Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. május 18.
Iskolai diszkrimináció pünkösd másodnapján
Diszkriminatívnak, alkotmány- és törvényellenesnek tartja az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke, Asztalos Csaba, valamint az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkára, Király András, hogy Marosvásárhelyen egyes iskolavezetők nem tették lehetővé a magyar pedagógusok és diákok számára, hogy otthon ünnepeljék pünkösd másodnapját.
Amikor az európai kereszténység húsvétja (és értelemszerűen pünkösdje) egybeesik az ortodox ünneppel, nem jelent gondot a törvény által biztosított szabadnapok „megszerzése". Sokkal nehezebb ezeket kicsikarni akkor, amikor a nyugati és keleti egyházak ünnepnapjai között többhetes eltolódás van.
Húsvéthoz hasonlóan a pünkösd is ,,mozgó ünnepnek" számít, ráadásul az idén felekezetenként más-más hétvégére esett. Elviekben a romániai jogszabályok lehetővé teszik, hogy ki-ki felekezete ünnepnapján kapjon szabadságot. A törvény előírja, ha egy cégnél, intézménynél román és magyar alkalmazottak egyaránt dolgoznak, a magyarok május 16-án, a románok pedig az ortodox pünkösd másodnapján, azaz június 20-án legyenek szabadok.
A hivatalos ünnepnapok kiadása szabadnapként a magáncégek esetében is kötelező, ha azonban behívják dolgozni alkalmazottaikat, kötelesek túlórát fizetni, ugyanúgy, mintha szombaton vagy vasárnap dolgoztatnák az alkalmazottakat. Ugyanakkor azok az alkalmazottak, akik kénytelenek dolgozni a munkaszüneti napokon, megfelelő szabadidőt kell kapjanak az elkövetkező 30 nap leforgása alatt. Amennyiben indokolt esetben nem lehet szabadnapot adni, a hivatalos ünnepnapon kifejtett munkáért pluszjuttatást kell adni az alapfizetésre, ennek értéke pedig nem lehet kevesebb, mint a normál munkaidőben kifejtett munka ellenértékének száz százaléka.
Mindennek ellenére – amint azt lapunkban is jeleztük – Marosvásárhelyen nem minden esetben tartották tiszteletben a római katolikusok, reformátusok, unitáriusok és evangélikusok vallási jogait. A Mihai Eminescu Pedagógiai Gimnáziumban például az óvodások és a 9–12. osztályos diákok hétfőn is iskolába mentek.
Asztalos: a törvénykönyv világosan fogalmaz
Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke szerint szomorú, hogy Romániában a legtöbb állami intézményben – nem csupán az iskolákban – a vallási kisebbségekhez tartozó alkalmazottaknak meg kell küzdeniük a munkatörvény által szavatolt jogok tiszteletben tartásáért. „Egyértelműen diszkriminatív a döntés, mely húsvétkor vagy pünkösdkor munkára kötelez. A munkatörvény egyértelműen és tisztán fogalmaz" – jelentette ki lapunknak Asztalos.
Mint mondta, az iskolák esetében szerencsés lett volna, ha az oktatási tárca államtitkára egyidőben kiküldött körlevélben tisztázta volna a helyzetet. Király András államtitkár ezt húsvétkor meg is tette, és nem is gondolta volna, hogy pünkösdkor ismét szükség lenne a törvény egyértelműsítére. „Húsvétkor valóban gond volt egypár iskolában, most viszont senki nem jelezte a minisztériumnak, hogy az igazgatók nem tartják tiszteletben a törvényt" – mondta az RMDSZ-es államtitkár.
Amikor felemlegettük, hogy Marosvásárhelyen bizony voltak olyan vegyes tannyelvű oktatási intézmények, ahol a magyar aligazgatók asszisztálásával érte hátrányos megkülönböztetés a diákságot és a tanári gárdát, Király érdekesen reagált. „Marosvásárhely az a település, ahol nagy a szánk, de kicsi az erőnk. Nem vagyunk képesek elmondani, hogy a törvény szerint az ünnepnap nekünk is jár. Magyarán: magunk alatt vágjuk a fát. Ha megütnek jobbról, odatartjuk a bal orcánkat, és kérünk még egy pofont, mert így egyensúlyban maradunk" – élcelődött Király András az ortodox pünkösd megünneplésébe beleegyező magyar vezetők meghunyászkodó magatartása kapcsán.
Felvetésünkre, hogy a történtek után a CNCD nem indíthat-e vizsgálatot saját kezdeményezésére, Asztalos annyit mondott, hogy fontolóra veszik. Korábban a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) is diszkriminációt kiáltott.
A munkaügy másképp látja
Érdekes módon a munkaügyi felügyelőség Maros megyei vezetője, Eva Man meglehetősen sajátosan értelmezi az esetet. Az igazgatónő szerint az állami intézményekben fontolóra kell venni az etnikai és egyben vallási hovatartozási arányokat. „Ahol az alkalmazottak nyolcvan százaléka az ortodox pünkösdöt szeretné ünnepelni, nem lehet, hogy a többiek máskor kapjanak szabadnapot. Ami meg a tanügyet illeti, nem a mi feladatunk megmondani, hogyan döntsenek, hanem az oktatásügyi tárcáé" – vélekedett az igazgatónő. Mindemellett Eva Man védelmébe vette azokat az intézményvezetőket, akik miatt a magyar alkalmazottak nem kaptak szabadnapot hétfőn. „Ezzel nem követtek el törvénysértést" – szögezte le.
A néppárt lajstromos megoldást javasol
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete egy, a párbeszéden és a kölcsönös tiszteleten alapuló megoldással rukkolt elő a hasonló gondok jövőbeni megelőzésére. Pálosi Csaba elnök szerint az efféle problémákat többnyire a kommunikációs akadályok okozzák. Éppen ezért a jövőben a néppárt az év elején eljuttatná a helyi, illetve központi hatóságokhoz a magyar vonatkozású egyházi és világi ünnepek lajstromát. „A cél, hogy vegyenek ezekről tudomást román ajkú polgártársaink, és akkor nem fordulhat elő, hogy húsvét másodnapján bírságolnak a parkolóőrök, behívnak ellenőrzésre a tűzoltóságra vagy a munkaügyhöz" – mondta Pálosi.
Hat héttel korábban, a nyugati kereszténység húsvétjakor a Marosvásárhely parkolóit ügykezelő Tracia Trade ügynökei megbírságolták azokat, akik – a hivatalos ünnepnapra hivatkozva – nem váltottak parkolójegyet. A tiltakozási hullámra reagálva a cég vezetői megígérték, hogy érvénytelenítik a büntetési jegyzőkönyveket. A történtek ellenére, pünkösdkor újból jegyvásárlásra késztették a gépkocsivezetőket.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Diszkriminatívnak, alkotmány- és törvényellenesnek tartja az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke, Asztalos Csaba, valamint az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkára, Király András, hogy Marosvásárhelyen egyes iskolavezetők nem tették lehetővé a magyar pedagógusok és diákok számára, hogy otthon ünnepeljék pünkösd másodnapját.
Amikor az európai kereszténység húsvétja (és értelemszerűen pünkösdje) egybeesik az ortodox ünneppel, nem jelent gondot a törvény által biztosított szabadnapok „megszerzése". Sokkal nehezebb ezeket kicsikarni akkor, amikor a nyugati és keleti egyházak ünnepnapjai között többhetes eltolódás van.
Húsvéthoz hasonlóan a pünkösd is ,,mozgó ünnepnek" számít, ráadásul az idén felekezetenként más-más hétvégére esett. Elviekben a romániai jogszabályok lehetővé teszik, hogy ki-ki felekezete ünnepnapján kapjon szabadságot. A törvény előírja, ha egy cégnél, intézménynél román és magyar alkalmazottak egyaránt dolgoznak, a magyarok május 16-án, a románok pedig az ortodox pünkösd másodnapján, azaz június 20-án legyenek szabadok.
A hivatalos ünnepnapok kiadása szabadnapként a magáncégek esetében is kötelező, ha azonban behívják dolgozni alkalmazottaikat, kötelesek túlórát fizetni, ugyanúgy, mintha szombaton vagy vasárnap dolgoztatnák az alkalmazottakat. Ugyanakkor azok az alkalmazottak, akik kénytelenek dolgozni a munkaszüneti napokon, megfelelő szabadidőt kell kapjanak az elkövetkező 30 nap leforgása alatt. Amennyiben indokolt esetben nem lehet szabadnapot adni, a hivatalos ünnepnapon kifejtett munkáért pluszjuttatást kell adni az alapfizetésre, ennek értéke pedig nem lehet kevesebb, mint a normál munkaidőben kifejtett munka ellenértékének száz százaléka.
Mindennek ellenére – amint azt lapunkban is jeleztük – Marosvásárhelyen nem minden esetben tartották tiszteletben a római katolikusok, reformátusok, unitáriusok és evangélikusok vallási jogait. A Mihai Eminescu Pedagógiai Gimnáziumban például az óvodások és a 9–12. osztályos diákok hétfőn is iskolába mentek.
Asztalos: a törvénykönyv világosan fogalmaz
Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke szerint szomorú, hogy Romániában a legtöbb állami intézményben – nem csupán az iskolákban – a vallási kisebbségekhez tartozó alkalmazottaknak meg kell küzdeniük a munkatörvény által szavatolt jogok tiszteletben tartásáért. „Egyértelműen diszkriminatív a döntés, mely húsvétkor vagy pünkösdkor munkára kötelez. A munkatörvény egyértelműen és tisztán fogalmaz" – jelentette ki lapunknak Asztalos.
Mint mondta, az iskolák esetében szerencsés lett volna, ha az oktatási tárca államtitkára egyidőben kiküldött körlevélben tisztázta volna a helyzetet. Király András államtitkár ezt húsvétkor meg is tette, és nem is gondolta volna, hogy pünkösdkor ismét szükség lenne a törvény egyértelműsítére. „Húsvétkor valóban gond volt egypár iskolában, most viszont senki nem jelezte a minisztériumnak, hogy az igazgatók nem tartják tiszteletben a törvényt" – mondta az RMDSZ-es államtitkár.
Amikor felemlegettük, hogy Marosvásárhelyen bizony voltak olyan vegyes tannyelvű oktatási intézmények, ahol a magyar aligazgatók asszisztálásával érte hátrányos megkülönböztetés a diákságot és a tanári gárdát, Király érdekesen reagált. „Marosvásárhely az a település, ahol nagy a szánk, de kicsi az erőnk. Nem vagyunk képesek elmondani, hogy a törvény szerint az ünnepnap nekünk is jár. Magyarán: magunk alatt vágjuk a fát. Ha megütnek jobbról, odatartjuk a bal orcánkat, és kérünk még egy pofont, mert így egyensúlyban maradunk" – élcelődött Király András az ortodox pünkösd megünneplésébe beleegyező magyar vezetők meghunyászkodó magatartása kapcsán.
Felvetésünkre, hogy a történtek után a CNCD nem indíthat-e vizsgálatot saját kezdeményezésére, Asztalos annyit mondott, hogy fontolóra veszik. Korábban a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) is diszkriminációt kiáltott.
A munkaügy másképp látja
Érdekes módon a munkaügyi felügyelőség Maros megyei vezetője, Eva Man meglehetősen sajátosan értelmezi az esetet. Az igazgatónő szerint az állami intézményekben fontolóra kell venni az etnikai és egyben vallási hovatartozási arányokat. „Ahol az alkalmazottak nyolcvan százaléka az ortodox pünkösdöt szeretné ünnepelni, nem lehet, hogy a többiek máskor kapjanak szabadnapot. Ami meg a tanügyet illeti, nem a mi feladatunk megmondani, hogyan döntsenek, hanem az oktatásügyi tárcáé" – vélekedett az igazgatónő. Mindemellett Eva Man védelmébe vette azokat az intézményvezetőket, akik miatt a magyar alkalmazottak nem kaptak szabadnapot hétfőn. „Ezzel nem követtek el törvénysértést" – szögezte le.
A néppárt lajstromos megoldást javasol
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete egy, a párbeszéden és a kölcsönös tiszteleten alapuló megoldással rukkolt elő a hasonló gondok jövőbeni megelőzésére. Pálosi Csaba elnök szerint az efféle problémákat többnyire a kommunikációs akadályok okozzák. Éppen ezért a jövőben a néppárt az év elején eljuttatná a helyi, illetve központi hatóságokhoz a magyar vonatkozású egyházi és világi ünnepek lajstromát. „A cél, hogy vegyenek ezekről tudomást román ajkú polgártársaink, és akkor nem fordulhat elő, hogy húsvét másodnapján bírságolnak a parkolóőrök, behívnak ellenőrzésre a tűzoltóságra vagy a munkaügyhöz" – mondta Pálosi.
Hat héttel korábban, a nyugati kereszténység húsvétjakor a Marosvásárhely parkolóit ügykezelő Tracia Trade ügynökei megbírságolták azokat, akik – a hivatalos ünnepnapra hivatkozva – nem váltottak parkolójegyet. A tiltakozási hullámra reagálva a cég vezetői megígérték, hogy érvénytelenítik a büntetési jegyzőkönyveket. A történtek ellenére, pünkösdkor újból jegyvásárlásra késztették a gépkocsivezetőket.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 21.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 24.
Hárommillióan támogatják a melegházasság alkotmányos tiltását
A Koalíció a családért platformba tömörülő romániai civil szervezetek hétfőn a szenátus elé terjesztették a melegházasság tiltásáról szóló, hárommillió aláírással támogatott alkotmánymódosító javaslatot.
Az aláírásokat sorjázó íveket egy teherautóval szállították a parlamentbe. Miközben a hatályos alaptörvény házaspárok önkéntes elhatározásával alapított családról beszél, a polgári kezdeményezés szerint a házasság egy férfi és egy nő házasságán alapszik.
Mihai Gheorghiu, az ernyőszervezet képviselője közölte, hogy a kezdeményezést valamennyi romániai felekezet és valamennyi nemzetiség támogatásáról biztosította. A civil szervezetek tagjai cáfolták, hogy intoleránsak lennének, és közölték, hogy tiszteletben tartják bárkinek a szexuális irányultságát. Korábban Remus Cernea független parlamenti képviselő törvényjavaslatban kezdeményezte a homoszexuális és heteroszexuális párok élettársi kapcsolatának szabályozását, akciója azonban nem járt sikerrel.
Románia 2001-ben törölte a büntetőtörvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó homoszexuális kapcsolatokat". A polgári törvénykönyv a 2011-ben elfogadott változatában is tiltja az azonos neműek házasságát, és nem ismeri el a román vagy más állampolgárok külföldön kötött élettársi szerződéseit sem, függetlenül attól, hogy azokat azonos vagy különböző neműek kötötték.
Krónika (Kolozsvár)
A Koalíció a családért platformba tömörülő romániai civil szervezetek hétfőn a szenátus elé terjesztették a melegházasság tiltásáról szóló, hárommillió aláírással támogatott alkotmánymódosító javaslatot.
Az aláírásokat sorjázó íveket egy teherautóval szállították a parlamentbe. Miközben a hatályos alaptörvény házaspárok önkéntes elhatározásával alapított családról beszél, a polgári kezdeményezés szerint a házasság egy férfi és egy nő házasságán alapszik.
Mihai Gheorghiu, az ernyőszervezet képviselője közölte, hogy a kezdeményezést valamennyi romániai felekezet és valamennyi nemzetiség támogatásáról biztosította. A civil szervezetek tagjai cáfolták, hogy intoleránsak lennének, és közölték, hogy tiszteletben tartják bárkinek a szexuális irányultságát. Korábban Remus Cernea független parlamenti képviselő törvényjavaslatban kezdeményezte a homoszexuális és heteroszexuális párok élettársi kapcsolatának szabályozását, akciója azonban nem járt sikerrel.
Románia 2001-ben törölte a büntetőtörvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó homoszexuális kapcsolatokat". A polgári törvénykönyv a 2011-ben elfogadott változatában is tiltja az azonos neműek házasságát, és nem ismeri el a román vagy más állampolgárok külföldön kötött élettársi szerződéseit sem, függetlenül attól, hogy azokat azonos vagy különböző neműek kötötték.
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 25.
Négy volt miniszter ellen indulhat nyomozás
égy volt miniszter ellen kérte bűnvádi eljárás megindítását a szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT), amely szerint a volt kormánytagok döntéseikkel a Petromidia olajfinomítónak privatizációja nyomán több mint félmilliárd dollárral károsították meg az államot.
A DIICOT a legfőbb ügyészségtől kérte kedden, hogy forduljon Klaus Johannis elnökhöz, és igényelje tőle a bűnvádi eljárás megindításának engedélyezését. Mihai Tănăsescu, Sebastian Vlădescu és Gheorghe Pogea volt pénzügyminiszterekről és Dan Ioan Popescu volt gazdasági tárcavezetőről van szó.
Az ügyészség bűnszövetkezet létrehozásával, hivatali visszaéléssel és sikkasztásban való bűnrészességgel gyanúsítja a négy minisztert. Eszerint Tănăsescu és Popescu 2003-ban rosszhiszeműen látták el hivatali kötelességeiket azáltal, hogy sürgősségi kormányrendeletben kezdeményezték a Petromidia olajfinomítónak az állammal szembeni 603 millió dolláros adósságának kötvényekké való átalakítását. Az ügyészek szerint ezt a rendeletet törvénytelenül fogadta el a kormány.
Szabadság (Kolozsvár)
égy volt miniszter ellen kérte bűnvádi eljárás megindítását a szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT), amely szerint a volt kormánytagok döntéseikkel a Petromidia olajfinomítónak privatizációja nyomán több mint félmilliárd dollárral károsították meg az államot.
A DIICOT a legfőbb ügyészségtől kérte kedden, hogy forduljon Klaus Johannis elnökhöz, és igényelje tőle a bűnvádi eljárás megindításának engedélyezését. Mihai Tănăsescu, Sebastian Vlădescu és Gheorghe Pogea volt pénzügyminiszterekről és Dan Ioan Popescu volt gazdasági tárcavezetőről van szó.
Az ügyészség bűnszövetkezet létrehozásával, hivatali visszaéléssel és sikkasztásban való bűnrészességgel gyanúsítja a négy minisztert. Eszerint Tănăsescu és Popescu 2003-ban rosszhiszeműen látták el hivatali kötelességeiket azáltal, hogy sürgősségi kormányrendeletben kezdeményezték a Petromidia olajfinomítónak az állammal szembeni 603 millió dolláros adósságának kötvényekké való átalakítását. Az ügyészek szerint ezt a rendeletet törvénytelenül fogadta el a kormány.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 27.
Az észak-erdélyi autópálya újabb szakaszának megépítésére kötött szerződést a román autópálya-társaság
Az észak-erdélyi autópálya újabb – Kolozsvártól nyugatra eső – szakaszának megépítésére kötött szerződést a romániai Autópályák és Országutak Országos Társasága (CNADNR) – közölte honlapján a társaság.
