Hegedüs Csilla: „A legfontosabb, hogy itthon érezzük magunkat”
Mindenki találhatott kedvére valót a XIV. Barock Kastélynapokon
„Művészeket, matematikusokat és mindenkit meghívunk: segítsenek nekünk, hogy ez a kastély kulturális és művészeti központtá váljon, amely tovább viszi Bánffy Miklós szellemiségét. Hiába a helyreállítás, ha nem használjuk ki megfelelően; a legfontosabb tehát, hogy itthon érezzük magunkat!” – hívta fel a figyelmet Hegedüs Csilla szombaton Bonchidán, a Transylvania Trust Alapítvány által szervezett XIV. Barock Kastélynapokon. Ezt az otthonosság-érzetet erősítette a kétnapos rendezvénysorozat is, amely remek lehetőséget kínált családok és baráti társaságok számára egyaránt, hogy kellemes környezetben töltsenek el néhány órát az utolsó augusztusi hétvégén. Erdély Versailles-ába érkezők kézműves foglalkozások, kiállítások, koncertek, filmvetítések, színházi és bábelőadások, gyermekjátékok, szakmai beszélgetések közül választhattak kedvükre valót. S hogy mi mindennel távoztak? Bizonyára megannyi élménnyel és tapasztalattal is…
Földre telepedve dúdolni a The Best of Me zenekar slágereit, a Szitakötő táncára pedig hirtelen felpattanni; belefeledkezni a papírsárkány készítésébe; cigánylánnyal barátságot kötni és őt is táncba vinni; a mászófalról félúton visszafordulni, majd újból nekiveselkedni; lepedő alá bújni a tikkasztó nap elől; a fűben néhány percre elszenderedni; nézni, amint egy örökbe fogadott eb kikandikál az asztal alól; Péterfy Borival együtt énekelni, hogy „előző életemben denevér voltam, nappal aludtam, éjjel éltem én…” – általunk megélt vagy ellesett pillanatai ezek a Barock kastélynapoknak, amelyekért érdemes volt kilátogatnunk szombaton Bonchidára. A felsorolás persze még hosszasan folytatható, hiszen a Transylvania Trust Alapítvány rendezvénye idén is megannyi élménnyel, hasznos és tartalmas kikapcsolódási lehetőséggel szolgált valamennyi korosztály számára.
Eleve ez a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, s örüljön annak, amit az alapítvány munkatársai igyekeznek tenni, felújítani és élettel megtölteni a kastélyt – hívta fel a figyelmet a megnyitón Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust igazgatótanácsi tagja. Emil Cărhaț bonchidai polgármester és Vákár István megyei tanácsi alelnök mellett Bánffy Miklós unokája, Elisabeth Salnikoff Bánffy is köszöntötte az egybegyűlteket, magyarul, románul és angolul is: „Isten hozta önöket, nagyon örvendek annak, hogy visszatért az élet a nagypapám kastélyába. Remélem, hogy jól érzik magukat itt, jó szórakozást kívánok!” A Párizsban élő leszármazott, bár korábban több alkalommal járt már Bonchidán, most először vett részt a kastélynapokon, így aztán számára is bőven tartogatott érdekességeket a rendezvény.
Mint ahogy nekünk is, akik már visszajáró vendégeknek számítunk, s tudjuk nagyjából, mit hol érdemes keresni, legyen az a régiségvásár, a lovasbemutató vagy akár a lacikonyha; újdonságok, felfedezésre váró elemek azonban mindig vannak, ezúttal például a Miklós-épületben szervezett kiállításokat néztük meg közelebbről. Az emeleti teremben Balázs László Élet–Jelcímű tárlatát Hegedüs Csilla nyitotta meg, aki kifejtette: valamennyi kép egy-egy külön világot tár elénk, egyesek a tűzzománc művészetére emlékeztethetik a látogatót, mások meditációra késztetik, és persze rácsodálkozhatunk általuk a bennünket körülvevő dolgokra. Az újonnan készült és korábbi bőrmetszetek mellett az alkotó három Li Taj-po verssel is kedveskedett a résztvevőknek, akik aztán egy másik kiállítást is szemügyre vehettek, immár az épület pincegalériájában: Orbán István 1969-es munkáit hozta magával, egy letűnt korral együtt pedig képzőművészeti szárnybontogatásaiba, a különböző technikák kikísérletezésébe is betekintést nyújtott.
„Ebben a füstös, fura szagú, szokatlan világban, a kolozsvári rakodópályaudvaron meglátta a szépet, a színest” – jegyezte meg Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat korábbi főszerkesztője, Hegedüs Csilla pedig reményét fejezte ki, hogy a kastély egyre inkább olyan hellyé válik, amelyet az erdélyi magyar – és nemcsak – művészek a sajátjuknak éreznek, s ahova szívesen jönnek alkotni. Jövő nyárra kortárs művészeti műhelyt terveznek megnyitni a díszudvarban, és természetesen továbbra is szívesen fogadják a kiállításokat – ezáltal is szeretnének hűek lenni Bánffy Miklós örökségéhez, sokrétű tevékenységéhez.
Szabadság (Kolozsvár)

Püspöki találkozás a kastélyban
Úgy indult az ez évi helikoni találkozó, mint az elmúlt esztendőben: a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként a Teleki Téka udvarán kezdődött el. A diófaaljnyi közönség rendkívüli esemény résztvevője lehetett, amikor dr. Fekete Károly református püspök beszélt Makkai Sándorról, az egykori erdélyi református püspökről. E rendkívüli "püspöki találkozó" apropóját az adta, hogy 125 éve született Nagyenyeden Makkai Sándor erdélyi író, püspök, és Fekete Károly, a jelenlegi debreceni püspök éppen Makkai Sándorról írta doktori dolgozatát, s egyben az egykori író, tanár, püspök egyik legszakavatottabb ismerője. Ezért is volt érdekes és színvonalas a marosvécsi kastélyban megismételt előadás, hiszen a Makkai Sándor által kimondott és leírt, 1926-ban megélt Nem lehet! írás azóta is heves vitákat vált ki. Fekete Károly pedig, aki behatóan áttanulmányozta levéltárak és magánlevelezések Makkaira vonatkozó iratait, e felkavaró vita rejtélyét nyitotta fel, és megbízható igazolások alapján hozta emberközelbe a misztikus titokzatossággal körülvett életet. A néhai püspökről szóló püspöki előadás legnagyobb ajándéka az volt, hogy egy debreceni tudós ember tárta fel és mutatta meg erdélyieknek Makkai Sándor debreceni életét, aki 1936–1951 között ott volt teológiai tanár. Érdekes életsors tárult fel élete végének közvetlen ismertetésében, amiről eddig még a szakmabeliek is oly keveset tudtak.
A helikoni leszármazottak találkozójának második előadója az évente visszatérő vendégként érkező Pomogáts Béla volt, aki Makkai Sándor Holt tenger című regényéről beszélt. A Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának. Az Erdély irodalmát ugyancsak ismerő előadó Kuncz Aladár kőasztala és Kemény János sírja között a százados tölgyek oltalmában állapította meg a helikoni íróról szóló beszédében: "nekünk mindig az íróink voltak az államfőink és szolgálóink, ezért él a magyar nemzet".
Végh Balázs Béla Makkai Sándor ismeretlen arcát mutatta fel – a költőt. Mindmáig talán csak az irodalomtörténet tartotta számon, hogy 1912-ben, alig huszonkét évesen a Számadás című verseskötettel jelentkezett, de a regényíró, a közéleti személyiség, a mozgalmas egyházi tevékenység teljesen háttérbe szorította ezt, sőt elfeledtette. Viszont éppen Végh Balázs Béla gondozásában és bevezető tanulmányaival jelentek meg Makkai Sándor nagyon fontos esszéi a Kriterion kiadónál 2003-ban és 2009-ben: Magyar fa sorsa és Erdélyi szemmel.
A marosvécsi találkozó kedves színfoltja volt Zika Klára dokumentumfilmje, amely a marosvécsi Helikon 15 évét mutatta be, azt a másfél évtizedet, amióta megalakult a Helikon – Kemény János Alapítvány, és amióta évente augusztus utolsó hétvégéjén a helikoni leszármazottak találkoznak. Így történt ez most is, amikor éppen a 125 éve született író, püspök unokája, Makkai Lilla lelkipásztor tartott megható áhítatot a kastélykertben. Ezért is volt hiteles az igehirdető bizonyságtétele az egykori 55 helikoni íróról, költőről, amikor így fogalmazott: "nagyapám és társai próféták voltak".
Mivel az elmúlt ősszel az örökösök használatba vehették a marosvécsi Kemény- kastélyt, így ott zajlott a teljes találkozó, s mintha egyre jobban ráérezne a mai Marosvécs, milyen áldott lehetőség és kincs számára az Erdélyi Helikon két világháború közötti hősi korszaka. Csak egyetlen példát említek: a marosvécsi református iskolát a falu népe építette báró Kemény János által adományozott területre, Kós Károly tervei alapján, és Makkai Sándor szentelte föl. Akár szó szerint is benne élnek a helikoni írók a mai és holnapi Marosvécs hétköznapi életében. Egyre aktívabb is a helybéliek részvétele ezeken a találkozókon. Az iskolások Kemény János Fenyőmuzsika című verses történetét adták elő, majd két néptánccsoportjuk tette emlékezetesebbé a 15. helikoni találkozót. Illesse köszönet ezért Zsigmond Székely Edit és Méra Ilona tanárnőket.
Székely ruhába öltözött tizenévesek énekeltek, szavaltak a frissen kaszált széna illatában, hátterük volt a kert, hol egykor vitázott a "bősz kalotaszegi" Kós és Bánffy Miklós gróf, vagy felolvasott Áprily és Dsida. Ma Marosvécsen így él tovább az erdélyi irodalom.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

"Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Orbán István vonatfüstös emlékei
A bonchidai kiállítás elé
Immár hagyományosan minden esztendőben a bonchidai Bánffy-kastély népszerűsítését szolgáló augusztus végi Barokk kastélynapokon kiállítást szervez a Művelődés Galéria. Előbb a legelőször felújított Szakácsok házában, majd a hajdani kápolnában, s az utóbbi két évben a Miklós szárnyban, a Pincegalériát vettük birtokunkba azokra a napokra. Főleg grafikusokat, de festőket, szobrászokat, magyarokat és románokat, klasszikusokat és ma élőket, csoportokat és egyéneket is bemutattunk a nagyérdeműnek. Ezzel tisztelegtünk a szebb napokat látott kastély utolsó ura, Bánffy Miklós sokoldalú művészeti tevékenységének emléke előtt.
Jelenlegi főszereplőnk Orbán István kolozsvári festő, grafikus, rajztanár és művészeti szakíró. Külön érdekessége ennek a kiállításnak, hogy az 1953-ban született művész 1969-es sorozatának legszebb darabjait kínáljuk, szám szerint mintegy másfél tucat pasztellt, akvarellt, szénrajzot a kolozsvári rakodó pályaudvarról.
