Valer Marian újra vádol
Korrupcióval vádolja Erdei D. István szatmári parlamenti képviselőt a magyarellenes kirohanásaival rendszerint feltűnést keltő Valer Marian.
A szociáldemokrata szenátor hétvégi sajtótájékoztatója keretében utalt arra, hogy az RMDSZ-es képviselőnek köze lehet egy megvesztegetési ügyhöz, melynek célja – véleménye szerint – az RMDSZ által támogatott Kiss Mihály Halmi vámfőnöki tisztségébe való ismételt kinevezése volt.
Lapunk kérdésére Erdei D. István úgy nyilatkozott: nem kíván reagálni egy olyan kijelentésre, amit nem vesz komolyan. „Nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Valer Marian érvényesítse vádjait a bíróságon, ha tudja” – szögezte le, hozzátéve, hogy arra kérte a szenátort, üljön le vele tárgyalni, azonban Marian erre nem volt hajlandó. Úgy vélekedett továbbá, hogy az USL-s szenátor belátta: kirohanásaival butaságot csinált, melyet úgy próbál leplezni, hogy mindenkit támad, aki kritizálja magatartását.
Amint arról beszámoltunk, Valer Marian a napokban jelentette be, hogy egy törvénytervezetet kíván benyújtani, melynek értelmében büntethetőek lennének mindazok, akik közintézményekben vagy egyéb nyilvános helyen – például üzletekben vagy fodrászatokban – nem a román nyelvet használják. Felháborodásának adott hangot ugyanakkor amiatt, hogy egyes intézményekben pozitív diszkriminációban részesítik a magyar nemzetiségűeket a román ajkúakkal szemben.
Erdei D. István ezt követően a képviselőházban olvasott fel egy nyilatkozatot, melyben honatyához méltatlannak nevezte a szenátor magatartását, kérve, hogy hagyjon fel az etnikai feszültségek szításával. A Szatmár megyei szenátor továbbá lemondásra szólította fel Liviu Martát, a megyei múzeum igazgatóját, mert az intézményvezető szerinte elítélte kisebbségellenes megnyilvánulásait. Valer Marian azt állítja, Liviu Marta sovinisztának és szélsőségesnek nevezte őt. Megkeresésünkre az igazgató elmondta: esze ágában sincs lemondani. „Nem szoktam nyilvánosan kommentálni politikai történéseket, most sem tettem – fejtette ki. – Az pedig, hogy a magánbeszélgetéseim során mit mondok, más lapra tartozik.”
Marta egyébként nem először került soviniszta támadások kereszttüzébe, 2010-ben például a Valer Marianhoz közel álló, magyarellenességéről ismert helyi Gazeta de Nord-Vest napilap keményen bírálta amiatt, mert a kiegyensúlyozott román–magyar párbeszéd szellemében szervezett egy konferenciát a bécsi döntéssel kapcsolatban. A rendezvényre egyébként számos magyarországi történészt is meghívtak, és a szakemberek véleménye szerint ez az első olyan tanácskozás volt a témában, melynek keretében nem „egyoldalú monológok hangzottak el”. Marta a szenátor figyelmébe ajánlotta, hogy a kiváló magyarországi intézményközi kapcsolatok révén újítják fel a Vasile Lucaciu emlékházat, valamint Ady Endre szülőházát.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Folytatódik a Szacsvay Akadémia
Nagyvárad- Március 6-án, szerdán délután 6 órától a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódik az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja.
A meghívott előadó ismét Oborni Teréz, a történelemtudomány kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem docense. Értekezésének címe: Az Erdélyi Fejedelemség virágkora 1606-1660. Minden érdeklődőt szeretettel várnak, a belépés ingyenes.
erdon.ro,

Integrációban gondolkodnak a reformátusok
Beszélgetés Csűry István királyhágómelléki püspökkel
Közel két évtizedes időszak után történt váltás a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élén. A három éve megválasztott új püspök, Csűry István újraértelmezte az egyház és a politika kapcsolatát, és gazdasági nyitást tervez.
– Két éven át megbízott, 2010-től pedig választott püspökként viszi tovább Tőkés László örökségét. Hogyan tekint vissza az elmúlt esztendőkre?
– Amikor átvettem elődömtől a püspöki stafétát, úgy döntöttem, megőrzöm és támogatom mindazt, ami bennünket előre visz, és ott javítok, ahol erre szükség mutatkozik. Az egyháznak a Partiumban is kiemelt szerepe van, hiszen a többi felekezettel együtt keresztény hitben és nemzeti elköteleződésben fogja össze az itt élő embereket. A nemzeti identitást elsősorban a történelmi magyar egyházak hordozzák: így volt ez régen, és így van ez ma is. – A királyhágómelléki egyházkerület a rendszerváltás óta hangsúlyosan nemzeti elkötelezettségű irányt követ. Elődjének a magyarországi és az erdélyi politika felé tett közéleti nyitása új megvilágításba helyezte az egyház és a világ kapcsolatát. Ön mennyire ért egyet ezzel az irányvonallal? – Az egyházkerület nemzetpolitikai elkötelezettsége nem változott. Nekünk is meg kellett fogalmazni azt a kérdést, hogy kire számíthatunk? Magyarországi viszonylatban ez egyértelmű: azokra, akik fel merik vállalni a nemzeti-keresztény oldalt és értékrendet. A Jóisten ajándékaként a 2010-es választások nyomán a nemzeti és keresztény elkötelezettségű Fidesz–KNDP- koalíció alkothatott kormányt. A református egyház ehhez a politikai vonalhoz áll legközelebb. Ezt akkor is nyíltan vállaljuk, ha emiatt mind belülről, mind kívülről kritikák érnek. Idehaza bonyolultabb a helyzet: az erdélyi magyarságnak három politikai pártja van, és ez a megosztottság a helyi közösségekben is jelentkezik. A gyülekezetben a lelkipásztornak, az egyházmegyében az esperesnek és az egyházkerületben a püspöknek kell olyan integratív személynek lennie, aki át tudja hidalni a politikai egyensúlytalanságot, és ezzel egyféle kiegyensúlyozó, békéltető szerepet tölt be. – Sikerülhet-e a lelkésznek semlegesnek maradnia egy politikától átszőtt világban? – Ha a lelkész egyik vagy másik párt mellett cövekel le, skatulyába zárja magát, és ezzel a stigmával eltaszítja a többi párt híveit. Sokak számára bántó módon kijelentettem, hogy az egyháznak a politikai csoportosulások fölé kell helyeznie magát. Pártállástól függetlenül csak így tudjuk integrálni híveinket. Világos, hogy minden gyülekezetben együtt vannak a pártok hívei és a párton kívüliek. A különböző politikai meggyőződésű emberek számára az egyházban egyetlen integrációs pont létezik, és ez Jézus Krisztus. Ebben találkozik a református a katolikussal és a baptistával. Ez az a közös pont, amelyben megoldást találhatunk arra a szerencsétlen állapotunkra, amelyben ma az erdélyi magyarság vergődik. Az egyháznak kell legyen politikai pászmája, de az nem lehet pártpolitika!
– Az elmúlt időszakban Nyugat-Európában és Amerikában járt. Milyenek az ottani tapasztalatai? – Az egyház egyre több helyen veszít teret. Németországban döbbentem rá, hogy milyen félelmetesen visszaesett a gyülekezetekben jegyzett keresztények száma. Nehéz erre elfogadható magyarázatot találni. Szerintem nem a keresztény elvekkel vagy a Krisztushoz fűződő viszonnyal van baj, inkább az egyházzal mint intézménnyel lazult fel a mindennapi ember kapcsolata. Nagy probléma, hogy Nyugat-Európa is gyors iramban szegényedik: nem a húsz évvel ezelőtti nagy, életerős gyülekezetek fogadják az erdélyi lelkipásztort. Szűkebb pátriánkról szólva Németországban, Svájcban és Kanadában is elmondtam: számomra az egyház elsődlegesen a Krisztust szerető emberrel való közösséget jelenti. A legeldugottabb szórványban is a nemzetben gondolkodás és az összetartozás helye, ott is, ahol ma már csak két-három magyar ember él. Jó volt megtapasztalni, hogy változatlan a nyugati magyarok empátiája az erdélyi magyarság iránt. Erdélyt egyféle csodálat övezi, amelyet a legnehezebb kommunista időszakot átélő magyar közösségek megmaradása táplál. A sokasodó anyagi gondok azonban a nyugati gyülekezetek mozgásterét is beszűkítették, eddigi anyagi támogatásuk jelentősen csökkent. – Az elmúlt húsz évben mindkét egyházkerületben sokat romlott a templomlátogatók aránya. Mi is „felzárkózunk” Nyugathoz?
– A nyilvántartásban szereplő reformátusok tíz százalékát alig meghaladó templomba járók aránya még mindig jobb, mint a magyarországi, és nagyságrenddel nagyobb a nyugatinál, de ez a szám bennünket nem boldogít. Az egyházban már elkezdődött az útkeresés: új recepteket, új metódusokat próbálunk kidolgozni, hogy hallassuk szavunkat. Azt szorgalmazzuk, hogy lelkipásztoraink a szűk teológiai pászmán túl nyissanak a világra, igehirdetéseikben az élet megannyi aktuális problémájára reflektáljanak. Püspöki munkámban arra törekszem, hogy a lelkipásztorok hangsúlyosabb tájékozódását segítsem elő a világban. A lelkésznek sok mindent föl kell vállalnia gyülekezetében. Szükség van az igére alapozó lelkigondozói munkájára, ugyanakkor a szociális gondokkal küszködő, nyomorúságban levő embereknek is lelki támaszt kell nyújtania. Az ige szavával kell válaszolnia a társadalmi problémákra. Fontos, hogy a lelkipásztor állandó kapcsolatban álljon az emberekkel. A gyülekezetek nem egyformák, és nemcsak a tömbreformátus és a szórványvidékek közösségei különböznek egymástól. A Szilágyságban például ma is ünnep az istentisztelet, többen járnak templomba, mint más vidékeken. Vannak helyek, ahol a templomba járás hagyománya emlék maradt. Igaz, itt mindig van valami a háttérben. Van, ahol az egyházi szolgálat döcög, de sokkal inkább az elszegényedés és a nehezedő kisebbségi lét rombolja az embereket. Emiatt haragszanak Istenre, ennél fogva a templomára is. Nekünk világos üzenetünk kell legyen: ne Istenre haragudjunk, inkább őt keressük a bajban. A Bibliában mindenki megtalálhatja a megfelelő válaszokat, ebben segít az egyház! – Van-e már foganatja ennek a nyitásnak?
– Ha a templomban az zajlik, aminek zajlania kell, akkor az a hívek szívében is reális igénnyel fog találkozni. És ez az igény már jelentkezik. Főleg azon értelmiségiek érdeklődésének örvendek, akik ezt a megújhodást látják az igehirdetésben. Az egyház azonban nem mondhat le a másik 90 százalékról sem! Számukra is kell legyen üzenetünk. A nagyobb ünnepek alkalmával írott pásztorleveleimben elsősorban nem a lelkészekhez és a „belső” egyháziakhoz szólok: olyan üzeneteket kutatok fel a Bibliából, amely hitem szerint az istenkáromló emberekhez is eljut. – Püspökként újragondolta az egyházkerület anyagi hátterét, a működtetés lehetőségeit. Mennyire érinti a gazdasági válság az egyházat?
– Egyházkerületünk sajátos anyagi helyzetben van. Mivel nincsenek jó bérleti díjért kiadható, értékes ingatlanjaink, és a gyülekezetek mezőgazdasági területei sem hoznak számottevő hasznot, többnyire a hívek jókedvű adakozására számíthatunk. Ha gyülekezeti tagjaink anyagi gondokkal küszködnek, ez az egyház költségvetésében is meglátszik. Kisebb gyülekezeteink számára segítséget jelent az anyaország támogatása és azok a nyugat-európai, elsősorban holland közösségek, amelyekkel fennmaradtak a kapcsolatok. Ezzel próbáljuk kiegészíteni a lelkészi fizetésbe adott román állami támogatást. Az egyházkerületen belüli „menedzsment” abban változott, hogy az eddig belterjesen működő egyházi intézményeinket akkreditáljuk, egyesületeket, alapítványokat hozunk létre, hogy valamennyi szociális és oktatási intézményünk élni tudjon a pályázás lehetőségével. Termőföldjeinket betáblázzuk, visszakapott ingatlanjainkat felújítjuk. Hangsúlyosabban nyitunk a világra: meg kell keresni minden olyan hazai és külföldi pályázati lehetőséget, amivel előbbre tudjuk vinni munkánkat. Példaként említhetem nagyváradi diakóniai központunkat, amely a két egyházkerület összefogásával és németországi támogatással új kezdet elé néz. – Az Erdélyi Református Egyházkerület új püspökének, Kató Bélának számos közös terve van. Könnyebb együtt, mint külön-külön?
– Örülök Kató Béla püspökké választásának. Ugyanazon korcsoporthoz tartozunk, mindketten megtapasztaltuk egyházkerületeink három-négy évtizednyi történéseit. Tudjuk, hogy a két egyházkerület viszonyában mi volt a jó, mi fenntartható, hol vannak rendezésre váró kérdések. Már találkoztunk, és tisztáztuk, hogy integráció nélkül nehezen fog menni. Megállapodtunk arról, hogy amiben lehet, együtt fogunk működni. Megmarad a két egyházkerület autonómiája, de a már meglévő együttműködéseket jelentősen bővíteni szeretnénk. Közös a nyugdíjpénztár, a teológiai és a pedagógiai intézet. Most hozzuk közösbe a diakóniai munkát és a vakációs bibliahetet felvállaló gyerekmissziót. Az együttműködés további lehetőségeiről folyamatosan egyeztetünk. – A rendszerváltás óta ön kitartóan járja a Nagyvárad környéki szórványgyülekezeteket. Üzenet ez lelkésztársai fele?
– Akár így is lehetne fogalmazni, hiszen számomra a szórványban élő magyar emberek külön kihívást jelentenek. Manapság, amikor a szórványvidéken élők megkérdezése nélkül újabb és újabb politikusvita lángol fel a szórvány jövőjéről, nyomatékosítani szeretném: igazából csak az egyház van jelen a szórványban. Több mint két évtizedes szórványlelkész-tapasztalat mondatja velem, hogy akkor tudunk a legtöbbet tenni a szórványban élőkért, ha fizikailag is mellettük vagyunk. Jó szóval, információval, lelki táplálékkal, mindazzal, ami nem feladásra, hanem továbblépésre és megerősödésre készteti az ott élőket.
Csűry István
Érmihályfalván született 1956. szeptember 7-én lelkészcsaládban. A nagyváradi Ady Endre (egykor Al. Moghioros) gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, ahol 1980-ban jeles minősítéssel végzett. Egy évet járt a nagyszebeni német nyelvű teológiára. 1980-1983 között a Nagyvárad-Olaszi gyülekezetben segédlelkész, majd a szalárdi gyülekezet teljes jogú lelkésze. 1989-ben áthelyezték Nagyvárad-Őssibe missziói lelkésznek. Ehhez a gyülekezethez tartozik négy szórványgyülekezet a Nagyvárad-Szalonta közé eső területen. 1996-ban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészkarán elvégezte a mentálhigiénia szakot. Kezdetektől a Partiumi Keresztyén Egyetem tanára. Rendszeresen közöl erdélyi lapokban. 1998-tól generális direktor, 2000 júniusától főjegyző, azaz az egyházkerület püspökhelyettese. 2007. december 7-én az egyházkerület közgyűlése megbízta a püspök jogkörének átvételére, miután Tőkés Lászlót európai parlamenti képviselőnek választották. 2009. november 20-án a gyülekezetek 80 százalékos jelölése után püspökké választotta az egyházkerület közgyűlése. Csűry István négy gyerek édesapja.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Markó Béla
Székely vagy szórvány?
,.Hozzászoktunk már, hogy a határon túli – újabban: külhoni – magyarok dolgában időnként valaki elszólja magát. Minket, erdélyieket is hol lerománoznak Magyarországról, és velünk riogatják a megélhetésüket féltő határon belüli – vagyis ezek szerint: belhoni – magyarokat, hol pedig elsőbbséget kínálnak nekünk odaát kínai és más egzotikus vendégmunkásokkal szemben. Az viszont némiképpen meglepő, hogy a frissen feltalált nemzetpolitikai csodafegyver, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet tőlünk kiszármazott vezetője, Szász Jenő beszél látszólag zöldségeket, amikor a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán akisebb létszámú magyar közösségek, közkeletű néven szórványmagyarok „kontrollált visszavonulásának” eshetőségéről elmélkedik, és „önkéntes területfeladást” emleget. Eltekintve az ifjúsági regényekből kölcsönzött háborús terminológiától, nem is biztos, hogy székely atyánkfia csak improvizál, inkább akarva-akaratlanul elkottyintott valamit, amiről sejtésem szerint már régóta folyik a latolgatás, és ami valóban vízválasztó a nemzetpolitikában. Ha egy ilyen „kiürítéses”, „gyöngyhalász” (szintén az említett nemzetstratégia-vezető szóhasználata) teória erőre kap, az enyhén szólva nem túl sikeres XX. század után máris készülhetünk a kudarcos XXI. századra. Mármint nyelvünk, kultúránk erejét, elterjedtségét tekintve. De miért gondolom azt, hogy Móricka éppen kikotyogta az iskolában, miről folyik a szóotthon a családban? Aki az utóbbi időben a magyar külpolitika lépéseit vagy inkább helyben topogását figyelemmel követte, beleértve a székely zászló mind hevesebb lobogtatását, az joggal foghatott gyanút, hogy ismét nem a párbeszéd és megegyezés, hanem az egyoldalú kinyilatkoztatások korát éljük, újra saját vágyainak, álmainak vagy lidércnyomásainak foglyává válik a magyar politikai elit jelentős része. De ez végtére is nem újdonság. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kárpát-medenceileg, nemzetstratégiailag is páratlan – bár valamennyire már megtépázott – huszonvalahány esztendős egységét véleményem szerint az biztosította, hogy néhány alapvető elvi kérdésre kezdettől fogva jó választ adtunk. Ettől volt ez a szervezet szövetség, ahogy a nevében is benne van, nem pedig doktrinér politikai párt. Az egyik elvi kérdés az volt, hogy mit kezdjünk az ideológiákkal, vagyis mi ,„belgák” hova álljunk? Odaálltunk ugyan az európai jobboldalhoz, volt is okunk, hogy középjobbként határozzuk meg a helyünket, de tulajdonképpen a bal- és jobboldalt egyaránt magában foglaló gyűjtőszervezetként működtünk. Különböző ideológiák szövetsége volt a zRMDSZ, és ma is az. A másik legalább ennyire fontos elvi probléma, amelyet meg kellett válaszolnunk, hogy a hivatalos romániai statisztikák szerint jelenleg 1 237 746 lelket számláló romániai magyar népesség nagyon is eltérő helyzetű magyar közösségekből áll. A két székelymegyében, Kovásznában és Hargitában, vagyis a szűken vett Székelyföldön (hiszen történelmileg a mostani Maros megye egyik fele is oda tartozott) él 410 402 magyar, és Kovászna megyében a lakosság 73,6 százalékát, Hargita megyében pedig a lakosság 84,8 százalékát alkotják a magyarok, ami egyébként azt is jelenti, hogy arányuk az utóbbi tíz esztendőben nem csökkent ebben a régióban. Ha Maros megye tömbmagyar részét is figyelembe vesszük, a székelyföldi magyarság száma akkor is „csak” 500 000 körül van. Ezzel szemben több mint 700 000, tehát a nagyobb rész vegyes településeken él, és ma már a nagyvárosok is ilyenek, vagy szórványban Erdély-szerte, illetve néhány ezren Erdélyen kívül. Az RMDSZ csakis úgy tudott a teljes magyar közösség szövetségeként működni – teszem hozzá: eredményesen –, hogy állandóan egyensúlyt kellett teremtenie a románokkal „együttélő” magyarok óvatos mértéktartása és a „külön élő” magyarok indulatos radikalizmusa között. Én vagyok a megmondhatója, ez sokszor milyen lehetetlen feladatnak látszott, egyik felől gyorsítani az ütemet, másik felől mérsékelni az indulatokat. Most sarkítok, persze, hiszen a dolgok ennél mindig bonyolultabbak voltak, viszont tény, hogy az erdélyi magyar politika teljes egyensúlya lényegileg ezeknek a nyílt vagy lappangó ellentéteknek a felismerésétől és kezelésétől függött. Egészen addig, hogy egyes megoldások, többnyire azok, amelyeket máris érvényesítettünk – például a teljes körű anyanyelvű oktatás vagy a szabad anyanyelvhasználat –, nagyjából azonosak tömbben és szórványban, más célok viszontkülönböznek, hiszen területi autonómiáról csakis a a tömbvidéken lehet beszélni, szórványban legfennebb a kulturális autonómia valamilyen formájáról. Nos, nem lep meg, ha valaki megkérdezi: mire jó? Mire jó elbíbelődni itt-ott néhány magyar gondjaival (igaz, ebből a sok-sok „néhányból” több százezer van Erdélyben, illetve Romániában), úgysem lesz ebből gálickő, engedjük el a kezüket, vagy hozzuk el őket onnan. Magam is hallottam ilyen vélekedést bőven, vitáztam is erről, ha úgy adódott. Duray Miklóst senki sem vádolhatja, hogy túlságosan közel állt volna hozzám politikai krédóban, bár olyan távol sem, mint egyesek gondolnák, de a legszellemesebb és ugyanakkor a legkegyetlenebb metaforát a szórványmagyarság védelmében tőle hallottam valamikor a kilencvenes években. A kenyérhéjhoz hasonlította a szórványt, amely védi a kenyérbelet, és ha levágják, a bél pillanatok alatt megpenészedik. Találó is, könyörtelen is ez a kép, hiszen azt sugallja, hogy mégis a tömb a cél, a szórvány csak eszköz. Cél vagy eszköz, meg kell tartani, én is azt gondolom. Viszont ami a legsúlyosabb: olyan „területalapú” nemzetszemlélet mutatkozik meg ebben a „kontrollált visszavonulás” elméletben, amelyet én túlzás nélkül öngyilkos koncepciónak vélek. Aki ma a Kárpát-medencében egy vagy-vagy alternatívában és nem is-is kooperációban gondolkozik, az veszíteni fog. Nagyot. Ki tudja, hányadszor a történelemben! Erről kellene minél többet beszélnünk, ha már valaki elszólta magát, lehet, hogy éppen idejében, amikor még semmi sem visszafordíthatatlan. A vagy én, vagy te logikája érthető, nemzeti traumák indokolják, Trianon is, és az is, ami utána történt, muszáj lenne mégis behelyettesíteni az én is, te is stratégiával. Kérdés, hogy lehetséges-e. Ugyanis, ismétlem, itt nem hirtelen „gyöngyhalász”-ötletekről van szó, hanem olyan logikáról, amely kizárja, hogy egyidejűleg gondolkodjunk például a székelyföldi önkormányzatiság megerősítéséről és az aradi vagy vajdahunyadi magyar oktatás továbbfejlesztéséről. Sőt, eljuthatunk oda, hogy egyikkel ütjük a másikat, holott... Holott az RMDSZ vagy bármilyen más magyar szervezet besem jutna a román parlamentbe, ha kizárólag a székelyföldiek, vagy ellenkezőleg, csak vegyes és szórványvidéken élők szavaznának rá. Ez ilyen egyszerű. Van Bukarestben egy magyar nyelvű középiskola, az Ady Endre Líceum. Óvodája is, elemi osztályai is vannak. Kislétszámú osztályok mind, tíz-tizenöt gyerek, ottani magyarok gyerekei, vegyes házasságokból is. Az utóbbi időben néhány nemrég Bukarestbe került magyar kormányhivatalnok is oda járatja a gyerekét. Magyarországi diplomaták nem nagyon, egy-két kivételtől eltekintve. A többiek inkább angol iskolába küldik a csemetéiket, ami érthető is lenne, csak ne azzal indokolnák, hogy nem elég színvonalas ez a magyar líceum, ami ráadásul így nem is igaz. Ami viszont igaz, hogy magyarországi politikusokkal beszélgetve akárhányszor fölmerült ennek az iskolának a megtámogatása, sajnálkozva néztek rám, mint aki nem érti, miről van szó, és egyik diplomatafeleség egyenesen halálra sértődött, amikor megkérdeztem, hogy miért egy erdélyi magánegyetem megsegítésére szervez jótékonysági bált éppen a bukaresti magyar üzletemberek körében, és miért nem az Ady Endre Líceumot próbálja megtámogatni. Nem mondta ki, talán nem is tudta volna megfogalmazni, hogy mit érez, de én viszont tudni véltem: mit akarunk mi Bukarestben a magyar iskolával, hiszen ez nem Erdély, nem volt a miénk, nem is lesz soha az. Így van, nem lesz a miénk. Mint ahogy sok minden nem lesz teljesen a miénk már. De egy kulturális intézmény vagy egy középiskola erejéig mégis lehetne a miénk is.
Nagy nemzetek, például a britek (British Council) vagy a franciák (frankofónia) a gyarmatbirodalmi álmok eltűnésével is tudják, hogy minél több helyen, minél több emberi főben művelik a nyelvet, a kultúrát, akkor is, ha az nem kötődik a hajdani, jelenlegi vagy majdani birtoklás gondolatához, annál nagyobb, dinamikusabb lesz az a nemzet. Szándékosan hoztam fel egy Erdélyen kívüli példát, hogy jobban kitessék, egészséges nemzetszemlélet esetében Honoluluban is érdemes magyar iskolát fenntartani, ha van rá gyerek, nem kell ehhez sem történelmi levegő, sem székelyhimnuszos „porlik, mint a szikla” elérzékenyülés, csupán józan belátás. Mi több, Erdély vegyes régióiban természetesen nem is csak erről van szó, hiszen egy olyan multikulturális entitásról beszélünk, amelyet mi magunk tennénk teljesen románná, ha elfordulnánk a szórványtól. Pedig ki tudja, talán a transzszilván szellem egyszer még közigazgatási érvényt is kaphat. Ezzel nem állítható szembe Székelyföld magyar – vagy nagyrészt magyar – jellege, és aki azt hiszi, hogy azért nincsen még területi autonómiájuk a székelyeknek, mert a többi magyar, illetve az egyensúlyozgató RMDSZ visszahúzta őket, az nem érti a mai Európában és ezen belül a mostani Romániában lezajlott folyamatokat. Lehet, egyesek műfelháborodásnak vélik, hogy nem intéztem el egy kézlegyintéssel, hanem hosszan elemezgettem azt az inkriminált „nemzetstratégiai” kijelentést. Nem sok szót vesztegettem volna rá, ha nem lennék meggyőződve, hogy a magyar nemzet jövője, ereje vagy erőtlensége attól függ, át tudunk-e állni arra a bizonyos is-is politikára, vagy pedig csak arra leszünk képesek, hogy visszakérjük a babarongyot, amint azt mifelénk mondani szokás. Aztán vagy visszakapjuk, vagy nem. Ráadásul élek a gyanúperrel, sokszor nem is arról van szó, hogy nem veszünk tudomást az európai realitásokról, és homokba dugjuk a fejünket, miközben lobog a székely zászló, mint a strucctoll, hiszen végül is a szimbólumok fontosak abban a folyamatos identitás-válságban, amellyel ez a térség küszködik. Attól félek inkább, hogy egyes zászlókitűzők és autonómiatüntetők fejében már rég nincsen őszinte meggyőződés a szülőföldön való tartós boldogulásról, és a szórvány „gyöngyei” után következnek majd a székely „gyöngyök” is, kettős állampolgárként nem lesz ez nehéz. Miközben mi tüntetünk egyet-egyet, a románok pedig módosítanak egyet-kettőt az alkotmányon vagy a közigazgatási felosztáson, nyilván nem a mi javunkra. Summa summarum: megírtam már máshol, hatalmas tévedésnek tartom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a szó szoros értelmében kivásárolta a németeket Ceauşescu Romániájából, pedig az akkori reménytelen helyzetben ez racionális döntésnek tűnhetett. Utólag viszont bebizonyosodott, hogy drámai következményekkel járt a mai Erdély sokszínűségére, etnikai és kulturális egyensúlyára nézve. Ha a saját történelmi baklövéseinkből nem is, legalább a másokéból illene tanulnunk.
Élet és Irodalom, 2013. március 1., LVII. évfolyam, 9. szám

Művelődéstörténeti vetélkedő zajlott
Nagyvárad- Szerda délután a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ), a Várad-hegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság és a Premontrei Öregdiákok Egyesületének szervezésében az Ady Endre Középiskola dísztermében bonyolították le a dr. Károly József Iranaeus premontrei kanonok, tudós, tanár emléke előtti tisztelgő, róla elnevezett művelődéstörténeti vetélkedőt.
Az idén kilenc, 3 fős csapat vett részt ezen, a házigazda tanintézményből, a Mihai Eminescu Főgimnáziumból és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumból.
Első helyen végzett az Eminescu Főgimnázium IX. J csapata: Kecse Dalma, Oltean Franciska és Ternován Dávid. Második lett az Eminescu Főgimnázium IX. I csapata: Costa László, Bara Dávid és Farkas Boglárka, míg a képzeletbeli dobogó harmadik fokára az Ady líceum IX.E/2 csapata állhatott: Holt-Valentin Dávid, Dudás Norbert és Pántya Gergő. A versenyt értékelte és minden résztvevőnek dr. Károly József Iranaeusról szóló ismertetőt adott Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát, prépost-prelátus.
erdon.ro,

Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),

Autonómiatüntetés Marosvásárhelyen
Szabadságot a székely népnek! Autonómiát Székelyföldnek!
Rég nem látott annyi embert egy helyen a Postarét, mint tegnap délután, a székely szabadság napja alkalmából szervezett autonómiatüntetésen, amikor a zord idő ellenére több ezren gyűltek össze autonómiát követelve a Székelyföldnek. A rigófüttyel színesített rendezvény Kossuth-dalokkal indult, koszorúzással és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével zárult, majd a tömeg a városháza elé vonult, ahol átadták a prefektúra képviselőjének a közfelkiáltással elfogadott petíciót Székelyföld területi autonómiájáról.
Ezt követően a Kultúrpalotában kiosztották az idei Gábor Áron-díjakat.
Félelemre nem lehet jövőt építeni!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: A székely szabadság napja legyen a jövőben is ez a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat. "Nem fogunk sem lemondani a célról, sem letérni az útról, amelyen elindultunk. Tudja meg ország és világ, hogy a székelység töretlen ragaszkodása olyan közösségi erő, amely világi hatalom számára elérhetetlen erkölcsi magasságban van. A törvényes, szabad, nemzeti kiállás itt és most a Székelyföld területi autonómiáját jelenti. Ez elemi jogunk, amit békességgel és félelem nélkül kérünk itt, Marosvásárhelyen, a székelyek örök fővárosában", jelentette ki.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének szavait idézte, aki szerint "félelemre nem lehet jövőt építeni". Nem lehet Románia közigazgatási reformját úgy végrehajtani, hogy közben a magyaroktól, a székelyektől való félelem gátolja meg a tartós társadalmi békét, az egész ország érdekét szolgáló megoldást, a Székelyföldnek az elismerését, és államon belüli önkormányzását, mert félelemre nem lehet jövőt építeni. A székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor mi, székelyek felmutatjuk a világnak, hogy egyedül a teremtő Istent féljük, de másnak sincs oka félni tőlünk. A jobb életet a törvény rendjével akarjuk, igényeljük a szabadságot, a Székelyföld autonómiája nem más, mint a szabadság törvényi és intézményi garanciája, mutatott rá az SZNT elnöke.
Minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszönetét fejezte ki az egybegyűlteknek, a szervezőknek, és azoknak a résztvevőknek, akik az RMDSZ felső vezetésének döntése ellenére "vették a bátorságot és eljöttek ide", mert minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek. Tőkés László élesen bírálta a Magyar Szocialista Párt elnökének egy nappal korábban elhangzott beszédét, az RMDSZ csúcsvezetését és a román miniszterelnököt, aki "fel akarja darabolni és be akarja olvasztani a Székelyföldet". Kós Károlyt idézte: Autonómiát akarunk, önrendelkezést! Más alternatíva nincs, a Székelyföld területi-közigazgatási régióból sem engedünk! Megköszönte a Pro Európa Liga elnökének, hogy kiállt a székelyföldi autonómia ügye mellett, illetve az "első argesi székelynek", hogy felkarolta a székelység ügyét. "Nem akarunk a szlovákiai magyarok sorsára jutni, akiknek polgári és egyházi megyéiket is szétdarabolták, hogy mindenütt kisebbségbe szoruljanak". Román nyelven szólva hangsúlyozta, hogy "számítunk a románok szolidaritására".
Románia szuverenitását tiszteletben tartva a szeretet szellemében keressünk közösen megoldást az erdélyi önrendelkezésre – Székelyföld területi autonómiája ügyében, mondta egyebek mellett Tőkés.
Lobogjanak csak azért is azok a zászlók!
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke kijelentette: – Lobogjanak csak azért is azok a zászlók! Hadd lássa ország-világ! – mert Ady Endre szavaival élve, ma, idehaza Erdélyben, a "seregszámla" idejét éljük. És hívjunk mindenkit magunk mellé, akiknek értékrendje közénk való, de taszítsuk ki saját árulóinkat. Majd Kós Károlyt idézte: "Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!". Következetesség szükségeltetik és az elvek melletti rendületlen kiállás. Ma Székelyföldért, városainkért és falvainkért kell küzdenünk. Az életben maradásért: orvosi rendelőkért, iskolákért, intézményekért, munkahelyekért, hogy legyen megélhetés, hogy itthon lehessen tisztességes életet élni, hogy a fiatalok ne külföldön tervezzék a jövőt., jelentette ki az MPP elnöke.
Nem mások ellen, hanem gyermekeink jövőjéért
Sántha Imre az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében arról beszélt, hogy a székelyeknek megmaradásuk érdekében arra van szükségük, hogy saját maguk rendelkezhessenek önnön sorsuk felett. Nem mások ellen, hanem magunkért, gyermekeink jövőjéért, a minket megillető önrendelkezés kivívásáért a kitartás fegyverével kell síkra szállnunk, jelentette ki, hozzátéve, "közös harcunk csak akkor lesz eredményes, ha egységesek vagyunk. És akkor vagyunk erősek, ha együtt vagyunk. Ettől félnek azok, akiknek rossz a lelkiismerete, akik huszonkét év alatt le akartak szoktatni minket arról, hogy éljünk az utcai véleménynyilvánítás eszközével. Le kell bontanunk azokat a falakat, amelyeket mi magunk építettünk saját magunk köré, le kell bontanunk a félelem falát, és hallatnunk kell a hangunkat, mondta egyebek között Sántha Imre.
A rendezvényen jelen volt Marc Garafat i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergenciapárt elnöke, aki magasztosnak nevezte az eseményt, és sikert kívánt az autonómia- küzdelemhez.
Luis Durnwalder, Dél-Tirol kormányzója, Andori Ortuzar, a Baszk Nemzeti Párt elnöke, Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösségért Párt elnöke, Jadranka Sturm Kocjan, Szlovénia bukaresti nagykövete levélben üdvözölte a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Március 15-i ünnepségek programja
Kolozsvár
A kolozsvári ifjúsági szervezetek – Erdélyi Magyar Ifjak, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, Kolozs Megyei Magyar Diáktanács, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Ifjúsági Tanács, Országos Dávid Ferencz Ifjúsági Egylet, Országos Magyar Diákszövetség, Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – és a Kolozs megyei RMDSZ ünnepi programja:
Vigyázz! Kész! Csata! – történelmi játszóház a Szent Mihály Plébánia vallástermében
(9.00–11.00 óvodásoknak és előkészítősöknek és 12.00–14.00 elemistáknak)
11.00 Zászlós felvonulás (gyülekező a Protestáns Teológiai Intézet épülete előtt)
12.00 Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
13.30 Felvonulás a volt Biasini Szállóhoz (gyülekezés a Szent Mihály-templom előtt)
14.00 A Petőfi-emléktábla megkoszorúzása a volt Biasini Szállónál
16.00 Verses előadás a Pilvax kávézóban az Alteregó irodalmi előadócsoport fellépésével (Highlife Cafe)
18.00 Ifjúsági ünnepi műsor a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezésében (Mátyás király szülőháza előtt)
19.00 Knock out koncert (Mátyás király szülőháza előtt, rossz idő esetén a János Zsigmond Unitárius Kollégium tornatermében)
Dés
Március 15-én 14.30 órától a dési Arta moziban Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk című műsorukkal lépnek fel az 1-es Számú Általános Iskola magyar tagozatának diákjai, majd 16 órakor koszorúzási ünnepségek kezdődnek az Oroszlános szobornál.
Szamosújvár
A Téka Alapítvány székhelyén, az V–VIII. osztályos diákok szavalóversenyével kezdődik ma, március 14-én, csütörtökön délben a forradalom és szabadságharc évfordulójára szervezett emlékünnepség. Holnap délután 5 órára ünnepi istentiszteletre várják az érdeklődőket, majd 6 órától gálaműsorral folytatódik a program a kultúrotthonban. Március 17-én, vasárnap délelőtt fél 12-től csendes megemlékezést és koszorúzást tartanak Rózsa Sándor sírjánál, az ortodox temetőben.
Bánffyhunyad
Istentisztelet a református templomban 17.30-kor, 18.00 órakor koszorúzás a templomkertben lévő Petőfi-kopjafánál, majd ünnepi megemlékezés.
Kalotaszentkirály
Az idei megemlékezéssorozat március 14-én, csütörtökön kezdődik az Ady Endre Iskola tornatermében, a diákoknak szervezett Mit tudok 1848-ról? című történelmi vetélkedővel, Lukács Margit-Melinda vezetésével. Másnap, pénteken reggel 10 órakor a kultúrotthonban nyit a „Pilvax kávézó”, ahol az Ady Endre Iskola, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselői lesznek a házigazdák, és ahol kávéházi társalgás közepette kerül sor a vetélkedő díjazására. Köszöntőt mond Póka András-György polgármester, népdalt énekel Péter-Jani Bianka. A meghívottak felszólalásait a Petőfi életét bemutató diavetítés követi a VI. osztályosok szervezésében, majd a diákok ünnepi műsora következik, amelynek címe: Föltámadott a tenger.
Déli 12-kor kerül sor a Gyarmathy Zsiga-ösztöndíj átadására – immár 10. alkalommal. Lakatos András iskolaigazgató ünnepi beszéde után Szász-Zsiga Nikolett-Noémi énekel. Okos Márton díjalapító beszédét követően átadják a díjat. A rendezvény a Himnusz eléneklésével zárul. Az ünnepi műsort összeállította: Lukács Margit-Melinda, Péter Mónika-Mária.
Kisbács
Az RMDSZ Kisbácsi szervezete és a Pro-Kisbács Egyesület március 16-án 17 órai kezdettel a községi kultúrotthonban tartja ünnepi rendezvényét március 15. alkalmából. Az eseményen fellép az Ócsal Fúvószenekar Magyarországról.
Szeben megye
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Szeben megye több településén is megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharcban elesettekről, koszorúzások, ünnepi műsorok, kiállításmegnyitó keretében.
Nagyszeben
Március 15-én 12 órakor koszorúzást tartanak a Petőfi Sándor-emléktáblánál, majd 13 órakor koszorúzás és ünnepi műsor következik a Petőfi Sándor Parkban. Az ünnepség 18 órakor folytatódik a Gong Színház alsó termében. Március 17-én vasárnap délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a forradalom képeiből a Református Templom Galériában, ezt koszorúzás követi.
Medgyes
Történelmi-verses előadást tartanak március 15-én 12 órakor a Báthory István Általános Iskola nagytermében, majd ünnepi műsor következik 18 órakor a református templomban.
Megemlékező ünnepségekre kerül sor Oltszakadáton, Szelindeken, Kiskapuson is.
Szabadság (Kolozsvár),

Ellenállni kell a nemzethatár beszűkülésének!
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke március 14-én Algyógyon részt vett a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) által a helyi ifjúsági központ udvarán szervezett, Tiszteletadás a szórványnak elnevezésű rendezvényen, amelyen a MIT által tömörített ifjúsági szervezetek kopjafát állítottak az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc áldozatainak emlékére.
Toró T. Tibor beszédének szerkesztett változata.
Tisztelt ünneplő és emlékező gyülekezet!
Örömmel és alázatos lélekkel érkeztem Algyógyra, az IKE gyönyörű központjába. Örömmel, mert az egykori márciusi ifjak mai erdélyi utódai, a fiatalok hívtak. Alázattal pedig azért, mert az erdélyi magyar szórványvidék határában gyűltünk össze nemzeti ünnepünk előestéjén, ott, ahol maroknyi elszánt magyar ember jó határőrként őrzi magyarságát és ezzel a nemzethatárt, és alázatos munkájukhoz csak hasonló alázattal szabad viszonyulni. Most, amikor éppen attól telnek meg a közélet vitái, hogy milyen sorsot szánnak a nemzet nagyjai a szórványközösségeknek, talán nem mentes aktualitástól ez a kérdés itt, Algyógyon sem, és ez a kopjafa, amit a Magyar Ifjúsági Tanács keretében társult erdélyi ifjúsági szervezetek állítanak, részükről válasznak és állásfoglalásnak tekinthető ebben a vitában.
Az 1849-49-es szabadságharc áldozatainak emlékét őrző algyógyi kopjafa tulajdonképpen egy olyan cölöp, amelyet a fiatalok levernek a nemzethatáron, azért, hogy abba kapaszkodhassunk akkor, amikor a nemzethatár költözni kényszerül. A nemzet ugyanis egy élő organizmus, a határa néha mozog a történelem viharában, hol kitágul, hol zsugorodik. Az elmúlt száz évben, itt a Kárpát-medencében és sajátosan itt, Dél-Erdélyben a nemzethatár sajnálatos módon folyamatosan rövidül és közelebb kerül a tömbhöz. Voltak – és reméljük, még lesznek – történelmünkben olyan korszakok, amikor a nemzethatár kitágul de van úgy is, hogy ideiglenesen beszűkülni kényszerül. Vegyék ezt képletesen, nem szó szerint, hiszen a nemzethatár nem feltétlenül kötődik egy földrajzi helyhez, bár a kezdeményezők most földhöz kötötték ezt a pontot, amikor itt, az Ifjúsági Keresztény Egylet központjában leütötték ezt a cölöpöt. Azért tették ezt, hogy emlékeztessenek arra: nekünk küldetésünk és feladatunk ennek a beszűkülésnek ellenállni. Mert ha a nemzethatár befele költözik, akkor az azt jelenti, hogy a kívül rekedtek elveszítik identitásukat, anyanyelvüket, kultúrájukat, és már nem lesz, ki védje a hídfőállást. Azt a hídfőállást, amit azért kell őrizni, azért kell megerősíteni fizikailag és lelkileg egyaránt, hogy kitartson a jobb időkig, amikor a nemzet ismét emelkedő pályára kerül.
Ez az központ itt Algyógyon egy ilyen hídfőállás, itt a dél-erdélyi szórványban. Tisztelet és köszönet azoknak, akik fenntartják. Tisztelet és köszönet azoknak, akik a képzeletbeli puskaport szárazon tartják, várva azokat a bizonyos jobb időket. Ez a kopjafa is ezt idézi. Bár az 1848–49-es szabadságharc ürügyén állítjuk, igazából ez a jövőről szól. Szól egy kicsit persze a múltról is, hiszen ahogyan azt e rövid, de lényeglátó történelemlecke keretében hallottuk, vannak ennek a vidéknek 1848–49-hez köthető dicsőséges pillanatai is, mint amilyen a stratégiai jelentőségű piski csata, de vannak atrocitásoktól sem mentes sötét pillanatai is. Nekünk mindezekre emlékezni kell, már csak azért is, hogy egyrészt erőt merítsünk belőle, másrészt ne engedjük, hogy megismétlődhessenek. Békésebb időket élünk most, a 21. század elején, de azért ezek sem mentesek lelki vagy verbális az atrocitásoktól.
Az esperes úr igehirdetése és az IKE elnökének gondolatai egy közkedvelt Zorán-dal sorait juttatta eszembe: „hogy tudd, egy napod mennyit ér, ahhoz látnod kell, hogy az élet hogyan fogy el”. Kiterjesztve ezt a mi közösségi sorsunkra, ez így szólna: hogy megtudd, az anyaországban vagy a tömbvidéken élő magyarként, hogy magyarságod mennyit ér, ahhoz meg kell tapasztalnod azt, hogy ezért a szórványban élő nemzettársaid nap mint nap mennyi áldozatot hoznak. Dicső elődeink és mártírjaink áldozatára emlékezve, nemzeti ünnepünkön hajtsunk tehát fejet a nemzethatárt őrzők jelenkori mindennapos áldozatos munkája előtt is.
Végezetül egy Ady Endre-vers sorai által hordozott gondolat a szervező fiataloknak, a márciusi ifjak mai örököseinek. Mi lehetne más, mint A Tűz Márciusa:
„Testvéreim, nincs nem igaz szavatok,
S százszor többet merhettek, mint amit mertek.”
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai bús magyar ifjú embernek.
…
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák s buták közepette,
S mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni, ha akar,
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim.
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”
Hatványozottan érvényes ez Erdélyországra. Kívánom, hogy legyen erőtök és hitetek a tüzet megőrizni és jövőt akarni. Székelyföldön, a Partiumban és itt, Dél-Erdélyben is.
Nyugati Jelen (Arad),

Közgyűlés és honismereti találkozó
A Partiumi Magyar Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PMMET) múlt szombaton tartotta meg 18. honismereti találkozóját, illetve közgyűlését.
A nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében szombaton délelőtt tíz órától kezdődő esemény első részében a honismereti találkozó előadásait hallgatták meg a megjelentek. Péter I. Zoltán, lapunk egykori munkatársa id. Rimanóczy Kálmán mozgalmas életéről tartott érdekes, vetített képes előadást. Péter I. Zoltán bejelentette, hogy rövidesen egy könyv jelenik meg a tollából, melyben idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán életútját és munkásságát fogja bemutatni. A következő előadó Mihálka Nándor volt, aki a váradi középkori püspöki székesegyház területén végzett kutatásokról beszélt, melynek eddigi talán legjelentősebb lelete egy 160 x 80 centiméteres mészkőből készült, feliratos sírkő. Mihálka Nándor hozzátette, hogy a feltárt leletek a helyszínen kialakítandó vármúzeum részét képezik majd. A honismereti találkozón előadást tartott még Pásztai Ottó Beöthy Ödönről, Széll Kató Széchenyi Zsigmondról, Wilhelm Sándor a hagyományos érmelléki halászeszközökről, Nagy Aranka pedig a Kárpát-medencei kis jégkorszakról.
Közgyűlés
A közgyűlés során Dukrét Géza elnök beszámolt a társaság elmúlt évi tevékenységéről, Nagy Magda pedig a szervezet pénzügyi helyzetéről tartott beszámolót. A közgyűlés mindkét beszámolót elfogadta. Vita alakult ki viszont az ún. Wesselényi-tégla tervével kapcsolatban. Az eredeti felvetés úgy szólt, hogy öt lejes értékjegyeket bocsátana ki a társaság, és a Wesselényi-tégláknak nevezett értékjegyek eladásából származó összegből fel kellene újítani a zsibói Wesselényi kriptát, illetve egy szobrot, vagy emlékművet kellene állítani Wesselényi Miklósnak. Péter I. Zoltán először azt kifogásolta, hogy ezeket az értékjegyeket nem csak öt lejes áron kellene árusítani, később pedig jelezte, hogy először pontosan meg kellene határozni, hogy mit szándékozik végezni a társaság, és utána gyűjtsenek pénzt rá. Dukrét Géza elmondta, hogy tudomása szerint a Wesselényi kripta olyan rossz állapotban van, hogy az már nem helyrehozható, ezért egy emlékművet kell állítani a magyar államférfinak, viszont többen erősködtek, hogy egy emlékmű helyett mégis inkább a kriptát kellene felújítani. Ebben a kérdésben végül nem született döntés a közgyűlésen. A jelenlévők azonban elfogadták azt, hogy a Fényes Elek díjat az idén Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Nagy Magda, a társaság könyvelője kapják meg. A közgyűlés végén felszólalt Sárközi Zoltán, a nagyváradi helyi tanács RMDSZ-es tanácsosa is, tudatva azt, hogy a nagyváradi önkormányzat összeállítja a város leendő utcáinak névlistáját, de ezen a 85 névből szereplő listán mindössze öt magyar név szerepel. Mivel a város lakosságának 25 százaléka magyar, ezért ennek az aránynak az utcanévlistában is tükröződnie kell, így az RMDSZ összeállít egy alternatív listát, melyben magyar személyiségek nevei szerepelnek majd. A tanácsos felkérte a jelenlevőket, hogy javaslataikkal segítsék a lista összeállításának munkáját.
Pap István
erdon.ro,

Egy iskola ellopott története
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat, és még a Jóisten tudja, mi mindent.
Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is. Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a kolozsvári Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot: Litteris et pietati sacrum. Hát már ezt is?
Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás nemcsak a jobblétre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat? Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
Államosítás, átkeresztelés
Litteris et pietati sacrum – A tudománynak és a kegyességnek szentélye – írták fel őseink a jelmondatot a kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a református egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken a Petőfi utcára néző újkollégium épületét.
Ennek kapubejárata fölé szintén a Litteris et pietati sacrum jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület, és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt, hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen az 1948/177-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent 1948/176-os számú államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva.)
Az államosítás után 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincaira változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették. Az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Elveszve az idők homályában
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet, amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét a maga történetének beállítani, és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet. A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről.
Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni. Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görögkeleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola 1919. október 19-ei létesítéssel).
A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet. Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában, és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze”. (Idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét” (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harminchat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú román líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochenţie Micu-Klein Líceummal.
Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „În paralel cu liceul reformat funcţiona o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochenţie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik. A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává.
De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni? Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu Gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé? Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. magyar fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. román líceumban tanultak?
Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője. A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen valódi információkkal nem rendelkeznek. Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az egyetemi könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
Támadás a magyar múlt ellen
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai-líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy szintén légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak. Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad óta ez az intézmény (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincaijal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen. Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól elkövetett hamisításaikért. Érdek-képviseleti szervezetünk, valamint parlamenti és európai parlamenti képviselőink figyelmét is felhívnám, hogy megfelelő fórumoknál lépjenek fel ezek ellen az eléggé el nem ítélhető hamisítások ellen.
Kolozsvári József
Krónika (Kolozsvár),

Nagyvárad kincses képeskönyve
Nagyvárad- Péntek délután az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták meg a Kincses Képeskönyv sorozat ötödik kötetét, mely a Partium fővárosába, Nagyváradra kalauzolja el (gyermek)olvasóit.
A szervezők nevében Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, megjegyezve: többnyire olyanok jöttek el a könyvbemutatóra, akik sokat tudnak a város 900 éves történelméről, holott a kiadvány inkább azoknak szól, akik kevésbé járatosak ebben a témában, de remélhetőleg azért a gyermekek, illetve fiatalok is hallanak majd a kötetről, és tanulmányozni fogják. Zágoni Bálint szerző, kiadó elmondta: a sorozat kezdeményezője a testvére, Zágoni Balázs volt, akinek megtetszett az a széria, mely fiktív városokat mutat be annak tükrében, hogy miként alakultak, fejlődtek az évszázadok folyamán. Természetesen Kolozsvárral indítottak, és olyan városokra összpontosítanak, melyek meghatározó fontosságúak a magyar múlt, lakosságszám, illetve a kulturális örökség szempontjából. Elsősorban 8-12 éves gyermekeknek szánják a képes albumokat, de felnőttek is bátran forgathatják ezeket. Egy-egy kötet összeállítása általában több mint egy évet vesz igénybe. Nem enciklopédiákat jelentetnek meg, hanem átfogó témákat, minél nagyobb területeket érintenek röviden, bemutatva az adott korszak fontosabb személyiségeit is, azzal a céllal, hogy az olvasókat továbbgondolkodásra, kutakodásra serkentsék.
A kötetet illusztráló Jánosi Andrea az oldalkonstrukciók kulisszatitkaiba avatta be az érdeklődőket. Megjegyezte: nagy „szívfájdalma” hogy a kétoldalas panorámaképek jelentős részét szövegek takarják el. (Öt ábrázolást ezért nagyobb méretben kiállítottak a rendezvényen). Megtudtuk azt is, hogy a képanyagokat történészekkel konzultálva, egyeztetve állította össze, például korabeli metszetek alapján. Megjegyezte: azt reméli, hogy kevésbé idealizáltak a képek, mint idealizáltak, hiszen igyekezett valósághű lenni, csak azoknál a képeknél engedett szabad teret a fantáziájának, melyek életképeket ábrázolnak.
Történészvélemények
A rendezvény második felében a kötet összeállításánál közreműködő történészek fejtették ki a véleményüket. Emődi Tamás arra hívta fel a figyelmet: Várad kakukktojás abból a szempontból, hogy nem őrződött meg a középkori városmag, és nem létezik a 16. századnál korábbi ikonográfiai forrás, illetve topográfiai kutatások sem folytak, ezért későbbi katonai felmérések úgymond visszavetítésével próbáltak rekonstruálni helyzeteket, kerülve az anakronizmust. Dr. Fleisz János azt emelte ki, hogy váradivá kellett tenni a kötetet, az eseményeket hitelesen megjeleníteni, úgy, hogy azon korosztály tagjainak érdeklődését is fel tudják kelteni a történelmi események iránt, akiket eddig nem igen szólítottak meg ilyen jellegű, a tényeket mesevilág szerűen tálaló kiadványokkal. Emődi András elmondta: a 16. század végéről, illetve a 17 századból sok a grafikai vizuális emlék a várostrom miatt, utána azonban következik egy hosszú, másfél évszázados periódus 1817-ig, mely korszakból csak levéltári leírások maradtak fenn. A kommunista időszakkal foglalkozó Nagy Mihály két meghatározó várostörténeti esemény domborított ki ebből a periódusból: a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének 1956-os tevékenységét, valamint 1964-et, mely esztendőben a váradiak sikeres élőlánccal védték meg a Szent László templomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro.

Ady, a bukarestiek családias iskolája
198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás
Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik.
A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával.
Nehéz múlt, biztató jövő
Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne.
Már nem a fennmaradás a tét
A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő.
Bukaresti iskolatörténet
Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Festum Varadinum: új fejezet
Nagyvárad- Április 21-28. között a Varadinum Kulturális Alapítvány immár XXII. alkalommal szervezi meg a Festum Varadinum rendezvénysorozatot. Csütörtökön sajtótájékoztatón ismertették a részleteket.
Felvezetőjében Biró Rozália szenátor felidézte az elmúlt 11 esztendő történéseit, amikor alpolgármesteri tisztségének betudhatóan ő volt a főszervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. Úgy vélte, a Szent László király ünnepe köré rendezett Festum Varadinum, melynek ékköve a szentmise és a körmenet, nem csupán hagyományőrző szerepet tölt be, hanem büszkeséggel tölti el mindazokat, akik magukénak érzik ezt a várost. A 2002-ben kijelölt alapcélkitűzések változatlanok: a magyar közösség minél szélesebb rétegének megszólítása azáltal, hogy az RMDSZ együttműködik a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és a kulturális intézményekkel, prioritást képez a helyi értékek felmutatása, tehetségeknek a felkarolása, illetve a három Varadinum-díj odaítélése azon entitásoknak, melyek a korábbi évben a legkiválóbb eseményt szervezték (az emlékplakett Jankó Szép Noémi képzőművész munkája). Biró Rozália ugyanakkor örömének adott hangot, hogy az évek folyamán olyan rangos rendezvények nőttek ki magukat, melyek megszületésénél valamelyik Festum Varadinum „bábáskodott”, és olyan személyiségek vállalták el a fővédnökséget, mint Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök, volt művelődési miniszter, vagy Halász János magyarországi kulturális államtitkár.
Változások
A volt alpolgármesternő arra hívta fel a figyelmet: az idén új fejezet kezdődik a Varadinum Alapítvány, és értelemszerűen a Festum életében, hiszen az alapító okirat értelmében az elnöki tisztséget az a személy kell betöltse, aki a helyi politikai életben a legmagasabb funkcióban van, és jelenleg ez a közszereplő Pásztor Sándor, az RMDSZ-frakció vezetője. Ezen kívül a kuratórium szerkezete is módosult: a civil szférát két ernyő szerű szervezet képviseli (a Várszövetség Dukrét Géza PBMET-elnököt, a Nagyváradi Civil Kerekasztal pedig dr. Fleisz János BINCISZ-elnököt delegálta), illetve tag még a Szigligeti Színház mindenkori főigazgatója (jelenleg Czvikker Katalin), és a nagyváradi magyar oktási intézményeket is mindig reprezentálja ezentúl valaki, most éppen Pásztor Gabriella, a Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatónője.
Pásztor Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy április 21-28. között összesen 29 programmal várják az érdeklődőket. Amellett, hogy az eseménysorozatot igyekeztek átláthatóbbá tenni, több újdonsággal is készülnek. Például hangsúlyozottabban képviselik magukat Várad magyar tannyelvű iskolái (az Ady Endre Középiskola, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum, a Lorántffy Zsuzsanna Református Kollégium, a Mihai Eminescu Főgimnázium, a Szacsvay Imre Általános Iskola és a Juhász Gyula Általános Iskola). Ugyanakkor olyan meglepetéseket is tartogatnak a résztvevőknek, melyek nem szerepelnek a műsorfüzetben, csak a helyszíneken derülnek ki. Érdekességként bevezették, hogy ne csak a városközpontban, hanem a biharpüspöki Bocskai István Közösségi Házban is legyen rendezvény (szombat délután 6 órától).
Meghívók
A Festum Varadinum hagyományos módon a Szigligeti Színházban tartott díjkiosztó ünnepséggel zárul. Ezúttal Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját mutatja be koprodukcióban a Debreceni Csokonai Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Meghívókat 15 lejért lehet igényelni péntektől a körzeti RMDSZ székházakban, a magyar iskolákban, az egyházaknál és a civil szervezeteknél.
A kuratóriumi elnök néhány egyéb eseményt is kiemelt a programkavalkádból, a teljesség igénye nélkül. Hétfőn 17 órától például a partiumi nyugdíjasok meghívására Péter I. Zoltán helytörténész tart előadást a két Rimanóczyról a Szent László líceum dísztermében, majd ugyanott 18 órától Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke értekezik Arany János Paszkál tanárról. Kedden 14 órakor a szoborcsoport előtt diákok tisztelegnek A Holnaposok előtt, szerdán 17 órától pedig Péter I. Zoltán A jelenkori Nagyvárad megalapítása című könyvét mutatják be az Ady líceumban. Érdekesnek ígérkezik ugyanakkor Makai Zoltán Szemelvények Bihar megye és vidéke ipartörténetéből című kötetének bemutatója, pénteken este 7 órától a KREK székházának dísztermében. „Bár anyagi források tekintetében szinte a padlón vagyunk, azért megpróbálunk hasonlóan színvonalas rendezvényeket lebonyolítani, mint eddig”, hangsúlyozta Pásztor Sándor, hozzátéve, hogy pályáztak a román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnál, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkárságánál és a Communitas Alapítványnál. Médiatámogató a Bihari Napló.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Bemutatták Sall László kötetét
Göteborgban, a Move & Walk Intézet támogatásával látott napvilágot Sall László erdélyi magyar költő, író Politkö című verseskötete, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület székházában. A szerző, akivel Demény Péter beszélgetett a Cs. Gyimesi Éva teremben szervezett találkozón, 1990 óta él Svédországban, azelőtt fizikai munkásként dolgozott szülővárosában, Nagyváradon, vezetőségi tagja volt ugyanakkor az ottani Ady Endre Irodalmi Körnek.
Külföldre költözése után többedmagával megalapította a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kört, Gittai Istvánnal és Szűcs Lászlóval közösen pedig az Ady-kör húsz évét áttekintő Péntek esti szabadságunk című interjúkötetet szerkesztette.
– Várad éppen az a vízválasztó, amely engem romániaivá tesz – magyarázta Sall László a kolozsvári bemutatón, hozzáfűzve: valamilyen szinten a város illusztris személyiségéhez, Zudor János költőhöz is kapcsolta első kötetének megjelenését, mint mondta, nem látta értelmét „tolongani azelőtt, hogy Zudornak kötete lenne”. A három évvel ezelőtt, Hora Gina grafikáinak felhasználásával készült mozgás-sérült-szeretet című falinaptár-kötet után a Polit köt teszi le ezúttal az olvasó asztalára, amelyben a versekhez magyarázatot, egyfajta kulcsot is kínál Schneider Németh Antal előszava, valamint Szilágyi-Gál Mihály, Terék Anna, Józsa Márta, Szeles Judit és Demény Péter utószavai révén.
Az est folyamán a szerző, valamint videóüzenetben Gáspárik Attila olvasott fel verseket a jelenlévőknek.
Szabadság (Kolozsvár).

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Vetélkedő Erdély aranykoráról
Nagyvárad – Felvidéki, délvidéki, magyarországi és hazai diákcsapatok vettek részt a Festum Varadinum keretein belül immár hagyományszerűen megszervezett, hétvégi történelemversenyen.
Péntek délután Dr. Oborni Teréz budapesti történész tartott előadást Bethlen Gábor fejedelemről, a nagyváradi Ady Endre középiskola dísztermében. Szó esett családjáról, neveltetéséről, fejedelemmé választásáról és uralkodásának körülményeiről.
Nagyvárad szerepe
Mint elhangzott, az Erdélyi Fejedelemség abban a időben mintegy második magyar hazaként volt számon tartva, s a történsz kitért a továbbiakban Erdély és a Porta kapcsolatára,Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjáratára, a nikolsburgi békére. A jelenlévők tudomást szerezhettek arról, hogy Bethlen Gábor szeretettel fogadta be és segítette a különböző szellemi irányzatokat, majd Nagyvárad szerepére is kitért a történész: mint elhangzott, Nagyvárad központi városa volt a Bethlen Gábor korabeli Erdélynek, Erdély kapujának számított, s Nagyvárad kapitányságától nemegyszer az erdélyi trónra vezetett az út.
Ezt követően Dr. Fleisz János történész előadása következett Nagyváradnak a közvetlenül Bethlen Gábor előtti, illetve utáni időkben betöltött szerepéről és jelentőségéről.
Változatos témák
Szombaton kora reggel kezdődött el a tulajdonképpeni történelmi vetélkedő, melyen tizenöt háromfős csapat mérkőzött meg. A zentai Bolyai Tehetségkutató Gbimnázium, valamint a váradi Ady líceum diákjai egy filmet is készítettek Erdély aranykoráról, iletve Bethlen Gábor uralkodásáról, a későbbiekben pedig a háromfős csapatoknak az említett korszakhoz fűződő feladatokat kellett megoldaniuk. Többek között keresztrejtvényt fejtettek, Erdély nagyjait kellett képekről felismerjék, a Bethlen-korabeli társadalom szerkezetéhez, illetve hadjárataihoz fűződő kérdések is voltak, s a művelődéstörténeti kérdések sem hiányoztak.
Szív és ész
Amint Fleisz Judit történelemtanár elmondta, az évente megszervezett történelemverseny az országosan elismert, versenylistán szereplő rendezvények közé tartozik, s az idén Bethlen Gábor megkoronázásának évfordulója kapcsán esett a választás Erdélynek erre a korszakára. Támogatóik a Communitas Alapítvány, illetve a Rákócszi Szövetség, utóbbinak köszönhetően az első három helyezést elérő csapatok erdélyi körúton fognak részt venni.
A délutáni díjkiosztó ünnepségen Dr. Oborni Teréz történész szólt az egybegyűltekhez. Mint elmondta, fontosnak tartja ezt a versenyt, melynek során a Kárpát-medencei ifjúság számot ad a magyar történelem ismeretéről, mert a résztvevők egyúttal megtapasztalhatják, hogy a nemzeti történelem él és összeköti a különböző országokban élő magyarságot. „Ez egy olyan kincs, amely összekapcsolja a tudást és a lelket, az észt és a szívet” – hangzott el.
Eredmények
A későbbiekben a középiskolások átvették az őket megillető díjakat. Az első díjat a szlovákiai, komáromi Selye János Gimnázium csapata nyerte el (Tóth Terézia, Koncz Krisztina, Ott Karin), a második helyezést az Ady líceum XI.A, X.A, X.E osztályainak diákjaiból álló csapata (Boros Edina, Henn Renáta, Szabó Yvette), a harmadik helyezést pedig az Ady X.D és X.B osztályainak diákjaiból álló csapata (Kovács Balázs, Nagy Norbert, Salánki Dániel) érte el.
Neumann Andrea

erdon.ro

Újjáéledt a diákszínjátszó fesztivál
Hároméves szünet után, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban szervezték meg az Országos Diákszínjátszó Fesztivált. Tíz előadást mutattak be a háromnapos rendezvény során.
A XVIII. alkalommal zajló fesztiválnak most első alkalommal adott otthont az Ady Endre líceum. Mint megtudtuk, a szervezésben Sarkadi Viktória, Demeter Emőke és Kozma Éva tanárok vállaltak nagy szerepet és a szülőbizottság is közreműködött.
Fontos a diákszínjátszás
Kirkósa Enikő magyartanár köszöntötte az egybegyűlteket péntek délután, a középiskola dísztermében, bemutatva egyúttal a zsűritagokat: Nagy András László magyarországi színházi rendezőt, a magyar Szín-Játékos Szövetség elnökét, Szőke Kavinszky Andrást, a Lilliput Társulat igazgatóját, Dimény Levente színművészt, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetőjét, Holczman Ilonát, a székelyhídi Petőfi Sándor iskola tanárát, valamint Gáspárik Attila színművészt. Az ünnepélyes megnyitón részt vett Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes is. „Magyar Birmingham, Szent László városa, Vitéz László püspök rezidenciája, a Holnaposok városa, a Pece parti Párizs” – sorolta Nagyvárad különböző megnevezéseit a későbbiekben Tóth Márta, az Ady Endre iskola igazgatója. Szólt Nagyváradnak a történelem során betöltött fontos szerepéről, s megemlítette azokat a nagyszerű embereket is, akik itt dolgoztak: Ady Endrét, Juhász Gyulát, Krúdy Gyulát.
Az Ady Endre líceum több mint 240 éves múltjáról is említést tett, majd elmondta: jómaga is sokszor fellépett mint diákszínész, sokat tanult a diákszínjátszásból és úgy gondolja, hogy az oktatásban első helyre kellene helyezni a diákszínjátszást. Ilyen elgondolásból vállalta fel a líceum az országos fesztivál újjáélesztését három év szünet után, s egyúttal azért is, mert azAdy Endre líceum színjátszó csoportja az elmúlt időszak során nagyon jó eredményeket ért el. A játék által a diákok megtanulnak egymásra figyelni, nő az empátiakészségük, könnyebben tudják elfogadni és megérteni embertársaikat. „Azt kívánom, hogy tartalmas legyen az ittlétetek és nagyon sok kedves emlékkel és új baráttal térjetek haza” – mondta Tóth Márta.
Robbanásszerű fejlődés
Nagy András László a magyar Szín-Játékos Szövetségről szólt. Az általuk szervezett fesztiválokkal kapcsolatban elmondta: számukra nem léteznek határok, cserébe pedig azt várják a határon túli meghívottaktól, hogy mondjanak le a külföldi vendég státuszáról, legyenek ugyanolyan, teljes jogú résztvevők, mint a magyarországiak. Megemlítette: a magyarországi diákszínjátszás robbanásszerű fejlődésnek indult, a mennyiség átcsapott minőségbe, a drámapedagógia elfogadott pedagógiai módszerré vált és a színjátszás, illetve a színházelmélet érettségi tantárgyként is választható. „Lássuk, hol tart mindez nálatok” – mondta végül.
A zene hangjai
Dimény Levente felszólalása során elmondta: mielőtt a színművészeti főiskolára felvételizett volna, tervezte, hogy diákszínjátszó csoportba iratkozik, de ez nem valósult meg. „Ti egy lépéssel bátrabbak vagytok, mint én” – tette hozzá, kihangsúlyozva: rajongója az olyan tanároknak, akik fontosnak tartják a diákszínjátszást. A későbbiek során a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium Vitéz Lelkek társulata mutatta be A zene hangjai című musicalt. A diákok nagyon jól adták vissza a mű kedvesen megható jeleneteit, a legnagyobbrészt diákokból álló közönség nagy tapssal jutalmazta a fellépőket. A következő napok során brassói, kovásznai, székelyudvarhelyi, szilágykrasznai, kézdivásárhelyi, szászrégeni, székelykeresztúri, szilágycsehi és nagyváradi diákszínjátszó csoportok léptek fel.
Neumann Andrea
erdon.ro

Három év szünet után ismét megrendezték az ODIF-ot
Három év szünet után újraindult hétvégén az Országos Diákszínjátszó Fesztivál (ODIF), amelynek ezúttal Nagyvárad adott otthont. Legutóbb 2010-ben Székelyudvarhelyen szervezték meg a rendezvényt, azóta viszont anyagi források hiányában elmaradt.
A Körös-parti városban tartott 18. ODIF-on Erdély és a Partium tizenegy diákszínjátszó csapata lépett színpadra szombaton, tegnap pedig a szervező magyartanárok és a szakmai zsűri kiértékelte a produkciókat, így az arra érdemes diákok átvehették a nekik járó díjakat.
A díjátadást megelőzően Tóth Márta, a fesztiválnak otthont adó Ady Endre Gimnázium igazgatója köszöntötte a résztvevőket. Felidézte: az elmúlt két évben a Szigligeti Színház és Nagyvárad magyar iskolái, illetve a vegyes tannyelvű tanintézetek magyar tagozatai között sikeres együttműködés alakult ki, aminek eredményeképpen már több előadást is színpadra állítottak a fiatalok, a színház művészeinek szakmai vezetésével. A teátrum ugyanakkor abban is segített, hogy a mostani fesztiválon bemutatott produkciók valódi színházi körülmények között valósulhassanak meg a gimnázium dísztermében. Az igazgató rámutatott: az ODIF újraindításában a határon túli magyar kultúrát támogató magyarországi Balassi Intézet anyagi segítsége játszott kulcsszerepet – az intézet ígérete szerint a jövő évben ismét Székelyudvarhelyen megrendezendő 19. kiadást is támogatják.
Az eredményhirdetést váró diákokhoz Ile Erzsébet magyar szakos tanfelügyelő is szólt, aki a váradi diákszínjátszás nagy múltjára emlékeztetette a közönséget, kiemelve az 1971-ben alakult Kortárs Színpad munkásságát. Az illetékes arra is kitért, hogy mennyire fontos a diákszínjátszás a nemformális nevelésben.
A produkciókat a zsűri tagja, Nagy András László színházi rendező, a magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke értékelte. A rendező örömmel nyugtázta, hogy az erdélyi és partiumi iskolai színjátszócsoportok megtalálták saját hangjukat, és már sem a magyarországi, sem a román amatőrszínjátszókra nem próbálnak hasonlítani. Ugyanakkor örvendetes fejleményként értékelte azt is, hogy a diákszínjátszásban mind az oktatás, mind a színházi szakma megtalálta saját szerepét.
A fesztiválon minden fellépő csoport díjazásban részesült. A legtöbb elismerést a váradi Létra csapat kapta, de többszörösen díjazták a kézdivásárhelyi Macskakő csapat A nagy medve című előadását, a szilágykrasznai Tinikomédiásokat és a szilágycsehi Berkenyét is. A kézdivásárhelyi színjátszók a Magyar Színjátékosok Szövetségének különdíjaként egy békéscsabai fesztiválra is meghívást kaptak produkciójukkal.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Apáczai Csere János tantárgyverseny
Május 7–10. között tartották meg Nagyváradon a VI. Nemzetközi Apáczai Csere János Magyar Nyelv, Irodalom és Kultúra Tantárgyverseny nemzetközi szakaszát. A verseny célja, hogy bátorítsa a magyar nyelv és irodalom tanulását, hogy elősegítse annak népszerűsítését.
A tantárgyversenyre olyan Kárpát-medencei országokból neveznek be diákok, ahol anyanyelvként tanulják a magyar nyelvet és irodalmat. Ezúttal Románia hét megyéjén kívül a Vajdaságból és Felvidékről érkeztek Nagyváradra olyan diákok, akik magyar tantárgyversenyek (országonként különböző) országos szakaszain dobogós helyezést értek el. A múlt héten lezajló versenyre, amelyet az Oktatási Minisztérium szervezett meg a Bihar Megyei Tanfelügyelősséggel közösen, huszonnégy tanuló érkezett, és három korcsoportban (VII.–VIII., IX.–X. és XI.–XII. osztályosok) mérhették össze tudásukat. A megmérettetésnek az Ady Endre Elméleti Líceum adott helyet, és itt tartották meg a díjátadást is. Maga a verseny május 8-án zajlott le, a tanulók három feladat során kellett bizonyítsák tudásukat és kreativitásukat: egy írásbeli vetélkedőn, versmondás alkalmával és egy csoportos feladattal, a dramatizálás során. Másnap, miközben a bizottság értékelte a dolgozatokat, a tanulók és kísérő tanárok érmelléki kiránduláson vettek részt (Székelyhíd–Albis–Szalacs–Érmihályfalva–Érsemjén). Az ünnepélyes díjátadást május 10-én reggel tartották meg.
Magyarság
A díjátadón jelen volt dr. Selyem Zsuzsa, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Tanszékének oktatója, valamint a verseny elnöke, Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes, Ferkő Emília, a Tanügyminisztérium Kisebbségi Főosztályának szaktanácsadója, Ile Erzsébet Bihar megyei szaktanfelügyelő,Tóth Márta, az Ady líceum igazgatója és Szabó Ödön parlamenti képviselő, aki az RMDSZ különdíjait adta át a versenyzőknek. A díjátadón Selyem Zsuzsa reményét fejezte ki, hogy a versenyen résztvevő diákok a továbbiakban is foglalkozni fognak a magyar nyelvvel és irodalommal. Ile Erzsébet elmondta: „Szeretném, ha a verseny tovább élne és az az építő munka, ami itt zajlik, gyümölcsöző lenne. Kifejtette, hogy a magyar tantárgyversenynek nincs párja, hiszen itt három próba során kell bizonyítsanak a diákok”.Ferkő Emília hangsúlyozta, hogy a verseny ürügyként is szolgál arra, hogy különböző országok magyar diákjai és tanárai találkozzanak egymással. „Ezalatt a pár nap alatt a magyarságunkat élhettük meg, amelyet nem csak elfogadnunk kell, hanem éreznünk és továbbadnunk is” – tette hozzá.
Díjak
A köszöntőbeszédeket követően kiosztották az emléklapokat és a különböző helyi oktatási intézmények által felajánlott különdíjakat is, majd a dramatizálásért és a versmondásért járó okleveleket. A fődíjak az írásbeli vetélkedőn első helyezést elért versenyzőknek jártak. A VII–VIII. osztályosok kategóriájában első helyezett lett Dénes Anita (2-es számú Általános Iskola, Marosvásárhely), IX–X. kategóriában Gál Krisztina (Tamási Áron Elméleti Líceum, Székelyudvarhely) és XI–XII. kategóriában Rosu Kriszta (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy). A XI–XII. kategória első helyezettje nem kell majd érettségizzen magyar nyelv és irodalomból, valamint automatikusan felvételt nyer a BBTE magyar szakára.
Nagy Noémi
erdon.ro

Aranka György-verseny a tordai Jósikában
Jósika Miklós Elméleti Líceum
A tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum adott otthont Kolozs megye V-VIII. osztályos diákjai számára szervezett Aranka György Nyelv-és Beszédművelő Verseny idei fordulójának május 11-én. A versenyre a következő magyar vagy magyar tagozatos iskolák neveztek be: Kolozsvárról az Apáczai-líceum, a Báthory-líceum, a Brassai-líceum, az unitárius kollégium, a Református Kollégium, a Sigismund Toduta Zenelíceum, az Octavian Goga Iskola és a Talentum Református Iskola diákjai, Désről az 1-es számú iskola diákjai, Bánffyhunyadról a Technológiai Líceum tanulói, a körösfői Kós Károly Iskola, a kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola diákjai jelezték részvételi szándékukat a szervező Jósika Miklós Elméleti Líceum diákjai mellett .
mérhette össze helyesírási, nyelvhelyességi, szövegértési, szövegalkotási és versmondási képességeit: Édes anyanyelvünk, Szép magyar beszéd és Versben bujdosó versenyformákban.
A párhuzamosan zajló írásbeli, majd szóbeli megmérettetés után a vendég diákok és kísérő tanáraik városnézésre mentek Szabó Hajnalka magyar szakos tanárnő vezetésével, aminek során a tordai templomokat, Jósika Miklós szülőházát, a Történelmi Múzeumnak helyet adó fejedelmi házat látogatták meg. Ezután az iskolanapok alkalmából Tordára látogató kiskúnfélegyházi vendégdiákok társaságában közös ebéden vettek részt. Az ünnepélyes díjkiosztásra az ótordai Református templomban került sor.
Édes anyanyelvünk V-VI. osztályosok kategóriája:I. díj: Pethő Róbert (Jósika Miklós Líceum), II. díj: Péntek Alíz (körösfői Kós Károly Iskola), III díj: Román Sarolta (unitárius kollégium), dicséret: Kelemen Szabolcs (Octavian Goga Iskola), Boros Péter (unitárius kollégium), Horváth Márton (Apáczai-líceum).
VII-VIII. osztályosok kategóriája: I. díj: Mátó-Székely Orsolya (unitárius kollégium), II. díj: Farkas Anna (unitárius kollégium), III. díj: Nagy-Betegh Kamilla (unitárius kollégium), dicséret: Benő Loránd (Báthory-líceum), Orbán Dávid (dési 1-es számú iskola).
Szép magyar beszéd V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Lázár Katalin (Sigismund Toduta Zenelíceum), II. díj: Dimény Kristóf (unitárius kollégium) és Péntek Kitti (körösfői Kós Károly Iskola), III. díj: Ilyés Anna-Boróka (Apáczai-líceum), dicséret: Palocsay Johanna (Octavian Goga Iskola),Varga Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Kovács Nóra (körösfői Kós Károly Iskola), II. díj: Szallós-Kis Csaba (Brassai -líceum), III. díj: Ilyés Zalán György (Apáczai-líceum), dicséret: Kömöcsi Panna (unitárius kollégium), Simon Eszter Nóra (Báthory-líceum).
Versben bujdosó V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Gyurka Sára Krisztina (Református Kollégium), II. díj: Vernes Anita (unitárius kollégium), III díj: Czire Orsolya (unitárius kollégium), dicséret: Kerekes Ákos (Apáczai-líceum), Kun Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Pánczél Kata (unitárius kollégium,), II. díj: Sánta Orsolya (unitárius kollégium), III. díj: Mihály Renáta (körösfői Kós Károly Iskola), dicséret: Szalma-Győrfi Anna (Báthory-líceum), Benedek Ida (Báthory-líceum)
Mihályfalvi Zsuzsa

Az űrlap alja
Itthagyott árnyékvilág
Meghalt Tüzes Bálint (Nagyvárad, 1951. december 11. – Nagyvárad, 2013. június 8.). Szombatra virradóra megállt a ketyegője – ahogy ő mondaná keserédes (ön)iróniával. Minden különösebb felhajtás nélkül. Egy csomó váradi és nem váradi embernek már nem fog megcsörrenni a telefonja, már nem fog senkit „zaklatni” kényszerű bezártságából, amelyre a gyerekkorában tragikus körülmények között szerzett fogyatékosságát tetéző otthoni balesete ítélte. Talán épp örmény gyökereiből eredő férfias dacossága és hitvalló helytállása segítette egész élete során abban, hogy felül tudjon emelkedni testi elesettségén, és úgy végezze tanári munkáját és önként vállalt közéleti feladatait, mint bárki közülünk.
Tüzes Bálint nemcsak pedagógus, költő, közíró és egyben átlagpolgár (fiú és szülő, élettárs és barát, kolléga és szomszéd) volt, hanem ténylegesen is Várad egyik emblematikus figurája, aki erején felül nyújtott maradandót: az Ady-emlékmúzeum őrével, Tóth Jánossal összehozott, 2006-ban megjelent Forró századelő című „beszélgetőkönyve” egyszerre irodalomtörténeti kuriózum és dokumentum, amely korántsem csak Ady Endrének állít sajátos emléket. Elsőnek és utolsónak szánt versgyűjteményét pár évvel korábban adta ki a szavatartó költő: önálló kötetként valóban az első volt, és lám, immár tényleg az utolsó, ami életében megjelenhetett (Életfaárnyék címmel). Persze azelőtt és azután is publikált még Bálint itt meg ott meg amott, a Reggeli Újságnak például indulása óta külmunkatársa volt, de legutóbb akkor kapta fel a nevét a „világsajtó”, amikor tavaly nyáron magyar állampolgári esküt tett az észak-magyarországi Borsodszentgyörgyön. Ami olyan messze van Váradtól, mint ide Szamosújvár. Hogy miért pont ott? „Úri passzióból”, és mert ott született Fehér Dezső, Ady egyik mentora. „Boldog vagyok” – ezek voltak Tüzes Bálint első szavai magyar állampolgári esküjét követően. A nagyváradi pedagógus-költő hozzátette: „az eskü akkor igazán eskü, ha közösségben mondja az ember, ezért választotta keretnek a szentmisét, mert a hívek közössége az ő közössége is”. Így tudósított egy miskolci hírportál az eseményről.
Nos, Bálint barátunknak nem adatott meg még egy évnyi magyar állampolgárság sem, ahogyan sok minden más sem 1951-ben történt világrajötte óta. Irigylésre méltó szellemi fölénnyel, esendőségét leplező kivagyisággal tudta túltenni magát a szorult helyzeteken. Az egri Agriában 2010 őszén megjelent pár soros versében, az Utószóban így villantotta meg azt az arcát, amit meg fogunk őrizni: „a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül”.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

KISEBBSÉGBEN: Ballagunk, reménykedünk
A bukaresti Ady Endre Líceumban az idén heten végeztek – a képen látható öt leány (négyen fehérben, egyikük pedig krémszínű ruhában) és két fiú (a zászlósok). Tavaly tízen végeztek itt, és kilencnek sikerült az érettségi – tehát a líceum 90 százalékos teljesítményével messze az országos átlag fölött áll, jelen pillanatban. Jövőre tizenheten végeznek, tehát érdemes reménykedni.
Cristiane Gertrud Cosmatutól, az Interetnikai Kapcsolatok Hivatala helyettes államtitkárától megtudhattuk, hogy az Ady Endre Líceum teljesítménye nem egyedülálló. Romániában a kisebbségek tannyelvén működő középiskolák általában 90 százalék körül teljesítenek, és többen közülük elérték a 97 illetve 98 százalékot is. Érdemes tehát oda íratni a gyermekeket... Ha elgondoljuk, hogy az érettségi eredmények tekintetében az országos átlag 50 százalék körül bukdácsol, inkább bukik - az átmenők száma ugyanis többnyire ez alatt van, nem pedig fölötte -, akkor valóban érdemes előnyben részesíteni a kisebbségi iskolákat. Egyébként Bukarestben a német tannyelvű középiskola, a Goethe Kollégium az egyik legkeresettebb. Ott tartunk, hogy bejutáskor német anyanyelvű gyerekek maradtak ki, mert német tudásukkal megelőzték őket román gyermekek. Hátha a többségiek rájönnek, hogy a magyar líceumok is garanciát jelentenek a megszerzett tudás, készségek, európai érvényesülés szempontjából. Akkor aztán felköthetjük a gatyánkat, hogy gyerekeink sikerrel versenyezzenek a bejutáskor.
Bukarestben működik még egy bolgár líceum is – nem bolgár tannyelvű, de minden osztályban bolgár nyelvet is tanító iskola. Sőt, ugyanitt görög nyelvet is tanulhatnak az oda járók. Tehát náluk a bolgárok, románok és görögök között szent a béke. Már csak a török nyelvnek kellene gazdát találni – ott vagy más fővárosi állami középiskolában. Úgy hisszük, ez is be fog jönni rövidesen a képbe. -
Zsehránszky István
Maszol.ro,

Bizakodó könyvesek
Sikeres volt a 84. Ünnepi Könyvhét
Látogatószámát tekintve és a könyvkiadók visszajelzései alapján az elmúlt évek legsikeresebb rendezvénye volt a hétfőn zárult 84. Ünnepi Könyvhét – mondta Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadó és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója az MTI-nek.
A szombat délutáni, több mint másfél órás záporeső ellenére valószínűsíthető, hogy látogatói rekordot dönt az idei könyvhét. Köztéren zajló rendezvényről lévén szó a budapesti Vörösmarty térre kilátogatók számát csak megbecsülni lehet – hangsúlyozta az igazgató. Kitért arra, hogy bár sok épületet megrongált a szombati vihar, a pavilonok nem áztak be, így a könyveket sem érte kár.
Zentai Péter László felidézte, hogy az idei könyvünnepre 345 újdonság jelent meg, a központi helyszínen 147 pavilonban kínálták kiadványaikat a kiadók.
"Nehéz lenne megmondani, melyik volt a legsikeresebb könyv, de a visszajelzések azt mutatják, hogy voltak olyan szerzők, akiktől 200-300 kötetet is megvásároltak" – jegyezte meg. A MKKE igazgatója reményét fejezte ki, hogy a sikeres fesztivál már a fordulópontot jelzi az évek óta recesszióban lévő könyvpiacon. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál is hasonló eredményekkel zárult, akkor egyes kiadók 20 százalékos forgalomnövekedésről számoltak be. "Nem szeretném elkiabálni, hiszen még csak az év első felében járunk, de talán megfordul a negatív trend" – fogalmazott.
A szakember szerint az idén erősebb, összeszedettebb program várta a közönséget a korábbi éveknél, ami annak köszönhető, hogy a programok kialakítását egy-egy szerkesztőre bízták. "Bevált az is, hogy későbbre tettük a zenei műsort" – jegyezte meg, kiemelve a Kaláka, a Sebő együttes koncertjét és az Így játszunk mi! – Írók gitárral című estet, amelyen Barna Imre, Bornai Tibor, Bródy János, Grecsó Krisztián, Háy János és Vámos Miklós lépett fel.
Az idei Könyvhét alkalmából Könyvnapi verselő címmel versolvasó programot hirdettek a Kossuth Kiadó és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közreműködésével. Zentai Péter László hangsúlyozta: az alapvetően iskolások számára szervezett szavalásba a közönség is bekapcsolódott, a legtöbben Ady Endrétől mondtak verset. A programot jövőre is szeretnék megrendezni.
Szabó T. Anna az év fordítója
A Szólít a szörny című ifjúsági regény (kiadó: Vivandra) fordítója, Szabó T. Anna kapta az év fordítója elismerést az IBBY- díjak átadásán. A költő, műfordító szerint Patrick Ness könyve katartikus élmény, amely a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlható.
Szabó T. Anna az MTI-nek elmondta, hogy régóta foglalkozik műfordítással, húsz éve dolgozik kiadóknak, a folyóirat-fordítások mellett több mint negyven hosszabb-rövidebb könyv, színdarab vagy verseskötet ment át a kezén, és azért örül különösen az elismerésnek, mert úgy érzi, ez a díj erőt ad a folytatáshoz.
"A gyerekkönyveket különösen szeretem, életem első fordítása, ami persze még nem jelent meg, szintén egy mesekönyv volt 13 éves koromban. Az ilyen munkával azonnal le tudom tesztelni a szöveget a gyerekeimen" – mesélte. Patrick Ness könyvét is felolvasta nekik, mert nem állhatták meg, hogy végig ne lapozzák. A sötéten gyönyörű rajzok, Jim Kay munkái rögtön megragadták az érdeklődésüket, és kíváncsiak lettek a történetre.
"A Szólít a szörny voltaképpen nem gyerekkönyv, a legkisebbeknek nem is ajánlható, de úgy 10-12 éves kor felett bárkinek való, aki nem ijed meg az árnyékától, illetve az élet árnyékos oldalától. Aki még emlékszik a félelmetes Grimm-mesékre vagy az Andersen-mesék szívfacsaró igazságtalanságára, az is meg fog lepődni: ez a történet annál is mélyebb és felkavaróbb, de legalább annyira szép" – fogalmazott Szabó T. Anna.
A Vivandra kiadó repertoárjában számos olyan kötet – köztük a Halálkönyv, Szeretlek könyv és a Ne bánts! könyv – akad, amelyek tabunak számító témákat dolgoznak fel. A Szólít a szörny, amelyben egy kamaszodó gyerek próbál megbirkózni az elfogadhatatlannal, súlyosan beteg édesanyjának közelgő halálával, szintén hiánypótló munka.
Szabó T. Anna elárulta, hogy rá is nagy hatással volt a könyv, életében először történt meg vele, hogy fordítás közben egy bizonyos ponton folytak a könnyei, pedig amúgy nem sírós.
"A Szólít a szörny több mint egy profi írói munka: mitikus ereje van. Nyilván azért, mert már a megírás története is gyásszal kezdődik: a fiatal írónő, Siobhan Dowd, aki az eredeti történetet kitalálta, meghalt, mielőtt kidolgozhatta volna a regényt. Patrick Ness ezután kezdte írni, és a kettejük ereje megsokszorozza a hatást. Ez a díj is a könyvet dicséri, és csak egyik a regényt jutalmazó számtalan elismerés közül" – mondta, hozzáfűzve, hogy Ness és Dowd többi könyvét is az olvasók figyelmébe ajánlja.
Az IBBY (International Board on Books for Young People, Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar szekciója a hagyományok szerint több kategóriában adta át elismeréseit a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A díjazottak között szerepelt Kárpáti Tibor, aki az év illusztrátora díjat kapta Szabó T. Anna Tatoktatok című gyerekvers- kötetének rajzaiért.
"Ez a könyv az egészen kicsiknek is való. Életem egyik nagy öröme volt, hogy tavaly Tibor elvállalta ezt a munkát, és a gyerekek lelkes visszajelzéseiből látom, hogy nemcsak én szeretem. Több könyvtárban mondták már, hogy az elsők közt emelik le a polcról, és sorban állnak kikölcsönözni. Kárpáti Tibor rajzai rögtön megszólítják és megragadják a gyerekeket – szerintem máris klasszikus" – számolt be a kötet fogadtatásáról.
Szabó T. Anna a Magvető Könyvkiadónál megjelent Tatoktatokkal is szerepelt a 84. Ünnepi Könyvhéten, és vadonatúj gyerekkönyvét, a Tükörcicákat is dedikálta. Emellett társszerzőként felolvasott a Kalóz nagypapa című mesekönyvből.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Megújul az Ady-emlékház
Megújul Ady Endre érmindszenti szülőháza – a Szatmár Megyei Múzeum egy európai uniós projekt révén az Ady-emlékház mellett az apai Vasile Lucaciu-emlékházat is rendbe teszi, továbbá az aranyosmeggyesi régészeti lelőhelyen is végrehajtanak több turisztikai célú beruházást.
Amint azt Szőcs Pétertől, a múzeum igazgatóhelyettesétől megtudtuk, a projekt keretében meg kívánják teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a hideg időszakban se kelljen a látogatóknak kényelmetlenségeket elszenvedniük. Kutat fúrnak és vízöblítéses vécét alakítanak ki, modernizálják az Ady-kiállítást, melyben interaktív, digitális eszközök is helyet kapnak, restaurálják a bútorzatot az emlékházban, az ennek szomszédságában levő szülői házat pedig teljesen felújítják. Fűtés is lesz ezentúl a termekben, ahol elektromos készülékek révén megpróbálják majd télen is tartani a múzeumi tárgyak tárolásához szükséges 15 fokot.
Szőcs Péter szerint hasonló munkálatokra készülnek az Apa községben levő Vasile Lucaciu-emlékházban is. Emellett az aranyosmeggyesi régészeti lelőhelyen egy kis régészeti parkot alakítanak ki, melyben őskori, illetve antik lakóházakat is megtekinthetnek majd az érdeklődők. A telep legértékesebb része, a több 100 kemencéből álló dák fazekastelepet is bemutatják a parkban. Itt geofizikai módszerekkel fedezték fel a kemencéket, melyből hatot feltártak és bemutattak, egyet pedig rekonstruáltak, hogy használat közben is megtekinthető legyen az égető. Szőcs Péter szerint mindemellett azt is be kívánják majd mutatni a látogatóknak, hogy miként éltek itt az emberek az őskorban, illetve az antik korban, azaz az időszámításunk előtti első századtól az időszámításunk szerinti 3-4. századig.Krónika (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Ady és a szabadkőművesek románca
Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett.
– Ebből a könyvből botrány lesz.
– Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt.
– E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség?
– A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit.
– Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen?
– A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor.
– Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását!
– Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított.
– Hogyan állt ekkor Ady a költészettel?
– Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel.
Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”.
Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült.
– Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel?
– Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt.
– Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez?
– Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat.
– Tehát valójában megvették?
– Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre.
– Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót?
– Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers.
Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló.
– Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre?
– Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait.
– Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért.
– Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához.
Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges.
Magyar Hírlap/Történelemportál.hu
Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban.
Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/
(Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nyáry Krisztiánból érettségiztek a magyar diákok
Az érettségi tegnapi, magyar nyelv és irodalom próbáján modern tételeket kaptak a diákok, Radnóti Mihály egy versének elemzése mellett ugyanis Nyáry Krisztián Így szerettek ők című magyar irodalmi szerelmeskönyvének előszavát kellett véleményezniük.
A sikerkönyvre vonatkozó kérdések között olyan is szerepelt például, mi a különbség az írói életrajz és az internetes komment között. „Nem, nem én lettem ma érettségi tétel Erdélyben, hanem az általam írt előszó kapcsán tettek fel kérdéseket. Meglepő és megtisztelő. Remélem, már végeztek, és az Ursust isszák valamelyik teraszon" – kommentálta tegnap a Facebookon Nyáry Krisztián, akit a közösségi portálon közzétett, a magyar írók és költők magánéletét bemutató szösszeneteinek népszerűsége késztetett könyve megírására.
A magyar tételek megosztották a nagyváradi végzősöket. Tóth Balázs, az Ady Endre Gimnázium humán szakos érettségizője lapunknak elmondta, a verset elég bonyolultnak találta, de a többi feladatot már könnyűszerrel megoldotta, így legalább kilencesre számít. Bevallása szerint ráadásul épp a magyar írásbelitől félt a legjobban. Reálos évfolyamtársai ugyanakkor – akárcsak egy nappal korábban, a román érettségin – sokkal nehezebbnek értékelték a tételeket, mint amire számítottak. Úgy vélték, semmivel sem volt egyszerűbb feladatuk humán tagozatos társaiknál, és remélik, hogy legalább az átmenő osztályzatot megkapják.
Kisebb kihágások, mint például egy bekapcsolva felejtett mobiltelefon, tegnap is előfordultak, ám a bukaresti tömeges csaláshoz mért botrányra nem került sor. Bihar megyében egyébként 783-an jelentkeztek az anyanyelvi vizsgára, de csak 754-en jelentek meg a megmérettetésen. Ma a szaknak megfelelő kötelező tantárgyból érettségiznek a végzősök.
Rostás Szabolcs, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

EMI-tábor
A tavaly új helyszínre költöztetett EMI-tábor idén is a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén kerül megrendezésre. Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja augusztus 7-11. között színes programkínálattal várja a fiatalokat és fiatal lelkületűeket, családokat és baráti társaságokat egyaránt.
Az EMI-tábor az elmúlt években sikeres nemzetpolitikai műhellyé nőtte ki magát, így idén sem hiányozhatnak a rendezvény programjából a fontos közéleti kérdések.
A tábor második napján, augusztus 8-án, az idén húsz éves Neptun-botrány kerül terítékre, amikor Bodó Barna politológus, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, Borbély Zsolt Attila politológus és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, volt parlamenti képviselő elemzi a két évtizede lezajlott találkozó közéletben betöltött szerepét. Augusztus 9-én (pénteken) az Európai Parlament kisebbségpolitikája és a 2014-es választás kapcsán Balczó Zoltán parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, Tőkés László EP-képviselő irodavezetője tartanak előadást. Az EMI-tábor utolsó napján az autonómiáé lesz a főszerep, hiszen, a Székely Nemzeti Tanáccsal partnerségben, összeállított programban helyet kapott a katalán Marc Gafarot i Monjó, aki beszámol a katalán önrendelkezési harc jelenlegi állapotáról, valamint ezzel párhuzamosan elemzi a székely autonómia-törekvéseket. Délután Polgári kezdeményezések az autonómiáért címmel kerül megszervezésre egy kerekasztal-beszélgetés, melynek meghívottjai – többek között – Izsák Balázs, az SZNT elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, valamint az erdélyi magyar pártok képviselői.
Elmaradhatatlan történelmi előadások
Az EMI-tábor első napján, augusztus 7-én Balogh Gábor történész előadásából megtudhatjuk, hogy a két világháború között voltak-e a magyar kormányzatnak revíziós tervei. Pénteken, augusztus 9-én Raffay Ernő történész tart előadást Ady Endre és a szabadkőművesség kapcsolatáról. Szombaton És mégis élünk – Fejezetek az ezredéves magyargyűlölet történetéből címmel tart előadást Bakay Kornél történész, régész, majd Illésfalvi Péter hadtörténész Az erdélyi bevonulásról és a visszatért területeknek a honvédelem rendszerébe való integrálásáról beszél.
Gazdaság és környezetvédelem
Szerdán Dr. Lóránt Károly közgazdász tart előadást a Kárpát-medence gazdasági helyzetéről és perspektíváiról, pénteken pedig Erdély kincsei a multik kezében címmel kerekasztalbeszélgetésre kerül sor: a Schweighofer-ügy és a verespataki aranybányászat beindítása kapcsán beszélgetnek Kovács Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke, az EMNP, az MPP és az RMDSZ képvielői.
A komoly témák mellett nem feledkezünk meg a szórakozásról sem, pénteken délután visszatérő vendégünk, Berecz András mesél az EMI-táborban.
Csép Sándor-sátor az EMI-táborban
Az idei évben az EMI-tábor szervezői úgy döntöttek, hogy a Szórványért és népesedés sátrat Csép Sándorról nevezik el. A sátor programjában olyan témákkal találkozhatunk, mint a gyermekvállalás kérdése, a szórványvidékek támogatása, a dél-erdélyi és a moldvai magyarság helyzete és kilátásai.
Tematikus sátrak idén is
A 9. EMI-táborban az Előadásósátor és a Csép Sándor-sátor mellett az Ifjúsági és művészsátor, a Kézműves sátor, a Keskeny út sátor és az Alfalu-sátor várja naponta változatos programokkal az érdeklődőket, a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Nem maradnak el a délutáni borkóstolók sem, és a nap vége felé a Kisszínpadon is különleges produkciókkal találkozhatnak a táborozók.
Zenei nagyágyúk a színpadon
Esténként minőségi magyar élőzenére kapcsolódhatnak ki a látogatók, a nagyszínpad programjából idén sem hiányozhatnak a Kárpátia és az Ismerős Arcok zenekarok, de fellép az EDDA Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada is. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadás a Romantikus Erőszak zenekar, az erdélyi magyar zenét pedig a TransylMania és a Knock Out képviselik.
Jegyárak és kiadó szobák
Idén sem drágultak a belépők, a tavalyi évhez hasonlóan 21 RON-ba kerül a napijegy, míg 93 RON-ba az egész hétre (öt napra) szóló belépő.
2013-ban is lesz családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A Dorka Panzió terültének kiépítettsége megfelelő körülményeket biztosít a gyerekekkel érkező táborozóknak is. A Gyereksátor mellett a panzió játszótere is várja a játékos kedvű csemetéket.
Újdonság idén a csoportos kedvezmény, melyben azok részesülhetnek, akik 15-25 fős csoporttal érkeznek az EMI-táborba. A kedvezményes belépő így 73 RON-ba kerül. A csoportok előzetesen, július 31-ig kell jelentkezzenek a gy.szilard@yahoo.com e-mail címen egy listával, mely tartalmazza a résztvevők nevét és személyi számát.
Idén is különböző szálláslehetőségek közül válogatjatnak azok, akik nem szeretnének sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást foglalni, melyeknek ára 30 és 90 RON/fő/éjszaka között mozog. Érdeklődni Horváth Enikőnél lehet a +40 747 30 48 08 telefonszámon vagy a horvath.mitzi@yahoo.com e-mail címen.
Folyamatosan bővülő programkínálat
Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyek megtalálhatók a www.emitabor.hu/erdely címen. Naprakész információkért érdemes az oldalt rendszeresen látogatni! Lassan már lehet az utat tervezgetni és készülődni, ugyanis alig több, mint egy hónap múlva kezdetét veszi az EMI-tábor, Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja.
erdon.ro