A szerződés értelmében az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek konzorciuma építheti a Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti 16,8 kilométeres szakaszt. A pályaépítés nettó 446,12 millió lejes kivitelezési díját a román állami költségvetésből biztosítják. A kivitelezőnek hat hónap alatt kell elkészítenie a terveket, és további egy év áll rendelkezésére az út megépítésére.
A pályaszakasz Zilah irányába hosszabbítja meg az észak-erdélyi autópálya Kolozs megyei szakaszát. A pályának jelenleg a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres Gyalu-Aranyosgyéres szakasza használható, de még ezen a részen sem épültek ki a pihenőhelyek.
Az új és a meglévő pályaszakasz összekapcsolásához meg kell építeni a gyalui Szamos-hidat, és át kell adni a jelenleg épülő 8,7 kilométeres Gyalu-Magyarnádas szakaszt. A részben megépült Szamos-híd befejezésére még nem választották ki a kivitelezőt, a Gyalu-Marnádas szakaszt áprilisban kellett volna átadni, de várhatóan csak az év végére készül el.
erdon.ro
Az észak-erdélyi autópálya újabb – Kolozsvártól nyugatra eső – szakaszának megépítésére kötött szerződést a romániai Autópályák és Országutak Országos Társasága (CNADNR) – közölte honlapján a társaság.
A szerződés értelmében az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek konzorciuma építheti a Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti 16,8 kilométeres szakaszt. A pályaépítés nettó 446,12 millió lejes kivitelezési díját a román állami költségvetésből biztosítják. A kivitelezőnek hat hónap alatt kell elkészítenie a terveket, és további egy év áll rendelkezésére az út megépítésére.
A pályaszakasz Zilah irányába hosszabbítja meg az észak-erdélyi autópálya Kolozs megyei szakaszát. A pályának jelenleg a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres Gyalu-Aranyosgyéres szakasza használható, de még ezen a részen sem épültek ki a pihenőhelyek.
Az új és a meglévő pályaszakasz összekapcsolásához meg kell építeni a gyalui Szamos-hidat, és át kell adni a jelenleg épülő 8,7 kilométeres Gyalu-Magyarnádas szakaszt. A részben megépült Szamos-híd befejezésére még nem választották ki a kivitelezőt, a Gyalu-Marnádas szakaszt áprilisban kellett volna átadni, de várhatóan csak az év végére készül el.
erdon.ro
2016. május 28.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 31.
Felavatták a kommunizmus áldozatainak emlékművét
Felavatták Bukarestben Mihai Buculei szobrászművész Szárnyak elnevezésű nagyszabású köztéri alkotását hétfőn, amely a kommunizmus áldozatai és elsősorban azok előtt tiszteleg, akik életüket áldozva nyíltan szembe mertek szállni a kommunista rendszerrel.
A 130 tonnás, 28 méter magas, acélból készült, három, ég felé törő, stilizált szárnyat ábrázoló emlékmű több mint tíz évig épült, 2,3 millió eurós költségvetésből. Az alkotás a Szabad sajtó terén kapott helyet, ahol a kommunista években Lenin szobra állt. A kommunizmus áldozatainak emlékművét a politikai foglyok nemzetközi szövetsége képviselőinek jelenlétében, katonai tiszteletadással szentelték fel, Klaus Iohannis államfő pedig ünnepi beszédében háláját és elismerését fejezte ki a kommunizmussal szembeszálló ellenállók áldozatvállalása előtt.
Az elnök aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Romániában mindmáig nem vizsgálták ki az 1989-es forradalom idején elkövetett bűnöket és úgy vélte: a felelősségre vonás nem maradhat el. Iohannis szerint olyan törvényre lenne szükség Romániában, amely megtiltaná a kommunizmus bűneinek tagadását. Az emlékmű felállításáról 2003-ban döntött a román kormány, de a kiválasztott helyszínt nem mindenki tartja jó ötletnek.
Calin Dan, a kortárs művészetek múzeumának igazgatója a piacvezető televízió híradójának korábban azt mondta, jobb lett volna üresen hagyni a Lenin-szobor talapzatát, mert az 1990-ben Szabad sajtó háznak átnevezett, a múlt század ötvenes éveiben épült egykori Scanteia-ház szerinte önmagában is egy önkényuralmi rendszer jelképe, és bármilyen eléje helyezett műalkotás "bűnrészessé válik", akkor is, ha ennek éppen ellenkezője volt a cél.
Bukarest utóbbi évtizedekben felállított köztéri alkotásai rendre vegyes fogadtatásban részesültek. Nem aratott osztatlan elismerést sem az Egyetem-téri Törött hegedű, sem a Nemzeti színház előtt felállított Pojácák szekere, sem a Forradalom-téren emelt, a bukarestiek által átdöfött burgonyaként emlegetett Újjászületés-emlékmű, sem a Traianus római császárt meztelenül, ölében farkassal megjelenítő szobor, amely a Történeti múzeum lépcsőin fogadja a látogatókat.
szatmar.ro
Felavatták Bukarestben Mihai Buculei szobrászművész Szárnyak elnevezésű nagyszabású köztéri alkotását hétfőn, amely a kommunizmus áldozatai és elsősorban azok előtt tiszteleg, akik életüket áldozva nyíltan szembe mertek szállni a kommunista rendszerrel.
A 130 tonnás, 28 méter magas, acélból készült, három, ég felé törő, stilizált szárnyat ábrázoló emlékmű több mint tíz évig épült, 2,3 millió eurós költségvetésből. Az alkotás a Szabad sajtó terén kapott helyet, ahol a kommunista években Lenin szobra állt. A kommunizmus áldozatainak emlékművét a politikai foglyok nemzetközi szövetsége képviselőinek jelenlétében, katonai tiszteletadással szentelték fel, Klaus Iohannis államfő pedig ünnepi beszédében háláját és elismerését fejezte ki a kommunizmussal szembeszálló ellenállók áldozatvállalása előtt.
Az elnök aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Romániában mindmáig nem vizsgálták ki az 1989-es forradalom idején elkövetett bűnöket és úgy vélte: a felelősségre vonás nem maradhat el. Iohannis szerint olyan törvényre lenne szükség Romániában, amely megtiltaná a kommunizmus bűneinek tagadását. Az emlékmű felállításáról 2003-ban döntött a román kormány, de a kiválasztott helyszínt nem mindenki tartja jó ötletnek.
Calin Dan, a kortárs művészetek múzeumának igazgatója a piacvezető televízió híradójának korábban azt mondta, jobb lett volna üresen hagyni a Lenin-szobor talapzatát, mert az 1990-ben Szabad sajtó háznak átnevezett, a múlt század ötvenes éveiben épült egykori Scanteia-ház szerinte önmagában is egy önkényuralmi rendszer jelképe, és bármilyen eléje helyezett műalkotás "bűnrészessé válik", akkor is, ha ennek éppen ellenkezője volt a cél.
Bukarest utóbbi évtizedekben felállított köztéri alkotásai rendre vegyes fogadtatásban részesültek. Nem aratott osztatlan elismerést sem az Egyetem-téri Törött hegedű, sem a Nemzeti színház előtt felállított Pojácák szekere, sem a Forradalom-téren emelt, a bukarestiek által átdöfött burgonyaként emlegetett Újjászületés-emlékmű, sem a Traianus római császárt meztelenül, ölében farkassal megjelenítő szobor, amely a Történeti múzeum lépcsőin fogadja a látogatókat.
szatmar.ro
2016. június 1.
Négy volt miniszter gyanú alatt
Jóváhagyta Klaus Johannis államfő a szervezett bűnözés és terrorizmusellenes ügyészség kérését, így a Rompetrol-ügyben eljárás indulhat Mihai Tănăsescu, Dan Ioan Popescu, Teodor Vlădescu, Gheorghe Pogea volt pénzügyi és gazdasági miniszterek ellen. Azzal vádolják őket, hogy 2000-től 2010-ig szervezett bűnözői csoportot hoztak létre, a Dinu Patriciu néhai üzletember és liberális politikus birtokában levő Rompetrol kőolaj-társaság adósságait sürgősségi kormányrendelettel pénzügyminisztériumi kötvényekké alakították át, később pedig megakadályozták a részvények eladását az értéktőzsdén, így az állam maradt a kárral.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jóváhagyta Klaus Johannis államfő a szervezett bűnözés és terrorizmusellenes ügyészség kérését, így a Rompetrol-ügyben eljárás indulhat Mihai Tănăsescu, Dan Ioan Popescu, Teodor Vlădescu, Gheorghe Pogea volt pénzügyi és gazdasági miniszterek ellen. Azzal vádolják őket, hogy 2000-től 2010-ig szervezett bűnözői csoportot hoztak létre, a Dinu Patriciu néhai üzletember és liberális politikus birtokában levő Rompetrol kőolaj-társaság adósságait sürgősségi kormányrendelettel pénzügyminisztériumi kötvényekké alakították át, később pedig megakadályozták a részvények eladását az értéktőzsdén, így az állam maradt a kárral.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 1.
Hetven éve végezték ki Antonescut
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 3.
Erdélyi választási körkép
Vasárnap több erdélyi városban kiélezett verseny fog zajlani a városvezetői tisztség elnyerésére. Az egyfordulós önkormányzati választások alkalmából a magyarság szempontjából úgy tűnik, Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben lesz a legnagyobb küzdelem, ahol reális esély van a jelenlegi városvezetés leváltására.
Marosvásárhelyen 2000 óta a számos pártot megjárt Dorin Florea polgármester van tisztségben, akinek az első két mandátumában voltak ugyan jó kezdeményezései, de a negyedik mandátumánál tartó városvezető mára szemmel láthatóan belefáradt a munkába. Elsősorban az etnikai szavazat tartja őt a tisztségben, miközben Marosvásárhely látványosan lemaradt az őt körülvevő városok mellett, így Kolozsvártól, Brassótól vagy Nagyszebentől. Marosvásárhelyen ezúttal is etnikai szavazás körvonalazódik, hiszen miután a magyar pártok közös jelöltet állítottak Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója személyében, a román pártok is gyakorlatilag egy jelölt mögé sorakoztak fel. A PSD kényszerből egy fiatal jelöltet állított, akinek nincs sok esélye szavazatokat elvenni Floreától, egyedül az ALDE állított ismertebb jelöltet, Ionela Ciotlăuş személyében, aki korábban alpolgármesterként saját bőrén tapasztalta meg Florea önkényes városvezetői stílusát. A küzdelem színfoltját a Dan Maşca vállalkozó által életre hívott, magát interetnikus pártként hirdető Szabad Emberek Pártja képezi, amelynek színeiben maga Maşca pályázik a városvezetői tisztségre. A megyei múzeumot az elmúlt években látványosan felvirágoztató, civil öntudattal rendelkező ötgyermekes Soós Zoltánnak azért nyílik reális esélye a győzelemre, mert a magyarság példátlan módon összefogott személye körül. A városban 43 százalékra tehető a népszámlálás szerint a magyarság számaránya.
Szatmárnémetiben Kereskényi Gábor próbálja megnyerni a városvezetői tisztséget, akinek a jelenlegi polgármestert, a PSD-és Dorel Coicát kell ehhez legyőznie. Elemzők szerint kettejük között fog eldőlni a küzdelem. Szatmárnémetiben összesen kilenc jelölt verseng, ott több román jelölt van, mint Marosvásárhelyen, ami a magyar jelöltnek kedvezhet. Szatmáron versenybe száll még többek között a független Horia Anderco, a liberális Adrian Cozma, a Băsescu-párti Csáki Csongor, az UNPR-és Ioan Opriş, valamint az ALDE-s Mihai Ştef. Nagyváradon az RMDSZ mellett az Erdélyi Magyar Néppárt is állított jelöltet a polgármesteri tisztségre. A szövetség színeiben Huszár István méretkezik meg, az EMNP Zatykó Gyulát indította. Nagyváradon felmérések szerint nagy valószínűséggel újabb mandátumot fog nyerni Ilie Bolojan jelenlegi polgármester.
Székelyföldön több városvezető újabb mandátumra pályázik, így Ráduly Róbert Csíkszeredában, Antal Árpád Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen pedig az RMDSZ Arros Orsolya vállalkozót indította. Székelyföldön van 52 olyan település, ahol csak az RMDSZ indított jelöltet. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap arra biztatott mindenkit, hogy menjen el szavazni, mert a minél több leadott szavazat tudja megmutatni a szövetség erejét.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)
Vasárnap több erdélyi városban kiélezett verseny fog zajlani a városvezetői tisztség elnyerésére. Az egyfordulós önkormányzati választások alkalmából a magyarság szempontjából úgy tűnik, Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben lesz a legnagyobb küzdelem, ahol reális esély van a jelenlegi városvezetés leváltására.
Marosvásárhelyen 2000 óta a számos pártot megjárt Dorin Florea polgármester van tisztségben, akinek az első két mandátumában voltak ugyan jó kezdeményezései, de a negyedik mandátumánál tartó városvezető mára szemmel láthatóan belefáradt a munkába. Elsősorban az etnikai szavazat tartja őt a tisztségben, miközben Marosvásárhely látványosan lemaradt az őt körülvevő városok mellett, így Kolozsvártól, Brassótól vagy Nagyszebentől. Marosvásárhelyen ezúttal is etnikai szavazás körvonalazódik, hiszen miután a magyar pártok közös jelöltet állítottak Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója személyében, a román pártok is gyakorlatilag egy jelölt mögé sorakoztak fel. A PSD kényszerből egy fiatal jelöltet állított, akinek nincs sok esélye szavazatokat elvenni Floreától, egyedül az ALDE állított ismertebb jelöltet, Ionela Ciotlăuş személyében, aki korábban alpolgármesterként saját bőrén tapasztalta meg Florea önkényes városvezetői stílusát. A küzdelem színfoltját a Dan Maşca vállalkozó által életre hívott, magát interetnikus pártként hirdető Szabad Emberek Pártja képezi, amelynek színeiben maga Maşca pályázik a városvezetői tisztségre. A megyei múzeumot az elmúlt években látványosan felvirágoztató, civil öntudattal rendelkező ötgyermekes Soós Zoltánnak azért nyílik reális esélye a győzelemre, mert a magyarság példátlan módon összefogott személye körül. A városban 43 százalékra tehető a népszámlálás szerint a magyarság számaránya.
Szatmárnémetiben Kereskényi Gábor próbálja megnyerni a városvezetői tisztséget, akinek a jelenlegi polgármestert, a PSD-és Dorel Coicát kell ehhez legyőznie. Elemzők szerint kettejük között fog eldőlni a küzdelem. Szatmárnémetiben összesen kilenc jelölt verseng, ott több román jelölt van, mint Marosvásárhelyen, ami a magyar jelöltnek kedvezhet. Szatmáron versenybe száll még többek között a független Horia Anderco, a liberális Adrian Cozma, a Băsescu-párti Csáki Csongor, az UNPR-és Ioan Opriş, valamint az ALDE-s Mihai Ştef. Nagyváradon az RMDSZ mellett az Erdélyi Magyar Néppárt is állított jelöltet a polgármesteri tisztségre. A szövetség színeiben Huszár István méretkezik meg, az EMNP Zatykó Gyulát indította. Nagyváradon felmérések szerint nagy valószínűséggel újabb mandátumot fog nyerni Ilie Bolojan jelenlegi polgármester.
Székelyföldön több városvezető újabb mandátumra pályázik, így Ráduly Róbert Csíkszeredában, Antal Árpád Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen pedig az RMDSZ Arros Orsolya vállalkozót indította. Székelyföldön van 52 olyan település, ahol csak az RMDSZ indított jelöltet. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap arra biztatott mindenkit, hogy menjen el szavazni, mert a minél több leadott szavazat tudja megmutatni a szövetség erejét.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 4.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 6.
Nagy Zoltán nyert Gyergyószentmiklóson
Nagy Zoltán megbízott gyergyószentmiklósi polgármester, illetve a hivatalban lévő gyergyószéki polgármesterek nagy része folytatja tevékenységét – ezek az eredmények körvonalazódtak vasárnap éjfélkor.
Még számolták a szavazatokat Gyergyószentmiklós több szavazókörzetében is vasárnap éjjel, de a polgármester-választás már eldőlt. Nagy Zoltán nagy különbséggel – a szavazatok mintegy 80 százalékát megszerezve nyerte el a városvezetői tisztséget. A megbízott polgármesterből választott polgármester lett.
„Jól eső érzés látni, hogy az emberek értékelték az elmúlt időszak munkáját” – nyilatkozott Nagy Zoltán, frissen megválasztott polgármesterként vasárnap késő este 11 órakor. „A városnak nincsenek jobboldali vagy baloldali problémái, hanem megoldani való problémái vannak. Éppen ezért nem szeretnék egyik vagy másik oldal kizárólagos polgármestere lenni, hanem az egész város, Gyergyószentmiklós polgármestere. A következő időszakban fő feladatomnak tekintem, hogy megteremtsem a képviselő-testületben azt az egységet, ami hiányzott eddig” – fogalmazott.
A gyergyószentmiklósi képviselő-testületnek egyébként valószínűleg négy párt lesz a részese. Többséget szerzett az MPP, erős lesz az RMDSZ-csoport is, és a részeredmények azt jelzik, bejutott a POL és a PNL is. Hogy melyik frakció hány tagból áll, később derül ki.
Borszéken Mik József, Újfaluban Egyed József, Csomafalván Márton László Szilárd, Alfaluban Gáll Szabolcs lesz a polgármester a következő négy évben is. Ez derült ki a vasárnap éjfélkor megtudható adatokból. Információink szerint Újfalu községben szoros volt a különbség, kevés szavazattöbbséggel nyert Egyed József. Máshol ellenben meggyőző fölénnyel nyertek a jelenlegi vezetők. Remetén és Ditróban ez nem is volt kérdés, Laczkó-Albert Elemér és Puskás Elemér egyedüli jelöltekként indultak a választáson.
Vaslábon a számítógépes rendszer akadozása nehezítette az adatok feldolgozását, a legtöbb szavazatot a korábbi polgármester, a PSD színeiben induló Tinca Mihail-Dumitru szerezte meg. Az RMDSZ jelöltje, Fórika István Marosfőn szerzett több szavazatot, míg a legkevesebb voksot a független Vaidos Marcel-Nucu kapta, aki a vaslábiak körében volt népszerűbb.
Maroshévízen az éjfélig megszámolt szavazatok számából az látszik, a jelenlegi polgármester, a PNL-s Platon Stelu újabb négy évre megbízatást nyert.
Különös figyelem övezte a szárhegyi választást, ahol biztos volt, új polgármestere lesz a községnek. Vasárnap késő este Danguly Ervin független jelölt mintegy száz szavazattal vezetett az RMDSZ-es Ferencz Tihamér előtt. A nagyobb létszámú körzet szavazatainak számlálása azonban még nem fejeződött be éjfélre.
