A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Barangolás a történelem útvesztőiben
A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Közel kilencven esztendeje hét lakat alatt őrzik Bukarestben és Budapesten egyaránt azt a titkot, hogy a Trianon utáni zaklatott és útkereső években felmerült Románia és Magyarország Romano-Ungaria néven egy államba való egyesítése.
Erről a titokról verte le az elhallgatás lakatját Lucian Leustean történész România si Ungaria în cadrul Noii Europe (1920–1923) című figyelemreméltó könyvében.
A szerző elmondja, hogy Habsburg IV. Károly után a magyar korona várományosa a Hohenzollern I. Ferdinánd román király vagy fia, a későbbi II. Károly lett volna, amivel az utóbbiak és Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is egyetértett, aki 1920 és 1926 között több ízben küldte minisztereit Bukarestbe az ügyről tárgyalni.
A tárgyalások elindítója Erdélyi János budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, Iuliu Maniu sógora volt. Az ügyet magyar részről támogatta Bethlen István, Bánffy Miklós és Teleki Pál gróf, román részről pedig Averescu marsall is. Ellenezték azonban a Bratianu-féle liberálisok – félve a magyar hegemóniától –, és az erdélyi román parasztok, akik attól tartottak, hogy egy esetleges egyesítés után földjeiket visszavennék tőlük a magyar földbirtokosok. Ami külföldet illeti, 1920-ban vehemensen tiltakozott Jugoszlávia. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office – Frank Rattigan nagykövet révén – tájékoztatást kért a tárgyalásokról. Bandholtz amerikai tábornok, aki Budapesten tartózkodott, a feletteseihez küldött táviratában megemlítette, hogy Károly román herceg egy budapesti fogadáson azzal dicsekedett, hogy ő lesz Magyarország jövendő királya.
Lucian Leustean szerint az egyesítés hátterében a Hohenzollern dinasztia érdekei álltak. Ferdinánd király azt is számításba vette, hogy kisebbik fia, Miklós herceg legyen Magyarország királya, vagy esetleg egyik leánya mint Habsburg József főherceg felesége férjével együtt kerüljön a magyar trónra.
Hogy mennyire komoly volt az ügy, az is jelzi, hogy egy alkalommal Bánffy Miklós gróf, volt magyar külügyminiszter, két héten át tárgyalt Sinaián Ferdinánd királlyal a lehetőségekről.
Mindez ma már történelem. Nem tudom, kinek kedvezett volna valójában a két ország egyesítése. Talán inkább tiszteletben kellett volna (és kellene!) tartani az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott nagygyűlés határozatait. Az minden bizonnyal megoldaná a kérdést. Csupán politikai akarat kell hozzá, ami egyre késik.
Erőss Attila
Népújság (Marosvásárhely),

Románul és németül szólalt meg Bánffy Miklós
Először szervezett Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa olyan rendezvényt, amelyen egyáltalán nem beszéltek magyarul. Az est „főszereplője” azonban magyar volt, a 20. század történelmének egyik legkiemelkedőbb és legsokoldalúbb magyar személyisége: gróf Bánffy Miklós, író, képzőművész, színházrendező és politikus. A magyar főkonzulátus és a Német Kulturális Központ által szervezett eseménynek éppen az volt a célja, hogy ezt a rendkívüli, a szó mai értelmében európai egyéniséget a román és német anyanyelvű emberek is végre megismerjék.
A kolozsvári TIFF-ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltötték a német és román ajkú érdeklődők péntek este, hogy megismerjék Bánffy Miklós élettörténetét és Erdély-trilógiájának már elkészült fordításait. Az első és második kötet (a Megszámláltattál valamint az És híjjával találtattál) német fordításban már megjelent, a harmadik rész (Darabokra szaggattatol) is már nyomdakész állapotban van – mondta a kolozsvári rendezvényen jelen lévő fordító, Oplatka András.
Aki olvasta a trilógiát, mind egyetért abban, hogy elsősorban a román olvasóközönséggel kellene megismertetni ezt a regényt, azonban a román fordítás mostanig váratott magára. A közelmúltban végre Marius Tabacu műfordító vállalta fel a munkát, amelyre azonban – a német, angol, spanyol stb. nyelvekre történt átültetéssel ellentétben – sem anyagi fedezet, se kiadó nincs egyelőre. Az elkészült száz oldalból olvasott fel Tabacu néhány részletet. „Alapmű ez számunkra, erdélyiek számára” – vélekedett -, „hisz egész más megvilágítást kap egy olyan világ, amelyet a romániai történelemoktatás a »vérünket szívó grófok« világaként állított be. Erről a valóságról nem született román irodalmi mű, de magyar se sok. Nagyon fontosnak tartom tehát megjelentetni az Erdélyi történetet románul, hogy valamelyest pótoljuk ezt a hiányt” – tette hozzá Marius Tabacu.
A fordító úgy véli, a regény megmagyarázza azokat az előzményeket, amelyek a 20. század tragédiáihoz vezettek, és amelyekről hallgat a hazai történelem és az irodalomtörténet. „A kis népek kulturális sznobizmusából fakad, hogy jobban érdekel minket, ami Párizsban, Londonban vagy New Yorkban történik, mint a saját házunk táján. Úgy érzem, ezt a könyvet meg kell ismerniük a román olvasóknak” – vallja Tabacu, aki a munka nehézségeiről is beszélt: főleg a tájleírásokban szereplő regionalizmusok román megfelelőivel vesződik sokat. „Ahhoz, hogy visszaadd a lényeget, nem fordítani kell, hanem megírni ugyanazt a regényt, csak románul”- mondta.
Ugyancsak a természetleírások német nyelvre ültetésének gyötrelmeiről beszélt Oplatka András, aki viszont már a 2012-ben kiadott fordításból olvasott fel. „Rendkívül sok fejtörést okozott a szöveg ritmusát, szókincsét fenntartani, arról nem beszélve, hogy Bánffy nagyon tudatosan erdélyi magyar nyelvet használ, amelyben elég gyakran fordulnak elő olyan szavak, amelyek sokszor még a Magyar Értelmező Szótárban sem szerepelnek. Így erdélyi barátok segítségére volt szükségem, de megvettem a Tájszavak szótárát is” – mesélte a fordító. Oplatka azt is elmondta, a regény német változata várakozáson fölüli sikernek örvend, jó sajtóvisszhangot kapott, és az eladott példányszám sem lekicsinylendő: 6000 az első kötetből, 3000 a másodikból, amely csak egy éve jelent meg.
T. Koós Imola
maszol.ro,

Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest Kolozsváron
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),

Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

„Hazatért” Bánffy Miklós, unokáit is magával hozta
Nagyszabású kiállítás nyílt Kolozsváron a Bánffy-emlékév keretében
Illúzió és tükröződés – Bánffy Miklós művészi pályája címmel nagyszabású kiállítás nyílt tegnap délután az Erdélyi Történeti Múzeumban, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus által meghirdetett Bánffy Miklós Emlékév egyik központi rendezvényeként.
A tárlat azt a páratlan alkotóerőt igyekszik felmutatni, amely az Orosz Balett 1912-es budapesti meghívásával kezdődött, és tervezői, intendánsi tevékenysége révén a modern magyar szcenika-művészet megújulásához vezetett. Bánffy Miklós életművének különböző vonatkozásai mellett a kiállítás meghatározó részét képezik a New Yorkban élő unoka szilikátművei, Nicolette Jelen Bánffy üzenetét üvegbe és tükörbe komponálja. Az ünnepélyes megnyitón felszólalók sorában Németh Zsolt parlamenti államtitkár történelmi adósság törlesztésének nevezte a kiállítás megrendezését a város iránt, ahol 140 évvel ezelőtt Bánffy Miklós született, és ahova pályájának fontos állomásai kapcsolódnak.
– Nagy örömünkre szolgált, amikor januárban Magdó János főkonzul megkeresett bennünket a kiállítás ötletével, rögtön igent mondtunk a felkérésre. Annak ellenére, hogy már végleges volt a 2014-es évre vonatkozó időszakos kiállításaink listája, úgy gondoltuk, mindenképp érdemes helyet biztosítani benne a tárlatnak, hogy egy művészeti utazás keretében Bánffy gróf végre hazatérhessen – hangsúlyozta házigazdaként Carmen Ciongradi, a Történeti Múzeum főigazgatója a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Erdélyi Történeti Múzeum és a kolozsvári Művészeti Múzeum együttműködése révén, a Bánffy, Barcsay, Fornet, Bartha-Stróbl, Dávid, Csiszár, László családok és számos magánszemély közreműködésével létrehozott tárlat megnyitóján. Hozzáfűzte: Bánffy Miklós, a politikus, a diplomata és a művész mindhárom minőségében hozzájárult az erdélyi román–magyar kapcsolatok javításához, ezért fölöttébb hálásak lehetünk neki.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Történelmi adósság törlesztése
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által meghirdetett Bánffy-Emlékév jelentős rendezvénye az „Illúzió és tükröződés - Bánffy Miklós művészi pályája”- című kiállítás, amely az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban nyílt meg. Nicolette Jelen Bánffy, az unoka alkotásai gazdagítják a kiállítást.
A kiállítás megnyitóján elhangzott beszédek
Carmen Ciongradi, az Erdélyi Történeti Múzeum igazgatója a kiállítás megrendezésének kezdetét elevenítette fel. Mint mondta, Magdó János főkonzul kereste fel, a Bánffy-kiállítás szervezésének ötletével. Bár a 2014-es évi időszakos kiállítás programja meg volt, az ötletet azonnal elfogadták. Találtak egy olyan megoldást, hogy a Bánffy Miklós alkotásait bemutató kiállítás megvalósuljon.
Nincs olyan kolozsvári lakos, aki nem hallott volna a bonchidai Bánffy-kastélyról, amely igazi erdélyi sors mintaképe. Az Erdélyi Történeti Múzeumban található Bánffy-család néhány tárgya. A kiállítás anyagát ezek a tárgyak, a Budapestről hozott műalkotások, valamint magánszemélyek tulajdonában levő alkotások képezik. Ezzel a kiállítással Bánffy Miklós ismertségét akarták bevinni a köztudatba. Az unoka, a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy tovább gazdagítja a Bánffy- örökséget.
Losonci gróf Bánffy Miklós műpártoló, politikus, külügyminiszter, író, színházi rendező, díszlet és kosztümtervező művész hozzájárult a román- magyar kapcsolatok javításához, erősítéséhez.
A Bánffy-kiállítás az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum együttműködésének az eredménye. Magánszemélyek is hozzájárultak a rangos rendezvény megvalósulásához.
Németh Zsolt, Magyarország külügyminisztériumának parlamenti államtitkára Bánffy Miklós életéről beszélt. 140 évvel ezelőtt született (1874. december 30. Kolozsvár-1950. június 6. Budapest). Élete, sorsa szorosan kötődik Kolozsvárhoz. Itt végezte tanulmányait. 1895-ben fejezte be doktorátusát. Életpályájának számos mozzanata e városhoz kötődik. Kolozsvár, Erdély világa kísérte életútját. 1901- 1906 között szabadelvű országgyűlési képviselő. 1906-ban Kolozsvár, Kolozs megye főispánja. 1921. április 14-1922. december 19. közötti időszakban Bánffy Miklós a Bethlen- kormányban külügyminiszter. 1943-ban, titkos megbízatással tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel. Bukarestben tárgyalt azzal a céllal, hogy együttműködést teremtsen a magyar és román haladó gondolkodású erőkkel. Illegalitásba kellett vonuljon, mert a német titkos szolgálat felfigyelt Bánffy ama törekvésére, hogy együttműködést teremtsen a német befolyás ellen a magyarok és románok között. Számára kulcskérdés volt az országok függetlensége e térségben, a térséget szorongató diktatúráktól, mind a nácizmustól, mind a kommunizmustól. Ennek érdekében stratégiai kérdésnek tekintette a magyar- román összefogást. A párbeszéd, de nem a kirakat párbeszéd, a diktatúra-ellenes párbeszéd híve volt, az emberek bevonásával, és nem az emberek feje fölött.
1945-ben költözött vissza Kolozsvárra, ahol a körülmények mostohasága következtében nyomorúságos életet élt.
A kialakult új rendszer gazdasági javaitól megfosztotta, nagyon nehéz körülmények között élt. 1949-ben jóváhagyta az akkori hatalom, hogy elhagyja az országot. Budapestre költözött. 1950-ben meghalt, vele férfiágon kihalt egy nagyon régi, híres losonci ága a Bánffy családnak.
A Bánffy- Emlékévre szükség van, hogy minél többen megismerjék életművét, a rendkívül gazdag munkásságát. Hagyatéka módot ad a reflexióra. Bánffy Miklós munkája, élete Erdélyhez, Kolozsvárhoz kötődik. A mai nappal hazatért.
A magyar kormány politikája, a Bánffy által megfogalmazott alapokra építve, a közép-európai népek együttműködését, a közös út megtalálását tekinti fontosnak, a szolidaritás és a kölcsönös tisztelet elve alapján.
Hegedűs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkár helyettese, leendő kulturális államtitkár szerint: „Ez egy csodálatos esemény. Bánffy Miklós remekműveit élvezzük.” A transzilvanizmus a békés egymás mellett élés, a közös jövő építését jelenti. Bánffy életművének üzenete a közös jövő építése és a szélsőségek elítélésének szükségességét fejezi ki.
Magdó János főkonzul a kiállítás szervezésének problémájáról beszélt. „Eljött az a pillanat, hogy itt állhatunk. A kiállítást nem volt könnyű összehozni. Mind e mellett eltörpül az, hogy akit a kiállítással kapcsolatban megkérdeztünk, rögtön igent mondott, melynek következtében rendkívül színes paletta állt össze a művészi, a politikusi, a szerkesztői tevékenységről”. Az emberek közötti párbeszéd híve volt. Célunk volt azt a román értelmiséget is megkeresni, amely érdeklődik Bánffy személyisége iránt. „Célunk volt Bánffyt visszahozni a köztudatba. Megrendeztünk egy rendkívül jól sikerült román és német nyelvű beszélgetést, melynek főtémája losonci Bánffy Miklós volt. Meghívtuk az Erdélyi Trilógia című könyv román és német változatának a fordítóját Marius Tabacut. Meglepetésünkre magyarok és románok is részt vettek ezen a rendezvényen”.
A mostani kiállítás nagyon sok ember összefogásából valósult meg. Nem igazán van olyan ember, aki ne ismerné Bánffy tevékenységét vagy a bonchidai kastélyt.
Ez a rendezvény sok tényező közreműködésével valósult meg. Bánffyra jellemző a nyitottság, a sokoldalúság, az önálló gondolkodás. „Szeretném, ha minél több fiatal diák látogatná meg a kiállítást. Bánffy csodálatos világába bevezetni őket. Szeretnénk a Budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Operaház együttműködésével operagálát szervezni. Szándék lefordítani az Erdélyi Trilógiát román nyelvre.” Szeretné a Házsongárdi temetőben levő Bánffy kriptát felújíttatni.
Lucian Nastasă- Kovacs történész szerint Bánffynak nem tetszett az ünnepélyes ceremónia, a könyv arisztokratája volt. Mit jelent Bánffy életműve a románoknak? Mindent- mondja a történész. Ha figyelembe vesszük, hogy a volt külügyminiszterként működő személyiség a háború után visszatér Erdélyben. Ez azt igazolja, hogy sokat jelentett számára Erdély. Megemlítette 1946-1947-ben kolozsvári színpadokon, bemutattak Bánffy színdarabokat. Hűségét a városhoz az is jellemezte, hogy az átmeneti korszakban visszatért Kolozsvárra.
A dédunoka jeles képzőművész Nicolette Jelen Bánffy, aki Budapesten is kiállított, Marokkóban született. A jelek szerint nem tud magyarul, de szilikát munkái, amelyeket kiállított, önmagukért beszéltek. Köszönetet mondott a főkonzulnak a meghívásért. A kiállítás nagy hatást gyakorolt reá. Köszöni azt a tiszteletet, ahogy az utódok emlékeznek az elődeire. Megemlítette nagyanyját, Váradi Arankát, aki a Trilógia női főszereplője. A különböző nemzedékeknek becsülniük kell egymást. Az egyéniség mindenütt érték.
Az 1989-es változások előnyeivel élni kell.
Szebeni Zsuzsa az Országos Színháztörténeti Intézet munkatársa érzelmeivel küszködve mondott köszönetet mindazoknak, akik segítették mostani tevékenységében. Számára jól esett az a bizalom, ami lehetővé tette, hogy ezen a kiállításon tapasztalatát felhasználhassa.
Magdó János főkonzul a kiállítást megnyitotta.
A XIX. században Petrichevich-Horváth Dániel főstrázsamester által építettet házban egykor az Erdélyi Múzeum Egyesület egykori régészeti és történelmi gyűjteménye található. Ma Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas termei kicsinek bizonyultak a megnyitón jelenlevők számára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Vallomások a Kiss Stúdióról
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Áprily-est a Vártemplomban
Együttlétek emlékkönyve
A 102. Áprily-estnek, illetve a nagyenyedi rendezvénysorozat első évtizedét megörökítő emlékkönyv marosvásárhelyi bemutatójának adott otthont hétfő délután a Vártemplom gótikus terme. Ötvös József lelkipásztor a Példabeszédek könyvéből idézve – "A vidám szív a legjobb orvosság" (Pld. 17, 22) –, illetve a jellegzetes Áprily-fohásszal – "Imádkozom, legyek vidám" – teremtett örömteli hangulatot az enyedi vendégekkel eltöltött másfél órához. A lelkész arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a vidámság az Ószövetségben többször is előforduló fogalom, míg az Újszövetségben csak egyszer utalnak rá, majd arra emlékeztette a híveket, hogy a 90-es években Romániába látogató hollandoknak feltűnt az erdélyi keresztények szomorúsága, amely az úrvacsoravételi szertartásnál is érzékelhető. Ennek nem kellene így lennie, hiszen az evangélium szó valójában örömhírt jelent – hangsúlyozta Ötvös József, majd párhuzamot vont Marosvásárhely és Nagyenyed között: Enyednek is van vártemploma, akárcsak a mi városunknak, és a templom és a kollégium mindkét város múltját meghatározta
Az elkövetkezőkben Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke az emlékkönyvig vezető út kezdeteire tekintett vissza, az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház történetét idézte fel, amelynek 2002-es avatóünnepségén Kilyén Ilka is fellépett.
– Vidámak voltunk, igazán vidámak – emlékezett a színművésznő a tizenkét évvel ezelőtti eseményre, majd Csávossy György Ima és Áprily Egy pohár bor című versével tette ünnepibbé az együttlétet.
A nagyenyedi magyar közösséget maga köré gyűjtő Áprily-estek megálmodója, Józsa Miklós nyugalmazott tanár szintén a rendezvénysorozat ötletének megszületéséig pergette vissza az időt. A nagyenyedi világba "belegyökerezett" költő nevét viselő találkozók megvalósításához minden előzetes terv nélkül láttak hozzá, és 2003. február 7-én sor is került az első rendezvényre, melyen Király László Bánffy Miklósról tartott előadást. Ennek kapcsán Józsa Miklós azt is elárulta, hogy a legutóbbi egyeztetések alapján ez év decemberében Nagy Miklós Kund értekezik majd Bánffyról.
– Nem mindig heti rendszerességgel, de következetesen, és a tökéletes harmónia jegyében zajlottak az Áprily-estek, és az emberek lassan megszokták, igényelték ezeket a rendezvényeket – tette hozzá az enyedi vendég, majd fel is sorolt jó párat a jeles alkalmakból – előadásokból, könyvbemutatókból, tárlatnyitókból –, melyek során a találkozók családi hangulatú összejövetelekké nőtték ki magukat.
A továbbiakban Bakó Botond, az emlékkönyv értelmi szerzője ismertette a kötetet, amelyet eredetileg albumként képzelt el, és Kerekes Hajnal biztatására tágított több témát körbejáró, kordokumentum értékű művé. A hét fejezetből felépülő könyv első része az Áprily-esteken elhangzott előadásokhoz kapcsolódik, a továbbiakban a rendezvények médiában való tükrözése jut kifejezésre, majd Áprily nevéhez kötődő írásokat – többek között az Áprily-emléktúráról szóló beszámolót –, illetve magvas mondásokat talál benne az olvasó, ugyanakkor pedig az otthoni helyszínek is felvillannak, és a találkozók törzsközönsége is előtérbe kerül.
– Ezek az emberek aktív részesei voltak az Áprily- esteknek, nemcsak a hozzászólásaikkal, de a találkozásaikkal, összeölelkezéseikkel, azzal, ahogy jöttek a sok magyar nevű utcából – hangsúlyozta az emlékkönyv szerkesztője, majd Herta Müller szavaival zárta ismertetőjét:
– Amit elhoztunk a szülőföldünkről, az az arcunkra íródik. Ennek a közönségnek az arcán is tükröződik a 10 év, és nem túlzás azt mondani, hogy hasonlítanak egymásra. Úgy, mint azok a diákok, akik 10-12 évet a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban vagy a Bolyai líceumban töltöttek el.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Farkas Árpád 70 éves
Erdélyben egy másik Erdély van ördöglakattal bezárva. A kettő néha érintkezik, néha nem. Amikor érintkezik, a kiszámítható következményekkel és kiszámíthatatlan eseményekkel teli súrlódások után – akárha a Bánffy Miklós előtt is felvilágló írás – néha felszikráznak a felismerések.
Farkas Árpád sokat tudott erről, bizonyos verseinek fragmentumai nem véletlenül lettek szállóigék: „Itt Erdélyben a suvadásos dombok / a férfiakban éjjel mélyre szállnak, / reccsenve nőnek meg a pofacsontok, / s a vízmosásos szemekben az árnyak / nézik, nézik évezredes hosszan, / hogy a türelem partjain milyen erdő ég el…” Vagy: „Ürügyek fogytán, aki jajgat, / adj néki olyan hatalmat, / hogy bűneivel fölhúrozva álljon / cimbalomként e mennyországbálon, / s ugasson fel belőle a kín / gyomorsavmarta csöndünk / artézikútjain.” Vagy itt van egyik legnépszerűbb verse, az Avaron: „Orra bukva az avaron, / forogva mennyköves határon, / az ember mondja a magáét, / mint akit nem vertek még szájon, / mint aki lélegzetet is / e föld gyomrából vesz már, / kövek köhögnek tüdején, / nyelvére agyagos sár / tapad, / hogy érezze, / ne csupán látva lássa / a földet, honnan vétetett / a fel-feltámadásra.” Lehetne folytatni, van miből idézni, de itt meg is állhatunk, nem véletlen, hogy Farkas Árpád verseit különböző életkorú rajongói, középiskolások és színészek fáradhatatlanul, újra meg újra elmondották, hiszen úgy érezték, nyomorúságos, a hetvenes-nyolcvanas években végképpen ellehetetlenülő létezésünkre vonatkozik, kimond valamit, ami visszaadhatja megtépázott önbecsülésünk. Akarhat többet egy költő? Akit verseivel köszöntünk hetvenéves születésnapján, ama verseivel, amelyek olvasóiban élnek.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szombaton adják át az EMKE-díjakat Kolozsváron
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Éves közgyűlése keretében szombaton adja át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2014-es díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végző személyiségeknek.
Az elismerésben részesülők listáját honlapján tette közzé az EMKE.
Az erdélyi táncház-mozgalomban nyújtott tevékenységéért és a kalotaszegi magyar népdalkincs megőrzéséért, hű tolmácsolásáért Lengyel László népdalénekesnek adományoz Kacsó András-díjat az egyesület.
A munkáskultúra kutatásában elért eredményeiért és szerkesztői tevékenységéért Ilyés Sándor kolozsvári néprajzkutatót részesíti Bányai János-díjban.
A szórvány és a belső anyaország szerepét betöltő Székelyföld identitásőrző kulturális kapcsolatának intézményesített megteremtéséért Tamás Sándornak a Kovászna megyei önkormányzat elnökének adományozza a Kun Kocsárd-díjat.
Az erdélyi magyar zenei életben kifejtett több évtizedes művészi, ismeretterjesztői és oktatói munkásságáért Benkő Judit Emese a kolozsvári rádió szerkesztője kaphatja a Nagy István-díjat.
A közművelődés terjesztésének és a korszerű színházi formanyelv kimunkálásának szolgálatában szerzett érdemeikért, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos nagyváradi színművészeknek adományozza a Bánffy Miklós-díjat a Kiss Stúdió Színház megalakítása huszadik évfordulóján.
Sokoldalú, minőségteremtő, a régió színházi kultúráját kiteljesítő alkotó munkájáért Barabás Árpád a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művésze veheti át a Kovács György-díjat.
A korszerű színházi formanyelv kimunkálásában vállalt szerepéért, alakításainak műfaji változatosságáért Varga Csillát, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét részesíti az egyesület Poór Lili-díjban.
A képzőművészeknek szánt Szolnay Sándor-díjat több évtizedes művészi munkássága elismeréseképpen Nagy Enikőnek, a zománcművészet nemzetközi hírű kolozsvári mesterének, a rekeszzománc első erdélyi művelőjének adományozza az szervezet.
Az EMKE a könyvtári és helytörténeti kutatás terén végzett eredményes munkásságáért, az 1848-49-es háromszéki vonatkozások feltárásában elért kiemelkedő teljesítményéért Demeter Lajost, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter könyvtár könyvtárosát jutalmazza Monoki István-díjjal.
A hitelességre és pontosságra törekvő történész-levéltárosi szakmai munkásságáért, önzetlen népművelői tevékenységéért, a Bányavidék múltjának megismertetéséért és népszerűsítéséért Balogh Béla nagybányai helytörténész veheti át a Kőváry László-díjat.
Az ernyőszervezet a közvéleményt pozitívan alakító, a hagyományokat tisztelő és az újra érzékeny riportjaiért, interjúiért Ferencz Zsoltot, a kolozsvári Szabadság napilap riporterét tünteti ki Spectator-díjjal.
A Mikó Imre-díjat Vita László kolozsvári vállalkozó kapja a gazdasági téren nyújtott kimagasló eredményeiért, és a közösséget segítő kitartó munkásságáért.
A szombati ünnepségen az EMKE díszoklevelét kapja a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, melyet a muravidéki magyarság szellemi életének fellendítéséért, az összmagyarság vérkeringésébe való újbóli bekapcsolásért, a hagyományok visszahonosításáért tart erre érdemesnek az erdélyi művelődés ernyőszervezete.
Úgyszintén díszoklevéllel ismeri el az egyesület az idén hatvanéves Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét a közösség hiteles tájékoztatásáért, a magyar kulturális, művészeti, társadalmi életének és törekvéseinek a szolgálatáért. MTI

