Történelemhamisítás a filmekben
Minap egy küldeményt kaptam a világhálón, amelyben felsorolnak az elmúlt fél évszázadban forgatott tíz román történelemhamisító filmet. Kezdve az 1963-as Tudortól a Dákokon és Burebistán, Mirceán és Mihai Viteazulon át egészen a Moldovan rendőrfelügyelő sorozatig. A hamisítást igazoló állítások román történészek tudományos folyóiratokban megjelent munkáira támaszkodnak, azokat idézik.
A történelmet egy kicsit is ismerők régóta felfigyeltek ezekben a filmekben a vászonra vitt csúsztatásokra, hazugságokra. Csakhogy Sergiu Nicolaescu és társai a kommunista diktatúrában, de az utána következő felfokozott nacionalista időkben is a mindenkori nacionalista áramlat szimpátiáját, anyagi támogatását élvezték. Nem az számított, hogy mi a történelmi igazság, hogy egyáltalán megtörtént-e az esemény, volt-e valójában csata, s abban ki győzött, hanem az, hogy hősnek állították-e be a néptömeget, jó hazafinak, nemzetegyesítőnek az uralkodót, szabadságharcosnak az útszéli rabló betyárokat, robbantgató, felforgató kommunista „hősöket”, vérszopó kizsákmányolóknak, hazaárulóknak a gazdagokat.
Jó, hogy a végre valakik meg merték tenni a lépést, tükörbe nézetik a történészeket, forgatókönyv-írókat is. Csak az a baj, hogy a történelmi igazság (talán) csak évtizedeken keresztül megy bele a köztudatba. Addig a televízióban még Isten tudja, hányszor levetítik a népbutító hamisításokat, a nemzeti büszkeséget növelő filmeket.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Újabb volt miniszter a hálóban
Őrizetbe vette tegnap az Országos Korrupcióellenes Ügyészség Gab­riel Berca volt belügyminisztert. A több pártot is megjárt politikust befolyással való üzérkedéssel és csúszópénz elfogadásával gyanúsítják.
Berca, aki jelenleg a Románia Haladásáért Országos Szövetség soraiban tevékenykedik, az évek során több magas rangú funkciót is betöltött, a belügyminiszteri tisztségen kívül Traian Băsescu volt elnök tanácsadója és a Demokrata Liberális Párt szenátora is volt. A vádhatóság azzal gyanúsítja, hogy Berca egy közvetítőn keresztül 185 ezer eurót követelt egy üzletembertől cserébe azért, hogy közbenjárjon a kormánynál, utaljanak ki támogatást egy Bákó megyei település önkormányzatának, amelynek a vállalkozó cége által elvégzett munkálatok ellenértékét kellett volna kifizetnie ebből a támogatásból. A munkálatok értéke elérte az 5,6 millió lejt. Az ügyészség szerint alapos a gyanúja annak, hogy Berca saját magának és akkori pártjának követelte ezt a pénzt, amelyet több részletben meg is kapott. A vádhatóság szerint mindez 2010 és 2012 között történt. Ebben az ügyben Mihai Banu liberális párti képviselő is érintett. Őt július elején előzetes letartóztatásba helyezték. A vád szerint 270 ezer eurót kért egy üzletembertől azért, hogy hasonló ügyben közbenjárjon a kormánynál.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)
Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában.
– Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat.
– Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben.
– Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is?
– Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna.
– Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen?
– Gorbacsovval annak előtte sze­mélyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege.
Folytatjuk Pozsgay Imre
Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.
A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai
1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány.
1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről.
1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják.
1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására.
1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult.
1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben.
1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát.
1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen.
1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát.
1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz.
1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet.
1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben.
1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat.
1989. január 28. A pártfőtitkár távollété­ben Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Iohannis a SRI-t éltette, ők az új elit
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma

Feledésbe merült kétnyelvűség
Egyelőre késik a turisztikai, tájékoztató jellegű történelmi utcanevek kifüggesztése Marosvásárhelyen. Az RMDSZ-es frakció kezdeményezését a Maros megyei prefektúra még nem támadta meg, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) viszont részmegoldásnak tartja.
Egyelőre úgy tűnik, feledésbe merült a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciója által kezdeményezett, a testület által május végén megszavazott határozat a hagyományos utcanevekre vonatkozó tájékoztató táblák kifüggesztéséről. Az időhúzás már abból a szempontból is érthetetlen, hogy a magyar feliratokat állandóan piszkáló prefektúra nem támadta meg a tanács döntését. A kétnyelvű táblák kihelyezéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) egyébként közleményben szögezte le: a civilek szerint a mindössze harminc tábla kifüggesztéséről szóló döntés nem eredmény és még jóindulattal sem lehet hatékony politikai érdekérvényesítésnek nevezni. „Székelyföldön nem létezik egyetlen település sem, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg” – írta Peti András alpolgármesternek címzett nyílt levelében Szigeti Enikő, a Cemo ügyvezető igazgatója, emlékeztetvén, hogy Marosvásárhelynek nem harminc, hanem 425 utcája van.
Széchenyi, Ferdinánd vagy Sztálin?
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – sorolja a döntés hátrányait közleményében a Cemo. A civil aktivisták ugyanakkor attól tartanak, hogy a május végén megszavazott tanácsi határozatot nemsokára egy újabb döntés követi, mely lehetővé teszi a régi román utcanevek használatát is. Köztudott, a főteret nemcsak Széchenyi térnek hívták, Trianon után Ferdinánd király nevét is viselte, majd a második világháborút követően Sztálin nevét vette fel. Peti András szerint nem kell amiatt aggódni, hogy az utcáknak esetleg a két világháború közötti vagy a kommunizmus első éveiben használt „történelmi” román nevük is felkerülne a táblára. „A tanácshatározat leszögezi pontosan, hogy melyik az a harminc utca, amit egyelőre feliratoznánk, és azt is, hogy miként ” – mutatott rá az alpolgármester. A Călăraşilor utca névtáblája alá ismét az épületek falára kerülhet Kossuth Lajos neve, Mihai Eminescu félhivatalosan újból Jókai Mór lesz a magyarok számára, a Horea pedig Baross Gábor. Visszatérnek az ennél régebbi, hagyományos elnevezések is, mint például a Kálvária (jelenlegi Alexandru Papiu Ilarian), Kosárdomb (Gheorghe Marinescu), Rigó (General Averescu), Sáros (Târgului), Sörház (Sinaia) vagy Téglagyár (Zsidó Vértanúk) utcanevek. A harmincas listán ugyanakkor olyan név is szerepel, a Petru Muşaté, amely a magyar köztudatban szinte ismeretlen; az 1986-ban Memorandului névre keresztelt teret azelőtt Kistemplomtérnek hívták, és mindössze a két világháború között, rövid ideig viselte a moldvai uralkodó nevét.
Mivel a jelenlegi Rózsák tere nevet viselő főtér nem lehet ismét Széchenyi tér – ugyanis a legnagyobb magyar nevét egy kövesdombi félreeső kisutca viseli –, a kezdeményezők a Deák Ferenc tér elnevezés használatát szorgalmazzák. A haza bölcseként számon tartott politikusról korábban – Trianon előtt, majd Észak-Erdély visszaszerzése után – a főtér alsó fele volt elkeresztelve.
Reagált az RMDSZ
„Marosvásárhelyen egyelőre 30 utca hagyományos, történelmi neve kihelyezéséről döntöttünk, illetve a további utcanevek tekintetében bizottságot hoztunk létre. Az első 30 hagyományos utcanév kiválasztásánál elsősorban a régi főtérre és közvetlen környezetére koncentráltunk, de szem előtt tartottuk a zsidó és örmény közösség elvárásait is, akik a román és magyar közösségek mellett hozzájárultak városunk fejlődéséhez. Ergo, megjelenik az Iskola utca az első zsidó iskola emlékére, valamint a Sörház utca a Bürger család által alapított sörgyár emlékére, illetve a Petelei István utca az örmény származású író emlékére. Ugyanakkor újra lesz Kossuth Lajos utcánk, Rákóczi-lépcsőnk, Deák Ferenc terünk, Somostetőnk és Kosárdombunk stb. Döntsék el önök, tisztelt olvasók, a kezdeményezésünk helyességét, szükségességét és fontosságát” – olvasható többek között a Cemónak válaszoló RMDSZ-közleményben. Peti András alpolgármester hangsúlyozni kívánta, a történelmi nevek megjelenítése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ lemondott volna a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről. Egyébként a nagyváradi magyarság éppen azt próbálja elérni, hogy ne a fordítások, hanem a történelmi megnevezések kerüljenek fel a táblákra, mint ahogy például Besztercén, Tordán, Halmiban vagy Szászsebesen.
Goga ezúttal nem lépett
Információink szerint Lucian Goga, a nem hivatalos magyar megnevezések ellen háborúzó Maros megyei prefektus meglepő módon nem támadta meg a közigazgatási bíróságon a döntést. Értesüléseinket helyettese, Nagy Zsigmond is megerősítette. Azt viszont még nem lehet tudni, milyen jogi lépésre szánta el magát a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Az MTI korábbi tájékoztatása szerint ugyanis a Cemo formai okokra hivatkozva megtámadná az önkormányzati határozatot. Lapunknak nem sikerült elérnie Szigeti Enikőt, a szervezet vezetőjét, kollégája, Barabás Miklós – aki egyben független polgármesterjelölt is – nem kívánt nyilatkozni az esetleges perindításról. Azt viszont elmondta, hogy a civil szervezet a továbbiakban is elutasítja az RMDSZ „irreális és a kétnyelvűséget zsákutcába terelő” állítólagos megoldásait. Kérdésünkre, hogy a vásárhelyi önkormányzat mikor lát neki a – valós kétnyelvű, illetve tájékoztató jellegű – táblák szereléséhez, Peti András alpolgármester nem tudott időpontról beszámolni, azt viszont elmondta, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzés tervszerűen halad.
Mint ismeretes, a kétnyelvűsítés miatt hónapok óta parázs vita dúl Marosvásárhelyen. A román politikum körében legutóbb (is) a Cemo okozott felháborodást: a civilek az Alexandru Ioan Cuza nevét viselő iskola folyosóira kétnyelvű feliratokat helyeztek ki. Az akciót követően Horaţiu Lobonţ városházi aligazgató körlevélben fenyegette meg a tanintézetek vezetőit. A kétnyelvűsítésre vonatkozó törvényt sajátosan értelmező igazgató-helyettes szerint a civilek törvénytelenül helyezték ki a magyar feliratokat is tartalmazó táblákat. Ezt követően Szigeti Enikő Cemo-elnök bemutatta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) 2014/415 számú határozatát, amely ezt a témakört egyértelműen tisztázza. A határozat a Cemo által 2013-ban a CNCD-hez benyújtott panaszlevele alapján született, amelyben a civilek feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolahálózatot. A határozat egyértelműen leszögezi, hogy nemcsak az épületek homlokzatát, hanem az iskolák belső tereit, az osztály- és szaktermeket Marosvásárhelyen románul és magyarul kell feliratozni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Ortodox teológusból református prédikátor
Mihai Androne galaci filozófus különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést pályafutásának fordulatairól, hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
Első dobrudzsai etnoszportyám elején, egy dunai kompkikötőben találkoztam Nagy Endre galaci református lelkipásztorral, aki környékbeli török, illetve tatár kapcsolatait volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Az alkalmat kihasználva, interjút is készítettem a „püspökségnyi” szórványterület lelkészével. Ha nem sürgetett volna a ritka kompjárat – főleg beszélgetésünket befejező mondatai hallatán –, szívesen elidőztem volna néhány órát a balparton, hiszen felettébb érdekes, mondhatni, példa nélküli történettel ajándékozott meg: „Szombaton konfirmáció lesz, a konfirmandusunk egy román egyetemi tanár, aki nemrég tette le a doktorátust. Jászvásárott elvégezte a filozófiát, utána Bukarestben az ortodox teológiát, majd kapott egy ösztöndíjat Svájcba, ahol egy református lelkészcsaládnál lakott. Teljesen »megmételyezték« a kálvini tanok.”
A megszállott egyetemre járó
Néhány napja egy, az interneten lappangó galaci információ emlékeztetett kilenc esztendővel ezelőtti mulasztásomra. Az újsághír szerint Mircea Eliade-szimpóziumot tartottak a Galaci Al-Dunai Egyetem Filozófia Fakultásán. Az egyik értekezés szerzője Mihai Androne egyetemi előadótanár volt. „Megvan az én emberem!” – heurékáztam egy nagyot, és azon frissiben felvettem a kapcsolatot Nagy Endre szórványlelkésszel.
Endre tiszteletes nem csak pásztoroltja elérhetőségeit bocsátotta a rendelkezésemre, hanem maximálisra szította érdeklődésemet reménybeli riportalanyom iránt: „Mihai testvérünk azóta is egyik legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Egy csomó zsoltár és dicséret szövegét megtanulta magyarul, érces hangja valósággal bezengi a templomot. Minden istentiszteletünkön jelen van.”
Nem a legalkalmasabb pillanaban veszem fel a kapcsolatot Androne tanár úrral, éppen hallgatóit vizsgáztatja, de biztat, hogy villanypostázzam el a kérdéseimet, ahogy véget ér a szesszió, rögtön megfogalmazza a válaszait. Nem vagyok híve az e-mail-küldeményekbe csomagolt interjúformának, hiszen a közvetlen beszélgetés hangulatát semmi se pótolhatja, de ahogy mennek a kérdések, jönnek az újabb kérdésekre ösztönző válaszok, mégis kirajzolódik számomra riportalanyom friss szellemisége, személyiségének varázsa. Előzetes információim beigazolódnak: a román értelmiségi elit egyik, számos tudományban jártas, minden spirituális értékre fogékony képviselőjét van szerencsém faggatni, akinek arculatát sajátos dimenzióval gazdagítja a „kálvinista” orientáció.
Javaslatot teszek arra, hogy vázoljuk fel fordulatos pályafutásának lényegesebb fázisait, diákéveitől kezdődően. A jászvásári Al. I. Cuza Egyetem hallgatója „indulásból” tanújelét adta sokoldalúságának, hiszen a szellemtudományok, a humianórák több ágát művelte, foglalatosságai egyaránt kiterjedtek a szemiotikára és a szociológiára, illetve a pszichológiára épp úgy, mint a pedagógiára.
„1993-ban fejeztem be tanulmányaimat a Filozófiai Fakultás történelem-filozófia szakán – idézi pályája kezetét –. Frissen diplomázott tanárként kerültem Galacra, ahol a Sf. Andrei Teológiai Szeminárium keretében gazdaságtani ismereteket, lélektant, logikát, keresztény pedagógiát és egyháztörténelmet tanítottam hat éven keresztül. A galaci tanintézményben igen igényes, komoly oktatás folyt. Katonás rend uralkodott, a hallgatók szigorú fegyelemnek voltak alávetve, bentlakásban laktak, és csak kilépővel hagyhatták el az épületet. A tanáriban a laikus professzorok sokat beszélgettek a teológiai tárgyakat előadó lelkészatyákkal, sűrű eszmecsere zajlott, könyveket cseréltünk egymással. Akkor kezdtem olvasni teológiai munkákat. A hely szellemének hála kerültem közelebb a valláshoz, egyre jobban érdekeltek a hit kérdései. Odáig jutottam, hogy elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a szisztematikus teológia tárgykörét. Arra törekedtem, hogy a teológia tárgyát, ismereteimet átfogó rendszerbe foglaljam. Rá kellett jönnöm, mennyire szoros kapcsolat van a teológia és a filozófia között. Azóta bizonyossá vált számomra, hogy nem válhatsz jó filozófussá, ha nem rendelkezel alapos keresztény teológiai ismeretekkel, és ez fordítva is igaz: nem válhatsz jó teológussá, ha nem rendelkezel szilárd filozófiai felkészültséggel. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi filozófia az »igazhitű«, az »ortodox« keresztények teológiája. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben felvételire jelentkeztem a Bukaresti Teológiai Fakultásra, ahová bekerülve ortodox pasztorális teológiára szakosodtam.”
Egy „felbujtó” könyv hatása
A Mihai által mondottak alapján kínálkozott számomra a kérdés: erős vallásos orientáltságának voltak-e gyermekkori, családi előzményei, netán papok is a felmenői között? Felvetésemre adott válaszából kiderül, ilyen jellegű közvetlen hatások nem érték, hivatásos katonacsaládból származik. Édesapjának nem volt kifogása fia vallásos szellemben neveltetését illetően, az édesanyja, aki templomba járó asszony volt, megtanította őt imádkozni. Alig várom, hogy rákérdezzek: miként fordulhat elő, hogy az az ortodox teológus, aki szent meggyőződése szerint annak a tudatában él, hogy »birtokában van az igazságnak«, miután véletlenül a kezébe kerül egy könyv a reformátori tanokról, elkezd kételkedni mindabban, amit addig tanult, amiben nevelkedett. Rádöbben, hogy „téves úton jár”…
„Szívesen idézem fel azt a momentumot, azt a felismerést, amelyik gyökeresen megváltoztatta az életemet. Joggal állítja a Szentírás, hogy »az Úr útjai kifürkészhetetlenek«. Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie – 1903-1993 – a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika nemzetközi tekintélyű művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest igen drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák alapvető hitelveiről.
Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok,
hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenkezőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról. Kezdtem jobban beleásni magam a témába. Nem volt könnyű dolgom, hiszen rájöttem: az ortodoxia számos »igazsága« vitatható”. Egy óvatlan pillanatban még egy kényelmetlen kérdést is feltettem az egyik tanáromnak. Felháborodott »vakmerőségem« hallatán, többet nem kérdezősködtem, de sokkal óvatosabban válogattam meg az olvasmányaimat. Teljesebb tájékozódásom végett lázasan kezdtem keresni a protestáns teológiai irodalmat.
Meg sem száradt a tinta az otrodox teológián szerzett diplomáján, amikor tanulmányi ösztöndíjjal a Lausanne-i Egyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Azzal a céllal ment Svájcba, hogy netán a két vallás – az ortodoxia és a reformátusság – közötti kapcsolódásokat kutassa, avagy már egyértelműen a kálvinizmus felé orientálódott? – faggatózóm. – Nagy Endre tiszteletes úr egyebek mellett azt mesélte Önről, hogy egy református lelkész családja látta vendégül…
„Szerencsés egybeesés volt, annál több, inkább az Úristen elrendelése, hogy megismerkedhettem Martin Hauser svájci profeszorral. Éppen akkoriban kezdtem filozófia doktori tanulmányaimat a Iaşi-i Egyetemen. Hegel vallásfilozófiai munkáiból merítettem a doktori dolgozatom témáját. Megkértem Hauser professzort, támogasson abban, hogy egy svájci ösztöndíjat nyerjek a hegeli filozófia alaposabb megismerése érdekében. Reményeimen felül hamar megkaptam a kedvező választ, és az EPER ösztöndíjrendszer keretében három hónapra kiutazhattam Lausanne-ba. Nem csak hogy kiküldtek a »kálvinizmus őshazájába«, hanem Pierre Gisel professzornak, a szisztematikus protestáns teológia tanárának a gondjaira bíztak. Rendszeresen látogattam a kurzusait, elolvastam, megvitattam a könyveit, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn vele. Mi több, helvéciai stúdiumaim alatt a Lausenne-hez közeli kisváros, Renens református parókiáján lakhattam.”
Ortodoxként ment el, reformátusként tért haza
A galaci tiszteletes úrtól tudom – fűzöm tovább beszélgetésünk szálait –, hogy az első könyv, ami az egyetemi könyvtárban a keze ügyébe került, Kálvin Institúciója volt, azt is, hogy bevallása szerint: „ortodoxként utaztam ki Svájcba, és reformátusként tértem vissza Romániába”…
„Valóban így történt: ortodoxként – igaz, kételkedő ortodoxként – utaztam ki Svájcba, és meggyőződéses reformátusként tértem haza. Felejthetetlen emlék marad számomra: amikor beléptem a Lausanne-i Egyetem impozáns könyvtárépületébe, ahelyett, hogy a Hegellel kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom polcainál kötöttem volna ki, a teológiai részlegen találtam magam. Első pillantásom három tekintélyes, keményfedelű könyvön akadt meg. Felütöttem: A kálvinista teológia összefoglalása, az Institutio Christianae religionis (A keresztány vallás rendszere) került a kezembe! Ez az olvasmány vált meghatározóvá számomra, gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet, a gondolkodásomat, a hitemet. Az én reformátussá válásomban fontos szerepe volt egy könyvárusnak, Jean-Marc Berthoudnak is, aki a L’Age d’Homme könyvkiadónál jelentette meg a liberális teológiával hadakozó munkáit. Berthoud állította össze számomra a »református ortodoxia« alapvető irodalmának lajstromát, Cornelius Van Til, Greg Bahnsen, Auguste Lecerf, Pierre Marcel, Herman Bavinck műveit.”
Immár „meggyőződéses kálvinista” korában következett tudományos pályafutásának egy újabb közjátéka: Jászvásáron esztétikai és antropológiai foglalatosságai mellett elnyerte a filozófia doktora címet…
Mire hazaértem, úgy éreztem, hogy az eddigi, Hegellel kapcsolatos doktori témám nem köt le, immár semmit sem mond a számomra. Új lapot nyitottam, és egy számomra sokkal érdekesebb és kellemesebb témába fogtam. Végül A gondviselés, a predestináció és a vallási jelképek esztétikája Kálvin Jánosnál című értekezésemmel nyertem cum laude elismeréssel doktori címet. Dolgozatomat a Iaşi-i Európai Intézet Kiadója jelentette meg. A könyv különös hangsúlyt helyez egyebek mellett Kálvin tanainak filozófiai töltetére.
Egy román „kisebbségi” a galaci magyar szórványban
Hazatérve elfoglalta előadótanári állását a galaci egyetemen. De hogyan lépett kapcsolatba „református hitsorsosaival”, minként fogadta a helybeli magyar református közösség? – teszem fel a belőlem kikívánkozó kérdést.
„Hazaértemben az első dolgom az volt, hogy utána nézzek: van-e Galacon kálvinista gyülekezet, bár meg voltam győződve, hogy a lehetetlent keresem. Meglepődésemre találtam egy kis, eldugott templomot. Azonnal elmentem az első istentiszteletre. 2001. február eleje volt, amikor beléptem a parókia udvarára, és Nagy Endre lelkipásztornál jelentkeztem. Ugyancsak elcsodálkozott, de nagy szeretettel fogadtak, vasárnaponként eljártam a templomba, bár szinte semmit sem értettem abból, ami ott történt. Hallottam az Isten és a Jézus Krisztus szavakat, és ezek sokat jelentettek számomra. Azóta 15 év telt el!
Úgy tűnt, hogy Mihai Androne barátunknak evés közben növekedik az étvágya: 2013-ban beiratkozott mesteri képzésre a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Érezhetően kényelmetlen kérdést feszegetek. Partnerem mentegetőzve magyarázza, hogy bár szerinte igen érdekes kérdést, a kálvini teológia ökológiai kötődéseit választotta témájául, végül galaci egyetemi tanári elfoglaltságai, meg egyebek miatt – mélységes sajnálatára – egyetlen vizsgájára sem jelentkezett Kolozsváron…
Némi feszültséget érzek a válaszában, ezért pozitívabb, derűsebb témára váltok. Emlegetem, hogy lelkipásztora, Nagy Endre szerint „Mihai Androne testvérünk bizonyult a legfelkészültebb konfirmandusunknak. Nem csoda, hiszen éppen akkoriban fejezte be a Heidelbergi Káté román nyelvre fordítását…
„Nagy Endre szigorú volt hozzám: tőlem is elvárta, hogy tanuljam meg kívülről a feleleteket. Egy Kolozsváron megtartott nemzetközi konferencián szegezte nekem a kérdést Juhász Tamás professzor, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a kátét. Habozás nélkül igent mondtam. Juhász professzor több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely nagy segítséget jelentett a fordítás során. A Heidelbergi Káté először tisztaságával fogott meg: a keresztyén tanítást nem egy kétezer oldalas dogmatikai értekezésből, hanem a kátéból érthetjük meg.
Ha valaki jobban el akar mélyülni a hitben, javaslom, olvassa el a kátét, bármilyen vallású is legyen.”
Nem érdektelen epizódja az Erdélyben mintegy két évszázadig fennálló román reformátusság történetének – írom levelezőpartneremnek –, hogy a 16. század közepén I. Rákóczi György támogatásával egy erdélyi, ortodoxiából kálvinizmusra tért lelkész fordította le először a Heidelbergi Kátét, Otveatǔnicǔ, cartea ce să chǐamâ Catekizmusǔ címmel.
Mihai siet bevallani, hogy az egyháztörténet nem erős oldala. Én viszont újabb lappal állok elő: megemlítem, hogy az is a javára írandó, hogy Kálvin jogfilozófiájával is foglalkozott. Siet megerősíteni, valóban így volt: tavaly Hermán János kérte fel Nagyváradról egy nemzetközi Kálvin-szimpózium alkalmával, hogy erről a témáról prezentáljon egy dolgozatot, amely azóta meg is jelent egy gyűjteményes kötetben, francia nyelven, Kálvin, a jogász címmel. „A zseniális reformátor igen felkészült jogász volt. Számos általa felvetett teológiai kérdés könnyebben értelmezhető Kálvin jogi képzettségének figyelembe vételével.”
Levélváltásunk vége felé tartogatok egy „riportba illő poént”: Nagy Endre elmondása szerint, felkérésére – hogy egy-egy hétvégén minél több szórványába eljuthasson – Mihai elvállalta havonta egyszeri helyettesítését. „Az istentisztelet liturgiai részét magyar nyelven tartja – ugyanis leírtam neki fonetikusan a szertartás-szövegeket –, Isten igéjét pedig románul hirdeti. Mihai Androne nem csupán jó prédikátor, hanem a kálvinista hitelvek »megbízható« terjesztője, elvégre – mint köztudott – már »konfirmandus korában« lefordította román nyelvre a Heidelbergi Káté teljes szövegét.” „Természetesen elvállaltam – válaszolja Mihai –, bár ez nemcsak nekem, hanem a gyülekezetnek is merőben újat jelentett. Örömömre szolgál Nagy Endre lelkipásztor barátsága, igyekszem nem okozni csalódást számára. Bevallom: szeretek prédikálni. Az igehirdetésre készülve mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel, olyanokat, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Én vagyok a magam első számú kritikusa…”
Végig ott motoszkál bennem a kérdés: maga az ortodox egyház, no és az egyetemi kollégái hogyan fogadták Mihai Andone „eretnekké” válását?
Válasza egyszerű és tárgyilagos: „Nem »exkommunikáltak«, mint ahogy a római katolikus egyház tette annak idején Lutherrel, de minden kapcsolatom megszűnt az ortodox egyház hivatalosságaival. Nem létezik közöttünk semmiféle »ökumenikus együttműködés«. Jelenleg a galaci egyetemen tanítok antropológiát, nevelésfilozófiát és etikát. Ami a kollégáimat illeti:
kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás felekezeti identitását.
Egyébként nem vagyok a galaci magyar református gyülekezet egyetlen »kisebbségi tagja«. Édesanyám is áttért, és meggyőződésem, hogy további áttérések remélhetőek. Ismerek jó néhány neoprotestáns románt, főleg fiatalokat, akik közelednek a kálvini tanokhoz, egyre többen érdeklődnek a protestáns teológia iránt.”
erdelyiriport.ro

IX. Kisjenői Városnapok
Sok népzene és -tánc, vidámság
Szombaton és vasárnap a Kisjenői Polgármesteri Hivatal és Kisjenő Város Tanácsa megszervezte a hagyományos, ezúttal a IX. Városnapokat. A program szombaton 11 órától a városháza dísztermében Gheorghe Burdan polgármester köszöntőjével, illetve azzal a kérésével indult, hogy a résztvevők egyperces felállással emlékezzenek meg a város jótevőjéről, a Maschio Gaspardo Mezőgazdasági Gépgyárnak a közelmúltban elhunyt tulajdonosáról, Egidio Maschióról. Ezt követően bemutatta az ülés prezídiumában helyet foglaló Florentina Horgea alprefektust, prof. dr. Aurel Ardeleant, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem elnökét, Paolo Maurizio Rocchit, a Maschio Gaspardo kereskedelmi igazgatóját, Dorel Căprar parlamenti képviselőt, az SZDP aradi elnökét, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármestert, Ioan Tripa kisjenői alpolgármestert, Király András oktatási államtitkárt, Florina Matiuţ jogtanácsost, Kovács Sándor csanádpalotai polgármestert és prof. dr. Eugen Gagea városi tanácsost.
A kisjenői politika a nyerő
A polgármester ünnepi beszédében előrebocsátotta: attól függetlenül, hogy milyen párthoz tartozik, a kisjenői politikát érvényesíti, ami azt jelenti, mindent a város polgárai életminőségének a javításáért tesz. Az elmúlt héten adták használatba a Kisjenő–Nadab közötti Mária királynő kerékpárutat; kézzelfogható ígéretet kapott az illetékesektől, hogy az év másodig felében elkezdődik a város körgyűrűjének a megépítéséhez szükséges tanulmányterv elkészítése; ugyanakkor hozzáfogtak a város Erdőhegy negyedében a szennyvízlefolyó rendszer megépítéséhez; az ivóvíz nyomásának a stabilizálása érdekében önerőből két, egyenként 100 méter mély, 330 milliméter átmérőjű kutat fúrattak; az ANL-lakások számára 600 ezer lej befektetéssel megépítették a hőközpontot; ugyancsak komoly összegeket fordítottak a város egészségügyi központja udvarának, Erdőhegy utcáinak a rendbetételére; a város négy bejáratát térfigyelő kamerákkal látták el; az oktatási intézmények épületeit korszerűsítették. A Kisjenőn végrehajtott korszerűsítési munkálatok, fejlesztések kivitelezéséért köszönet jár az itt megtelepedett vállalatoknak, amelyek nagyban hozzájárulnak a város bevételeinek a növeléséhez. Zárszavában a Kisjenői Városnapok alkalmából minden vendégnek, résztvevőnek és helybeli polgárnak jó egészséget, kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánt. Végszóként még bejelentette: egy törökországi befektető Kisjenő határában mélyfuratokat kíván végeztetni hévízfürdő, illetve üdülőközpont kiépítése céljából.
A hangulat feldobására Ioan Selesi humorista frakkban, cilinderben mondott tréfás történeteket. A polgármester által felkínált hozzászólási lehetőséggel, a prezídiumban ülők Ioan Tripa alpolgármester és Florentina Matiuţ jogtanácsos kivételével, mindnyájan éltek, örömüknek adva hangot, amiért részt vehetnek a rendezvénysorozaton. Király András államtitkár magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket, a két magyarországi polgármester mondanivalóját tolmács fordította románra, míg prof. dr. Aurel Ardelean köszöntője végén, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem részéről Kiválósági Díjat és emlékplakettet nyújtott át Gheorghe Burdan polgármesternek, a városfejlesztés terén elért eredményeinek az elismeréseként. A közönség soraiból a Kisjenői Nyugdíjasklub elnöknője, Georgeta Csáky mondott köszönetet Gheorghe Burdan polgármesternek, amiért a szívén viseli a város nyugdíjasainak a sorsát. Az ünnepi ülést követően mindnyájan a főutcára vonultak, ahol villogó lámpájú rendőrautó felvezetésével, a Sunetul Aradului fúvószenekarral az élen, népviseletbe öltözött fiatalok, mesefigurák, gólyalábakon járó szellemek vonultak a lovas szekerek és a lovasok előtt. A városháza elé érve, a fúvószenekar tust játszott az elöljárók tiszteletére, majd tovább vonultak Erdőhegy irányába. Az ünnepélyes megnyitó vendégeinek tiszteletére Gheorghe Burdan polgármester ebédet adott a Mihai Veliciu Elméleti Líceum étkezdéjében.
Szórakoztató programok
13 órától a Sunetul Aradului fúvószenekar térzenét adott a központi parkban. A városi stadionban 16.30 órától a szatmári, valamint a vajdasági fúvószenekarok térzenéjére került sor, majd az aradi veteránok néptánccsoportja járt alföldi román táncokat. A kétegyházi Kaláris néptánccsoport 3 párja kétegyházi, nyírségi, nadabi román, illetve rábaközi táncokat adott elő a gyülekező magyar közönség tapsa közepette. Valamivel 18 óra után a csanádpalotai néptánccsoport szatmári verbunkos, kalotaszegi, illetve győrteleki táncokat mutatott be, mutatósan kidolgozott koreográfiára. Utánuk Aron Nicula román népdalai, a Junii Şimandului román néptáncai, Vasile Iova és Ghiţa Baciu román népdalai, illetve a kerülősi Moştenitorii néptánccsoport fellépése következett. Ezt követően Gina Rus és Adelina Talpoş román népdalai, a Zestrea Buduresei néptánccsoport fellépése, Ştefan Muntenaş román népdalai, Ioan Selesi vidám műsora, Simona Boncuţ és Nicu Vesa népdalai következtek. 22.30 órától a Mini Step, a Step Experience, a Happy Dance Crew és a Chiqui Dance moderntánc-csoportok fellépései színesítették a programot, késő este Alina Eremia koncertje zárta a napot.
Vasárnap 14 órától indult a szórakoztatópark a stadionban; 17 órától a Floarea Crişului néptánccsoport lépett fel, Florin Cociomag és Oana Miron népdalokat énekelt, fellépett a Rapsozii Zărandului népi zenekar, amely Petrică Paşca, Cornelia Căprariu, Tiberiu Crişan és Malvina Nagy énekeseket kísérte. Utána Aurel Vlaicu Turcas népdalai, Simona Costin, Ionuţ Mateş és Cornel de la Chişcău népdalai, a máramarosi Transilvania néptánccsoport fellépése, a General Music zenekar koncertje következett. 23 órától tűzijáték, majd Antonia koncertje zárta a Kisjenői Városnapok idei rendezvénysorozatát.
Mindkét nap, a stadionban felállított hatalmas csúszda, a körhinta, illetve más játszószerek szórakoztatták a gyermekeket, a sörsátrak alatt, a büféknél mindenfajta itallal és étellel szolgálták a vendégeket, akik nem sokat kérették magukat, ettek-ittak, jól mulattak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Gyűlölködés helyett: tanulni a magyaroktól! (Cella Dan)
Részt vettem az ország nemzeti himnuszának napján szervezett egyik hivatalos rendezvényen. Csalódott vagyok… Érzéseim, benyomásaim, óhajaim, elégedetlenségem környezetem szempontjából, természetesen, nem túl fontos. De nem értem, egyes románok miért fröcsögnek mindenfelé, amikor a magyarok különleges napjaikat ünneplik, miközben ők, a románok, nem képesek: 1. tisztességes időpontban megszervezni az ilyenfajta eseményeket, hogy minél többen részt vehessenek rajtuk; 2. megtenni mindent, hogy részt is vegyenek ezeken az eseményeken.
Fojtogat azok közömbössége, akik ujjal mutogatnak a magyarokra, mert „újra utcákra vonultak”, ők viszont képtelenek 20 percet arra szánni, hogy elénekeljék országuk himnuszát, melyet akkora „igyekezettel” „védelmeznek” a „gonoszoktól”.Igen, igaz, az ilyen eseményeket, akárcsak a minapit, általában délben tartják, amikor mindenki dolgozik, mintha a hatóság nem szeretné, hogy az emberek örömmel vehessenek részt rajtuk, mintha szégyellnének néhány lelket összegyűjteni Mihai Viteazul szobra elé, nehogy véletlenül „beszólogassanak”. A sepsiszentgyörgyiek több­sége állami intézménynél dol­gozik. Arról inkább nem is szólok, hány csinos hölgy lép ki 10–11 körül az adóhatóság kapuján és megy „terepre”, hogy aztán teli szatyorral térjen vissza a bevásárlásból. Ahányszor valamelyik intézménybe telefonálok, az ott dolgozók többsége vagy „gyűlésen”, vagy – szintén – „terepen” van – évente kétszer-háromszor... hol vagytok? Nemrég közzétettek egy Daniel David pszichológus által vezetett tanulmányt. Címe: A román nép pszichológiája. A románok pszichológiai profilja (Psihologia poporului român. Profilul psihologic al românilor). Ebből az derül ki, hogy a bizalmatlanság a románok fő jellemvonása. A másokkal való törődés nem terjed túl a családon. És szintén jellemző a románokra, hogy a társadalom erejét keresik, „de képmutató módon, egy olyan kollektivizmusnak megfelelően, melyben rossz néven veszik, ha kilógsz a sorból, és a szerénység és a másokért hozott áldozat álarca mögé rejtik (pl. »én nem szeretném a hatalmat, de az emberek ezt követelik tőlem…«)” – a HotNews szerint. Nem szívesen ismerünk magunkra ebben a leírásban… sőt, vitatjuk a tanulmány hitelességét, és azt mondjuk, olyan valaki készítette, aki rossz színben akar feltüntetni bennünket.
Nem, román testvérek! Ez az igazság, népként ilyenek vagyunk. Persze elképzelhető, egyénként nem érezzük, hogy „vaj van a fejünkön”, de nemzetként ilyenek vagyunk. Ennek bizonyítéka a „fejbevágó” himnusznapi esemény. Nem tudom, volt-e ott alig száz civil. Szomorú! Ahogy azt kollégám, Mirela Cara írta:
„A román a románok legnagyobb ellensége”
Ha mi nem küzdünk meg azért, amink még maradt, azt senki sem teszi meg helyettünk. Unalmasnak tartjuk népzenei előadásokra járni vagy a népviseletet népszerűsíteni. A gyermekek menekülnek mindentől, ami a nép múltjával kapcsolatos, és kinevetik társukat, aki valamilyen román népművészeti tárgyú műhelybe vagy tanfolyamra iratkozik be. Nem tudjuk, hogyan mutassuk meg nekik a szépet és inkább márkás ruhákba öltöztetjük, hogy ne nevessék ki őket az iskolában. Hamisak az értékeink
Hatévnyi együttélés után még mindig elcsodálkozom, a magyarok milyen szépen ötvözik nevelésükben az újat a régivel. A gyermekek már kiskorukban megtanulnak nemezelni, mert kultúrájuk része, büszkén hordják a népviseletet, népdalokat ismernek és így tovább. Csak azt vesszük észre, amit akarunk, vagyis mindig a negatív dolgokat, nem akarjuk átvenni a jó példákat, attól tartva, ezzel sérülne a „kisebbségi többségi” imázsunk.
A nemzeti himnusz napjára magyarok is eljöttek, de a románok nem értek rá. Meggyőződésem, megkapom a magamét ezért a bejegyzésért, de őszintén, nem érdekel. Amúgy is úgy tűnik, sokan csak áldozati szerepben tetszelegnének. Ki nem enged ünnepelni, ember?
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezren ugranak neki újból az érettséginek
A vizsgasorozat könnyebbik részével, a kompetenciapróbákkal kezdődik a 2015-ös pótérettségi. A hétfőtől zajló vizsgákon több mint ezer fiatal próbál átmenő jegyet elérni, hogy a tudáspróba végén érettségi diplomához jusson.
A sikeresen pótvizsgázott, majd a pótérettségire múlt héten jelentkezett több mint hetven diákkal együtt összesen 1016 fiatalnak kezdődik el a pótérettségi vizsgasorozat hétfőn. Elsőként a kompetencia-próbák zajlanak a vizsgaközpontokban, ez a könnyebbik része a pótérettséginek, itt voltaképpen elbukni sem lehet, így ezeken gyakorlatilag csak olyanok vesznek részt , akik valamilyen okból hiányoztak a múlt hónapban lejárt érettségi kompetenciavizsgáiról. Hargita megyében idén 1093 vizsgázónak nem sikerült az érettségije, többségük – majdnem ezren – jelentkeztek a pótérettségire, majd a sikeresen pótvizsgázók múlt heti jelentkezési időszakában nőtt ezer fölé a Hargita megyei pótérettségizők száma.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő jó eredményeket vár a tudáspróba részvevőitől, mint azt megkeresésünkre elmondta, reméli, összességében javul valamelyest a Hargita megyei átmenési arány, de nem akart jóslatokba bocsátkozni, mondván, a saccolások csak idealista megközelítések, amelyeket a valóság felülírhat.
A pótérettségi kompetenciavizsgái augusztus 21-én érnek véget, majd 24-én a román nyelv és irodalom vizsgával elkezdődik az írásbelik sorozata. A románt a magyar nyelv és irodalom írásbeli követi augusztus 25-én, majd 26-án a szaknak megfelelő kötelező tantárgyból, 27-én pedig a választott tantárgyból vizsgáznak a pótérettségizők. Az első eredményeket augusztus 31-én függesztik ki, majd az esetleges óvások kivizsgálása után szeptember 3-án közzéteszik a végleges eredményeket.
A vizsgák – beleértve a kompetenciapróbákat is – négy vizsgaközpontban zajlanak: a csíkszéki vizsgaközpont a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában lesz, a székelyudvarhelyi – ahol majd a székelykeresztúri pótérettségizők is vizsgáznak – a Tamási Áron Gimnáziumban, a gyergyószentmiklósi diákok a Batthyány Ignác Műszaki Kollégiumban, a maroshévíziek pedig a Mihai Eminescu Szakközépiskolában. Legtöbben a csíkszeredai vizsgaközpontban pótérettségiznek, valamivel kevesebb vizsgázóval a székelyudvarhelyi vizsgaközpont áll a második helyen.
Országos szinten nagyjából 55 ezer fiatal jelentkezett a pótérettségire. A múlt hónapban lejárt érettségin az országos átmenési átlag 60,65 százalékos volt, a statisztikai adatok szerint ez az elmúlt tíz évben majdnem 25 százalékot csökkent, ugyanis 2005-ben az érettségizők 84,76 százaléka vizsgázott sikeresen. Az eredmények romlása azonban nem egyértelműen a tudáshiányt tükrözi, az elmúlt években ugyanis jelentősen megszigorodtak a vizsgafeltételek. Hargita megyében idén 55,84 százalékos volt az átmenési arány az érettségin, most több mint ezer diák szépítene ezen az eredményen.
Széchely István
Székelyhon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Fényes nappal téglával betörték a szatmárnémeti RMDSZ-székház ablakát
Ismeretlen tettes kedden délelőtt egy fél téglával bedobta az RMDSZ szatmárnémeti székházának az ablakát – közölte a Szatmár.ro portál.
A fél tégla az RMDSZ-székház gyűléstermének az ablakát törte be. A teremben nem tartózkodott senki, így személyi sérülés nem történt. Az iroda Szatmárnémeti belvárosában, a Mihai Viteazul (egykori nevén Rákóczi) utcában működik egy földszintes épületben, alig húsz méterre a városi rendőrség egyik épületétől. Ablakai a forgalmas utcára néznek.
Az épületben az RMDSZ Szatmár megyei és szatmárnémeti szervezetei mellett magyar civil szervezetek irodái, illetve az RMDSZ parlamenti képviselőinek az irodái működnek.
"Nem tudjuk még, hogy provokációról, etnikai célzatú cselekedetről vagy csak egyszerű huliganizmusról van szó, mindenesetre azt nagyon szomorúnak tartjuk, hogy 2015 nyarán, miközben a Partiumi Magyar Napok lebonyolításán dolgozunk, pár méterre a városi rendőrség székhelyétől ilyen eset történhet" - idézte a Szatmár.ro portál Kereskényi Gábor parlamenti képviselőt, a szatmárnémeti RMDSZ elnökét.
Az esetnek szemtanúja is volt, aki azonban csak meglehetősen felületes személyleírást tudott adni a rendőröknek.
maszol.ro

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nevek, ha hamisan visszhangzanak
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ugyancsak fanyalgok, ha elkezdik magyarázni nekem szűkebb pátriám, Erdélyország helységneveit. Mert igaz, hogy nem voltam ott az alapításuknál – mármint a településekéinél – de néminemű ismereteket átörökítettek nekem egykor szüleim, valamivel későbbecske tanáraim, s még később, sakál-koromban újdondász kollégáim. Ezért aztán fölöttébb furcsállom, amikor szembesülök azzal, hogy a történelmi hangzásokat is hordozó keresztnevemről elnevezett, Szászkézdhez tartozó Zoltán falucskának manapság úgy mondják, hogy Mihai Viteazu. Még ha Vitéz Zoltánnak mondanák, csak-csak lenyelném valahogy, de hogy lemihályozzák... Érdekes. A Kovászna megyei Étfalvazoltán (1900 előtt még csak Zoltán volt, oszt’ egyesült Étfalvával, amúgy Gidófalva része, ott Sepsiszentgyörgytől hét kilométernyire) államnyelven is Zoltan (így, ékezet nélkül, de mégiscsak Zoltán), s érdekes módon senkit nem zavar. A mi Zoltánunkat elmihályosították. Vagy ott van a 683 esztendős Mezőbodon. Annak a hivatalos neve Papiu Ilarian. Egyszerűen azért, mert Papiu apja ott volt ortodox lelkész, anyja ott van eltemetve az iskola kerítése mellett. Aztán Marosvécs is Erdély idegen nevet kapott. 1974-ig jól elvolt a Vécsre hajazó Ieciu névvel, akkor aztán eldöntetett, hogy egy 17–18. században élt havaselvi fejedelmi család nevét kapja. Mezősámsond sem volt jó Sámsondként, Şincai lett belőle. Ugyanúgy, mint Bodonból Papiu. Csatófalvából, az egykori Domáldból (lásd: Bolyaiak), vagy Hundorfból is a jellegtelen Viişoara lett. Csak sejteni tudom, hogy mi köze lehet a falunak a szőlőhöz (a pónyik almával már jobban elboldogulnék). No, de ne is próbáljunk ott rációt találni, ahol nincsen.
Jó ha tudjuk, hogy mi volt ezeknek a településeknek az eredeti neve, jó, ha használjuk ezeket a neveket, amíg még vagyunk, amíg még vannak utódaink, s jó, ha megtanítjuk rá őket is. Mert ha nem, máshonnan tanulják. Például abból az internetes kiadványból, amelyik a minap elkezdte magyarázni az erdélyi helységneveket. Nem rosszindulatból magyarázott félre, egyszerűen csak tudatlanságból. Legalábbis merem remélni, hogy így történt. Merthogy aszongya az inkriminált internetes portál nagyot dobbantani óhajtó szerkesztője, hogy az erdélyi megyék nevei mögött minden alkalommal egy-egy történet áll. Ez még akár igaz is lehetne, ha nem volna hamis. Fehér megyét például a várfalak fehér kövei, az erdélyi gyula tisztség (itt jön be Gyulafehérvár) teremtette fehérré. Eddig még hagyján. De Aradnál már meglódul a képzelete. Mert nem talál egy történetet rá, behoz trák, dák meg távolabbi (svájci, francia, krétai) botcsinálta analógiákat, s amikor belefárad, egyszerűen feladja. Bihar megye attól bihar – szerinte – mert a szerb vihorból származik, de az is lehet – siet megfelelni az elvárásoknak –, hogy a trák-dák vár, a Biharea nevéből származik (bi = kettő, harati = vinni). Még szerencse, hogy az indusokkal nem akar mindenáron rokonítani. Brassó is dák eredetű, oktat: a bîrsa dák szó metatéziséből (hangátvetéséből) lett brassó – állítja. Kolozs a latin clusium (fallal körülvett város) németbe való ültetéséből Klausenburggá vált, és íme, itt is van a város, amiből kilett neki a Kolozs. Ezek után már szinte természetes, hogy Kovászna az indoeurópai kavoSNa szó származéka. Hargita pedig a sémi har – domb, és a török Ağrı összeolvadásából lett az, ami. A Szeben – Cibin (szláv sviba) eredetnek ad egy alternatívát – lehet ugyanis, hogy a szeben szó a dák cebonie/cedonie szebenné való alakulása, vélekedik.
Nos, ezért kell újra megtanulnunk, észben tartanunk és továbbadnunk a neveket, amelyekre megtanítottak bennünket szüleink, tanáraink, hogy az ilyen tévelygő etiomókusoknak ne dőlhessenek be ártatlan utódaink.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Seszták: Kolozsvár a magyarság bástyája
A nemzeti fejlesztési miniszter a Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján mondott ünnepi beszédében fogalmazott így vasárnap este több tízezres tömeg előtt.
„Bármennyire is fontos népeink identitásának az ápolása és kölcsönös tisztelete, itt a Kárpát-medencében mindannyiunknak egy a sorsunk" – jelentette ki Seszták Miklós. Hozzátette, Kolozsvár az 50 ezer főnyi magyar lakosságával, oktatási, kulturális és művészeti intézményeivel a magyarság egyik legfontosabb bástyája.
„Kolozsvár Erdély kulturális fővárosa, és ez a legméltóbb hely arra, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen" – jelentette ki a miniszter. Felidézte, hogy augusztus 20. körül az összetartás, összetartozás, identitás, közösség és nemzet fogalmakat szokás sorolni, s mint fogalmazott, ezeknek a szavaknak az ereje soha nem kopik el. Külön szólt a város fiataljaihoz. „Ők jelentik a garanciát arra, hogy a magyar szó még sokáig hallatszik Kolozsvár utcáin" – állapította meg Seszták Miklós.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere arra figyelmeztetett, hogy a magyar napok megszervezése „akkor vált lehetségessé, amint volt összefogás, amint a kolozsvári magyar emberek hinni kezdtek közösségük erejében". „Együtt, közösen bármit, amiben őszintén hiszünk, amit igazán akarunk, képesek vagyunk sikerre vinni, és ennek valóra váltása rajtunk, csakis rajtunk áll" – fogalmazott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott elöljáró.
Gergely Balázs, a magyar napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke arra figyelmeztetett, hogy Kolozsvár 2016. augusztus 19-én ünnepli szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóját. „Kiáltsuk ki 1016-ot +Kolozsvár 700+ név alatt a város születésnapi évének" – kezdeményezte. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen (...) Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év csak a miénk lesz" – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöki tisztségét is betöltő Gergely Balázs.
Mihai Seplecan, a Kolozs megyei önkormányzat elnöke azt ígérte, az általa vezetett intézmény jövőre hathatósabban segíti a magyar napok szervezését.
A gálaműsoron a város főterét teljesen megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelt közkedvelt dalokat.
MTI
Erdély.ma

Gergely Balázs: Jövőre a 700 éves Kolozsvárt ünnepeljük
„Összefogással bármit sikerre vihetünk” – mondta Horváth Anna
Vasárnap késő este így búcsúzott a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) hatodik kiadásától és a Főtéren jelen levőktől a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke és Erdély fővárosának alpolgármestere.
A zárógálán jelen volt még Seszták Miklós magyar fejlesztési miniszter és Mihai Seplecan, a Kolozs Megyei Tanács elnöke. A rendkívül változatos rendezvényeknek köszönhetően a hivatalosan augusztus 16-án kezdődött, de egy nappal azelőtt már több programot ajánló kulturális fesztivál Erdély szinte valamennyi vidékéről idevonzotta az érdeklődőket, mi több, hazacsalogatta a külföldre távozott hazánkfiait. A koncerteken és kulturális eseményeken kívül a magyar napokon az érdeklődők több sportrendezvény (külön említésre méltó Polgár Judit sakkmester jelenléte) közül válogathattak, s a KMN történetében először az RMDSZ külön (Communitas) sátorral és rendezvényekkel gazdagította a felhozatalt.
Szabadság (Kolozsvár)

KMN – Seszták: ahol a diplomácia dadog, a kultúra mindig folyékonyan beszél
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter szerint „ahol a politika és a diplomácia nyelve olykor kicsit dadog, ott a kultúra és a művészet mindig folyékonyan beszél”. A miniszter a Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján mondott ünnepi beszédében fogalmazott így vasárnap este a Kolozsvár főterén összegyűlt több tízezres tömeg előtt.
„Bármennyire is fontos népeink identitásának az ápolása és kölcsönös tisztelete, itt a Kárpát-medencében mindannyiunknak egy a sorsunk” – jelentette ki Seszták Miklós az MTI beszámolója szerint.
Hozzátette, Kolozsvár az 50 ezer főnyi magyar lakosságával, oktatási, kulturális és művészeti intézményeivel a magyarság egyik legfontosabb bástyája. „Kolozsvár Erdély kulturális fővárosa, és ez a legméltóbb hely arra, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen” – jelentette ki a miniszter.
Felidézte, hogy augusztus 20. körül az összetartás, összetartozás, identitás, közösség és nemzet fogalmakat szokás sorolni, s mint fogalmazott, ezeknek a szavaknak az ereje soha nem kopik el. Külön szólt a város fiataljaihoz. „Ők jelentik a garanciát arra, hogy a magyar szó még sokáig hallatszik Kolozsvár utcáin” – állapította meg Seszták Miklós.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere arra figyelmeztetett, hogy a magyar napok megszervezése „akkor vált lehetségessé, amint volt összefogás, amint a kolozsvári magyar emberek hinni kezdtek közösségük erejében".
„Együtt, közösen bármit, amiben őszintén hiszünk, amit igazán akarunk, képesek vagyunk sikerre vinni, és ennek valóra váltása rajtunk, csakis rajtunk áll” – fogalmazott az RMDSZ színeiben megválasztott elöljáró.
Gergely Balázs, a magyar napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke arra figyelmeztetett, hogy Kolozsvár 2016. augusztus 19-én ünnepli szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóját. „Kiáltsuk ki 1316-ot Kolozsvár 700 név alatt a város születésnapi évének” – kezdeményezte.
„Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év csak a miénk lesz” – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöki tisztségét is betöltő Gergely Balázs.
Mihai Seplecan, a Kolozs megyei önkormányzat elnöke azt ígérte, az általa vezetett intézmény jövőre hathatósabban segíti a magyar napok szervezését.
A gálaműsoron a város főterét teljesen megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelt közkedvelt dalokat.
Krónika (Kolozsvár)

Rekordrészvétel az esőűző magyar ünnepen
A péntekig kitartó esős, hűvös időjárás sem tudta elűzni a vasárnap zárult Kolozsvári Magyar Napok közönségét, mi több, Gergely Balázs főszervező szerint úgy tűnik, hogy rekordrészvétel volt a kulturális seregszemlén.
„Sokkal rosszabbra számítottam, attól tartottunk, hogy az eső teljesen áthúzza a terveinket. De úgy látszik, a közönség legyőzte az esőt" – fogalmazott lapunknak a rendezvény ötletgazdája, aki szerint a Kolozsvári Magyar Napokat záró Koncz Zsuzsa-koncertet és az azt követő tűzijátékot mintegy 30–35 ezer ember tekintette meg a Főtéren.
Megünnepelnék a város születésnapját
A rendezvényt záró gálán egyébként Gergely emlékeztetett arra is, hogy Kolozsvár jövőre – 2016. augusztus 19-én – ünnepli szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóját. Épp ezért azt javasolta a kolozsvári önkormányzatnak, nyilvánítsák 2016-ot a város születésnapi évének.
Gergely Balázs egyébként színpadra hívta a Kolozsvári Magyar Napok 125 fős szervezőcsapatát. Hozzáfűzte, hogy az önkénteseket csupán azért nem hívja, mert ők egyszerűen nem férnének fel a színpadra – ezzel is szemléltetve a rendezvény méretét.
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter beszédében úgy fogalmazott, Kolozsvár az 50 ezer főnyi magyar lakosságával, oktatási, kulturális és művészeti intézményeivel a magyarság egyik legfontosabb bástyája.
„Kolozsvár Erdély kulturális fővárosa, és ez a legméltóbb hely arra, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen" – jelentette ki a miniszter. A közelmúlt magyar–román diplomáciai botrányára utalva úgy fogalmazott: „ahol a politika és a diplomácia nyelve olykor kicsit dadog, ott a kultúra és a művészet mindig folyékonyan beszél".
Mihai Seplecan, a Kolozs Megyei Tanács elnöke azt mondta: jól érezte magát a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényein, egyúttal gratulált Gergely Balázsnak és társainak a rendezvénysorozathoz. A kolozsvári polgármesteri tisztségre pályázó politikus megígérte, az általa vezetett intézmény jövőre hathatósabban segíti a magyar napok szervezését.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere – aki két nyelven is beszédet mondott – arra mutatott rá, hogy a rendezvénysorozat sikere az összefogásban rejlik. Az alpolgármester ugyanakkor a román közösséghez is szól, emlékeztetve őket, hogy a magyar napok komoly érv Kolozsvárnak a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez.
Kolozsvár szerepe a magyar kultúrában
Közvetlenül a zárógála előtt zajlott a Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára elnevezésű közéleti fórum a TIFF-házban. Kántor Lajos író, publicista a beszélgetés felvezetőjében a gazdag kulturális örökséget méltatta, amelynek a jelenben is súlya van. Úgy vélte, a normalitás jele az, hogy az erdélyi kulturális életben nincs megosztottság, amint az a magyarországi kultúrában tapasztalható, ahol két tábor harcol egymással.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt mondta, azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét. „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie.
Tündérország a Főtéren
Amint várható volt, jóformán egy gombostűt sem lehetett leejteni vasárnap Kolozsvár főterén és a második legnépszerűbb helyszínnek számító Farkas utcai vásárban. Borítékolható volt az is, hogy tízezrek énekelik majd teli torokkal Koncz Zsuzsa és meghívottai – Bródy János és Tolcsvay László – dalait, a magyar pop- és beatkorszak megkerülhetetlen gyöngyszemeit.
A Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekesnő egymás után vezette fel legnagyobb slágereit és az ő hangjával lemezre vett Illés-szerzeményeket. A főtéri kórus is bizonyított: a Miért hagytuk, hogy így legyen? című Bródy–Illés-szerzeményt állítólag még azok is tisztán hallották, akik messze elkerülték a nagyszínpadi nosztalgiázást, és inkább otthon maradtak.
Koncz Zsuzsa egyébként a legújabb, Tündérország című albumáról is elénekelt egy-két dalt, majd bemondta, büszke rá, hogy „Tündérország jobban teljesít", az eladási mutatók alapján ugyanis már arany-, illetve platinalemez-státust ért el.
A Kolozsvári Magyar Napok egyik kötelező programpontjának számított a Farkas utcai vásári színpadon fellépő, méltán világhírű Besh o drom koncertje is. A mindent elsöprő energiával játszó, a népzenei motívumokat táncolható és táncolhatatlan ritmusokkal, izgalmas hangszerszólókkal elegyítő zenekar hozta is a formáját, szűk másfél órás fellépésükre azonban viszonylag kevesen mozdultak rá. Ezt a közönség soraiból többen is azzal magyarázták, hogy talán nem volt jó ötlet a rendezvénysorozat legutolsó napján, délután 5 órakor felléptetni egy ilyen kaliberű bandát, ráadásul a kisszínpadon.
A jó öreg magyar hagyomány szerint ugyanis sötétedés előtt hiába muzsikál a világ bármelyik pontján tízezreket megmozgató zenekar, az önfeledt táncmulatság fényes nappal elképzelhetetlen mifelénk.
A hétvége egyik legkellemesebb meglepetése Jónás Vera fellépése volt, aki az Atelier nevű kis kocsmában adott szólókoncertet szombaton.A terembe beférő körülbelül negyven személy nehezen felejthető ajándékot kapott: Jónás Vera az akusztikus hangzást élő elektronikával ötvöző, őszinte muzsikája mindenkit megérintett, megszólított. Személyes könnyűzenét hallhattunk világszínvonalon, és reméljük, hogy jövőre egy sokkal nagyobb helyszínen, sokkal többen láthatják majd a kortárs magyar popzene egyik legizgalmasabb előadóját.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A második bécsi döntést 75 éve hirdették ki
Hetvenöt éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét.
A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov- Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar–román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes- Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti- Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1, százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be.
A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.
Népújság (Marosvásárhely)

Tehetséggondozó központ létesült Háromszéken
A tehetséges diákok tanórákon kívüli foglalkoztatása, fejlesztése céljából tehetséggondozó központ kezdi meg működését az új tanévtől Háromszéken, amely a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában rendezte be irodáját, a tevékenységeket ellenben két megyeközponti és egy-egy kézdivásárhelyi, illetve bodzafordulói elméleti középiskolában tartják.
A megyei tanfelügyelőség Keresztély Irma korábbi főtanfelügyelő kezdeményezésére tavaly februárban nyújtott be kérést az oktatási minisztériumhoz tehetséggondozó központ jóváhagyására.
A vonatkozó rendelet októberben született meg, az új létesítmény jogi személyiséggel rendelkezik, irányításával a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Református Kollégiumban tanító Pető Mária fizika szakos pedagógust bízták meg, aki már bizonyított a tehetséggondozásban, tanítványai a kutatás, alkotás és újítások terén kiemelkedő eredményeket értek el. A szaktárca 6,5 állást hagyott jóvá, az óraadó tanárok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és Mihai Viteazul Főgimnáziumban, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban és a bodzafordulói Mircea Eliade Elméleti Líceumban tartják majd a foglalkozásokat.
A diákokat a VI. és a X. osztályosok köréből választják ki, legtöbb tizenötös létszámú csoportokat alkotnak, közel száz tanulóval foglalkoznak ilyen módon. A tevékenységeket délután, hétvégén, vakációs tanulmányi táborokban szervezik nyelv és kommunikáció, illetve matematika és tudományok területén.
A tehetséggondozás nem új keletű a háromszéki iskolákban, ezt teszik azok a tanárok is, akik különböző tantárgyversenyekre készítik fel a diákokat, ellenben ez javadalmazás nélkül történik. Az újonnan létrejött központban viszont végre lehetőség van megfizetni a pluszmunkát – hangsúlyozza Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszadik évfordulóját ünnepelte az Inter-Art Alkotótábor
A Román Kulturális Intézet is felkarolta a nagyenyedi nemzetközi alkotótábor tevékenységét
Fennállásának XX. évfordulóját ünnepelte augusztusban a nagyenyedi Nemzetközi Inter-Art Alkotótábor. A megnyitó ünnepélyes hangulatban zajlott a város polgármesteri hivatalában, ahol a meghívott művészeket Mihai Horaţiu Josan, a város polgármestere köszöntötte.
Ioan Hădărig az alapítvány művészeti igazgatója és Balog István elnök, a tábor megálmodója beszélt az elmúlt húsz évről, amely idő alatt 60 ország több mint 250 művésze fordult meg a táborban. Erről tanúskodik a huszadik évfordulóra készült katalógus is. Az idén 26 ország 42 művésze alkotott és mutatta be a zárókiállításon munkáját. Az eseményen jelen volt többek között Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke és Ioan Dumitrel, a Fehér Megyei Tanács elnöke. Az alkotásokat Ioan Hădărig méltatta, aki elmondta, hogy művészi és humánus nagysága miatt immár van egy Inter-Art jelenség, amelyben az idő sorompóin túl létezik művész és művészet.
Szabadság (Kolozsvár)

Több diákja lett a Szent László Líceumnak
Nagyvárad- Hatszázról nyolcszáz főre nő a most kezdődő tanévben a Szent László Líceum diákjainak létszáma. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, a tanintézményen belül újabb termeket fognak majd élettel megtölteni. A felújítások a püspökség támogatásával zajlanak.
Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője z Erdély Online-nak arról számolt be: radikális változásokat kellett eszközölni abból a szempontból, hogy a most következő tanévtől kezdve négy kilencedik osztály indul, ugyanis átvették a Mihai Viteazul Műszaki Kollégiumtól a turizmus és közélelmezés líceumi osztályokat (IX., XI. és XII. osztály), illetve a szakács szakiskolai részleget (IX. és X. osztály). Ez tehát azt jelenti, hogy a kilencedik évfolyamon a könyvelés és humán teológiai osztály mellett indul egy négyéves képzést biztosító líceumi és egy hároméves szakiskolai szakács képzést adó osztály is, utóbbi kettő a turizmus és közélelmezés szak részeként. A szakoktatás nem biztosít érettségit a diákok számára, azonban a közélelmezési szak líceumi osztályaiba járók érettségizhetnek.
A felsoroltak miatt az iskola földszinti részét teljesen át kellett alakítani, a javításokat, illetve a felújítások teljes egészében a római katolikus püspökség finanszírozta. Egy ideje már zajlik a munka: a belső tereket átalakították, és végre a hátsó lépcsőfordulónál lekerült az a vasszerkezet, melyet még a szocializmus idején szereltek fel, és idegen testként csúfította a teret. Most azonban rálátás nyílt arra, hogy milyen szép díszítések vannak a falon, egészen másként néz ki a vaskorlát, illetve átjárhatóvá lett a folyosó.
Szép új konyha
Amellett, hogy az alsó részt szinte teljesen restaurálták, a konyhát is zéróra lecsupaszították, új járólapok és fali csempék kerültek a régiek helyére, így tökéletesen megfelel majd úgy a szakiskolások, mint a líceumba járók igényeinek, akik elméleti és gyakorlati tudásra egyaránt szert kell tegyenek, s ahogy az évek telnek, utóbbi óráik száma egyre növekszik. Sok időt fognak tehát eltölteni a konyhában, ahol megtanulnak főzni, különleges és egészen szokványos ételeket készíteni, illetve párhuzamosan mindezzel „praktizálni” is fognak vendéglátóipari egységekben. „Ez számunkra nagy kihívás, hiszen egy egészen új oktatási forma, ezért gondoltuk úgy, hogy korszerűsítünk két osztálytermet is, ahová ezek nagy létszámú szakosztályok költöznek be”- magyarázta az igazgatónő. Hozzátette ugyanakkor: ha folytatódik ez a növekedési tendencia, akkor jövőre már szükségük lehet arra az épülettömbre is, melyet jelenleg nem használnak, nincs igazuk tehát azoknak, akik azzal vádolják őket, hogy nem tudják megtölteni élettel az iskola folyosóit, termeit.
Természetesen a szaktantárgyakat tanító oktatókat is alkalmazniuk kellett, két teljesen új katedra jött tehát létre. „A hozzánk átkerült diákok nagyon szép környezetben tanulhatnak tovább. Böcskei László megyés püspök a lehető legkomolyabban viszonyult ehhez, abból kiindulva, hogy a tanulók komfortérzésén túl az is fontos, hogy pozitívak legyenek a visszajelzések az itt zajló oktatásról”- hangsúlyozta Zalder Éva.
Konyhai felszerelések
A konyhai felszerelések beszerzését (ami elég sokba kerül, hiszen nem csupán edényekről, hanem kályhákról, fridzsiderekről, fritőzökről, fagylaltgépekről, tésztakeverőről van szó) a mallersdorfi ferences nővérek biztosították, akik Németországból hozatták ezeket a vadonatúj felszereléseket, berendezéseket. Erre szükség is volt, mert amelyek itt maradtak még a gazdasági líceumtól, azok használhatatlanok voltak, roncstelepre valóak. Most viszont egyforma porcelán étkészletet, nagyon szép poharakat és csészéket használhatnak a szentlászlósok, és a 21. századhoz méltó környezetben tanulhatnak majd ezen tanintézetbe átkerült diákok a felújítás után anélkül, hogy szegregálnák őket, sőt, még arra is lehetőségük nyílik, hogy átvegyenek valamit az iskola szellemiségéből.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Évad az ünnep jegyében
Tizedik évadját kezdi a sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi társulat, az évforduló pedig kötelez: az M Stúdió különleges, izgalmas és mozgalmas idényt tervez, melybe még egy fesztivál is belefér a mozgásszínház csúcsát jelentő társulatok részvételével.
Az elmúlt évad legfontosabb célja az M Stúdió megismertetése volt a nagyvilággal, nagyon sok fesztiválon részt vettek, több helyről díjakkal tértek haza, és a hírnév meghozta gyümölcsét, hiszen a fesztiválmeghívások folytatódnak, illetve a helybeli közönséghiány is megszűnőben – értékelte a társulat közelmúltját Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője.
A 2015–2016-os évadot is mindjárt négy fesztiválszerepléssel kezdik, szeptember 20-án a Brassói Magyar Napokon lépnek fel Kampf című előadásukkal, 26-án Gyergyószentmiklóson a Kisebbségi Színházak Kollokviumán a Személyazonosság cíművel, október 1-jén ugyancsak a Kampffal egy új nagyszebeni fesztiválon, 4-én pedig Macedóniában a Panphys 2015 – Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválon a Kecsevecse előadásukkal. Közben megkezdik székhelyükön az évadot, szeptember 29-én a Személyazonosság előadásukra várják a közönséget. Ebben az évadban is három új bemutatót tart a társulat. A Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel az M Stúdió és a Tamási Áron Színház közös produkciójaként valósul meg, Nagy Botond rendezésében, novemberi bemutatóval. A sepsiszentgyörgyi román színház volt igazgatója, Horaţiu Mihaiu rendezésében A tenger című előadás bemutatását február közepére tervezik, míg az Andrea Gavriliu rendezésében és koreográfiájában színre vitt Tavaszi áldozat – Igor Sztravinszkij zenei partitúrájának értelmezése – bemutatását március végére.
A tizedik évad kiemelkedő eseménye lesz a novemberben szervezett fesztivál, melyen az M Stúdió két előadással lép fel, illetve négy meghívott társulat mutatkozik be – erről egyelőre több részlettel nem szolgált Márton Imola, csupán annyit mondott, a fesztiválprogramot úgy állították össze, hogy az érdeklődő közönség a mozgásszínház csúcsát jelentő előadásokból kaphasson ízelítőt. Az M Stúdió a régi felállásban, ugyanazokkal a színészekkel kezdi az évadot, viszont az immár évek óta nem működő honlapjuk megújul, szeptember közepétől elérhető lesz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Magyarul a művészetek is jobban érthetőek
Nagyvárad- Rácz Eliza rajz, festészet és művészettörténet tanárnő nyilatkozott honlapunknak annak kapcsán, hogy a tanfelügyelőség őt nevezte ki a Művészeti Líceum új aligazgatónőjének. Többek közt arról beszélt: miért tartja fontosnak a magyarul zajló művészeti oktatást.
„Nagyon régóta tagja vagyok az iskola közösségének, hiszen 1995-ben még kilencedikes diákként kerültem a Művészeti Líceumba”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Rácz Eliza aligazgatónő. A középiskolai tanulmányai után a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek Karára felvételizett, majd 2005-ben tanárként tért vissza szeretett alma materébe, ahol rajzot, festészetet és művészettörténetet tanít azóta is. „Úgy érzem ezért valahányszor belépek az iskola kapuján, mintha hazatérnék”- magyarázta. Ennek köszönhetően jól ismeri a belső rendszert és a kollégáit, kiváló a kapcsolata volt tanáraival is, számos rendezvényt szerveztek már közösen. Úgy fogalmazott: többek közt emiatt is fogadta nagy örömmel és tekintette megtiszteltetésnek azt, hogy a tanfelügyelőség őt nevezte ki aligazgatónőnek, egyelőre egy évre. Hozzátette: ugyanakkor kihívásnak is tartja, de reméli, hogy ezután is megmarad a tanártásaival, a diákokkal és a szülőkkel ápolt jó viszonya. Amúgy véleménye szerint a kollégai pozitívan álltak hozzá a kinevezéséhez, hiszen már régóta ismerik az iskolában kifejtett tevékenységét. Rácz Eliza hangsúlyozta: mindig fontosnak tartotta a művészeti oktatást, s ezen belül a magyar nyelvűt, akkor is, amikor párhuzamosan hat éven keresztül a Mihai Eminescu Főgimnáziumban is tanított. Igyekezett megszerettetni a tanítványaival a művészetek világát, meglátásában a fiatalok érdeklődést tanúsítanak, sőt az utóbbi időben sokkal nyitottabbak. Sokat számít az otthoni háttér, hogy milyen környezetből jönnek, ezért a szüleik, hozzátartozóik figyelmét is megpróbálják felhívni arra, hogy mennyire lényeges a művészeti oktatás. A diákokat kisebb korban a realizmus, illetve az akadémista festészet vonzza a leginkább, nyilván amiatt, mert nehezebben tudják megérteni a kortárs művészet filozófiai hátterét. Úgymond fel kell nőniük ehhez, de a tanárok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a különféle órákon a gyermekek minél nagyobb hajlandóságot mutassanak az új művészeti irányzatok befogadására. Tehetségekből nincs hiány, általában már kicsi, 5-6 éves kortól kezdve rá lehet jönni arra, hogy egy-egy gyermek milyen adottságokkal rendelkezik. Olyanok is vannak, akik egyaránt jól rajzolnak és zenélnek, ezért minden V. és IX. osztályban van egy képességfelmérő vizsga, melynek az eredménye alapján úgy próbálják irányítani a diákokat, hogy ez a képességeiknek a legjobban megfeleljen.
Anyanyelvükön
Sajnos belsős magyar ötödik osztályt a most kezdődő tanévben nem tudnak indítani, pedig az iskola mindent megtett ennek érdekében, azonban nem volt elég jelentkező, de jövőre újra próbálkoznak majd ezzel. Viszont indítanak külsős magyar ötödik osztályt zene szakon, ezen a héten még be lehet iratkozni. A szaktanárok egy képességvizsgán felmérik, hogy milyen vokális és auditív képességekkel rendelkeznek a jelentkezők, az órákat pedig kétszer egy héten tartják majd, délután. „A lehetőségekhez mérten próbálunk hagyományt teremteni abból, hogy legyenek magyar tagozatos osztályok. Ez egy plusz az iskolának is, a gyerekek pedig előnyt élveznek abból a szempontból, hogy anyanyelvükön ismerkedhetnek a művészeti világával”- nyomatékosította az aligazgatónő. Megtudtuk azt is, hogy a nyári vakációban az iskola önerőből tantermeket festett ki, kicserélte a megrongálódott padokat, székeket. Nagyobb renoválásokat azonban nem kellett eszközölni, mivel néhány évvel ezelőtt fel lett újítva az iskola. Úgyhogy szeretettel várják a diákokat, a tanévnyitót szeptember 14-én, hétfőn 10 órától tartják a Petőfi-park melletti főépületben.
Tehetségek
A Művészeti Líceum diákjainak tehetségét bizonyítja, hogy számos kulturális eseményen lépnek fel, különféle kiállításokon, versenyeken szerepelnek szép sikerrel nem csupán Nagyváradon, hanem országos szinten is. Ezeknek az eredményeknek, illetve a tantárgyversenyeken való kiváló helyezéseiknek köszönhetően felvételt nyernek neves hazai és külföldi egyetemekre. Hírnévre tesznek szert, miközben fejlesztik az esztétikai készségeiket, s másképp, valahogy sokkal érzékenyebben néznek a világra, olyan dolgokat észrevesznek, melyeket más diákok az adott korban nem.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kisebbségi kulturális Chartát írtak alá Kolozsváron
Kolozsvári művelődési intézmények vezetői gyűltek össze a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában hétfő délelőtt, hogy aláírják a sajtó és a civil szervezetek képviselőinek jelenlétében a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát. A magyarul, románul és angolul közzétett dokumentum aláírói a különböző nemzetiségek és kultúrák közötti hatékony párbeszéd megvalósítására kötelezik el magukat.
Elegünk van a kirakat-multikulturalizmusból – jelentette ki a találkozó célját felvezető Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki szerint a dokumentumban foglalt vállalások fő célja, hogy Kolozsváron mindenki egyformán otthon érezze magát, nemzeti vagy vallási hovatartozástól függetlenül. A különböző etnikumai csoportok párhuzamosan, sokszor kommunikáció nélkül zajló kulturális megnyilvánulásait, „párhuzamos életeiket” szeretné termékeny kapcsolatba hozni a kezdeményezés, megteremtve köztük az átjárhatóságot, érthetőséget, hozzáférhetőséget biztosítva egymás kulturális életéhez.
Hegedüs Csilla hozzátette: az aláírók támogatják, hogy Kolozsvár nyerje el 2021-re az Európa Kulturális Fővárosa címet, de csak akkor, ha ez a charta tiszteletben tartásával történik meg.
A dokumentumot a következők írták alá: Hegedüs Csilla kultúráért felelő RMDSZ ügyvezető alelnök, Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kicses Kolozsvár Egyesület elnöke, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Mihai Măniuțiu, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia – EMTE kolozsvári karának dékánja, Greta Elena, a Pata-réti romákkal foglalkozó Coasta Egyesület képviselője, Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke, Wilfried Schreiber, a Kolozsvári Német Fórum elnöke, Lăcătuș Petru Alin a Romániai Roma Fiatalok Civil Egyesületének képviseletében, Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, valamint házigazdaként (is) Lucian Năstasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Hozzájuk bárki csatlakozhat, ezt már a helyszínen meg is tette néhány civil szervezet képviselője, például az Igen, tessék! mozgalmat képviselő Talpas Botond, a Musai-Muszáj mozgalmat képviselő Bethlendi András, valamint Rarița Zbranca, az alternatív művészeket tömörítő Ecsetgyár Föderáció vezetője. A chartát magánszemélyek, kulturális szervezetek és közintézmények számára is megnyitják aláírásra.
Amint a charta kidolgozói és első aláírói a dokumentumban leírták, tudatosítani kívánják, hogy Kolozsvár évszázadok óta a nyelvi, kulturális és vallási sokszínűség otthona. Kijelentették: nem elégszenek meg azzal, hogy a különböző etnikai közösségek kultúrateremtő tevékenysége egymással párhuzamosan, kölcsönös átjárások nélkül történjen. A charta kiemelt céljának azt tartották, hogy Kolozsvár közösségei között folyamatos párbeszéd alakuljon ki egymás megismerése, megértése, kulturális értékeinek a tisztelete érdekében.
Az alapelvek között a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formájának az elutasítását, a konfliktusok megelőzésének, elkerülésének a fontosságát, a bizalmatlanság, valamint a történelmi és kulturális előítéletek falainak a lebontását is megjelölték.
A charta cselekvési tervet is tartalmaz, melyben az aláírók vállalják többek között a kisebbségi közösségek kultúrájának a felkarolását, az interkulturális párbeszéd tereinek a létrehozását, valamint „a sokszínűséget fenyegetésként megélő szereplők közelítését azokhoz, akik ezt értékként, a társadalmi lét gazdagításaként élik meg".
Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, a charta kezdeményezője a sajtótájékoztató után elmondta, Kolozsvár kulturális fővárosi pályázatának az előkészítő csapatában végzett munka során érlelődött meg benne a charta elfogadásának a gondolata. Mint fogalmazott, a kulturális fővárosi pályázat csapata „nem apja, nem anyja, hanem csak rokona chartának". Az alapítványi vezető nem tartotta kétségesnek, hogy mind a kulturális fővárosi pályázatot előkészítő egyesület, mind pedig Kolozsvár polgármestere aláírja a dokumentumot.
maszol.ro

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)