Tölgyesen az egyetlen magyar jelöltnek, az RMDSZ színeiben induló Csibi Lászlónak három személlyel kellett megméretkeznie, akik szintén a polgármesteri székre pályáztak. Köztük van a jelenlegi polgármester, Vancu Marcel (PSD), Hîrlav Gabriela (PNL) és Țifrea Vasile (PND). Éjfél előtt fél órával Csibi László elmondta: egyetlen körzetből sem tudhatnak eredményt, a szavazóbiztosok telefonjait kikapcsoltatták, a polgármesterekre leadott szavazatok összeszámlálását utoljára hagyták. A választás napján rendellenességről nem szerzett tudomást az RMDSZ jelöltje, azt viszont elmondta, hogy Vancu Marcel megalapozta a támogatottságát az elmúlt időszakban. A fiatalságot célozták meg, költségvetésből különítve el alapot, hogy ősszel minden iskolásnak, tehát több mint 300 személynek táblagépet vásároljanak, amihez internetbérlet is társult. Gazdag volt a gyereknap is, így Csibi vasárnap éjjel vélekedett, a következő mandátumban is marad az eddigi polgármester.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
Nagy Zoltán megbízott gyergyószentmiklósi polgármester, illetve a hivatalban lévő gyergyószéki polgármesterek nagy része folytatja tevékenységét – ezek az eredmények körvonalazódtak vasárnap éjfélkor.
Még számolták a szavazatokat Gyergyószentmiklós több szavazókörzetében is vasárnap éjjel, de a polgármester-választás már eldőlt. Nagy Zoltán nagy különbséggel – a szavazatok mintegy 80 százalékát megszerezve nyerte el a városvezetői tisztséget. A megbízott polgármesterből választott polgármester lett.
„Jól eső érzés látni, hogy az emberek értékelték az elmúlt időszak munkáját” – nyilatkozott Nagy Zoltán, frissen megválasztott polgármesterként vasárnap késő este 11 órakor. „A városnak nincsenek jobboldali vagy baloldali problémái, hanem megoldani való problémái vannak. Éppen ezért nem szeretnék egyik vagy másik oldal kizárólagos polgármestere lenni, hanem az egész város, Gyergyószentmiklós polgármestere. A következő időszakban fő feladatomnak tekintem, hogy megteremtsem a képviselő-testületben azt az egységet, ami hiányzott eddig” – fogalmazott.
A gyergyószentmiklósi képviselő-testületnek egyébként valószínűleg négy párt lesz a részese. Többséget szerzett az MPP, erős lesz az RMDSZ-csoport is, és a részeredmények azt jelzik, bejutott a POL és a PNL is. Hogy melyik frakció hány tagból áll, később derül ki.
Borszéken Mik József, Újfaluban Egyed József, Csomafalván Márton László Szilárd, Alfaluban Gáll Szabolcs lesz a polgármester a következő négy évben is. Ez derült ki a vasárnap éjfélkor megtudható adatokból. Információink szerint Újfalu községben szoros volt a különbség, kevés szavazattöbbséggel nyert Egyed József. Máshol ellenben meggyőző fölénnyel nyertek a jelenlegi vezetők. Remetén és Ditróban ez nem is volt kérdés, Laczkó-Albert Elemér és Puskás Elemér egyedüli jelöltekként indultak a választáson.
Vaslábon a számítógépes rendszer akadozása nehezítette az adatok feldolgozását, a legtöbb szavazatot a korábbi polgármester, a PSD színeiben induló Tinca Mihail-Dumitru szerezte meg. Az RMDSZ jelöltje, Fórika István Marosfőn szerzett több szavazatot, míg a legkevesebb voksot a független Vaidos Marcel-Nucu kapta, aki a vaslábiak körében volt népszerűbb.
Maroshévízen az éjfélig megszámolt szavazatok számából az látszik, a jelenlegi polgármester, a PNL-s Platon Stelu újabb négy évre megbízatást nyert.
Különös figyelem övezte a szárhegyi választást, ahol biztos volt, új polgármestere lesz a községnek. Vasárnap késő este Danguly Ervin független jelölt mintegy száz szavazattal vezetett az RMDSZ-es Ferencz Tihamér előtt. A nagyobb létszámú körzet szavazatainak számlálása azonban még nem fejeződött be éjfélre.
Tölgyesen az egyetlen magyar jelöltnek, az RMDSZ színeiben induló Csibi Lászlónak három személlyel kellett megméretkeznie, akik szintén a polgármesteri székre pályáztak. Köztük van a jelenlegi polgármester, Vancu Marcel (PSD), Hîrlav Gabriela (PNL) és Țifrea Vasile (PND). Éjfél előtt fél órával Csibi László elmondta: egyetlen körzetből sem tudhatnak eredményt, a szavazóbiztosok telefonjait kikapcsoltatták, a polgármesterekre leadott szavazatok összeszámlálását utoljára hagyták. A választás napján rendellenességről nem szerzett tudomást az RMDSZ jelöltje, azt viszont elmondta, hogy Vancu Marcel megalapozta a támogatottságát az elmúlt időszakban. A fiatalságot célozták meg, költségvetésből különítve el alapot, hogy ősszel minden iskolásnak, tehát több mint 300 személynek táblagépet vásároljanak, amihez internetbérlet is társult. Gazdag volt a gyereknap is, így Csibi vasárnap éjjel vélekedett, a következő mandátumban is marad az eddigi polgármester.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2016. június 6.
Hivatalos részeredmények Nagyváradon, Kolozsváron és Brassóban
A Központi Választási Iroda hétfő reggel közzétette a nagyvárosok első hivatalos részeredményeit. Három erdélyi nagyváros adatait közöljük.
Nagyvárad
Ilie Bolojan (PNL): 70,94 százalék
Huszár István (RMDSZ): 13,09
Coste Marina Adelina (PSD): 9,52
Zatykó Gyula (EMNP): 2,87
Kolozsvár
Emil Boc: 64,86
Horváth Anna: 12,65
Octavian Buzoianu (független): 9,72
(…)
Fancsali Ernő (EMNP): 0,58
Brassó
George Scripcaru (független): 52,60
Popa Răzvan (PSD): 16,52
Sturzu Mihai-Răzvan (független): 9,24
maszol.ro
A Központi Választási Iroda hétfő reggel közzétette a nagyvárosok első hivatalos részeredményeit. Három erdélyi nagyváros adatait közöljük.
Nagyvárad
Ilie Bolojan (PNL): 70,94 százalék
Huszár István (RMDSZ): 13,09
Coste Marina Adelina (PSD): 9,52
Zatykó Gyula (EMNP): 2,87
Kolozsvár
Emil Boc: 64,86
Horváth Anna: 12,65
Octavian Buzoianu (független): 9,72
(…)
Fancsali Ernő (EMNP): 0,58
Brassó
George Scripcaru (független): 52,60
Popa Răzvan (PSD): 16,52
Sturzu Mihai-Răzvan (független): 9,24
maszol.ro
2016. június 7.
Hazudnak – de miért?
Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem. A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben. Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem. A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben. Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 10.
Megtörtént a mandátumigazolás Nagyváradon és Bihar megyében
Pénteken mind a Bihar megyei, mind a nagyváradi önkormányzati képviselőtestület tagjai átvehették mandátumigazolásukat a választási bizottságok elnökeitől.
A Bihar megyei tanács munkájához Claudiu Pop prefektus kívánt sok sikert, és felkérte a pártok képviselőit, idejében adják le a kampányelszámolást, hogy mielőbb megtarthassák az alakuló üléseket.
A Bihar megyei tanácsban az RMDSZ hét, a Nemzeti Libeális Párt (PNL) 17, a Szociáldemokrata Párt kilenc, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége pedig két helyett szerzett meg. Az RMDSZ részéről Pásztor Sándor, Szabó István, Szoboszlai-Gáspár István, Boda Gergő, Kéry Hajnal, Péter I. Zoltán és Grim András került a testületbe.
A PNL képviseletében Ionel Avrigeanu, Nicolae Bodea, Cornel Borza, Ioan Câmpan, Dacian Foncea, Kiss János, Sebastian Lascu (ő hiányzott, mandátumát Avrigeanu vette át), Moisa Madear, Mircea Mălan, Romulus Motoca, Gheorghe Neag, Constantin Neniu, Peti Iosif, Lidia Popa, Teodor Suciu, Ancuţa Şchiop és Mihai Toderici. A PSD-t Stela Babău, Valentina Butişcă, Bujor Chirilă, Sergiu David, Dorel Dume, Ioan Mang, Florian Oros, Ana Maria Tiron és Ioan Gheorghe Ţară képviseli, az ALDE-t pedig Traian Bodea és Dorin Corcheş.
Míg a megyei tanácsosok ábécé-sorrendben, addig a városi képviselőtestület tagjai frakciók szerint vehették át mandátumukat. Megjegyzendő, hogy a megyei tanácsi listát vezető PNL-s Mircea Mălan a városi lista második helyén is szerepelt, ő mindkét mandátumigazolást átvette ma, annak függvényében tehát, hogy melyik helyről mond le, valamelyik testület összetétele még megváltozik.
A nagyváradi képviselőtestületbe az RDMSZ-képviseletében Huszár István (mandátumát Kis Gábor vette át), Kecse Gabriella, Kirei Melida és Kis Gábor került be. A PNL-nek 18 tanácstagja van, ezzel kétharmados többséget szerzett a testületben, mandátumot a már említett Mircea Mălan mellett Adrian Duşe, Florin Birta, Dacian Palladi, Camelia Dulcă, Mihai Maci, Daniel Negrean, Grigore Morar, Camelia Buhaş, Marcel Dragoş, Adrian Revnic, Florin Marinău, Teofil Filimon, Ioan Lezeu, Adrian Felea, Corina Fonoage, Ionel Zdrîncă és Romeo Ionescu kapott. Utolsóként Ilie Bolojan harmadszor megválasztott polgármester vette át mandátumigazolását.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
Pénteken mind a Bihar megyei, mind a nagyváradi önkormányzati képviselőtestület tagjai átvehették mandátumigazolásukat a választási bizottságok elnökeitől.
A Bihar megyei tanács munkájához Claudiu Pop prefektus kívánt sok sikert, és felkérte a pártok képviselőit, idejében adják le a kampányelszámolást, hogy mielőbb megtarthassák az alakuló üléseket.
A Bihar megyei tanácsban az RMDSZ hét, a Nemzeti Libeális Párt (PNL) 17, a Szociáldemokrata Párt kilenc, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége pedig két helyett szerzett meg. Az RMDSZ részéről Pásztor Sándor, Szabó István, Szoboszlai-Gáspár István, Boda Gergő, Kéry Hajnal, Péter I. Zoltán és Grim András került a testületbe.
A PNL képviseletében Ionel Avrigeanu, Nicolae Bodea, Cornel Borza, Ioan Câmpan, Dacian Foncea, Kiss János, Sebastian Lascu (ő hiányzott, mandátumát Avrigeanu vette át), Moisa Madear, Mircea Mălan, Romulus Motoca, Gheorghe Neag, Constantin Neniu, Peti Iosif, Lidia Popa, Teodor Suciu, Ancuţa Şchiop és Mihai Toderici. A PSD-t Stela Babău, Valentina Butişcă, Bujor Chirilă, Sergiu David, Dorel Dume, Ioan Mang, Florian Oros, Ana Maria Tiron és Ioan Gheorghe Ţară képviseli, az ALDE-t pedig Traian Bodea és Dorin Corcheş.
Míg a megyei tanácsosok ábécé-sorrendben, addig a városi képviselőtestület tagjai frakciók szerint vehették át mandátumukat. Megjegyzendő, hogy a megyei tanácsi listát vezető PNL-s Mircea Mălan a városi lista második helyén is szerepelt, ő mindkét mandátumigazolást átvette ma, annak függvényében tehát, hogy melyik helyről mond le, valamelyik testület összetétele még megváltozik.
A nagyváradi képviselőtestületbe az RDMSZ-képviseletében Huszár István (mandátumát Kis Gábor vette át), Kecse Gabriella, Kirei Melida és Kis Gábor került be. A PNL-nek 18 tanácstagja van, ezzel kétharmados többséget szerzett a testületben, mandátumot a már említett Mircea Mălan mellett Adrian Duşe, Florin Birta, Dacian Palladi, Camelia Dulcă, Mihai Maci, Daniel Negrean, Grigore Morar, Camelia Buhaş, Marcel Dragoş, Adrian Revnic, Florin Marinău, Teofil Filimon, Ioan Lezeu, Adrian Felea, Corina Fonoage, Ionel Zdrîncă és Romeo Ionescu kapott. Utolsóként Ilie Bolojan harmadszor megválasztott polgármester vette át mandátumigazolását.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2016. június 14.
Kiállítások is lesznek, de kiáltások is
A nagyváradi Szent László Napokat megelőző keddi, utolsó sajtótájékoztatón főleg a rendezvénysorozaton belül megnyíló tárlatokról számoltak be a szervezők, de egyéb tudnivalókról is szó esett. A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni.
Zatykó Gyula főszervező köszöntötte az egybegyűlteket, s szólt az idén különösen időszerű Márton Áron szabadtéri kiállításról, melynek megnyitója június 20-án 17.30-tól lesz, a vár udvarán. 120 éve született mártírpüspökünk, s 2016 Márton Áron emlékév – ezért a magyarországi nemzetpolitikai titkárság úgy gondolta, Márton Áron életéről, munkásságáról, eszmerendszeréről szóló kiállítást mutat be a Kárpát-medencében. Erdély kiemelkedő püspökének életszakaszai nyolc, román és magyar felirattal ellátott maketten láthatók, a kiállítás egész héten megtekinthető lesz.
Átfogó tárlat
Retrospektív címmel a Nagyváradról elszármazott Munkácsy-díjas Molnár László József grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás június 21-én 18 órától, a várban kialakított galériában. A részletekről Holló Barna képzőművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora számolt be. Mint mondta, kolozsvári egyetemi éveik során találkoztak, s bár a grafikusművész a nyolcvanas években kiköltözött Magyarországra, szíve mindig hazavágyott. Őszinte művész, aki nem vágyik feltűnésre, s jellemző rá az alázatos odafigyelés, mellyel a művészethez viszonyul. A várban bemutatandó kiállítás során a korai, egyetemi évek alatti munkái éppúgy megtekinthetők lesznek, mint a néhány évvel ezelőttiek. Harminc-negyven alkotás tekinthető majd meg, a megnyitót követően a tárlatot június 23-ig 15-től 18 óráig, június 24 és 26 között pedig 11-től 18 óráig lehet látogatni.
Bár úgy volt, hogy Zórád Ernő, a híres magyarországi illusztrátor családtagjai is jelen lesznek a sajtótájékoztatón, végül betegség miatt nem jöttek el, s Zatykó Gyula szólt a június 19-én 18 órától megnyíló tárlatról. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációból című tárlat többek között a Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveihez készített illusztrációkat mutatja be. A művészt a képregényt szeretőknek nem kell bemutatni, a „precíz bohém” egyszerre volt képregény készítő, festő, grafikus, illusztrátor és iparművész. Első képregényének – melyet amúgy nem tartott sokra – Winnetou volt a főszereplője és 1957-ben jelent meg, a hetvenes-nyolcvanas években megjelent képregényei a gyűjtők féltve őrzött kincsei – hangzott el. De a festészetnek sem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás Magyarországon és külföldön egyaránt. A tárlat megnyitóján Ramona Novicov műkritikus szól majd az alkotásokról.
Design-kiállítás
Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének oktatója a Sepsiszentgyörgyben 2015-ben megszervezett Design-hetet bemutató, június 22-én 19 órától megnyíló tárlatról szólt. A képzőművészeti műhelyek mögötti kazamatában megszervezett tárlaton többek között az erdélyi designerek munkái, valamint a design-versenyen résztvevők munkái láthatók majd. A megnyitót követően kerekasztal beszélgetés lesz, melyen részt vesz majd Bogár Róbert budapesti belsőépítész is. Árgenerátor – művészet mint erőforrás 2 címmel, június 21-én 16 órától szintén a Szent László Napok keretén belül, a Partiumi Keresztény Egyetem Mihai Viteazul u. 3. sz. alatti pincegalériájában a képzőművészeti tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás, Antik Sándor professzor irányításával.
Kíméletlenül őszintén hozza felszínre a a családokat és fiatalokat érintő fontos kérdéseket a Kontrasztkiállítás, melyről Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúségi referense számolt be. 2010-ben, kisvárdai református gyülekezetbe járó fiatalok álmodták meg a tárlatot, mely az egyház és a magyar rendőrség együttműködése nyomán született meg. A tárlat valójában „kiáltás, sikoly, mely felráz”, s hét témát – családon belüli erőszak, példaképek, válás, abortusz, függőségek, öngyilkosság, megváltás – ölel fel megdöbbentő képek, videók segítségével. Első sorban a családokat, valamint a tizennégy éven felüli fiatalokat szeretnék megszólítani. Fontos részlet, hogy a tárlat megtekintését követően a látottakat feldolgozását segítő kiscsoportos beszélgetések lesznek lelki gondozók, önkéntesek közreműködésével, de egyéni beszélgetéseken is részt lehet venni. Az önkéntesek és lelki gondozók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Bihar megyei Egyesületének tagjai.
A sajtótájékoztató végén Zatykó Gyula köszönetet mondott legfőbb támogatóiknak.
Tudnivalók, érdekességek
A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni, melyekkel – értéküktől függően – kerékpárt, wellness-hétvégét, vagy a kolozsvári Untold fesztivál csütörtöki napjára kétszemélyes belépőt lehet nyerni. Újdonság, hogy a Szent László Napok programjai mobilalkalmazáson is elérhetők lesznek, az alkalmazás lehetővé teszi a szűrést, a navigációt az egyes helyszínekhez és értesítést is küld a bejelölt rendezvények időpontjáról, az esetleges változásokról.
Neumann Andrea
erdon.ro
A nagyváradi Szent László Napokat megelőző keddi, utolsó sajtótájékoztatón főleg a rendezvénysorozaton belül megnyíló tárlatokról számoltak be a szervezők, de egyéb tudnivalókról is szó esett. A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni.
Zatykó Gyula főszervező köszöntötte az egybegyűlteket, s szólt az idén különösen időszerű Márton Áron szabadtéri kiállításról, melynek megnyitója június 20-án 17.30-tól lesz, a vár udvarán. 120 éve született mártírpüspökünk, s 2016 Márton Áron emlékév – ezért a magyarországi nemzetpolitikai titkárság úgy gondolta, Márton Áron életéről, munkásságáról, eszmerendszeréről szóló kiállítást mutat be a Kárpát-medencében. Erdély kiemelkedő püspökének életszakaszai nyolc, román és magyar felirattal ellátott maketten láthatók, a kiállítás egész héten megtekinthető lesz.
Átfogó tárlat
Retrospektív címmel a Nagyváradról elszármazott Munkácsy-díjas Molnár László József grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás június 21-én 18 órától, a várban kialakított galériában. A részletekről Holló Barna képzőművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora számolt be. Mint mondta, kolozsvári egyetemi éveik során találkoztak, s bár a grafikusművész a nyolcvanas években kiköltözött Magyarországra, szíve mindig hazavágyott. Őszinte művész, aki nem vágyik feltűnésre, s jellemző rá az alázatos odafigyelés, mellyel a művészethez viszonyul. A várban bemutatandó kiállítás során a korai, egyetemi évek alatti munkái éppúgy megtekinthetők lesznek, mint a néhány évvel ezelőttiek. Harminc-negyven alkotás tekinthető majd meg, a megnyitót követően a tárlatot június 23-ig 15-től 18 óráig, június 24 és 26 között pedig 11-től 18 óráig lehet látogatni.
Bár úgy volt, hogy Zórád Ernő, a híres magyarországi illusztrátor családtagjai is jelen lesznek a sajtótájékoztatón, végül betegség miatt nem jöttek el, s Zatykó Gyula szólt a június 19-én 18 órától megnyíló tárlatról. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációból című tárlat többek között a Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveihez készített illusztrációkat mutatja be. A művészt a képregényt szeretőknek nem kell bemutatni, a „precíz bohém” egyszerre volt képregény készítő, festő, grafikus, illusztrátor és iparművész. Első képregényének – melyet amúgy nem tartott sokra – Winnetou volt a főszereplője és 1957-ben jelent meg, a hetvenes-nyolcvanas években megjelent képregényei a gyűjtők féltve őrzött kincsei – hangzott el. De a festészetnek sem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás Magyarországon és külföldön egyaránt. A tárlat megnyitóján Ramona Novicov műkritikus szól majd az alkotásokról.
Design-kiállítás
Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének oktatója a Sepsiszentgyörgyben 2015-ben megszervezett Design-hetet bemutató, június 22-én 19 órától megnyíló tárlatról szólt. A képzőművészeti műhelyek mögötti kazamatában megszervezett tárlaton többek között az erdélyi designerek munkái, valamint a design-versenyen résztvevők munkái láthatók majd. A megnyitót követően kerekasztal beszélgetés lesz, melyen részt vesz majd Bogár Róbert budapesti belsőépítész is. Árgenerátor – művészet mint erőforrás 2 címmel, június 21-én 16 órától szintén a Szent László Napok keretén belül, a Partiumi Keresztény Egyetem Mihai Viteazul u. 3. sz. alatti pincegalériájában a képzőművészeti tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás, Antik Sándor professzor irányításával.
Kíméletlenül őszintén hozza felszínre a a családokat és fiatalokat érintő fontos kérdéseket a Kontrasztkiállítás, melyről Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúségi referense számolt be. 2010-ben, kisvárdai református gyülekezetbe járó fiatalok álmodták meg a tárlatot, mely az egyház és a magyar rendőrség együttműködése nyomán született meg. A tárlat valójában „kiáltás, sikoly, mely felráz”, s hét témát – családon belüli erőszak, példaképek, válás, abortusz, függőségek, öngyilkosság, megváltás – ölel fel megdöbbentő képek, videók segítségével. Első sorban a családokat, valamint a tizennégy éven felüli fiatalokat szeretnék megszólítani. Fontos részlet, hogy a tárlat megtekintését követően a látottakat feldolgozását segítő kiscsoportos beszélgetések lesznek lelki gondozók, önkéntesek közreműködésével, de egyéni beszélgetéseken is részt lehet venni. Az önkéntesek és lelki gondozók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Bihar megyei Egyesületének tagjai.
A sajtótájékoztató végén Zatykó Gyula köszönetet mondott legfőbb támogatóiknak.
Tudnivalók, érdekességek
A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni, melyekkel – értéküktől függően – kerékpárt, wellness-hétvégét, vagy a kolozsvári Untold fesztivál csütörtöki napjára kétszemélyes belépőt lehet nyerni. Újdonság, hogy a Szent László Napok programjai mobilalkalmazáson is elérhetők lesznek, az alkalmazás lehetővé teszi a szűrést, a navigációt az egyes helyszínekhez és értesítést is küld a bejelölt rendezvények időpontjáról, az esetleges változásokról.
Neumann Andrea
erdon.ro
2016. június 17.
Június 28. lehet az újságírók napja Romániában. Úgy tűnik, hogy csak a románoké
A tervezet beleillik abban a törvényhozási módozatba, amely véletlenül (?) megfeledkezik a kisebbségekről. Jelen esetben az újságírókról.
Június 28. lesz az újságírók napja Romániában, ha a parlament megszavazza az erről rendelkező tervezetet. Elolvastuk a törvény megalkotásának indoklását, és hát nagyon kihagyva érezzük magunkat a buliból.
Még hagyján, hogy a szöveg minősége egy ötödik osztályos dolgozatára emlékeztet, viszont nagyobb baj, hogy tartalmát tekintve csak a romániai román kollégákra vonatkozik.
Az indoklás szövege tökéletesen illeszkedik Románia Alkotmányának első cikkéhez. Románia nemzetállam, ergo itt csak románok élnek. Románoknak román történelmük, sajtótörténetük, nemzeti költőjük, sajtókultúrájuk, újságíró érdekképviseletük van. És saját újságíró ünnepnapjuk.
Magával az ünnepnap kijelölésének tényével nem is lenne baj, hiszen az utóbbi időszakban nagyon ráálltak a parlamenti képviselők és szenátorok arra, hogy bizonyos szakmák gyakorlóit elismerjék egy-egy saját nappal, miért éppen az újságírók maradnának ki? Viszont a tervezet indoklása egy remek állatorvosi ló: a román törvényhozóknak eszükbe sem jut a kisebbségre gondolni, és csak a román érdekképviseleti szervezetekkel konzultálnak. A parlamenti bizottságban a magyar érdekképviselet, vagyis RMDSZ nem lép fel korrekciót kérő erőként. Nincs értelme, mert a törvénytervezet maga olyan, amilyennek lennie kell egy ilyen ünnepnapot előíró szövegnek, kár potyára hangulatot kelteni. Csakhogy ez itt egy elvi kérdés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kisebbségi újságíró-szervezetekkel erről az ünnepnapról miért nem konzultált senki.
A tervezet
Az újságírók napját kijelölő tervezetet 27 törvényhozó kezdeményezte, a szenátust már megjárta, ott elutasították. A képviselőház mondja ki az ügyben az utolsó szót, egyelőre a kulturális bizottság vitatta meg a dokumentumot a héten, és elfogadására tett javaslatot. A törvénytervezet három bekezdésből áll, az első kimondja, hogy június 28-án ünnepeljük ezentúl az újságíró napját, a második bekezdés szerint a helyi és a központi hatóságok ünnepségeket szervezhetnek erre a napra, az utolsó bekezdésben pedig azt írja, hogy a közszolgálati tévé és rádió témába vágó tartalmakat közvetíthet.
Az indoklás
Az indoklás olvasása közben az merült fel bennünk újra és újra, hogy miként kerülnek olyan emberek az ország legfelsőbb fórumába, akik ilyen szövegeket képesek produkálni. Jelen esetben Haralambie Vochițoiu. Megpróbáltuk hitelesen lefordítani, hogy senki ne maradjon ki az élményből:
„A román újságíró a történelem folyamán a népe lelkiismereteként az első vonalban harcolt a függetlenségért, társadalmi szabadságért, újraéledésért és a nemzeti egyesülésért. A román újságíró politikai rezsimtől függetlenül került a legfélelmetesebb testi-lelki agresszió célpontjába. Koncepciós perekben hurcolták meg, csak azért, mert nem félt gondolkodni, és írásaival leleplezni a butaságot, a képmutatást, a lopást, a korrupciót, a hazugságot és a hazaárulást. A román újságíró az Egyház, a Történelem és a nemzeti Függetlenség hithű védelmezőjeként a román nemzet nagy Hadseregének tagja, a Román Nyelv szolgálója (nagybetűs kiemelés az indoklás írójától). A román újságíró megértette a legrégebbi és legdrámaibb időktől fogva, hogy szakmájának szeretettel és hittel való művelése által ugyanabban a mértékben emelkedik fel, amilyen mértékben feláldozza magát az Igazság oltárán.
A kommunista totalitarista rendszer egyes román újságírókat nehéz és hosszú börtönévekre, másokat halálra ítélt véleménynyilvánításuk miatt, és szilárd elhatározásuk miatt, hogy a tisztességességet és az igazságot szolgálják.
Éppen ezért a román államnak morális és becsületbeli kötelessége a Román Újságíró Napjának megalapításával háláját kifejezni ezek iránt a mártír újságírók iránt, akik az igazságot és a román népet szolgálták munkájukkal, megerősítették a jogállamot, a demokráciát és az általános emberi értékeket: az igazságot, a tiszteletet, a toleranciát, a szolidaritást és a szabadságot”. A tervezet az Újságírók Egyesülete javaslatára jelölte meg az ünnepnap dátumaként június 28-át. Ez, az indoklás szerint egy jeles, fontos nap a román újságírók számára, hiszen ezen a napon írt utolsó alkalommal a Timpul nevű újságba Mihai Eminescu román nemzeti költő, a téma a sajtószabadság volt, és ugyanezen a napon „lopták el az ország egyik részét”. Vagyis ezen a napon csatolták el Besszarábiát. A törvénytervezet írója szerint ezen a napon a román újságírónak éreznie kell a román állampolgár támogatását.
Kertész Melinda
Transindex.ro
A tervezet beleillik abban a törvényhozási módozatba, amely véletlenül (?) megfeledkezik a kisebbségekről. Jelen esetben az újságírókról.
Június 28. lesz az újságírók napja Romániában, ha a parlament megszavazza az erről rendelkező tervezetet. Elolvastuk a törvény megalkotásának indoklását, és hát nagyon kihagyva érezzük magunkat a buliból.
Még hagyján, hogy a szöveg minősége egy ötödik osztályos dolgozatára emlékeztet, viszont nagyobb baj, hogy tartalmát tekintve csak a romániai román kollégákra vonatkozik.
Az indoklás szövege tökéletesen illeszkedik Románia Alkotmányának első cikkéhez. Románia nemzetállam, ergo itt csak románok élnek. Románoknak román történelmük, sajtótörténetük, nemzeti költőjük, sajtókultúrájuk, újságíró érdekképviseletük van. És saját újságíró ünnepnapjuk.
Magával az ünnepnap kijelölésének tényével nem is lenne baj, hiszen az utóbbi időszakban nagyon ráálltak a parlamenti képviselők és szenátorok arra, hogy bizonyos szakmák gyakorlóit elismerjék egy-egy saját nappal, miért éppen az újságírók maradnának ki? Viszont a tervezet indoklása egy remek állatorvosi ló: a román törvényhozóknak eszükbe sem jut a kisebbségre gondolni, és csak a román érdekképviseleti szervezetekkel konzultálnak. A parlamenti bizottságban a magyar érdekképviselet, vagyis RMDSZ nem lép fel korrekciót kérő erőként. Nincs értelme, mert a törvénytervezet maga olyan, amilyennek lennie kell egy ilyen ünnepnapot előíró szövegnek, kár potyára hangulatot kelteni. Csakhogy ez itt egy elvi kérdés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kisebbségi újságíró-szervezetekkel erről az ünnepnapról miért nem konzultált senki.
A tervezet
Az újságírók napját kijelölő tervezetet 27 törvényhozó kezdeményezte, a szenátust már megjárta, ott elutasították. A képviselőház mondja ki az ügyben az utolsó szót, egyelőre a kulturális bizottság vitatta meg a dokumentumot a héten, és elfogadására tett javaslatot. A törvénytervezet három bekezdésből áll, az első kimondja, hogy június 28-án ünnepeljük ezentúl az újságíró napját, a második bekezdés szerint a helyi és a központi hatóságok ünnepségeket szervezhetnek erre a napra, az utolsó bekezdésben pedig azt írja, hogy a közszolgálati tévé és rádió témába vágó tartalmakat közvetíthet.
Az indoklás
Az indoklás olvasása közben az merült fel bennünk újra és újra, hogy miként kerülnek olyan emberek az ország legfelsőbb fórumába, akik ilyen szövegeket képesek produkálni. Jelen esetben Haralambie Vochițoiu. Megpróbáltuk hitelesen lefordítani, hogy senki ne maradjon ki az élményből:
„A román újságíró a történelem folyamán a népe lelkiismereteként az első vonalban harcolt a függetlenségért, társadalmi szabadságért, újraéledésért és a nemzeti egyesülésért. A román újságíró politikai rezsimtől függetlenül került a legfélelmetesebb testi-lelki agresszió célpontjába. Koncepciós perekben hurcolták meg, csak azért, mert nem félt gondolkodni, és írásaival leleplezni a butaságot, a képmutatást, a lopást, a korrupciót, a hazugságot és a hazaárulást. A román újságíró az Egyház, a Történelem és a nemzeti Függetlenség hithű védelmezőjeként a román nemzet nagy Hadseregének tagja, a Román Nyelv szolgálója (nagybetűs kiemelés az indoklás írójától). A román újságíró megértette a legrégebbi és legdrámaibb időktől fogva, hogy szakmájának szeretettel és hittel való művelése által ugyanabban a mértékben emelkedik fel, amilyen mértékben feláldozza magát az Igazság oltárán.
A kommunista totalitarista rendszer egyes román újságírókat nehéz és hosszú börtönévekre, másokat halálra ítélt véleménynyilvánításuk miatt, és szilárd elhatározásuk miatt, hogy a tisztességességet és az igazságot szolgálják.
Éppen ezért a román államnak morális és becsületbeli kötelessége a Román Újságíró Napjának megalapításával háláját kifejezni ezek iránt a mártír újságírók iránt, akik az igazságot és a román népet szolgálták munkájukkal, megerősítették a jogállamot, a demokráciát és az általános emberi értékeket: az igazságot, a tiszteletet, a toleranciát, a szolidaritást és a szabadságot”. A tervezet az Újságírók Egyesülete javaslatára jelölte meg az ünnepnap dátumaként június 28-át. Ez, az indoklás szerint egy jeles, fontos nap a román újságírók számára, hiszen ezen a napon írt utolsó alkalommal a Timpul nevű újságba Mihai Eminescu román nemzeti költő, a téma a sajtószabadság volt, és ugyanezen a napon „lopták el az ország egyik részét”. Vagyis ezen a napon csatolták el Besszarábiát. A törvénytervezet írója szerint ezen a napon a román újságírónak éreznie kell a román állampolgár támogatását.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2016. június 20.
Meghalt az 1989-es temesvári sortüzekért elítélt volt tábornok
Meghalt Victor Atanasie Staculescu volt tábornok, akit az 1989-es temesvári vérengzésért 15 éves börtönbüntetésre ítéltek, ám akinek a történészek és Ion Iliescu volt román államfő kulcsszerepet tulajdonítanak a Ceausescu-diktatúra megdöntésében – közölte hétfőn a bukaresti sajtó.
A két éve feltételesen szabadlábra helyezett Stanculescut 88 éves korában egy bukaresti „luxus-öregotthonban" érte a halál, ahova azt követően helyezte el családja, hogy június elején agyvérzést szenvedett – írta a Hotnews.ro hírportál, hozzátéve, hogy a volt védelmi miniszter összesen öt évet töltött le büntetéséből.
A temesvári népfelkelés idején – amely a kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetésből bontakozott ki – 1989. december 17-20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, a sortüzekben 253-an sebesültek meg. A vérengzésért évekkel később, a jobboldali kormányzatok idején indult perekben a Ceausecu által 1989-ben Temesvárra vezényelt, a megtorlást irányító Stanculescut és Mihai Chitac tábornokot vonták felelősségre. Stanculescu utolsó, jogerős ítélete csaknem két évtizeddel az események után, 2008-ban született meg.
A diktátor bukása után hatalomra került, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) kormányában Stanculescu és Chitac is még miniszteri megbízatást kapott a Ceausescu megbuktatásában és a hadsereg „átállásában" játszott forradalmi szerepéért.
Stanculescu halálhíréről értesülve, hétfői blogbejegyzésében Iliescu azt írta: a történelmi sorsfordulón hozott döntéseivel a volt tábornok hozzájárult a forradalom győzelméhez, és ahhoz, hogy Románia megszabaduljon az önkényuralomtól és visszatérjen a demokráciához.
Stanculescut 2014-ben kiengedték a börtönből, mert letöltötte büntetése egyharmadát, és Romániában a 60 évnél idősebb rabok jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra helyezhetők. A legfőbb ügyészségnél egyébként tavaly újabb bűnvádi eljárás kezdődött ellene, amikor az államfő jóváhagyta az 1990-es Petre Roman vezette kormány több tagjának elszámoltatását az 1990-es júniusi „bányászjárásért", amikor Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost, hogy „megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát az ellene tüntetőktől.
Erdély.ma
Meghalt Victor Atanasie Staculescu volt tábornok, akit az 1989-es temesvári vérengzésért 15 éves börtönbüntetésre ítéltek, ám akinek a történészek és Ion Iliescu volt román államfő kulcsszerepet tulajdonítanak a Ceausescu-diktatúra megdöntésében – közölte hétfőn a bukaresti sajtó.
A két éve feltételesen szabadlábra helyezett Stanculescut 88 éves korában egy bukaresti „luxus-öregotthonban" érte a halál, ahova azt követően helyezte el családja, hogy június elején agyvérzést szenvedett – írta a Hotnews.ro hírportál, hozzátéve, hogy a volt védelmi miniszter összesen öt évet töltött le büntetéséből.
A temesvári népfelkelés idején – amely a kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetésből bontakozott ki – 1989. december 17-20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, a sortüzekben 253-an sebesültek meg. A vérengzésért évekkel később, a jobboldali kormányzatok idején indult perekben a Ceausecu által 1989-ben Temesvárra vezényelt, a megtorlást irányító Stanculescut és Mihai Chitac tábornokot vonták felelősségre. Stanculescu utolsó, jogerős ítélete csaknem két évtizeddel az események után, 2008-ban született meg.
A diktátor bukása után hatalomra került, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) kormányában Stanculescu és Chitac is még miniszteri megbízatást kapott a Ceausescu megbuktatásában és a hadsereg „átállásában" játszott forradalmi szerepéért.
Stanculescu halálhíréről értesülve, hétfői blogbejegyzésében Iliescu azt írta: a történelmi sorsfordulón hozott döntéseivel a volt tábornok hozzájárult a forradalom győzelméhez, és ahhoz, hogy Románia megszabaduljon az önkényuralomtól és visszatérjen a demokráciához.
Stanculescut 2014-ben kiengedték a börtönből, mert letöltötte büntetése egyharmadát, és Romániában a 60 évnél idősebb rabok jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra helyezhetők. A legfőbb ügyészségnél egyébként tavaly újabb bűnvádi eljárás kezdődött ellene, amikor az államfő jóváhagyta az 1990-es Petre Roman vezette kormány több tagjának elszámoltatását az 1990-es júniusi „bányászjárásért", amikor Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost, hogy „megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát az ellene tüntetőktől.
Erdély.ma
2016. június 21.
Segítséget kérnek és dolgoznak a viharkárok helyreállításán
Anyagi segítségre van szüksége a kutyfalvi református egyházközségnek, miután az Erdélyen június 19-én, vasárnap este átvonuló ítéletidő ledöntötte a templom tornyának egy részét, és az épület is jelentős mértékben beázott. A vihar által érintett településeken dolgoznak a károk helyreállításán.