Mit keres Isten a költészetben?
Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen.
Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában?
A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik.
Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc?
Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági.
A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki.
Mi a helyzet a giccsel?
A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András.
Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”.
Kivonult a szó az ige mögül?
A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan.
Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan.
A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt.
Zsigmond Júlia. maszol/MTI

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román és magyar kutatók idézték fel Kolozsváron Bánffy Miklós alakját
Román és magyar kutatók idézték fel Bánffy Miklós alakját azon a konferencián, amellyel a Kolozsvári Történeti Múzeumban rendezett Bánffy-kiállítás zárul.
A konferenciát megnyitó beszédében Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára csodálatosnak találta, hogy a Bánffy-emlékév rendezvényeinek köszönhetően Bánffy Miklós újra teret nyer a magyar köztudatban. Megemlítette, hogy a vándorkiállítást immár 22 helyszínen mutatták be, de elengedhetetlen volt, hogy Bánffy Miklós szülővárosába, Kolozsvárra is megérkezzen. A helyettes államtitkár Bánffy Miklós (1873-1950) alakjának sokoldalúságát tartotta lenyűgözőnek. Az erdélyi földbirtokos egy időben volt író, képzőművész, színházi díszlet- és jelmeztervező, rendező, politikus és az első világháború után Magyarország külügyminisztere. Úgy vélte, hogy Bánffy esetében éppen e sokoldalúság volt a kiválóság forrása. A realitásérzéket és a maximalizmust emelte ki Bánffy Miklós jellemvonásai közül.
Lucian Năstasă kolozsvári történész a konferencián jelentette be, hogy a közelmúltban elsőként találta meg a Securitate irattárában a Bánffy-dossziét. Noha a román kommunista hatalom hírhedt politikai rendőrségét két évvel Bánffy Miklós halála előtt (1948-ban) hozták létre, a Securitate korábbról is sok értékes iratot gyűjtött össze a dossziéba. A történész úgy vélte, ezzel a Securitate „nagy szolgálatot tett” a mai kutatóknak.
Carmen Ciongradi, a történeti múzeum főigazgatója elmondta, hogy a kolozsvári Bánffy-kiállításra az átlagosnál többen voltak kíváncsiak, sok román és magyar tannyelvű iskola diákjai nézték azt meg csoportosan. Hozzátette, hogy a kiállítás a szombati romániai múzeumok éjszakáján is várja még a látogatókat.
MTI. Erdély.ma

Alkalom a találkozásra, minőségi időtöltésre, szórakozásra
Elkezdődött a IV. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
A kiadók és a könyvbarátok, valamint a szerzők és az olvasók közötti kapcsolat megteremtését, mélyítését nevezte a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik legfontosabb érdemének Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke tegnap délután a Bánffy-palota udvarán, a négynapos rendezvénysorozat megnyitóján.
Hozzáfűzte: az elmúlt három évben bebizonyosodott, hogy szükség van a könyvhétre, s eszközeikkel, lehetőségeikkel a következő időszakban is megpróbálnak hozzájárulni a könyvünnepek megszervezéséhez: Marosvásárhely és Kolozsvár mellett más erdélyi városokban is, lehetőséget teremtve ezáltal a találkozásra, a beszélgetésre. A megnyitó keretében Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke adta át a Kolozsvár büszkesége kitüntetést Nagy Péternek és Könczey Elemérnek, az Idea Könyvműhely munkatársainak, Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése igazgatója pedig Supka Géza szavait tolmácsolta 1929-ből.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke köszöntötte elsőként a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján egybegyűlteket – köszönetet mondva a szervezőknek, amiért a Bánffy-palotát választották az idei rendezvénysorozat fő helyszíneként –, majd Kelemen Hunor megjegyezte: Erdélyben az elmúlt esztendőben is napvilágot láttak olyan könyvek, amelyek gazdagítják a magyar és az egyetemes irodalmat, és lehetőséget teremtenek az utazásra.
– Sokkal szebb, mélyebb, gazdagabb utazásokat biztosítanak a versek, a novellák, a regények, mint ha repülővel, autóval, vonattal mennénk egy nagyon messzi országba – hangsúlyozta a kulturális miniszter, és elárulta: a legemlékezetesebb utazásokat minden esetben az irodalom kínálta számára.
Kolozsvár büszkesége díjat az Idea könyvműhely kapta.
Bánffy Miklós (utó)életei címmel zajlott konferencia a megnyitó után a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében – képünkön: Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, valamint Csapody Miklós és Dávid Gyula irodalomtörténészek.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Jó helyszínnek bizonyult a Bánffy-palota
Vasárnap, június 1-jén zárult az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét negyedik kiadása. A négynapos rendezvény idén új helyszínen, a Bánffy-palota udvarán várta változatos kulturális és szórakoztató jellegű programokkal a magyar könyvek kedvelőit.
"Évről évre azon dolgozunk, hogy minél gazdagabb programmal rukkoljunk elő: idén több mint 30 kiadó kapcsolódott be, továbbá partnereink segítségével közel 100 programot, könyvbemutatókat, dedikálásokat, előadásokat és koncerteket tudtunk a kolozsvári közönség elé tárni"– fejtette ki Bodor László, az RMDSZ főtitkárhelyettese. A 2014-es rendezvény újításai kapcsán elmondta: "a Bánffy Miklós-emlékév a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét során mind a programok kialakításában – ezek 20 százaléka épült az erdélyi emblematikus személyiség emléke köré –, mind az új helyszín kiválasztása során megmutatkozott. A Bánffy-palota udvara szimbolikus és gyakorlati megközelítésben is megfelelő térnek bizonyult egy ilyen jellegű, a magyar kultúrára és közösségre koncentráló rendezvény befogadására".
A jövőre vonatkozóan Bodor László kiemelte: "a rendezvényt a jövőben is megszervezzük, hisz az RMDSZ-nek fontos, hogy megteremtse a magyar írók és olvasók találkozásának lehetőségét. Úgy gondolom, hogy szükség van az idei rendezvénynek a partnereinkkel és a kiadókkal való közös kiértékelésére, annak érdekében, hogy bővíteni és fejleszteni tudjuk, valamint úgy alakítani, hogy a most kipróbált helyszínt 2015-ben a legelőnyösebb formában lakja be a magyar könyvek ünnepe".
"A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét negyedik kiadása révén sikerült egy újabb, a magyar kultúrához köthető szeletét jelképesen visszafoglalnunk a kincses városnak" – nyilatkozta H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke. "Örömömre szolgál, hogy idén is ilyen sok kiadó kapcsolódott be a rendezvénybe, amelyek szervesen hozzájárultak ahhoz, hogy ez a város igazi szellemi központja legyen a régiónak" – hangsúlyozta, hozzátéve: "minket ez a cél vezérelt a kiemelkedő hagyomány újjáélesztésében, mint ennek a munkának a folytatásában és reméljük, hogy évről évre egyre többet fogunk tenni az erdélyi magyar kiadókért, a magyar könyvekért és olvasóikért". Népújság (Marosvásárhely)

Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Történelmi pillanat: Bánffy-leszármazottak Bonchidán
Gróf losonci Bánffy Miklós (1873–1950) erdélyi politikus, író emlékének is adózott a New York Choral Society énekkar szombati, július 12-i bonchidai szabadtéri koncertjén.
A koncert előtt Nicolette Jelen-Bánffy, a politikus unokája kifejezte örömét, hogy a kórus a Bánffy-emlékév keretében, azon a helyszínen léphetett fel, amely még mindig nagyon sokat jelent a Bánffy-leszármazottak körében. Majd röviden bemutatta a több mint 50 éves fennállással és szép nemzetközi sikerekkel büszkélkedő kórust, amely bonchidai fellépésével zárta közép- és kelet-európai koncertkörútját. Hegedüs Csilla művelődési államtitkár történelmi pillanatként értékelte az eseményt, hiszen 1944 után először történt meg, hogy a bonchidai Bánffy-kastélyban „együtt volt” a Bánffy-család, a Marokkóban élő Bánffy Katalint (Bánffy Miklós lányát) kivéve.
Szabadság (Kolozsvár)

Már első nap óriási érdeklődés övezte a magyar napokat
Emil Boc: érezze mindenki otthonának a várost
Kicsinek bizonyult a magyar színház és opera terme az 5. Kolozsvári Magyar Napok tegnap esti hivatalos megnyitóján, ugyanis a nézőtéren alig maradt talpalatnyi hely az óriási érdeklődésnek köszönhetően.
Az Óperencián innen és túl címet viselő egyhetes fesztivált a helyi önkormányzat, az erdélyi magyar pártok vezető politikusainak, továbbá a magyar kormány képviselőinek a jelenlétében nyitották meg. A Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs főszervező üdvözölte a résztvevőket. A köszöntők során a város polgármestere, Emil Boc magyarul kívánt jó estét, hangsúlyozva: közös célunk, hogy mindenki otthonának érezze Kolozsvárt. A „végszót” a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vette át, amely Székely Dózsa György című előadását hozta el, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas művész rendezésében. Ugyanakkor a Bánffy Miklós-emlékév keretében Bánffy Miklós karikatúráiból nyílt kiállítás az előtérben.
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvécsre szólítanak
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)

Bánffy Miklós Emlékkönyv: van is, nincs is
Meglepetés-könyvbemutatót tartottak a volt New York (Continental) Szálloda földszintjén péntek délelőtt: a magyar kormány fennhatósága alá tartozó Nemzeti Könyvtár által kiadott Bánffy Miklós Emlékkönyvet ismerhették meg a jelenlévők. A meglepetést ezúttal az okozta, hogy a lelkes könyvbarátok meg sem vásárolhatták a könyvet, mivel egyelőre nem kapható sem Magyarországon, sem Romániában.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Októberben veszi át az örökös a marosvécsi kastélyt
Október elsejétől kerül vissza a marosvécsi kastély a Kemény családhoz. Nagy Kemény Géza, a család képviselője lapunknak megerősítette, hogy ezen a napon veszi át a kastély kulcsát Pokorny Lászlótól, a kórházotthon igazgatójától.
Mint ismeretes, a Maros megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság által itt működtetett neuropszichiátriai kórházotthon számára új épületeket emeltek a kastély melletti területen, és az új helyszínen már annyira előrehaladtak a munkálatok, hogy át lehet költözni. Ezt követően a család kulturális célokra használná az ingatlant.
„Az a tervünk, hogy egy összmagyar kulturális központot hozzunk létre itt, hisz ennek igen jó előzményei vannak, elég, ha nagyapám, Kemény János író mecénás tevékenységére meg a Helikon-találkozókra gondolunk. Sikerült meggyőznöm a család valamennyi tagját, hogy ez a méltó felhasználási mód elődeink emlékéhez. Tudom, nem könnyű egy ilyen intézményt fenntartani, de úgy véljük, minden erőfeszítést megér a kísérlet, hogy nagyapán dicső nyomdokain haladjunk tovább” – mondta lapunknak Nagy Kemény Géza.
Hozzátette, bár egészen pontosan még nem körvonalazódott a majdan itt zajló tevékenység, de a Lezsák Sándor által működtetett lakiteleki népfőiskolát tekintenék modellként. „Egy kicsit hasonlítana arra is, amit Teleki Kálmán művel Gernyeszegen” – tette hozzá. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a marosvécsi intézmény lényegében egyiknek sem lesz az utánzata, ők önfenntartó létesítményben gondolkodnak, hiszen egy ekkora épület és program fenntartása anyagi erőforrások megszerzését is feltételezi.
Helikon-ünnepség Marosvécsen
Augusztus 29-én és 30-án tartják Marosvécsen a Helikon-találkozót. Pénteken 16 órától kerül sor a művelődési házban a Bánffy-kollokvium első részére. Héttől előadóestre kerül sor a pécsi Pódium művészeinek előadásában. Szombaton 10 órától megemlékezést tartanak a kastélyparkban a Bánffy Miklós-év keretében. Fél tizenkettőtől irodalmi műsorra kerül sor, majd a művelődési házban folytatódik a kollokvium a politikus Bánffyról. Egy órától a művésztábor bemutatójára kerül sor, majd fél négytől Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját mutatják be.
Konferenciákat, táborokat is szerveznének itt, szoborparkot alakítanának ki, és különböző kulturális rendezvényeknek adnának helyet.
Az sincs kizárva, hogy román nyelvű kulturális rendezvényeknek is helyet kapnak, hisz ezáltal hozzásegítenék a román anyanyelvű művészetkedvelőket, hogy jobban megismerjék és megértsék a magyar kultúrát, vélte az örökös.
„Nem lesz itt szálloda, korcsma, mert ez nem méltó elődeink emlékéhez. Annak ellenére, hogy sokan mondták, működtessük szállodaként, vendéglőként a kastélyt, erre a család érthető okokból nemet mondott” – magyarázta.
Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság vezetője elmondta, hogy megkötötték a kastély átadására vonatkozó protokollumot, de még meg kell építeni az új kórházotthonhoz a 170 méteres felvezető utat. Igyekeznek betartani az október elsejei határidőt, tette hozzá.
Bakó Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Újra együtt a helikoni asztal körül
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)

Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)

Szeptember 21. – a magyar dráma napja
Évről évre mind több rendezvény köszönti a magyar dráma napját. Mindenütt, ahol magyarok élnek, szeptember 21-én a szokásosnál is jobban megpezsdül a színházi élet, és valamilyen formában megemlékeznek Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája 1883. szeptember 21-i ősbemutatójáról. Ez a nap a magyar drámatermés népszerűsítésére, feledésbe merült színpadi alkotások, kevéssé ismert életművek népszerűsítésére is jó alkalom. Többfelé felolvasó-színházként visznek közönség elé arra érdemes színműveket, másutt nyitott kapukkal igyekeznek becsalogatni az érdeklődőket a színházba, illetve a kulisszák mögé, és különféle ötletekkel próbálják felhívni a figyelmet drámairodalmunk értékeire.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 18 órai kezdettel Molter Károly Tank című darabját szólaltatja meg ősbemutatóként felolvasó-színházi változatban. A kistermi produkció rendezője Gáspárik Attila. A sokszereplős színmű a száz éve kitört első világháborút követő válságos időszakot idézi fel. Cselekménye emberpróbáló időszakban, 1919 őszén bonyolódik. A dráma elhangzása után a szerző, Marosvásárhely egykori szellemi életének egyik vezéregyénisége és emblematikus alakja, Molter Károly munkássága, hagyatéka kerül terítékre a Demény Péter vezette kerekasztal-beszélgetésen.
Akárcsak az előző években, a színházban zajló események előtt, délután 5 órakor Aranka György köztéri szobránál koszorúzási ünnepségre várják a közönséget. A társulat vezetősége egy hazai írót is felkért, hogy erre az alkalomra fogalmazza meg ünnepi gondolatait. Ezúttal Visky András köszönti a magyar dráma napját. Üzenetét a megemlékező összejövetelen olvassák fel.
A másfelé zajló drámanapi rendezvények sokaságából kiemeljük a nagyváradit, ahol a Szigligeti Színház a Várad folyóirattal és az Erdélyi Riporttal közös szervezésben ugyancsak felolvasó-színházi formában adja elő a Bodega teremben Székely Csaba, marosvásárhelyi színműíró trilógiájának Bányavíz című darabját.
Budapesten a Nemzeti Színház nyílt napot szervez vasárnap. Számos érdekességgel, szórakoztató megnyilvánulással fogadják a nézőket. Külön figyelmet érdemelnek a Bánffy Miklóshoz kapcsolódó események. A Bánffy-torony című kiállításon az OSZMI-gyűjteményből válogatva felvillantják a polihisztor írói, látványtervezői, grafikusi életművét Szebeni Zsuzsa kurátor és Bakos Ildikó szobrászművész koncepciója alapján. Két film, a Magyar grófnő Tangerben és az Egy nyughatatlan ember is megtekinthető Bánffy munkásságáról, életéről. Felolvasó-színházi bemutatóra is sor kerül. Az író Naplegenda című művét Rideg Zsófia dramaturg és Nagy Péter rendezőgyakornok feldolgozásában tolmácsolja két alkalommal a társulat.
Népújság (Marosvásárhely)

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

EMME-kiállítás Bánffy és Kemény szellemiségében
– Művészpedagógusaink sem maradtak érzéketlenek a Székely Géza művészpedagógus, galériavezető által javasolt tematikára, a Kemény Zsigmond és Bánffy Miklós sugallta, ihletforrásul szolgáló eszmeiség alkotói kvalitásokat felszínre hozó és megsokszorozó képi megjelenítésére – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus csütörtökön este, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) által szervezett Megszámláltattál (Megszámláltatol)… című tárlat megnyitóján az Apáczai Galériában.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

MOLNÁR ZSÓFIA: Ha nem lett volna gróf – vagy író – vagy grafikus – vagy külügyminiszter – vagy...
Bánffy Miklós-emlékkonferencia. Szerk. Papp Endre, Magyar Művészeti Akadémia, 2014 (A Magyar Művészeti Akadémia konferenciafüzetei, 8).
A 2013. december 18-án a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében megtartott Bánffy Miklós-emlékkonferencia anyagát az internetes felület mellett most könyv formájában is elérhetik, kézbe vehetik az érdeklődők. Utóbbiak halmaza pedig, lévén arról szó, akiről, igencsak sokelemű lehet(ne), Bánffy kiterjedt működésének megfelelően. Hiszen a laikusok mellett szakmai szemmel fordulhatnak feléje (művészet)történészek, képzőművészek, muzsikusok, színházi emberek, mi több, természetesen írók is.
A kötetbe foglalt tanulmányok kvázi leitmotívuma egyrészt a különböző hiányok listázása, melyek a tehát íróként, illusztrátorként (kiemelten az erdélyi magyar irodalmi) kultúra szervezőjeként, mecénásként, Magyarország külügyminisztereként, opera- és színházigazgatóként tevékeny gróf munkássága körül kialakultak. Hiszen például megbízhatónak ígérkező lexikonokból maradt ki vagy szerepel jelentőségéhez képest nevetségesen röviden tárgyalva. Másrészt így az értetlenkedés szólamai dominálnak efölött a sajátos helyzet fölött. A konferencia és anyaga ekként szimbolikus gesztusértékén túl nagyon fontos szerepet kaphat a rekanonizáció vagy a Bánffyról kialakult merev, halvány kép átrajzolásában.
A résztvevők, más minőségükben a könyv szerzői, a „sokarcú zseni” (Szinetár Miklós) szerteágazó szellemi útjainak megfelelően maguk is több tudományág képviselői. Irodalmárként, építészként, rendezőként, színháztörténészként (és még sorolhatnánk) a Bánffy-kutatás (leg)új(abb) eredményeit hozzák a tizennégy tanulmányban az olvasó elé, az életmű és örökség egy-egy szeletét mutatva meg, ahol indokolt, a mellékelt képek médiuma révén szó szerint is; egy előadás pedig a „Nagyúrról” a konferencián is vetített „film-vallomás” felvezető szövege. Ami olvasáskor felötlik, az a tanácstalanság: talán Bánffy Miklós rengeteg arca írta szét egymást, megérdemelt recepcióját? A bámulat, hogy ennyi minden belefér egy emberéletbe, és hogy még mindig képtelenek vagyunk megszámolni a gróf „oldalait”, akármerre indulunk. A remény, hogy a konferenciakötethez hasonló további gesztusok készülődnek.
Helikon (Kolozsvár)

Modern, pátosz nélküli Kékszakállú
– Két szempontból is örömmel vállaltam a felkérést: egyrészt, mert nagy rajongója vagyok Bánffy Miklósnak, másrészt a kihívás miatt, hogy eredeti díszletben vigyük színre Bartók művét.
Abban az értelemben akartam modern eladást rendezni, hogy próbáljuk meg végre eljátszani a darab különböző rétegeit – hangsúlyozta Szinetár Miklós színházi, opera-, tévé- és filmrendez, forgatókönyvíró tegnap délben a Kolozsvári Magyar Opera előcsarnokában, A kékszakállú herceg vára című opera jövő heti bemutatója apropóján.
A produkcióban a budapesti Magyar Királyi Operaházban 1918-ban bemutatott eladás díszleteit és jelmezeit láthatja a közönség – ezeket annak idején Bánffy Miklós tervezte, a mostani rekonstrukciót Szebeni Zsuzsa színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, valamint Lőrincz Gyula képzőművész irányította.
Az eladás november 18-án, kedden este 7 órától, a Bánffy Miklós Napok első mozzanataként látható Kolozsváron.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy nyughatatlan ember – Bánffy Miklós Emlékkönyv
A Szebeni Zsuzsa szerkesztésében 2013-ban megjelent mű néhány fontos mozzanatot mutat be a XX. század első felének politikai és kulturális erdélyi személyisége, gróf Bánffy Miklós életéből. A könyv 19 fejezetből áll, gazdag visszatekintést ajánl az erdélyi gróf életrajzáról, politikai meglátásairól és meggyőződéseiről, nem utolsósorban kultúraszervező tevékenységéről.
Bánffy Miklós nem csupán tevékeny politikus volt, aki az erdélyi magyarok és románok közös együttéléséért küzdött, hanem olyan személyiség is, aki a maga teljességében értékelte és pártfogolta az erdélyi kultúrát. Sokoldalú tevékenységet fejtett ki mint tehetséges író, rendező, forgatókönyvíró és grafikus.
Drd. Barabás László, Claudia Magda
Bánffy Miklós Emlékkönyv /Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft, Budapest/
Szabadság (Kolozsvár)