tudok olyan erős magántőkéről, amire számíthatnánk – ilyen biztosan előfordul Bukarestben, de Székelyföldön egyelőre nem látok ilyen lehetőséget. A pályázati lehetőségek is szűkülnek, az Erdélyi Művészeti Központtal viszont szerencsések vagyunk, mert Magyarországról normatív támogatást kapunk.
Múzeumpedagógust azóta alkalmaznak, amióta Ön az igazgató. Mi a feladata?
A legjobb befektetés a múzeum esetén is a gyerek, aki nyitott, aki alakítható, és aki rácsodálkozik a dolgokra. Én is így lettem művész: ebben a múzeumban láttam először Gyárfás Jenőnek a fényképet meghazudtoló festményeit, de van például egy kollégám, aki akkor döntött úgy, hogy régész lesz, amikor ötödikes korában a néhai Kónya Ádám végigvezette őt itt a termeken. A múzeumpedagógia meghatározó funkció.
Egyéb újítások mellett talán a múzeumkert megnyitása az egyik legfontosabb lépés, amit az elmúlt években tettek. Miért érezték ennek szükségét?
Szokták kérdezni, hogy miért döntöttünk így, hiszen a múzeum a tudományé. Az emberek nem arra kell gondoljanak, hogy itt fizetniük kell, szépen fel kell öltözniük, és régi, poros tárgyakat nézegetniük. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy élő hely legyen; aki például bejön ide, hogy megnézzen egy jazzkoncertet (a múzeumkert néhány éve a városnapok egyik fontos színhelye, nyaranta pedig rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, családi programoknak – szerk. megj.), az legközelebb jegyet vált nálunk, kíváncsi lesz arra, hogy mi történik belül is. A múzeumpedagógus is azért fontos, mert ha a gyerekeket sikerül becsábítani, legközelebb magukkal hozzák a felnőtteket is. Többé nem arról szól az intézmény, hogy vasárnap délután felteszem a cvikkert, és mintegy szerepet játszva meglátogatom a múzeumot, hanem arról, hogy hozhatom az egész családot, tartalmasan tölthetem el itt a szabad időmet. Kávézót is tervezünk a múzeumba. Kós Károly előrelátó volt, de száz év az mégiscsak sok idő, ma nagyon hiányzik a múzeumból egy hely, ahol leülsz, megpihensz, elgondolkozol a látottakon, ahol a hasznos mellett a kellemesre is áldozhatsz. Egy egész komplexumra szükségünk van, hogy amikor eljön ide egy busznyi ember, akkor a látogatás után ne Brassóban ebédeljen, hanem nálunk, a múzeumkertben, mondjuk egy pohár szilvórium mellett. Hogy a nívós ismeretszerzés feltöltődéssel, a kellemessel társuljon. Sokszor mondjuk, az a jó, ha sűrűn kell javíttatni a múzeum kilincsét, annyian járnak hozzánk, annyira jó nálunk.
Beszéljünk azokról is, akiket nem igazán sikerül megfognia a múzeumnak. Kik ők?
Sepsiszentgyörgy is egyetemi városnak számít, itt működik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néhány szaka. Kimutatásaink szerint viszont kevés egyetemi diák jár hozzánk. A digitális technikák annyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz becsábítani őket a múzeumba, persze vannak receptjeink: érintőképernyős felszerelések, több vetítés stb., ezen még dolgozunk. Ez a távolmaradás valószínűleg annak is betudható, hogy Sepsiszentgyörgyön nincsenek humán szakok a felsőoktatásban.
Ön nem csak mint múzeumigazgató, hanem szobrászként is közismert. A megye számos köztéri alkotást köszönhet Önnek, ezek mellett pedig elvontabb, saját ízlését tükröző munkái is vannak. Ez a kettősség mit jelent egy művész számára?
Annak örvendek, hogy számos munkát rám bíztak, hamarosan például elkészítem az első köztéri szobrom a szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, vagy a nemrég elhunyt Sylvester Lajos író plakettjét Csernátonba. Az emberek ezekért a munkáimért ismernek, a kisplasztikáimat pedig inkább a szakma értékeli, mert ezekben testesítem meg a saját lelkivilágom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen-napok Nagyenyeden, Gyulafehérváron, Alvincen
Fehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották.
„Fejedelem, a fundamentum áll!”
Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit.
A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának.
Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója
A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét.
Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója.
Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról.
Gazdag gyulafehérvári program
A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka.
Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát.
A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14).
A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak.
Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége.
A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen.
Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta.
Istentisztelet Alvincen
Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Bukarest
Vegyék meg, és olvassák el a könyvet! Ágoston Hugó könyve által lehet megszeretni Bukarestet, a város szellemi életét megismerni azonban a Vincze Lóránt könyvéből lehet – ajánlotta mindenki figyelmébe Vincze Lóránt Magyar Bukarest című kötetét Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a könyv előszavának szerzője a szombati könyvbemutatón.
– Szatmári Pap Károly és Barabás Miklós óta tudjuk, hogy Bukarest különleges, kozmopolita világ, olyan hely, ahol elegyedik a keleti és nyugati kultúra, magatartás, mentalitás, amely egyszerre Párizs és Fanar. Ebben a világban számos magyar talált munkát, egzisztenciát, boldogulást. Volt időszak, mikor úgy emlegették a román fővárost, mint Budapest után a legnagyobb magyar várost. Az Életeink című rádiós beszélgetéssorozat elkészítésével Vincze Lóránt célul tűzte ki felkeresni a bukaresti magyar kolónia legreprezentatívabb, legaktívabb tagjait, bemutatni azt a szimbiózist, amely kialakult a két-három generáció óta Bukarestben élők, az Erdélyből a kommunizmus idején ide telepedők, a nyolcvankilenc után bukaresti megélhetést keresők, valamint az ott élő magyarországi diplomaták és vállalatvezetők csoportjai között. Ezeknek a beszélgetéseknek a szerkesztett változatát tartalmazza jelen kötet – mondta méltatásában Sarány István, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese.
A kötet egyszerre szemléli belülről és kívülről a fővárost. Vincze Lóránt, aki a Bukaresti Rádió "fénykorában" került Bukarestbe, amikor a Bukaresti Rádió Szatmártól Bukarestig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig tudósított, az Életeink rádióinterjúkat vetette papírra, így jött létre a könyv, amely egy nagyon izgalmas kerekasztal-beszélgetésre invitálja az olvasót. Beszélgetőkönyv, amelyből kiderül, hogy Bukarest ma is a magyar kultúra fontos központja – hangzott el a könyvbemutatón.
Vincze Lóránt a kötetet záró öninterjúban így fogalmaz: "Bármennyire hihetetlen, Bukarest messze felülmúlta várakozásainkat, pezsgő város, előítélet-mentes, kiváló szakmai lehetőségekkel. Eklektikus stílusa nem csupán az építkezésben érhető tetten, de az emberek is nagyon változóak, nyíltak, közben felületesek, babonásak, szeretik a magyarokat, viszont nem szeretik, ha politikai követeléseik vannak, eléggé rossz véleménnyel vannak önmagukról, miközben az erdélyieket tisztának, rendesnek, szorgalmasnak tartják. A legendás Kis Párizs hangulata néha még tetten érhető egy sikkesen elejtett bonjourban, sok helynek, embernek van stílusa: hol elegáns, hol bohókás. Nagyon kíváncsi természetűek a bukarestiek, egy villamosmegállóban is szóba elegyednek idegenekkel, s ugyanilyen hamar mondanak ítéletet bárkiről. De voltak kivételek, Domnul Aurica kilenc éven át volt fodrászom, és miután látta, hogy sem a foci, sem a legutóbbi sztárpletykák nem érdekelnek, elfogadta, hogy a fodrászszékben szeretek csendben maradni, lazítani, és nem akart mindenáron beszélni velem. A bukaresti stílus része a békebeli hangulatot idéző Capsa cukrászda. Szintén francia hatásként érzékelem, hogy a legtöbb háziasszony nagyon jól készíti Crème brulée-t, és általában is Bukarestben sok helyen nagyon jól főznek. De közben semminek nincsen egyértelmű, mindenki számára világos és érthető határa, ha boldogulni akarsz, jobb, ha mihamarabb megtanulod, hogyan beszélj az emberekkel, hogyan alkudozz a piacon. Például ne keress sóskát a sóskaleveshez, mert az délen nincs, ha pedig bizonygatni próbálod, hogy ilyen növény létezik, Erdélyben van, akkor bizony hazaküldenek Erdélybe, és nem etnikai vagy politikai alapon, csak úgy bukarestiesen, és senki nem sértődik meg ezen."
A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében szervezett könyvbemutatón levetített kisfilmben – a szerző szavaival élve – " rövid szösszeneteket" mutattak be, amelyben Bukarestben élt/élő magyar értelmiségiek vallottak arról, milyen is Bukarestben magyarnak lenni, mit tud nyújtani a magyar értelmiségnek a román főváros.
A könyvbemutató végén a szerző dedikált.
Magyar Bukarest
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élén
A Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC).
A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát.
A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból.
Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték.
A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat.
Az elnök Kolozsi Tibor maradt.
Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért.
Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják.
Ö. I. B.

Szabadság (Kolozsvár)

A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökével
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),

„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen
2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére.
A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek.
Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár
Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Lőrincz Lehel
Szinte a kezéből hullott ki a pasztellkréta, hiszen utolsó pillanatig dolgozott. Múlt év végén töltötte be a 80. életévét, már nehezen járt, de a műtermétől sehogy sem akart megválni. S most már egyenesen emblematikusnak érzem utolsó munkáját, a Műtermi hangulatot, melyet a Barabás Miklós Céh néhány nappal ezelőtt zárult, csoportos kiállításán mutatott be a Minerva-házban. Ez volt a hattyúdala. A pasztellben is otthonosan mozgó szobrászművész méltó búcsúja élete állandó színterétől.
Mindig segítőkész, megértő, jólelkű, nemes ember, szeretetre méltó kolléga és kitűnő szobrászművész, grafikus volt. Mindenki szerette.
Németh Júlia
Lőrincz Lehel /Tordatúr, 1933. dec. 20. – Kolozsvár, 2014. március 3./
Szabadság (Kolozsvár),

Cs. Erdős Tibor 100. születésnapjának megünneplése
Cs. Erdős Tibort 100. születésnapja alkalmából köszöntötték barátai, tisztelői Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében.
Cs. Erdős Tibor 1914. február 27.-én született Berettyóújfaluban. Rendkívül sokoldalú művész: festőművész, grafikus, díszlettervező, egyetemi tanár.
A kiállítással egybekötött hangulatos ünnepi rendezvényen köszöntők hangzottak el.
Születésnapi köszöntők
Magdó János főkonzul köszöntötte a Mestert a 100. születésnapja alkalmából. Mint sokat megélt embert és neves művészt tisztelhetjük Cs. Erdős Tibor személyében.
Németh Júlia műkritikus szerint Erdős Tibor a 100 évet optimizmussal, életkedvvel töltötte be. Vitalitás, dinamizmus jellemezte. Következetes tudott lenni munkájában, ragaszkodott az elképzeléseihez. Isteni szikra van benne, ami sok munkával, tudással társult. Művészi munkájának legjellemzőbb vonásai a sokoldalúság és a kísérletező kedv. A sokoldalúság bizonyítékának tekinthető a mai kiállítás, amely rendkívül változatos. Tájképekben, a nép életét bemutató munkákban gyönyörködhetett a néző. A színek és formák tökéletes harmóniáját valósította meg.
A széki lányokat ábrázoló kompozíció látható a rendezvényterem falán. Az arcok, a kifejezések, a piros-fekete széki ruhák az erdélyiséget fejezik ki. Mint Németh Júlia kiemelte, ha a mester életében nem alkotott volna más festményt, mint a Széki lányok-című festményt, akkor is neves lett volna. A figuratív művészet híve.
A hangulatos rendezvényen dr. Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh elnöke, elmondta, hogy a mester barátjának tekintette, ami számára megtisztelő.
Ioan Horváth – Bugnariu, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke neves kolozsvári, erdélyi művészként jellemezte az ünnepeltet.
Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere meleg szavakkal köszöntötte Cs. Erdős Tibort. „Berettyóújfalu kis település, amely büszke múltjára és jelenére. Büszke azokra, akik kötődnek a településhez”. Cs. Erdős Tibor 3 éve a település díszpolgára. A város lakossága megtekintette a Mesterről készült videó-filmet. Köszönetét fejezte ki a közösség nevében azokért az alkotásokért, melyeket a városnak adományozott. A 30 művészi alkotást – tájképet, csendéletet, portrét- megfelelő környezetben mutatják be.
„A művészet rejtély”
Cs. Erdős Tibor a gyermekkori élményeiről, azoknak a művészi alkotásokban történő felhasználásáról, a portréfestés rejtélyéről beszélt.
A művészet rejtély, de érdekes, hogy ezt a rejtélyt a kicsi gyermekek hogyan használják fel. Minden gyermek először rajzol, de legtöbbször 14-15 éves korában abbahagyja. Aki marad, az tovább is rajzol. A gyermekkori élmények elraktározódnak a tudatalattiban. Ez az életnek olyan motívuma, amely minden embert végig kísér. Ezeket a tapasztalatokat magával viszi az ember időskorában is. Számára a legnagyobb élményt a portréfestés jelentette, melyet az alkotó tevékenység legizgalmasabb mozzanatának tekint. A portré rejtelem- mondta. Sokszor saját magán is csodálkozik, hogy tudja élővé tenni a szemet, a tekintetet, a szájat. Magának a tekintetnek megragadása krétával isteni játékot jelent. Az élet megjelenítése a fejben rejtély. A portré az emberi fej visszaadása, mely nagy rejtélye és adománya az életnek.
A születésnapi rendezvény hangulatát emelte a Cs. Erdős Tibor kiállítása. Béres Melinda és Márkos Albert csodálatos Bartók zenével köszöntötte a Mestert.
Muraközi István a város alapítójának, Báthory Gábor fejedelemnek kicsinyített bronzszobrát ajándékozta a 100. születésnapját ünneplő művésznek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Peti András: nem attól fog változni valami, hogy egy civil szervezet petíciót ír
Marosvásárhelyen még mindig negyven százalék fölötti a magyarok aránya, ennek ellenére az utcákat, tereket kizárólag román táblákkal jelölik. Civilek most akciót indítottak a kétnyelvű utcanévtáblákért. A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen elnevezésű civil akciócsoport ma petíciót nyújtott be, aláírásgyűjtésük május 20-ig tart. A kezdeményezésről a szervezők tájékoztatni fogják az Európai Nemzetiségek Föderatív Unióját, a FUEN-t és az Európai Néppártot is, hangzott el a mai sajtótájékoztatón. Barabás Miklós, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen szóvivője a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: a civil csoport tagjai olyan magyarok, akiket zavar, hogy 25 évvel a rendszerváltás után a városban még mindig nem jelent meg a kétnyelvűség az utcanevek és térelnevezések területén. Pedig a 2001-es helyhatósági törvény lehetővé teszi ezt Romániában, és különböző nemzetközi szerződések is vonatkoznak az utcanevekre. Barabás Miklós elmondta: az RMDSZ politikai alelnökének, Borbély Lászlónak, valamint Peti Andrásnak, Marosvásárhely alpolgármesterének küldték el a petíciót, őket tartják a legkompetensebbeknek, akik az ügyben valamit tehetnek.
Peti András úgy véli, nem attól fog változni valami, hogy egy civil szervezet petíciót ír, a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét az RMDSZ mindig következetesen a zászlajára tűzte. Sikerült a Tanácsban kisebbségben is többségi döntést hozni ebben a kérdésben, bár a megvalósításig még nem jutott el az ügy. Az alpolgármester hozzátette: azok a marosvásárhelyi ingatlantulajdonosok, akiknek fontos az anyanyelv megőrzése, a saját ingatlanjaikra eddig is kitehették a magyar táblákat. Peti András ugyanakkor bízik benne, hogy hamarosan a városban is kikerülhetnek a kétnyelvű utcanévtáblák. hirado.hu. Erdély.ma

Fiatalok a valós vásárhelyi kétnyelvűségért
Tudják-e gyermekeink, tudja-e a felnövekvő nemzedék, hogy milyen utcában lakik, mi az utca magyar elnevezése? Ha taxiba ülünk el tudjuk-e mondani magyarul is az utca nevét, vagy magyarként a magyar taxisnak csak románul említjük az úti célunkat? – tették fel a cseppet sem költői kérdéseket keddi sajtótájékoztatójukon a Kétnyelvű utcanévtáblát Marosvásárhelyen elnevezésű csoport tagjai, akik azt szeretnék elérni, hogy az önkormányzat mielőbb kihelyezze a kétnyelvű táblákat.
Benedek Lehel marosvásárhelyi fiatal októberben panaszlevélben fordult a polgármesteri hivatalhoz azt sérelmezve, hogy Marosvásárhelyen nincsenek kétnyelvű utcanévtáblák. Kifejtette: ahhoz, hogy valóban otthon tudja érezni magát szülővárosában, arra is szüksége van, hogy az utcanevek magyarul is ki legyenek írva.
A hivataltól azt a választ kapta, hogy egyetlen érvényben levő törvény sem kötelezi őket a kétnyelvű táblák kihelyezésére. Lehel több barátjának, ismerősének elpanaszolta ezt és így alakult meg a jelenleg közel húsz aktív tagot számláló Kétnyelvű utcanévtáblát Marosvásárhelyen elnevezésű csoport.
A csoport tagja, Barabás Miklós elmondta, hogy újra fel akarják hívni a közvélemény és főleg a politikusok figyelmét arra, hogy a vásárhelyi magyarságnak joga van anyanyelvén olvasni az utca- és térelnevezéseket.
„Még a régi rendszerben is voltak kétnyelvű táblák Marosvásárhelyen, ám ezeket románra cserélték, és úgy tűnik, az RMDSZ jelenlegi vezetőségéből senkinek nem eléggé fontos, hogy újra magyar feliratok is szerepeljenek a táblákon. Magyarország határain kívül Marosvásárhelyen él a legnagyobb magyar közösség, így számunkra teljesen érthetetlen, hogy miért nem olvashatjuk anyanyelvünkön az utcaneveket” – mondta Barabás Miklós.
Mint mesélte, elindítottak egy petíciót, amelyben kérik a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését augusztusig. Ezt alá lehet írni az interneten és a Civil Elkötelezettségi Mozgalom (CEMO) székhelyén is, a Radnai utca 26B szám alatt, hétköznapokon 9–12 óra között. Az aláírásokat május végén szeretnék átadni Borbély Lászlónak, az RMDSZ politikai alelnökének és a város alpolgármesterének Peti Andrásnak.
A csoport működéséhez a CEMO biztosítja a jogi hátteret, a segítségükkel feljelentették Dorin Florea polgármestert és a polgármesteri hivatal jegyzőjét az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD).
A testület ugyanis januárban elmarasztalta a nagyváradi polgármesteri hivatalt amiatt, hogy a Körös-parti településen nem helyezték ki a kétnyelvű utcanévtáblákat, holott erre lehetőséget teremt a közigazgatási törvény. A csoport másik tagja, Vadadi László kifejtette: remélik, hogy a nemrég történt alpolgármester-csere „alkujába” az RMDSZ-frakció belefoglalta a kétnyelvű utcanévtábla kihelyezését is, hiszen ez jogos igény, és megvalósításához törvényes feltételek is vannak.
Peti András alpolgármester megkeresésünkre elmondta, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése régi és jogos kérése a marosvásárhelyieknek. „Véleményem szerint a táblák kihelyezésére adott a jogi háttér, nincs szükség tanácsi határozatra. Erdély több településén sikeresen megoldották ezt a kérdést, és remélem, hogy Marosvásárhelyen is minél előbb meg tudjuk oldani. Két hét telt el az alpolgármester-cserétől, azóta más területeken sok előrelépés történt. Nem tudom, hogy mikor, de remélem, hogy minél előbb meg tudjuk oldani a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését is” – nyilatkozta Peti András.
Dorin Florea polgármester ellenben újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, nincs törvényes keret arra, hogy kétnyelvű utcanévtáblákat helyezzenek ki, ezért nem is tették meg. Florea szerint a kétnyelvű táblák zavarnák a turistákat, akik nehezebben tudnának eligazodni a városban, ráadásul „a postai küldemények is elkallódnának emiatt”.
Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)

A hallók és látók városa
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Háromezernél többen kérik a magyar feliratokat
Június 20-ig lehet aláírni online és személyesen is a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében kezdeményezett petíciót.
Barabás Miklós, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoport szóvivője elmondta: a civil ügy egy petíció megfogalmazásával indult, amelynek címzettjei Peti András, Marosvásárhely RMDSZ-es alpolgármestere és Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Az elmúlt két héten összegyűlt aláírások száma meghaladja a háromezret.
„Az idősebb generáció nagyon lelkesen fogadja a kezdeményezést, nagyon meghatók az aláírások alkalmával bemutatott történeteik a régi, kétnyelvű Marosvásárhelyről, amikor magyarul lehetett ügyet intézni, kétnyelvűek voltak az utcanevek. Gyakran hallani tőlük, hogy remélik, hogy unokáik látni fogják a magyar utcaneveket. A marosvásárhelyi fiatalabb generáció tagjai viszont egy olyan városban nőttek fel, ahol nem láthatták az utcák magyar neveit, következésképpen nincs személyes tapasztalatuk annak hatásáról” – fogalmazott Barabás.
A civil csoport emlékeztet, hogy a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen kezdeményezés elindulása után Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere azt nyilatkozta, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák megvalósíthatók, Dorin Florea, a város polgármestere pedig azt, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák megvalósítása törvénybe ütköző. Mivel mindkét kijelentés az EP-kampány idején hangzott el, a kezdeményezők remélik, hogy most, az EP-választások után, Marosvásárhely lakossága megismerheti a reális helyzetet, és Peti András alpolgármester bemutatja a konkrétumokat és a valós megoldások ügymenetét.
A petíció papírlapon naponta 8 óra és 20 óra között írható alá a Govora utca 4. szám alatt, valamint a Vásárhelyi Hírlap szerkesztőségében: Liviu Rebreanu utca 48. szám, munkanapokon 8–16 óra között.
Figyelemfelkeltő akció
A csoport tagjai a csütörtöki önkormányzati ülésen is részt vettek, a gyűlésterem karzatán álltak, s jól látható volt a pólójuk kétnyelvű felirata: Kétnyelvű utcanévtáblát Marosvásárhelyen. Barabás Miklós elmondta figyelemfelkeltő akciójukkal nyomatékosítani szerették volna jogos kérésüket és így üzenték a teremben jelenlevő képviselőknek és a város polgármesterének, hogy türelmetlenül várják, hogy a város utcáin újra kétnyelvű utcatáblák legyenek.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Szimbolikus szín-terek
Lőrincz Lehel emlékezete
Hogy ki volt Lőrincz Lehel? Művész a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Művész, aki térben és síkban egyaránt megalkotta a maga külön bejáratú, egyedi világát.
Szobrász, aki ismerte legkedveltebb nyersanyagának, a fának valamennyi titkát, de aki a kő és fém világában is ugyanolyan otthonosan mozgott. És művész, akinek nehéz munkában edzett ujjai alkalomadtán féltő gyöngédséggel nyúltak a pasztellkréta után, hogy így teljesítsék ki azt a sajátos univerzumot, amelyet évtizedek következetes, keményen kitartó, alkotó tevékenységével megteremtett. Tette pedig mindezt csöndben és szerényen, műtermi magányában. Ott, ahova utolsó pillanatig napi rendszerességgel eljárt, hogy ledolgozza a művészi lelkiismerete megszabta penzumot. Nem keverte föl maga körül az álló vizeket, nem nyüzsgött, nem könyökölt, nem akart mindenáron szerepelni, nem futott a hírnév után. Örvendett, hogy dolgozhatott, hogy megvalósíthatta művészi elképzeléseit. Hogy aztán a hírnév maga kopogjon be hozzá, s az utolsó pillanatban az anyaország kitüntető elismerését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét is meghozza számára. De olyannyira az utolsó pillanatban, hogy a hírről értesült ugyan, annak konkrét valójával azonban már nem szembesülhetett. Nyolcvan évesen, ez év március 3-án végleg kihullott kezéből a pasztellkréta. Utolsó munkáinak egyike, a Műtermi hangulat halála előtt néhány nappal még ott szerepelt a Minerva-házban, a Barabás Miklós Céh hagyományos, évente megrendezésre kerülő, csoportos tárlatán. Ez volt a hattyúdala. Szabadság (Kolozsvár)

Vásárhely egy évszázada
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Vár legyen a Cetății sétány!
A kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezéséért szervezett villámcsődületet szerdán délelőtt egy kezdeményező csoport Marosvásárhelyen, sokatmondóan éppen a „B-dul Cetății sétány” feliratú tábla alatt. Üzenetük: valós kétnyelvűséget kérnek, hiszen ez csak szándék kérdése, a törvényes keret adott.
Marosvásárhelyi magyar ajkú lakosok, a Kétnyelvű utcanév-táblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő ügy kezdeményezői szerveztek villámcsődületet, azaz flashmobot szerda délelőtt a Vár sétány alsó részén, a Rákóczi szobornál. Nyakukban a Plătitor de taxe, Protecția minorităților és Votant UDMR, illetve Adófizető, Kisebbségvédelem és RMDSZ-szavazó feliratú táblákkal elmondták: adófizetők, de csak ennyit kapnak a pénzükért; anyanyelvükön nem szerepel az utcanév; itt nem alkalmazzák a romániai példaértékű kisebbségvédelmet. Ezután molinón hirdették az RMDSZ Minden magyar számít szlogenjét, illetve Dorin Florea polgármester Marosvásárhely, a harmónia városa jelmondatát.
A csoport szóvivője, Barabás Miklós a Székelyhon.ro-nak elmondta, az 1989-es politikai fordulat óta, vagyis huszonöt éve még mindig nincs valós kétnyelvűség Marosvásárhelyen, ráadásul az elmúlt egy hónapban – amióta a kezdeményező csoport létrejött – sem történt előrelépés az ügyben. „Az érintett politikusok hárítanak, a sajtón keresztül üzengetnek, de semmi változás nem történt. Az ügynek két vetülete van: a magyar érdekvédelmi szervezet marosvásárhelyi vezetője azt nyilatkozta, hogy a probléma meg van oldva, holott mindenki láthatja a szomorú valóságot, ebből azt következtetjük, hogy ez számukra nem prioritás. Másrészt a polgármester úgy állítja be magát a nyilvánosság előtt, hogy a magyar közösséget is képviseli, de a kétnyelvű utcanévtáblák esetében arra hivatkozik, hogy kihelyezésükre nincs törvényes lehetőség, márpedig van. A közigazgatási törvény és a Románia által ratifikált, 2008. május elsejétől kötelező Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája is szabályozza ezt a kérdést” – ismertette Barabás Miklós.
A csoport álláspontja szerint Marosvásárhelyen egyfajta „ál-kétnyelvűséget” ültettek gyakorlatba, amelyben az utca, a tér, a sétány felirat ugyan megjelenik magyar nyelven, a köztér neve viszont nincs lefordítva. Marosvásárhely környékén is több településen megoldották ezt a kérdést a hatóságok, Marosszentgyörgyön, Marosszentkirályon, Marosszentannán, Nyárádszeredában, Bihar megyében Élesden, Kolozs megyében Bánffyhunyadon és Kisbácson, de még Hunyad megyében is Csernakeresztúron.
Megkerestük az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnökét, Marosvásárhely alpolgármesterét, Peti Andrást is, aki elmondta: amikor azt mondta, hogy a kétnyelvűség el van intézve, arra célzott, hogy a helyi önkormányzat minden törvényes lépést megtett ezért. „A kétnyelvűségre megvan a törvényes keret. Mai napig érvényes a 2001-es határozat, és 2007-ben hivatalosan is elfogadta a testület a kétnyelvű utcanév-jegyzéket. Azóta mintegy 45 utcának adtunk nevet, és a helyi tanácsi határozatokba mindenik románul és magyarul is bekerült. A kivitelezés az más kérdés, de azon leszek, hogy jövő héttől kikerüljenek a valós kétnyelvű utcanév-táblák” – mondta a Székelyhon.ronak Peti András. Hozzátette, alpolgármesterként ez a kérdés is kiemelten fontos, és az anyanyelvhasználat terén több siker is született: tanulmányi oklevelek, víkendtelepi rádió, tanintézmények kétnyelvű táblái, a 7. és 8. osztályosok felmérése magyar nyelvű kérdőíven, vagy a biztonságos és civilizált közlekedés ismertetői magyar nyelven.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro

Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Majdnem ötezren a kétnyelvű utcanévtáblák mellett
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő csoport tagjai péntek délelőtt átnyújtották a Deus Providebit Tanulmányi Házban azt a petíciót – és az azt kísérő, az ügyet támogató mintegy 4500 aláírást –, melynek címzettje Peti András alpolgármester és Borbély László képviselő, az RMDSZ politikai alelnöke, és amelyben a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésére vonatkozó kérésüket nyomatékosítják.
Bár a találkozón többször is elhangzott: a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében a barikád ugyanazon oldalán állnak, talán ennél is többször kitüremkedett a civil szféra és a politikum közötti ellentét: előbbiek az ügy mihamarabbi megoldását sürgetik, míg utóbbiak a kisebbségi helyzetükből fakadó kötöttségek és a többségi nemzet képviselőinek meggyőzésének nehézségeiről számoltak be.
Idénre csak 5 százalék
A sajtónyilvános petíció-átadás a civil csoport szóvivőjének, Barabás Miklósnak a felszólalásával kezdődött, aki felvázolta az idén május 9-én alakult csoport eddigi tevékenységét, majd kifejtette és példákkal illusztrálta a csoport azon véleményét, mely szerint az ügyben a politikum bombasztikus ígérgetéseit nem követik tettek és megvalósulások. Barabás Miklós többek között az utóbbi napok azon hírét is cáfolta, mely szerint a helyi önkormányzati ülésen 1,1 millió lejt különítettek volna el a város költségvetéséből a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésére. A tanácsi határozat ennek az összegnek valójában csupán mintegy 5 százalékát (50 ezer lejt) kíván idén erre a célra költeni, a fennmaradó összeget 2015-re ütemezték.
Közös célok
Benedek Lehel a civil csoport kéréseit, javaslatait közvetítette a jelen lévő három politikusnak, majd átnyújtotta a petíciót és az azt támogató aláírásokat Peti András alpolgármesternek, aki ezután a szót is átvette, és azt hangsúlyozta, hogy nem szemben-, hanem a barikád ugyanazon oldalán álló felek találkoztak. Hozzáfűzte: a civil érdekérvényesítés része a politikummal való partnerség keresése is,és ezúttal mintha elbeszéltek volna egymás mellett, mert például az utcanévtáblák kihelyezésére vonatkozó ütemterv már létezik, vagy a civilek felkérésére, a Bartos-Elekes Zsombor térképész által átnézetett és kijavított utcanévlajstromot az RMDSZ is, egy tapasztalt történésszel ellenőrizteti, majd közvitára bocsátja.
Erőteljesebb érdekérvényesítést
Borbély László arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy a 2007-ben megszavazott kétnyelvű utcanévlista azért nem került kihelyezésre, mert a polgármester nem engedte meg, hogy kitegyék a táblákat. A képviselő szerint a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésére későn ugyan, de végre sor kerül – reményei szerint minél hamarabb. Barabás Miklós nem tudott teljesen egyetérteni Borbély László azon kijelentésével, hogy Marosvásárhelyen nehezebb magyarnak lenni, majd azt a kérdést tette fel, hogy miért a Civil Elkötelezettség Mozgalomnak kellett feljelentenie a Diszkriminációellenes Tanácsnál a polgármestert, amikor törvénytelennek nevezte a kétnyelvű utcanévtáblákat, és miért nem volt erre hajlandó a politikum?
A politikum politizáljon
Dorin Florea tanácsadója, Csegzi Sándor elmondta: alpolgármestersége idején sokat küzdött a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséért, ám véleménye szerint a román lakosság, a román civil szféra támogatása nélkül nem lehet megoldani bizonyos kérdéseket, és a román többség részéről jelentkező elutasítás egy komoly akadálya annak, hogy a polgármester megtegye ezt a lépést. Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke felszólalásában kifejtette: a politikai pártokkal politikai tárgyalást kell folytatni, ez a feladat pedig nem a civilekre tartozik, és a tény, hogy a helyi önkormányzatban jelen pillanatban is az RMDSZ a legerősebb frakció, óriási potenciált jelent. Borbély László reagálásában a kormányban való kisebbségi politizálás nehézségeire mutatott rá, mire Barabás Miklós hangsúlyozta: a politikum dolga a politizálás, és azért a számonkérő hangnem, mert elvárják, hogy a politikusok a politikai érdekérvényesítés eszközeivel éljenek is.
Egyeztetésekre van szükség
A találkozón többek között megfogalmazódott az is, hogy a közös ügy érdekében közelíteni kell az álláspontokat, és úgy a civilek, mint a politikum részéről szükség van a kommunikációs és érzelmi falak lebontására. Szigeti Enikő a harmadik félre, a román közösségre is felhívta a figyelmet, kifejtvén: Claudiu Maior alpolgármesterrel és a városháza további illetékeseivel való találkozásaik során kiderült, ők úgy vélik, nem szabad elsietni az utcanévtáblák kihelyezését, mert ezek gyors kikerülése rémisztő lenne a román közösség számára. Bár kérésük nem törvénytelen, ez a legkevésbé nem érdekli a megkeresetteket, mert az érzelmi szempontok még mindig nagyon erősek Marosvásárhelyen, és azért is sürgetik ezt a témát, mert minél előbb megjelenik a köztereken a kétnyelvűség, annál hamarabb elindulhat ezeknek az erős érzelmeknek és sztereotípiáknak a lebontása.
Vass Gyopár, Székelyhon.ro

Petíciót adtak át a kétnyelvű utcanévtáblákért
A marosvásárhelyi utcanévtáblák ügyében kezdeményezett, mintegy 4500 aláírással támogatott petíciót adták át tegnap Peti András alpolgármesternek a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoport képviselői. A Deus Providebit Tanulmányi Házban ez alkalomból rendezett sajtótájékoztatón Borbély László parlamenti képviselő, Csegzi Sándor, Dorin Florea polgármester tanácsadója, a Civil Elkötelezettség Mozgalom illetékesei, illetve városlakók is jelen voltak. Barabás Miklós, a május 9-én alakult Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport tagja eddigi lépéseiket – aláírásgyűjtés, villámcsődület szervezése, néma tüntetés a tanácsüléseken – ismertette.
– Megpróbáltuk elérni, hogy a politikum is érzékeny legyen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét illetően, de azt tapasztaltuk, hogy a bombasztikus kijelentések mögött kevés a megvalósítás – összegzett Barabás. A szeptember 16-i helyi tanácsülésen kétnyelvű utcanévtáblák elkészítésére jóváhagyott 1.100.000 lej kapcsán azt is kifejtette, hogy a csoport képviselői találkoztak a polgármesteri hivatal gazdasági igazgatóságának vezetőjével, Kiss Imolával, és kikérték az utcanévtáblákra vonatkozó költségvetés részletes lebontását, amelyből kiderül, hogy az idei évre csak 50 ezer lej van erre a célra előirányozva, az összeg, amelyet Peti András alpolgármester beharangozott, négyéves időszakra vonatkozik. A továbbiakban Benedek Lehel felsorolta a csoportnak az ügy előmozdítása érdekében tett javaslatait: a módosított utcanévjegyzék tanácsi határozatban való elfogadása (a korábbi ugyanis fordítási hibákkal van tele, a csoport Bartos-Elekes Zsombort kérte fel azok kijavítására), átlátható ütemterv elkészítése és elfogadása a táblák kihelyezését illetően, illetve a 2015- ös költségvetésből az ígért összeg további részének, 1.050.000 lejnek az elkülönítése. Benedek Lehel a néhány utcában kihelyezett kétnyelvű táblák feliratait is kifogásolta, amelyen a betűk ragasztva vannak, így nem időtállóak.
A petíció átvétele után Peti András így fogalmazott:
– Bár a felvezető után úgy tűnik, hogy szembenálló felek vagyunk, ennek semmi alapja nincs. Mindannyian a barikád ugyanazon oldalán állunk. Örülök annak, hogy a civil kezdeményezések egyre inkább hallatják hangjukat, erre régóta nagy szükség van ebben a városban. De a civil kurázsi, a civil részvétel azt feltételezi, hogy a politikai fél is megjelenik a kommunikációban. Ha lenne ilyen jellegű kommunikáció, tudnák, hogy a javasolt ütemterv már megvalósítás alatt áll.
Az alpolgármester elmondta, hogy a városvezetés egy történésztől kért segítséget az utcanevek lajstromának módosításához, illetve kiegészítéséhez, a továbbiakban pedig az olyan megvalósításokra irányította a figyelmet, mint az egyes tanintézeteken látható kétnyelvű táblák, a két nyelven szóló vakációs rádió, illetve a magyar rendezvények méltányos népszerűsítése a köztereken. Végül, a táblák minőségét illetően Peti András célzást tett arra, hogy a Civil Elkötelezettség Mozgalom egy bizonyos cég tábláit próbálná a hivatalra erőltetni. A CEMO vezetője, Szigeti Enikő határozottan elutasította a feltételezést.
Borbély László kijelentette, hogy nem érti, miért keletkezett feszültség a párbeszéd alatt, hiszen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében jelen levők nemcsak hogy a barikád ugyanazon oldalán állnak, de ki is egészítik egymást. Borbély arra is emlékeztetett, hogy a városi tanács 2007-ben már elfogadta az utcanevek magyar változatát, de a polgármester nem hagyta jóvá a határozat gyakorlatba ültetését.
Csegzi Sándor azt hangsúlyozta, hogy bizonyos, kisebbségeket érintő kérdéseket a román lakosság nélkül nem lehet megoldani, és a román oldal ellenkezése komoly akadálya annak, hogy a polgármester felvállalja ezt a kérdést. Ami a táblák kinézetét illeti, Csegzi azt is megjegyezte, hogy szabványosított táblákról van szó, így dizájnjukat nem a kivitelező határozza meg.
A találkozó a továbbiakban a civil szervezetek, illetve a jelen levő lakosok hozzászólásaival folytatódott.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro