„Hazatért” a fővárosból Apáczai saját kezű levele is
Értékes levéltári iratokat szolgáltattak vissza az egyháznak
Öröm számunkra, hogy egy negyvenéves történetet zárhattunk most le” – mondta tegnap Sipos Gábor egyetemi docens, a református egyház levéltárának vezetője annak kapcsán, hogy a Román Nemzeti Múzeum idén május 6-án visszaszolgáltatott az egyháznak hat igen értékes levéltári dokumentumot. A Püspöki Hivatal tanácstermében tartott kolozsvári sajtótájékoztatón Sipos Gábor beszámolt arról, hogy amikor 1971-ben létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nemcsak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították oda, hanem az egyházi intézményeket is arra kényszerítették: a kulturális örökségnek számító értékeiket „helyezzék letétbe” a múzeumba. Így került Bukarestbe az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több levéltári dokumentum. Sipos Gábor és kollégája, Ősz Sándor Előd levéltáros a sajtó nyilvánossága előtt mutatták be a negyven éve nem kutatott, hazatért iratokat.
„Az átvételkor, 1971-ben úgy tűnt, hogy az anyagok átadása időszakos, mintegy három hónapra szól, de közben telt-múlt az idő, s azok nem kerültek vissza eredeti tulajdonosukhoz” – mondta Sipos Gábor, hozzáfűzve: a műtárgyak egy része szerepelt kiállításon, de az iratokat egyetlen napra sem mutatták be a nyilvánosság előtt. A múzeum a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen közölte az egyházzal, hogy az 1971-ben átvett műtárgyak és iratok milyen leltári szám alatt szerepelnek, illetve, hogy léteznek, megvannak. Bár az egyház 1978-tól folyamatosan kérte vissza az anyagokat, a kommunizmus idején minden ilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult, és az 1990-es években is elutasították az erre vonatkozó kérelmeket. A visszaszolgáltatásra igazából a 182/2000-es törvény adott lehetőségét, amelynek következményeként 2005-ben elvi határozat született az akkori kulturális minisztérium részéről, hogy visszaadják az egyháznak a dokumentumokat. Erre a lépésre ténylegesen csak idén május 6-án került sor.
Helyreállt a partnerségi viszony
Ősz Sándor Előd lelkész, levéltáros a sajtótájékoztatón köszönetet mondott Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszternek, Hegedüs Csilla miniszteri tanácsosnak, és Ernest Oberlander-Tarnoveanunak, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatójának, hogy lehetővé tették az iratok visszaszolgáltatását. Külön kiemelte a Román Nemzeti Történeti Múzeum igazgatójának a szerepét, aki a tárgyalások során bebizonyította, hogy európai szellemiséget képviselő ember, ismeri kulturális sokszínűségünket, és érdekelt abban, hogy a múzeum ne csak a bukarestiek intézménye legyen, hanem az egész országé.
„Ezzel a visszaszolgáltatással helyreállt az egyenlő partnerségi viszony a Román Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Református Egyházkerület kulturális örökségeket őrző intézményei között. A kommunizmus idején működő intézmény nem tudományos célokat szolgált, hanem az állam erődemonstrációját volt hivatott igazolni. Az iratok visszajuttatásával nemcsak a kommunizmus túlkapásait sikerült orvosolni, hanem jövőbeni projekteket is kilátásba helyeztünk. A múzeum igazgatójával folytatott tárgyaláson felvetődött annak a lehetősége, hogy a református egyház történetét bemutató kiállítás nyíljon Bukarestben” – mondta Ősz Sándor Előd.
„Egy levéltár olyan, mint egy könyv”
Sipos Gábor hangsúlyozta: amennyiben a felek között partnerségi, és nem alárendeltségi viszony létezik, nyugodtan szó lehet arról, hogy egyik vagy másik intézménynek időszakos kiállításra átadják a visszakerült értékes dokumentumokat. „Egy levéltár olyan, mint egy könyv. Ha egy könyvből a minket érdeklő lapot kiszakítjuk, akkor ennek tartalma is nagyrészt érthetetlenné válik, és a könyv is megcsonkul” – fogalmazott a történész.
Sipos Gábor elmondta: még négy levéltári anyag – egy dokumentum és három műtárgy – visszaszolgáltatása van hátra, de ez is folyamatban van már. Elmondása szerint a református egyház is elkezdte a levéltárukban található anyagok digitalizálását, de anyagi okok miatt ez kissé nehézkesen halad. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a forrásmunkák közlésére, az utóbbi években tizenkét ilyen kiadvány látott napvilágot.
A hat igen értékes irat
A sajtótájékoztatón Sipos Gábor és Ősz Sándor Előd bemutatták az egyházhoz újonnan visszakerült, s a helyszínen kiállított iratokat, amelyek negyven év után most ismét bekerülhettek abba a gyűjteménybe, ahonnan 1971-ben kiszakították azokat.
Az iratok között található egy 1518-ból származó pápai bulla, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozzák, amelyeket a többi koldulórend élvez. Egy másik dokumentum a Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi református iskolának. Visszaszolgáltatták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevelét, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának. Újabb dokumentum Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére. Fontos irat Halicsi Mihály karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak a jegyzéke is, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott. Egy másik dokumentumban I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postamester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
****
Ősz Sándor Előd levéltárossal a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokról beszélgettünk. A videointerjú a WebSzabadság (www.szabadsag.ro) Napirenden rovatában tekinthető meg. Keresési kulcsszó: felbecsülhetetlen.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Szemet szúró a magyar plakát Kolozsváron
Pénzbírsággal sújtotta a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal azt a reklámcéget, amely az RMDSZ-szel kötött szerződést a szövetség által lebonyolított Erdélyi Konzultáció nevű országos kampány óriáspannókon való népszerűsítése érdekében. Kolozsváron két ilyen, a konzultációt népszerűsítő óriáspannót helyeztek el. A polgármesteri hivatal szóvivője, Oana Buzatu azt nyilatkozta: a pannó törvénytelen helyen volt kiállítva, majd egy törvényre hivatkozott, miszerint tilos csak idegen nyelvű feliratos pannókat elhelyezni. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára szerkesztőségünkbe eljuttatott tiltakozó közleményében kifejti: „a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal újabb magyarellenes megnyilvánulásának lehetünk tanúi. A hivatal jogi kiskapukat keresve, képzelt vádak megfogalmazása által, a magyar nyelvű hirdetések eltávolítására törekedik”.
– A kolozsvári polgármester attól fél, hogy az RMDSZ közvetlen kapcsolatot tart fenn a magyar családokkal, a magyar közösség tagjaival! Veszélyt lát abban, hogy ezáltal megerősödik nemzeti közösségünk, folyamatos párbeszéd alakul ki a magyar családok és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség között! Meg akarja akadályozni, hogy az erdélyi, romániai magyar emberek sajátos gondjai, elvárásai, céljai a politika napirendjén szerepeljenek! Gáncsoskodik, amikor az RMDSZ választott tisztségviselői, munkatársai, önkéntesei 250 000 magyar emberrel kívánnak közvetlen párbeszédet folytatni! Mit tett a polgármesteri hivatal, illetve a város polgármestere a Mátyás-szobor elé bizonyítottan törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla eltávolítása érdekében? Ebben az esetben miért huny szemet az egyértelmű törvénytelenség fölött? A város határában elhelyezett számtalan, kizárólag angol nyelvű hirdetés miért nem szúrja a hivatalosságok szemét? Ezekért miért nem aggódik senki? Végezetül a legnagyobb tisztelettel felkérjük a polgármester urat, hogy ne pufogtassa üres szlogenként a multikulturalitás fogalmát, hiszen egyértelmű, hogy nehezen tud beilleszkedni egy többkultúrájú közösségbe – áll Kovács Péter közleményében, aki lapunknak az ügy kapcsán azt is elmondta: az RMDSZ a pannók elhelyezése érdekében szerződést kötött az Amprenta Advertising reklámügynökséggel, amely jelentős szakmai tapasztalattal rendelkezik e téren. „Nem tehetünk egyebet, minthogy tiltakozzunk, hiszen a 148/2000-es romániai reklámtörvény nem tartalmaz semmilyen megszorítást a reklámanyagok nyelvére vonatkozólag” – összegzett Kovács Péter.
Román vagyok, de nem zavar a magyar szöveg
Az Amprenta Advertising reklámcég képviselője megkeresésünkre elmondta: igaz, hogy a pannót törvénytelenül állították fel, de ezért vállalják a felelősséget. – A városban elhelyezett reklámpannók 90 százaléka törvénytelenül van ott, ahol van. A polgármesteri hivatal ugyanis annak és ott ad engedélyt reklámpannó elhelyezésére, ahol és akinek akar. Az említett pénzbírságról szóló értesítést még nem kaptuk kézhez, de ahogy ez megtörténik, tanácskozunk a cég ügyvédjével. Cégünk elhelyezett már a város területén kizárólag angol és német nyelvű pannókat is, de ezért soha nem volt semmi gond. Kíváncsi vagyok, milyen törvény alapján mondja a városháza azt, hogy törvénytelen a nem román nyelvű pannó elhelyezése? Én román nemzetiségű vagyok, de akkor sem értem: a városvezetést miért zavarja ez a magyar nyelvű pannó? – nyilatkozta a reklámcég egyik vezető beosztású munkatársa, aki szerint az is elképzelhető, hogy beperelik a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalt.
A városháza a magyarokat is képviseli?
Tiltakozásának adott hangot a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) kolozsvári szervezete is. „Piros lapot küldünk a mai nap folyamán Sorin Apostu polgármesternek, ugyanis a tegnap a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal szóvivője, Oana Buzatu azt nyilatkozta, hogy megbüntetik az RMDSZ-t, illetve az RMDSZ megbízásából óriásplakátokat elhelyező céget, mivel magyar nyelvű plakátokat helyezett ki Kolozsvárt, annak ellenére, hogy a Polgármesteri Hivatal nem ad engedélyt, csak „idegen” nyelvű szövegeket tartalmazó plakátokra. Biztos vannak, akik emlékeznek, hogy Gheorghe Funar egykori polgármesternek is 1992-ben az első intézkedései között volt megbüntetni az Apáczai Csere János Líceumot és a belvárosi Római Katolikus Plébániát, amelyek magyarul is kiírták az intézmény megnevezését. Az utóbbi hetek történései, illetve a Polgármesteri Hivatal tevékenysége súlyosan sértik a kolozsvári magyar közösséget, amely továbbra is megdöbbenéssel figyeli, hogy az a város, amely 2020-ban az Európai Kulturális Főváros címre pályázik, néhány hét alatt feltámasztotta a funári idők légkörét és hangulatát. Három hete eltüntették a város határain az „Üdvözöljük Kolozsvárt!” feliratot is tartalmazó táblákat; újra kihelyezték – Sorin Apostu előbb hallgatólagos, majd nyílt támogatásával – a Iorga-idézetet a Mátyás szoborcsoportnál; a Városnapok alatt a nemrég felújított Mátyás király szoborcsoportot a városi rendőrök szeme láttára használták folyamatosan kilátóként, játszótérként a polgárok; a magyar énekesek fellépésének programját pedig az utolsó pillanatban megváltoztatva ékelték be az U szurkolótábor ünnepségét is a Főtérre. Ez azért nem vezetett nagyobb problémához, mivel az egészet elmosta az eső. Felhívjuk a kolozsvári Polgármesteri Hivatal figyelmét, hogy ez az intézmény nem csak a 79%-os román közösségnek a képviselete, hanem az itt élő magyar közösségé is, amely igen is használja a magyar nyelvet, plakátokon, üzletekben, utcán és otthon is. Erről a jogárról pedig nem fog lemondani! Egyben elvárja a Polgármesteri Hivataltól, hogy ne tekintse a magyar nyelvet idegen nyelvnek, illetve tetteiben és nyilatkozataiban vegye figyelembe, hogy a város több nemzetiségű és több kultúrájú település. Ezen felül felszólítjuk Sorin Apostut, hogy mihamarabb tegyen meg minden lépést a helyzet rendezésére, és a választási év előtt ne gerjesszen mesterséges etnikai súrlódásokat politikai célból a kincses városban! – olvasható a KIFOR sajtóosztálya által kibocsátott közleményben.
(N.-H.D.) 
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen Miklós és Bethlenszentmiklós
Híres emberek, jeles települések
Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclăuş, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezőhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllő jobb partján fekszik. Szépmezőtől 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllői vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik először, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a későbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642–1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék főkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védőfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentős román kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar.
Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 – Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Első nevelője Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hős környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék főkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kővár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közreműködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691–1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete főművét (Önéletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Első felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítőiről lett híres. * Forrás: Wikipédia
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Akkreditált képzés tanároknak
Tizenkilencedik alkalommal vehetnek részt a pedagógusok az Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által szervezett Bolyai Nyári Akadémián (BNYA), a Kárpát-medencei magyar pedagógusok szakmai-módszertani fórumán.
A képzést beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatón kiderült, idén 22 tanfolyamra lehetett bejelentkezni, amely hat helyszínen zajlik: Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Segesváron, Kolozsváron, a Kolozs megyei Válaszúton és Szovátán, a Teleki Oktatási Központban.
Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke elmondta, már tavaly decemberben a tisztújító gyűlésükön eldöntötték, hogy 22 tematikus tanfolyamot szerveznek a 2011-es Bolyai Nyári Akadémián. A rendezvény idei fő koncepciója a kooperatív, tanár-diák kapcsolatot erősítő módszereken alapszik. Idén igyekeztek minél több gyakorlati képzést ajánlani, hiszen az eddigi évek tapasztalatai azt mutatják, nagyobb igény van ezekre, mint az elméleti jellegű tanfolyamokra. „A Válaszúton zajló képzésre, ami a népzene, néptánc, kézművesség téma köré csoportosul, a meghirdetett 50 helyre végül 69 jelentkezőt fogadtunk el” – mutatott rá Burus. Kolozsváron zajlik majd a református vallástanárok továbbképzése, az általános és középiskolai matematikatanárok számára meghirdetett Matematika tanítása című tanfolyam, valamint a magyartanárok számára meghirdetett Magyar nyelv és irodalom tanítása elnevezésű képzés.
Segesváron földrajz szakos pedagógusoknak zajlik majd a képzés a BNYA keretében, Székelyudvarhelyen pedig hangszerhasználat, ének-zene, kórusvezetés témakörben tanulhatnak tovább a tanárok. Csíkszeredában kerül sor a római katolikus vallástanárok továbbképzőjére, de emellett a testnevelés, kémia, a román nyelv és irodalom tematikájú előadások is itt hangzanak el, sőt, a pedagógusok bejelentkezhettek a Multimédia az oktatásban című képzésre is. Szintén Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában lesz tanfolyam Interaktív tábla és multimédia az oktatásban, Élménypedagógia, Osztályfőnöki munka, Művészetterápia, Kooperatív módszerek az elemi tagozaton, valamint Meditáció, a pártatlan közvetítő készségei az óvodai és iskolai munkában címekkel.
Szovátán szintén lesznek a kooperatív módszereket taglaló tanfolyamok, de szintén a Teleki Oktatási Központban vehetnek részt az érdeklődők a biológia, illetve a különböző mérnöki továbbképzőkön.
A szervezet elnöke örömmel jelentette ki, hogy az akkreditációs bizottság június 12-i döntése értelmében elismerték a tavalyi tanfolyamokat, így az idén bejelentkezett pedagógusok is hasonló, akkreditált diplomára számíthatnak.
A tanfolyamokon összesen 612 érdeklődő vesz részt, 565 hazai, 21 vajdasági, 25 felvidéki pedagógus és egy magyarországi. A kárpátaljaiakkal kapcsolatosan Burus Siklódi Botond elmondta, sajnos még mindig nehézséget okoz számukra a vízumigénylés, így onnan nem jelentkeztek a BNYA-ra. A 22 tanfolyamra egyébként 110 előadót jegyeztek be. A szervezők úgy vélik, a nehéz gazdasági helyzet ellenére idén is sikerült megfelelő színvonalat biztosítani a rendezvénynek.
A július 18-i, hétfői megnyitón fél 11-től pódiumbeszélgetésre kerül sor Csíkszeredában a nemzet fizikai, lelki és szellemi erőforrásairól, amelyet a Százak Tanácsának ügyvivő elnöke, dr. Szijártó István irodalomtörténész moderál. Ezt megelőzően 9 órától a pedagógusok házában állandó kiállítást nyitnak meg Erőss János Imre néhai tanár, restaurátor, csontfaragói munkájából. Július 20-án, szerdán 9 órától dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár tart előadást a magyar oktatás jövőjéről, a pedagógusi hivatásról a Sapientia EMTE nagyaulájában.
Lászlófy differenciált érettségit kér
Szomorúan szemléli, mennyire tönkrement a romániai közoktatás Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke. „Az egész pedagógusszövetségnek, a pedagógusoknak fáj az, ami történik a közoktatásban. Büszkék arra, hogy rabló gazemberek vizsgáznak, akiknek kamera kell, mert nem bízunk meg bennük. Miért nem gondoskodtak inkább arról, hogy differenciált érettségi legyen?” – fogalmazott Lászlófy. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke kijelentette, „készakarva sem lehetett volna ilyesmit produkálni, nemhogy reformokra hivatkozva”. A pedagógusoknak szervezett versenyvizsgákkal kapcsolatban pedig azt mondta, a legfontosabb az lenne, hogy felmérjék, egy-egy pedagógusjelölt alkalmas-e arra a pályára, amire készül. „Különböző képességű emberekből áll a társadalom, a meglévő anyagot kellene formálni” – jelentette ki. Krónika (Kolozsvár)

Bolyai Nyári Akadémia-rajt
A magyar oktatásügyi államtitkár is részt vesz a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett Bolyai Nyári Akadémia programjain. Hoffman Rózsa ma a pedagógusi hivatásról tart előadást a csíkszeredai Sapientia EMTE aulájában
A magyar oktatásügyi államtitkár is részt vesz a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett Bolyai Nyári Akadémia programjain. Hoffman Rózsa ma a pedagógusi hivatásról tart előadást a csíkszeredai Sapientia EMTE aulájában.
A hét elején megkezdődött pedagógus-továbbképző a gyakorlati műhelymunkára összpontosít. A Kolozs megyei Válaszúton népzene, néptánc, kézműves programok indultak – ezekre például jelentősen többen jelentkeztek, mint ahány meghirdetett hely volt. Szintén gyakorlati órákat tartanak Székelyudvarhelyen, ahol a hangszerhasználattal, az ének-zene tanításával, továbbá a kórusvezetés műhelytitkaival ismerkedhetnek a résztvevők.
Elméleti órák zajlanak Kolozsváron, itt folyik például a református vallástanárok továbbképzése, az általános és középiskolai matematikatanárok számára meghirdetett, Matematika tanítása című tanfolyam, valamint a magyartanárok számára rendezett Magyar nyelv és irodalom tanítása című képzés. Segesváron a földrajz szakos pedagógusok vesznek részt tapasztalatcserén.
Csíkszeredában a római katolikus vallástanárok továbbképzése tart, és itt dolgoznak együtt a testnevelés, a kémia, a román nyelv és irodalom szakos tanárok. Szintén Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában ismerkedhetnek a pedagógusok az interaktív tábla és multimédiás eszközök nyújtotta lehetőségekkel. Az idei év újdonsága, hogy a nyári képzés akkreditált oklevelet biztosít. A tanfolyamokon összesen 612 érdeklődő vesz részt. Új Magyar Szó (Bukarest)

A politikum elgáncsolja az önálló magyar egyetem visszaállítását”
Interjú Kovács Lehel docenssel, a BKB alelnökével
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik oktatási előadójaként Kovács Lehel egyetemi docens, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke lesújtó képett festett a romániai magyar oktatás helyzetéről több mint 20 évvel a rendszerváltás után. Őt kérdeztük a romániai magyar nyelvű oktatás kilátásairól. – A tanügyi törvény szerint a magyar iskolák– a kvóta-rendszer alapján – a többségi iskolákhoz képest több támogatásban részesülnek. Tusványoson elhangzott előadása szerint eme állami támogatás a szórványiskolákat mégis lehetetlen helyzetbe hozza. Kérjük, fejtse ki erről részletesebben álláspontját! – Sajnos, az erdélyi szórványban működő iskoláinkkal komoly gondok vannak. Habár az új tanügyi törvény szerint – ha igény van rá –, akármilyen kis faluban anyanyelvi iskola működhet, ennek finanszírozása a szórványban nincs igazán megoldva. A gondok a kis létszámmal kezdődnek. Számításaink alapján ott, ahol az osztályok a törvény által megkövetelt minimum létszámon indulnak, és az iskola egyetlen évfolyamán sincsenek nagyobb létszámú osztályok, a kvóta-rendszer alapján beérkező pénzösszeg nem elegendő a tanárok fizetésére sem, nemhogy az iskola fejlesztésére maradna. Ráadásul a szórványtelepülések helyi tanácsai nem magyar többségűek, így kevés a valószínűsége annak, hogy az iskola fenntartásához szükséges anyagiakat elő lehessen teremteni a helyi költségvetésből. Az új tanügyi törvény megköveteli, hogy az iskola vezetőségi tanácsába (az iskolaszékbe – hogy hagyományosabb kifejezésnél maradjunk) a helyi tanács is személyeket delegáljon. Félő, hogy a szórványtelepüléseken a kevés magyar képviselőt tartalmazó helyi tanács román személyeket küld egy magyar iskola iskolaszékébe, így az ülések is értelemszerűen román nyelven kell, hogy folyjanak. A szórványtelepülések adta feltételek igazából a tagozatos iskolákat részesítik előnyben: itt a nagyobb román létszám ellensúlyozná a kis létszámot egy párhuzamos magyar osztályban. – Milyen megoldásokat lát a helyzet orvoslására? – A magyar oktatás fajlagos költsége magasabb, mint a román nyelvű oktatásé. Alkotmányos állami kötelesség a demográfiai súlyból származó hátrány ellensúlyozása. Egy magyar tanulónak sokkal több lehetősége van, például magyar nyelvű versenyeken, olimpiákon is részt vehet, hasonlóképpen sokkal szélesebb körű az iskolán kívüli tevékenységek listája. Semmilyen garancia nincs arra, hogy a közös kasszába befolyó magasabb támogatás ténylegesen és kizárólagosan a megfelelő célcsoporthoz (konkrétan a magyar tanulókhoz, magyar tanszemélyzethez) jut el. Vegyes iskola esetén a költségvetés elfogadása a román többség által történik, és nem biztos, hogy a magyar tagozat prioritásait veszik figyelembe. Nemzeti érdekeink, autonómia-törekvéseink azt kívánják meg, hogy pénzügyileg is, jogilag is önálló iskoláink legyenek a szórványban is, viszont mi úgy értékeljük, hogy szórványban ez nagyon nehezen valósítható meg. Sokkal nagyobb fejkvóta kellene a szórványban működő magyar iskolák számára, és plusz erőforrások a művészeti, zenei, sport szakokat is oktató iskolák esetén. – A Bolyai Kezdeményező Bizottság több alkalommal is szóvá tette, hogy Romániában nincs egységes magyar tanügyi stratégia az óvodától az egyetemig. Mi ennek az oka? Ön szerint a közeljövőben kiépíthető-e egy átfogó stratégia? – Más testület hiányában az RMDSZ Oktatási Főosztálya kellett volna, hogy kidolgozza ezt az átfogó stratégiát. Nem mondom, hogy semmit sem tett, mert részleges egyeztetések történtek pl. a különböző tanügyi, oktatási szervezetekkel, de az elmúlt 21 év bőségesen meg kellett volna teremtse az egységes magyar tanügyi stratégiát, az óvodától az egyetemig. Ennek hiánya a bizonyítéka arra, hogy nincs önálló állami magyar egyetem, még nincs akkreditálva a Sapientia, átfedő szakok indulnak a különböző magyar egyetemeken, igazából nincs jól megoldva a magyar egyházi oktatás, a szórványban gondjaink vannak az iskolákkal, az óvodákkal, a bölcsődékről nem is beszélve, igen nagy a magyar gyerekek lemorzsolódása: a magyarul tanuló nyolcadik osztályosoknak körülbelül a fele jut el érettségiig. Ezzel a kérdéssel viszont nem igazán törődnek szakmai körökben. Emlékezzünk vissza, hogy a 700 ezer erdélyi magyar aláírásával is szentesített ügyet felvállalva, az RMDSZ 1998 őszén felvetette a kormányból való kilépés lehetőségét, ha a magyar egyetem ügye nem oldódik meg. Nagyon hamar elfogadta a kormány kompromisszumos megoldását, és azóta sem lett semmi az önálló állami magyar egyetemből. Az erdélyi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza: ha a latin nyelvű oktatást leszámítjuk, Apáczai Csere Jánostól számolhatjuk a 355 évet. A jövő elképzelhetetlen átfogó és egységes stratégia nélkül, konjunkturális, esetleges és alkalomszerű megoldásokra támaszkodva. Egy olyan oktatási fórum kell létrejöjjön Erdélyben, ahol a különböző szakmai szervezetek, a politikum és a diákok képviselői leülnek, és pontos elemzésekre alapozva átfogó stratégiákat dolgoznak ki az erdélyi magyar oktatás jövőjét illetően. – Az elmúlt két évtizedben a magyar felsőoktatás terén nem történt lényegi áttörés. Létezik-e egységes koncepció az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében? – Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás kérdése politikai kérdés. Ez egyre inkább bizonyosságot nyer. Pár éve tanúi lehettünk, hogyan gáncsolja el a politikum az önálló állami magyar egyetem visszaállítását Erdélyben, most pedig annak vagyunk tanúja, hogy a már egy éve szakmailag akkreditált és elismert Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját hogyan odázza el a román kormány. Egy tetszőleges román magánegyetem esetében a kormány és a parlament pár hónap alatt megszavazza az akkreditációt, a Sapientia esetében ez már egy éve folyik, a Partiumi Keresztény Egyetem esetében pedig annak idején négy évig tartott. Világosan látszik, hogy miért nem történt lényegi áttörés a magyar felsőoktatás terén az elmúlt két évtizedben. A Bolyai Kezdeményező Bizottság többször szorgalmazta az egységes koncepció kidolgozását az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében. Egy erdélyi magyar egyetemi hálózatban gondolkozunk, amelynek részei a létező egyetemeink, a leendő önálló állami magyar tudományegyetem, valamint része lenne egy, a Székelyföldön létrehozandó magyar állatorvosi, agrártudományi egyetem. A magyar szakoktatás nagy részét a Sapientia vállalhatná magára, műszaki profiljainak köszönhetően, és akkreditálása maga után vonná a román állam részéről érkező anyagi támogatásokat is. Egy ilyen egyetemi hálózat megoldaná azokat a gondokat, amelyekkel jelen pillanatban küszködik az erdélyi magyar felsőoktatás, jelesül azt, hogy nagyon sok szak (többnyire műszaki, agrártudományi, állatorvosi, művészeti stb.) nem jelenik meg a magyar oktatási palettán. Igy érthető, hogy magyarokat megillető 6,6% helyett csak 1,4 % egyetemista tanul magyar nyelven. Különben az általunk elkészített, és Tusványoson bemutatott tanulmányok felvázolják ezt a koncepciót. – A gyenge érettségi eredmények okán ismét napirendre került a szakoktatás megerősítése, hogy hatékonyabb legyen a 8. osztályt végzett gyerekek tájékozódása. Mi a véleménye a romániai magyar szakoktatásról? – Véleményem szerint a szakoktatást új alapra kellene helyezni. Szerintem csak úgy működhet igazán jól a szakoktatás – különösen a magyar –, ha különálló iskolákban, jól felszerelt műhelyekben folyna az oktatás, saját tanrend és tanterv alapján, mérnök-oktatók és mesterek felügyeletével. Valójában az a gond, hogy már hiányzik az az ipar, ami indokolná tenné a tömeges szakoktatást. Villanyszerelőkre, vízszerelőkre, autószerelőkre stb. szükség van, de ma már csak inkább „házi használatra”. Az ipar hiánya azt követeli meg, hogy a különböző szakemberek cégeket alapítsanak, magánvállalkozásokat indítsanak, így oktatni kellene az alapvető gazdasági ismereteket is. Az erdélyi magyar, egyetemi szintű szakoktatást pedig az előző pontnál igyekeztem felvázolni, hát igen, ezt meg kell teremteni. Sok szakon ez nem létezik. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Paulovics László íróportréi
A Kolozsvári Társaság Stúdium Könyvkiadója ERDÉLYI MAGYAR ÍRÓK címmel Paulovics László íróportréival, irodalmi válogatással, Balázs Imre József bevezető esszéjével, 2011-ben megjelentetett egy 218 oldalas könyvet, amelyet a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával mutattak be hivatalosan. Kolozsváron.
Kántor Lajos a társaság felkent elnöke az esemény alkalmával elmondta: Az alapötlet elindítója tulajdonképpen Paulovics László festőművész- grafikus volt, aki hosszú évek szorgalmas munkájával 45, hazánkban élő író- költő portréját rajzolta meg. A Paulovics által megörökített alkotók mindenike munkásságával bizonyította azt a hivatás tudatot, amely valamennyire jellemző volt. A munkák egy része képek alapján fogalmazódott meg. Például Apáczai Csere Jánosról (Apáca 1625- 1659) fénykép nem készülhetett, sőt, amint az alkotást nézzük, még rajz sem. De ez az alkotó művészt nem zavarta. Ő bizonyos esetekben azt a szellemi hatást próbálta grafika erejével a néző elő tárni, ami az alanya szellemi hagyatékéból az utókor számára maradandó. Ez még többször ismétlődik más- más hangsúllyal és művészi erővel. Paulovics művészi erejére jellemző az a mély meggyőződés, amivel a megörökítendő egyén belső művészi hitvallását igyekszik minél egyénibb módon megközelíteni. Ennek érdekében mindenik alanyát lelkiismeretesen tanulmányozta, bizonyítják azok az idézetek, melyeket a képbe komponál. A kép és szöveg összecsengése eredményezi az egyéni Paulovicsi mondanivalót.
Eredményezvén egy egyedi művészi élményt, ahol a szellem és a külső tulajdonképpen egy célt szolgál, azt a gondolkodást, amit az egyén vallott. Ez a belső, egyesek számára láthatatlan, erény válik grafikai megfogalmazásban olyan szuggesztív mondanivalóvá, amely látogatók sokasságát vonzza a Kolozsvári Társaság állandó kiállítási termébe. Ennek is köszönhető az a sok középiskolás, aki a falakról letekintő alkotásokat nézi, ismerkedve a tankönyvekből már ismert személyek Paulovics által megalkotott, művészi értéket képviselő munkáival.
Akiknek a sors megadta azok, ismervén az ihletadó modelleket, meggyőződhet arról, hogy mennyire érzékeny művész Paulovics László. Munkáiban érzékeltetni tudja a zseni egyéniségének olyan jellemzőit, amit csak nagyon nagy művészek tudnak a nagyközönség számára megfogalmazni.
A kötetet szerkesztette Horváth Andor és Salat Csilla. A szövegek válogatásában és szerkesztésében közreműködött Kántor Lajos.
A kötete befejező esszéjéből Salat Csilla egyik gondolat sorát idézném: „Az antológiát azoknak szánjuk, akik megszeretik az irodalmat, és akiket érdekel az író személye is. A kötetben látható íróportrék közelebb hozzák az olvasóhoz, a tanulóhoz a már ismerős vagy még ismeretlen (netán elfeledett) arcokat: a képeket kísérő szöveg- válogatás pedig, irodalmi körkép a városról (többnyire Kolozsvárról) és a szülőföldről.”
Befejezésül egy vallomás. Szívem szerint mind a 45 portrét közölném. De ha csak egy vagy két képet közlünk, akkor az igazságtalanság, lenne, a többivel szembe. Mivel mindenik alkotás a maga nemében unikum.
Ajánlanám a zsebre méretezett könyvet, melynek grafikai arculatát és műszaki szerkesztését Matei László végezte, a képeket László Miklós reprózta a Kolozsvári Társaságnál meg lehet találni.
Egyébként Paulovics Lászlónak mintegy 70 egyéni tárlata volt, és számos csoportos tárlaton szerepelt.
1937. augusztus 15. Szatmárnémetiben született. 1955 -ben nagybányai Művészeti Középiskolát végzi el. Marosvásárhelyre kerül, innét a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára kerül és 1961-ben államvizsgázik. 1961-1964 – Nagybányán Városi Múzeum munkatársa, majd Nagybányai Színházház tervezője. 1964- 1985. között a Szatmári Északi Színház díszlet és jelmeztervezője. 1985 – nyarán elhagyta Romániát.
1985 – Németországban él, kezdetben Münchenben, majd Iserlohn-ban lelt otthonra. Majd Magyarországon Szentendrén telepszik le. Ahol műterme is van.
2005 – a Szatmárnémetiben működő Szent-Györgyi Albert Társaság tiszteletbeli tagja.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Kisebbségbe kerülnek az iskolák vezető tanácsában a pedagógusok
Összefogja-e a közös érdek az önkormányzat és a szülői bizottság tagjait?
Az új tanügyi törvény értelmében a 2011/2012-es tanévben az iskolák vezető tanácsában kisebbségbe kerülnek a pedagógusok, és nagyobb számban vesznek részt az önkormányzat (városi vagy községi tanács) és a szülők képviselői. Egyes iskolaigazgatók szerint ez az intézkedés megkönnyíti, mások szerint megnehezíti a tanintézet vezetését. Vilcsek Károly, a Kolozs Megyei Szülői Szövetség ügyvezető alelnöke azonban úgy vélte: a szülők és a tanszemélyzet közös érdeke egy-egy iskola jó működtetése. Ezért nem hiszi azt, hogy a szülők vezető tanácsi tevékenysége valamilyen mértékben is gátolná az iskola megfelelő működését. A Kolozsvári Városi Tanács tegnapi tanácsülésén váratlanul elnapolták a szakemberekből álló munkacsoport fejlesztési stratégiájával foglalkozó napirendi pont megvitatását. Az ellenzéki képviselők sérelmezik, hogy egyetlen városi tanácsos sincs a munkacsoportban, és politikai töltetet „szimatolnak”.
A februárban életbe lépett 2011/1-es számú új oktatási törvény előírja: a 2011/2012-es tanévtől kezdődően a tanintézetek vezető tanácsában kisebbségben lesznek az iskolában tanító pedagógusok. Ha eddig az önkormányzat és a szülők egy-egy taggal képviseltették magukat az iskola vezető tanácsában, ettől a tanévtől kezdve 2–2, illetve 3–3 személy vesz részt a tanintézet vezetésében.
Lakatos: Késnek az oktatási törvény módszertanai
– Megkönnyíti és meg is nehezíti az iskola vezetését ez az intézkedés. Jó azért, mert ily módon a szülők és az önkormányzat képviselői tájékozottabbak lesznek iskolaügyekben, mint eddig, és talán közelibbnek érzik az iskolát, ha részt vesznek a döntéshozatalban. Az iskolaigazgatók helyzetét azonban jócskán megnehezíti az, hogy késnek az új oktatási törvény életbe lépéséhez szükséges módszertanok, kerettantervek. Ebből az szűrhető le, hogy Bukarest nem akarja „kiengedni a gyeplőt” a kezéből – közölte Lakatos András, a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója.
Timár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója úgy véli: egy-egy iskola vezető tanácsának működése nagy mértékben függ attól, hogy az önkormányzat és a szülők hogyan viszonyulnak az illető iskolához és a tanári karhoz, mennyire érdekli őket a tanintézmény? Az igazgató szerint lehet, hogy nagyon jó, de az is lehet, nagyon rossz hatása lesz ennek az intézkedésnek.
Eddig is jó volt az együttműködés
Kállay Tündétől, a S. Toduţă Zenelíceum magyar igazgatóhelyettesétől megtudtuk: a vezető tanácsban helyet kapó szülőkkel eddig is zökkenőmentes volt az együttműködés. Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója szerint nem lesz gond az új vezető tanács működése kapcsán. – Az iskolák is a közösséghez tartoznak, ezért logikus, hogy a felmerülő gondokat is közösen oldjuk meg az önkormányzat és a szülők segítségével – magyarázta. R. Fodor Dóra, a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatója kifejtette: nyitni kell a közösség felé, és a szülőket is be kell vonni az iskola életébe. Meglátása szerint a törvény ezen intézkedése hasznos is lehet, és pozitívan kell azt értékelni.
Többletfeladat az önkormányzatnak és a szülőknek
– Attól tartok, hogy az önkormányzat képviselőit elég nehezen bírjuk majd rá, hogy jöjjenek el egy-egy vezetőtanácsi gyűlésre. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy az önkormányzat képviselője egyéb elfoglaltsága miatt nemigen tudott részt vállalni iskolánk vezetésében – mondta Barta Kinga, a Monostor negyedi Octavian Goga Általános Iskola aligazgatója. Balog György, a Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskola aligazgatója kiemelte: minden attól függ, hogy ki kerül be az iskola vezető tanácsába az önkormányzat és a szülők részéről. – Megnehezíti az iskola vezetését, ha olyanokkal kell majd együtt dolgoznunk, akik vajmi kevés ismerettel rendelkeznek a tanintézet vezetéséről. A szülőkkel mindig szót tudtunk érteni – tájékoztatott.
– Úgy vélem, az a tény, miszerint a pedagógusok kisebbségben lesznek az iskolák vezető tanácsában megnehezíti az iskola vezetését. Például ha egy gyors döntést kell meghoznunk, akkor nehezen tudjuk majd összeszedni a vezető tanácsot. Felekezeti iskola révén mi azt szerettük volna, ha az egyház képviselője is helyet kap a vezető tanácsban – vélte Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Irsai Mónika, az O. Ghibu Elméleti Líceum aligazgatója az intézkedést elméleti alapon szépnek és jónak tartja, ám a jelenlegi helyzetben – szerinte – megnehezítheti az iskola vezetését. – A gond eddig is az volt, hogy az önkormányzat képviselője ritkán tudott jelen lenni a tanács gyűlésein – közölte.
Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója úgy vélte: olyan szülőket kell beválasztani a vezető tanácsba, akik elkötelezettek, és amikor gyűlésbe hívjuk őket, akkor el is jönnek. A városi tanácstagok számára ez a feladat azonban többletmunkát, terhelést jelenthet – nyilatkozta.
Vilcsek: a szülők segítik az iskolát
Vilcsek Károly, a Kolozs Megyei Szülői Szövetség ügyvezető elnöke, aki egyedüli magyarként részt vett a városháza által kezdeményezett és tegnap elnapolt jelentés összeállításában, úgy vélekedett: – Ha nagyobb számban leszünk jelen az iskolák vezető tanácsában, az jó lehet, hiszen ily módon segíteni is többet tudtunk. A Kolozsvári Városi Tanács kérésére összeállított, és a város közoktatására vonatkozó jelentés összeállítójaként javasoltam, hogy díjazzák a kiemelkedő eredményeket elért vezető tanácsokat.
Váratlanul megbukott a jelentés
A városi tanácsosok tegnapi ülésén egyetlen napirendi pont sem váltott ki akkora kavarodást, mint a fejlesztési munkacsoport stratégiájáról készült jelentés elfogadásáról szóló kérdés.
Gheorghe Ioan Vuşcan szociáldemokrata képviselő szerint Kolozsvár sem mutatott jó példát a pótérettségik terén, és ez annak köszönhető, hogy „elpolitizálják” az iskolák és a tanügy helyzetét. A tanácsos Steluţa Cătăniciu szabadelvű képviselővel karöltve kéri, hogy az ellenzéket is vonják be a munkába.
A szociáldemokraták és a nemzeti-liberálisok egyaránt politikai töltetet vélnek felfedezni annak a munkacsoportnak az összeállításában, amelynek iskolafejlesztési stratégiáját tegnap terjesztette a polgármester a városi tanács elé.
A kérdéskör tisztázatlanságát igazolta, hogy a demokrata-liberálisok körében is számos kérdés fogalmazódott meg. A polgármester meglehetősen feldúltan közölte, hogy meglepte a tanácsosok hozzáállása ehhez a kérdéshez, és a képviselők, valamint az egyes iskolák – amelyekhez állítólag nem jutott el a csoport munkájának bemutatását tartalmazó információs anyag – mihamarabbi tájékoztatását szorgalmazva elnapolta a döntést.
N.-H.D. K. H.I. Szabadság (Kolozsvár)

Felavatták Fábián Ernő szobrát
Kétszáznál is több kovásznai, idegenből érkezett vendég gyűlt össze tegnap kora délután a fürdőváros központi parkjában a Fábián Ernő-szobor leleplezési ceremóniáján.
A szoboravató legmagasabb rangú vendége Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár és Füzesi Oszkár magyar nagykövet volt, megjelentek a hazai magyar politikai élet képviselői, választott tisztségviselők és főként azok a kovásznaiak, háromszékiek, akiket egykoron élő kapcsolat fűzött a város nagy szülöttjéhez.
Tíz évvel halála után végképp hazajött Kovászna büszkesége, aki elnyerte az utókor tiszteletét, és akinek életműve előtt fejet hajtunk – mondta rövid ünnepi beszédében Lőrincz Zsigmond polgármester. Németh Zsolt a XX. század egyik legkiemelkedőbb személyiségeként említette Fábián Ernőt, akit fiatal korában volt szerencséje megismerni. A rendszerváltás korában politizáló ifjak mestere volt, a ma cselekvőképes politikusokként tevékenykedők tanítója. "Fábián Ernő arra tette fel az életét, kivételes elméjének minden erőfeszítését arra irányította, hogy szolgálja a magyarság közösségének megmaradását" – mondta ünnepi beszédében Németh Zsolt, aki tanítványként ápolója és éltetője Fábián Ernő szellemi elő- és utóéletének. A kovásznaiak Ernő bácsijára sokféleképpen lehet emlékezni – állapította meg az államtitkár –, például úgy, mint a diákok nemzedékeit tanító és emberségével, szellemi igényességével nevelő pedagógusra, mint fontos neveléstudományi írások szerzőjére, mint Szabó Dezső, Apáczai Csere János vagy Eötvös József eszmevilágát értő módon elemző irodalomtudósra. Vargha Mihály szobrászművész a közös munka eredményeként megszületett műként értékelte a szobrot, megvalósításában sokan segítettek, és abban is, hogy Fábián Ernő sokféle arcából egyet sikerüljön kovácsolni – mondotta. Sógor Csaba europarlamenti képviselő saját találkozását elevenítette fel ünnepi beszédében, A példaadás erkölcse című kötet kapcsán ismerhette meg Fábián Ernő szellemiségét – mondta.
A szoboravatón közreműködött Thiesz Katalin népdalénekes, valamint Debreczi Kálmán színművész, aki Nagy László Tűz, és Wass Albert Ki a magyar című versét szavalta. Utóbbiról megjegyezte: biztosan Ernő bácsi is ezt választotta volna. A szobrot Fábián Márta, Németh Zsolt és Lőrincz Zsigmond leplezte le, majd a tömeg együtt énekelte a magyar és székely himnuszt. Délután a Clermont Szálló előadótermében Fábián Ernő-emlékkonferenciát tartottak Az előadások után bemutatták Eötvös József A nemzetiségi kérdés című kötetét (Kriterion Kiadó, 2011), melynek anyagát Fábián Ernő válogatta, de kiadását nem érhette meg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Előkelő helyen a kultúra- és közösségfejlesztésben
Fennállásának 90. évfordulóját ünnepelte a dalosszövetség
Létesítésének 90. évfordulóját ünnepelte szombaton Kolozsváron a Romániai Magyar Dalosszövetség. Az ünnepi esemény a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében délelőtt megtartott közgyűléssel kezdődött. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke beszédében a szövetség közösség-megtartó erejét emelte ki. A dalosszövetség sikerekben gazdag tevékenységét összegző beszámolókat díjátadás követte. Díszoklevelet nyújtottak át Guttman Mihály tiszteletbeli elnöknek, aki idén nyáron töltötte be 85. életévét. Laudációjában Kállay-Miklós Tünde dalosszövetségi alelnök a díjazott kitartását, a zene iránti alázatát emelte ki. A több mint száz résztvevő felállva, hosszú tapssal köszöntötte a neves szakembert. Az esemény délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel zárult. A hét kórust hallgatva meggyőződhettünk Bárdos Lajos művének alapgondolatáról: Istené az áldás, emberé a munka.
A Kolozsvári Református Kollégiumban megtartott közgyűlésen Kovács Tibor iskolalelkész a 90. zsoltárból idézve köszöntötte a jelenlevőket: „aki szívből énekel, kétszeresen imádkozik”. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke köszönetet mondott a kollégium vezetőségének, hogy rendelkezésükre bocsátotta a dísztermet, majd egyperces néma csendet javasolt az elhunyt karnagyok és kórustagok emlékére.
Közösségteremtő dalosszövetség
Dáné Tibor Kálmán beszédében kifejtette: az EMKE által 1994-ben újralétesített szövetség az egyik legaktívabb társszervezetnek minősül. – A dalosszövetség és az EMKE élete összefonódott. Rendezvényeinket közösen készítjük elő, hetente találkozunk, megbeszéléseket tartunk. A dalosszövetség által kifejtett, óriási jelentőségű munka előkelő helyet foglal el az erdélyi magyarság kultúra- és közösségfejlesztésében – fejtette ki az EMKE elnöke. Mint mondta, egy kórus nem csak a karnagynak köszönhetően szólhat jól, hanem azért is, mert a lelkek összecsengése közösséget hoz létre. – Sokat köszönhetünk a dalosszövetségnek,
Tóth-Guttmann Emese, a dalosszövetség elnöke beszédében említést tett a szövetség létesítésének körülményeiről, illetve az azóta eltelt legfontosabb eseményekről.
– A zene sorsa az iskolákban dől el. Mindannyian ismerjük a zene művelésének nevelő hatását. Sajnos, iskoláinkban egyre inkább ellehetetlenedik a kórusmozgalom, és a közfelfogás sem nyitott a helyzet megváltoztatására – mondta az elnök. Kifejtette továbbá, hogy a dalosszövetség kórusainak mindössze 54 százaléka juttatta el évi beszámolóját a vezetőséghez, majd a rendelkezésére álló adatok alapján ismertette a tagkórusoknak a versenyeken, kórustalálkozókon, vendégszerepléseken, népdaléneklési megmérettetéseken, illetve a különböző táborok keretében kifejtett tevékenységét és az elért eredményeket.
Jövőbeli tervek és eredmények
A 2012-es évre vonatkozó terveket illetően Tóth-Guttmann Emese hangsúlyozta: szándékukban áll összegyűjteni a dalosszövetség dokumentumait, és továbbra is megszervezik a már hagyományos énekversenyeket, kórustalálkozókat.
Fejér Kálmán partiumi régiófelelős a Szatmárnémetiben idén 20. alkalommal megtartott, Hajnal akar lenni című népdaléneklési versenyről számolt be, amelyen 35 kórus jelent meg. Mint mondta, sikerült megjelentetni a mindmáig előadott népdalok gyűjteményét is. Hozzátette: bízik abban, hogy a versenyt 2012-ben is megrendezhetik. Arra buzdította a karnagyokat, zenetanárokat: küldjenek minél több, jól felkészült versenyzőt.
Sógor Magda az egyházközségek kórusainak működéséről számolt be. Utalt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Kara által márciusban szervezett egyházzenei konferenciára, amelyen 75-en vettek részt. Dicsérettel illette a Farkas utcai református templomban évről évre megtartott nyári hangversenysorozatot. Említést tett az új énekeskönyvnek az egyházközségekbe való bevezetéséről és a kántorképzés szükségességéről.
Jakabffy Tamás a gregorián szakosztály tevékenységének bemutatásakor a Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar sikerekben és megvalósításokban gazdag tevékenységét ecsetelte. Megtudtuk: a Schola az egyetlen gregorián énekkar, amely liturgikus éneklésre szakosodott. A kórus többször szerepelt sikeresen Kolozsvár római katolikus templomaiban, nyáron több magyarországi városban lépett fel. A 2011-es év egyik újdonsága volt, hogy a kórus minden hónap második hétfőjén Kolozsváron ökumenikus vesperákat tartott más kórusokkal közösen, tavasszal pedig Kolozsváron is bemutatták Liszt: Via Crucis című alkotását.
Díjátadás a közgyűlésen
A beszámolókat a díjátadások ünnepi mozzanata követte. A díjazottakat és méltatókat Fórika Éva, a dalosszövetség alelnöke konferálta.
Márkos Albert hegedűművész zeneszerző édesapjáról elnevezett díjakat adott át. Poszthumusz ítélték oda az elismerést Benkő Enikőnek (1962–2009), a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség dalárdája egykori karnagyának.
A laudáló Gazdag Géza az elhunyt sokrétű tevékenységét, példamutató emberségét emelte ki. A plakettet és díszoklevelet az elhunyt lánya, Benkő Emőke vette át.
Úgyszintén Márkos Albert-díjban részesült Nagy Lajos hegedűtanár Szatmárnémetiből. Fejér Kálmán laudációjából megtudtuk: közel félévszázados ismeretség és barátság fűzi a sikeres hangszertanárhoz. Seprődi János-díjat kapott Demeter József szászrégeni lelkipásztor. A laudáló Böjthe Lídia a református lelkipásztor által több évtizeden át kifejtett kóruspártoló tevékenységéről értekezett.
Jagamas János-díjban részesült a Fall Ilona színművész által laudált Dénes Ildikó, aki több éven át a bánsági Újszentesen volt tanító, és ez idő alatt népdalvetélkedőket szervezett. A díjat Jagamas János özvegye, Anna asszony nyújtotta át. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Adorjáni Katalin, a kolozsvári Alsóvárosi Református Egyházközség Bethlen Gábor Földész Dalkörének karnagya. Péter Éva alelnök méltatásából kirajzolódott a karnagy gazdag tevékenysége: bár nem járt zeneiskolába, mindig zeneközelben élt. Református lelkészfeleségként megtanult kántorizálni, ifjúsági kórust alapított férje egykori szolgálati helyén, Marosvásárhelyen, hat gyermeke pedig a kolozsvári zenelíceum kiváló tanulója volt. Jelenleg a BBTE Református Tanárképző Karának hallgatója, de szervezett szakmai napot kántoroknak, összeállított kottagyűjteményt is. 2003-tól férjét, Adorjáni László református lelkipásztort az Agnus Rádió működésében is támogatja. – Sok feladat vár még Adorjáni Katalinra. Ezt tudja ő is, ezért mindig előre néz, és vállalja a kihívásokat – összegzett Péter Éva.
Objektív okok miatt nem lehetett jelen a dalosszövetség ünnepi gyűlésén a két Rónai Antal-díjas és méltatóik. Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Bitzó Jánosnak és a csíkszentsimoni fúvószenekar vezetőjének, Sándor Árpádnak a laudációját Miklós Ferenc olvasta fel. Ezt követően Haáz Sándor, a szentegyházi gyermekfilharmónia vezetője beszámolt együttese sikeres közelmúltbeli vendégszerepléséről az Európai Parlamentben. Egyúttal bejelentette: a szentegyházi gyermekfilharmónia 2012 májusában ünnepli létesítésének 30. évfordulóját, amelyre szeretettel meghívta a jelenlévőket.
Meglepetés-díj Guttman Mihálynak
A közgyűlés utolsó, meglepetésként ható eseményeként külön díszoklevelet nyújtottak át a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak, aki idén töltötte be 85. életévét. Kállay-Miklós Tünde alelnök laudációja kezdetén leszögezte: Misi bácsiról nem lehet a laudáció hivatalos és száraz hangján beszélni. Példákkal illusztrálta Guttman Mihály fáradhatatlan fiatalosságát, humorát, a zene iránti alázatát, illetve a rá jellemző kitartást. A díszoklevél átvételét követően a díjazott hangsúlyozta: élete egyik legnagyobb kitüntetése volt, amikor Tordaszentlászló első díszpolgárává nevezték ki. Zárszóként a László Attila karnagy által vezetett sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar egy Kodály-mű eléneklésével köszöntötte fel mindannyiunk szeretett Misi bácsiját.
Kórushangverseny a magyar operában
A dalosszövetség ünnepi közgyűlése délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel folytatódott. Összesen hét énekkar lépett fel: a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar (karnagy: László Attila), a marosvásárhelyi Psalmus Kórus (karnagy: Kovács András), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a szatmárnémeti Székesegyház Énekkara (karnagy: Varga Péter), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (karnagy: Kovács András) és a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (karnagy: Székely Árpád igazgató). Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa (karnagy: Szabadi Ildikó) a Református Kollégium kórusával közösen két művet adott elő. Műsorukon (főleg) erdélyi és anyaországi magyar szerzők művei szerepeltek
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Másodszor Kolozsváron a tízéves TUDEK
A felsőoktatás előszobája a diákkonferencia
Tízéves története során másodszor volt a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájának (TUDEK) házigazdája Kolozsvár: az erdélyi középiskolák tudományos kutatómunkáját segítő önképzőkörök 2002-ben találkoztak először a TUDEK keretében. Azóta a diákköröket tömörítő szervezet látványos fejlődésen ment át: a mozgalomból az Oktatási, Kutatási és Sportminisztérium által is támogatott rendezvény lett, sőt a felsőoktatási intézmények is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a díjazottak fejlődését.
A 10. TUDEK péntek esti megnyitóján Vörös Alpár István Vita, a házigazda Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója kifejtette: a TUDEK a kultúra egységét fejezi ki. A humán-, a reál- és a természettudományok kereszteződésénél olyan kapcsolatok teremtődnek, amelyek a jövőben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyulhatnak – mondta. Az Apáczai kórusának műsora után Szabó Csilla, a tanügyminisztérium kisebbségügyi tanácsosa szólalt fel: „A TUDEK olyan konferencia, amelyet érdemes támogatni. A tudomány a világszemléletünket tudja megváltoztatni, remélem, hogy a TUDEK csak egy kisebb csúcs, amelyet majd nagyobbak követnek”. László Attila alpolgármester a kolozsváriakat a kincses város legértékesebb kincseiként mutatta be, és bízik benne, hogy a TUDEK résztvevői közül sokan választják majd Kolozsvárt egyetemi tanulmányaik színhelyéül, esetleg lakóhelyül. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, a rendezvény fővédnöke kifejtette: a kiteljesedés előtt álló romániai magyar felsőoktatás rendszerének alapját a tudományos kutatómunkát végző magyar középiskolásoknak kell képezniük. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke a konferencia tudományos elnökének minőségében hangsúlyozta: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia előnyben részesíti felvételin azokat a diákokat, akik a tudományos ülésszakon kiemelkedő eredményeket értek el.
Zárásként az apáczais László Kinga (XII. B) Babits Mihály Esti kérdés című versét mondta el, majd Kiss Levente egykori apáczais diák Liszt Ferenc második transzcendentális koncertetűdjét adta elő zongorán.
A 10. TUDEK-en 23 iskola 168 diákja vett részt, 111 előadással. A szekcióüléseket az Apáczaiban tartották szombaton, a díjkiosztót pedig aznap este a BBTE Aula Magna dísztermében.
K. H. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Húszéves a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége
Ünnepi közgyűlést rendeztek a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége megalakulásának 20. évfordulója alkalmából, a rendezvényen részt vett Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkára is.
Az oktatási államtitkárság MTI-hez szombaton eljuttatott tájékoztatása szerint a kereszténydemokrata szakpolitikus, aki nemcsak pedagógus, hanem a Magyar Állandó Értekezlet oktatási és kulturális szakbizottságának elnöke is, elismeréssel méltatta a szövetség húszesztendei tevékenységét, azt „a tiszteletre méltó elszántságot", amellyel óvták a magyar anyanyelvű oktatást, megszervezték a pedagógusok továbbképzését a Kárpát-medencében, biztosították érdekvédelmüket.
Hoffmann Rózsa méltatta mindazt a fáradhatatlan munkát, amelyet a tehetséggondozástól kezdve a tankönyvek előkészítésén át végeztek azért, hogy „sok ezer gyermek lelkébe elültessék az összetartozás érzését, s megerősítsék azt a meglévő láthatatlan köteléket az anyaország és az elszakított nemzetrészek között, amelyet a közös szó, a közös anyanyelv jelent".
Az államtitkár – a tájékoztatás szerint – szólt azokról a változásokról is, amelyek előtt a magyar köznevelési és oktatási rendszer áll.
Emlékeztetett arra, hogy a kormány röviddel megalakulása után a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásával egyértelművé tette, hogy nemzetstratégiai célja a magyarság erősítése.
Az államtitkárság közleményében kitért arra is, hogy a szövetség tagjainak száma mára megközelíti a nyolcezret, „ők valamennyien meggyőzően képviselik a romániai magyar közoktatásban tanuló 167 ezer diák és majd 15 ezer pedagógus érdekeit".
A szövetség Országos Információs Irodája, továbbá négy területi központja: a kolozsvári Gál Kelemen Oktatási Központ, a szovátai Teleki Oktatási Központ, a nagyváradi Partiumi Oktatási Központ és a csíkszeredai Székelyföldi Területi Oktatási Központ átfogja a határon túli magyar közoktatás egészét, segítséget nyújt a magyar nyelvű oktatás stratégiájának kidolgozásához, gondoskodik a magyar nyelvű oktatásban dolgozók szakmai továbbképzéséről, az oktató-nevelő munka színvonalának emeléséről, a magyar tannyelvű oktatás minőségi fejlesztéséről – írták.
A közlés kitér arra is, hogy Lászlófy Pál István, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége elnöke felkérte Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkárt, hogy 26 erdélyi honfitársával közösen a jelenlétében tehessék le állampolgári esküjüket a csíkszeredai magyar konzulátuson. MTI
Erdély.ma

Kolozsvárt ülésezett a tehetségsegítő tanács
A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban tartotta december elején évzáró gyűlését az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács. A szervezet 2010-ben alakult és a tehetséges fiatalok támogatását tűzte ki céljául. Elnöke dr. Néda Zoltán, akadémikus, egyetemi tanár. Tevékenysége nemcsak a tehetséges diákokat támogatja, hanem bármely olyan fiatalt, aki valamely területen (tudomány, művészet, sport) kiemelkedő eredményekre képes, és szeretné fejleszteni magát. A tanács nyitott bármely ilyen irányú kezdeményezésre, amely iskolától vagy más, fiatalok nevelését felvállaló intézménytől érkezik. A gyűlésen meghívottként részt vettek: Nagy Éva, a Román Oktatásügyi Minisztérium Kisebbségi Főosztályának kabinetvezetője, valamint Bajor Péter és Kormos Dénes a budapesti Nemzeti Tehetségsegítő Tanács részéről.
A tanács évi tevékenységéről Mátyás Ildikó számolt be, ezután Kormos Dénes ismertette a magyarországi Nemzeti Tehetség Program eredményeit és terveit, majd Bajor Péter részletezte a határontúli szervezetek által megpályázható kereteket, aláhúzva, hogy hazai forrásoknak kéne biztosítani a szervezet működését. Péntek János professzor kitért arra, hogy a Nyilas Misi Tehetségsegítő Egyesület csak a civil világra épít, és eredményesen működik immár kilenc éve. Soós Anna beszámolt arról, hogy a felsőoktatásban négy műhely valósítja meg évente az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát, Vándoregyetemet indítottak be és megszervezték az idei TUDEK konferencia zsűrijét. Varga László a közoktatásban elért eredményeket ismertette: létrejött egy virtuális bizottság, amely födrajzilag és szakirányilag átöleli a romániai oktatást, partnerségek épültek ki magyarországi tehetségpontokkal és beszálltak a Dunau Ferbinden német programba. Somai József kihangsúlyozta a civil szféra szerepét és megemlítette, hogy a 24 bejegyzett erdélyi tehetségpont közül 17 civil szervezet, a többi pedig iskola (erről bővebben a www.tehetsegpont.hu címen). Nagy Éva az EU-s források kiaknázásának fontosságát hangsúlyozta és javasolta, hogy hozzunk létre egy partneri kapcsolatot a minisztériummal, ami hosszú távon előnyöket hozhat a tanácsnak. Megígérte, hogy a beinduló tehetséggondozással kapcsolatos képzések akkreditálását szorgalmazni fogja. Szóba került még, hogy fontos lenne pályázatok követése, az ehhez értő szakemberek valamint főiskolás diákok bevonása, tehetségsegítő programok népszerűsítése, a tehetségpontok kiterjesztése, a tehetségek bemutatása és társadalmi szinten való elfogadtatása, a média bevonása a tehetséggondozásba és nem utolsó sorban mecénások megkeresése. Aki bővebben szeretne értesülni az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács munkájáról, részt venne tevékenységében vagy támogatni szeretné működését látogasson el a www.tehetseg.ro honlapra. Mottónk: „A tehetség univerzális adottság. De rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy éljünk vele: merj a legjobb lenni!” (Paul Coelho)
DVORÁCSEK ÁGOSTON 
Szabadság (Kolozsvár)

Törvény általi védelem a Házsongárdi temető 397 műemléksírjának
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság szerdai ülésén elfogadta azt az összesen 397 tételből álló, műemlékké nyilvánításra javasolt Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzéket és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentációt, amely biztosítja a kiemelt sírok törvény általi védettségét.
A döntést követően Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősíti meg a sírok védettségét. A kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt idén nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához.
A 397 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja, valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke.
Paprika Rádió

Törvény általi védelem a Házsongárdi temető műemlék-sírjainak
Hosszas huzavona után 2012-től a törvény védelme alá esnek a Házsongárdi temető régi sírjai, kriptái, síremlékei, miután december végén Országos Műemlékvédelmi Biztosság elfogadta az összesen 397 tételből álló jegyzéket.
A döntést hamarosan rendelettel emeli törvényerőre a kulturális és örökségvédelmi miniszter. A Házsongárdi panteon így fokozott védelmet fog élvezni. Ez viszont az önkormányzatot is arra kötelezi, hogy figyeljen jobban a védett síemlékek őrzésére.
A Házsongárdi temetőben nyugszik a magyar kultúra számos ismert személyisége, köztük Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert és Kós Károly is.
Magyar Televízió
Erdély.ma

50 éves a marosvásárhelyi református gyűjtőlevéltár
Az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára és a marosvásárhelyi Református Kollégium a levéltár 50 éves fennállása alkalmából tegnap emlékünnepséget tartott a kollégium dísztermében.
Az emlékünnepség témája akkor vált igazán érdekessé, amikor a szakértők szólaltak meg és mondták el, miért is fontos az erdélyi reformátusságnak és magyarságnak a levéltárak felbecsülhetetlen értékű hagyatékának az őrzése. A hallgatóságban, a részt vevő diákokban itt tudatosult, hogy e kulturális örökség milyen gazdaggá teszi közösségünket, s erről a gazdagságról sokan nem is tudnak.
– Nekünk valamit mindig bizonyítani kell, ezért jó, ha a dokumentumainkat gondosan megőrizzük – mondta megnyitójában Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója, aki dr. Sipos Gábornak, az erdélyi egyházkerület főlevéltárosának adta át a szót. Előadásában a marosvásárhelyi levéltár emlékeit idézte fel. 1957-ben a kommunista állam meghozta a levéltári törvényt, amely kimondta, hogy az egyházak megőrizhetik levéltáraikat. Ennek szellemében az egyháznak létre kellett hoznia egy gyűjtőlevéltár-hálózatot, azonban ez a hálózat csak részben valósult meg, csupán a kolozsvári és a marosvásárhelyi gyűjtőlevéltár jött létre. A marosvásárhelyi hosszú ideig a vár egyik bástyájában, majd a Teleki-ház alagsorában kapott helyet. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi gyűjtőlevéltára jelenleg a Bernády tér 3. szám alatti Teleki-ház felső szintjén van. Raktáraiban 1567-1987 közötti dokumentumok találhatók. 1692-től őrizzük az esperesi vizitáció jegyzőkönyveit, a zsinati jegyzőkönyveket! Elsősorban a Marosi Egyházmegye iratai ezek, de itt található a görgényi, a bekecsalji, ludasi esperességek és egyházi intézmények 170 folyóméternyi iratanyaga is. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő! Azt szeretnénk, ha valamelyik egyházi ingatlanban helyet kapna a levéltár. Az iratok méltó elhelyezése a legfontosabb – mondta az egyházi gyűjtőlevéltár igazgatója.
Márton Krisztina restaurátor a levéltári dokumentumok károsodásáról és konzerválásáról tartott érdekes, vetített képes előadást. – Amit itt én egy mondatban elmondok, azon hónapokig dolgozom. A levéltári anyagok, könyvek restaurálása rendkívül időigényes munka. Nagyon sok irat került rossz állapotba a szakszerűtlen tárolás miatt. Rovarok, rágcsálók, a nedves, savas környezet, a penész nagyon sok értéket kikezdett. Ezekkel kell felvennünk a harcot, s megmenteni az iratokat az utókornak – mondta a restaurátor, aki külön kitért a megrongálódott Bolyai-kéziratok restaurálására.
Ősz Sándor Előd levéltáros a kommunista rezsim által 1971-ben Bukarestbe szállított kolozsvári egyházi kincsek és levéltári anyag visszaszerzésének kálváriáját vázolta fel, melyet a “leuntatás” taktikájával próbáltak helyben tartani. Az egyház nem unt bele a hercehurcába, és 2011 tavaszán sikerült ezeket visszaszerezni. Kiderült, hogy az erdélyi reformátusok kincseit – kilenc úrasztali edényt, textíliákat, levéltári dokumentumokat, köztük egy 1518-as pápai brevét vagy Apáczai Csere János 1659-ben írt levelét, Báthory Zsigmond fejedelem adománylevelét, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi iskolának – a Román Nemzeti Múzeumban soha nem állították ki, a pincében őrizték, hála Istennek sértetlenül – mondta az előadó.
Az előadások során Botos Csaba somosdi lelkipásztor, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros a rendezvény bonyolítójának előadásait hallhatták a résztvevők.
Fellépett a Kájoni János furulyaegyüttes, Enyedi Dorottya zongorán játszott.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)

Ráhúzták a huzatot a hatalmával visszaélő rendőrségre
Tunyogi Béla Csaba első fokon megnyerte a rendőrség elleni perét
Nem habozott és jól tette: Tunyogi Béla Csaba hatósági megfélemlítés miatt egy évvel ezelőtt beperelte a Kolozs Megyei Rendőrfelügyelőséget, hétfőn pedig megnyerte a bírósági eljárást. A taxisofőrként dolgozó kolozsvári lakost, aki mellesleg íjászoktató, 2010. december 1-jén bekísérte a rendőrség azért, mert jól látható piros-fehér-zöld színű céltáblahuzattal igyekezett edzést tartani az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba. Többórás fogvatartás után végül büntetés nélkül távozhatott a Rudolf úti (Decebal utca) rendőrőrsről, sőt jegyzőkönyvet is csak tessék-lássék módra bocsátottak ki neki. Tunyoginak sikerült egy tanút is magával vinnie az őrsre, és elhatározta, hogy bepereli a hatóságot. A rendőrség becsületét védőket valósággal leseperte a bíró, és Tunyogi első fokon megnyerte a pert. Ügyvédje szerint ez nem lenne ritka eset, ha az emberek szembe mernének szállni a rendőrséggel, amikor úgy érzik, visszaélés áldozatai.
Szokásos szerdai íjászedzését tartotta volna Tunyogi Béla Csaba az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban 2010. december 1-jén, de alaposan felforgatták az esti programját. Az íjászoktató autója tetején szállította az 1x1 méteres céltábláit, mert ezek nem férnek be a csomagtartóba. Az aznapi esős idő miatt azonban kénytelen volt huzattal bevonni a szivacs anyagú céltáblákat, mert ha ezek beáznak, alkalmatlanok az íjazásra.
Leparkolt az iskola előtt, ahol arra lett figyelmes, hogy egy rendőrkocsi elhalad az autója mellett, majd visszafordul. Leigazoltatták, mégpedig jó alaposan: mivel bajuszt növesztett, a rendőrök kételkedtek abban, hogy a személyi igazolványon található fényképen ő szerepel. A jogosítvány felmutatása után hitték el, hogy nincs semmi átverés a pakliban. Rövidesen azonban változott a pakli összetétele, és kezdett piszkálódással, megfélemlítéssel telítődni.
Kihagyták a nyilvántartásokból
Egyórás utcai „semmittevés” után megjelent a rohamrendőrség, – a magyarázat szerint – azért, mert a céltáblák az ominózus huzattal csak az ő autójukba fér be. A maszkos rendőrök közül kettő alkalomadtán meg-meglökdöste őt, miközben kiderült, hogy Tunyoginak be kell mennie velük az őrsre. Magyarázatot nem fűztek a „meghíváshoz”.
„Nem zavarta őket az íj az autómban, sem a tanítványaim kezében. A tulajdonképpeni fehér fegyvernél is veszélyesebb volt a céltábla-huzat” – emlékezett vissza az esetre az érintett.
Tunyogi Béla Csaba már ekkor eldöntötte, hogy bepereli a hatóságot, és erősödött benne az elhatározás, amikor biztossá vált, hogy bevihet magával egy tanút. Az őrsön nem engedték el a mosdóra, sőt vizet sem adtak neki, de még csak nem is törődtek vele. Az egész eljárást egy fiatal rendőr vezette le, akivel nem mondhatni, hogy szoros barátságot alakított ki Tunyogi. Az íjászoktatóról fényképet is készítettek, majd órák múlva elengedték – a semmivel! Ugyanis még jegyzőkönyvet sem tudtak felmutatni a sértettnek. Tunyogi a formaságokhoz ragaszkodva íratott egy jegyzőkönyvet. Ebben azt fogalmazták meg, hogy emberségesen bántak vele az őrsön, viszont nem adták át a taxisofőrnek, hogy – az előírásokhoz híven – ő is hozzáfűzhesse az észrevételeit.
Kiderült, a rendőrség bejáratánál sem vették nyilvántartásba, holott a fiatal rendőr ennek ellenkezőjét állította. Amikor Tunyogi szóvá tette az ügy kezelése miatti felháborodását, a rendőrnek az volt a válasza, hogy „költözzön Magyarországra!”
„Nem erőltettem ezt a bíróságon, mert nem nemzetiségi botrányt akartam okozni, csupán állampolgári jogaimat védtem” – nyilatkozta az íjászoktató.
Labdába sem rúgott a rendőrség
Az esetről értesült az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári szervezete is, és felkarolták az ügyet. Ügyvédet bíztak meg Tunyogi számára, és feljelentették a rendőrséget. A bírósági ítéletek közlésére szolgáló portál alapján 2011. február 12-én iktatták a feljelentést.
A tárgyalásokkal sokat várattak az érintettekre. Egy teljes év telt el hallgatással, illetve azzal, hogy a bíróság és a törvényszék találgatta, melyik szerv hozhat ítéletet ebben az ügyben. Végül a bíróságot nevezték meg felelős ítélethozó testületként.
Idén januárban vágtak bele az „érdemleges” tárgyalásokba, és Tunyogi Béla Csaba szerint a rendőrség igazát képviselőket valósággal leseperték a porondról. „Kiváló bírót jelöltek ki számunkra. Meglehet, hogy egy ettől eltérő nézeteket valló bíróval vesztett ügyem lett volna. Az én tanúmat is »megkínozta«, de a rendőrség tanúit is. Engedte, hogy érveljek az igazam mellett, és sikerült csapdába csalogatni a rendőrség tanúit” – mondta Tunyogi.
A taxisofőrnek fényképek és videofelvételek is rendelkezésére álltak, amivel igazolni tudta, hogy a kérdéses napon nem hágta át a szabályokat. A második tárgyaláson – hétfőn – bemutatta ezeket a bizonyítékokat, és ettől kezdve nyert ügye volt.
Tunyogi Béla Csaba és ügyvédje 5000 lejes erkölcsi kártérítést követelt, és az igényelt összeget a bíró szó nélkül jóváhagyta. A rendőrség 15 napon belül fellebbezhet.
– Ezzel az egésszel az volt a célom, hogy bebizonyítsam azok számára, akiket eltipornak, hogy igenis vállalhatják a jogaikat, megvédhetik magukat akár a rendőrséggel szemben is – összegzett Tunyogi, megjegyezve, hogy a kártérítésből esetlegesen befolyó összeget az íjászatra fordítaná.
Csigi Levente, az EMNT kolozsvári szervezetének elnöke üdvözli a tényt, hogy Tunyogi Béla első fokon megnyerte a pert a rendőrség ellen. „Reméljük, hogy a rendőrség számára is tanulsággal szolgált, hiszen hatósági megfélemlítés történt. Nem kell erőszakosan fellépni az ellen, aki nem ünnepel december elsején” – nyilatkozta lapunknak az elnök.
„Kevés ember mer szembeszállni a rendőrséggel”
Tunyogi Béla Csaba ügyvédje, Györffy Emőke szerint a bíróság nagyon alapos munkát végzett, de két jogi bukfenc is becsúszott a perbe: túl sokáig húzódott a folyamat, másrészt nem hallgatták ki azt a rendőrt, aki a 2010. december elsejei „kihallgatást” levezette. A rendőr arra hivatkozott, hogy a szakmai titoktartás ellen vétene, ha vallana a bírósági tárgyaláson. „Az egész per lejárhatott volna három terminus alatt” – véli Györffy Emőke.
Az ügyvéd szerint a rendőrség várhatóan megfellebbezi a döntést, mert a számvevőszék felé bizonyítania kell, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne kelljen állami pénzből kártérítést fizetnie. Ennek ellenére „normál körülmények között” nem változtathatna a törvényszék a bírósági döntésen. „Amennyiben jogállamban élünk, ennek a döntésnek a törvényszéken is meg kell állnia a helyét” – nyilatkozta az ügyvéd.
Nagyon ritkán történik meg, hogy valaki pert nyer a rendőrség ellen, de ez nem a bíróságon múlik.
– Kevesen mernek szembeszállni a rendőrséggel, és kevés embernek van türelme, ideje, nem utolsósorban pedig pénze ahhoz, hogy vállalja a pert, látva, hogy ilyen sokáig elhúzódik az eljárás – mondta Györffy Emőke.
KOVÁCS HONT IMRE 
Szabadság (Kolozsvár)

Miniszteri rendelet védi a Házsongárdi temető 394 műemléksírját
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősítette meg a Házsongárdi temető egyéni műemlékké nyilvánított sírjainak a védettségét.
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság december végi ülésén javasolta a kiemelt sírok törvény általi védettségét. A javaslat kiindulópontja az az összesen 394 tételből álló, műemlékké nyilvánításra beterjesztett, Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzék és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentáció volt, amelyet a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai készítettek el.
Mint ismeretes, a kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter felkérésére tavaly nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik 2011. december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta:
„A kulturális tárca és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik kiemelten fontos célkitűzését véglegesítettük ma. A kolozsvári Házsongárdi temető közel 400 sírjának biztosítunk kiemelt védettséget, ezáltal az erdélyi magyar történelmi múlt előtt hajtunk fejet, őrizzük meg nagyjaink méltó emlékét. Nem véletlen, hogy a védetté nyilvánított 394 síremlék 85 százaléka magyar származású személyiségé. Ugyanakkor felkértem a Kolozs Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságot, hogy javasolja további sírok műemlékké nyilvánítását „ – hangsúlyozta Kelemen Hunor tárcavezető. A 394 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke.
2012. február 13.
Erdély.ma

Magyar középiskolások kórustalálkozója
Zsúfolásig telt szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyterme. A Romániai Magyar Dalosszövetség újabb rendezvényén lehettünk jelen, melyen erdélyi magyar középiskolák kórusai léptek fel. Guttman Mihály, az RMD tiszteletbeli elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót az éneknek, mely majdnem teljes egészében magyar zeneszerzők muzsikája volt. Kodály Zoltán születésének 130. és halálának 45. évfordulójára emlékezve a következő Kodály-idézet állt a rendezvény meghívóján: “Hisszük, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul zenével méltóképpen élni. S aki valamit tesz ez irányban, már nem élt hiába.”
A kórustalálkozót a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula gyermekkara nyitotta Majó Julianna tanárnő vezetésével. Zongorán Kolcsár Péter kísérte a kórust. Őket a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium népviseletbe öltözött népdalcsoportja követte Fórika Éva irányítása alatt, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum kamarakórusa Bálint Annamária tanárnő vezetésével, az ugyancsak kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum vegyes kara Szabadi Ildikó, és a Báthory István Elméleti Líceum kamarakórusa Potyó István irányítása alatt. Székelyudvarhelyt a Backamadarasi Kis Gergely Református Kollégium vegyes kara képviselte, ezt követően a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium vegyes kara lépett fel Szőcs Melinda vezetésével. Marosvásárhelyt egy kórus, a Református Kollégium Sola Gratia vegyes kara képviselte. Az Enyedi Csaba Márton lelkész által vezetett kórus az utóbbi években óriási fejlődést mutat. Köszönjük nekik, hogy képviselték városunkat! Újabb kolozsvári kórus következett: a Református Kollégium vegyes kara dr. Székely Árpád igazgató-tanár vezetésével. Különös színfolt volt a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Eufonia énekkara, élén Sipos Zoltánnal. Nemcsak a fiatalos, tarka “egyenruha” jelentette a színfoltot, hanem a műsoruk is. Megszoktuk már, hogy az Eufonia mindig képes magával ragadni a hallgatót, ha kórustalálkozón vagy ha kórusversenyen énekelnek. A rendezvényt a Kállay-Miklós Tünde aligazgatónő vezette kolozsvári Sigismund Toduta Zenelíceum vegyes kara zárta igényes műsorával.
Végül Guttman Mihály a karvezetőknek emléklapot, ajándékcsomagot adott át, a fiatal közönség őszinte vastapssal jutalmazta tanárait. A rendezvényt a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia támogatta, de a fenti idézet méltó követője, Kovács András karnagy tette lehetővé, hogy meg is valósuljon. Köszönjük a fáradozását!
A jelenlevők láthatták, hallhatták, milyen jó együtt énekelni. Noha elhangzott egy-egy mű többször is, mindenik előadás tükrözte az előadónak a darabról alkotott egyéni elképzelését. Bízva bízom abban, hogy a résztvevők – nemcsak a dalosok – kedvet kaptak az éneklésre!
Szász Emese zenetanár
Népújság (Marosvásárhely)

Mindannyian Kodály örököseinek tekinthetjük magunkat”
Magyar gyermekkari találkozó Aradon
Rangos zenei eseménynek lehetett házigazdája Arad a hétvégén: a Romániai Magyar Dalosszövetség (főtámogató) kezdeményezésére szombaton délután a Kultúrpalotában szervezték meg az Éneklő Ifjúság Kodály Zoltán Szellemében V. Gyermekkari Találkozót.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében, az Arad Városi Tanács támogatásával a filharmónia színpadán hét erdélyi magyar gyermekkar lépett fel, az eseményt megtisztelte jelenlétével a dalosszövetség két emblematikus személyisége, Tóth-Guttmann Emese elnök-karnagy és Guttmann Mihály EMKE-díjas karnagy, tiszteletbeli elnök.
Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozva a lelkes diákok és kísérőik előtt, hogy az eseményre egy olyan városban kerülhetett sor, mely komoly zenei hagyományokra tekint vissza, hisz 1867-ben Aradról indult az Országos Magyar Daláregyesület, melyet Erkel Ferenc vezetett karnagyként hosszú éveken keresztül.
Matekovits Mihály Arad megyei RMPSZ-elnök, az esemény egyik főszervezője felkonferálásával a teremben javarészt Kodály, illetve Bárdos, Liszt és más neves magyar zeneszerzők gyermekdalai csendültek fel, magyar népdalcsokrok és nagyböjti énekek váltották egymást. Bemutatkozott a Szalontai Arany János Iskolaközpont, a Nagyváradi Szent László Római Katolikus Iskolaközpont, a Mezőfényi I-VIII. osztályos Iskola és a Kolozsvári Református Kollégium gyermekkara, a Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda citera együttese, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum gyermekkara és végül, de nem utolsósorban a Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar.
Az esemény kórustalálkozó volt, nem pedig verseny, hangsúlyozta a Nyugati Jelennek a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, Tóth-Guttmann Emese. – A rendezvény kulturális egységet teremt a gyermekek lelkében, olyan értelemben, hogy érdemes a közösségért, a megtartó erőért, az iskolájukért dolgozni. Egy ilyen találkozó mindig kihívás önmaguk és az ő általuk képviselt kórusoknak, hisz törekednek egy magasabb szintre való elérésre – nyilatkozta az elnök, aki szerint bizony igen nehéz manapság Romániában magyar gyermekkarokat toborozni, összefogni. Elsősorban a szakképzett énektanárok hiánya miatt. – Sajnos, nagyon rossz a helyzet és ez a probléma az oktatásban lelhető fel, ugyanis az iskolákban nincsenek szakképzett tanárok, akik ezt felvállalnák. Ha van tanár, akkor pedig nincs egy iskolavezetőség, mely biztosítaná az énekkarok, énekkari próbák létrejöttéhez szükséges lehetőséget. Ha az iskola vezetősége nem támogatja ezt a kórus akciót, akkor bizony az iskolának nincsen kórusa. Nem beszélve arról, hogy az I–VIII. osztályosoknak heti egy énekórájuk van, és a kórus hiányzik a kötelező tanmenetből. Ezt a hiányt szeretnénk mi pótolni ezekkel a kórustalálkozókkal.
A találkozón meghatottan szólalt fel a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Guttmann Mihály is, hiszen sok évvel ezelőtt Aradon volt diák, a mostani Csiky Gergely Főgimnázium régi padjait koptatta, sőt a Kultúrpalota dísztermében is énekelt. – Mi most itt mindnyájan Kodály Zoltán örököseinek tekinthetjük magunkat – mondta, arra bíztatva az iskolaigazgatókat, hogy támogassák a gyermekkarok megalapítását. – Gondoljátok el, hogy mit veszít az iskola színvonala, mit veszít az iskola növendékeinek nevelése, hogyha ebből a csodálatos zenei élményből kimaradnak gyermekeink.
Az aradiak közül bizonyára sokan emlékeznek még a Vox Juventutis aradi magyar gyermekkarra, melyet Horváth Tünde karnagy alapított 1991-ben a Püspökség utcai magyar általánosban, azzal a céllal, hogy újragyújtsa az egykori dalárok eszméinek lángját. A tizenkét évig működő gyermekkar komoly hírnevet szerzett a városnak, vezetője annak idején két országos magyar gyermekkórus találkozót is szervezett Aradon. A Jagamas János-díjas tanárnő közben nyugdíjba vonult, a Vox Juventutis pedig feloszlott. Nem volt, aki továbbfolytassa a nemes munkát, aki összefogja a tehetséges gyermekeket, aki tovább ápolja a magyar dalkultúrát. Fájó pontja ez az aradi magyarságnak, hisz milyen szép lett volna, ha a szombati találkozón az erdélyi énekkarok között Arad magyar ajkú pacsirtái is fellépnek.
Horváth Tünde a könnyeivel küszködve nézte végig a műsort, külön értékelve a nagyszerű karnagyok munkáját. – Ahol kéz van, ott a gyerek is szépen énekel. Minden magyar iskolában kellene legyen magyar kórus, ehhez pedig feltétlenül szükséges az igazgatóság támogatása, mert akkor a karnagy is szívesen dolgozik – nyilatkozta lapunknak, reményét fejezve ki, hogy valamikor majd csak lesz Aradnak is egy magyar gyermekkara.
A szombati esemény aradi lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ), illetve az EMKE Arad megyei szervezete és a Csiky Gergely Főgimnázium működött együtt, a találkozót a városi önkormányzaton és a dalosszövetségen kívül a Mosóczy Református Egyházközség is támogatta.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Nyelvőrző – „s midőn az ember érti már / sorsának szent zenéjét, / ajkát szavakra nyitja meg, / hogy mások is megértsék”
Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny, XVII. országos szakasz
Március 23-án, pénteken kezdődött, és egész hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny XVII. országos szakasza, amelynek mottója a címben idézett Csanád Béla-versrészlet volt, házigazdája pedig hagyományosan az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. A versenyt azon iskolák diákjai számára hirdették meg, ahol beszédművelő körök működnek; a felhívás sikeresnek bizonyult, hiszen Erdélyből és a Partiumból 19 beszédművelő kör képviseletében 80, a magyar nyelvet szerető nyelvművelő diák és felkészítő tanára vett részt a vetélkedőn.
Késő délután a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében újra felcsendült a Szivárvány havasán című népdal, az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny ünnepi nyitánya. A gyönyörű, sokakat megható népdalt ezúttal Csüdöm Tímea, az Apáczai-líceum XI. osztályos tanulójának előadásában hallgathattuk meg, majd Adorjáni Zoltán lelkész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának áhítata következett. Lászlóffy Aladár Nyelvében él... című írását Szabó Eszter harmadéves bölcsészhallgató adta elő.
A rendezvényt Egyed Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professzora, a Georgius Aranka Társaság elnöke nyitotta meg, aki a meghívottak köszöntése után a bírálóbizottság tagjait mutatta be. A Nevelési, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében Várady Izabella magyar nyelv és irodalom oktatásáért felelős szakreferens méltatta a rendezvényt, kitérve a helyes beszéd fontosságára.
„Az anyanyelv szabaddá teszi a gondolatot”
A vendéglátók nevében Vörös Alpár iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy jó érzés erdélyi magyarnak lenni. Wacha Imre, Lőrincze Lajos-díjas főiskolai docens Pál apostolt idézve arra biztatott mindenkit: szeressük anyanyelvünket, hiszen „szavam lehet zengő érc vagy pengő cimbalom, ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok”. Az anyanyelv örömet szerez, ha sokféleképpen használják, szabaddá teszi a gondolatot, fűzte hozzá. A megnyitó befejező mozzanataként megzenésített verseket és zsoltárokat adott elő a Református Kollégium kórusa.
Másnap, szombaton reggel 8 órakor vette kezdetét a vetélkedő a vendéglátó líceum három tanteremében. Az Édes anyanyelvünk kategória résztvevői nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási, illetve stilisztikai feladatokat kaptak; a Szép magyar beszéd versenyzőinek szövegjelöléssel, szövegértéssel és értelmezéssel kapcsolatos feladatokat kellett megoldaniuk; a Versben bujdosó kategóriában indulók kreatív szöveggyakorlatokkal, versírással próbálkoztak (mindhárom kategória két, illetve három fordulóból, egy írásbeli és egy vagy két szóbeli próbából állt). A feladatok megoldására két óra állt rendelkezésre; ezalatt a tanároknak, meghívottaknak Keszeg Anna és Zörgő Noémi, a BBTE oktatói(Képi retorikák: a vizuális írástudás alapjai), továbbá Virginás Andrea, a Sapientia EMTE adjunktusa (A sztori világa – mindennapi történeteink) tartott előadást, majd elkezdődött a Georgius Aranka Társaság Közgyűlése.
Szóban is helyt kellett állniuk
Az Édes anyanyelvünk versenyzőinek egyet-egyet kellett kiválasztaniuk a megadott témák közül, majd rövid felkészülési idő után a bírálóbizottság és a közönség előtt beszéltek azokról. A Szép magyar beszédben résztvevők egy előkészített, szabadon választott szöveget olvastak fel, majd első olvasatban tolmácsolták Wacha Imre írását. A Versben bujdosókategória versenyzőinek egy-egy előre megtanult verset kellett előadniuk, itt Dsida Jenő és József Attila versei közül válogathattak. Ezt követően a IX–X. osztályos diákok Orbán Ottó Érdeklődő, a XI–XII. osztályosok pedig Somlyó GyörgyA múzsa csókjai – mint isten útjai – kiszámíthatatlanok P. J.-nek című versét szavalták el.
A délelőtti próbák után a versenyzők felszusszanhattak, a bírálóbizottságok tagjai pedig munkához láttak. Délután elhangzott a Táborba hívó szó, és a tavalyi III. Aranka-tábor vetítettképes összefoglalóját is megtekinthettük. Ezután az Édes anyanyelvünk kategória kiértékelésével kezdődött a szakmai elemzés: mint kiderült, az írásbeli nyelvhasználati feladatai okoztak ugyan némi fejtörést a diákok többségének, a nyelvtani résznél azonban jól teljesítettek. A szóbeli kiértékelésénél Keszeg Anna a beszéd közbeni nonverbális kommunikációt emelte ki pozitívumként, illetve a szövegre figyelésre intette a versenyzőket.
A Szép magyar beszéd verseny szövegértelmezési feladatának értékelését Siposné Virág Erzsébet tartotta, majd Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnökeismertette a szövegjelölési példamondatok helyes megoldásait. A Versben bujdosó kiértékelésén megtudtuk, hogy a fiatalok többsége számára az utolsó feladat bizonyult a legnehezebbnek, amelyben Balassi-strófát használva kellett háromszakaszos verset írniuk, kedvenc énekesükről. A szóbeli fordulóról Albert Júlia színművész számolt be, a hanghordozás és a légzés fontosságát hangsúlyozva. A kiértékelő záró mozzanataként Lestyán Attila, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum XI. osztályos tanulója Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája című költeményét szavalta el.
A hosszú versenynapot musical zárta, a Frank L. Baum műve nyomán Zalán Tibor átdolgozásában készült, Puskás Zoltán által rendezett Óz, a nagy varázsló című előadás, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban láthattunk.
„Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel…”
Március 25-én, vasárnap reggel került sor a díjak kiosztására és a záróünnepségre. Ferenczes István Szerelmes vers című művét Buchman Wilhelm, a Református Kollégium XI. osztályos tanulója adta elő elsőként. Egyed Emese elmondta: kellemes együttlétet, sikeres versenyt tudhatunk magunk mögött, ami nem csoda, hiszen az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny a szakmai együttlét lehetősége.
A magyarországi küldöttség részéről Kerekes Barnabás méltatta a rendezvényt, kifejtve: napjaink modortalansága, igénytelensége, durvasága ellen kellene összefognunk, hogy megőrizhessük, „ami még emberi ebben a világban”. Szavaira rímelt a két legutóbbi magyarországi anyanyelvi tábor útravalóul idézett jelmondata: „Építsünk hidat, tiszta szavakból, határok fölé” valamint: „Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni”. A tanár úr szavait a díjkiosztás követte; az értékes jutalomkönyvek mellett az Édes anyanyelvünk első kilenc helyezettje és a Szép magyar beszéd első tíz helyezettje részt vehet a Kárpát-medencei döntőn, Sátoraljaújhelyen, illetve a győri Kazinczy-versenyen. Várady Izabella köszönetet mondott a résztvevőknek és szervezőknek, majd kiemelte: a visszatérő versenyzők azt bizonyítják, hogy a diákok magukénak érzik az Aranka-vetélkedőt.
Befejezésül Márai Sándor Figyelj című írását idézte Vörös Alpár: „Ne akarj nagyon szépet, sem különösen meglepőt, sem vészesen egyénit és eredetit mondani. Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel. Aztán hunyd be a szemed, és emlékezz, nagy erővel. Aztán hallasz egy hangot, látsz egy arcot vagy egy tájat, valami dereng… Akkor írjál nagyon lassan, gondosan. A többit bízd Istenre.”
TÖRÖK KAROLA
Szabadság (Kolozsvár)

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Régi irodalmunkat kutatta és tanította
Száz éve született Szigeti József professzor
Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit.
Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”.
Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát.
A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter.
1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel.
Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja.
Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére.
Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését.
Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától.
GAAL GYÖRGY
Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Hozzászólás egy recenzióhoz
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)

Trianon-trauma – Kreatív együttgondolkodás filmen
Miközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát.
Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával.
A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani.
A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”.
Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek.
A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak.
A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról.
A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték.
Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni?
A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre.
Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni.
A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”.
K. Orosz István. Erdély.ma

Nagyon gyenge eredmények a pótérettségin
Valentin Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő vasárnap délelőtti sajtótájékoztatóján bejelentette: országszerte Kolozs megye elsőként töltötte fel, még szombat este, a tanügyminisztérium honlapjára a pótérettségi eredményeit. A vizsgára 2419-en iratkoztak be, 2101-en jelentek meg. Három maturandust másolás miatt eltávolítottak a vizsgáról. Az átmenési arány 22,8 százalék, azaz 479 személy érettségizett sikeresen. A vizsgázók 62,21 százaléka nem érte el az 5-öst, és 15,85 százalékra tehető azok aránya, akiknél az érettségi átlag 5–6 közötti. A legtöbben (394-en) 6–7 közötti átlagot értek el; 66-on 7–8, 18-an 8–9 közötti átlagot szereztek meg. Csak 1 tanuló ért el 9 feletti eredményt. Ami a 2012-ben végzetteket illeti, közülük 1668-an iratkoztak be, és 24,26 százalék ment át.
917-en nem írták meg az átmenő jegyet. A régebbi évfolyamok végzősei újból gyengén teljesítettek: a 630 megjelent személy közül csak 19,37 százalék vizsgázott sikeresen.
Románból 58,72%, magyarból 80,43%, történelemből 91,95%, matematikából 23,45% volt a sikeresen érettségizők aránya. Cuibus szerint az érettségi eredmények az elmúlt évek-évtizedek hibás oktatáspolitikájának tudhatók be. Állítása alátámasztásaként a IX. osztályba való bejutást említette, ahova nem szükséges az 5-ös jegy elérése.
– Az érettségin gyengén teljesítő iskolák IX. osztályaiba olyan fiatalok iratkoznak be, akiknek az V–VIII. osztályos tanulmányi eredményei és az országos teszten elért jegyek számtani középarányosa 3-as. Négyévi líceumi tanulás alatt szinte lehetetlen a 3-as átlagot 6-osra javítani. Ezért a tanügyet és a szakoktatást újra kell szerveznünk. Első lépésként már 2013-ból bevezetnénk a több (két) szintű érettségit. A gyengébben teljesítő tanulók számára könnyebbek lennének az érettségi tételek, ám ennek birtokában nem lehet majd egyetemre felvételizni. A jó és kiváló képességű maturandusok pedig emelt szintű érettségin vennének részt, amely feljogosítja őket az egyetemi felvételire. Másrészt pedig a líceumba való bejutáshoz el kell érni az 5-öst a szakaszzáró vizsgán. Harmadik, hosszú távú intézkedésként pedig a GDP 6 százalékát utalnák át a tanügynek, szemben a 2011-es 2,7 százalékkal – magyarázta a főtanfelügyelő.
Cuibus tervei között szerepel az is, hogy a 2012/2013-as tanévtől kezdődően 3-3 próbavizsgát szerveznének a nyolcadikosok és a maturandusok számára, hogy azok szokják meg a vizsgakörülményeket, és ily módon tanulásra is serkentenék őket. Ugyancsak ettől a tanévtől be nem jelentett ellenőrzéseket végeznének a gyengén teljesítő iskolákban, főleg vidéken.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes tájékoztatott a magyar tannyelvű iskolák végzőseinek eredményeiről. A János Zsigmond Unitárius Kollégium 8 tanulója közül 7 ment át (87,50%). A Református Kollégiumból 12-en jelentkeztek, 8-an mentek át (66,67%); a Báthory István Elméleti Líceumból 13-an vizsgáztak, és 5-en mentek át (38,45%), az Apáczai Csere János Líceumból 17-en jelentkeztek, 6-an mentek át (35,29%), a Brassaiból 41 vizsgázó közül 9-nek sikerült az érettségije. A tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum 15 maturandusa közül 1 vizsgázott sikeresen.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Lakatos Istvánra emlékeztek Sárvásáron
Vasárnap, szeptember 9-én, Sárvásáron újra ünneplőben a falu... Kisbusszal, személyautókkal érkeznek a vendégek. A falu nagy szülöttjére, a 108 évvel ezelőtt született Lakatos István (1904–1993) politikusra, közíróra emlékezik a község apraja-nagyja, az eseményre érkezett vendégek. Lakatos István több lap munkatársa, a Szociáldemokrata Párt tagja, később elnöke. A párt felszámolásakor tanúsított magatartása miatt letartóztatták, közel másfél évtizedet ült börtönben.
Az ezúttal is zsúfolásig telt református templomban Vincze Minya István esperes a Jordán folyón átkelő Izráel népe történetét eleveníti fel. Gondolatok hangzanak el a megpróbáltatott nép kitartásáról, jövőbe vetett hitéről, istene iránti imádatáról. Bizony mindnyájunknak át kell menni a Jordánon, a megpróbáltatásokon és ez együtt szinte biztosan sikerül, hitünket, emlékoszlopainkat pedig nem puszta ígéret és hazugság kövére kell építeni. Múltunkra emlékezve, jelenünket megharcolva és jövőnkben bízva kell, kellene élnünk – hangzott el. Az istentiszteletet a helybéli fiatalok, gyerekek verses-énekes előadása követte, amelyet nagy türelemmel és hozzáértéssel, meg főleg szeretettel tanított be, rendezett és a gyerekekkel együtt előadott Vincze Kupa Melinda tiszteletesasszony.
Máté András Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ-frakció vezetője az összefogás szükségességét, a jövőépítő bizakodást, közösségünk ápolását, javaink visszaszolgáltatásának fontosságát, elsődlegességét hangsúlyozta. Kira Miklós, az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülésének ügyvezető elnöke, a Romániai Magyar Dolgozók Egyesületének alelnöke méltatta a nagy előd kitartását, minden megpróbáltatást vállaló életpéldáját, közösségépítő munkáját: „az árral szemben igenis van, amikor kell menni” – emelte ki. Bánhegyesi József sajnálattal állapította meg, hogy nincsen erdő száraz ág nélkül, és közösségünk tagjai közül is sokan elfelejtik, hogy a másé bizony nem az övék.
A rendezvényen jelen volt Kötő József parlamenti képviselő, Okos-Rigó Dénes Kolozs megyei tanácsos, Gulácsy Pál és Bánhegyesi József, az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülésének alelnökei, Tamás István, az Apáczai Csere János Baráti Társaság elnöke, Szabó Sándor, a társaság vezetőségi tagja, Korpos Márton sárvásári tanácsos, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, Balázs Ferenc, a Körösfői Helyi Tanács jegyzője is.
A beszédeket a Himnusz elénekelése követte, majd az ünneplő gyülekezet megkoszorúzta a templomkertben a Lakatos István emlékére állított kopjafát. A megemlékezést záró szeretetvendégséget megelőzően a szervező (az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülése) részéről a fiataloknak jutalomkönyveket adtak át.
Kira Miklós
Szabadság (Kolozsvár)

Iskolakezdés szoboravatóval
Felavatták a vargyasi általános iskola névadója, dr. Borbáth Károly mellszobrát szeptember 16-án, szombaton, iskolakezdés alkalmával.
Gödri Oláh Anna leköszönt iskolaigazgató a szobor elkészülésének kapcsán az összefogás fontosságát hangsúlyozta, majd Borbáth Károlyról, a kutatóról és tanárról szólt: a Tanár úr olyan tudományos munkát végzett, amellyel Erdővidék szellemi óriásai nyomába lépett, úgy ma akár Benedek Elekkel, Kriza Jánossal és Apáczai Csere Jánossal is egy napon emlegethetjük. Beszédet mondott még Bereczki-Farkas Imola, az intézmény új igazgatója, Farkas Emese tanítónő és Ilkei Ferenc, a község polgármestere. Az alkotást Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész és Ilkei Ferenc közösen leplezte le. (Hecser)
Emlékeztető: Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. - Vargyas, 1980. ápr. 19./ tragikusan hamar és tisztázatlan körülmények között elhunyt tanár. Tíz évig oktatott Kolozsváron, majd mennie kellett az egyetemről.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Holland tapasztalatcserén az erdélyi refomátus iskolák vezetői
Tanárként Nagyenyedről Hollandiába utazni nem teljes élmény Apáczai Csere János emléke nélkül. A 17. század nagy erdélyi pedagógus-tudósa (1625–1659) peregrinációja során már abban az időben felismerte a hollandiai oktatás óriási előnyeit a kelet-európaival szemben. Megdöbbentették a franekeri, leydeni, utrechti és harderweiki egyetemen tanultak. Kétségbeesetten tapasztalta, hogy az ottanihoz képest az itteni tudás gyakorlatilag nem is tudomány, és fájt neki nemzete elmaradottsága. Valószínűleg ma sem véletlen, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület folyamatosan küldi ki kollégiumainak igazgatóit hollandiai tapasztalatcserére. Idén a sepsiszentgyörgyi, a zilahi és a nagyenyedi iskolaigazgatók vettek részt egy kétnapos konferencián Apeldoornban, ahol több mint százan gyűltek össze az európai református tanintézetek képviseletében.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)