Az egyházközség csütörtök reggel 8 órától közmunkát hirdetett a templom környékének rendbetétele érdekében, ugyanakkor adományokat várnak a legsürgősebb munkálatok elvégzéséhez. Az egyházközségnek cserepekre is szüksége van, a vihar ugyanis leröpítette a parókia és a templom tetejének egy részét – közölte Facebook-oldalán Lukács Vilmos református lelkész. A vihar megzavarta a marosvásárhelyi közlekedési lámpák működését is, az Electrica áramszolgáltató szakemberei kedden is javították, ellenőrizték a hálózatot.
Az elmúlt napokban Erdély- és Partium-szerte jelentkező viharok okozta károkról Dacian Cioloş miniszterelnök tegnap reggel videokonferencián egyeztetett a prefektusokkal és a sürgősségi helyzetek kezelésével megbízott hatóságok vezetőivel. A megbeszélésen egyrészt tájékoztatták a kormányfőt a károk mértékéről, ugyanakkor szóba került a szélsőséges időjárási körülmények, főként árvizek idején teendő intézkedésekről. Cristian Resmeriţă, a Hunyad megyei Lupény polgármestere eközben arról számolt be, hogy becsléseik szerint közel 20 millió lejre lenne szükségük ahhoz, hogy rendbehozzák az áradás okozta károkat. Az ítéletidő főként az infrastruktúrát rongálta meg, az önkormányzat pedig már kérést küldött a kormánynak, hogy biztosítsa a szükséges forrásokat, a helyzetről pedig a prefektúrát is értesítették.
Az elöljáró rámutatott: saját költségvetésből nem tudják kifizetni a javításokat. Elmondása szerint egy egész lakónegyedben újjá kell építeni az utakat, és a település más szakaszai is jelentősen megrongálódtak.
Marosdátoson a tűzoltókkal együtt dolgozó csendőrök, rendőrök és helybeli lakosok újrafedték a vihar által megrongált épületek tetőzetének ötven százalékát, a többi lakóház 85 százalékánál ideiglenes védő-borító műanyagfóliát húztak a megrongált tetőzetre. A kutyfalvi 154 vihar által megrongált ház közül kedden 20-at fedtek teljesen újra, 12 esetében pedig részlegesen készültek el az újrafedéssel. A beavatkozók elsősorban azoknál a házaknál dolgoztak, ahol volt tetőfedő tetőcserép. A két településre – Kutyfalvára és Marosdátosra – összesen 122 tűzoltót rendeltek ki, 9 csendőrt a rohambrigádtól és hármat a csendőrfelügyelőségtől, továbbá 11 rendőrt a megyei rendőr-főkapitányságról – tájékoztatott Mihai Gagyi hadnagy, a Maros Megyei Vészhelyzeti felügyelőség sajtószóvivője.
Bakó Zoltán, Kőrössy Andrea
Székelyhon.ro
Anyagi segítségre van szüksége a kutyfalvi református egyházközségnek, miután az Erdélyen június 19-én, vasárnap este átvonuló ítéletidő ledöntötte a templom tornyának egy részét, és az épület is jelentős mértékben beázott. A vihar által érintett településeken dolgoznak a károk helyreállításán.
Az egyházközség csütörtök reggel 8 órától közmunkát hirdetett a templom környékének rendbetétele érdekében, ugyanakkor adományokat várnak a legsürgősebb munkálatok elvégzéséhez. Az egyházközségnek cserepekre is szüksége van, a vihar ugyanis leröpítette a parókia és a templom tetejének egy részét – közölte Facebook-oldalán Lukács Vilmos református lelkész. A vihar megzavarta a marosvásárhelyi közlekedési lámpák működését is, az Electrica áramszolgáltató szakemberei kedden is javították, ellenőrizték a hálózatot.
Az elmúlt napokban Erdély- és Partium-szerte jelentkező viharok okozta károkról Dacian Cioloş miniszterelnök tegnap reggel videokonferencián egyeztetett a prefektusokkal és a sürgősségi helyzetek kezelésével megbízott hatóságok vezetőivel. A megbeszélésen egyrészt tájékoztatták a kormányfőt a károk mértékéről, ugyanakkor szóba került a szélsőséges időjárási körülmények, főként árvizek idején teendő intézkedésekről. Cristian Resmeriţă, a Hunyad megyei Lupény polgármestere eközben arról számolt be, hogy becsléseik szerint közel 20 millió lejre lenne szükségük ahhoz, hogy rendbehozzák az áradás okozta károkat. Az ítéletidő főként az infrastruktúrát rongálta meg, az önkormányzat pedig már kérést küldött a kormánynak, hogy biztosítsa a szükséges forrásokat, a helyzetről pedig a prefektúrát is értesítették.
Az elöljáró rámutatott: saját költségvetésből nem tudják kifizetni a javításokat. Elmondása szerint egy egész lakónegyedben újjá kell építeni az utakat, és a település más szakaszai is jelentősen megrongálódtak.
Marosdátoson a tűzoltókkal együtt dolgozó csendőrök, rendőrök és helybeli lakosok újrafedték a vihar által megrongált épületek tetőzetének ötven százalékát, a többi lakóház 85 százalékánál ideiglenes védő-borító műanyagfóliát húztak a megrongált tetőzetre. A kutyfalvi 154 vihar által megrongált ház közül kedden 20-at fedtek teljesen újra, 12 esetében pedig részlegesen készültek el az újrafedéssel. A beavatkozók elsősorban azoknál a házaknál dolgoztak, ahol volt tetőfedő tetőcserép. A két településre – Kutyfalvára és Marosdátosra – összesen 122 tűzoltót rendeltek ki, 9 csendőrt a rohambrigádtól és hármat a csendőrfelügyelőségtől, továbbá 11 rendőrt a megyei rendőr-főkapitányságról – tájékoztatott Mihai Gagyi hadnagy, a Maros Megyei Vészhelyzeti felügyelőség sajtószóvivője.
Bakó Zoltán, Kőrössy Andrea
Székelyhon.ro
2016. június 21.
Gyógytényezős seregszemlén (Borvizekről-mofettákról)
Ha a kutatóvállalatok levéltárainak mélyéről kellene összeszedni a Kovásznán és közvetlen környékén végzett borvíz- és mofettagáz-kutatások eredményeit, nehéz dolga lenne az arra vállalkozónak. Többnyire fővárosi és csíkszeredai cégek végezték a munkálatokat, egy részük megszűnt, másokat magánosítottak, de ki ne lenne ma kíváncsi olyan adatokra, hogy van-e egy-egy helyen ásványvíz vagy mofettagáz? Egykönnyen, olcsón ki sem keresik a levéltárak poros aktái-dossziéi közül.
Védeni a gyógykincset
Erről beszélgettünk a város leköszönő polgármesterével, Thiesz Jánossal és Gyila Sándorral, a Benedek Géza Szívkórház fizikusával, akinek írásait jól ismerik lapunk olvasói. Felmérhetetlen anyagiak rejlenek az elvégzett fúrások mögött, amelyeknek eredményeit, mint korabeli kutató, a város számára közkincsként megőriztük. Sejtve azt, hogy a leköszönő polgármester és a fungens fizikus a témakör érdekeltje marad továbbra is, közel félszáz furat eredményeit csomagoltuk. A nagyon hasznos szén-dioxidot tartalmazó ásványvíz három emeletben helyezkedik el a város mélystruktúrájában, s ezeket a gyógykincs jövőbeni értékesítése, felszínre hozatala szempontjából ismerni kell (képünk). Felbecsülhetetlen kincsről van szó, kiapadásától nem kell tartanunk, nem emberi életek hosszával mérik ezt az időtartamot, s bátran elmondhatjuk, hogy unokáink unokái is fürödhetnek és mofettázhatnak majd, s ha így nézzük a dolgokat, talán nem is annyira túlzás az a régi rendszer idejéből örökölt jelképes újságírói elnevezés, hogy Kovászna az „ezer borvizek városa”. – Városunk nemzetközi érdekeltségű fürdőváros – mondta Thiesz János. Az elmúlt évtizedekben ennek tudatában ügyeltünk arra, hogy a közművesítés alatt olyan szigeteléseket végezzen a kivitelező, hogy ne adjon helyet a szennyezett vizek mélyebb régiókba való beszivárgásának. Az utolsó évtized alatt nem történt olyan szennyeződés, amely a természetes gyógytényezőket negatív irányban befolyásolta, avagy károsította volna. Az Ásványvizek Nemzeti Tanácsának (SNAM) helyi képviselői követik a forrásvizek jellemzőit, de azok ihatósági szempontjából sem hangzott el semmilyen figyelmeztetés a megyei tiszti szolgálat részéről. Testvértelepülési szándéknyilatkozatot írtunk alá a Pruton túli Călărași városhoz tartozó Codru nevű gyógyfürdővel, ahol a Közép-Moldáv dombvidék szénsavmentes lúgos-kénes gyógyvizeit és gyógyiszapjait sokféle ivókúrás és fizioterápiás kezelésre használják. Minket férfiakul az is meglepett, hogy a kiváló hatású helybeli gyógyiszapokat a kezdődő prosztata-megnagyobbodás megelőzésére fizioterápiás módon alkalmazzák, amiről mi még nem hallottunk. Ez a kapcsolat arra is alkalmas lenne – folytatjuk a gondolatkört, hogy újra megismerkedjenek szakorvosaink a Kovásznán már iszappakolásokra a múltban alkalmazott Gelence– Ozsdola környéki igen jó minőségű tőzegiszapok fizioterápiás felhasználási lehetőségeivel, hatásával, ugyanis prosztatapanaszokkal mifelénk is eléggé sok közép- és időskorú férfi él. Ha a kovásznai mofettagázokban való fürdőzést „természetes viagraként” fogják fel, akkor a gyógyiszap annak az ellentétes kezelési módját képezné.
Borvíz- és mofetta-múzeumot Háromszéknek!
Kovászna őrzi a természetes gyógytényezők kihasználásának emlékeit, történetét. Csak ez a város lehetne alkalmas és méltó arra, hogy itt szülessen meg Háromszék első Borvízmúzeuma. Nem vagyunk még a 24. órában, még mindig lehetne sikere egy e célt szolgáló széles körű gyűjtésnek. Sejtjük, hogy sok család őrzi az egykori fürdőkultúra fényképes dokumentumait, borvizes üvegpalackokat, kupakokat, borvízcímkéket, a fürdőzéssel, ivókúrázással és az ipari palackozással kapcsolatos tárgyi emlékeket, kiadványokat, reklámokat. A szomszédos Hargita megyében három borvízmúzeum működik – Nagytusnádon, Székelyudvarhelyen és Borszéken –, amelyek megtekintése újabb ötletekkel is szolgálna.
– Ennek mi is tudatában voltunk-vagyunk – hangsúlyozta Thiesz János, nem egy alkalommal volt szó erről az értékmentésről a megyevezetők jelenlétében is. Egyetlen akadálya a megfelelő épület megtalálása, de akár új épület felépítésére is pályázni lehetne. Az elfekvő muzeális értékű anyag egy része elveszhet. Én merem hinni, hogy az új városvezetés nem zárkózik el ettől a hasznos elképzeléstől, és megkeresi a megvalósításához vezető alkalmas utat – emelte ki Thiesz János. Egy ilyen múzeum ipar- és orvostudomány-történeti múltunk hagyományait őrizhetné. Kovászna gyógyító vizeinek hatásáról már a régebbi korokból is maradtak fenn tanúskodó dokumentumok. Mihai Viteazul idejéből (1593–1600) származó jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a fejedelem szándéka ellenére sem tudta kihallgatni a bánfihunyadi főispánt, mert az éppen Kovásznára ment fürdőre. Gyors egymásutánban jelentek meg a legkülönbözőbb kovásznai fürdőkalauzok, és a XIX. században megkezdték a helyi ásványvizek palackozását. 1882-ben a trieszti világkiállításon díjazták a Horgász-forrás vizét, mint egyik legrégebben ismert gyógyvizet. Érméket és okleveleket kaptak a kovásznai ásványvizek 1891-ben Temesváron, 1900-ban Marosvásárhelyen, 1907-ben Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben 1929-ben. Ebben az időszakban kezdték meg a Galambok völgyében a Hankó-kút vizének palackozását, közelében kiépült a Sóstó-fürdő. Legtöbbet e sorok írójának borvízcímke-gyűjteménye árul el ezekről, amelyet készséggel bocsátanánk egy leendő borvízmúzeum rendelkezésére. Kovászna ásványvizeit és mofettáit több geológus és vegyész tanulmányozta, közülük most két jelességről emlékezünk meg: Hankó Vilmosról (1854–1923) és Miltiade Filipescuról (1901–1993). Hankó Erdélyből induló kémikus és ismeretterjesztő volt, a MTA levelezőtagja, az ásványvizek és a mofetták kiváló ismerője. Miltiade Filipescu geológus-akadémikus, korának neves román geológusa, temesvári és bukaresti egyetemi tanár, Kovászna gyógytényezőinek tanulmányozása idején, mert csendre vágyott, Csomakőrösön fogadott albérletet. Itt meséltek a helybeliek a falu jeles szülöttéről, Kőrösi Csoma Sándorról, de ő csak később jött rá, hogy az, akiről meséltek, nem lehet más, mint az a jeles Alexander Kőrösi de Csoma, a Kelet-kutató, akinek haláláról legelsőként éppen egy Jászvásárban megjelent román nyelvű újság adott hírt az akkori román tudósvilág számára. Így történt, hogy Filipescu tanulmányozni kezdte Kőrösi Csoma Sándor életét. Történt, hogy egyszer meghívást kapott egy Kalkuttában tartott nemzetközi geológiai kongresszusra. Mi sem volt természetesebb számára, hogy felkeresse a nagy magyar kutató dardzsilingi síremlékét. Van tehát bőven történeti emlék is, szakmai tanulmányok is, amelyek alátámaszthatják egy borvízmúzeum létesítéséhez szükséges pályázatot.
A kovásznai mofettagáz pótolhatatlan
– Számos külföldi kezelőintézetben mesterségesen kell biztosítani az ásványvíz radioaktivitását – részletezte Gyila Sándor –, nálunk ez természetes módon a szén-dioxid tulajdonságában rejlik, és olyan szerencsések vagyunk, hogy ezek a radioaktív ionok nem veszélyesek az emberre, a kúrázó fürdőzőre, az ivókúrát végzőre. Erre itt ügyelünk, a debreceni atomintézet szakembereivel ezt mértük, tisztáztuk. Más a helyzet például Magyarország egyetlen kiépített és rendezett mofettájában, Mátraderecskén, ahol bizony biztonsági intézkedésekre volt szükség, tehát sugárvédelmi gondok adódtak, ami főleg a kiszolgáló személyzetet veszélyezteti, ugyanis szigorúan vigyázni kell arra, hogy a mofettagázzal keveredett levegő ne juthasson a betegek tüdejébe. Nincs még egy olyan település vagy hely Kovászna megyében, ahol annyi mofetta működne egy csoportban, mint éppen itt – ebben értettünk egyet beszélgetőtársainkkal. Kovásznán jelenleg tizenegy a működő mofetták száma, nyolc a gyógyszállókban, három pedig magánmofetta. Vajnafalva városrészen a pincék zöme most is tele van a levegőnél nehezebb szén-dioxiddal, amit a helyi lakosság doh néven emleget. Ezzel a gázzal telik meg az udvari borvizes kutak vízszint fölötti ürege is. A lakosság kisebb kibélelt medencét épít a kutak mellé. Ezek feltelnek a kútból származó mofettagázzal, s mint egy-egy kis házi mofetta, működtek-működnek. A régi kovásznaiak a kút vedrébe helyezték a tartalékolt friss húst, mert a gázban nem szagosodott meg. Ott minimális az aerobakteriális tevékenység, és a levegő nyáron is sokkal hidegebb. A dohos pincék életveszélyesek, nem egy személy lelte azokban halálát, akarva, de akaratlanul is. Ehhez kapcsolódik egy ma is mosolyt derítő régi helyi mondás. Ha a család egyikének elviselhetetlennek tűnt a házas élet, így fenyegetőzött: ha sokat eszed az életemet, vigyázz, mert befekszem a pincébe!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha a kutatóvállalatok levéltárainak mélyéről kellene összeszedni a Kovásznán és közvetlen környékén végzett borvíz- és mofettagáz-kutatások eredményeit, nehéz dolga lenne az arra vállalkozónak. Többnyire fővárosi és csíkszeredai cégek végezték a munkálatokat, egy részük megszűnt, másokat magánosítottak, de ki ne lenne ma kíváncsi olyan adatokra, hogy van-e egy-egy helyen ásványvíz vagy mofettagáz? Egykönnyen, olcsón ki sem keresik a levéltárak poros aktái-dossziéi közül.
Védeni a gyógykincset
Erről beszélgettünk a város leköszönő polgármesterével, Thiesz Jánossal és Gyila Sándorral, a Benedek Géza Szívkórház fizikusával, akinek írásait jól ismerik lapunk olvasói. Felmérhetetlen anyagiak rejlenek az elvégzett fúrások mögött, amelyeknek eredményeit, mint korabeli kutató, a város számára közkincsként megőriztük. Sejtve azt, hogy a leköszönő polgármester és a fungens fizikus a témakör érdekeltje marad továbbra is, közel félszáz furat eredményeit csomagoltuk. A nagyon hasznos szén-dioxidot tartalmazó ásványvíz három emeletben helyezkedik el a város mélystruktúrájában, s ezeket a gyógykincs jövőbeni értékesítése, felszínre hozatala szempontjából ismerni kell (képünk). Felbecsülhetetlen kincsről van szó, kiapadásától nem kell tartanunk, nem emberi életek hosszával mérik ezt az időtartamot, s bátran elmondhatjuk, hogy unokáink unokái is fürödhetnek és mofettázhatnak majd, s ha így nézzük a dolgokat, talán nem is annyira túlzás az a régi rendszer idejéből örökölt jelképes újságírói elnevezés, hogy Kovászna az „ezer borvizek városa”. – Városunk nemzetközi érdekeltségű fürdőváros – mondta Thiesz János. Az elmúlt évtizedekben ennek tudatában ügyeltünk arra, hogy a közművesítés alatt olyan szigeteléseket végezzen a kivitelező, hogy ne adjon helyet a szennyezett vizek mélyebb régiókba való beszivárgásának. Az utolsó évtized alatt nem történt olyan szennyeződés, amely a természetes gyógytényezőket negatív irányban befolyásolta, avagy károsította volna. Az Ásványvizek Nemzeti Tanácsának (SNAM) helyi képviselői követik a forrásvizek jellemzőit, de azok ihatósági szempontjából sem hangzott el semmilyen figyelmeztetés a megyei tiszti szolgálat részéről. Testvértelepülési szándéknyilatkozatot írtunk alá a Pruton túli Călărași városhoz tartozó Codru nevű gyógyfürdővel, ahol a Közép-Moldáv dombvidék szénsavmentes lúgos-kénes gyógyvizeit és gyógyiszapjait sokféle ivókúrás és fizioterápiás kezelésre használják. Minket férfiakul az is meglepett, hogy a kiváló hatású helybeli gyógyiszapokat a kezdődő prosztata-megnagyobbodás megelőzésére fizioterápiás módon alkalmazzák, amiről mi még nem hallottunk. Ez a kapcsolat arra is alkalmas lenne – folytatjuk a gondolatkört, hogy újra megismerkedjenek szakorvosaink a Kovásznán már iszappakolásokra a múltban alkalmazott Gelence– Ozsdola környéki igen jó minőségű tőzegiszapok fizioterápiás felhasználási lehetőségeivel, hatásával, ugyanis prosztatapanaszokkal mifelénk is eléggé sok közép- és időskorú férfi él. Ha a kovásznai mofettagázokban való fürdőzést „természetes viagraként” fogják fel, akkor a gyógyiszap annak az ellentétes kezelési módját képezné.
Borvíz- és mofetta-múzeumot Háromszéknek!
Kovászna őrzi a természetes gyógytényezők kihasználásának emlékeit, történetét. Csak ez a város lehetne alkalmas és méltó arra, hogy itt szülessen meg Háromszék első Borvízmúzeuma. Nem vagyunk még a 24. órában, még mindig lehetne sikere egy e célt szolgáló széles körű gyűjtésnek. Sejtjük, hogy sok család őrzi az egykori fürdőkultúra fényképes dokumentumait, borvizes üvegpalackokat, kupakokat, borvízcímkéket, a fürdőzéssel, ivókúrázással és az ipari palackozással kapcsolatos tárgyi emlékeket, kiadványokat, reklámokat. A szomszédos Hargita megyében három borvízmúzeum működik – Nagytusnádon, Székelyudvarhelyen és Borszéken –, amelyek megtekintése újabb ötletekkel is szolgálna.
– Ennek mi is tudatában voltunk-vagyunk – hangsúlyozta Thiesz János, nem egy alkalommal volt szó erről az értékmentésről a megyevezetők jelenlétében is. Egyetlen akadálya a megfelelő épület megtalálása, de akár új épület felépítésére is pályázni lehetne. Az elfekvő muzeális értékű anyag egy része elveszhet. Én merem hinni, hogy az új városvezetés nem zárkózik el ettől a hasznos elképzeléstől, és megkeresi a megvalósításához vezető alkalmas utat – emelte ki Thiesz János. Egy ilyen múzeum ipar- és orvostudomány-történeti múltunk hagyományait őrizhetné. Kovászna gyógyító vizeinek hatásáról már a régebbi korokból is maradtak fenn tanúskodó dokumentumok. Mihai Viteazul idejéből (1593–1600) származó jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a fejedelem szándéka ellenére sem tudta kihallgatni a bánfihunyadi főispánt, mert az éppen Kovásznára ment fürdőre. Gyors egymásutánban jelentek meg a legkülönbözőbb kovásznai fürdőkalauzok, és a XIX. században megkezdték a helyi ásványvizek palackozását. 1882-ben a trieszti világkiállításon díjazták a Horgász-forrás vizét, mint egyik legrégebben ismert gyógyvizet. Érméket és okleveleket kaptak a kovásznai ásványvizek 1891-ben Temesváron, 1900-ban Marosvásárhelyen, 1907-ben Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben 1929-ben. Ebben az időszakban kezdték meg a Galambok völgyében a Hankó-kút vizének palackozását, közelében kiépült a Sóstó-fürdő. Legtöbbet e sorok írójának borvízcímke-gyűjteménye árul el ezekről, amelyet készséggel bocsátanánk egy leendő borvízmúzeum rendelkezésére. Kovászna ásványvizeit és mofettáit több geológus és vegyész tanulmányozta, közülük most két jelességről emlékezünk meg: Hankó Vilmosról (1854–1923) és Miltiade Filipescuról (1901–1993). Hankó Erdélyből induló kémikus és ismeretterjesztő volt, a MTA levelezőtagja, az ásványvizek és a mofetták kiváló ismerője. Miltiade Filipescu geológus-akadémikus, korának neves román geológusa, temesvári és bukaresti egyetemi tanár, Kovászna gyógytényezőinek tanulmányozása idején, mert csendre vágyott, Csomakőrösön fogadott albérletet. Itt meséltek a helybeliek a falu jeles szülöttéről, Kőrösi Csoma Sándorról, de ő csak később jött rá, hogy az, akiről meséltek, nem lehet más, mint az a jeles Alexander Kőrösi de Csoma, a Kelet-kutató, akinek haláláról legelsőként éppen egy Jászvásárban megjelent román nyelvű újság adott hírt az akkori román tudósvilág számára. Így történt, hogy Filipescu tanulmányozni kezdte Kőrösi Csoma Sándor életét. Történt, hogy egyszer meghívást kapott egy Kalkuttában tartott nemzetközi geológiai kongresszusra. Mi sem volt természetesebb számára, hogy felkeresse a nagy magyar kutató dardzsilingi síremlékét. Van tehát bőven történeti emlék is, szakmai tanulmányok is, amelyek alátámaszthatják egy borvízmúzeum létesítéséhez szükséges pályázatot.
A kovásznai mofettagáz pótolhatatlan
– Számos külföldi kezelőintézetben mesterségesen kell biztosítani az ásványvíz radioaktivitását – részletezte Gyila Sándor –, nálunk ez természetes módon a szén-dioxid tulajdonságában rejlik, és olyan szerencsések vagyunk, hogy ezek a radioaktív ionok nem veszélyesek az emberre, a kúrázó fürdőzőre, az ivókúrát végzőre. Erre itt ügyelünk, a debreceni atomintézet szakembereivel ezt mértük, tisztáztuk. Más a helyzet például Magyarország egyetlen kiépített és rendezett mofettájában, Mátraderecskén, ahol bizony biztonsági intézkedésekre volt szükség, tehát sugárvédelmi gondok adódtak, ami főleg a kiszolgáló személyzetet veszélyezteti, ugyanis szigorúan vigyázni kell arra, hogy a mofettagázzal keveredett levegő ne juthasson a betegek tüdejébe. Nincs még egy olyan település vagy hely Kovászna megyében, ahol annyi mofetta működne egy csoportban, mint éppen itt – ebben értettünk egyet beszélgetőtársainkkal. Kovásznán jelenleg tizenegy a működő mofetták száma, nyolc a gyógyszállókban, három pedig magánmofetta. Vajnafalva városrészen a pincék zöme most is tele van a levegőnél nehezebb szén-dioxiddal, amit a helyi lakosság doh néven emleget. Ezzel a gázzal telik meg az udvari borvizes kutak vízszint fölötti ürege is. A lakosság kisebb kibélelt medencét épít a kutak mellé. Ezek feltelnek a kútból származó mofettagázzal, s mint egy-egy kis házi mofetta, működtek-működnek. A régi kovásznaiak a kút vedrébe helyezték a tartalékolt friss húst, mert a gázban nem szagosodott meg. Ott minimális az aerobakteriális tevékenység, és a levegő nyáron is sokkal hidegebb. A dohos pincék életveszélyesek, nem egy személy lelte azokban halálát, akarva, de akaratlanul is. Ehhez kapcsolódik egy ma is mosolyt derítő régi helyi mondás. Ha a család egyikének elviselhetetlennek tűnt a házas élet, így fenyegetőzött: ha sokat eszed az életemet, vigyázz, mert befekszem a pincébe!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 21.
Lerepített templomtorony, tetőzet nélküli házak
Ítéletidő Kutyfalván
A vasárnap esti ítéletidő után kerestük fel a Marosvásárhelytől 36 km-re, Marosludastól öt kilométerre délkeletre fekvő Kutyfalva községközpontot, ahol helyszíni szemlénk során újra megbizonyosodhattunk a természet mindenható, romboló erejéről.
A helybéliek arról számoltak be, hogy olyan tornádószerű jelenséget éltek át, amilyenhez hasonlóban korábban sosem volt részük. A település bejáratánál összecsombolyított helységnévtábla jelezte, hogy az előző este ott áthaladó orkánerejű szél nem ismert határokat. A kifedett háztetőkön, a gyökerestül kicsavart diófákon, kettőbe hasított gyümölcsfákon mind ott maradt az óriási erejű vihar nyoma.
Krízisbizottság a községházán
A községközpont önkormányzatának székhelyén összeült krízisbizottság tagjai – Dorin Oltean ezredes, a Maros megyei Vészhelyzeti Felügyelőség vezetője, Lucian Goga főispán, Suta Ilie polgármester, valamint a tanácsosok – a legfontosabb teendőket tárgyalták, illet-ve a gyorssegély kiosztását elemezték. Amint kérdésünkre Lucian Goga prefektus elmondta, sürgősségi lépésként krízisbizottságot alakítottak, felmérni a legszükségesebb teendőket és a károkat, ugyanakkor a lakosságot próbálják nyugalomra inteni, mert nem lehet egyik percről a másikra helyrehozni azt a rengeteg kárt, amit a vasárnap esti vihar okozott. Nincs olyan ház, amelyről ne hiányozna tetőcserép, s valamilyen formában ne károsodott volna. "A Transelectricát és az Electrica áramszolgáltatót értesítettük, mert estig nagy teljesítményű generátorokat fogunk üzembe helyezni, ehhez azonban kell az Electrica felmérése és engedélyezése, az esetleges rövidzárlatokat megelőzendő. A vihar miatt Kutyfalva és Marosdátos teljes mértékben áramellátás nélkül maradt, illetve a környező települések áramellátását is érintette a hat darab magasfeszültségű villanyoszlop kidőlése" – mondta a főispán, hozzátéve, hogy mintegy 14.000 fogyasztót érintett az áramkimaradás, ez a szám a hétfő déli órákra hozzávetőleg hatezerre csökkent. Kérdésünkre, hogy gyorssegélyben részesülnek-e a károsultak, a prefektus hangsúlyozta, hogy jelenleg az önkormányzat alkalmazottai utcánként próbálják összesíteni a károk értékét, minden ingatlan tulajdonosával elbeszélgetnek, és feljegyzik a becsült kár mértékét annak érdekében, hogy a megyei főispáni hivatal a kormánytól gyorssegélyt igényeljen, aminek érkezése valószínűleg két hétbe is beletelhet.
Amint a község polgármestere Suta Ilie kifejtette, a csendőrök az egyedülálló időseknek, özvegyasszonyoknak, magatehetetlen embereknek próbálnak mindenekelőtt segíteni. "Megrendeltünk 2000 cserepet, ez természetesen nagyon kevés, most próbáljuk felkutatni a lehetőségeket, mert raktáron lévő cserép a környéken nincs elegendő. A környékbeli településekről, Marosludasról is érkeztek felajánlások. Hozzávetőleg száz megyei vészhelyzetis, csendőr és rendőr segédkezik a károk helyreállításában" – mondta az önkormányzat elöljárója.
Közösségi összefogás
Lukács Vilmos István református lelkipásztor elmondta, a tíz percet sem tartó vihar a paplakot is kifedte, a diófa alatt parkoló személygépkocsira zuhant egy jókora ág, mely azt is károsította. A református templom toronyrészének falba épített tartókoszorújából kiszakította a tartógerendákat, és úgy csapta a földre a tornyot, hogy – szerencse a szerencsétlenségben –, nem károsította a nemrég felújított templomhajó tetőszerkezetét. Amint a lelkipásztor elmondta, amit lehet, megpróbálnak önerőből helyreállítani. "Hálásak vagyunk a fizikai segítségnyújtásért, amely a kora reggeli órákban megérkezett. A szomszéd települések lelkészei, elöljárói az első órákban felajánlották a segítségüket, támogatásukat, amire igencsak nagy szükség lesz az elkövetkezőkben is, a költséges helyreállítási munkálatok során".
A főút melletti vegyeskereskedés üzemeltetője elmondta, az ő ingatlanában a legtöbb kárt a szomszéd tetőzetéből kitépett és átrepített gerendák okozták. Egyelőre a család önerőből próbálja a károkat helyreállítani.
Egy özvegyasszony a használaton kívül helyezett gáztűzhely eredeti helyét mutatja az udvarán.
"Csekély" négy méterre lódította arrébb a szélvihar, de gerendákat is repített a fémkerítésükre, a nyomuk jól látható. Könnyeit törölgetve legnagyobb aggodalmát sírta el nekünk: ha újra elered az eső, a kifedett tetőzeten tovább ázik majd a lakás mennyezete, mely beomolhat, de nincs kitől segítségre számítson. Gyermekei külföldön élnek, a településen mindenki a maga gondjával van elfoglalva, ottjártunkkor ő még nem került sorra az intézményes segítségnyújtásban.
*
Vasárnap este a Maros megyén végigsöprő orkán erejű vihar Kutyfalván és Marosdátoson okozott tetemes anyagi károkat. A Horea Vészhelyzeti Felügyelőség szóvivője, Gagyi Mihai kérdésünkre elmondta, községszinten több mint 300 ingatlan tetőzete megrongálódott, tizenkettő teljesen tönkrement, két templom tornya is megrongálódott. Az ítéletidő nyomán Kutyfalva községben hat magasfeszültségű villanyoszlop kidőlt, ezért áramellátás nélkül maradt a község, súlyosabb személyi sérülés nem történt, ketten könnyebb sérüléssel megúszták. Amint a szóvivő kifejtette, Kutyfalván 153 lakóház tetőzete részlegesen megrongálódott, hét teljesen tönkrement, ugyanakkor a községközpont tömbházának a tetőzete is megrongálódott, a református templom tornyát pedig teljesen kifedte a szélvihar. Marosdátoson 150 háztető rongálódott meg, öt tetőzetet teljesen újjá kell építeni.
Marosvécsen az orkán erejű szélviharnak – mely személygépkocsira döntött egy fát – halálos áldozata is volt. A járműben ülő kétéves kislány belehalt sérüléseibe, az édesapát a rohammentősök feszítővágóval szabadították ki, az édesanya és másik két kiskorú gyerek nagyobb sérülések nélkül megúszta.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
Ítéletidő Kutyfalván
A vasárnap esti ítéletidő után kerestük fel a Marosvásárhelytől 36 km-re, Marosludastól öt kilométerre délkeletre fekvő Kutyfalva községközpontot, ahol helyszíni szemlénk során újra megbizonyosodhattunk a természet mindenható, romboló erejéről.
A helybéliek arról számoltak be, hogy olyan tornádószerű jelenséget éltek át, amilyenhez hasonlóban korábban sosem volt részük. A település bejáratánál összecsombolyított helységnévtábla jelezte, hogy az előző este ott áthaladó orkánerejű szél nem ismert határokat. A kifedett háztetőkön, a gyökerestül kicsavart diófákon, kettőbe hasított gyümölcsfákon mind ott maradt az óriási erejű vihar nyoma.
Krízisbizottság a községházán
A községközpont önkormányzatának székhelyén összeült krízisbizottság tagjai – Dorin Oltean ezredes, a Maros megyei Vészhelyzeti Felügyelőség vezetője, Lucian Goga főispán, Suta Ilie polgármester, valamint a tanácsosok – a legfontosabb teendőket tárgyalták, illet-ve a gyorssegély kiosztását elemezték. Amint kérdésünkre Lucian Goga prefektus elmondta, sürgősségi lépésként krízisbizottságot alakítottak, felmérni a legszükségesebb teendőket és a károkat, ugyanakkor a lakosságot próbálják nyugalomra inteni, mert nem lehet egyik percről a másikra helyrehozni azt a rengeteg kárt, amit a vasárnap esti vihar okozott. Nincs olyan ház, amelyről ne hiányozna tetőcserép, s valamilyen formában ne károsodott volna. "A Transelectricát és az Electrica áramszolgáltatót értesítettük, mert estig nagy teljesítményű generátorokat fogunk üzembe helyezni, ehhez azonban kell az Electrica felmérése és engedélyezése, az esetleges rövidzárlatokat megelőzendő. A vihar miatt Kutyfalva és Marosdátos teljes mértékben áramellátás nélkül maradt, illetve a környező települések áramellátását is érintette a hat darab magasfeszültségű villanyoszlop kidőlése" – mondta a főispán, hozzátéve, hogy mintegy 14.000 fogyasztót érintett az áramkimaradás, ez a szám a hétfő déli órákra hozzávetőleg hatezerre csökkent. Kérdésünkre, hogy gyorssegélyben részesülnek-e a károsultak, a prefektus hangsúlyozta, hogy jelenleg az önkormányzat alkalmazottai utcánként próbálják összesíteni a károk értékét, minden ingatlan tulajdonosával elbeszélgetnek, és feljegyzik a becsült kár mértékét annak érdekében, hogy a megyei főispáni hivatal a kormánytól gyorssegélyt igényeljen, aminek érkezése valószínűleg két hétbe is beletelhet.
Amint a község polgármestere Suta Ilie kifejtette, a csendőrök az egyedülálló időseknek, özvegyasszonyoknak, magatehetetlen embereknek próbálnak mindenekelőtt segíteni. "Megrendeltünk 2000 cserepet, ez természetesen nagyon kevés, most próbáljuk felkutatni a lehetőségeket, mert raktáron lévő cserép a környéken nincs elegendő. A környékbeli településekről, Marosludasról is érkeztek felajánlások. Hozzávetőleg száz megyei vészhelyzetis, csendőr és rendőr segédkezik a károk helyreállításában" – mondta az önkormányzat elöljárója.
Közösségi összefogás
Lukács Vilmos István református lelkipásztor elmondta, a tíz percet sem tartó vihar a paplakot is kifedte, a diófa alatt parkoló személygépkocsira zuhant egy jókora ág, mely azt is károsította. A református templom toronyrészének falba épített tartókoszorújából kiszakította a tartógerendákat, és úgy csapta a földre a tornyot, hogy – szerencse a szerencsétlenségben –, nem károsította a nemrég felújított templomhajó tetőszerkezetét. Amint a lelkipásztor elmondta, amit lehet, megpróbálnak önerőből helyreállítani. "Hálásak vagyunk a fizikai segítségnyújtásért, amely a kora reggeli órákban megérkezett. A szomszéd települések lelkészei, elöljárói az első órákban felajánlották a segítségüket, támogatásukat, amire igencsak nagy szükség lesz az elkövetkezőkben is, a költséges helyreállítási munkálatok során".
A főút melletti vegyeskereskedés üzemeltetője elmondta, az ő ingatlanában a legtöbb kárt a szomszéd tetőzetéből kitépett és átrepített gerendák okozták. Egyelőre a család önerőből próbálja a károkat helyreállítani.
Egy özvegyasszony a használaton kívül helyezett gáztűzhely eredeti helyét mutatja az udvarán.
"Csekély" négy méterre lódította arrébb a szélvihar, de gerendákat is repített a fémkerítésükre, a nyomuk jól látható. Könnyeit törölgetve legnagyobb aggodalmát sírta el nekünk: ha újra elered az eső, a kifedett tetőzeten tovább ázik majd a lakás mennyezete, mely beomolhat, de nincs kitől segítségre számítson. Gyermekei külföldön élnek, a településen mindenki a maga gondjával van elfoglalva, ottjártunkkor ő még nem került sorra az intézményes segítségnyújtásban.
*
Vasárnap este a Maros megyén végigsöprő orkán erejű vihar Kutyfalván és Marosdátoson okozott tetemes anyagi károkat. A Horea Vészhelyzeti Felügyelőség szóvivője, Gagyi Mihai kérdésünkre elmondta, községszinten több mint 300 ingatlan tetőzete megrongálódott, tizenkettő teljesen tönkrement, két templom tornya is megrongálódott. Az ítéletidő nyomán Kutyfalva községben hat magasfeszültségű villanyoszlop kidőlt, ezért áramellátás nélkül maradt a község, súlyosabb személyi sérülés nem történt, ketten könnyebb sérüléssel megúszták. Amint a szóvivő kifejtette, Kutyfalván 153 lakóház tetőzete részlegesen megrongálódott, hét teljesen tönkrement, ugyanakkor a községközpont tömbházának a tetőzete is megrongálódott, a református templom tornyát pedig teljesen kifedte a szélvihar. Marosdátoson 150 háztető rongálódott meg, öt tetőzetet teljesen újjá kell építeni.
Marosvécsen az orkán erejű szélviharnak – mely személygépkocsira döntött egy fát – halálos áldozata is volt. A járműben ülő kétéves kislány belehalt sérüléseibe, az édesapát a rohammentősök feszítővágóval szabadították ki, az édesanya és másik két kiskorú gyerek nagyobb sérülések nélkül megúszta.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 21.
Húszezer átlagon felüli
A tehetséggondozás társadalmi összefogást igényel
Tévhit, hogy a tehetség utat tör magának, azt gondozni kell, méghozzá szakszerűen, mindehhez társadalmi összefogásra van szükség – erre próbálja felhívni a figyelmet a székelyföldi tehetségnap, amelyet harmadszor szerveztek meg. A vándorrendezvénynek Marosvásárhely és Csíkszereda után ezúttal Sepsiszentgyörgy adott otthont.
Egy közösség húsz százaléka átlagon felüli képességgel rendelkezik, egy százaléka pedig kiemelkedő tehetség. Régiónkra kivetítve ez húszezer átlagon felüli képességekkel rendelkező gyereket és fiatal tehetséget jelent, ezek kibontakozását szeretné támogatni a 2013-ban magyarországi mintára megalakult Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács.
Székelyföldön mindig volt hagyománya a tehetséggondozásnak, ennek konkrét példája, hogy közösségi összefogásból építettek iskolákat, mint ahogy a Székely Mikó Kollégiumot is. De nemcsak múltja, hanem jelene is van a társadalmi felelősségvállalásnak, hiszen tavaly Székelyföldi Tehetségalapot hoztak létre vállalkozók, közéleti személyiségek – hívta fel a figyelmet Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke a tehetségnapon megtartott sajtótájékoztatón.
Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár a Nemzeti Tehetség Program körül kialakult összefogást hangsúlyozta. Mint mondta, a Magyar Országgyűlés 2008-ban ötpárti konszenzussal támogatta a programot. Magyarországon évente 350 ezer fiatal tehetség kap segítséget, a program kibővítéseként, idéntől a határon túli tehetséggondozással foglalkozó civil szervezetek, köznevelési intézmények is jelentkezhetnek a kiírt pályázatok túlnyomó többségére, de egyénileg is lehet pályázni A Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjra – hívta fel a figyelmet az államtitkár.
A civil, szakmai oldalt képviselve szólalt fel Bajor Péter, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács ügyvezető elnöke, aki elmondta, tehetséghálózatot hoztak létre, ma már 1400 tehetségpont van a Kárpát-medencében, ahol korszerű pszichológiai, pedagógiai módszertanon nyugvó tehetséggondozás zajlik. Ez a hálózatban működő tehetséggondozás példaértékű, amelyre Európában is kezdenek felfigyelni, tudtuk meg dr. Balogh László egyetemi tanártól, a Nemzeti Tehetségtanács elnökétől. A magyarországi előzményeket ismertetve elmondta, mindig is volt tehetséggondozás, de nem volt szisztematikus tehetségkeresés és egyéni fejlesztés. Megjegyezte, végre a gyermek került a tehetséggondozás középpontjába.
A harmadik székelyföldi tehetségnapon szakmai előadásokat és személyes életutakat hallgathattak meg a tehetséggondozásban részt vevő pedagógusok, mentorok, ugyanakkor székelyföldi tehetségek mutatkoztak be. Idén is átadták a Csutak Vilmos-díjakat, amely a tehetséggondozásban kiváló eredményeket felmutató székelyföldi szakemberek elismerése: életműdíjat kapott Gazda József kovásznai nyugalmazott magyartanár, író, valamint megosztott díjban részesült Szakács Ágnes, a Székely Mikó Kollégium tanítónője és Kakasi Zsolt, a Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára.
Gy Turoczki Emese
---
Ízig-vérig székely volt
A 3. székelyföldi tehetségnap előfutáraként tartottak szoboravatót péntek délután a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán. Csutak Vilmos mellszobrát a budapesti alkotó, Túri Török Tibor ajándékozta a 20. születésnapját ünneplő oktatási központnak, a talapzatot a Puskás Tivadar Szakközépiskola készíttette el.
– Sokan feltették a kérdést, hogy miért kell még egy szobor Csutak Vilmosról, hiszen van már Sepsiszentgyörgyön, erre én azt válaszoltam, legyen minél több, hiszen minél több Csutak Vilmosra van szükség – emelte ki ünnepi beszédében Bereczki Kinga, az Eurocenter Amőba Oktatási Központ vezetője. – Nehéz időket élünk a romló oktatási helyzetben, gyermekeink, fiataljaink elmennek, nincsenek pozitív példák, amiből erőt meríthetnek.
Csutak Vilmos okosan gazdálkodó vezető volt: a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatója, tanára, a múzeum őre, majd igazgatója, vezetése alatt épült a Székely Nemzeti Múzeum épülete és a leánygimnázium, azaz a mai Mihai Viteazul Főgimnázium.
– Ízig-vérig székely ember volt, Székelyföldért, nemzetéért élt és munkálkodott, olyan pedagógus, aki a legeldugottabb székely faluban nemcsak felkutatta a tehetséges gyermekeket, hanem sorsukat később is követte. Fontos volt számára a tehetség mint érték, de az is, hogy a tehetség azt a közösséget gazdagítsa, amelyik őt kitermelte, olyan példakép volt, akitől a mai tehetséggondozásban is tanulni lehet – hangzott el a szoboravatón.
Kisgyörgy Zoltán közíró neves mikós tanárokra emlékezett, beszédét anekdotákkal fűszerezve, de nem felejtve azt sem, hogy adósok vagyunk a híres tanáraink emlékének ápolásával. A mellszobrot az avatón jelen levő alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, fellépett a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja: Miklós Janka szavalt, Balázs Gergő énekelt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A tehetséggondozás társadalmi összefogást igényel
Tévhit, hogy a tehetség utat tör magának, azt gondozni kell, méghozzá szakszerűen, mindehhez társadalmi összefogásra van szükség – erre próbálja felhívni a figyelmet a székelyföldi tehetségnap, amelyet harmadszor szerveztek meg. A vándorrendezvénynek Marosvásárhely és Csíkszereda után ezúttal Sepsiszentgyörgy adott otthont.
Egy közösség húsz százaléka átlagon felüli képességgel rendelkezik, egy százaléka pedig kiemelkedő tehetség. Régiónkra kivetítve ez húszezer átlagon felüli képességekkel rendelkező gyereket és fiatal tehetséget jelent, ezek kibontakozását szeretné támogatni a 2013-ban magyarországi mintára megalakult Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács.
Székelyföldön mindig volt hagyománya a tehetséggondozásnak, ennek konkrét példája, hogy közösségi összefogásból építettek iskolákat, mint ahogy a Székely Mikó Kollégiumot is. De nemcsak múltja, hanem jelene is van a társadalmi felelősségvállalásnak, hiszen tavaly Székelyföldi Tehetségalapot hoztak létre vállalkozók, közéleti személyiségek – hívta fel a figyelmet Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke a tehetségnapon megtartott sajtótájékoztatón.
Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár a Nemzeti Tehetség Program körül kialakult összefogást hangsúlyozta. Mint mondta, a Magyar Országgyűlés 2008-ban ötpárti konszenzussal támogatta a programot. Magyarországon évente 350 ezer fiatal tehetség kap segítséget, a program kibővítéseként, idéntől a határon túli tehetséggondozással foglalkozó civil szervezetek, köznevelési intézmények is jelentkezhetnek a kiírt pályázatok túlnyomó többségére, de egyénileg is lehet pályázni A Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjra – hívta fel a figyelmet az államtitkár.
A civil, szakmai oldalt képviselve szólalt fel Bajor Péter, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács ügyvezető elnöke, aki elmondta, tehetséghálózatot hoztak létre, ma már 1400 tehetségpont van a Kárpát-medencében, ahol korszerű pszichológiai, pedagógiai módszertanon nyugvó tehetséggondozás zajlik. Ez a hálózatban működő tehetséggondozás példaértékű, amelyre Európában is kezdenek felfigyelni, tudtuk meg dr. Balogh László egyetemi tanártól, a Nemzeti Tehetségtanács elnökétől. A magyarországi előzményeket ismertetve elmondta, mindig is volt tehetséggondozás, de nem volt szisztematikus tehetségkeresés és egyéni fejlesztés. Megjegyezte, végre a gyermek került a tehetséggondozás középpontjába.
A harmadik székelyföldi tehetségnapon szakmai előadásokat és személyes életutakat hallgathattak meg a tehetséggondozásban részt vevő pedagógusok, mentorok, ugyanakkor székelyföldi tehetségek mutatkoztak be. Idén is átadták a Csutak Vilmos-díjakat, amely a tehetséggondozásban kiváló eredményeket felmutató székelyföldi szakemberek elismerése: életműdíjat kapott Gazda József kovásznai nyugalmazott magyartanár, író, valamint megosztott díjban részesült Szakács Ágnes, a Székely Mikó Kollégium tanítónője és Kakasi Zsolt, a Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára.
Gy Turoczki Emese
---
Ízig-vérig székely volt
A 3. székelyföldi tehetségnap előfutáraként tartottak szoboravatót péntek délután a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán. Csutak Vilmos mellszobrát a budapesti alkotó, Túri Török Tibor ajándékozta a 20. születésnapját ünneplő oktatási központnak, a talapzatot a Puskás Tivadar Szakközépiskola készíttette el.
– Sokan feltették a kérdést, hogy miért kell még egy szobor Csutak Vilmosról, hiszen van már Sepsiszentgyörgyön, erre én azt válaszoltam, legyen minél több, hiszen minél több Csutak Vilmosra van szükség – emelte ki ünnepi beszédében Bereczki Kinga, az Eurocenter Amőba Oktatási Központ vezetője. – Nehéz időket élünk a romló oktatási helyzetben, gyermekeink, fiataljaink elmennek, nincsenek pozitív példák, amiből erőt meríthetnek.
Csutak Vilmos okosan gazdálkodó vezető volt: a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatója, tanára, a múzeum őre, majd igazgatója, vezetése alatt épült a Székely Nemzeti Múzeum épülete és a leánygimnázium, azaz a mai Mihai Viteazul Főgimnázium.
– Ízig-vérig székely ember volt, Székelyföldért, nemzetéért élt és munkálkodott, olyan pedagógus, aki a legeldugottabb székely faluban nemcsak felkutatta a tehetséges gyermekeket, hanem sorsukat később is követte. Fontos volt számára a tehetség mint érték, de az is, hogy a tehetség azt a közösséget gazdagítsa, amelyik őt kitermelte, olyan példakép volt, akitől a mai tehetséggondozásban is tanulni lehet – hangzott el a szoboravatón.
Kisgyörgy Zoltán közíró neves mikós tanárokra emlékezett, beszédét anekdotákkal fűszerezve, de nem felejtve azt sem, hogy adósok vagyunk a híres tanáraink emlékének ápolásával. A mellszobrot az avatón jelen levő alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, fellépett a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja: Miklós Janka szavalt, Balázs Gergő énekelt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 21.
Negyedik napjához érkezett a Szent László Napok
A Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti szakos hallgatóinak kiállításával folytatódik kedden a június 18–26. között immár negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programja.
Az ArtGenerator 2 című tárlatot 16 órakor nyitják meg a PKE Képzőművészet Tanszék Zárda (Mihai Vitezul) utca 3. szám alatt található galériájában.
Retrospektív címmel nyílik kiállítás 18 órakor a várban kialakított galériában a nagyváradi származású Molnár László József festőművész, grafikus alkotásaiból. Ezt követően a tárlat június 21–23. között 15 órától 18 óráig, június 24–26. között pedig 11-től 18 óráig látogatható. A tárlat anyaga végigkalauzol bennünket Molnár László József teljes munkásságán, a kezdetektől napjainkig. Amint azt Cukor György költő megfogalmazta: „Ha a képeket sorozatnak, nagy kollázsnak vesszük, előttünk van az alkotó karaktere. És érintőlegesen azoké a hatásoké, gyilkos politikai légköré, éhes képzőművészeti érdeklődésé, melyeket átélt. Meglehet, hogy egyirányú a hatás: kezdettől máig. Noha nem szabad ráfognunk, hogy eszmélése óta egy határozott pszichikai intuícióval rajzolt. Képei saját jelenidejükben, magukban valóan, külön-külön készek, most sorozatszerűnek is tetszhetnek. Annál inkább, mert nem határolhatók el az alkotói időszakok, egymásba is átjátszanak, dominánsan kerülhet elő korábbi motívum, azaz egy érzéklet újabb fölszakadása”.
Civil Évkönyv
18.30 órától az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015-ös kiadványát mutatja be dr. Bodó Barna egyetemi tanár, szerkesztő, illetve a Kolozsvári Magyar Napok és a Szent László Napok szervezőinek képviseletében Szabó Lilla és Mészáros Tímea társszerző. Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége 2015-ben sorrendben harmadik évkönyvét jelenteti meg. A Civil Évkönyv az erdélyi civil szféra fontos kérdéseit elemzi, minden évben tematikusan. A 2015-ös évkönyv az erdélyi városok magyar napok típusú rendezvényeit mutatja be, azokat a nagy lélegzetű, 2-3 naptól olykor egy hónapon át tartó rendezvénysorozatokat, amelyek révén közösségünk birtokba veszi a köztereket, belakják ezeket, feltöltődnek, amire másként ritkán, szórványban szinte soha nem nyílik alkalmuk. A kötet 18 tanulmánya és 17 sajtó-összeállítása átfogó képet nyújt az Erdélyben és a Partiumban szervezett nagyobb szabású kulturális fesztiválok történetéről, megismerhetjük a szervezők motivációit, ugyanakkor arról is szó esik, hogy milyen jövő állhat az olyan rendezvénysorozatok előtt, mint például a Kolozsvári Magyar Napok, vagy a Szent László Napok.
erdon.ro
A Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti szakos hallgatóinak kiállításával folytatódik kedden a június 18–26. között immár negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programja.
Az ArtGenerator 2 című tárlatot 16 órakor nyitják meg a PKE Képzőművészet Tanszék Zárda (Mihai Vitezul) utca 3. szám alatt található galériájában.
Retrospektív címmel nyílik kiállítás 18 órakor a várban kialakított galériában a nagyváradi származású Molnár László József festőművész, grafikus alkotásaiból. Ezt követően a tárlat június 21–23. között 15 órától 18 óráig, június 24–26. között pedig 11-től 18 óráig látogatható. A tárlat anyaga végigkalauzol bennünket Molnár László József teljes munkásságán, a kezdetektől napjainkig. Amint azt Cukor György költő megfogalmazta: „Ha a képeket sorozatnak, nagy kollázsnak vesszük, előttünk van az alkotó karaktere. És érintőlegesen azoké a hatásoké, gyilkos politikai légköré, éhes képzőművészeti érdeklődésé, melyeket átélt. Meglehet, hogy egyirányú a hatás: kezdettől máig. Noha nem szabad ráfognunk, hogy eszmélése óta egy határozott pszichikai intuícióval rajzolt. Képei saját jelenidejükben, magukban valóan, külön-külön készek, most sorozatszerűnek is tetszhetnek. Annál inkább, mert nem határolhatók el az alkotói időszakok, egymásba is átjátszanak, dominánsan kerülhet elő korábbi motívum, azaz egy érzéklet újabb fölszakadása”.
Civil Évkönyv
18.30 órától az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015-ös kiadványát mutatja be dr. Bodó Barna egyetemi tanár, szerkesztő, illetve a Kolozsvári Magyar Napok és a Szent László Napok szervezőinek képviseletében Szabó Lilla és Mészáros Tímea társszerző. Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége 2015-ben sorrendben harmadik évkönyvét jelenteti meg. A Civil Évkönyv az erdélyi civil szféra fontos kérdéseit elemzi, minden évben tematikusan. A 2015-ös évkönyv az erdélyi városok magyar napok típusú rendezvényeit mutatja be, azokat a nagy lélegzetű, 2-3 naptól olykor egy hónapon át tartó rendezvénysorozatokat, amelyek révén közösségünk birtokba veszi a köztereket, belakják ezeket, feltöltődnek, amire másként ritkán, szórványban szinte soha nem nyílik alkalmuk. A kötet 18 tanulmánya és 17 sajtó-összeállítása átfogó képet nyújt az Erdélyben és a Partiumban szervezett nagyobb szabású kulturális fesztiválok történetéről, megismerhetjük a szervezők motivációit, ugyanakkor arról is szó esik, hogy milyen jövő állhat az olyan rendezvénysorozatok előtt, mint például a Kolozsvári Magyar Napok, vagy a Szent László Napok.
erdon.ro
2016. június 22.
Népszerű a városismereti vetélkedő
Több mint másfél száz diák és harmincnyolc pedagógus vett részt a Nemes Emil sepsiszentgyörgyi tanító által kezdeményezett és szervezett 17. Barangoló városismereti vetélkedőn.
A háromfős csapatok helyi utcanevekkel és madarakkal ismerkedtek, valóságos madárkatalógust rajzoltak, szavakat alkottak Sepsiszentgyörgy betűiből, helyesírási feladatokat oldottak meg, böngészték a várostérképet. A Barangoló városismereti vetélkedő nem tantervi alapokon megfogalmazott tananyagra épül, hanem olyan ismeretekre, amelyekkel a diákok naponta találkoznak, de nem biztos, hogy fontosnak tartják ezeket, a feladatok megoldása ellenben ráirányítja figyelmüket az őket körülvevő dolgokra, jelenségekre.
A legtöbb csapat, tizenhat a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolából jelentkezett a vetélkedőre, nyolc csoport vett részt a Gödri Ferenc Általános Iskolából, hat a Nicolae Colan Általános Iskolából, négy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, kettő az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolából, egy-egy csapat az Ady Endre Általános Iskolából, a Református Kollégiumból, a Plugor Sándor Művészeti Líceumból és két vegyes csapat a Székely Mikó Kollégium és a Mihai Viteazul Főgimnázium diákjainak összefogásából.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint másfél száz diák és harmincnyolc pedagógus vett részt a Nemes Emil sepsiszentgyörgyi tanító által kezdeményezett és szervezett 17. Barangoló városismereti vetélkedőn.
A háromfős csapatok helyi utcanevekkel és madarakkal ismerkedtek, valóságos madárkatalógust rajzoltak, szavakat alkottak Sepsiszentgyörgy betűiből, helyesírási feladatokat oldottak meg, böngészték a várostérképet. A Barangoló városismereti vetélkedő nem tantervi alapokon megfogalmazott tananyagra épül, hanem olyan ismeretekre, amelyekkel a diákok naponta találkoznak, de nem biztos, hogy fontosnak tartják ezeket, a feladatok megoldása ellenben ráirányítja figyelmüket az őket körülvevő dolgokra, jelenségekre.
A legtöbb csapat, tizenhat a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolából jelentkezett a vetélkedőre, nyolc csoport vett részt a Gödri Ferenc Általános Iskolából, hat a Nicolae Colan Általános Iskolából, négy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, kettő az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolából, egy-egy csapat az Ady Endre Általános Iskolából, a Református Kollégiumból, a Plugor Sándor Művészeti Líceumból és két vegyes csapat a Székely Mikó Kollégium és a Mihai Viteazul Főgimnázium diákjainak összefogásából.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 22.
Bővítik a Sapientia EMTE épületegyüttesét
Konferenciaközpont és tantermek
Folytatódik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Karán zajló ingatlan-beruházás. Nemrégiben hozzáfogtak a bentlakás épületegyüttesének bővítéséhez. A munkálatokról dr. Kelemen András dékán tájékoztatott.
A dékán elmondta, jelenleg az egyetem három kara (a marosvásárhelyi, a csíkszeredai és a kolozsvári) négy helyszínen 31 alapképzési és 11 magiszteri (mester-)képzési tanulmányi programot működtet. A Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központ a Marosvásárhelyi Kar keretében működik. Összesen 2225 diák jár a Sapientiára. A Marosvásárhelyi Karon 12 alapképzési és négy mesterképzési szakon 1156 diák kezdte meg a 2015-2016-os tanévet. A kar által működtetett alapképzési szakok összbeiskolázási száma 525, míg a mesterin levő szakoké 105.
A Sapientia EMTE a romániai magyarság önálló egyeteme, melynek fő hivatása, hogy elismert szakmai színvonalú oktatást és tudományos életet biztosítson nemzeti közösségünk számára. Alapvető célkitűzése a romániai magyar nemzeti közösség érdekeinek figyelembevételével hozzájárulni a romániai magyar felsőoktatás fejlesztéséhez. Stratégiai fontosságú a nemzetközileg is versenyképes, magasan képzett szakemberekkel való utánpótlás biztosítása az anyanyelvű oktatás keretei között – mondta a dékán, s hozzátette, ezért szükség van arra, hogy folyamatosan, az anyagi lehetőségek függvényében bővítsék az ingatlanokat, fejlesszék az egyetem felszereltségét. A 240 férőhelyes diákbentlakás építését, az épületegyüttes bővítését Marosvásárhelyen a diáklétszám alakulása, a hallgatók többségének származási helye és az ebből fakadó elszállásolási igény mint a jelenlegi oktatási és étkeztetési felületek bővítésének szükségessége messzemenően indokolja. A szakmai fejlődési lehetőségeken túlmenően az egyetem számára fontos a közös szellemi értékek ápolása, továbbadása a nemzedékek között, hiszen ez jelenti a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítékát – hangsúlyozta a dékán.
2013-ban nyílt lehetőség arra, hogy a Magyarország kormánya által biztosított felhalmozási finanszírozási keret felhasználásával a Sapientia Alapítvány a Marosvásárhelyi Kar számára a marosvásárhelyi campus telkén elindítsa a bentlakás felépítését. Tervezője a marosvásárhelyi Archiprog Kft., kivitelezője a kolozsvári Decorint Kft. Ennek alapján az első fázisban 2014 októberéig elkészült a tulajdonképpeni diákotthon. Tekintettel arra, hogy az alapképzési és mesterképzési szakok csoportlétszámai nagyok, a kar meglévő épületében a tantermek kihasználtsági foka igen magas. Ezért 2016 júniusában hozzáfogtak az épületegyüttes építésének folytatásához. Az építőcég vállalása szerint az egyetem 2017 áprilisában használatba veheti a 225 személy befogadására alkalmas konferenciatermet, az ugyancsak 225 személyt egyszerre ellátó ebédlőt és a 12 tantermet tartalmazó új épülettömböt, amelyhez egy 100 személyes kis kápolna is csatlakozik.
Ezenkívül lesz még 80 szoba 240 szálláshellyel, mellette kapusszoba, klubhelyiség, raktárhelyiségek, mosoda, szárító, légvédelmi óvóhely, szintenkénti konyhákkal, folyosóval, mosdókkal.
A dékán reméli, hogy sikerült az ütemtervet betartani, és a 2017-es tanévkezdéskor a diákok birtokba vehetik az új épületszárnyat.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Konferenciaközpont és tantermek
Folytatódik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Karán zajló ingatlan-beruházás. Nemrégiben hozzáfogtak a bentlakás épületegyüttesének bővítéséhez. A munkálatokról dr. Kelemen András dékán tájékoztatott.
A dékán elmondta, jelenleg az egyetem három kara (a marosvásárhelyi, a csíkszeredai és a kolozsvári) négy helyszínen 31 alapképzési és 11 magiszteri (mester-)képzési tanulmányi programot működtet. A Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központ a Marosvásárhelyi Kar keretében működik. Összesen 2225 diák jár a Sapientiára. A Marosvásárhelyi Karon 12 alapképzési és négy mesterképzési szakon 1156 diák kezdte meg a 2015-2016-os tanévet. A kar által működtetett alapképzési szakok összbeiskolázási száma 525, míg a mesterin levő szakoké 105.
A Sapientia EMTE a romániai magyarság önálló egyeteme, melynek fő hivatása, hogy elismert szakmai színvonalú oktatást és tudományos életet biztosítson nemzeti közösségünk számára. Alapvető célkitűzése a romániai magyar nemzeti közösség érdekeinek figyelembevételével hozzájárulni a romániai magyar felsőoktatás fejlesztéséhez. Stratégiai fontosságú a nemzetközileg is versenyképes, magasan képzett szakemberekkel való utánpótlás biztosítása az anyanyelvű oktatás keretei között – mondta a dékán, s hozzátette, ezért szükség van arra, hogy folyamatosan, az anyagi lehetőségek függvényében bővítsék az ingatlanokat, fejlesszék az egyetem felszereltségét. A 240 férőhelyes diákbentlakás építését, az épületegyüttes bővítését Marosvásárhelyen a diáklétszám alakulása, a hallgatók többségének származási helye és az ebből fakadó elszállásolási igény mint a jelenlegi oktatási és étkeztetési felületek bővítésének szükségessége messzemenően indokolja. A szakmai fejlődési lehetőségeken túlmenően az egyetem számára fontos a közös szellemi értékek ápolása, továbbadása a nemzedékek között, hiszen ez jelenti a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítékát – hangsúlyozta a dékán.
2013-ban nyílt lehetőség arra, hogy a Magyarország kormánya által biztosított felhalmozási finanszírozási keret felhasználásával a Sapientia Alapítvány a Marosvásárhelyi Kar számára a marosvásárhelyi campus telkén elindítsa a bentlakás felépítését. Tervezője a marosvásárhelyi Archiprog Kft., kivitelezője a kolozsvári Decorint Kft. Ennek alapján az első fázisban 2014 októberéig elkészült a tulajdonképpeni diákotthon. Tekintettel arra, hogy az alapképzési és mesterképzési szakok csoportlétszámai nagyok, a kar meglévő épületében a tantermek kihasználtsági foka igen magas. Ezért 2016 júniusában hozzáfogtak az épületegyüttes építésének folytatásához. Az építőcég vállalása szerint az egyetem 2017 áprilisában használatba veheti a 225 személy befogadására alkalmas konferenciatermet, az ugyancsak 225 személyt egyszerre ellátó ebédlőt és a 12 tantermet tartalmazó új épülettömböt, amelyhez egy 100 személyes kis kápolna is csatlakozik.
Ezenkívül lesz még 80 szoba 240 szálláshellyel, mellette kapusszoba, klubhelyiség, raktárhelyiségek, mosoda, szárító, légvédelmi óvóhely, szintenkénti konyhákkal, folyosóval, mosdókkal.
A dékán reméli, hogy sikerült az ütemtervet betartani, és a 2017-es tanévkezdéskor a diákok birtokba vehetik az új épületszárnyat.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 23.
Semjén Zsolt: a magyarságnak és a románságnak is érdeke az együttműködés
Semjén Zsolt kormányfő-helyettes a román–magyar államközi viszonnyal kapcsolatban úgy véli, hogy a magyarságnak és a románságnak is érdekében áll a két ország szoros együttműködése – számol be Bíró Blanka a kronika.ro-n.
„A mi kezünk ki van nyújtva, és reméljük, a következő román kormányban nagyobb hajlandóság lesz a magyar–román kapcsolatok javítására, mint a Ponta-kabinetben volt" – jelentette ki csütörtökön Sepsikőröspatakon újságíróknak nyilatkozva Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az Országos Erdészeti Egyesület jubileumi vándorgyűlésén résztvevő kereszténydemokrata politikus leszögezte, a magyar–román kapcsolatok a Demokrata-Liberális Párt (PDL) és az RMDSZ közös kormányzása idején voltak a legjobbak. Semjén emlékeztetett, hogy a Mihai Răzvan Ungureanu vezette kabinet abba bukott bele, hogy nem tudta átvinni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyét.
„Akkor is voltak vitás kérdések, de a gazdasági kapcsolatok szárnyaltak, a politikai kapcsolatok is jók voltak. Székelyföldre például soha nem érkezett annyi fejlesztés, mint Elena Udrea minisztersége idején" – mutatott rá a kormányfő-helyettes, hozzátéve: a Ponta-kormány idején viszont „zuhanásszerűen" romlottak a kapcsolatok. Felidézte, hogy alapvető kisebbségi jogokat korlátoztak, az igazságszolgáltatás álcája alatt pedig megfélemlítés zajlik, hogy a magyar politikusok ne merjenek elindulni a választásokon.
„A magyarságnak és a románságnak is érdeke, hogy Magyarország és Románia között szoros együttműködés legyen, például a határ menti együttműködéssel olyan uniós pénzeket tudunk lehívni, amit másként nem tudnánk. Ha jó a székelység közérzete, ha jó a magyar–magyar együttműködés, az a románoknak is hasznára válik" – szögezte le a miniszterelnök-helyettes.
Semjén egyébként úgy vélekedett, nem a brit választópolgárok, hanem a brüsszeli bürokraták felelőssége lenne, ha Nagy-Britannia kilépne az Európai Unióból. A politikus úgy véli, a bennmaradást és a kilépést támogatók táborának kiegyenlítettsége azt mutatja, hogy a brit közvélemény elégedetlen Brüsszellel. Emiatt Semjén szerint a brüsszeli bürokratáknak át kell gondolniuk a saját szerepüket, hiszen „olyan mértékben szétzüllesztették az Európai Uniót, hogy a britek fele azt gondolja, ki kell lépni" – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Semjén Zsolt kormányfő-helyettes a román–magyar államközi viszonnyal kapcsolatban úgy véli, hogy a magyarságnak és a románságnak is érdekében áll a két ország szoros együttműködése – számol be Bíró Blanka a kronika.ro-n.
„A mi kezünk ki van nyújtva, és reméljük, a következő román kormányban nagyobb hajlandóság lesz a magyar–román kapcsolatok javítására, mint a Ponta-kabinetben volt" – jelentette ki csütörtökön Sepsikőröspatakon újságíróknak nyilatkozva Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az Országos Erdészeti Egyesület jubileumi vándorgyűlésén résztvevő kereszténydemokrata politikus leszögezte, a magyar–román kapcsolatok a Demokrata-Liberális Párt (PDL) és az RMDSZ közös kormányzása idején voltak a legjobbak. Semjén emlékeztetett, hogy a Mihai Răzvan Ungureanu vezette kabinet abba bukott bele, hogy nem tudta átvinni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyét.
„Akkor is voltak vitás kérdések, de a gazdasági kapcsolatok szárnyaltak, a politikai kapcsolatok is jók voltak. Székelyföldre például soha nem érkezett annyi fejlesztés, mint Elena Udrea minisztersége idején" – mutatott rá a kormányfő-helyettes, hozzátéve: a Ponta-kormány idején viszont „zuhanásszerűen" romlottak a kapcsolatok. Felidézte, hogy alapvető kisebbségi jogokat korlátoztak, az igazságszolgáltatás álcája alatt pedig megfélemlítés zajlik, hogy a magyar politikusok ne merjenek elindulni a választásokon.
„A magyarságnak és a románságnak is érdeke, hogy Magyarország és Románia között szoros együttműködés legyen, például a határ menti együttműködéssel olyan uniós pénzeket tudunk lehívni, amit másként nem tudnánk. Ha jó a székelység közérzete, ha jó a magyar–magyar együttműködés, az a románoknak is hasznára válik" – szögezte le a miniszterelnök-helyettes.
Semjén egyébként úgy vélekedett, nem a brit választópolgárok, hanem a brüsszeli bürokraták felelőssége lenne, ha Nagy-Britannia kilépne az Európai Unióból. A politikus úgy véli, a bennmaradást és a kilépést támogatók táborának kiegyenlítettsége azt mutatja, hogy a brit közvélemény elégedetlen Brüsszellel. Emiatt Semjén szerint a brüsszeli bürokratáknak át kell gondolniuk a saját szerepüket, hiszen „olyan mértékben szétzüllesztették az Európai Uniót, hogy a britek fele azt gondolja, ki kell lépni" – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. június 23.
Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro
2016. június 28.
Mossa kezét a prefektus
A magyar nyelv használata nem kötelező
A magyar nyelv használata egy olyan felesleges nyűg a prefektusnak, amit csak akkor kell használni, ha a törvény szó szerint előírja. Ez derül ki abból a válaszlevélből, amit Sebastian Cucu küldött egy jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár panaszára.
A 2015/115-ös, helyi választásokra vonatkozó, és az ehhez csatlakozó törvények nem írják elő azt, hogy a lakosságot anyanyelvén kell tájékoztatni – szögezi le válaszlevelében a prefektus. Sebastian Cucu hozzáteszi: ennek ellenére, a 2016. június 5-i választások előtt Kovászna megyében 450 darab román és magyar, kétnyelvű füzetet nyomtattak, amelyek a választások menetét részletezik.
Garai Zoltán sepsiszentgyörgyi lakos arra kért választ a kormánymegbízottól, hogy miért nem használták a magyar nyelvet (is) a júniusi helyhatósági választások információs tábláin, és arról érdeklődött, hogy felelősségre vonják-e azokat, akik ez ügyben mulasztottak?
A jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár azt is firtatta, hogy „kaptak-e megfelelő kiképzést a szavazókörzetek elnökei abban a tekintetben, hogy munkavégzés közben ne adjanak hangot politikai meggyőződésüknek, és ne hangoztassanak nacionalista és xenofób nézeteket?”. A levélíró erre tényleges példát is felhozott: tudomása szerint a Mihai Viteazul Líceumban elhelyezett szavazókörzet elnöke „többször indított és fenntartott olyan beszélgetéseket, amelyekben a magyarok, illetve a Református Egyház irányában fogalmaztak meg sértő nyilatkozatokat (például: a református lelkészek »lopnak«, vagy a »magyar egyházak« ellopták és kizsákmányolják a román erdőket, stb.) a többi román párt képviselőjének hathatós támogatásával”.
Válaszában Sebastian Cucu kifejti: a szavazókörzeti elnököket kiképezték a választási törvény előírásaiból, különös tekintettel azon kitételre, hogy tilos politikai propagandát folytatni ,és arra biztatja a petíció beküldőjét, hogy amennyiben konkrét tények birtokában van, amelyek azt bizonyítják, hogy az illető választási körzetben megszegték a törvényt, forduljon az igazságszolgáltatáshoz.
Cucu elutasítja Garai Zoltán kérését, hogy magyarul kapjon választ. A prefektus szerint az anyanyelven adott válaszról a 2001/215-ös, a helyi közigazgatási egységek működését szabályozó törvény rendelkezik. A prefektusi hivatal azonban a 2004/340-es törvény első cikkelye szerint a kormány helyi képviselete, és mint ilyen, nem tartozik a helyi közintézmények közé, ezért rá nem vonatkozik ez az előírás.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A magyar nyelv használata nem kötelező
A magyar nyelv használata egy olyan felesleges nyűg a prefektusnak, amit csak akkor kell használni, ha a törvény szó szerint előírja. Ez derül ki abból a válaszlevélből, amit Sebastian Cucu küldött egy jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár panaszára.
A 2015/115-ös, helyi választásokra vonatkozó, és az ehhez csatlakozó törvények nem írják elő azt, hogy a lakosságot anyanyelvén kell tájékoztatni – szögezi le válaszlevelében a prefektus. Sebastian Cucu hozzáteszi: ennek ellenére, a 2016. június 5-i választások előtt Kovászna megyében 450 darab román és magyar, kétnyelvű füzetet nyomtattak, amelyek a választások menetét részletezik.
Garai Zoltán sepsiszentgyörgyi lakos arra kért választ a kormánymegbízottól, hogy miért nem használták a magyar nyelvet (is) a júniusi helyhatósági választások információs tábláin, és arról érdeklődött, hogy felelősségre vonják-e azokat, akik ez ügyben mulasztottak?
A jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár azt is firtatta, hogy „kaptak-e megfelelő kiképzést a szavazókörzetek elnökei abban a tekintetben, hogy munkavégzés közben ne adjanak hangot politikai meggyőződésüknek, és ne hangoztassanak nacionalista és xenofób nézeteket?”. A levélíró erre tényleges példát is felhozott: tudomása szerint a Mihai Viteazul Líceumban elhelyezett szavazókörzet elnöke „többször indított és fenntartott olyan beszélgetéseket, amelyekben a magyarok, illetve a Református Egyház irányában fogalmaztak meg sértő nyilatkozatokat (például: a református lelkészek »lopnak«, vagy a »magyar egyházak« ellopták és kizsákmányolják a román erdőket, stb.) a többi román párt képviselőjének hathatós támogatásával”.
Válaszában Sebastian Cucu kifejti: a szavazókörzeti elnököket kiképezték a választási törvény előírásaiból, különös tekintettel azon kitételre, hogy tilos politikai propagandát folytatni ,és arra biztatja a petíció beküldőjét, hogy amennyiben konkrét tények birtokában van, amelyek azt bizonyítják, hogy az illető választási körzetben megszegték a törvényt, forduljon az igazságszolgáltatáshoz.
Cucu elutasítja Garai Zoltán kérését, hogy magyarul kapjon választ. A prefektus szerint az anyanyelven adott válaszról a 2001/215-ös, a helyi közigazgatási egységek működését szabályozó törvény rendelkezik. A prefektusi hivatal azonban a 2004/340-es törvény első cikkelye szerint a kormány helyi képviselete, és mint ilyen, nem tartozik a helyi közintézmények közé, ezért rá nem vonatkozik ez az előírás.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 29.
Mentor – „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 30.
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu