"Azt mondták, rasszisták vagyunk, de nem, mi az igazat mondjuk" - migrációról a 27. Tusványoson
Aki közös európai bevándorlási politikát akar, valójában az EU összeomlásáért küzd, vélték a meghívottak.
Nem lehet együttműködni az EU-ban a bevándorlás kérdésében, és közös európai bevándorláspolitikában gondolkodni – vélték az Átalakuló európai identitás a migráció tükrében című beszélgetés résztvevői a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Bánffy Miklósról elnevezett sátrában. Az európai integráció sikere mindeddig azon a pragmatizmuson alapult, hogy a különböző európai országok vezető politikusai belátták, mi az, amit közösen, európai szinten kell megoldani, és mi az, amit nem, hanem rá kell bízni az eltérő történelmi-kulturális-gazdasági helyzetben lévő államok döntéshozóira. Kritikai attitűd, belátás, pragmatizmus, kompromisszumkészség volt az alapja az együttműködéseknek, ám most a válságok azt mutatják, mintha ezt az alapvető mozgatórugót elfelejtették volna az európai döntéshozók – jelentette ki Orbán Balázs, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója. Kategorikusan kijelentette, az, aki közös európai bevándorlási politikát akar, valójában az EU összeomlásáért küzd.
Amikor európai közvéleményről beszélünk, adott esetben összekeverünk politikai elitet és választókat, de valójában nem tudjuk, hogyan gondolkodnak az európai polgárok – vélte. Egy általuk készített felmérésre hivatkozva azt mondta, a nyugat-európai választók is nagyjából ugyanazt gondolják, mint a visegrádi négyek (V4), ugyanúgy szkepticizmus, pesszimizmus jellemzi őket az EU gazdasági és politikai teljesítményével kapcsolatban, ugyanúgy aggódnak a migráció miatt. Egyetértenek azzal is, hogy a tömeges migráció megváltoztatja az európai identitást, és azt gondolják, az európai politikusok nem kezelik megfelelően a migrációs válságot; ebből az következik, nemcsak a V4 és Kelet-Európa hangoztatja ezt, hanem valójában emögött összeurópai választói többségi akarat áll – vélte. Ezt az összeurópai választói akaratot kellene érvényre juttatni, és ebben szerinte nagy szerep juthat a közép-európai politikusoknak.
Európa története az univerzalitás és lokalitás küzdelmeiről szólt, például a reformáció lokális válasz volt a katolicizmus univerzalitására; az elmúlt évtizedek az univerzalitásról szóltak, hogy közös nevezőre hozzuk az európaiságot, erre válaszul erősödnek meg az utóbbi időben a lokalitási törekvések, olyan tervek, amelyek külön jogrendszert, külön gazdasági és poltikai szisztémát céloznak – vélte Orbán Balázs. Ez a két erő harcolni látszik, amitől félek, hogy ebben a harcban azt, hogy mit kéne tenni, azt az európai elit már eldöntötte – tette hozzá. A Brexit tanulsága többek között az, hogy lokalitásokra esik szét az EU, és voltaképpen a kis kelet-közép-európai államok azok, amelyek ebből a folyamatból rosszul jöhetnek ki – jegyezte meg. Példának hozta fel, hogy ha a schengeni övezet felbomlana, Magyarország az elsők között volna, aki a legtöbbet veszít. Ellentétben mondjuk Hollandiával, ahol az euroszkeptikusok célja az, hogy szétbomoljon az EU, nekünk olyan érdekeink vannak, amelyeket a róka ravaszságával, a farkas bátorságával kell képviselnünk, hogy az EU hajója jó irányba terelődjön – vélte.
Andrej Cus, a Szlovén Demokrata Párt parlamenti képviselője szerint is az EU “az összeomlás határán” van, azok az alapértékek, amelyek az európaiaknak Európát jelentették, a szabadság, biztonság és kooperáció, eltűnnek lassan. Szlovéniában is sok dilemma van a migránsok kapcsán, az euroszkepticizmus nő – mondta. “Azt mondják, az emberi jogok alapján be kell fogadni a migránsokat, de szerintem ha egy politikus másokat tesz előtérbe, nem a választóit, akkor áruló” - jelentette ki. Büszkén hivatkozott arra, ő szervezte Szlovéniában az első iszlamizációellenes tüntetést; “azt mondták, rasszisták vagyunk, de nem, mi az igazat mondjuk” - jelentette ki.
Kritizálta az európai közpolitikákat, és azt, ahogyan azokat gyakorlatba ültetik, és kategorikusan leszögezte: illegális gazdasági migránsokról van szó, nem menekültekről, “mert ha menekült, akkor térjen haza”, de ennek jelét nem látta Szlovéniában sem, amely rengeteg exjugoszláv országokból származó menekültet fogadott be a délszláv háborúk idején, ám azok nem mentek haza, hanem letelepedtek, sőt hozták a rokonaikat is, gyerekeket szültek, és már ott tart a helyzet, hogy vannak települések, ahol ugyanannyi bevándorló gyerek születik, mint ahány szlovén. Meg kell változtatnunk a közvéleményt, fel kell hívnunk a figyelmet ezekre a problémákra – vélte. A migránsok befogadása megváltoztatja egy ország gazdaságát, politikáját, vallását, Ljubljanában megépült az első mecset – ők integráltak minket, nem mi őket, használják az állam szociális ellátórendszereit, nagyon sok problémát okoznak, megváltoztatják a 25 éve független Szlovénia identitását – jelentette ki. Nem hiszem, hogy be kell fogadjuk emiatt a migránsokat – szögezte le.
Faragó Csaba, a YEPP alelnöke kijelentette, nincs olyan, hogy “európai identitás”, hanem nemzeti identitások vannak. Ezek olyan identitások, amelyek több száz vagy akár ezer év alatt alakultak ki, és most hirtelen akar jönni egy erő, ami ezt erőszakosan meg akarja változtatni – vélte. Nem helyes, hogy gazdasági érdekből hagyjuk rákényszeríteni Európára a gazdasági bevándorlókat, ez ahhoz hasonló, amikor a szocializmus “életidegen rendszereit” kényszerítették ránk; a diktatórikus vezetés, az erős kéz politikája Szibériában lehet hogy elfogadott volt, de itt Kelet-Közép-Európában “nem feltétlenül ezekre a dolgokra vágyunk” - mondta.
Két világháború és a holokauszt után Európa azt mondta, legyen béke, hogy soha többé ne történhessen ez meg, ezért alakult az Európai Unió, ám emlékeztetnünk kell magunkat, hogy az alapító atyák úgy gondolták, vagy keresztény lesz, vagy nem fog létezni az EU – jelentette ki. Ne próbáljuk tehát bevándorlási kvótával vagy a kereszténység elhagyásával megoldani a gazdasági problémákat, mert aztán bánkódhatunk majd – tette hozzá. A történelem nagyjából ismétli önmagát: mi, európaiak is megváltoztattuk Amerikát, és nem volt dicséretes, ami a gyarmatosítással történt, még ha akkor az is volt a meggyőződés, hogy az európai kereszténység egy felsőbbrendű kultúrkör. Faragó ugyanakkor elismerte, a migránsok között vannak menekültek is, gazdasági bevándorlók is.
A beszélgetés végén Orbán Balázs azzal zárta mondandóját, sokféle szemüvegen keresztül nézhetjük a migrációt és a menekültválságot. A humanitárius szemüvegen keresztül láthatjuk azt, hogy rászorulókról van szó, de ahhoz, hogy erről a kérdésről racionális közpolitikai döntés születhessen, minden szemüveget föl kell tenni és megvizsgálni minden szempontot.
B. D. T.
Transindex.ro

Kiürül Kelet-Európa?
Az ellenőrizetlen migráció csupán az egyik nehéz kérdés a mai Európában: az egykori vasfüggönytől keletre fekvő országokban nem a bevándorlás, hanem az elvándorlás az égető, egyelőre orvosság nélküli gond – derült ki a Bálványosi Nyári Szabadegyetem 27. kiadásán. A Bánffy Miklós sátorban július 22-én Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, Lajtai Mátyás, a Nézőpont Intézet vezető elemzője, Veresné Novák Katalin, a magyar kormány család- és ifjúsági ügyekért felelős államtitkára és Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa osztotta meg adatait és gondolatait a népes hallgatósággal. Kiss Tamás Kolozsvári szociológus betegség miatt hiányzott, így az erdélyi helyzetről csak kevés szó esett, de van okunk aggodalomra.
A „kitántorgás” nem most kezdődött, de az utóbbi időben felgyorsult, Erdélyből 1990 óta nagyjából félmillió magyar tűnt el, és visszafelé elenyésző számban jönnek – ezzel indított a moderátor Csinta Samu, aki családjával 1999-ben telepedett haza Sepsiszentgyörgyre Magyarországról, és bevallása szerint kicsit úgy érezte magát, mint azok, akik az autópályán szembemennek a forgalommal. A fórumon váltakozva, egymásnak felelgetve szólaltak meg a meghívottak, az alábbiakban sűrítve közöljük az elhangzottakat.
Magyarországon 1981 óta csökken a népesség, 34 év alatt 850 ezerrel apadt az ott élők száma, noha 1990 után a környező országokból több százezren költöztek oda – közölte Veresné Novák Katalin, aki szerint a magyarság termékenységi rátája alacsonyabb a szomszédos, az utódállamokban többségben élő népek szaporulatánál. Ez azért is elszomorító, mert a felmérések szerint a magyar fiatalok több gyermeket szeretnének, mint amennyi végül megszületik, ezért az Orbán-kormány különféle – otthonteremtési, adózási, családtámogatási – kedvezményekkel próbálja segíteni őket. Az államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy élesen meg kell különböztetni a kétféle migrációt: a szabályos, törvényes, Európán belüli mozgás jó, mert általában tanulás, munkaviszony, tapasztalatszerzés céljából történik, szemben az illegális, tömeges bevándorlással, amelyre sajnos álmegoldásokat keres az EU. A fiataloknak világot kell látniuk, ez hasznos, de aki kint tanul vagy dolgozik néhány évet, még nem feltétlenül migráns. Az államnak az a feladata, hogy megfelelő körülményeket teremtsen a hazatéréshez, a felsoroltakon kívül olyan üzleti légkört, amely versenyképes béreket biztosít. És tájékoztatást arról, hogy itthon is lehet élni. A magyar állam a határon túli magyarságot is partnerének tekinti, támogatja szülőföldön való megmAradását, és azt is, hogy – miután felnőtt egy nemzedék, a mai harmincas-negyvenes korosztály, amely semmit nem tud az elszakított közösségekről – a mai iskolásoknak legyen fogalmuk, kötődésük a Kárpát-medenceében élő sorstársaikról, hogy a jövőben is legyen kapcsolat és segítség az anyaországban – jelentette ki. Azt a felvetést elutasította, hogy Magyarország az utódállamok magyarságára demográfiai helyzetének megoldásaként tekint.
A jólét szívó hatása
A Nemzetközi Valutaalap felmérése szerint közel húszmillió kelet-közép-európai személy költözött Nyugatra az utóbbi években, általában a fiatalabb és tanultabb korosztályból, és mivel Európa elöregedőben, a nemzedékek közötti különbség mindenütt gond lesz, erre a brexit-népszavazás a legfrissebb példa: az idősebbek többen vannak, és ők nyertek. Egy demokráciában minél nagyobb egy csoport, annál jobban tudja érvényesíteni érdekeit, és ez nem feltétlenül jó – vélekedett Lajtai Mátyás. A vasfüggöny idején nehéz volt emigrálni, most a mobilitást nem annyira külső korlátok csökkentik, mint a tudás hiánya. A jólét szívó hatást gyakorol a tanultakra, akik ráadásul már nem a vakvilágba indulnak, hiszen az interneten alaposan tudnak tájékozódni, mielőtt döntenek. Magyarországon a határon túli magyarok iránt a legnagyobb a befogadási hajlandóság, a munkaerőpiaci szükségleti szempontok csak második helyen szerepelnek ebben a felmérésben. A migráció azonban a világtrendek folyománya, nem lehet összefüggéseiből kiszakítva nézni. A legális migráció a következő években, évtizedekben is téma lesz, nem árt azon gondolkodni, hogy Magyarországon ma 19 százalék a bevándorlók vagy utódaik aránya, és ha nem akarja a határon túli magyarokat elszívni, akkor milyen alternatívája lesz.
Az erdélyi magyarság létszáma 1980-ban 1,7–1,8 millió között volt, ma 1,2 millióról beszélünk, és a fogyás több mint felét a kivándorlás okozta, a természetes szaporulat csökkenése csak a második ok, az asszimiláció pedig viszonylag kis mértékű – jelentette ki Kapitány Balázs. Az erdélyi magyarok tömeges kivándorlása 1990 után kezdődött, a románoké később, az uniós csatlakozás éveiben. Magyarországnak 1987 és 2011 között bevándorlási többlete volt, és miután az első hullám lejárt, anyagi szívó hatása is csökkent, mert a romániai bérek növekedésnek indultak. Székelyföldön még alacsonyak, de Temes megyeben már magasabb az átlagkereset, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Szlovákiának pedig 30 százalékos bérelőnye van Magyarországgal szemben. A Dunántúlon 500 eurót, Ausztriában viszont 2000-et kap egy dolgozó ember, ami oda vezetett, hogy munkaerőhiány miatt zárnak be gyárak – egy kis bérkülönbség miatt ugyanis nem költöznek családok, de a nagyobbért már igen. Minden közösségben van újító, próbálkozó ember, aki nekifog ennek-annak, s amikor elege lesz a bürokráciából, elindul. Aztán kezdi húzni kifelé a többit: családtagokat, barátokat, ismerősöket – és aki elindult, azt már nehéz megállítani – vélekedett Kapitány Balázs, hangsúlyozva, hogy nem csupán pénzről van szó, és nem csupán az államok, hanem az önkormányzatok is tehetnek valamit azért, hogy ezek a emberek itthon valósítsák meg az ötleteiket, például az egyablakos ügyintézés bevezetésével. Vissza már kevesen jönnek, a döntő pillanat általában az, hogy a kint született gyermek hol, milyen nyelven kezdi az iskolát: aki külföldön, annak csak a töredéke telepedik haza. Magyarországon később indult be a kivándorlás, Lengyelországban évekkel korábban, tanulhattunk volna belőle, mert ott több kormányprogramot is elindítottak a visszavándorlás ösztönzésére, érdemes megnézni, hogy mi hatott és mi nem. Korlátozásokkal keveset lehet elérni, ösztönző intézkedésekkel többet. Könnyű mondani, hogy majd visszatér az a fiatal, de tenni is kell érte, és ha van akarat, megszólítható a kivándorló. A szándék felmérése nem mérvadó: habár a kivándorlási potenciálra vonatkozó kérdésekre rendszerint az a válasz, hogy a fiatalok nagyobbik fele külföldön képzeli el a boldogulását, ez nagyon gyenge összefüggést mutat a tényleges kivándorlással. A migrációs folyamat elég jól tanulmányozható, de sokkal kevésbé befolyásolható és irányítható, ehhez jelenleg túlságosan erőtlenek az európai államok. Lehet Székelyföldet egy Budapesti irodából demográfiai tartaléknak nézni, de sok más körülménytől függ, hogy az-e: ha a román gazdasági növekedés így folytatódik, nem Magyarországot fogják választani...
Romániából inkább mennek
Ma a migráns a mumus Magyarországon, de 2010-ig a bevándorlók 86–92 százaléka határon túli magyar volt; a diplomásokat 2006 óta nem tudja megfogni a magyar állam – szögezte le Bárdi Nándor, aki szerint az erdélyi magyarság másfajta, transznacionális identitástudattal rendelkezik, és bár az utóbbi 25 évben sokat elért az érdekérvényesítés terén, az utódállamok asszimilációs stratégiája nem változott, a párhuzamos kisebbségi társadalmak kiépítéséhez pedig sem a helyi közösség, sem Magyarország nem rendelkezik elegendő forrással. A magyarországi tömegek tanácstalanok, határozatlanok az elszakított magyarokat illetően, akikre a kormány egyre több pénzt fordít, de jobban is bele akar szólni a dolgukba, mint a baloldali kormány tette, és elképzelései nem mindig helytállóak. Az összetartozás napja a határokon túl március 15-e, nem június 4-e, mert az a szétdaraboltatásé; a magyar házak, iskolák, rendezvények, nemzeti emléknapok, utaztatások nem érik el céljukat, aminek egyik oka az, hogy Budapesten is három centrumból próbálnak vezényelni (Kövér László, Németh Zsolt, Matolcsy György más-más állásponton van), és negyediknek ott a Tőkés László–Szász Jenő vonal. A kettős állampolgárság 25 évi magyarságpolitika betetőzése, azért hozták létre, hogy az elvándorlás ne induljon be, és a magyar kormány a szülőföldön való mAradást támogatja, de sok folyamattal nem tud mihez kezdeni. Például azzal, hogy olcsóbb Budapesten egyetemre járni, mint Kolozsváron, és az is elszívó hatású, hogy sok fiatal a magyar médián szocializálódott, nem tud jól románul, nehéz neki felsőoktatási szinten teljesíteni. A vajdasági fiatalok 85–92 százaléka Magyarországon tanul tovább, számukra nem nagyon van visszaút, nem vállalják a nyelvi alávetettséget. A kormányokban való részvétel és az autonómiatörekvés nem hozta meg a várt eredményeket, a kisebbségi elitek pedig eltávolodtak a közösségtől, egyre nehezebben tudják megszólítani, de a kisebbségi társadalmakat az elit tudja felhúzni, ezért nem mindegy, kik a helyi vezetők – polgármesterek, tanácstagok – , ám önkormányzati képzés 25 éve nincs Erdélyben. Nem vitatható értékű programokat kell támogatni, hanem az elit nevelését kell jól végezni. Óriási intézményes tartalékok vannak, ezeket kell értékesíteni. Jelenleg a Sapientia egyetem agrármérnöki kara mellett gyomos a terület, a kommunikáció szak honlapját külső emberek szerkesztik, ez nincs rendben. Magyarországon a határon túli magyar már nem bevándorló, de a mindennapokban nem az iraki és az erdélyi között kell választani, hanem a cigány és a német vagy zsidó szomszéd között... A magyar állam most agyonnyomja a kintieket a migrációs kérdéssel, noha Romániába nem jönnek – itt az a gond, hogy mennek...
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EU-tábor
Közös érdekünk a műemlékvédelem
A józan ész azt diktálja, hogy műemlékeinket felújítsuk. Közös érdekünk, hogy épített örökségünkkel turistákat vonzzunk, ennek hasznát pedig élvezze közösségünk – hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke július 27-én, szerdán, aki Kortalan örökség címmel tartott előadást az EU- tábor első napján. A július 31-ig tartó tábort idén tizenharmadik alkalommal szervezte meg a Magyar Ifjúsági Értekezlet az RMDSZ Ügyvezető Elnökségével és a Kós Károly Akadémiával partnerségben.
"Húsz évvel ezelőtt néhány rövidnadrágos fiatal döntött arról, hogy a bonchidai kastélyt kimozdítja romos állapotából. Nem igazán tudtuk, hogy hova szeretnénk eljutni, de már nem tűrtük a műemlék akkori sínylődését" – idézte fel a kezdeteket Hegedüs Csilla, az akkori munkálatokat magára vállaló Transylvania Trust Alapítvány vezetője. A műemlékekhez sokféleképpen lehet viszonyulni – véli a kulturális szakember, szerinte egyesek a múltat sírják vissza általuk, a bonchidai kastély esetében például Bánffy Miklós emlékét lehet büszkén felidézni. "De vannak olyanok is, akiknek a romok lehetetlen feladatot jelentenek, a felújításban, átörökítésben közösségi érdeket látnak. A felújítási projektünk kimozdította Bonchidát a pusztulásból" – tette hozzá Hegedüs Csilla.
Az ügyvezető alelnök előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma emberének ki kell használnia épített örökségét, amelynek hatása főként a fiataloknak kedvez, azoknak, akik élettel tudják megtölteni azt, majd példaként említette az Electric Castle fesztivált. "Bonchidának semmi esélye a túlélésre, ha nem tud örömet szerezni a fiataloknak. Egy műemlék hiába a legkirályabb múzeum, ha a fiataloknak nincs rá szüksége, semmi esély a fennmAradásra" – érvelt, majd példaként felhozta: a Bánffy- kastély is azért ment tönkre az évek során, mert senki sem akarta használni egészen tizennyolc évvel ezelőttig.
Arról, hogy mit jelent számára ez a projekt, elmondta: állandó kihívást, hiszen semmilyen állami támogatásban nem részesül a kastély tizennégy éve, holott azt nem bizonyos kitüntetett státusú emberek, hanem a közösség használja. "További hétmillió euróra van szükségünk ahhoz, hogy a munkálatokat befejezzük. Ha Románia kormánya nem tudja megköszönni azoknak a segítségét, akik az ország épített örökségét szívügyüknek tekintik, mi megtesszük: nagyon hálásak vagyunk azoknak a diákoknak, akik évente csatlakoznak hozzánk, s úgy tanulnak, hogy kétkezi munkával besegítenek az építésbe, akik a helyi közösség, de az erdélyi magyarság hírét is elviszik a nagyvilágba" – összegzett Hegedüs.
A szakember előadása során kitért azokra az RMDSZ- es kezdeményezésekre is, amelyek kiemelten támogatják a műemlékek helyrehozatalát, szó volt továbbá az Örökségünk őrei vetélkedőről és az élhető városközpontok kialakításának projektjéről is.
Népújság (Marosvásárhely)

Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdődött a 13. EU Tábor
Július 27-én délután elkezdődött a tizenharmadik EU Tábor, melyet a Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, Kós Károly Akadémia és a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központ tizenharmadik alkalommal szervez meg. Idén a tábor újult helyszínnel rendelkezik, a tábornak a zeteváraljai Natur Air Park ad otthont.
A szerdai, 0. nap regisztrációval kezdődött, majd 4 előadást hallgathattak meg a tábor résztvevői.
Orbán Balázs, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója: érdekellentétek a Brexit árnyékában Az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésének vezértémája körül felmerülő kérdések komplex tárgyalását, a korosztályok, régiók és politikai attitűdök különbségeit és azok következményeit hallgathatták meg az EU résztvevői a rendezvény első előadásán.
Orbán Balázs a Századvég Alapítvány kutatási igazgatójá az Egyesült Királyság utóbbi száz évben tapasztalt térvesztését és az erre alapozott „Európába simuló” politikát tette felelőssé a szigetország növekvő euszkepticizmusáért, aminek valószínű betetőzése volt az európai politikai elit utóbbi időben tanúsított kritizálható lépései. És bár a 2016-os évben megközelítőleg 10%-al gyarapodott euszkeptikus lakosság elegendő volt a kilépés megszavazásához, az előadásból azt is megtudhattuk, hogy „a BREXIT utáni Egyesült Királyság irányáról módszertanilag értékelhető tervek nem születtek”. Így nem meglepő, hogy a mAradást támogató erők a brit politikai történelemben sokkal jelentősebb szereppel bíró parlamentnek tulajdonítja a döntés jogát a népszavazással szemben. A nyugati és közép-keleti európai tagállamok politikai attitűdjeinek eltérése kapcsán elhangzott a keleti régiók határozottan Unió-párti hozzáállása és az ehhez fűződő negatív Brexit-megítélés, mind Románia mind Magyarország részéről.
Hegedüs Csilla: a józan ész megkívánja, hogy műemlékeinket felújítsuk A józan ész azt diktálja, hogy műemlékeinket felújítsuk. Közös érdekünk, hogy épített örökségünkkel turistákat vonzzunk, ennek hasznát pedig élvezze közösségünk – hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke július 27-én, szerdán, aki Kortalan örökség címmel tartott előadást az EU Tábor első napján. „Húsz évvel ezelőtt néhány rövidnadrágos fiatal döntött arról, hogy a bonchidai kastélyt kimozdítja romos állapotából. Nem igazán tudtuk, hogy hova szeretnénk eljutni, de már nem tűrtük a műemlék akkori sínylődését” – idézte fel a kezdeteket Hegedüs Csilla, az akkori munkálatokat magára vállaló Transylvania Trust Alapítvány vezetője. A műemlékekhez sokféleképpen lehet viszonyulni – véli a kulturális szakember, szerinte: egyesek a múltat sírják vissza általuk, a bonchidai kastély esetében például Bánffy Miklós emlékét lehet büszkén felidézni. „De vannak olyanok is, akiknek a romok lehetetlen feladatot jelentenek, a felújításban, átörökítésben közösségi érdeket látnak. A felújítási projektünk kimozdította Bonchidát a pusztulásból” – tette hozzá Hegedüs Csilla. Az ügyvezető alelnök előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma emberének ki kell használnia épített örökségét, amelynek hatása főként a fiataloknak kedvez, azoknak, akik élettel tudják megtölteni azt, majd példaként említette az Electric Castle fesztivált. „Bonchidának semmi esélye a túlélésre, ha nem tud örömet okozni a fiataloknak. Egy műemlék hiába a legkirályabb múzeum, ha a fiataloknak nincs rá szüksége, semmi esély a fennmAradásra” – érvelt, majd példaként felhozta: a Bánffy kastély is azért ment tönkre az évek során, mert azt senki sem akarta használni egészen tizennyolc évvel ezelőttig.
Román és magyar ifjúsági vezetők a fiatalok közéleti szerepvállalásáról beszélgettek az EU Táborban A délutáni “Ce te doare?” ifjúsági kerekasztal beszélgetés fő témája az idei önkormányzati választások voltak, valamint a fiatalok szerepe a választasok során, a közéletben. A kerekasztal beszélgetés résztvevői Ionuț Țața a Pro Democrația Egyesület elnöke, Sergiu Papuc a Szociáldemokrata párt ifjúsági szervezetének képviselője (TSD), Olteán Csongor, MIÉRT alelnök, a HÁRIT elnöke és Talpas Botond MIK regionális alelnök , a MIÉRT külügyi kabinetének vezetője voltak. Az ifjúsági vezetők egyetértettek abban, hogy az 2016-os önkormányzati választások során az előző évekhez képest sokkal több fiatal szerepelt mind a magyar mind a román pártok a jelöltlistáin, sokkal több fiatal szeretne közéleti szerepet vállalni. Sergiu Papuc a Szociáldemokrata Párt ifjúsági szervezetének képviselője kihangsúlyozta, hogy mind a román mind a magyar pártoknak fel kell ismerniük, hogy változtatásra van szükség, olyan közös üzenetekre, amelyek mindkét szavazóbázist meg tudják szólítani. Így történt ez az idén a Marosvásárhelyi választáson, ahol egy frissen alakult pártnak, a Szabad Emberek Pártjának sikerült mindkét szavazóbázist megszólítania. Véleménye szerint a közös üzenetek megfogalmazására kellene törekedniük a román és magyar pártoknak is egyaránt. Oltean Csongor MIÉRT alelnök elmondta, hogy a MIÉRT és az RMDSZ között egy jól működő partnerség alakult ki az elmúlt években és ennek köszönhetően az idei önkormányzati választások során 12 fiatal polgármester, 3 megyei tanács alelnök, 16 megyei tanácsos és több száz fiatal helyi és megyei tanácsos képviselheti majd a fiatalok értékeit és érdekeit helyi és megyei szinteken egyaránt. Talpas Botond a Magyar Ifjúsági Konferencia regionális elnöke bemutatta az eltérő szavazási módszereket, ugyanakkor kiemelte, a közös érdekképviselet fontosságát. Egyetértett Oltean Csongorral abban, hogy amíg nagy számú a magyar kisebbség Romániában addig etnikai alapú választásokra számíthatunk. A fiatalok elvándorlása témakör kapcsán Ionuț Țața a Pro Democrația elnöke kiemelte, hogy ez egy olyan téma, amivel mindképp foglalkozni kell, hiszen napjaink egyik legaktuálisabb témája, ami a magyar és román közösséget egyaránt érinti. A beszélgetés moderátora a konzultáció után azt a követeztetést vonta le, hogy a fiataloknak egyre növekvő szerepük van a politikai és civil szférában egyaránt.
Szabó Zoltán: Emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság – Nagy érdeklődés fogadta Szabó Zoltán élménybeszámolóját az EU Táborban Az EU tábor első napjának előadássorozatát egy élménybeszámoló zárta. A meghívott előadó Szabó Zoltán volt, aki jelenleg Székelyudvarhelyen él. Előadásában az álma valóra válásának a folyamatát mutatta be, hiszen azt vallja magáról, hogy „megrögzült álmodozó”. Ez az álom egy földkörüli út, amelyet biciklivel tett meg. Elmondása szerint a felkészülés egy hosszú folyamat volt, de kitartó munkával és erőfeszítéssel elérte, hogy elinduljon ezen az úton. 2013. június 16-án indult el és másfél évet, volt távol otthonától. Útja során szerzett tapasztalatait így fogalmazta meg: „emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság”. Kedvenc helyei közé tartozott Tibet és Nepál. Mexikóban rátört a magány érzete és úgy döntött, hogy nem folytatja útját. Felült a repülőgépre és Lisszabonba leszállt, majd visszatért. Az előadás végkövetkeztetéseként azt fogalmazta meg, hogy ne adjuk fel álmainkat.

erdon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hozzáférhető múlt és örökség a bonchidai kastélyban
Az örökség fogalma képlékeny: folyton változásban van, egyszerre csökken és növekszik, pusztul és gyarapodik.
A hazai helyzetben, nem alaptalanul a diskurzus legtöbbször az eltűnő (épített) örökségről szól, a hiányról és a helytelen megoldásokról, tehát a negatívumokról. A hétvégén Európa-szerte a Kulturális Örökség Napjait ünnepelték: műemlék épületeket nyitottak meg, amelyek máskor nem látogathatóak – Budapesten többek között a Sándor-palotát –, múzeumok szerveztek külön erre az alkalomra beszélgetéseket, eseményeket. Az országok programjait különböző honlapokon lehet böngészni, de ahttp://www.europeanheritagedays.com oldalon elérhető mindennek az összesítése. Található még itt egy nagyon beszédes Európa-térkép: erre kis csillagokkal feltüntették, hogy az országok milyen városokban rendeznek megmozdulásokat erre az alkalomra. Érdemes Romániára ráközelíteni: a történelmi Erdélyben egyetlen csillag sem jelenik meg. Nem kell viszont megijedni, a mozgalomhoz azért csatlakoztak más városokból, térségekből – például a nagybányai ásványtani múzeum, vagy a konstancai múzeum. A címek, rövid leírások alapján a programok a kulturális örökség jelentése, hasznosítása és mindebben a közösségek szerepének, felelősségének témakörére épültek leginkább.
Kolozsvár (és környéke) nem volt ugyan rajta az említett térképen, mégis volt a hétvégén egy olyan esemény, amely teljes mértékkel beleillik a programsorozatba. Vasárnap, szeptember 19-én került sor Bonchidán a Metamorphoses Bánffy címet viselő rendezvényre, amelynek célja a család iránti tisztelet kifejezése is – így újra találkozhattak a leszármazottakkal, hiszen itt volt Bánffy Miklós unokája, Nicolette Bánffy-Jelen is. De mindemellett megnyitották az Arts and Crafts (Művészetek és Mesterségek) Központot, beszélgetésre is sor került, valamint a Váróterem Projekt színházi előadására. A központ neve utal arra a szellemiségre, amelyet követni szeretnének. A magyarul művészeteknek és kézművességnek fordítható elnevezés takarja azt a mozgalmat is, amely a 19. század végén indult Nagy-Britanniából, és a mindinkább háttérbe szoruló kézművesség újra fellendítése, a művészetben való felhasználása is célja volt. A bonchidai kastély is egy hasonló elveken működő központ funkcióját hivatott betölteni, ahol a különböző művészeti ágak találkozhatnak, egyszerre létrehozva valami újat és követve Bánffy Miklós szellemiségét. A főépület tereinek berendezése nem egyszerű feladat, az alkotók szem előtt tartották a falak textúráját, amelyet a tégla és a kő építőanyagok tesznek változatossá, valamint a tér arányait, amelyhez a szintek, elválasztófalak leomlása is hozzájárult. Ezért egy olyan megvilágítási rendszert készítettek el, amely több tucat egyforma méretű lámpából áll, amelyeket hullámvonal-szerű alakzatban lógattak be a térbe. Ezzel a formával érzékeltetni kívánták a hiányzó boltozatokat is.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenkedő és Hídverő irodalmárokat díjazott az EMIA
Huszonegyedik alkalommal tüntette ki hetvenéves íróit és adta át a Hídverő-díjat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Szombaton Bölöni Domokos és Lőrincz György írót, Csapody Miklós irodalomtörténészt ünnepelték az egybegyűltek.
Alig maradt üres hely szombaton este a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében, az EMIA 21. díjkiosztójának helyszínén. Az idei esemény rendhagyó volt, és nem csak azért, mert egészségügyi okok miatt hiányzott Gálfalvi Zsolt a kurátorok közül, Pomogáts Béla és a díjazott Bölöni Domokos, de azért is, mert ezúttal sem debüt-, sem pedig életműdíjat nem osztott ki az alapítvány kuratóriuma.
Szándék szerint jelen lenni az egyben
– A szándékunk az volt, hogy éreztessük jelenlétünket a régió, de a nagyobb térség életében is, és próbáljunk visszhangot adni az erdélyi magyar irodalomnak. Ezt az erdélyiséget mi soha nem leszűkítetten értelmeztük, felfogásunk az volt, amit Babitstól tanultunk: magyar irodalom csak egyetlenegy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv. És hogy közelebb jöjjünk, csekefalvi Szabó László meghatározását is idézzem: a magyar írók, bár más-más mezőn kaszálnak, a termést egyetlen helyre hordják be, a magyar irodalom szénásházába – összegezte az alapítvány kezdetben meghatározott és híven követett szándékát az est moderátora, Gálfalvi György kuratóriumi tag, a Látó folyóirat volt szerkesztője, Kölcsey-díjas író, szerkesztő.
Bölöni, a kánonon kívüli reményt adó
Az EMIA megalakulása óta díjazza a 70. életévüket betöltött íróit. Az alanyi jogon járó, az alkotói tevékenységet is elismerő kitüntetésben ebben az évben ketten, Bölöni Domokos író és az alapítvány elnöke, Lőrincz György író részesült.
– Vannak olyan írók, akik akkor is jelen vannak, ha a kánonokban nem idézik őket. Bölöni Domokos az olvasók tudatában él, mert olvasmányosan és elkötelezetten ír a hétköznapi emberekről, rólunk, mindannyiunkról, egészen sajátos, összetéveszthetetlen ízeket hozva a magyar irodalomba – jellemezte Gálfalvi György az EMIA-díjjal elismert írótársat, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen.
Kedvére való íróemberként jellemezte Bölöni Domokost Zsidó Ferenc író. Laudációjában kifejtette, azért tartja őt kiválónak, mert tehetsége ellenére sem törekedett az élvonalba, inkább „kiválóan hűsölt a félárnyékban”, és közben „zsigerből, lazán, eredeti hangon mesélt történeteket”, néha azt a látszatot keltve, hogy „nem tud vagy nem akar komoly lenni, nála a magasztos egykettőre bagatellbe fordul, a szent pedig profánba.”
– Egy méltatója szerint, irodalmi pályája nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége feltételezte. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából talán igaz is ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változók. Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni egy olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának a szerzőt. Azt kívánom, győzze kivárni ezt a fordulatot – zárta reményteljes jókívánsággal méltatását Zsidó Ferenc.
Lőrincz György, aki vállán viszi a terhet
Rendkívüli ember, akinek írásai mindig örömet szereznek, és aki a 21 év alatt mindig tisztességgel vitte vállán az EMIA terhét, és képviselte az alapítványt és annak tagjait – baráti szavakkal köszöntötte az idén 70 éves Lőrincz Györgyöt, az EMIA egyik alapítóját és elnökét Gálfalvi György. – Péter, vigyázz, mert a laudációmat te kell mondd rólam, amikor majd 70 éves leszek – elevenítette fel a régi baráti felkérést a Lőrincz György életművét méltató Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár. – Írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresik annak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy valamilyen, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva a magunk és a mások farkastermészetének – fogalmazott dr. Egyed Péter professzor. Úgy vélekedett, hogy Lőrincz György fokozatosan vált érett, letisztult hangú, a közösségét szolgáló íróvá, olyanná, aki „elkötelezett szenvedéllyel kutatta az embert”, és nem utolsósorban, fel merte vállalni „ az egyre nehezebben kezelhető téma, az egzisztenciális unalom megfejtéséből származó kihívást”. – Itt van Székelyudvarhely immár emblematikussá érett írója a maga huszonvalahány kötetével. Kérem, vegyék elő, olvassák újra őket, mert magukat találják benne – zárta ünnepi gondolatait a professzor. – A túlzás az túlzás, még ha rólam is van szó, nem kell elhinni mindent, amit rólam mondanak – szabadkozott a rá jellemző szerénységgel Lőrincz György, aki köszönetként a még készülő regényéből, a Bécs fölött a Hargitát címűből olvasott fel egy részletet az őt ünneplőknek.
Csapody Miklós, a Hídverő
– Évtizedeken keresztül erősítették az együvé tartozás tudatát, képviselték a babitsi idézetet, miszerint magyar irodalom csak egy van, hírt vittek rólunk és hírt hoztak számunkra – összegezte a Hídverő-díj lényegét Gálfalvi György, aki az összetartozást szimbolizáló gyűrűt ezúttal a Magyarországon élő és alkotó dr. Csapody Miklós irodalomtörténésznek, újságírónak, politikusnak, volt országgyűlési képviselőnek adhatta át.
A jeles személyiséget barátja, a Pulitzer-emlékdíjjal és Széchenyi-díjjal is kitüntetett Kántor Lajos irodalomtörténész, esszéista méltatta az alkalomra írt A gyűrű és a lábjegyzetek című írásában.
– 2016 októberében Székelyudvarhelyen, az EMIA nevében meggyűrűzzük a 61 éves Csapody Miklóst. Az esemény, Csapody Miklós könyveit tekintve, jóval korábban is bekövetkezhetett volna, de végül is így van jól, amikor közel három évtizedes politikai, politikusi pályafutását lezárva, Ilia Mihály volt tanítványként visszatért az irodalomtörténet-íráshoz, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomhoz – indította laudációját Kántor Lajos.
Felidézte az első és az azt követő személyes találkozások élményét, méltatta Csapody értékes „megszállott, nagy könyvekben gondolkodó” szerzői munkásságát, amelynek egyik jelentős műve a 2015-ben megjelent Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet, vagy a Cseh Gusztávról készült monográfia. – Kívánom a szerzőnek és önmagunknak, hogy művelődési és irodalomtörténeti vállalkozásai hosszú távon folytatódjanak” – mondta Kántor, azzal zárva a gondolatsort, hogy Csapodynak köszönhetően „felköthetjük a gatyaszárat hosszú olvasásokhoz”.
– Immár meggyűrűzve az alapítvány nagy értékű emlékjelével elmondom, hogy egészen eddig, 61 éves koromig úgy tűnt, szerencsésen elkerülnek a különféle állami és alapítványi díjak, úgyhogy most kezdem szokni, hogy sajnos a sorsom utolért engem is. De ez a sajnos inkább hála Isten, és mindennél többet ér az, hogy ezt a díjat itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen vehetem át – köszönte meg a kitüntetést Csapody Miklós.
Úgy vélekedett, a díj nemcsak azért értékes, mert első, hanem azért is jelentős számára, mert szorosabbra fűzi az Erdélyhez kötődő baráti, irodalmi kapcsolatait, hiszen, mondta, Erdély nélkül „nem lennék az, aki ma vagyok”.
Az EMIA díjátadóján Bálint Tamás olvasott fel részletet Pomogáts Béla irodalomtörténész 1956-os tanulmányából. A mikrofon néha recsegett, ropogott, ám ezen a szépséghibán jókat derült a közönség, akárcsak az est moderátora, Gálfalvi György és az elnök, Lőrincz György közötti finom élcelődéseken is. Mindezek a „családon belül marad”-típusú történések, és nem utolsósorban a személyes találkozások tették teljes értékűvé, emlékezetessé és bensőséges ünneppé az EMIA 21. gáláját.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|

„Nincsenek helyrehozhatatlan, örökre elveszett értékek”
A Házsongárdi temető műemlék sírjait másfél évtizede rendületlen odaadással és hozzáértéssel gondozó-felügyelő Házsongárd Alapítványnak sikerült néhány nagy léptékű munkát megvalósítania a 2016-os évben is. „Három kripta és hat sírkő teljes vagy részleges felújításával dicsekedhetünk, így a Mauksch-Hintz kripta mellett a Biasini-kriptáéval. A Bánffynak is nevezett iktári Bethlen-kripta belső falfestését befejeztük, a keleti bejárati kerítés kőrestaurálását úgyszintén” – nyilatkozta lapunknak az alapítvány igazgatója. A műemlék sírok restaurálása mellett az alapítvány több száz sírt gondoz, és ebbe bevonja az iskolásokat is. Gergely Erzsébet örömmel számolt be továbbá arról, hogy az alapítványnak gördülékenyebb lett a kapcsolata a temetői ügyosztály munkatársaival. Az alapítvány üdvözölné, ha létezne olyan román civil szervezet, amely úgyszintén felvállalná a Házsongárdi temetőben nyugvó román személyiségek sírjainak gondozását.
Három kripta és hat sírkő helyrehozatali munkálatait végeztette el idén a Házsongárd Alapítvány – számolt be lapunknak az alapítvány vezetője, Gergely Erzsébet.
– A Hintz-kripta, amelyet szinte hangsúlyoz a Mauksch Tóbiás félig elsüllyedt kövének kiemelésével és helyreállításával elénk táruló látvány, a griffmadár és a mozsár helyreállított képe, különösen kötődik a kolozsvári emlékezethez a hét gyógyszerész-nemzedék munkája által – még mindig gyönyörködhetünk a főtér sarkán álló felújított Hintz-házban, a Gyógyszerészeti Múzeum betekintést enged a régmúlt időkbe… Két lépéssel dél fele haladva alig ismerhetünk rá a nemrég összeomlás szélén álló Biasini-kriptára, amely megmenekült az enyészettől. Frissen vakolt, restaurált kőelemei bizonyítják, hogy nincsenek helyrehozhatatlan, örökre elveszett értékek. A Bánffynak is nevezett iktári Bethlen-kripta esetében 2014-ben már meg is ünnepeltük a felújítás alatt levő kripta részleges átadását. Azóta lépésről lépésre, mindenki örömére és csodálatára, egyre látványosabban bontakozik ki a Házsongárdi temető dísze, az Ybl Miklós tervezte neoromán stílusban épített, templom méretű építmény, méltó környezetet biztosítva az itt nyugvó gróf Bánffy Miklós írónak, politikusnak, sokoldalú személyiségének. Idén végeztük el a kripta belső festésének a helyreállítását. A már teljesen helyreállított, kőkerítéssel védett kertbe bementett régi tumbák és sírkövek között is jelentősek a változások: három megújult tumba és egy sírkő restaurálása zajlott 2016-ban. Az ezeken olvasható évszámok 1650-nel kezdődnek, és az 1800-as évekkel fejeződnek be – közölte Gergely Erzsébet.
Az alapítvány igazgatójától megtudtuk: a kriptákhoz tartozó munkálatok a megszokottak, azaz tisztítás, vakolás, kőrestaurálás, a szétmállott részek pótlása, hidrofobizálás (víz károsító hatásától való megóvás), festés, az illeszkedések fugázása, a fedélszék, a tető helyreállítása. Ezek a munkálatok az építmény vagy az emlékhely állapotának megfelelően történnek.
A felújítási munkálatokat olyan szakképzett restaurátorok végzik, akik már bizonyítottak a Farkas utcai templom felújítása során is. – Sajnos, nagy a hiány a restaurátorokban, ezt meg is szoktuk érezni. Vagy nagyon sok Erdélyben a restaurálandó építmény? Folyamatos és visszatérő gondunk, hogy az elszámolási határidőn belül befejezhessük a tervezett és főként a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott munkálatokat. Fő támogatónk biztosítja a lehetőségeket, de a kivitelezés rajtunk múlik. Talán a legnehezebb a szakembereket időben és a megfelelő helyen munkába állítani. A munkálatok elkezdése és befejezése időjárás-függő: általában már április elején elkezdjük, és késő novemberben fejezzük be.
Bizonyos munkálatok csak száraz, meleg időben végezhetőek el.
Minden erőnkkel azon igyekezünk, hogy a szakembereket időben lekössük szerződéssel, rimánkodással. A munkálatok év végi befejezése után sem pihenünk: télen elszámolunk, januárban-februárban megint pályázunk. A helyreállítás mellett kb. 600 sírt gondozunk folyamatosan. Nagyon igyekezünk bevonni a gyerekeket, a fiatalokat a kegyeleti munkába, mert semmit sem ér a restaurálás, ha nincs, aki a továbbiakban óvja, gondozza a sírokat, és meggyújtsa az emlékezet gyertyáit – mondta Gergely Erzsébet.
– A tervezettnél többet, a vágyottnál kevesebbet tudtunk megvalósítani, de a többi évvel összehasonlítva ez sikeres évnek tudható be. A műemlékeknél az engedélyeztetést nagyon szigorúan betartatják velünk. Sajnos az eltűnő-eltüntetett értékes síremlékeknél nem tapasztaltunk ilyen szigorú hozzáállást. Nagyon sok javítani való lenne ezen a téren, a telekkönyvek nyilvánosságához hasonlóan a temetői nyilvántartásoknak-nagykönyveknek is nyilvánosnak kellene lenniük, és a civil szervezeteknek biztosítani kellene az ellenőrzés lehetőségét. Vágyálom, hogy anyanyelven is szólhassanak a kolozsvári magyarok a temetői ügyekben. A kolozsvári többségi társadalom ugyanakkor még nem hozott létre olyan civil szervezetet, diákmozgalmat, amely a mienkhez hasonlóan felvállalná a román személyiségek sírhelyeinek, azaz a műemlék-sírhelyek gondozását. Csak remélhetjük, hogy a jó példa ragadós lesz” – tette még hozzá az alapítvány vezetője, aki szerint a sok évi „hullámzó” kapcsolat a temetői ügyosztállyal és a polgármesteri hivatallal mintha nyugvópontra jutott volna. „Alapjaiban nem sok minden változott, de a hangnem és a stílus csiszolódott, több érdeklődést mutatnak munkánk iránt, néha még segítséget is kapunk” – összegzett lapunknak Gergely Erzsébet alapítványi igazgató, aki szerint örvendetes, hogy a bejáratnál megjelentek az eligazító térképek. Sajnálatos viszont, hogy a román és angol mellé magyar felirat nem került, bár az is valami, hogy a magyar neveket többnyire helyesen írták ki. „Komolyabb egyeztetésre lett volna szükség az évtizedek óta kutatómunkát folytató magyar várostörténészekkel, tudósokkal, civil szervezetekkel” – vélte ez ügyben.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com

Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek. 
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását  főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást? 
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul.  – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh országos kiállítása
A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Barabás Miklós Céhhel és a Minerva Kulturális Egyesülettel közösen, meghívja Önöket a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállításának megnyitójára, amelyre  január 20-án, pénteken 17 órától kerül sor a Művészeti Múzeum időszaki kiállítóterében (földszint). 
Az erdélyi magyar képzőművészek Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, valamint Bánffy Miklós támogatásával 1929-ben hozták létre érdek- és értékvédelmi szervezetüket, a Barabás Miklós Céhet, amely a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével bizonyította életképességét. Az 1944 utáni kedvezőtlen történelmi-társadalmi változások nyomán a szervezet kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, hogy aztán 1994-ben Abodi Nagy Béla festőművész, nyugalmazott egyetemi tanár és Kós András szobrászművész, nyugalmazott egyetemi tanár kezdeményezésére alakuljon újjá.
A szervezet célja az érdekvédelem mellett továbbra is az etnikum szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok felszínre hozatalának elősegítése és kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása, a minőség elsődleges szerepének a hangsúlyozása.
A kezdetben mintegy félszáz művész részvételével újjáalakult, Kolozsvár-központú országos szervezet taglétszáma mára másfél százra növekedett, és tevékenységének eredményességét igazolják tagjainak hazai, valamint külföldi elismerései, a sikeres egyéni és csoportos tárlatok, tematikus rendezvények, kerekasztal-beszélgetések, az elhunyt céhtagok emlékének megőrzése és ápolása. 
Kitartó, hosszas próbálkozás és rangos hazai és külföldi szereplések után a Barabás Miklós Céh most először mutatkozik be a Kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) is. A kiállítás megnyitóján felszólal majd dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum menedzsere; Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke; Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke; dr. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke; Németh Júlia műkritikus és dr. Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Írónőkről filmvásznon (A magyar kultúra napja)
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvények sorában kiemelt helyen említendő az a vasárnap este tartott, vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetés, amely a magyar irodalom két méltatlanul elfeledett alkotójára, Ignácz Rózsára és Erdős Renée-re próbálta felhívni a figyelmet. Nehéz lenne kideríteni, hogy miért bánt velük olyan mostohán az utókor és az irodalomtörténet, de a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja és a Kónya Ádám Művelődési Ház közös kezdeményezése megpróbálta közelebb hozni őket az irodalomkedvelőkhöz.A Kónya Ádám Művelődési Házban tartott rendezvény első részében két huszonhat perces rövidfilmet láthatott a közönség az írónőkről, akik mindketten színésznőként kezdték pályájukat, majd beszélgetésre került sor, amelyben a filmek alkotói – Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr – megosztották a résztvevőkkel a filmkészítéssel kapcsolatos élményeiket, de korábbi munkáikról, jövőbeni terveikről is meséltek. Erdős Renée-ről (1879–1956) többek között megtudhattuk, hogy nem volt ügyes színésznő, de a verseit első perctől szerették az olvasók, regényíróként pedig még nagyobb népszerűségnek örvendett. Bár első verseskötetét őszintesége, szókimondása miatt fiatal lányoknak nem ajánlotta a korabeli kritika, az első világháború után olyan felkapottá vált, hogy eladott könyveiből a sokszorosát kereste annak, ami az általános megélhetési minimumot jelentette a korabeli Budapesten. Mint megtudhattuk, Babits őt tartotta egyik példaképének, Bródy Sándorral botrányos szerelmi viszonyt folytatott, kétszer is férjhez ment, és bár fiatal korában felvette és buzgón gyakorolta a katolikus hitet, született zsidó lévén nem mentesült a zsidóüldözés alól.
Az Ignácz Rózsáról (1909–1979), a kovásznai származású, erős református gyökerekkel rendelkező írónőről – éppen ma 108 éve született – készült filmből ugyancsak sok új információt ismerhetett meg a közönség, például azt, hogy egyéni előadásaival színésznőként is sikeres volt, és annak ellenére mostohán bánt vele az irodalomkritika, hogy az ő korában már nem számított különlegesnek az írónőség. Erdélyben nem tartották igazán erdélyi írónak, Magyarországon pedig határon túli volt, talán ezért nem kapta meg életműve azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Saját bevallása szerint papíriszonya volt, mégis nagyon sokat írt, 1940–47 között, hét év alatt tizenkét prózakötete jelent meg. Mint elhangzott, természete és írásművészete is férfias elszántságról tanúskodott, írói munkájában pedig a „felcsigázottság” érdekében folytatott egészségtelen életmódot találta a legkellemetlenebbnek.Mindkét film irodalom- és színháztörténészek, írók, korabeli írótársak és közeli családi barátok méltatásai, visszaemlékezései alapján készült, ezek mellett pedig természetesen a bemutatott szerzők műveiből is hangzottak el idézetek, Erdős Renée alakítója Pető Kata, Ignácz Rózsáé pedig Török-Illyés Orsolya. Amint az alkotókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, korábban Bánffy Miklós, Kós Károly és Kemény János életéről, munkásságáról is forgattak filmeket, és mivel ők pestiek, elfogultság nélkül, csupán szakmai szempontok alapján közelítettek a bemutatott életpályákhoz. Az is elhangzott: a filmek elkészítésének egyik fő szempontja az volt, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, ezért igyekeztek izgalmas képekkel oldani a monológok egyhangúságát, további hasonló produkciók készítése mellett pedig az is fontos céljuk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék eddigi filmjeiket.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel 
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro

A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá

Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)
Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz.
– Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával?
– Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak.
– Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről?
– Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni.
– Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi?
– Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom.
– Mi fogta meg leginkább a regényben?
– Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében.
– Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására?
– Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól.
– Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket?
– Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam.
– Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként?
– Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával.
– Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”?
– Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom.
– Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben?
– A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól.
– A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart?
– Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is.
MARIUS TABACU
Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

GAAL GYÖRGY A KINCSES VÁROS TEMETŐINEK KRÓNIKÁSAKÉNT TÁRJA FEL A KÖZÖSSÉG TÖRTÉNELMÉT
KALANDOZÁS KOLOZSVÁRI SÍRKERTEKBEN
Az enyhén emelkedő, hullámzó domb oldalán, dús lombú fák közt elterülő kolozsvári sírkert, a Házsongárd a magyar kultúra igazi panteonja. 1585 óta temetkeznek ide a kincses város polgárai. Híres személyiségek nyugszanak itt, köztük a zsoltárköltő Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet, a betűmetsző és nyomdász Tótfalusi Kis Miklós, az orvos és nyelvész Gyarmathy Sámuel, a néprajztudós Kriza János, a múzeumalapító gróf Mikó Imre, a Marianum Leánynevelő Intézet építtetője, Hirschler József, a költő Reményik Sándor és Dsida Jenő, az író és politikus gróf Bánffy Miklós, az építész és író Kós Károly, a színművész Szentgyörgyi István, a grafikusművész Gy. Szabó Béla, hogy csak néhányat említsek.
Sokan és sokat írtak már róla, például Jakab Elek, Herepei János, Lászlóffy Aladár, de a legtöbbet Gaal György publikált a témáról. Saját bevallása szerint az 1960-as évektől járja a sírkertet, és az 1970-es évektől vált krónikásává, de már az 1990-es évektől felmerült az igény, hogy a történelmi temetőn túli részeket, sőt a többi kolozsvári sírkertet is jó volna feltérképezni, hiszen a XX. század második évtizedétől több jeles személyiség itt kapott nyughelyet.
A XIX. század végén egyre inkább szűknek bizonyult a temetkezésre használt terület, ezért már a gróf Béldi Ákos főispán elnökletével 1892. február 26-án megtartott ülés elhatározta, hogy a Házsongárdi temetőt kibővítik, és erre azt a 15 holdnyi területet használják, amely a temetőkert fölött terül el, és amelyet a város erre a célra már korábban megvásárolt. A határozat meghozatalától azonban elég sok időnek kellett eltelnie a tulajdonképpeni használatba vételig.
A Házsongárdi új temető feltérképezésére Gaal György 2013 nyarán vállalkozott, és ugyanebben az évben járta be a Kismezői temetőt is. 2014 nyarán pedig a négy zsidó temető következett. Sok nehezítő körülmény ellenére, alapos és aprólékos gyűjtőmunkával sikerült rögzítenie az adatokat. Minden fontosnak ítélt sír feliratát lemásolta és lefényképezte, folytatólag a legjelesebb személyiségek rövid életrajzát is felkutatta. Erről a feltáró munkáról számol be A Házsongárdtól a Kismezőig című, a Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból alcímű, az Exit Kiadónál tavaly év végén megjelent, számos színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvében.
A Házsongárdi új temető szemrevétele során kiderült, hogy a városnak már az 1910-es években gondja volt rá, hogy az új temetőrészt parkosítsa és mérnökileg megtervezze, ugyanis az egyes táblák, köröndök a magyar ábécé betűivel vannak megjelölve. Sajnos azonban, amikor ez az új temető is betelt, az 1980-as években megkezdték az egykori sétányok és utak betemetését. Így az egykori ösvényekről csak a rajtuk hosszában fekvő sírok árulkodnak.
1914 szeptemberében az új temető feletti részben nyitották meg a Hősök temetőjét, ahova az első világháború végéig sok halottat temettek. A Hősök temetője és a köztemető között megmaradt szabad részbe később a szovjet elesettek parcellája került.
A könyv külön és kiemelten foglalkozik a Kismezői vagy más nevén Kalandos temető történetével, felosztásával, első világháborús emlékoszlopával, amelyet a Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat emeltetett 1943-ban. Az emlékmű a városban egyedüliként ma is áll, és magyar nyelvű felirata szerint a magyar királyi 21-es honvéd gyalogezred, a császári és királyi 51-es gyalogezred, valamint a császári és királyi 2-es, 23-as, 82-es ezred hősi halottainak emlékére állították.
Egyébként ez a temető szintén több évszázados múltra tekint vissza, alig két évvel fiatalabb a Házsongárdinál. Az 1587. február 22-én kelt német nyelvű ajándékozási levél szerint Paul Fleyscher városi polgár a hídelvei Kalandos társulatnak adományozza szőlőjét temető céljaira. A kolozsvári hóstáti földművesek jellegzetes szervezkedési formája, a Kalandos társulat gyökere a középkorig nyúlik vissza, amikor is a céhekben dolgozó „kalandosok” egy-egy templom oltárát gondozták, és minden hónap első napján gyűléseztek. Nevüket e nap latin „Calendae” nevének ragozott alakjából (Calendis) alakították ki. Míg e társulatok a XIX. században Európa-szerte kihaltak, a hóstátiak társulatai a XX. század közepén is működtek, tevékenységük a temetések megszervezésére irányult.
A könyv második része a zsidó sírkertek történetét mutatja be széles történelmi kitekintéssel. Előbb a zsidóság kolozsvári megtelepedéséről és a városban betöltött szerepéről, sorsáról, majd a zsidók egyik legismertebb szerveződésének, a Szentegyletnek, héber nevén a Hevra Kádisának a működéséről olvashatunk, amelynek legfontosabb feladata a halottak hagyományok szerinti felkészítése és elhantolása volt.
Kolozsváron négy zsidó temető található. A legrégebbi a XIX. század közepén, a legújabb a XX. század második negyedében jött létre. A legrégebbi a Házsongárdi temető történelmi részéhez kapcsolódik, ezt Balassa utcai temetőként ismerik a helybeliek. Két újabb a XX. században megnyitott Házsongárdi új temető szélein helyezkedik el, ezek közül az egyik a Tordai úti régi ortodox temető, a másik az új neológ temető. A legújabb, a negyedik, az új ortodox temető a Tordai úton kissé távolabb fekszik.
Az újonnan számba vett kertek síremlékei külön-külön és együttesen is kőbe vésett dokumentumai a kolozsvári lakosok és városi közösségük viszontagságoktól nem mentes újabb történetének. A szerző ennek a történetnek a feltárt, értékes adataival az érdeklődő olvasókat a bővülő kolozsvári panteon még részletesebb, még behatóbb megismerésére készteti.
Kabán Annamária
Gaal György: A Házsongárdtól a Kismezőig. Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Magyar Idők

Itthon is van tennivaló
Interjú a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központ új vezetőjével
Szebeni Zsuzsa színháztörténész személyében november óta új vezetője van a bukaresti Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának. A kolozsvári születésű igazgatónőt az ide vezető útról, küldetéstudatáról, elképzeléseiről, terveiről, és az intézmény már körvonalazódott programjáról kérdeztük.
– Hogyan lett az irodalom és filozófia szakot végzett értelmiségiből színháztörténész, majd kulturális diplomata?
– Már egyetemista koromban érdekelt a színház és a vizuális művészetek, ezért a filozófia karon belül esztétikát tanultam Debrecenben. Az irodalom–filozófia oklevél megszerzése után rövid ideig újságírással foglalkoztam, majd egy ösztöndíjnak köszönhetően Budapestre kerültem, és felvételt nyertem az Országos Színháztörténeti Múzeumhoz és Intézethez. Az itt végzett kutatásaim eredményeinek köszönhetően sikerült néhány színházi és irodalmi személyiség pályáját mélyebben megrajzolnom. Ugyanakkor kiállítások kurátori tevékenységét is folytattam, miközben az intézet határon túli referense voltam. A Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ megüresedett tisztségére ebben a minőségemben pályáztam.
– Mi indokolta ezt a lépést?
– A színházi referensi pályát kezdtem szűknek érezni, munkám nagy részét Erdélyben végeztem, így célszerűbbnek láttam visszajönni, mert úgy éreztem, itthon is akad tennivalóm. Kolozsváriként és több mint húszéves magyarországi kulturális tapasztalattal a hátam mögött hidat szeretnék képezni a két kultúra között, és mindkét helyen be szeretném mutatni azokat az értékeket, melyeknek a felfogásom, neveltetésem, tanulmányaim következtében, valamint tapasztalataim nyomán az ismerője vagyok.
– Mit tart a küldetésének?
– A szó legnemesebb értelmében vett kultúra képviseletét az Erdélyre és ezen belül Székelyföldre jellemző különleges és pozitív jelenségek, valamint sajátosságok figyelembevételével. Mindkét kultúrából felmutatni azt, ami a másikból hiányzik, vagy kevésbé van jelen.
– Több mint két hónapja vette át a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának kulcsait. Sikerült-e beilleszkednie?
– A beilleszkedés hosszabb folyamat, de nagy örömmel jöttem ide, és jól érzem itt magam. Amellett, hogy rendezvényeket szervezek, igyekszem a másokén is részt venni.
– A jövőre nézve milyen elképzelései vannak az intézmény működésével kapcsolatban?
– Elsősorban azt szeretném, hogy az általam vezetett intézmény cselekvő részese legyen a város kulturális életének, és együtt lüktessen vele. A programjainkat pedig igyekezem a hagyományostól kissé eltérően, valami szokatlant, különlegeset is belefoglalva megszervezni.
– Mik a tervei, célkitűzései?
– Számomra fontos az eddigi, például a Bánffy Miklóssal kapcsolatos kutatásaim folytatása. Ugyanakkor, tekintettel a reformáció 500. évfordulójára, teret szeretnék szentelni Kemény Jánosnak és Makkai Sándornak is, illetve vissza szeretnék emelni néhány erre méltó női személyiséget a köztudatba. Köztük olyanokét is, mint Ignácz Rózsa és Kiss Manyi, akik ennek a megyének a szülöttei.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma

Az özvegyek mint hősök
A sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja idén kiemelt kulturális rendezvénysorozattal tiszteleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt, melynek részeként tegnap délután a Szabadság téren tartották a Carola Egyesület által kezdeményezett Hátrahagyottak emlékezete című rendkívüli kültéri tárlat megnyitóját. A kiállítás a szabadságharc aradi mártírjai után maradt özvegyek sorsával foglalkozik.
Az érdeklődőket Szebeni Zsuzsa, az intézet vezetője köszöntötte, aki elmondta, azért nagy öröm számára ez a kiállítás, mert a forradalom azon résztvevőinek állít emléket – honleányoknak és gyermekeknek –, akikről gyakran megfeledkezünk.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Kőrösi Viktor Dávid konzul szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bemutatott életutak két dologra tanítanak meg bennünket: arra, hogy meg kell becsülnünk a családunkat, szeretteinket – ugyanis csak rajtuk keresztül kaphatunk erőt a hétköznapok küzdelmeihez –, és arra, hogy a szülőföld és a szabadság védelméhez, a szimbólumainkért, anyanyelvünkért való kiálláshoz nélkülözhetetlenül fontos a honleányok életéből is sugárzó bátorság. A család és a nemzet elválaszthatatlan egymástól, mondta a konzul, „a család jóléte egyben a nemzet jóléte, prosperáló család nélkül nincs prosperáló nemzet, de egyén sem” – fogalmazott.
Kőrösi Viktor Dávid konzul után Molnár-Bánffy Kata, a kiállítás ötletgazdája és támogatója szólalt fel, beszámolt arról, hogy a történészek, fotósok, grafikusok munkájának közreműködése nyomán létrejött kiállítást 2015. október 6-án mutatták be először Budapesten a honvédelmi minisztérium felkérésére. Mint elmesélte, amikor a felkérés érkezett, már régen foglalkoztatta a történelem női szemmel való láttatása, de nagyon nehéz volt az özvegyek mint hősök koncepciójának az elfogadtatása a megbízókkal. Az ötletgazda a kiállítást létrehozó Carola Egyesületet is bemutatta röviden a közönségnek, mely egyesület Bornemiszáné Szilvássy Karoláról, Bánffy Miklós múzsájáról kapta a nevét, és amelynek tagjai között olyan „talpraesett nők” vannak, mint Szebeni Zsuzsa, Ugron Zsolna vagy Gergely Erzsébet, a Házsongárdi temető őrangyala. Mint mondta, az aradi hősök mellett igazi nagy formátumú nőket találtak, akik kivétel nélkül mindnyájan érdemesek arra, hogy az utókor emléket állítson nekik. A vértanúkból tizenegy volt nős, ennek a tizenegy nőnek az életútját mutatják be a rövid szövegek, melyek Hernádi Zsolt történész munkáját dicsérik.
A téren látható forgó pilonokon modellek személyesítik meg a nőket, akiket egyik oldalon életük teljében, díszruhában, a másik oldalon pedig gyászruhában, már özvegyként láthatunk. Azokról a honleányokról, akikről nem készültek fotók, a háttérben látható nagy közös pannón olvashatnak az érdeklődők. Az életutakat bemutató szövegekből kiderül, hogy a forradalom után mindegyik özvegy és gyerekeik is életük végéig hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának lelki és fizikai terheit, sokszor a legnehezebb körülmények között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

Saját elképzelése szerint akar élni
Színész, tanár és író
Ritkán fordul elő, hogy egy színész hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak a tanítás és az írás kedvéért, Jancsó Miklós viszont ezt megtette. És hogy ez jó döntésnek bizonyult, azt a Volt egyszer egy Kolozsvár cím alatt megjelent legújabb kötete is bizonyítja, melyet pénteken este mutattak be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntője után dr. Jancsó Antal, a könyvet kiadó magyarországi Jancsó Alapítvány elnöke emelkedett szóra, elmondva, az általa vezetett szervezetet a múltját és létszámát tekintve egyaránt tekintélyes Jancsó család hozta létre. Legfontosabb feladatuknak Jancsó Benedek történész hagyatékának a gondozását tekintik, de figyelmük kiterjed a terebélyes rokonság közérdekű tevékenységére is. Ennek eredményeként látott nyomdafestéket ez a kötet, mely egy fájdalmasan szép és ugyanakkor hiteles visszaemlékezés az egykori Kolozsvár pezsgő színházi életének mozzanataira, szereplőire, kulisszatitkaira.
Ezt követően a könyvet szerkesztő Jancsó András beszélgetett Miklóssal, a szerzővel, s ebből kiderült, hogy ez utóbbi az írói vénáját felmenőitől örökölte. Anyai nagybátyjában ugyanis Kuncz Aladár írót, az apaiban pedig a híres közírót és kritikust, Jancsó Bélát tisztelhettük, szülei pedig szintén az irodalom bűvöletében éltek. Édesapja, Jancsó Elemér a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora, édesanyja, Máthé Szabó Magda magyar-francia szakos tanárnő.
Miklós Kolozsváron született 1946-ban, a Brassai Sámuel-középiskolában érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet elvégzése (1968) után a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett egészen 2001-ig, de 1996-tól a Sapientia Egyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián is szép beszédre okítja a diákokat, vagyis beszédtechnikát tanít. Közben maga is tanul, így 2004-ben megszerzi a bölcsésztudományok doktora címet, 2006-tól a Pszichológia Tanszék adjunktusa.
A magyar sajtó 1990-től közli humoreszkjeit és rövid prózáit, de színháztörténeti tanulmányokat és színpadi jeleneteket is ír. A játék a halállal című egyfelvonásosával EMKE-díjat nyert, később Reményik Sándor-díjjal is kitüntették. Ugyanakkor kiemelkedő színművészeti tevékenységéért és az anyanyelvű kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért 2013-ban Rekita Rozáliával együtt Gróf Bánffy Miklós-díjban részesültek.
Eddig hét kötete jelent meg. Jancsó András szerkesztő az est folyamán elmondta, Miklós ezekben életének megélt élményeit írta le úgy, hogy közben mindvégig színész maradt. Műveire az ábrándos lélek és kissé romantikus megközelítés ellenére valósághű ábrázolás jellemző. Azt már maga az érintett árulta el, hogy színészből azért vált íróvá, mert a maga ura szeretett volna lenni, aki nem valakinek az utasítása, hanem saját elképzelése és meggyőződése szerint éli meg dolgos mindennapjait.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro

A JANCSÓ ALAPÍTVÁNY CÉLJA: OTTHON LENNI A HAZÁBAN
A Jancsó Alapítvány tevékenysége Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyvének bemutatóján keltette fel az érdeklődésemet. Az alapítvány által kiadott könyvben a szerző a kiegyezés utáni és a XX. század első évtizedeinek oktatáspolitikai küzdelmeit mutatja be egy kitűnően képzett és rendkívül aktív közéleti szerepet vállaló székely tudós-tanár életművén keresztül. Jancsó Benedek, az 1854-ben, Gelencén született kései polihisztor az utolsó univerzális gondolkodók – s egyben cselekvők – egyike volt, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bánffy Miklós vagy Kós Károly.
Jancsó nem amolyan szobatudós volt: köztiszteletben álló emberként rengeteg közéleti szerepet vállalt (nem kopogtatott, őt hívták), a Középiskolai Tanáregyesület alelnöki posztjától a Társadalomtudományi Egyesület elnöki tisztjéig vagy a Székely Nemzeti Tanács elnökségéig. Már fiatalon tűzközelbe került Pesten: először Csáky Albin, majd Bánffy Dezső tanácsadója lett, később Tisza István, Teleki Pál, Bethlen István miniszterelnökök bizalmas tanácsadói köréhez tartozott. 1930-ban bekövetkezett halála után 1945-ig munkássága és személye nagy társadalmi megbecsültségnek örvendett, az Erdélyi Férfiak Egyesületének egyik szakosztálya is fölvette a nevét.
A Jancsó Benedek Társaság 41 kötetes könyvsorozatában mások mellett olyan szerzők műveit adta ki, mint Pukánszky Béla irodalomtörténész, Roska Márton régész vagy Asztalos Miklós író, történész. De a kommunista évtizedek sajnos kitörölték a nevét a köztudatból, és csak néhány irodalomtörténeti tanulmánya válhatott ismertté.
A Jancsó Benedek életművének gondozójaként is működő alapítvány történetébe és működésébe Jancsó Antal elnök és Jancsó András kutató, szerkesztő avatta be a Magyar Időket.
A többi régi erdélyi famíliához hasonlóan számtalan hajtást növesztett Jancsó családnak kilenc nagyobb ága van, nem önteném az olvasó nyakába az egész genealógiát, csak két adatot említek a két fő ágról: egy 1613-ban kapott nemeslevél Báthory Gábortól és egy 1625-ös Bethlen Gábortól. 1892-ben egy anyai ági Jancsó, Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai kanonok két családtörténeti könyvében több ágat kötött össze. Ebből a kutatási mérföldkőből kiindulva találkoztak a ma élő, gyökereikre kíváncsi Jancsók a világhálón tíz-egynéhány éve. Tehát egy (először virtuálisan) családfát kutató közösségből formálódott az alapítvány.
Majd Gelence község meghívta egy találkozóra a világ összes Jancsóját. Jancsó Antal elmondása szerint a táj és az atmoszféra annyira megérintette a társaságot, hogy elhatározták: intézményesített formában folytatják a szervezkedést.
A 2010-ben létrejött Jancsó Alapítvány könyvkiadással kezdte a tevékenykedést, de továbbra is rendszeresen tartanak találkozókat Gelencén. Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján például négynapos kulturális fesztivált szerveztek olyan programpontokkal, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott egész napos tudományos konferencia vagy a Krisztus király templomban előadott hangverseny, amelyen először hangzott el Háromszéken Mozart teljes Requiemje.
Távlati terveik között szerepel a Jancsó Benedek történelmi emlékverseny (néprajz, földrajz, történelem, vagyis tágan értelmezett székely honismereti témákban) megszervezése 7. és 8. osztályos diákoknak Háromszéken, majd akár egész Erdélyre kiterjesztve. Úgy érezik, hogy az alapítvány által felkarolt és folytatott tevékenység nemzeti ügy. Mert a haza és a nemzet fogalma nem egy politikai disznóságok alapján körülhatárolt fizikai teret jelent, hanem egy szellemi otthont. Otthon lenni a hazában annyit jelent: megismerni a – jelenlegi határainktól független – történelmünket és kultúrtörténetünket.
Juhász Kristóf / Magyar Idők (Budapest)

A magyar nyelvű oktatás hiányosságai és lehetőségei (Székely Kongresszus)
A hazai magyar közoktatás és felsőoktatás finanszírozása diszkriminatív, a rendszer ideológiája a kirekesztés és hátrányos megkülönböztetés, az eredmények gyengék, a jó átlag csak az elitiskoláknak köszönhető, a felsőoktatásban a magyar hallgatók jelenléte alulreprezentált – fogalmaztak a III. Székely Kongresszus Sepsiszentgyörgyön tartott konferencia oktatási tagozatának előadói. A helyzetjelentésben elhangzott: az RMDSZ oktatáspolitikájának nincs szakmai háttere, az oktatásszervezést a gyenge finanszírozáshoz igazították, a műhelymunkák csak civil alapon működnek, a bolognai rendszert felkészületlenül vezették be, a pedagógusfelvételnél hiányzik a képességvizsgálat, a romániai magyar oktatásnak nincs szakmai háttérintézménye.
Iskolahálózat Székelyföldön – stratégiák, fenntarthatóság, intézményi együttműködés című előadásában Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke ismertette, hogy Székelyföldön 1111 oktatási intézményben (ez országosan 70 százaléka azoknak a tanintézményeknek, amelyek magyar tannyelvűek, illetve ahol működik magyar oktatás is – szerk. megj.) 96 810 óvodás és iskolás tanul magyarul, legtöbben, 43 892-en Hargita megyében, ezt követi Maros megye 28 950 gyermekkel és Kovászna megye 23 968 óvodással, iskolással. A három megye középiskolás tanulóinak 55 százaléka elméleti és vokacionális (művészeti, teológiai, pedagógiai, sport) osztályokban tanul, 45 százalék a szakképzésben résztvevők aránya. Az 1111 székelyföldi magyar és vegyes tanintézményből 309 önálló jogi személyiséggel rendelkezik, 802 pedig alárendelt egység, amelyek többsége saját vezető nélkül működik, olykor 10–15 struktúrával, ami az előadó szerint hosszú távon fenntarthatatlan, de inkább elfogadható, mint az iskolabezárás.
Burus szerint jelenleg az oktatás világszintű válságáról beszélhetünk, amire mindenütt keresik a megoldásokat, de ezek régió- és helyspecifikusak. Úgy véli, újragondolásra van szükség, ami többek között abban állna, hogy meg kellene szüntetni a tradicionális környezeteket, és helyettük progresszív oktatási helyszíneket kialakítani, amelyek motiváló tényezőként hatnak a diákokra. Erre a pedagógusokat is fel kellene készíteni, amit a felsőfokú alapképzésnél kell kezdeni, de az önképzés, a folyamatos önfejlesztés is szükséges. Hangsúlyozta: hiányzik egy koordináló központ, egy magyar önálló továbbképző- és oktatásfejlesztési intézet, mindkettőre törvényes lehetőség van, de soha nem jött létre. Szerinte a politikusok felelőssége, hogy érvényesítsék a törvény előírásait. Példaként említette a hazai német kisebbséget, amely már 1998 óta működteti a kormányhatározattal létrehozott medgyesi továbbképző központot, amit a német állam is segít, magyar vonatkozásban ellenben nem történt érdembeli előrelépés ebben a tekintetben.
A hazai közoktatás finanszírozásának helyzetét Ferencz-Salamon Alpár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola igazgatója, az országos oktatásfinanszírozási tanács tagja ismertette. Míg a fejlett európai országokban a nemzeti össztermék 7–8 százalékát költik oktatásra, Románia és Bulgária a sor végén kullog 3–4 százalékkal, ugyanakkor országunk az egy tanulóra fordított összeg tekintetében is utolsó. Az előadó hangsúlyozta: a 2009-ben bevezetett fejkvóta alapú finanszírozás ott a legkedvezőtlenebb, ahol alacsony az osztályonkénti gyermeklétszám – ez a székelyföldi megyékben országos átlag alatti –, és ott, ahol arányaiban nagyobb a kisebbségi oktatás. Bár léteznek szorzók, amelyek a költségesebb kisebbségi oktatás finanszírozását hivatottak kiegyenlíteni, ezek elavultak, ami a székelyföldi kisebbségi román oktatás alulfinanszírozásában is megjelenik – szögezte le Ferencz-Salamon Alpár. Ez a rendszer nem veszi figyelembe a pedagógusok képzettségét, a fokozatokkal járó fizetést meg kell adni, de pénzt nem rendelnek mellé, és a teljesítmény sem jelenik meg az anyagi értékelésben, ami pedig ösztönző lehetne. A helyi adminisztratív és pénzügyi önállóság sokat javíthatna ezen a helyzeten – vonta le a következtetést.
Felzárkóztatás, tehetséggondozás
Pletl Rita, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem marosvásárhelyi tanára az elmúlt tíz évben végzett tudásfelmérések eredményeit ismertette. A tapasztalatok szerint a tömbmagyarságban és a szórványban is nagy a lemaradás a szövegértés tekintetében, az írás- és olvasásbeliség, valamint értelmezés vonatkozásában túl nagy a gyengén teljesítők tábora, ha rejtetten vannak jelen az információk egy anyagban, a diákok csupán fele ismeri fel azokat – részletezte. Nem érti, mi történik IV. osztály után, hol vész el az addig szerzett tudás, ugyanis a mérésekből kitűnt, hogy ötödiktől a diákok teljesítménye, a szövegalkotás és a szövegértés gyengül. Bizonyos szinteken megjelenik a szórvány, az átmeneti régiók és a tömbmagyarság tanulóinak teljesítménye közötti különbség, túl népes a gyenge eredményű diákok csoportja, a szakközépiskolások kétszer olyan gyengén teljesítenek, mint az elméleti osztályban tanulók, a jó átlag az elitiskoláknak köszönhető.
Kovászna megye főtanfelügyelője a szakoktatás helyzetéről beszélt. Kiss Imre elmondta: meg kell változtatni a közvélemény negatív megítélését a szakképzés tekintetében, erős szakoktatási központokat kell létrehozni, és megoldani a szakemberek bevonzását az oktatásba, mert jelenleg óriási hiány van szakoktatókból. A magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság kezdeményezésére 2015 a határon túli magyar szakoktatás éve volt, ami nagyot lendített a szakoktatásról való gondolkodás kerekén, de meg kell nyerni a szülőket is a szakképzés számára – hangsúlyozta az előadó. Kiss Imre kitért a legfontosabb fejlesztési irányokra: erős szakoktatási centrumok kialakítása, beruházási programok, duális képzés, pályaorientáció, humánerőforrás-fejlesztés, a hálózati működés menedzselése. A román nyelv tanítása székelyföldi iskolákban címmel tartott előadásában Tódor Erika, a Sapientia EMTE Csíkszeredában tanító docense hangsúlyozta: az anyanyelv elsajátítása a világ megismerésével együtt, valós élethelyzetekben mintakövetéssel történik, és mivel a magyar gyermekek esetében a román nem anyanyelv, ennek elsajátítása a nyelvi kompetenciák kialakításával érhető el. Az előadó ismertette a magyar tannyelvű V–VIII. osztályok számára írt speciális román tanterv alapelveit: a funkcionális nyelv szemléletén alapszik, nem ír elő kötelező szerzőket és szövegeket, a nyelvtani fogalmak nem merev szabálykészletek, hanem olyan stratégiák összessége, amelyeket azért alkalmaznak a beszélők, hogy érthető közléseket hozzanak létre, a használt nyelvtani ismeretanyag elsajátításánál a felfedeztetés módszerét használják.
Péntek János, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszora szerint a hazai oktatás legnagyobb botránya az esélyegyenlőség hiánya. Lehet egy társadalom pazarló a tehetségek tekintetében, de mi, erdélyi magyarok ezt nem engedhetjük meg magunknak. Beszélt a Nyilas Misi-ösztöndíjról, amelyet idéntől már VI. osztálytól is meg lehet pályázni a korábbi hetedikkel szemben, a tavaly Oplatka András Prima Primissima díjas felajánlásával egyetemisták számára létrehozott Bánffy Miklós-ösztöndíjról, az Emberi Erőforrások Minisztériuma által meghirdetett felsőoktatású Campus Mundi-ösztöndíjról, a különböző tehetségsegítő civil szervezetekről. Ugyanakkor kiemelte, sajnos, öt tehetségből alig egy-kettő tudja magát megmutatni, hogy támogatható legyen, és a jelenlegi tehetséggondozás 90 százaléka csak ezt az igen szűk réteget éri el. Az előadó úgy véli, a román oktatási rendszer hátrányosan megkülönböztető és kirekesztő, hiányzik a társadalmi szolidaritás, az elit szociális érzékenysége igen alacsony. Az, hogy a legjobb nyolcvan hazai iskola között nincs magyar, a diszkriminatív tesztelés eredménye, az pedig, hogy egyre csökken a IX. osztályos felvételin az V–VIII. osztályos tanulmányi eredmény aránya, és növekszik a nyolcadikos záróvizsga súlya, szegregáló, mivel a jó teljesítmény érdekében sok tanuló magánórákon készül a vizsgára, ezt viszont nem minden szülő engedheti meg magának. Péntek professzor leszögezte: óriási a szakadás a városközponti és városszéli, a városi és falusi, elméleti és szakoktatás között, sok pedagógus szellemi fogyatékost lát a faluról érkező diákban és a szakiskolásban – ez a rendszer ideológiája. A pedagógus nem lehet érzéketlen tanítványai iránt, kötelessége észrevenni a tehetséget és támogatni kibontakozásában – mondotta.
Egyetem és jövőkép
Hallgatói létszám tekintetében a hazai magyarság alulreprezentált a lakossági arányokhoz viszonyítva, s bár a magyar egyetemisták 60 százaléka Székelyföldről származik, az egyetemi kínálat ugyanitt csupán 40 százalék – mondta Bodó Barna, a Sapientia EMTE tanára. Míg Magyarországon a száz főre eső egyetemisták száma 0,8, a romániai magyarság körében ez az arány csupán 0,2, és az alapképzés után igen nagy a lemorzsolódás, a mesteri fokozaton továbbtanulók 90 százaléka pedig már dolgozik, közülük is többen időközben kilépnek. Bodó Barna számokkal illusztrálta, hogy az elmúlt hét-nyolc évben miként alakult a magyar hallgatói létszám. Csökkenésről és lényeges átrendeződésről számolt be: míg a 2009/2010-es tanévben a magyarul tanuló 11 701 egyetemistából 7071-en voltak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és 1874-en a Sapientia EMTE-n, a 2015/2016-os tanévre 4843-ra csökkent a BBTE magyar hallgatóinak száma, és 2225-re emelkedett a Sapientia hallgatói tábora. Szóban forgó tanévben összesen 10 473-an tanultak magyarul a hazai felsőoktatásban, ez 1228-cal kevesebb, mint a 2009/2010-es létszám. 2015/2016-ban az említett két egyetemen kívül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) 1753 magyar hallgatóval számoltak, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen 879 diákot jegyeztek, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 238-an tanultak, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben 145-en. Ebben a tanévben 817 magyar főállású tanára volt a hat egyetemnek. Bodó Barna elmondta: a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem rendszerét a román államnak kiemelt státusú, közfeladatokat ellátóként kellene támogatnia, egyetemi szövetség, konzorcium típusú együttműködés létrehozására van szükség, meg kell teremteni a magyar tagozatok szervezési és döntéshozó önállóságát. A teljes spektrumú magyar nyelvű képzés finanszírozásához politikai akarat kell ugyanúgy, mint a Bolyai Egyetem létrehozására, ami jelenleg semmilyen napirenden nem szerepel.
A Sapientia marosvásárhelyi kara műszaki és informatikai szakain tanul a négy városban harmincegy alapképzésű és tizenegy mesteri képzésű szakkal működő egyetem 2239 hallgatójának több mint fele, ezért műegyetemként lehet elkönyvelni, ugyanakkor az évi több mint négyszáz hazai és nemzetközi szakpublikáció, valamint a kutatásban elért eredmények okán kutatóközpontként is jelen van a felsőfokú intézmények palettáján – ismertette Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a magyar mérnökképzésről szóló előadásában. Tágabb kitekintésben hangsúlyozta, az egyetemek munkájának összehangolására, egységes Kárpát-medencei oktatási rendszer kiépítésére van szükség. A felsőfokú agrárképzést Nyárádi Imre István, a Sapientia sepsiszentgyörgyi tanulmányi központjának vezetője mutatta be. Tanszékükön kertészmérnöki, tájépítészmérnöki és agrármérnöki szak működik, mesteri fokozaton 2013-ban növényorvosi szak indult. Az agrárszakmában óriási a szakemberhiány, egyetemük ezért tartja fontosnak, hogy az oktatás 60 százaléka gyakorlati és szinte azonnal hasznosítható legyen.
Az elhangzottak alapján javaslatcsomag összeállításával zárták a III. Székely Kongresszus oktatási tagozatának munkálatait. A Péntek János irányította műhelytanácskozáson meghatározták a területeket, amelyeken a kijelölt felelősök megfogalmazzák a közös javaslatokat. Ezek a területek: magyar oktatási intézmény és szakmai grémium, finanszírozás, felsőoktatás, a tankönyvek helyzete, a román nyelv sajátos tanítása, szakoktatás, felzárkóztatás, pedagógusképzés.
Bízunk abban, hogy a III. Székely Kongresszus egész napos oktatási konferenciája hasznos volt a hibák és hiányosságok feltárása, a javaslatok megfogalmazása tekintetében, és hozzájárul ahhoz, hogy a hazai magyar közoktatás és felsőoktatás kérdéseiben minél jobb döntések szülessenek.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)