Manapság nagyon divatos a retró ezernyi formája, ide sorolnám ezeket a munkákat is, minthogy szinte az orromban érzem azokat az illatokat, amelyek nem sokkal azelőtt ivódtak belém amikor a nyári szünetben éjszakai műszakban a vasúti műhelyek főjavításán segédmunkásként dolgoztam. Talán emiatt is éreztem át annak idején nagyon is élményszerűen Moldova György irodalmi szociográfiáját – Akit a mozdony füstje megcsapott –, azokat a jellegzetesen szénsavas, szénporos, savanyú degenyeggel és ammóniával is mélyen átitatott illatokat, hangélményeimben pedig a vasúti szerelvények dobogó robogását, a vonatfüttyöt.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha a mi 6-8 évvel idősebb nemzedékünk az avantgárd különböző irányzatainak újra felfedezésével lázadt a szocreál egyedül üdvözítőnek kikiáltott irányzatával szemben, Orbán István az idősebb nemzedéktől megtanult, helyenként az egész apró részletekig kidolgozott realista módszerekkel kereste és fedezte fel a világból a másságot. Az ezeken a képeken a fényben, színben pompázó világnak egy teljesen más képét mutatja be. Az ő Kolozsvárját, egykori világát, életterét és ifjúkora városát. Hogy aztán érett művészként inkább az absztrakt megoldásokat válassza mondandójának közvetítésére.
Visszaemlékezései szerint gyerekkorának első rajztanárai: Váczy Margit és Macskássy József voltak, de megfordult Márkos András, Benczédi Sándor és Nagy Imre műtermében is. Turós László egyengette első absztrakt próbálkozásait, majd Teodor Botis, Mircea Vremir, Gedeon Zoltán és sokan mások irányították főiskolai tanulmányait. Ezt az örökséget adja tovább diákjainak is a Báthory Gimnázium tanáraként. S a diákok illusztrálták például Benedek Elek Kisbaconi verseit, a Korunk Évkönyvét, jelentek meg rajzaik a Napsugárban, országos és nemzetközi díjakat is nyertek. Részt vett számos megyei és külföldi tárlaton, diák és egyetemi kiállításon, tavaszi és őszi szalonon. Szervezte mások kiállításait, és volt néhány egyéni tárlata is. A Báthory Gimnáziumban a népszerű Klubgalériát szervezi-vezeti. Ezért is örvendek, hogy tanártársai közül sokan ma is itt vannak, és együtt fedezik fel velünk pedagógus kollégájuk mostanáig csipkerózsika-álmot alvó szép képeit.
SZABÓ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Operagála, operettparádé, színház a Janovics-napokon
A tavalyi Bánffy Miklós Napok sikere nyomán, a rendezvénysorozat iránti érdeklődést tapasztalva határozta el a Kolozsvári Magyar Opera, hogy minden évben megemlékezik azokról a személyiségekről, akiknek a tevékenysége meghatározó volt a színházi, zenés színházi életben, kolozsvári és erdélyi vonatkozásban egyaránt.
Egyértelműnek nevezte Szép Gyula operaigazgató a tegnapi sajtótájékoztatón, hogy ezúttal a hetven éve elhunyt Janovics Jenő munkásságát helyezik a figyelem középpontjába, aki sok tekintetben alkotott maradandót, színházalapítóként, igazgatóként, színészként, színházi és filmrendezőként, illetve a magyar filmgyártás úttörőjeként is fontos szerepet töltött be. A november 5-e és 10-e között zajló Janovics Jenő Napok programjában opera- és színházi előadás, operagála, operettparádé, filmvetítés, kiállítás és könyvbemutató szerepel, az események lebonyolításából a Román Opera és a magyar színház is kiveszi a részét.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Janovics Jenő-napokat tartanak Kolozsváron
A tavalyi Bánffy Miklós-napok sikerén felbuzdulva döntött úgy a Kolozsvári Magyar Opera, hogy idén november 5. és 10. között megszervezik a Janovics Jenő-napokat – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Szép Gyula, a kulturális intézmény igazgatója.
Elmondta: már amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy ki legyen az a kiemelkedő személyiség, aki sokat tett a magyar kultúráért, és akiről megemlékezhetnek idén, egyértelmű volt, hogy Janovics Jenőre esik a választásuk. Szép Gyula szerint felsorolni is nehéz Janovics érdemeit, eredményeit – annyira átfogó volt a tevékenysége, hogy más intézményeket is bevontak a minifesztivál megszervezésébe, így a Kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is kiveszi a részét a különböző kulturális rendezvények szervezéséből.
A román operát Florica Jalbă, az intézmény művészeti titkára képviselte a sajtótájékoztatón, aki megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehetnek ebben a projektben. „Mindig is az intézményünk prioritásai közé tartozott, hogy bemutassuk a kolozsvári színházi élet nagy személyiségeit” – magyarázta. Hozzáfűzte: pénteken 18:30-as kezdéssel operagálát rendeznek az impozáns Hunyadi (Ştefan cel Mare) téri épületben Janovics Jenő tiszteletére, amelyen a házigazda román operatársulat mellett a magyar opera művészei is fellépnek.
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója ugyanakkor arról értekezett, hogy Janovics Jenő az összekötő kapocs a kolozsvári zenés és prózai színház között. „Nélküle nem képzelhető el a kolozsvári modern színjátszás, hiszen olyan régióban élünk, amely mindig megkésve reagált a modern művészeti irányzatokra” – fejtette ki Visky.
Hangsúlyozta: Janovics attól is különleges személyiség, hogy számára az önmagvalósítás és a közösségi értékek kiteljesítése ugyanazt jelentette. Selmeczi György, aki a november 8-ai Szívem szeret című operettparádét rendezi, éppen ennek próbájáról jött ki, hogy részt vegyen a Janovics-napokat beharangozó sajtóeseményen. Elmondta: annak a „belátásnak” igyekeznek emléket állítani, amivel Janovics a magyar színházi értékekhez visszonyult, miközben a modernitást is képviselte.
Szép Gyula elmondta: a Janovics Jenő-napok struktúráját Salat Zakariás Erzsébet kutatásainak eredményeire alapozták. A rendezvénysorozat programjában nemcsak előadások, de könyvbemutató és kiállításmegnyitó is szerepel. Salat Zakariás Erzsébet elmondta: egy 130 oldalas tanulmánykötetet készülnek bemutatni, amelynek az előszavát Szép Gyula írta, ugyanakkor Zágoni Bálint, Andrea Iacob, Vincze Beáta és az ő egy-egy Janovicsról szóló tanulmánya olvasható benne.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Katarzis
Lélekemelő könyvbemutató Dicsőszentmártonban
Október 29-én a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kis- Küküllő Alapítvány kuratóriuma szervezte irodalmi esten mutatták be Markó Béla Rekviem egy macskáért című esszé- és publicisztikakötetét. A könyvet a költővel beszélgető újságíró szerkesztő, Nagy Miklós Kund ajánlotta a termet zsúfolásig megtöltő közönség figyelmébe. A vendégeket Incze Csaba, a kuratórium alelnöke köszöntötte. Az egyórásnyira szabott érdekes, tartalmas eszmecseréből néhány gondolatot érdemes az újságolvasókkal is megosztanunk.
N. M. K. elmondta, hogy a pozsonyi Kalligram kiadó gondozásában 2015 tavaszán megjelent szép kivitelezésű kötet a szerző 2011–2014 között közölt esszéit és publicisztikai írásait tartalmazza. Markó Béla akkor már kezdett eltávolodni a közvetlen politizálástól, nem pályázott újra az RMDSZ elnöki tisztségére, mind erőteljesebben vonzotta magához a szépirodalom. Közösségünk, a romániai magyarság helyzete, sorsa azonban továbbra is foglalkoztatja. Az ezzel kapcsolatos meglátásai, a politikáról való gondolkodása tükröződik ebben az újabb elméleti jellegű, harminc prózai írást tartalmazó válogatásban. Mélyen szántó, gondolatgazdag esszékkel találkozik az olvasó, de mondandóját a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz igazítva bontja ki a szerző. Ennek köszönhetően a könyv egyfajta naplóként is értelmezhető, amiben közvetve vagy közvetlenül benne van minden, ami velünk az utóbbi 25 évben történt. Persze másként napló ez a könyv, mint az utóbbi időben egyre sűrűbben megjelenő verskötetek. Különös már a címválasztás is. Természetes, hogy a beszélgetőtárs erre is rákérdezett.
Markó Béla erre egy kis történettel válaszolt egy olyan macskáról, amely bukaresti tömbházukba járt be telente melegedni, nem tartozott valójában senkihez a lépcsőházban, mégis mindenki kissé a magáénak tekintette. A teljes sztori elmesélésére itt nincs lehetőségünk, az író sugallta tanulságra azonban igen: a macska a hűség sajátos szimbóluma, nehezen szelídíthető, nem a gazdájához, a házhoz hűséges. Tanulhatunk tőle mi is, ragaszkodjunk a házhoz, legyünk hűségesek a szülőföldhöz. Arra kell választ találnunk, hogyan sikerülhet itt, Erdélyben hűségesnek lenni, hűségben megmaradni.
N. M. K. egy másik "macska-epizódot" is szóba hozott a könyvből. A "fekete macska" esete is Bukarestben történt, mesélte a szerző, aki ezzel a mentalitásbeli különbözőségeket próbálta megvilágítani. Még magas állami tisztséget töltött be, amikor egy este a fővárosban a gépkocsijuk előtt fekete macska rohant át az úton. A kocsi román sofőre hirtelen rálépett a fékre, és váratlanul félrehúzott, előre engedve a mögöttük robogó autót, hogy a szerencsétlenséget hozó állat annak keresztezze az útját. Majd hátrafordulva büszkén jelentette a "főnöknek": megoldotta a problémát. Sajátos balkáni magatartás ez, hangsúlyozza Markó: a sofőr elkerüli a fekete macskát, és boldog, mert meg van győződve, hogy a "sorsot ki lehet játszani". Markó Béla utal arra, hogy különbség van a mi kultúránk és a balkáni-bizánci kultúra között, és részünkről évszázados hiba volt lenézni, mellőzni ezt a különbözőséget. Nem értettük meg ezt a másságot, a szabályok másféle érvényesülését, s ez bizony tragédiákhoz vezetett.
Önmagáról szólva elmondta, "eredeti hivatásom az írás, az irodalom. Akik az életüket a politikában akarják leélni, mindent megtesznek, hogy ott maradjanak a pályán (pl. átsétálnak egyik pártból a másikba és vissza!). Én nem erre vágytam. Úgy érzem, eleget tettem a politikai céljainkért, de azt is tudom, hogy a politika felőrli az embert. Szükségünk van a reflexióra, és én az értelmiségi mivoltomat nem akarom feladni, ezért döntöttem úgy, hogy változtatok a pályámon. Az volt a benyomásom, hogy beszippant a politika. 18 év után nehéz volt visszatérni az íráshoz, de megdolgoztam érte. Újra lételemmé vált számomra a vers, a kötött forma, például a szonett, amelyet azelőtt is szívesen műveltem, biztonságot nyújt".
Mitől függ az, hogy valamit esszében vagy versben ír meg? – kérdezte a továbbiakban N. M. K. "Ma már nem gondolom, hogy a versben nem lehet aktuális, közéleti kérdéshez nyúlni, nem gondolom, hogy vannak költői és költőietlen témák – mondotta Markó. Bármiről lehet verset és esszét is írni. A publicisztika közvetlenebb, a vershez sajátos közérzet viszi az embert." A kérdező jelezte, hogy a kötet névmutatójában 219 nevet számolt meg. Ennyi egyéniségre, emberre hivatkozott a Rekviem egy macskáért kötetbe foglalt írásaiban Markó Béla. Az említettek, idézettek nagy hányada író, gondolkodó ember, sokkal kevesebb a nevén nevezett politikus. Ez is jelzésértékű, rávilágít, hogy a szerző az irodalom felől közelíti meg a politikai jelenségeket. Közvetlen válasza előtt Markó Béla elmondta, hogy a beszédeit, politikai jellegű szövegeit maga írta meg. Ez ellentmond a politikai életben kialakult úzusnak. "Az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy a politika szakrális, csak az elhivatottaké. Ez nem igaz. Az értelmiségi embernek nem szabad elhinnie, hogy nem szólhat bele a politikába, nem nyilváníthat véleményt. Én is ott vagyok még szenátorként a parlamentben, és megpróbálok értelmiségiként szerepelni."
Az esszékben szóba hozott személyiségekre utalva N. M. K. visszatért a mentalitásbeli különbségekre. Ezekre jó példa az, amit Markó Caragialéról, illetve Bánffy Miklósról írt. Markó Béla szerint a két író valóban távol áll egymástól, származásuk, neveltetésük, a közeg, amelyben éltek, írtak, dolgoztak alapvetően más, karakterük, életszemléletük sem hasonló, de saját társadalmuk kritikáját mindketten élesen megfogalmazták. Caragialét nem mindenki szereti, mert kritikus volt, Bánffy Miklós a trilógiájában fogalmazza meg az erdélyi vezetők kritikáját, akik felelősek azért, ami az első világháború után történt velünk. Ő is ellenérzéseket váltott ki emiatt egyesekben. De egyiktől is, másiktól is sokat lehet tanulni.
A kötet írásaiban is találkozunk kritikával, hallhattuk a párbeszéd során. Főleg a mindannyiunkat fájdalmasan érintő dolgokban, a csontba vágó kérdésekben, amilyen a kivándorlás is. Ennél a témánál Markó többször is elidőz. "Erről többet kellene beszélni, noha az utóbbi időben csökkent egy kicsit a kivándorlók száma. A kivándorlás egyébként a románok sorait is ritkítja. De ránk nézve sokkal tragikusabb kimenetelű a folyamat. Az egyik legnagyobb feladatunk: itthon tartani a magyarokat Erdélyben. Az utóbbi időben úgy érzékeljük, rosszabb a közérzetünk, de itt kellene rendeznünk az életünket" – hangsúlyozta. "Ezelőtt 100 évvel sem tudta ez a föld megtartani az embereket, sokan kivándoroltak akkor is, a saját felmenőim, rokonságom történetével példázva is sokat írtam erről, de a sebek mindig begyógyultak, most is ennek kellene történnie."
A költő végül így összegzett: "Nekem központi témám Erdély. A marxista történelem azt tanította, hogy a történelmet nem az egyének, hanem a tömegek csinálják, de nálunk az történt, hogy a szászokat és a zsidókat a diktatúra idején a román állam jó pénzért eladta, így például 1968 és 1989 között 236000 szászt telepítettek ki az NSZK-ba, és 40577 zsidót Izraelbe. Így a bevételezett pénz mellett az állam megszabadult két nemzeti kisebbségtől is. Tehát személyi, állampolitikai döntések befolyásolták a történelmet. Más lenne ma Erdély jogi helyzete, ha ez nem történt volna meg. Ha most is itt lennének tömegesen a szászok és a zsidók."
Befejezésül N. M. K. kérésére Markó Béla verset olvasott föl. A Kő és könyv a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihenő nagyjainknak állít megrendítő emléket. A költemény könnyet fakasztott a hallgatók szeméből. Katarzisértékű, szép találkozó volt, melyre lelkünk éhezett. Köszönet a két értelmiségi embernek, akik lelki táplálékot hoztak asztalunkra.
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Festett üvegen át ragyogott a betlehemi csillag
Advent negyedik hetében beszerelték a marosvásárhelyi Vártemplom Balassi-termének ablakait, amelyeken Balassi Bálint, Báthory István és a kis ablakon I. Rákóczi György fejedelem portréja látható. A karácsonyi csillag fénye már ezeken az ablakokon szűrődött be a terembe. Az ablakokat Makkai András kolozsvári üvegfestő művész készítette.
Ahol Balassit fogságban tartották
A Balassi-teremről tudni kell, hogy tíz évvel ezelőtt nevezték el, a Gótikus teremmel szemben található. Legenda fűződik hozzá, mégpedig egy 1575-ös kerelőszentpáli csatához kapcsolódóan. Báthory István akkor győzte le riválisát, Bekes Gáspárt. Ebben a csatában Balassi Bálint Bekes oldalán harcolt, így Balassi fogságba esett. A legenda szerint a mai Balassi-terem helyén tartották fogva. Báthory és Balassi végül kibékültek, ezért kerültek most egy üvegablakra. I. Rákóczi György portréja a kisablakon látható, mert a Vártemplom tőle kapta az 1636-ban nyomtatott Öreg Graduált, amiből 200 darabot adtak ki – mondta Henter György, a templom lelkésze.
Az első festett üvegablakokat a Gótikus teremben Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke jelenlétében szerelték fel. Az egyik ablakon Rákóczi Ferenc, illetve a város címere látható 1616-os évszámmal. Ekkor címert és szabad királyi városi rangot kapott Vásárhely. A második ablakon János Zsigmond fejedelem, valamint a Református Kollégium címere és az 1718-as évszám látható, amikor a marosvásárhelyi iskola befogadta a sárospataki diákokat.
Hagyományos technikával készültek
A üvegfestő művésszel a Balassi-teremben folyó munkálatok során beszélgettük, amikor Balassi Bálint, Báthory István és I. Rákóczi György fejedelem portréja megérkezett Marosvásárhelyre.
– Az üvegablakok hagyományos technikával készültek, amit több száz éve alkalmaznak az ólomüvegezésben. A színes üveget ólomkeretbe helyezzük, s utána forrasztjuk össze a szerkezetet. Ezt a technikát Magyarországon és Hollandiában tanultam, de sok mindent autodidakta módom sajátítottam el. Erdélyben kimondottan erre szakosodott iskola nincs. Én Kolozsváron végeztem a képzőművészeti egyetemet üveg-kerámia szakon, viszont ott sem tanítják ezt a mesterséget – mondta a művész.
Lengyel üvegből
A Vártemplom műemlék épület, ide csak nagyon igényes munka fogadható el. Az ólomkeretes, festett üvegablak külső részén van egy síküveg, ami védőként és szigetelőként szolgál. A tervezés a tavasszal készült el, október végén kezdték el a kivitelezés gyakorlati részét, a végleges méretek után, akkor vágták, festették, égették az első üvegeket.
– A gyülekezet vezetősége a terv kivitelezéséhez keresett szakembert, és hallották, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak én készítettem a Csaba királyfit ábrázoló ólomüveget, amit annak idején még Bánffy Miklós tervezett, de különböző okok miatt nem tudott megvalósítani. Henter György tiszteletes úr elmondta, hogy mit szeretne, megvolt a téma, megnevezte a személyiségeket, az évszámokat, leszögeztük az idézetek szövegét, és meg kellett valósítani. Mint látható, piros, zöld, sárga berakások vannak az ablakok szélein, de festett részek is vannak. A portrék, a drapériák festettek, az alapszínre árnyékokat és más színeket festettem, hogy megfelelő hatást keltsen. Az üvegek nagy része Lengyelországban készült. Van egy régi üveggyár, amely még hagyományos antik üveget gyárt. Pontosabban 60x80 centiméter nagyságú üvegtáblákat. Ezeket szabdaljuk fel. A festékek természetesen be vannak égetve. Ezeket az ablakokat legkevesebb kétszer égettük, de például a címernél még többször. Ez nagyon apróra morzsolt színes üveg, aminek az olvadáspontja egy kicsit alacsonyabb, mint az ólomüvegé, azaz 650 és 700 C-fok közötti. Az alapüvegre festjük az árnyékolást, hogy a kép megfelelő térhatást nyerjen. Ezt beleégetjük, majd még egy égetéssel az írást rögzítjük. A munka utolsó része a beszerelés – tájékoztatott Makkai András, aki személyesen hozta el az ablakokat advent utolsó hetében.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Kiállítás gróf Bánffy Miklósról
A Nagyváradi Polgármesteri Hivatal, a Nagyváradi Várszövetség, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet együttműködésében Illúzió és Tükröződés címmel kiállítást szerveznek, amely gróf Bánffy Miklós életét és művészi pályaképét mutatja be.
A kiállítás megnyitóját január 22-én 13 órától tartják meg a váradi várban (A épület, I. emelet). Köszöntőt mond Huszár István váradi alpolgármester, a tárlatot megnyitja Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár nyitja meg. A tárlat ideje alatt megtekinthető Oláh Katalin Griff című dokumentumfilmje. A kiállítás február 28-ig látogatható, hétfőtől péntekig 12-15.30 óra között. A kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa, látványtervező Szebeni-Szabó Róbert. erdon.ro

Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj negyedik alkalommal
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma

Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte. 
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)

Bánffy-díj és Livingroom Dimény Áronnal
– Elképesztően jó érzés, amikor megkapod ezt a plakettet, a kollégák állnak melletted, nézed a közönséget, és azt látod, hogy ők is örülnek az örömödnek.
Ez egy olyan pici visszajelzés, amely ideig-óráig vagy a rosszabb pillanataiban megtartja az embert. Viszont nem lehet úgy dolgozni, hogy közben a díjakra készülsz. A munkát meg kell csinálni, ha pedig jön valamiféle visszajelzés, az nagyon megtisztelő – mondta Dimény Áron színművész pénteken este a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában, a tizenharmadik Livingroomon. A kitüntetésekhez való viszonyulásáról annak apropóján érdeklődtek kollégái, Bodolai Balázs és Albert Csilla, hogy aznap este, a Viktor, avagy a gyermekuralom című előadás után Bánffy Miklós-vándordíjat vehetett át. Az elismerést a 2013/2014-es évadban, Viktor szerepéért ítélte neki a színház művészeti tanácsa.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Titkos diplomácia, gazdasági autarchia és „filozófiai tetemrehívás”
Polis-kötetek Bánffy Miklósról, Vita Sándorról, Sztranyiczki Gábortól(ról)
A Polis könyvkiadó három új kötetét mutatták be szerdán délután a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületében. A Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet szerzője Csapody Miklós író, politikus, aki többek között a magyar Külügyminisztérium levéltárában őrzött iratokat dolgozott fel, és azok alapján ismertette Bánffy 1943-as bukaresti titkos diplomáciai útjának eseményeit és hátterét. A Vita Sándor: Erdélyi gazdaság – erdélyi politika című kötetet Sárándi Tamás történész rendezte sajtó alá. Ez többek között a Hitel egykori szerkesztőjének a folyóiratban megjelent tanulmányait és a készülőfélben lévő párizsi békeszerződéshez kapcsolódó, kiadatlan előterjesztéseit is tartalmazza. Sztranyiczki Gábor filozófus Párbeszéd másmagammal című könyvét O. Bogáthy Zoltán pszichológus, a temesvári Nyugati Egyetem professzora méltatta.
Bánffy Miklós 1943-as bukaresti útját és tárgyalásait Csapody Miklós életrajzi keretekbe illesztette kötetében. Elmondta, kevesen jártak utána, hogy a kérdéses időszakban melyik diplomata mit és hogyan intézett, így ez egy ismert és mégis ismeretlen történet.
1940-ben Bánffy Miklós behívott erdélyi felsőházi tagja lett az országgyűlésnek. – 1943 júniusában a tartalmas élettapasztalattal rendelkező, a világpolitikában és diplomáciában jártas Bánffy titkos megbízást kapott, amelyet lenyűgöző fatalizmussal végre is hajtott: vonatra ült, megpróbált tárgyalni a teljesen ellenérdekű féllel, Iuliu Maniu volt miniszterelnökkel, a román konzervatív ellenzéki pártvezérrel arról, hogy Magyarország és Románia együtt, legalábbis összehangolt módon ugorjon ki a háborúból – összegezte Csapody Miklós.
Bánffy Miklós megkísérelte a tárgyalást, bár kívülről-belülről ismerte a román külpolitika összetevőit és fő célját: Erdély megszerzését és megtartását. Megpróbált Maniuval a közös érdeket illetően megállapodni, de kísérletét semmissé tette, hogy Románia akkor már a saját érdekeinek megfelelő jobb tárgyalási pozícióban volt.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Nyirő József portréjához (Lélekdarabkák a térben)
Sok mindent mondanak róla, de valamit nagyon elhallgatnak, hogy létezik olyan hivatalos román ügyészségi határozat, amely világosan kimondja: semmilyen terhelő adat az íróra vonatkozóan nincs. Átkutattak mindent, de nem találtak semmit. Hogy mi mindennel próbálták besározni, most hadd ne soroljam. Itt a határozat román nyelvű szövege azoknak, akik Nyirő hallatán kígyót-békát kiabálnak.
Pedig határozat is született arról, miszerint: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyirő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” Lásd a dokumentumot: 
Tiszta és világos, erről beszélek. Nyirő Józsefet 1945-ben Magyarországon sem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek. A végtisztesség megilletné, mint Isten bármelyik gyermekét. Nagy író volt, és ma is tovább él műveiben.
Nyirő nem Rideg
Nem véletlen, hogy egy megtévesztő fényképet is terjesztenek róla – az író valós portréja helyett –, hiszen a másik egy eléggé rideg, szomorkás, megtört arcképet ábrázol. A hamis fénykép nem Nyirő József írót mutatja, hanem Rideg Sándor (1903–1966) Kossuth- és József Attila-díjas magyar írót. Ez az ismeretlen „Nyirő-portré” a Székelyudvarhelyre tervezett temetési huzavona alkalmából került világhálós közforgalomba, és azóta is járja világ körüli útját. Rideg Sándor sem ismeretlen számunkra, legolvasottabb műve, az Indul a bakterház, az író első regénye 1939-ben jelent meg,  sikertörténet lett. A regény alapján filmet is készítettek 1979-ben azonos címmel, a magyar vígjátéknak 1980-ban volt a bemutatója.
Nem árt tudni, hogy a bakter szerepét eredetileg az erdélyi születésű Bencze Ferenc játszotta volna, ő azonban betegsége miatt nem vállalta el, így az utolsó pillanatban kapta meg Koltai Róbert. Mindezt azért jegyzem, hogy legyünk körültekintőbbek az igazi Nyirő-portré kiválasztásánál.
Család és ház
Valamikor a szombatfalvi részen a Hunyadi utcához tartozott a Toroczkai Wigand Ede-stílusban épült ház, az emberek már akkoriban is csodájára jártak a székely kúriának. A földszinten  kettős megosztásban az ebédlő, illetve az író dolgozószobája, könyvtára, de ha dolgozott, akkor az emeletre vonult vissza. A szobák falain a legnevesebb erdélyi képzőművészek és festők, Kós Károly, Bánffy Miklós gróf és Haáz F. Rudolf munkáit csodálhatta a vendég. A földszinten a konyha Ilona asszony „birtoka” volt, a víz a padlástérben elhelyezett nagy tartályból szaladt lefelé, a világítást villanyáram biztosította. Ha kiment a biztosíték, maga az író javította meg. Az emeleten gyermekeinek, Rékának, Csabának és Ildikónak volt a székely ihletésű szobája. Nem felejthetem ki a Kusza névre hallgató házőrzőt sem a felsorolásból. A székely kapu hiányzik, fenyédi vagy kadicsfalvi faragómesterre várt az elkészítése, de a háború sok mindent elsodort.
Nyirő virtusból lett író, hasonlóképpen volt éveken keresztül molnár, mert a székely ember életében mindennél fontosabb a virtus. Ő tetőtől talpig székely volt. Tagja volt a Székely Dalegyletnek, a színjátszó csoportnak, ő maga volt rendezője a Júlia szép leány balladajátéknak, a díszleteket lelki jó barátja, Haáz F. Rezső tervezte, festette. Előfordult, hogy együtt játszott Ildikó leányával az udvarhelyi színpadon, akit Tündérkének becézett.
Uz Bence
Eredeti modellje Varságon született, fent a havasokban, Pál Sári Dénes, aki a Bagzos nevű tanyán élt. Az Uz Bence, az utászból havasi pásztorrá lett, furfangos észjárású székelyről szóló könyv először  1933-ban a szerző kiadásában jelent meg Haáz F. Rezső címlaprajzával. Magánál az írónál volt megvásárolható. Film is készült a regényből, Jávor Pálnak jutott a főszerep, Nyirő ajánlására a kézdivásárhelyi születésű Tompa Sándort (Pufit) is szerződtetik. A film  a székely ember furfangosságát,  az élethez, a nagyvilághoz való viszonyulását mutatja be, a siker nem marad el. A magyar filmgyártás remekbe szabott mesterműveként emlegetik, a világhírű góbé humor, a küzdő és mosolygó székely nép filmje az Uz Bence, hirdetik a korabeli lapok. Hargitafürdőn menedékházat neveznek el a főhősről. Az Uz Bence menedékház 1345 m tengerszint feletti magasságban található. Építését 1940-ben határozta el az Erdélyi Kárpát Egyesület csíkszéki osztálya, terveit Schmidt József építészmérnök készítette. Az adományokkal és kétkezi munkával támogatott turistaszállót 1942-ben avatták fel. Uz Bence a székely megmaradás jelképe.
Ilona asszony, donna Helena
Bedő Ilona tanítónő a marosvásárhelyi református temetőben alussza örök álmát. Nyirő József halálos ágyán is aggódik feleségéért, ezért utolsó írásában arra kéri a túlélőket: „Ha azonban mégis úgy fordulna, hogy elesem a harcban, kérlek téged, népem, hogy ne feledkezzél el szegény, öreg, árva, elhagyott donna Helenáról, aki infinitívusban beszéli a spanyol nyelvet, és utánam is küldjetek egy kurta, futó Miatyánkot!” Nyirő, ha tréfálkozott feleségével, nem felejtette el megjegyezni: „Ilus lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül.”
Az író kérése meghallgatásra talált. Ilona asszony egy esztendeig élt Madridban egyedül, majd magyar emigránsok segítségével a hollandiai Dreibergenbe, egy református szeretetotthonba került. A román hatóságok hazatérési engedélyt adnak, az út Marosvásárhelyre vezet, ez a kijelölt hely. Bár kérelmezte 1948-ban, és meg is ígérték, az udvarhelyi lakás visszaadása elmaradt. Szerény anyagi körülmények között élt, kevéske nyugdíjból és román írószövetségi segélyből tengette napjait. Tasnádon halt meg, Csaba fiánál, úgy hozták haza koporsóban. A család kérésére Csiha Kálmán temette el 1984 áprilisában a húsvéti ünnepeken. (Közismert: a székelység egyik legnagyobb íróját a román hatalom nem engedte hazai földben megpihenni – szerk. megj.)
BALÁZS  ÁRPÁD 
(Eloszekelyfold.wordpress.com) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KESERŰ ERDÉLY SOK CUKORRAL
Csibi László: A kastély árnyékában; Kós Károly; Édes Erdély, itt voltunk
Csibi László dokumentumfilmjei azáltal válnak széleskörben is élvezhetővé, hogy mindvégig elfogulatlan odaadással beszélnek az erdélyi múltról. Az interjúk dominanciája nem csak szerethetőséget kölcsönöz a filmeknek, hanem úgy mossa el a történelmi események és a jelen közötti papírszagú határokat, hogy azok érdeklődését is felkelti, akik nem kimondottan rajonganak a történelmi témájú dokumentumfilmekért.
A rendező mindhárom filmjére jellemző az a tiszteletteljes és mégis bensőséges viszonyulásmód, amellyel a választott témához közelít – legyen az akár egy helyszín (A kastély árnyékában), egy személy (Kós Károly) vagy egy eseménysorozat, egy időszak (Édes Erdély, itt voltunk). A filmeken egy sajátos, következetes emberközpontúság vonul végig, amely már-már saját stílusjeggyé növi ki magát.
A kastély árnyékában a bonchidai Bánffy-kastélyról (Electric Castle-rajongóknak kötelező!) és annak utolsó uráról, Bánffy Miklósról szól. Idős emberek mesélnek arról, milyen volt a kastély Bánffy ideje alatt, és arról is, miként esett sokkal inkább az emberek, mint az idő áldozatául az épület. A film egyik erősségét azok a megszólalók adják, akik képesek felelősségvállalással beszélni erről az egyébként nem egyedi jelenségről: sok erdélyi vár, kastély jutott a lassú pusztulás sorsára. Az üres vádaskodások és rövidéletű bosszankodások mellett megtalálja a rendező azokat is, akik felvállalják: nemzetiségtől függetlenül kollektív felelősségünk a műemlékeink védelme. Az interjúk célja nem a tényszerű informálás, hanem inkább az alanyok hozzáállásának, viszonyulásának a megjelenítése. Ezért van az, hogy csak bizonytalan találgatások hangzanak el arra vonatkozóan például, hogy kinek a tulajdonában van ma a kastély, de végül egy felirat formájában pontosítják ezt az információt is.
Az említett három film közül legkönnyebben emészthető a Kós Károly építésszel készített archív interjú köré felépített alkotás. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy Kós Károly – mivel több téren is tevékeny volt – ismert alakja az erdélyi történelemnek. Másrészt az interjú lassú könnyedsége, az, hogy nagyrészt életrajzi képekre, anekdotikus történetekre épít, egészen közel hozza a nézőhöz Kóst. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a választott közlésforma nem biztosít elég mozgásteret a rendező számára: a képek főként az interjúban elhangzottak szigorúan konkrét vizuális megjelenítésére korlátozódnak. Bár illusztrációként remekül funkcionálnak, és az operatőri munka is kifogásolhatatlan, hiányzik belőlük a kreatív megközelítési mód, tiszteletteljességükkel a túlzott óvatosság érzetét keltik. A montázs ezzel szemben helyenként nem elég óvatosnak, elhamarkodottnak tűnik, a hirtelen témaváltások – annak ellenére, hogy az interjúalany végig változatlan – kizökkentő hatást érnek el. Viszont mindezek nem vesznek el a film valódi értékéből: betekintést nyújt ennek a sokoldalú, a paneleket nagyon találóan ketreceknek nevező művésznek, és szeretnivaló, tiszteletreméltó férfinak a világába.
A rendező legkiforrottabb munkája, az Édes Erdély, itt voltunk az 1940-es, második bécsi döntés (amely szerint Észak-Erdély négy évig ismét Magyarország része lett) utáni időszakot dolgozza fel, szintén kizárólag interjúkra építve. A XV. Lakitelki Filmszemlén és a Vas megyei Függetlenfilm Fesztiválon egyaránt díjazott alkotás ötvözi az előző munkák erősségeit, miközben összeszedettebben és rendszerezettebben járja körül a választott témát. Viszont míg A kastély árnyékában és a Kós Károly esetében már a címben megtörténik a témamegjelölés (és a nyitóképek is fogódzót adnak: látjuk a bonchidai kastélyt és a Varjúvárat, Kós Károly egykori lakhelyét), addig az Édes Erdély, itt voltunk olyan helyzetből indít, amely azt feltételezi, hogy a néző rendelkezik a téma behatárolásához szükséges háttértudással. Ez pedig egy zavaró megoldás: rengeteget veszít a közérthetőségéből azáltal, hogy mellőzi a történelmi kontextus konkrét megjelölését. Az interjúalanyok megválasztása itt is nagyon találóan sikerült, az apró személyes, gyakran humoros történetekben abszolút meg van a potenciál, hogy közel hozzák a nézőhöz a múlt eseményeit, viszont mindez nem tud megvalósulni, ha egyszerűen nem egyértelmű, hogy milyen eseményekről van szó.
A rendező legkiforrottabb munkája, az Édes Erdély, itt voltunk az 1940-es, második bécsi döntés (amely szerint Észak-Erdély négy évig ismét Magyarország része lett) utáni időszakot dolgozza fel, szintén kizárólag interjúkra építve. A XV. Lakitelki Filmszemlén és a Vas megyei Függetlenfilm Fesztiválon egyaránt díjazott alkotás ötvözi az előző munkák erősségeit, miközben összeszedettebben és rendszerezettebben járja körül a választott témát. Viszont míg A kastély árnyékában és a Kós Károly esetében már a címben megtörténik a témamegjelölés (és a nyitóképek is fogódzót adnak: látjuk a bonchidai kastélyt és a Varjúvárat, Kós Károly egykori lakhelyét), addig az Édes Erdély, itt voltunk olyan helyzetből indít, amely azt feltételezi, hogy a néző rendelkezik a téma behatárolásához szükséges háttértudással. Ez pedig egy zavaró megoldás: rengeteget veszít a közérthetőségéből azáltal, hogy mellőzi a történelmi kontextus konkrét megjelölését. Az interjúalanyok megválasztása itt is nagyon találóan sikerült, az apró személyes, gyakran humoros történetekben abszolút meg van a potenciál, hogy közel hozzák a nézőhöz a múlt eseményeit, viszont mindez nem tud megvalósulni, ha egyszerűen nem egyértelmű, hogy milyen eseményekről van szó.
Persze sokszor működőképes az a koncepció, hogy a nézőnek kell fokozatosan összeraknia az elhangzott információkból a film témáját, viszont jelen esetben az alapos háttérismeretek nélkül valahogy túl későre állnak össze a töredékek.  Míg egy nagyjátékfilmről könnyedén kijelentjük: bár nem vagyunk biztosak abban, miről szól, de zseniális film, mindezt egy dokumentumfilmről már csak vonakodva mondjuk el. Ez pedig azért nagy kár, mert az Édes Erdély, itt voltunktényleg egy remekül és tudatosan megszerkesztett film. Olyan történeteket ragad meg, amelyek bemutatják, hogyan csapódott le a nagy politikai huzavona a kisember mindennapi életére. Benne van mindaz, ami a történelemkönyvekben soha nem lesz – ezáltal válik hatásossá. Viszont hatásvadászattal egyáltalán nem vádolható, mert van valami elemi tisztaság abban, ahogy az „így se volt jó, úgy se volt jó” határállapotokat megélt emberek már-már mosolyogva tudnak beszélni arról, ami velük történt.
Az a nagyfokú érzékenység, ember- és hazaszeretet, amellyel Csibi László a választott témákat körüljárja, mindenképp becsülendő. Az esetek többségében ez elegendő is ahhoz, hogy élvezettel szemléljük a filmeket, viszont van, amikor a pontatlanság túlságosan elvonja a figyelmünket a filmek erényeiről. Így ha érettnek nem is, de jellegzetesnek és figyelemreméltónak nevezhetjük a rendező eddigi munkásságát.
György Szidónia. filmtett.ro

EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombaton
Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat.
A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük.
Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért;
Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért;
Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért;
Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért;
Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért;
Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért;
Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért;
Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért;
Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért;
Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért;
Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért;
Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért;
Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Közeleg a kolozsvári könyvhét
Május 12–15. között a könyveké, kultúráé lesz a főszerep a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezésében. Idén is színes, változatos programmal szólítanak meg min-den generációt: a könyvvásár, workshopok, színházi előadások mellett kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry és további gazdag felhozatal várja az érdeklődőket. Nem maradnak el az író- olvasó találkozók sem. A meghívott szerzők között szerepel Varró Dániel, Péterfy Gergely, Farkas Wellmann Endre, Magyari Tivadar.
"A Fogoly utca a találkozások helyszíne lesz" – mutatott rá Csomos Éva-Zsuzsánna főszervező, az ügyvezető elnökség munkatársa, majd hozzátette: "igyekeztünk a könyves események, író-olvasó találkozók mellett olyan programokat is szervezni, amelyek mindenkihez szólnak. Kicsik és nagyok, családok és barátok meghitt, kellemes környezetben kapcsolódhatnak ki, szórakozva fogyaszthatnak kultúrát, magyar könyveket, valamint a magyar identitásukat is ápolhatják. Nem engedhetjük, hogy ez veszélybe kerüljön, hogy értékeink elhalványulása biztonságérzetünket is megrendítse".
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. "Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő, halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula, majd rámutatott: "Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkozunk, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra is tűzte a költeményt. Megemlékezünk Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc lesz Mile Lajos főkonzul vendége".
A programot, újdonságokat Ferencz Blanka programkoordinátor, az ügyvezető elnökség munkatársa ismertette: "fő célunk az irodalom népszerűsítése, de szeretnénk, ha mindenki megtalálná a számára megfelelő programot, legyen az slam poetry, színházi előadás, gyermekfoglalkozás vagy könyvbemutató. Úgy válogattuk össze a felhozatalt, hogy különlegességeket, értékes időtöltést nyújtsunk a közönségnek".
A könyvhetet május 12-én, csütörtök délután nyitják, majd Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség, este Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával beszélget Tibori Szabó Zoltán és H. Szabó Gyula. A kikapcsolódni vágyók Jazzybirds-koncerten és slam poetry előadáson szórakozhatnak.
Május 13-án, pénteken Varró Dániel tart közönségtalálkozót, Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza, a Váróterem projekt pedig előadja Parafabulák és Bánk bán előadásait. Emellett Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is bemutatják köteteiket, este pedig a Vecker, valamint ByeAlex és a Slepp koncertezik.
Szombaton, május 14-én a Zurboló Táncegyüttes, a Garabonciás és a Bagossy Brothers Company lépnek fel, az irodalomkedvelők pedig Farkas Wellman Endrével, Magyari Tivadarral, Kabai Lóránttal, Csider István Zoltánnal, Lukáts Istvánnal találkozhatnak, de fordítói kollokviumon is részt vehetnek, valamint Szi-lágyi Domokos emléke előtt tiszteleghetnek.
Vasárnap, 15-én a könyvvásár mellett fiatal írók tartanak kerekasztal-beszélgetést.
A fentiek mellett irodalmi élőkönyvtár, a Homokkönyv című kiállítás, három tematikus séta, az Életfa Családsegítő Egyesület gyermekfoglalkozásai, interaktív jam session (örömzenélés), valamint a slam poetry előadói által szervezett workshop várja az érdeklődőket.
Idén az egész Fogoly utcát elfoglalja a könyvhét, a kiadók standjai és a színpad között kávéházi sátrat, gyereksátrat is állítanak a szervezők, de a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva-termében, a Kolozsvár Társaság székházában, az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Líceumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek előadások.
A program és a meghívottak névsora folyamatosan bővül.
További információk a www.unnepikonyvhet.ro oldalon találhatók.
Népújság (Marosvásárhely)

A közéleti Tamási – Változatos programok a kolozsvári könyvhéten
Többek között Varró Dániellel, Péterfy Gergellyel, Farkas Wellmann Endrével és Magyari Tivadarral találkozhatnak a könyvek szerelmesei május 12–15. között a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett eseményen a könyvvásár mellett workshopok, színházi előadások, kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry is várja az érdeklődőket, esténként pedig koncertekre várják a közönséget a Fogoly (Potaissa) utcában. Fellép ByeAlex, a Bagossy Brothers Company, a Jazzybirds és a Garabonciás együttes.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. „Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula.
Mint mondta, Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkoznak, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház a költemény alapján készült előadást mutat be. Emellett megemlékeznek Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc magyarországi kritikus, irodalomtörténész lesz Mile Lajos főkonzul vendége.
A könyvhetet, illetve a hozzá kapcsolódó vásárt május 12-én, csütörtök délután nyitják meg hivatalosan, majd a Kitömött barbár című regényével népszerűvé vált Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség. Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával is szerveznek beszélgetést, de bemutatja új könyvét többek között Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is. Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza.
A Fogoly utca mellett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvár Társaság Székházában, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Gimnáziumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek események.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Emlékkonferencia az erdélyi Helikonról
z Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottságának és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének támogatásával május 5-én, a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában tudományos emlékkonferenciát tartott.
Megnyitó előadásában Mózes Huba a 90 éve alakult erdélyi Helikon írói csoportosulás két világháború közötti értékteremtő-értékközvetítő szerepét méltatta. Ezt követően Pomogáts Béla az írói csoportosulás eszmevilágáról, Szücs György az író és képzőművész Szántó György korai regényeinek művész-szereplőiről, Gróh Gáspár Tamási Áron háborús tematikájú novelláiról, Boka László Kuncz Aladár és a Helikon kapcsolatáról, Amedeo Di Francesco Dsida Jenő és Kuncz Aladár barátságáról, Sipos Gábor az egyházi életben is szerepet vállaló Helikon-tagokról, Márkus Béla a nem „egykönyvű” Kuncz Aladárról, Cs. Nagy Ibolya Bánffy Miklós emlékezetéről, Lisztóczky László Dsida Jenőről és Kós Károlyról, Kabán Annamária Reményik Sándor négy verséről, Sájter Laura Bánffy Miklós A nagyúr című drámájáról értekezett.
Szabadság (Kolozsvár)

Irodalomról és jogról értekeztek a Sapientián
„Az irodalomban és a jogban az a közös, hogy mindkettő pontos nyelvhasználatot követel, ugyanakkor amíg az irodalom kompromisszumok nélkül állhat ki az igazságosság mellett, a jogalkotás szinte minden esetben valamilyen kompromisszum eredménye” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el szombaton Kolozsváron a Jog az (erdélyi) irodalomban című előadássorozat kerekasztal-beszélgetésén.
A Sapientia EMTE Tordai úti épületében megtartott beszélgetésben Markó Béla költő, továbbá Selyem Zsuzsa író, esszéíró, Szilágyi István író – akinek eredeti végzettsége jogász –, Tompa Andrea író és Veress Emőd jogász vett részt, Egyed Péter író, filozófus moderálta.
Egyed Péter többek közt arról értekezett: Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájából értette meg a románság erdélyi jelenlétének jogi összefüggéseit. Mint részletezte: a regényből derült ki számára, hogy az erdélyi románság sohasem tekintette legitimnek Erdély unióját Magyarországgal.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: hasonló az erdélyi magyarság dilemmája is korunkban: lehet-e tisztelni azt az államot – és annak törvényeit –, amely igazságtalan veled szemben, és megfoszt jogaidtól. A költő-politikus ugyanakkor kifejtette: különbséget kell tenni jog és igazságosság között, a jogszabályok ugyanis kompromisszumok eredményei. Például így jött létre a 20 százalékos számarányhoz kötött anyanyelvhasználati jog. A román politikusok eredetileg 30 százaléknál húzták volna meg a küszöböt.
Tompa Andrea ugyanakkor elmondta: az irodalmat éppen a jog és az igazságosság közötti konfliktus érdekli. Szerinte az elvont igazságokat az irodalom tudja „megszövegezni”, amely inkább a történéseket meséli el. Selyem Zsuzsa úgy fogalmazott: az irodalom nem hoz ítéletet.
Veress Emőd szerint a jogi szöveg sokkal szubjektívebb, mint amilyennek elsőre tűnik, méghozzá annyira, hogy az már a jog tudományjellegét kérdőjelezi meg. Elmondta: a jog felhasználja az irodalom eszközeit is, annyira precízen fogalmaz néha. Példaként Szilágyi Istvántól idézte, hogy milyen jogi lehetőségek, következmények származnak a céhrendszer felbomlásából.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Három ember, három kor – ugyanazok a dilemmák
Bánffy Miklóstól Domokos Gézán át Markó Béláig
A 20. századi romániai magyarság két jelentős személyiségét, gróf Bánffy Miklóst és Domokos Gézát, az RMDSZ első elnökét hasonlították össze azon a csütörtök esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója beszélgetett Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel. A Minerva Művelődési Egyesület székhelyén zajló eszmecserén kiemelték a három politikus életpályája közötti hasonlóságokat és különbségeket, de aktuálpolitikai kérdések (autonómia, önkormányzatiság, parlamenti demokrácia, etnikumközi viszonyok) is felmerültek.
„Két olyan politikus elődről van szó, akikhez Markó Béla viszonyíthatta önmagát, mind az adott helyzetet, mind pedig a cselekedeteket illetően” – vezette fel a beszélgetést Tibori Szabó Zoltán, átadva a szót Markó Bélának. Az RMDSZ volt elnöke szerint első látásra különösnek tűnik Domokos Gézát Bánffy Miklóshoz viszonyítani, hiszen Bánffy Miklós arisztokrata, monarchista politikus volt, míg Domokos Géza származásában, indulásában és későbbi politikai krédójában is más programot látszik képviselni. Kettőjüket viszont összekapcsolja a politika módszertana, eszköztára. Amikor pedig lehetőségük volt, használták is ezt a többség-kisebbség viszonyának rendezése érdekében – fejtette ki Markó Béla.
„Két teljesen különböző személyiségről, más politikai iskoláról van szó. Bánffy Miklós és Domokos Géza más politikai közegben dolgoztak, politizáltak. Sokszor az volt a benyomásom, hogy Domokos politikusalkat volt kiadóigazgatóként is. Politikai értelemben ő tartotta a hátán ezt az intézményt, amelynek üzemeltetésében utolérhetetlen bajnok volt. Domokos nem akkor lett politikus, amikor az RMDSZ elnöke lett, hanem már azelőtt 25 évvel, amikor nem lehetett ellenzéki, és a kor zsargonjában kellett érvelnie. Meggyőző ember volt, aki az 1989 utáni feszült, nyársat nyelt politikusi világban könnyeden társalgott. Domokos például sokkal jobban érezte a román közeget, mint Bánffy. Fel kell tennünk azonban a kérdést: háttérszálakat húzogató politikus volt?” – vetette fel H. Szabó Gyula.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István-mellszobor Németóváron
Ez a cím talán nem kelti fel eléggé az olvasók figyelmét. Próbáljuk másképpen: Marosvásárhelyi műalkotás Ausztriában! Így a felkiáltójel is indokolt. Nem gyakori az ilyen szoboravatás. Ma a Duna-közeli kis osztrák településen, Bad Deutsch-Altenburgban ez történik. Hunyadi László vásárhelyi szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja örülhet annak, hogy leleplezik egyik legszebb műve, a Szent István-mellszobor műkő változatát. A szobor már pár napja kijelölt helyén, a németóvári temető szomszédságában, gondozott parkban patinás talapzaton, két nagy terméskő között áll. A karcsú talapzat előlapján kétnyelvű felirat: Szent István, templomalapító magyar király – Sankt Stephan, ungarischer könig kirkchengründer – 1028. A szoborállítást és az avatóünnepséget az Europa Club Bécsi Magyar Kultúregyesület kezdeményezte, szorgalmazta, a községgel, Bad Deutsch-Altenburggal együttműködve. Szoboravatás után a Nemzetközi Duna Filharmónia ad gálakoncertet az ottani Boldogságos Szűz Mária- templomban (Marienkirche). A dombra épített műemlék templomot Szent István alapította 1028-ban. Az ősi Mária-szentély létrejöttéhez két legenda is kapcsolódik, ezek kissé el is bizonytalanítják a dátumot, de minderről bővebben tájékoztat a szoboravatásra összeállított emlékfüzet. Tény, hogy a település és híres temploma hamar zarándokhellyé vált, és gazdagon kínálta a magyar vonatkozású emlékeket is. Az idő és a történelmi viszontagságok megviselték, megtizedelték a szent hajlék kincseit, a bizánci eredetű oltárképet s a színes ólomüveg ablakokat is. Szent István és fia, Imre portréja is csak másolatban maradt fenn, de a templom ma is méltó a csodálatra. És immár hozzánk is közvetlenebbül kötődik, hiszen jó tudni, hogy nagy királyunk emlékműve városunk Magyar Örökség díjas díszpolgárának tehetségéről is hírt ad a világnak. A műkő köztéri alkotást Bozóki István kőfaragó öntötte.
Három a tárlat...
Nem a növekvést, gyarapodást sejtető bűvös szám, a 3-as misztikája vetíti előre a folytatást, a kiállítás pozitívumai teszik egyértelművé, hogy a Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportja hosszú távon szeretné éreztetni jelenlétét Marosvásárhely művészeti életében. Háromszori jelentkezés alapján hagyományról még nem beszélhetünk, de arról igen, hogy adottak a lehetőségek e szép erdélyi tradíció, a közös BMC-s bemutatkozás meghonosítására a városban. Mindenekelőtt van egy közel harminc tagot számláló és tovább bővíthető értékes csapat, amelyet most már annyira lázba tudott hozni az esemény, hogy nem csak a jó hangulatú megnyitót, a kiállításrendező folyamatot is alkotói zsongás jellemezte. Annak idején, a BMC első időszakának visszhangos, nagy tárlatain Kolozsvár után Marosvásárhely képviseltette magát az alkotók legnépesebb csoportjával. Pedig akkor Vásárhelyt még nem tekintették "képvárosnak". Érthető, hogy ma, amikor a helyi kulturális pezsgés a képzőművészetnek is sokat köszönhet, az itteni céhtagok is úgy érezték, jó lenne, ha úgy, mint kolozsvári társaik, ők is évente csoportosan közönség elé lépnének. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány karolta fel az ügyet, a népszerű Bernády Ház földszinti galériái látják vendégül a tavaszi seregszemlére beadott alkotásokat.
A Maros megyei BMC-csoport vezetője, Kákonyi Csilla festőművész, aki férjével, Bálint Zsigmond fotóművésszel együtt vállalja fel a szervezés dandárját, szándékaikról így vall: "Mivel napjainkban nem állnak mellettünk Bánffy Miklóshoz, Kemény Jánoshoz mérhető támogatók, a fennmaradáshoz egyetlen eszközünk az összefogás lehet. Fontos, hogy kiállításokon megnyilvánulva hírt adjunk magunkról, és tudjanak rólunk. Nagyszerű dolog az összefogás, nagy erőt jelenthet. Megmutathatja, hogy a képzőművészet milyen nagy hatalom lehet, mekkora értéket képvisel.
Régiónként csoportosulva könnyebb kiállításokat rendezni, mint ha a teljes erdélyi tagságot próbálnánk megmozgatni. Így jött létre a BMC Maros megyei csoportja is, és hála a Bernády Háznak, immár három éve közös kiállításokon mutatjuk be a helyi közönségnek legújabb törekvéseinket, eredményeinket".
Érték és mérték, számszerűség és minőség tekintetében e harmadik kiállításon a legnyilvánvalóbb az előrelépés. A tárlatlátogatók is jól érzékelhetik: mindenik művész hangsúlyozottan szem előtt tartotta ezt a tendenciát. Huszonöt markáns alkotóegyéniség több mint félszáz műve látható a falakon, állványokon. Más-más életkorú, szellemiségű, irányultságú művészemberek, műfaji és sok egyéb szempontból is különböznek egymástól. Amiben egységesek, az a művészi igényesség iránti elkötelezettség. Mindannyian azt vallják: a név, a Barabás Miklós Céh rangja, hírneve kötelez. Ebben nem különbözik egymástól a tárlat legidősebb résztvevője, a kilencvenhez közeledő Kolozsvári Puskás Sándor, vagy a legifjabb kiállító, Makkai István sem. De ugyanez érvényes, ha a klasszikus szépségideál jegyében dolgozó Bálint Károlyt és a land-artot képviselő Pokorny Attilát hozzuk szóba. Nem véletlen, hogy szobrászokhoz fordultunk példákért. A tárlat tanúsága szerint szobrászatban a legerősebb a megye BMC-csoportja, tizenketten képviselik a plasztikát. Persze, festői remeklésekkel is bőven találkozunk a tárlaton. És újra legjobb színvonalukon jelentkeztek a textilművészek. Hiányok a grafikánál mutatkoznak. Hátha az a fokozott érdeklődés, amit a Céhen kívüli alkotók tanúsítottak a kiállítás iránt, segít majd az elkövetkezendőkben ilyen vonatkozásban is kiegyensúlyozni a véletlenszerűen kialakult műfaji aránytalanságot. Az alkotók sorait ritkítja az elmúlás. E kiállítás a nemrég elhunyt Fekete Zsoltnak is emléket állít. De az igazi tehetségek előtt a BMC ajtaja nyitva, remélhető, hogy fiatalok új raja lép be rajta nemsokára.
Ez már újabb dimenziók előrevetítése. A mostani tárlat viszont a bizonyosság: önmaguk művészi igazságát jól kimunkált eljárásokkal, érzelemdúsan érvényre juttató alkotók művei ragadják meg a nézők figyelmét. Múltat és jelent, valóságos és álomvilágot, tudást és fantáziát szervesen egybefon, térben és időben szabadon csapongó látványt tár elénk a felkínált anyag. Emberi mélységek és égi magasságok, természeti szépségek és jelképpé nemesült látomások, mesés pillanatok és varázsos hangulatok, távoli korok üzenetei és mai aggodalmak, kedves ismerősök és ismeretlenek öltenek alakot, szólítanak meg lenyűgöző színharmóniákba, ötletes, frappáns formákba öltöztetett festményeken, szobrokon, textíliákon, fotókon. Így hát e sorok írója különösebben meg sem lepődött, amikor talán az egyik munkacímtől is indíttatva, a galéria csendjében egy általa ritkán hangoztatott mondatot vélt hallani: angyal szállt el a Ház fölött. Nem csodálkoznék, ha valamelyik délelőtt, vagy éppen a múzeumok mai éjszakáján a kiállításnézés nyugalmában mások is hasonló pillanatot élnének át. (N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Benépesül a hétvégén a bonchidai Bánffy-kastély
Ünnepi fesztiválra várja a környék apraját és nagyját a bonchidai Bánffy-kastélyba a hétvégén a Transylvania Trust Alapítvány.
A 15. alkalommal tartandó BAROCK kastélynapok szombati és vasárnapi programsorozatában a különböző művészeti ágak kedvelői, a hagyományos népi mesterségek és termékek iránt érdeklődők és a koncertrajongók is találnak kedvükre valót.
A fesztivál a látványosságok rendjén is egyedi, hiszen az érdeklődők motoros siklóernyő segítségével emelkedhetnek a kastély fölé, hogy madártávlatból pillantsanak rá kedvenc kastélyukra és annak környékére, így a válaszúti Bánffy-kastélyra is, ahová biciklis túra indul vasárnap. A kastély udvarát a legkisebbek számára tartják fenn a szervezők, akik partnereik (az Életfa Családsegítő Egyesület, a Mikó Óvoda, a Ludoteka, a Dribli, a Civitas Alapítvány, a Şezătoare Urbană) segítségével kézműves tevékenységeket, társas- és csoportos játékokat, látványos alkotóműhelyeket, ügyességi próbákat, sporttevékenységeket terveznek. Különleges élményben lesz része annak, aki részt vesz a kisbabás Kanga-tréning-bemutatón vagy a Kolozsvári Magyar Opera gyermekkórusának fellépésén.
Magyarul és románul is szervez vezetett sétákat az alapítvány, a történelem kedvelőinek mesélnek a Bánffy család és a bonchidai kastély fénykoráról, a további terveikről. Az interkulturalitás jegyében zajlik az a kerekasztal-beszélgetés is, amely a kastély utolsó lakója, gróf Bánffy Miklós írói munkássága és a román kultúra kapcsolatát idézi fel. Bánffy Miklós alakja filmkockákon is látható, hiszen fontos szereplője a Mikó Imréről készült, a fesztiválon vetítendő dokumentumfilmnek, amely címe sokatmondó: Túlélés vagy népszolgálat.
A zenei kínálat alternatívabb, mint bármikor, fellép Nicolae Simion & friends, a sZempöl, a Maria Răducanu–Krister Jonsson-duó, az AG Weinberger 4th, Rodion GA – a romániai elektronikus zene atyja –, a Váczi Eszter & Quartet. További részletek a www.transylvaniatrust.ro honlapon és a Bánffy-kastély Facebook-oldalán olvashatóak.
Krónika (Kolozsvár)

Főszervező: egy erdélyi gróf
Korabeli fotókon, albumokon, plakátokon, grafikákon és festményeken keresztül elevenedik meg IV. Károly 1916-os koronázási ünnepsége, valamint az esemény főrendezőjének, Bánffy Miklósnak a szerepe azon a kamarakiállításon, amely csütörtök este nyílt meg Budapesten az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI).
A borvörös bársonytól a csukaszürke posztóig – gróf Bánffy Miklós az 1916-os koronázási ünnepség rendezője című tárlaton a koronázás centenáriumi évére is emlékezve idézik fel IV. Károly koronázási ünnepségét, amelynek kormánybiztosa és tervezője Bánffy volt. Ő álmodta meg, vonta be és jelölte ki a közreműködőket, a művészeket és határozta meg az eseménysorozat kulcsmozzanatait.
Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár a megnyitón hangsúlyozta, hogy a kiállításon sajátos módon vág egybe Bánffy Miklós színházi tevékenysége és annak politikai jelentősége. Felhívta a figyelmet arra, hogy december 30-án méltó megemlékezésekkel készülnek az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázásának századik évfordulójára. Mint mondta, a mostani kiállítás méltó nyitánya az idei centenáriumi rendezvénysorozatnak, amelyen konferenciát és ceremoniális megemlékezéseket is tartanak.
„Egy olyan személyiség koronázásáról van szó, akinek ugyan az I. világháború folyamatában a hadi dicsőséget kellett valamilyen módon megjelenítenie, de akiről tudjuk, hogy nagyon is békepárti volt, amelyet minden gesztusában, politikai nyilatkozatában próbált hangsúlyozni” – fogalmazott Prőhle Gergely. Emlékeztetett arra, hogy IV. Károly politikai tevékenysége nyomán elindult az a folyamat, amelynek végső állomásaként boldoggá avatták őt. Az államtitkár-helyettes felhívta a figyelmet arra is, hogy december 30-án lesz Bánffy Miklós születésének 143-ik évfordulója.
Ács Piroska, az OSZMI igazgatója felidézte, hogy 2010 októberében, a Bánffy Miklós-emlékév keretében indult útjára az OSZMI emlékkiállítása, hogy Bánffy nevét visszahozzák a köztudatba. A kiállítás az elmúlt években számos magyarországi és határon túli helyszínen mutatkozott be, jelenleg a 38. helyszínen jár – tette hozzá. Mint mondta, a megnyílt tárlaton Bánffy Miklóst egy nagyszabású esemény rendezőjeként mutatják be. A Szebeni Zsuzsa kurátor által összeállított anyag párhuzamot von az 1867-es koronázási eseményekkel – hangsúlyozta az igazgató. A tárlat augusztus 21-éig látható.
Krónika (Kolozsvár)

Örökségvédelem és hagyományőrzés egy szórványközösségben (VII. Hungarikum napok Nagyszebenben)
Szebenben nem érezzük egyáltalán, hogy háttérbe szorulnánk, és azt sem, hogy másodrendű állampolgárok lennénk. Élhetünk kultúránknak, anyanyelvünknek, hagyományainknak, és ez senkit sem zavar – vallja Józsa Benjamin nyugalmazott nagyszebeni magyartanár, akivel a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által július 1–3. között szervezett VII. Hungarikum Napok szabadtéri programjain találkoztunk. A közel százhektáros Astra falumúzeumban tapasztalt nyüzsgés, a szebeni magyar napoknak is nevezett rendezvényen gyakran hallott román szó, a gulyásfőző verseny vegyes csapatai bizonyították a mondottakat – ebben a közegben anyanyelvétől függetlenül valóban egyenrangú mindenki.
A magyar kultúra értékeinek bemutatása, jelentőségének hangsúlyozása céljával szervezett Hungarikum Napok az Ars Hungarika fesztivál mellett a nagyszebeni magyar szórvány legkiemelkedőbb eseménye. Mindkettőnek a HÍD egyesület a szervezője, de a nagyszebeni önkormányzat és civil szervezetek, önkéntesek támogatása nélkül egyik sem lehetne sikeres. Serfőző Levente, a HÍD elnöke lapunknak elmondta, úgy állítják össze az évi kulturális programokat, hogy mindenki találjon benne magának valót, az is, aki a komoly, nehezebb műfajokat kedveli, és az is, aki pusztán találkozásra, kikapcsolódásra vágyik.
Ez a szemlélet a VII. Hungarikum Napok esetében is érvényesült: első nap a híres Szolnoki Gulyásfesztiválról szóló fotókiállításon fogadták az érdeklődőket a patinás Tanács Toronyban, a Thalia nagyteremben pedig a Magiszter Fényes Adolf Szolnoki Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának évzáró műsorából látott részleteket a közönség, valamint nóta-, operett- és musical-összeállítással fellépett a Kolozsvári Operettisimo együttes. Második napra szervezték a szabadtéri programokat, amelyek vasárnap is folytatódtak, amikor a kulturális ínyencségek műsorfolyamát fotókiállítással és könyvbemutatóval gazdagították. A református templom galériájában báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, a szegények pártolója, Bánffy Miklós múzsája pályaképét bemutató fényképkiállítást nyitottak meg. A Hungarikum Napok záróestéjén bemutatták Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című könyvét, amely a szerző szórványban készült riportjainak egy részét tartalmazza, és amelyet hídnak szánt az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak.
Transylvanicum versus hungarikum
Az örökségvédelem érdekében történő összefogás volt a témája a Transylvanikum versus hungarikum című minikonferenciának, amelyen a magyarországi hungarikumtörvény alapján tavaly létrehozott Erdélyi Értéktár Bizottság és a Szeben, Maros és Brassó megyei örökségvédelmi civil szervezeteket tömörítő TransylvaNet Föderáció mutatkozott be. Az Astra – Erdélyi Népi Civilizáció Múzeuma alig egy hónapja átadott multikulturális pavilonjában tartott tanácskozáson Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, az Erdélyi Értéktár Bizottság tagja ismertette a helyi, regionális és erdélyi értéktárak jelentőségét és az azokat kezelő bizottságok működését. Elmondta, kevesebb mint egy év alatt száznegyven javaslat érkezett felvételre az értéktárba, ebből kilencvenöt erdélyi, a többi helyi érdekeltségű.
Utóbbi közé tartozik a négy eddig regisztrált Háromszéki érték: a Jancsó-udvarház és a Szent Imre római katolikus műemlék templom Gelencéről, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese és Kézdivásárhely történelmi központja (forrás: a Kriza János Néprajzi Társaság digitális értéktára,http://www.kjnt.ro/ertektar/erdelyi/kovászna).
Széman Péter lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a Hungarikum Napok is nagy értékeink közé tartozik, hisz nagyon jó példája, hogy miképpen lehet szórványban is megőrizni a hagyományokat. Eugen Vaida, a húsz Szeben, Brassó és Maros megyei örökségvédelmi szervezetet tömörítő TransylvaNet Föderáció elnöke hangsúlyozta, feladatuknak tartják az értékőrzést, amelynek szabályozásához jó törvényre van szükség, a terepen végzett konzultációk, közmeghallgatások alapján kívánnak törvénykezdeményezéseket megfogalmazni. Úgy látja, az államnak segítenie kell az épített örökség tulajdonosait, hogy karbantarthassák, felújíthassák az értékes ingatlanokat, amelyek megőrzése közös felelősség. Vaida elmondta: együttműködést javasolt az örökségvédelmi szervezetek között, bővíteni szeretnék a TransylvaNetet, mert szerinte közös összefogással több eredményt lehet elérni. A magyar közösség szempontjából fontos jelentségre hívta fel a figyelmet Mirela Iancu, az Astra múzeum marketingfelelőse. Elmondta, a kommunista időkből úgy örökölték, hogy a falumúzeum több száz éves parasztházai, ipari létesítményei (szám szerint közel négyszáz – szerk. megj.) mind a román népi kultúra képviselői, holott ez nem igaz, és nekik az utóbbi években sikerült ezt a történelmi tévedést kiigazítaniuk, feltüntették a házak valós identitását, és létrehozták a nemzeti kisebbségek sétányát, ahová három szász házat is telepítettek, mert korábban egy sem volt. Az ország legnagyobb skanzene ma nyitott a rendezvények számára is, mesterségbemutatókat, múzeumi foglalkozásokat tartanak, hogy minél közelebb hozzák a népi kultúrát, a népi örökséget a mai emberhez – mondotta.
Gulyástól a kőlevesig
Készítsünk vajas pogácsatésztát, nyújtsuk ki, kenjük meg töpörtyű- és gulyáskrémmel, hajtogassuk össze, ismét nyújtsuk ki, daraboljuk pogácsaszaggatóval, kenjük be a tetejét gulyáskrémmel és süssük szép pirosra – így készül a Csányi Sándor-féle gulyáspogácsa. A magyar gulyáskirály saját találmányát mi is megkóstolhattuk a Hungarikum Napokon, a kemencében sült pogácsa nagyszerűen bevezet a gulyás ízvilágába, amiben bőségesen volt része a falumúzeum egyik szegletében megszervezett gulyásfőző verseny közönségének. A híres Szolnoki Gulyásfesztivál főszervezője lapunknak elmondta, a magyar éttermekből egy kicsit kiszorult a gulyás, viszont ez az étel a magyarságtudatunkat erősíti. Szerinte a gulyásfőző versenyeknek éppen az a célja, hogy ezt a tudatot és a magyar gasztrokultúrát erősítsék.
Míg közel húsz bográcsban rotyogott a főként marhahússal készített étel, a gyermekek a kőlevesről szóló bábjátékon mulattak, majd mindannyian megkóstolták a meséből szőtt kőlevest. Az üstök alatti tüzek füstjében észrevettük a Torja csapata feliratot, rögtön kérdeztük, hogy kerülnek a Háromszéki gulyásfőzők a Hungarikum Napokra. Kiderült, a torjaiak Nagyszebenben kaptak néhány évvel ezelőtt jól jövedelmező munkát egy régebb odatelepedett falustársuknál, most összeálltak, és bíznak abban, övék lesz a legfinomabb gulyás.
A kézművesek során is találkoztunk Háromszékiekkel: ott volt a bodosi mézeskalácsos, a Sepsiszentgyörgyi csontfaragó, a kovásznai fafaragó, a sepsiillyefalvi kovács. Standjuknál gyakran hallottunk román szót, alig sikerült elcsípni szebeni magyar embereket, akik elmondhatják, mit jelentenek számukra a Hungarikum Napok. A Balavásáron született, több évtizede nagyszebeni Borsai István szerint ilyenkor látszik meg, hogy ki vallja magát magyarnak, Páskuly Ibolya pedig azt mondta, ez a legjobb találkozóhelyük, ahová minden magyar eljön, mert a városban szaladnak az emberek a dolguk után, nincs idejük egymásra. Török-Szász Annát még a Németországban élő leánya is felhívta, nehogy kihagyja a Hungarikum Napokat, nem is mAradt otthon, láthatóan jól érezte magát a falumúzeumban tartott majálison.
Igaza van Józsa Benjaminnak, aki szerint a háromezer főnyi (kétszázaléknyi – szerk. megj.) szebeni magyar lakosság nagyon lelkes, „különösen, amióta két kultúrszervezetünk van, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a HÍD, amelyet Serfőző Levente vezet, azóta megpezsdült a szellemi élet”.
Felzárkózni és megmAradni
Templomban, könyvesboltban, kiállító- és előadóteremben, multikulturális pavilonban, az ország legszebb és leggazdagabb falumúzeumában három nap alatt több ezren fordultak meg, magyarok és románok, hazaiak és külföldről hazaérkezettek.
Lapunk számára Sefőző Levente főszervező összegezte a Hungarikum Napok lényegét: „Szórványban minden műfajt meg kell mutatni, hisz a magyar kultúra egészéhez tartozunk, oda próbálunk felzárkózni és megmAradni a Kárpát-medencei körforgásban, és ahhoz, hogy ezt megtehessük, ébren kell tartanunk értékeinket, hagyományainkat. A nagyobb eseményekkel nem csupán a magyar közösséget kell megszólítani, hisz Nagyszebenben rengeteg a vegyes házasságban élő magyar ember, aki ilyenkor büszkén fogja meg a párját és gyermekeit, akiket lehet, hogy nem sikerült megtanítania magyar nyelvre, de most megmutathatja, ő milyen kultúrából származik. Egyesületünk neve nem véletlenül HÍD, eseményeinkkel próbálunk híd lenni kultúrák és nemzetiségek között.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KITÁSZ Vándorgyűlés Aradon
Ezen a hétvégén, Arad a helyszíne s a Kölcsey Egyesület a házigazdája a KITÁSZ ( Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) XXV. Vándorgyűlésének.
Az 1992-ben alakult Szövetség kigondolója és első elnöke Varga Domokos volt. A Szövetség jelenleg mintegy 50 magyarországi és határon túli tagszervezetet egyesít. A Szövetség alapszabálya feladatként rögzíti, hogy évente vándorgyűlést rendeznek valamely tagszervezet székhelyén.
Aradon 2003-ban már volt KITÁSZ-vándorgyűlés.
A vándorgyűlés előadásainak egy része nyilvános. Ezekre szeretettel várnak a rendezők minden érdeklődőt. Rövid 20–25 perces előadásokat hallgathatunk meg, közöttük rövid pár perces szünettel, tehát bárki részt vehet egy vagy több, esetleg valamennyi előadáson.
Az idei vándorgyűlés egyik különleges rendezvénye a Kölcsey-képtár sorozat 7. tárlata. Ez alkalommal 14 Aradi kortárs magyar képzőművész mutatkozik be vendégeinknek, és természetesen a képzőművészetet kedvelő Aradi közönségnek. A kiállítás megnyitója pénteken, július 8-án délután 5 órakor lesz a Széchenyi (Horia) utcai Klió Teremben. A kiállítást Fekete Károly, a kiállítás kurátora és Ódry Mária költő-képzőművész nyitja meg.
Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy mind a Vándorgyűlés megnyitóján a Városházán, mind a kiállításon részt vesz és köszönti vendégeinket és az Aradiakat Bognár Levente alpolgármester úr. A rendezvényt Arad város művelődési központja (Centrul Municipal de Cultură Arad) támogatja.
Reméljük, hogy tartalmas és kellemes időtöltésben lesz része minden résztvevőnek.
A KITÁSZ XXV. Vándorgyűlésének nyilvános előadásai és rendezvényei:
2016. július 8.,péntek– helyszín: a Városháza Díszterme
9.00–9.30 Megnyitó a Városháza Dísztermében;
10.00–10.30 Az Aradi színház zenés és drámai látványosságai– előadó: Piroska Katalin színháztörténész, Arad;
10.30–11.00 Egy zseniális színész portréja. Jávor Pál film- és színpadi sikerei– előadó: Földesdy Gabriella színháztörténész, Budapest;
11.00–11.30 Arad megye szakrális köztéri szobrai– előadó: Ujj János helytörténész, Arad;
11.30–12.00 A Kisjenői címerfák alatt (az EMIR megalapítása)– előadó: Csanádi János helytörténész, Kisjenő;
12.00–12.30 Aradi újságíró személyiségek– előadó: Puskel Péter helytörténész, Arad.
Délután:
15.15–16.30 Az Aradi Ereklyemúzeum kincsei– előadó Erdélyi István, Arad, helyszín: a Kultúrpalota Ereklyemúzeuma;
17.00 Aradi Magyar Kortárs Képzőművészek Tárlata – helyszín a Széchenyi (Horia) utcai Klió Terem – a kiállítás kurátora Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke.
Az Aradi Kölcsey Egyesület tárlatsorozatának 7. kiállítása 14 Aradi kortárs képzőművész alkotásait mutatja be. A kiállítóművészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, MoréSághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka és Steinhübel Zoltán.
2016. július 9., szombat – helyszín az Arad Megyei RMDSZ Batthyány (episcopiei) utcai székházának ülésterme:
9.00–9.30 Virágh Gedeon, az utolsó Aradi fogoly– előadó: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, Kunszentmiklós;
9.30–10.00 Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, gróf Bánffy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsája– előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke, Szentendre;
10.00–10.30 Magányos fenyő (Tompa László)– előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ tiszteletbeli elnöke.
Alternatív program azoknak, akik a 11 órakor kezdődő KITÁSZ-közgyűlésén nem vesznek részt (a közgyűlés zártkörű rendezvény):
11.00–11.30 A magyar képzőművészet Aradi kincsei– előadó: Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, helyszín: az Arad Megyei Múzeum Szépművészeti részlege (Ferdinánd utca – str. Gh. Popa de Teiuș);
12.00–12.30 A minoriták Aradon és az Arad főtéri minorita templom– előadó: Fekete Károly, helyszín: a főtéri minorita templom.
Fekete Károly alelnök
és Berecz Gábor titkár
Nyugati Jelen (Arad)

KITÁSZ-díj az Aradi Kölcsey Egyesületnek
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének 25., ezúttal Aradon tartott vándorgyűlésének résztvevői tegnap délelőtt hazautaztak a kétnapos, gazdag programú összejövetelről. Arad minden jel szerint jó házigazdájának bizonyult a jubileumi összejövetelnek – ennek elismeréseként a KITÁSZ vezetősége „a több évtizedes egyesületi élet megszervezéséért” szombaton oklevelet is átadott a Kölcsey Egyesületnek.
De ne mAradjunk adósok a pénteki megnyitót követő eseményekkel sem.
Délután a múzeum Klió kiállítótermében mondhatni korszakos jelentőségű tárlat nyílt – nem is annyira a falra került munkák rendkívülisége miatt, hanem azért, mert ez volt Aradon az első olyan képzőművészeti tárlat, amelyen kortárs helybeli magyar képzőművészek munkáit mutatták be, s ilyenformán a látogató átfogó (némi túlzással teljes) képet kaphatott arról, hogy milyen is a XXI. század második évtizedének közepe táján az Aradi magyar képzőművészet. Fekete Károly Kölcsey-alelnök, a kiállítás kurátora többek között Lucian Cociuba, az egyetlen román résztvevő képzőművész alkotásai kapcsán arról tartott érdekes eszmefuttatást, hogy létezik-e, létezhet-e egyáltalán „magyar képzőművészet”, és azzal zárta: természetes és kívánatos, hogy a különböző nemzetiségű művészek gazdagítsák egymást. Bognár Levente alpolgármester egyebek között köszönetet mondott azoknak a civilszervezeteknek, amelyek összefogják a magyarságot, és segítenek megőrizni identitását. Ódry Mária képzőművész a kezdeményezést és a bemutatott munkákat méltatta.
A kiállító művészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, Moré Sághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka, Steinhübel Zoltán.
Szombaton délelőtt az RMDSZ Aradi székházában folytatódtak az előadások: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke Virágh Gedeonról, az Aradi vár utolsó 1848–49-es foglyáról értekezett (néhány éve nálunk mutatta be az azóta elhunyt magyarországi Dinyés László képzőművész a Virágh Gedeonról szóló könyvét), Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karoláról, gróf Bánfy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsájáról, dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ (Aradon lemondott) tiszteletbeli elnöke Magányos fenyő címmel Tompa László költőről tartott előadást.
A szombat délután kirándulással telt, hogy a távolról érkezett vendégek valamelyes képet kapjanak a megye építészeti, történelmi stb. értékeiről, emlékeiről. A résztvevők felkeresték az Aradi vesztőhelyet, a gáji, az újzimándi és a szentannai római katolikus templomot, Világoson a Bohus-kastélyt, Pankotán Csiky Gergely szülőházát, a máriAradnai kisbazilikát, majd a nap és a jubileumi összejövetel egy kitűnően sikerült (és hosszúra nyúlt), a Jelen Házban megtartott vacsorával zárult.
Mint említettük, az idei szervező Kölcsey Egyesületet kitüntette a szövetség vezetősége. De a „hivatalos elismerésnél” talán fontosabb, hogy a résztvevők jól érezték magukat a tizenhárom vértanú városában és környékén, nemcsak ismeretekben, hanem egyéb élményekben is gazdagabban távoztak egy olyan városból, ahol sokan most jártak először. Mindez kétségtelenül a mindent beleadó szervezők érdeme is.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com