Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
7649 tétel
2017. december 26.
A segítő emberek és a gondviselés jóvoltából mindent sikerült túlélni
A Szent Erzsébet Egyesület Pál atya vezetésével harminc árva vagy félárva gyerekről gondoskodik, akiknek az adományozó marosvásárhelyiek jóvoltából sikerült gondtalan, szép karácsonyi ünnepséget rendezni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház átadta a gyűjtésből származott adományokat és még egy erre az alkalomra készült műsorral is meglepte a gyerekeket.
A legkisebb 5, a legnagyobb 17 éves Pál atya gondozottjai között, árvák és félárvák, akik számára a színház kezdeményezésére összegyűlt tartós élelmiszer – liszt, cukor, olaj, száraz tészta, konzervek – a tapasztalatok szerint egy fél évig is kitart az ésszerű gazdálkodás mellett. De tisztító- és tisztálkodó szereket is hoztak az adakozók, a nagytermi és kistermi bejáratoknál és a Merkúr üzletházakban kihelyezett gyűjtőládákba pedig játékok, tanszerek, háztartási felszerelések is kerültek.
Az idei adománygyűjtés mennyiségben és minőségben is felülmúlja az eddigieket – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Pál atya, aki azt is kiemelte, hogy az anyagi segítség mellett ugyanolyan fontos a morális támogatás.
Sokat jelent, ha érezzük, hogy van mögöttünk egy lelki támasz, egy olyan erkölcsi háttér, amelyre mindig lehet számítani. A segítő emberek adománya szeretetből fakad, mi pedig minden adományozónak azt kívánjuk, hogy ez a szeretet megmaradjon és éljen tovább – fogalmazott az atya.
Pál atya árvái valamennyien szeretetben élnek, a nevelőknek, gondozóknak egyformán szeretetre vágyó gyerekek, akiknek odafigyelésre, biztonságra, állandó támaszra van szükségük. A színház által szervezett ünnepi eseményen a Tompa Miklós- és Liviu Rebreanu Társulatok művészei – Benő Kinga, Alexandra Țifrea, Ciugulitu Csaba, Korpos András és Luchian Pantea – készültek egy meglepetés-műsorral, interaktív előadással, amelybe a színészek a kicsiket, de még a jelenlevő gondozókat is bevonták.
A közös játék megkezdése előtt Gáspárik Attila színházigazgató köszöntött mindenkit, majd elkezdődött az éneklés, tánc, beszélgetés. A hangulat oldotta Ciugulitu Csaba közvetlen bemutatkozása, aki valamennyi jelenlevőt megszólított, kihívott, kezet fogott vele. A zene ritmusára kezdődött a tánc, az ének, magyar, román és angol nyelvű slágerek, karácsonyi dalok, vidám szövegek hangzottak el. Majd mindenki nagy meglepetésére megérkezett a Mikulás is, ami azért is okozott nagy-nagy örömet a kicsik között, mert az idén nem sikerült személyesen is találkozniuk a nagyszakállúval. A Mikulásnak – Korpos Andrásnak – a Manócska – Benő Kinga – segédkezett, hiszen a Nemzeti jóvoltából az adományok mellett, mindenki személyes ajándékcsomagot is kapott egy-egy hatalmas szatyorban. Antal Erika / Székelyhon.ro
2017. december 26.
Az elérhető legmagasabb pontszámmal jutott a Fölszállott a páva döntőjébe a gyimesi néptánccsoport
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport a Gyimesvölgye férfikórussal közösen előadott produkciójával továbbjutott a Duna Televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorának döntőjébe.
Három erdélyi produkció jutott be az ötödik alkalommal megrendezett, Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor döntőjébe: a hét magyarországi versenyző mellett a Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös zenekar, és a gyimesbükki, hidegségi, gyimesfelsőloki, illetve gyimesközéploki fiatalokból álló Tatrospart Néptánccsoport küzdhet pénteken a győzelemért.
A Fölszállott a páva tehetségkutató műsor utolsó középdöntőjét kísérhették figyelemmel a nézők péntek este a Duna Televízióban. Az élőben közvetített műsorban 12 produkcióval léptek színpadra a versenyzők négy kategóriában, a néptáncegyüttesek közül a zsűri a legmagasabb pontszámmal a gyimesközéploki Tatrospart Néptánccsoportot juttatta tovább a pénteki döntőbe.
A Kalotaszeg Legénytársulat közönségkedvencként jutott tovább. A gyimesi néptánccsoport gyimesi lakodalmast adott elő, a produkcióban pedig – az elődöntőhöz hasonlóan – ezúttal is fellépett a Gyimesvölgye férfikórus néhány tagja is. Az eredményhirdetés után a gyimesi együttes két tagja egy videóban arról beszélt, alig tudták elhinni, hogy továbbjutottak, nagy volt az öröm. Elmondták azt is, a Fölszállott a pávát nem egy versenyként fogják fel, sokkal inkább az motiválja őket, hogy otthonról és világszerte hányan kísérik őket figyelemmel, hiszen ők képviselik Gyimest.
Hozzátették, a pénteki döntőre egy olyan kihalófélben lévő újévi népszokás bemutatásával készülnek, amely csak a gyimesi vidékre jellemző. Be szeretnék bizonyítani, vannak olyan fiatalok, akik nem feledték el a régi szokásokat, és újjá szeretnék éleszteni a hagyományokat.
A Fölszállott a páva idei kiadásában a 16 és 35 év közötti versenyzők négy kategóriában álltak a zsűri elé: énekes szólisták és énekegyüttesek, hangszeres szólisták és zenekarok, táncos szólisták és táncospárok, valamint néptáncegyüttesek. A teljes Kárpát-medencét lefedő területi válogatókat követően kategóriánként 12–12, azaz összesen 48 csapat, illetve egyéni versenyző jutott tovább a verseny elődöntőjébe, amelyet négy szakaszban tűztek műsorra: péntekenként minden kategóriából 3–3 produkciót láthattak a nézők.
Az elődöntők során a zsűri hetente a négy kategória legmagasabb pontszámot elért versenyzőit juttatta tovább (4 produkciót), valamint a nyolc kieső közül még két produkció is továbbjutott a középdöntőbe. Ennek értelmében minden héten hatan jutottak tovább, ezáltal összesen 24 produkció mérte össze tudását a középdöntőben, ahol már a nézők szavazataira is számíthattak a versenyzők. A középdöntőket két szakaszban tartották, mindkét héten a négy kategória legjobbjai és egy közönségkedvenc jutott tovább. Így állt össze a döntő mezőnye, amelyben 10 produkció versenyzik: az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriában a Pendely Énekegyüttes (Debrecen) és Sőregi Anna Komáromi Kristóf kíséretével (Budapest), a táncos szólisták és táncospárok közül Fodor Mátyás (Gyenesdiás) és Haraszti József (Bátonyterenye), a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriában Debreczeni-Kis Helga (Szentes), az Ördöngös zenekar (Szamosújvár) és a Pósfa Zenekar (Gelle-Pósfa), a néptáncegyüttesek közül pedig a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, a Kalotaszeg Legénytársulat (Méra) és a Tatrospart Néptánccsoport (Gyimesközéplok) lép színpadra.
A pénteki döntőben a négy kategóriagyőztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro
2017. december 26.
Románia elkötelezett az Európai Unió értékei mellett
A külügyminisztérium sajtóközleményben erősítette meg pénteken Románia elkötelezettségét az Európai Unió értékei mellett, arra reagálva, hogy előző nap az ország hét európai uniós partnere és szövetségese közös állásfoglalásban fejezte ki aggodalmát a román igazságszolgáltatás átszervezésével kapcsolatban.
A minisztérium jelezte: nyitott a valós és konkrét párbeszédre most, hogy az igazságszolgáltatási törvénymódosításokat véglegesítette a parlament, és az Európai Bizottsággal is folytatni akarja a konzultációt.
A közlemény szerzői szerint a külföldi partnereknek a román parlament képviselőivel folytatandó párbeszédre kellene alapozniuk a témáról szóló elemzéseiket, s Romániában a polgárokat érintő egyetlen kezdeményezést sem fogadnak el parlamenti vita és a közvélemény tájékoztatása nélkül.
A jogállamiság erősítése és a korrupcióellenes harc a román kormány prioritásai közé tartozik – hangoztatta a minisztérium.
Korábban Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök is párbeszédre hívta a közös nyilatkozatot aláíró hét nagykövetet. A kisebbik bukaresti kormánypárt elnöke azt mondta: kizárva a rosszindulat lehetőségét csak arra tud következtetni, hogy a törvénymódosítások miatt aggódó nagykövetek nem tájékozódtak elég alaposan a témáról.
Csütörtökön hét európai uniós tagország – köztük Franciaország és Németország – bukaresti nagykövete figyelmeztette Romániát: ne gyengítse meg igazságszolgáltatása függetlenségét és a korrupcióellenes harcot az igazságszolgáltatás átszervezésére irányuló törvénytervezetekkel.
Franciaország, Németország, Belgium, Dánia, Finnország, Hollandia és Svédország – a bukaresti nagyköveteik által jegyzett nyílt levél szerint – elismeri, hogy Románia hiteles reformokat hajtott végre az elmúlt tíz évben az igazságügy területén. Úgy vélik ugyanakkor, hogy a héten a parlament által elfogadott, az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló törvénycsomag, valamint a parlament asztalán fekvő, a büntető törvénykönyv és eljárási törvény módosítására irányuló törvényjavaslatok veszélybe sodorhatják az elmúlt tíz év eredményeit. (MTI)
2017. december 27.
Magyarbarátság vagy képmutatás? (RMDSZ–MRSZ pengeváltás)
Az erdélyi magyarság intelligenciája elleni támadásként értékelte Benkő Erika, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője a Mentsétek meg Romániát Szövetség immár második nyílt levelét, amelyet az erdélyi magyar közösségnek címeztek és a Facebookon tettek közzé.
A háromszéki képviselő a mostanság inkább a cirkuszba illő parlamenti tiltakozásairól ismertté váló ellenzéki alakulatnak a magyarkérdésekben ellentmondásos viszonyulását rója fel.
A Mentsétek meg Romániát Szövetség múlt csütörtökön tette közzé második, az erdélyi magyar közösségnek címzett nyílt levelét – az előző az igazságügyi törvények módosításának vitája alatt látott napvilágot, és Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke válaszolt rá –, amelyben a marosvásárhelyi római katolikus líceum megalapítását célzó parlamenti döntéssel kapcsolatos pozitív viszonyulásukat magyarázzák. Eszerint a támogatásuk hátterében a következő érvek állnak: egyrészt képviselőik a toleranciáért, a multikulturalizmusért és egy modern Romániáért szavaztak, illetve nem szeretnének belevegyülni a régi pártok nacionalista és néha szélsőséges politikai játékába. Megállapítják ugyanakkor: az alakulat annak ellenére támogatta az RDMSZ kezdeményezte törvénytervezetet, hogy nem létezik semmilyen egyezmény a két párt között (ellentétben a kormánykoalíciót alkotókkal), mivel hisznek abban, hogy a marosvásárhelyi magyar gyerekeknek a magyar oktatáshoz joguk van, illetve a magyaroknak, mint a románoknak, szükségük van a jogállamra és egy működő jogrendszerre. Meglátásuk szerint az MRSZ a magyarok és a románok alternatívája, a párt, amely „tisztességesen szeretné képviselni az ország minden egyes tagját, betartva mindenkinek az alapjogait”.
A Mi baja az USR-nek a székely ötévessel? című, pénteken a közösségi médiában közzétett állásfoglalásában Benkő Erika rámutat: a pártnak a magyarokhoz intézett sorai olvasása közben az jut eszébe: december 20-án ugyanennek az alakulatnak a képviselői leszavazták, hogy az erdélyi magyar gyermekek magyar nyelven nézhessenek mozifilmeket Erdélyben. „Úgynevezett toleranciaszintjüket nyilvánvalóan meghaladja az, hogy egy ötéves kisgyermek a Verdákat magyarul nézhesse a sepsiszentgyörgyi moziban” – fogalmaz a törvényhozás tagja.
Benkő Erika továbbá megjegyzi: az MRSZ felhívását jócskán árnyalja, hogy az erdélyi magyarság nyelvi jogainak bővítését zsigerből elutasították, illetve ellenzik a közösség számára oly fontos székely zászló használatát, s annak is ellenállnak, hogy március 15-e hivatalos ünnep legyen. A magyarság elégedjék meg december 18-ával, elvégre az például a tatár közösségnek is jó. „Mert egy USR-s jogállamban ugyebár nem a nemzeti közösségek dolga dönteni saját nemzeti ünnepükkel kapcsolatosan” – jegyzi meg ironikusan az RMDSZ parlamenti képviselője. Benkő Erika szerint az MRSZ-nek ezen kérdéskörrel szembeni általános viszonyulását véve egyértelmű: „úgy szólnak a magyarokhoz, hogy közben azért azt nem szeretnék, hogy az anyanyelvhasználati küszöb csökkenjen, vagy hogy regionális identitásunkat szabadon kifejezhessük, és persze nemzeti ünnepünk se legyen”.
A képviselő szerint egyre egyértelműbb, hogy az alakulat tagjai a legkevésbé sem értik a magyar közösséget, amint azt sem, hogy mit jelent erdélyi magyarnak lenni, mit jelent a székely identitás, és azt sem, hogy a székelyföldi magyaroknak milyen hosszú távú elképzeléseik vannak a közösség jövőjéről.
Az RMDSZ képviselője ugyanakkor azon túl, hogy üdvözölte, az alakulat támogatta szavazataival a marosvásárhelyi katolikus iskola létrehozatalát elősegítő törvénytervezetet, felhívta az MRSZ vezetőinek és tagságának a figyelmét arra a tényre, amely szerint „egy normális államban nem kellene erre törvényt hozni, a nemzeti közösségeknek ugyanis alapvető joguk van az anyanyelvükön, saját felekezeti iskoláikban tanulni”. További következtetésként megállapítja: „akkor lenne ez ügyben joguk a magyar közösség jóérzésére apellálni, ha maguk küzdöttek volna az elmúlt hónapokban oroszlánként azért, hogy a vásárhelyi iskolát újra lehessen alapítani. Akkor tényleg lenne reális alapjuk arra, hogy a magyar közösség barátjaként ábrázolják magukat. Így azonban mindössze kisajátítanák azon kollégáim kínkeserves munkáját, akik mindent megtettek azért, hogy a marosvásárhelyi magyar gyermekek továbbra is magyarul tanulhassanak a katolikus gimnáziumban.”
Zárásként az RMDSZ képviselője felidézi: az MRSZ megnyilvánulása nem az első próbálkozás arra, hogy az erdélyi magyar közösség erejét szétforgácsolják, szétzilálják. Ennek kapcsán megjegyzi, hasznosabb lenne, ha a román alakulat tartózkodna a magyar közösség intellektusának „sértegetésétől”. Nagy D. István / Háromszék; Erdély.ma
2017. december 27.
Közös ügyeink
Sokan emlékeznek a pluralizmus jegyében – jelenleg ugyan csökkent erővel, de továbbra is zajló – erdélyi magyar–magyar politikai harc alapvető szlogenjére: nemzeti ügyekben együttműködés, másban verseny.
A jelmondatot ugyan a magát ellenzékinek meghatározó polgári, majd néppárti oldal fogalmazta meg, az idő múlásával viszont az RMDSZ is nagyjából magáévá tette, és el kell ismerni, több alkalommal ennek szellemében is jártak el. Az idei karácsony viszont, úgy tűnik, e hallgatólagos egyezség átlényegülését hozta magával: a jelek szerint a nemzeti, közös ügyek fogalmai nem mindenki számára ugyanazt jelentik. Nehéz ugyanis másként értelmezni, miként történhetett meg, hogy a szövetség színeiben mandátumot nyert – és ezáltal a formális és informális szabályok szerint is ennek a törvényhozási csapatnak a tagjává vált –, de amúgy a Magyar Polgári Párt „zászlaját” hordozó háromszéki parlamenti képviselő egyéni törvénykezdeményezésként, mintegy gerillaakcióként nyújtja be a Székelyföld területi autonómiájának statútumát. Nem mellesleg a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott változatot, és nem a szövetség által már jó ideje összeállított, az MPP által is felvállalt és a honlapjukon „közkinccsé” tett tervezetet. Kétségtelen, Kulcsár-Terza József kezdeményezése kapcsán lehetnek fenntartások, legtöbb kritikusa várhatóan az időzítést említi majd: a centenárium éve előszobájában, jaj! Tény ugyanakkor, hogy a háromszéki képviselő múlt pénteki gesztusának két alapvető jellege vitathatatlan: a következetesség, illetve a választókhoz való tisztességes viszonyulás a tervezet benyújtásáról szóló ígéret betartásával. Utóbbi példaként szolgálhat más törvényhozásbeli társainak, az RMDSZ-frakció többi tagjának is. A titok ugyanis – még ha ez sokaknak kényelmetlen is – ennyire egyszerű: nem elegendő cirkalmas mondatokban támogatni a magyar közösség boldogulását szolgáló célokat, tettekben sem ártana igazolni elkötelezettségünket, felvállalva azokat is, amelyek kellemetlenek, és amelyek esetleg nemtelen támadásokat szülhetnek a többség részéről. A közösség képviselete ugyanis erről is szól. Mert lehet és kell is vitatkozni a székely önrendelkezés esélyeiről, formáiról, hiszen egyetlen terv vagy kezdeményezés – jöjjön bármely oldalról – sem tökéletes, ez viszont nem lehet érv sem a végtelen várakozásra, sem a félmegoldásokra. Kétségtelen, a rendszerváltás utáni Romániában az ilyen és ehhez hasonló célok a román pártok szempontjából mindig is mellőzendők, elgáncsolandók voltak és lesznek, a megfelelő pillanatra várni tehát lassan felesleges. Próbálkozni kell tehát, az esetleges nyílt elutasítás ugyanis többet ér minden halogatásnál és kivárásnál, és nem mellesleg elég erős adu is lehet adott pillanatban. És apropó, ha ez nem közös ügy, akkor mit neveznénk annak? Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 27.
Alkotmányossági kifogás a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény kapcsán
Megtámadja az alkotmánybíróságon a legfelsőbb bíróság a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény módosítását.
A legfelsőbb bíróság közleménye értelmében csütörtöki ülésükön döntöttek a bírák arról, hogy a testület alkotmányossági kifogást emel a 2004/303-as törvényt módosító jogszabály bizonyos előírásai ellen.
A szenátus döntő házként kedden fogadta el a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvényt módosító tervezetet.
A plénum által elfogadott módosító javaslatok között több olyan is szerepel, amelyeket a tervezetet előkészítő parlamenti különbizottság előzőleg elutasított, újrafogalmazva azonban megszavazták ezeket a szenátorok.
Az egyik módosítás a jogi tévedés esetén a bírák és ügyészek felelősségre vonásáról rendelkező, 96-os cikkelyt érinti. Eszerint a kárt szenvedett fél kizárólag az államhoz – amelyet a pénzügyminisztérium képvisel – fordulhat kártérítésért, a törvényszéken keresztül. A jogerős ítélet kikézbesítésétől számítva egy év áll az állam rendelkezésére, hogy kifizesse a kárpótlást. Ezt követően a pénzügyminisztériumnak kötelessége kártérítési eljárást indítani azon bíró vagy ügyész ellen, aki a jogi tévedést elkövette. Az állam joga a bíró vagy ügyész elleni eljárás elindítására a kártérítés kifizetésétől számított egy év után évül el. Egy ehhez kapcsolódó másik módosítás értelmében a bírák és ügyészek csak akkor vonhatók felelősségre, ha a jogi tévedést rosszhiszeműség vagy súlyos gondatlanság okozta. Agerpres; Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 27.
Nagycsaládok karácsonya
Amint azt meghirdettük, a Katalin Egyesület munkatársai karácsony előtt újra felkerestek Arad megyében 20 magyar nagycsaládot, amelynek tagjai 104, többségében kiskorú gyermeket nevelnek. Tartós élelmiszereket, édességeket, kalácsot, egy-egy banánosdoboz ruhaneműt, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban újra megszervezet cipősdobozba rakott ajándékokat, de az RMDSZ-székházban összegyűlt adományokat is elvitték nekik.
Adományozó körúton
Az aradi nagycsaládok közül a tízgyermekes Csermák család idén is rendezett körülmények között, szerényen, de anyagi biztonságban várta a nagy ünnepet. A családfő a legkisebb gyermekkel, Ferenc Jenővel éppen egy temesvári klinikán tartózkodott, ahol a kisfiún sikeres plasztikai műtétet hajtottak végre.
A kisszentmiklósi nyolcgyermekes Bagi család sem szűkölködött, hiszen az Aradi Polgármesteri Hivatal szociális programjának a jóvoltából a kiskorúak mindennap ingyenebédet kapnak. A családapa viszont az egymás után érkező gáz-, villany-, illetve vízszámlák miatt izgult, mivel kőműves lévén, manapság nincs munkája.
Kakasvárosban a 11 gyermekes Feier családhoz éppen disznótorba érkeztünk, ahol a nagyobb fiúk komolyan segédkeztek a munkában. Amint az édesanyjuk, Ibolya elmondta, a 4 nagyfiú, az apjukkal együtt, németországi építőtelepeken dolgozott, egy csapatot alkotva. Mivel a családapának nem igazán ment az itthoni asztalosműhelye, Németországban a csapatával épületek tetőszerkezetének az elkészítését vállalta.
A pécskai 3 gyermekes Gergely Juditék viszont szűkösen élnek, mert ilyenkor télen nem igazán kerül napszámosmunka.
Nagyiratoson a 8 gyermekkel özvegyen maradt Horváth Józsefet egyedül találtuk otthon. A kisebb gyermekek közül 4 a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthonban lakik, a nagyobb fiúk dolgoznak, ahol tudnak. Magának viszont aligha kerül munkája, meg aztán már nem igazán tudja folytatni a szokott munkáját, a fanyesést, ezért örömmel cipelte be a 14 kilós élelmiszercsomagot.
Zimándközön a 6 gyermekes Gurobics Angéla és húga, a 3 gyermekes Szabó Katalin egy házban laknak, amelyre alaposan ráférne a javítás. Angéla gyermekei közül már a tizenévesek is vállalnak alkalmi munkát, a férjének állandó munkahelye van, ezért valahogy megélnek. Szabó Katalinnak viszont komolyabb gondjai vannak, hiszen a betegnyugdíját elveszítette, a gyermekei dolgozgatnak, ahol tudnak, tehát nagyon jókor érkezett a karácsonyi ajándék.
Kisjenő-Erdőhegyen a 6 gyermekes Zleocki család háziasszonya, Csíger Ibolya bizakodva tekintett az ünnep elé, hiszen a férfiaknak állandó munkájuk van, de a legnagyobb fiú, Ferike is jól keres.
Ágyán örömhír fogadta a csomagvivőket: többévi késlekedéssel ugyan, de Borbély Lóránd mégiscsak bevakolta a háza elejét. Az öröm azonban nem teljes, hiszen 5 gyermekének az anyja férjhez ment, ezért az apa a maga szüleinek a segítségével, egyedül neveli tovább a gyermekeit. Feladatának megpróbál eleget tenni, rendszeresen dolgozik, beosztja a keresetét.
Simonyifalván a 8 gyermekes Gazsó család anyagi biztonságban várta az ünnepeket. A házaspárnak, de a legnagyobb lánynak is állandó munkája van. Az anya, Mészáros Mária a házuk homlokzata miatt kesereg, hiszen állítása szerint a munkadíjat megelőlegezte a mesternek, aki viszont a munka befejezését tavaszra halasztotta. Ugyancsak Simonyifalván, a düledező házában ezúttal is hasztalan kerestük az unokáit egyedül nevelő Metz Jolánt, akinek az adományát ismét megbízható helyen kellett hagynunk.
Amint a körúton kiderült, az Arad megyei magyar nagycsaládok többsége jobb körülmények között él, mint néhány évvel ezelőtt. Sorsuk javulása főként annak köszönhető, hogy a gyermekeik egy része felnőtt, munkát vállal, de a szülők közül is többen dolgoznak.
Köszönet
Ezzel együtt mindannyian nagy örömmel fogadták az adományokat, amelyek a legjobbkor a legjobb helyre kerültek. A nevükben az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond a Csiky Gergely Főgimnáziumban Rogoz Marianna tanárnő által szervezett cipősdobozba csomagolt 80 ajándékcsomagért, a Máltai Szeretetszolgálat Aradi Szervezetének az élelemért, mindazoknak a családoknak, akik tartós élelmiszereket, köztük gyümölcsízt, édességet adományoztak, illetve a pénzt adományozó családnak. A jószívű emberek adományaival, illetve az Egyesület tartalékalapjából vásárolt nagy mennyiségű élelemmel, édességgel a szegény sorsú gyermekek és családtagjaik arcára sikerült mosolyt varázsolnunk, éreztettük velük: nincsenek egyedül, valakik rájuk is gondoltak. Ugyancsak köszönet jár Varga Enikő óvónőnek és Bálint Magdolna tanítónőnek, amiért Gyorokra, továbbá Andresz József vingai alpolgármesternek, amiért Majláthfalvára kiszállították a karácsonyi csomagokat. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 27.
Szórványkarácsony a Kohézióval
December 22-én délelőtt zsúfolásig megtelt a Kós Károly Közösségi Központ: a hagyománynak megfelelően idén is családias hangulatú karácsonyi kézművestevékenységekkel, feldíszített teremmel, fenyőfával és alatta sok-sok névre szóló ajándékcsomaggal vártuk az egyesület nyilvántartásában szereplő családok gyermekeit és a tevékenységen részt vevő gyermekeket.
A különféle kézművestevékenységek során karácsonyi képeslapokat, az ünnepi asztalra kerülő egyedi díszeket készítettünk. A családias hangulatot fokozta a gyermekek jókedve, a bátrabbak alkalomhoz illő verseket mondtak, mások karácsonyi dalokat énekeltek és a jelenlevők tapssal jutalmazták meg a produkciókat. A németországi támogatóinknak köszönhetően, a gyerekek nagy örömére, több mint százötven tartalmas karácsonyi csomagot osztottunk ki!
Ezzel párhuzamosan, a „Keresztszülők program” keretén belül a németországi támogatóinktól érkezett névre szóló karácsonyi csomagokat és a tartalmas tanszercsomagokat is kiosztottuk. A „Szórványkarácsony a Kohézióval” című rendezvényünk az egyik összekötő láncszem a három síkon zajló humanitárius tevékenységeink között.
November és december folyamán a németországi támogatóinktól érkezett segélyadományok leosztásával foglalkoztunk. Előbb a nyilvántartásunkban szereplő családoknak vittünk csomagokat, majd több bánsági településre küldtünk ki segélyadományokat. Pár éves kitartó munka nyomán és a hamburgi TEMAH-csoport támogatásának köszönhetően egyesületünk humanitárius tevékenységeit még nagyobb mértékben sikerült kiterjeszteni. Sikerült felállítani egy hálóként működő rendszert, irányításommal, egyesületünk baráti körével és a lelkes önkéntesekkel több magyarlakta településre is juttattunk adományokat, számos rászoruló családnak biztosítottunk segítséget.
Köszönettel és hálával tartozunk adományozóinknak, az egyesületünk baráti körének, a lelkes fiataloknak, akik segítettek a humanitárius tevékenységek hatékony lebonyolításában. A „Varázsolj mosolyt az arcokra!” című akciónk a „Szórványkarácsony a Kohézióval” sorozatunk zárórendezvénye.
Egyesületünk ificsoportjával saját készítésű ajándékcsomagokkal és karácsonyi műsorral leptük meg a csáki öregek otthona lakóit, akik minden évben visszavárnak bennünket, majd a jószefszállási templomban is bemutattuk karácsonyi műsorunkat, így éltetve karácsonyi hagyományainkat, a kántálást.
Köszönjük mindazoknak, akik anyagiakkal, munkájukkal támogatták tevékenységünket. A Kohézió Egyesület nevében a szeretet, a hit, a bölcsesség kövezze lépteiket az új esztendőben! Sipos Ilona beszámolója, Kohézió Egyesület / Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 27.
Elhunyt Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános
December 25-én, vasárnap este elhunyt Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános. A kolozsvári Szent Mihály-templomban 2007-től szolgált, akkor bízták meg a Kolozs-Dobokai Főesperesi Kerület és a Szent Mihály-templom vezetésével.
Székelykálban született 1948. április 25-én. Középiskoláját Marosvásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, ahol 1972. április 9-én Márton Áron püspök szentelte pappá.
Segédlelkészként szolgált Sepsiszentgyörgyön (1972–1976) és Marosvásárhelyen (1976–1979). Plébánosi működését Csíkszentgyörgyön kezdte (1979–1984). Székelyudvarhelyi plébánosi kinevezését 1984-ben kapta, ahol később kerületi főesperes lett. Huszonhárom évi szolgálatához kötődik a Kis Szent Teréz-templom és plébánia létrejötte, a szombatfalvi plébánia önállósulása, a változások után a város pezsgő egyházi életének megszervezése.
Kolozsvári szolgálatához kötődik, hogy befejezte a Szent István-templomot, előkészítette a főtéri templom felújítását, támogatta az oktatási intézmények életét, óvodát és bölcsődét alapított a jövő nemzedék nevelésére. Támogatta az egyetemi és kulturális élet szervezését, szívén viselte az egyházi sajtó fejlesztésének ügyét. Temetéséről később intézkednek. Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 27.
Ma délután gyászmisén búcsúztatják Kovács Sándor főesperest
December 26-án délután 5 órakor felravatalozzák a kolozsvári Szent Mihály-templomban Kovács Sándor főesperes-plébánost, és az esti, 6 órától kezdődő szentmisét lelki üdvéért ajánlják fel.
Végakarata szerint, a szentmise után elindítják koporsóját Székelyudvarhely felé, ahol nyugodni kívánt. Két este virrasztást tartanak szentmisével a Szent Miklós-templomban: december 27-én és 28-án, este 6 órai kezdettel. A temetés pénteken, 11 órától kezdődik a Szent Miklós-templomban.
A kolozsvári egyházközség autóbuszt indít a temetésre az igények szerint, ezért kérik, hogy azok, akik a végtisztesség megadásán részt szeretnének venni, iratkozzanak a sekrestyében vagy az irodán csütörtök déli 12 óráig. Az autóbusz péntek reggel 6 órakor indul a Szentegyház utca bejáratától – olvasható a Szent Mihály templom – Kolozsvár Facebook oldalán.
Kovács Sándor főesperes-plébános december 25-én, este fél 10 előtt hunyt el. Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 27.
Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 27.
Autonómiatervezet mint egyéni törvényjavaslat: az alkotmánnyal „takarózik” az RMDSZ és az MPP-elnök
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára fogja bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője lapunk megkeresésére nem adott egyértelmű választ arra, hogy parlamenti szavazás esetén kiállnak-e a statútum mellett.
Biró Zsolt MPP-elnök pártsikerként értékeli a tervezet iktatását, holott nem írta alá.
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője kedden lapunknak elmondta: Kulcsár-Terza előzetesen jelezte nekik, hogy még az év vége előtt be fogja nyújtani a parlamentbe a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) autonómiastatútumát, ők pedig ezt tudomásul vették. Korodi ugyanakkor emlékeztetett: a tervezet már kétszer volt a parlament előtt, és mindkét alkalommal vita nélkül elvetették. Alkotmányossági probléma merül fel, ezért seperik le mindig vita nélkül az autonómiatervezetet. El kell mondanunk, hogy amíg Románia alaptörvénye nem változik, semmi esélye nincs annak, hogy az autonómiastatútum átmenjen. Ez kétlépcsős folyamat” – szögezte le a Hargita megyei parlamenti képviselő, aki szerint „dolgoznak az ügyön”.
Kérdésünkre, hogy ha mégis sor kerül vitára, az RMDSZ honatyái kiállnak-e a Kulcsár-Terza által benyújtott tervezet mellett, Korodi úgy fogalmazott: a vitában természetesen elmondják érvrendszerüket a közösségi jogok érvényesítéséről, az autonóm intézményrendszer létrehozásának fontosságáról.
Hasonlóképpen vélekedik Biró Zsolt MPP-elnök, aki a Krónikának valamivel diplomatikusabban nyilatkozva úgy fogalmazott: a szakértők véleménye megoszlik arról, hogy a jelenlegi alkotmány mellett el lehet-e bármit is érni ezen a téren, vagy előbb mindenképp módosítani kell az alaptörvényt. Biró ugyanakkor hangsúlyozta: az MPP már hosszú ideje szorgalmazza az alkotmánymódosítást. A politikus arra is kitért, hogy a polgári párt számára az autonómia képviselete becsületbeli ügy, az alakulat programjában is világosan szerepel, hogy mindent megtesznek az önrendelkezés kivívásáért. A pártelnök szerint azáltal, hogy Kulcsár-Terza József benyújtotta az SZNT által kidolgozott statútumot, „semmi új nem történt”, hiszen erről már az MPP választmányi ülésén is döntöttek. Biró Zsolt ugyancsak emlékeztetett arra, hogy az SZNT statútuma már kétszer megjárta a parlamentet, ugyanakkor úgy véli: az MPP „becsületbeli kötelességének tett eleget” azzal, hogy harmadszor is benyújtották.
„Tettük ezt annak ellenére, hogy az SZNT a parlamenti választásokon elzárkózott a magyar jelöltek támogatásától, sőt voltak olyan tagjai, akik román pártok, vagy éppen a lengyel képviselet mellett tették le a voksukat. Mi folyamatosan hangoztatjuk, hogy a magyar emberek érdekeit a román parlamentben csak magyar képviselők védelmezik” – fogalmazott az MPP elnöke. Lapunknak azt is elmondta: az RMDSZ-szel közösen kidolgozott autonómiatervezetet sem vetették el, „létezik a munkacsoport”, ígérete szerint annak a javaslatnak a beterjesztésére is sor kerül, ám ez az alkotmányossági problémáktól függ.
„Az alkotmánymódosítás rögös út, nem lesz egy díszmenet, látványos eredményekre egyelőre nem számítunk” – szögezte le Biró Zsolt. Mindezek ellenére értelmét látja annak, hogy Kulcsár-Terza most benyújtotta a statútumot, mert szerinte ez mindenképpen eléri a román társadalom ingerküszöbét, hozzájárul ahhoz, hogy a kérdésben folyamatos közvita legyen, „ez most a legfontosabb szempont”. Bármi is lesz a sorsa, fontos, hogy egy törvénytervezet ne sikkadjon el, ne porosodjon a fiókban. Első körben a törvényhozási tanácsnak kell majd véleményeznie” – tette hozzá a pártelnök.
Noha Biró Zsolt többes számban beszélt az autonómiatervezet benyújtásáról, Kulcsár-Terza József pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatta azt a képviselőházban. Az MPP politikusa a Székelyföld autonómiastatútumát abban a formában terjesztette a parlament elé, ahogyan azt a Székely Nemzeti Tanács kidolgozta és elfogadta. „Bízom abban, hogy ez nemcsak annyit fog jelenteni, hogy a Székelyföld autonómiájának ügye a román parlament elé kerül, hanem lehetőségként szolgál majd arra nézve, hogy egy érvek mentén történő párbeszéd nyomán a többségi nemzet is elismerje és elfogadja a teljes nemzeti szabadsághoz való jogunkat” – írta közleményében a politikus. A polgári párt háromszéki elnöke – aki az RMDSZ jelöltlistáján szerzett parlamenti mandátumot és az RMDSZ képviselőházi frakciójának tagja – kifejezte meggyőződését, hogy a székelységet megilleti az önrendelkezés joga, annak gyakorlására ígéretet kapott az 1918. december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatban is, és ennek a közösségi akaratnak a megjelenítésére minden alkalmat meg kell ragadniuk a székelység választott képviselőinek.
Kulcsár-Terza József az MTI-nek telefonon nyilatkozva azt mondta: becsületbeli kérdésként kezeli az ügyet. „A Székely Nemzeti Tanácsnak tagja vagyok, úgy gondolom, ezt be kellett nyújtani, és mikor kérnénk számon a gyulafehérvári ígéreteket, ha nem most, a centenárium éve előtt?” – tette fel a szónoki kérdést a képviselő, kifejezve reményét, hogy – a korábbi alkalmaktól eltérően – a bukaresti parlament ezúttal nem fogja érdemi vita nélkül elvetni a tervezetet.
Arra a kérdésre, hogy megpróbálta-e meggyőzni párttársát, Biró Zsolt MPP-elnököt vagy az RMDSZ-frakció többi tagját, hogy ők is aláírják a törvényjavaslatot, Kulcsár-Terza József azt mondta: egyeztetett frakciótársaival, elmondta nekik, miért tartja szükségesnek a tervezet előterjesztését, de szerinte nem őt kell kérdezni arról, miért egyedül az ő aláírása szerepel az iktatott törvénytervezeten. Az időzítés tekintetében Kulcsár-Terza József elmagyarázta: a parlamenti munka során mindig adódnak más szempontok, amelyek szintén fontosak a magyarság számára – mint az anyanyelvhasználati küszöb módosításáról szóló kezdeményezés vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye – és ezek miatt várt az ülésszak végéig.
A Székely Nemzeti Tanács pénteken köszönetét fejezte ki Kulcsár-Terzának, és történelmi pillanatnak nevezte a parlamenti beterjesztést. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 27.
Az örökké időszerűtlen autonómia
„Autonómia nélkül minden kisebbség halálra ítéltetett.” Ha nem is feltétlenül ebben a formában, de a fenti idézet nagyon sokszor elhangzott már Kárpát-medencei magyar politikusoktól az elmúlt közel száz év folyamán.
Mondjuk Kós Károlytól el egészen napjaink közéleti szereplőiig. Az autonómia, az önrendelkezés igénye talán nálunk, Erdélyben fogalmazódik meg a leghangsúlyosabban az elcsatolt nemzetrészek közül, politikai beszédekből, közösségi iránymutatásból nem hiányozhat, választási kampányok idején hívó szóként, „voksgenerátorként” bármikor bevethető.
Még jó, hogy nemrég volt a Kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulója, amikor az 1992. október 25-én a kincses városi Szent Mihály-templomban történt eskütételre emlékezve újfent egyértelművé lehetett tenni, hogy a romániai magyar közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről. Ismét le lehetett szögezni, hogy az autonómia továbbra is célja a politikai érdekképviseletnek, fel lehetett hívni a figyelmet, hogy már eddig is sikerült kiharcolni számos, a belső önrendelkezéshez vezető jelentős jogot, ezek kiterjesztése pedig első számú prioritás a következő időszakban.
Még jó, hogy tudják mindezt az erdélyi magyarok, akik az elmúlt napok fejleményei alapján akár el is bizonytalanodhattak volna. Hiszen lám, a közösséget Románia parlamentjében képviselő honatyák közül mindössze egy vállalta fel a Székelyföld számára területi autonómiát előirányzó törvénytervezet beterjesztését. A többiek szerint a kérdés nem „aktuális”, nem „időszerű”, és különben is összeegyeztethetetlen a jelenlegi alkotmány előírásaival.
Természetesen el lehet vitatkozni azon, alkalmas momentum-e a Románia és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának centenáriumi éve arra, hogy a bukaresti törvényhozásban terítékre kerüljön a tömbmagyar Székelyföld autonómiastatútuma. Meglehet, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, és a románság egy része provokációnak tekinti. Csakhogy a Kulcsár-Terza József-féle akcióval nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a romániai magyar politikai alakulatok között fikarcnyi (akció)egység sincs az autonómiatörekvés tekintetében, mindig akadnak ugyanis, akik szerint ez a kérdés nem időszerű.
És az RMDSZ, valamint az MPP számára a mostani helyzet azért kínosabb mint valaha, mert immár nem „szorulnak” az SZNT autonómiastatútumára, néhány éve ugyanis önálló törvénytervezetet dolgoztak ki az önrendelkezésről. A jelek szerint az asztalfióknak. A közösség, a szavazótábor azonban annyit megérdemelne, hogy nyíltan, egyenesen kommunikálják neki, mi is a szándék a törvénytervezettel, megváltozott-e a stratégia, cél-e még az önrendelkezés, vagy egyszerű kampányelem.
P. S.: Az idézet Erdélyi Gézától, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház volt püspökétől származik, akivel karácsony előtt készített interjút a Magyar Nemzet napilap. És ha neki lesz igaza? Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 27.
Eltemették Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkipásztort
Péntek délután a Rulikowski temetőben gyászolók sokasága kísérte utolsó földi útjára a tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A metsző hideg ellenére nagy tömeg vett részt a Rulikowski temető városi ravatalozójánál zajlott gyászszertartáson, három egyházi elöljáró is, Csűry István református, Böcskei László római katolikus és Virgil Bercea görögkatolikus püspökök, jeléül annak, hogy mennyien tisztelték és szerették a december 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A gyászolókat, illetve a végtisztességet tévő gyülekezetet Dénes István-Lukács, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora, a Bihari Református Egyházmegye esperese, élesdi lelkész üdvözölte, majd Kocsis Attila debreceni lelkipásztor, akit több mint 30 éves barátság kötött eltávozott lelkésztársához, hirdette Istennek vigasztaló igéjét a Máté írása szerinti evangélium I. részének 23. verse alapján: „Íme a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immanuelnek neveznek, ami azt jelenti: velünk az Isten”. Úgy fogalmazott: minden temetési igehirdetés hihetetlen törékeny lelkiállapotban hangzik el, kiélezett élethelyzetben érinthet meg, vigasztalhat, avagy tovább sokasíthatja a már elviselhetetlenül tornyosuló miérteknek a garmadáját. Ezekben a napokban különösen is érzékenyek vagyunk, de talán jó reménységgel mondhatjuk: nyitottak vagyunk Urunk megszólító szavára. Mikor, ha nem most hallhatjuk és hallgathatjuk sokkal érzékenyebb füllel a bátorító szót: velünk az Isten? Hangsúlyozta: a testi halál ugyan fájdalmas veszteség, az itt maradottak számára nehezen feldolgozható trauma, mégis hitvallásos bizodalommal mondhatjuk: halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Tudjuk ugyanis, hogy életünkben és halálunkban, testestül és lelkestül, nem a magunké vagyunk, hanem a mi Megváltónk drága tulajdona. A zsoltárossal mi is együtt vallhatjuk: „siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel”. Nincs nagyobb vigasztalás annál, hogy Isten velünk van nemcsak életünkben és halálunkban, hanem feltámadásunkban.
A tiszteletes azon meggyőződésének adott hangot: Veres-Kovács Attila mérhetetlenül többet vállalt magára, mint kellett volna. Lelke biztosan bírta volna még, de a szíve nem, annyi minden rakodott ott le, hiszen mindent a szívére vett, és szívből csinált. Ha valaki, akkor ő, tudott nevetni is, hányszor és sokan örültünk öblös hangjának. Ugyanakkor ne feledjük azt a bibliai tanítást, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: nevetés közben is fájhat a szív, és ez a szív most nem dobban többet. A zsoltárának kedves igéje egy másik hitvallással együtt adja meg az igazi eredőjét kifogyhatatlan szolgálatának: „ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mert minden a könyörülő Istené, ahogyan a most elmúló reformáció évében is rengetegszer elhangzott: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség.
Akadályfutás
Az évfolyamtársak nevében Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor búcsúzott Veres-Kovács Attilától, néhány anekdotával és viccel fűszerezve mondandóját, és a Zsidókhoz írt levél XII. részének 1. versét idézve („Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”), mely ige az 1976-ban végzett teológusok szolgálatba indítója volt. Felidézte, hogy sokfélék voltak, különböző karakterek, jellemek, ugyanakkor mindannyian elhívottak. Veres-Kovács Attila 41 kört tett meg a képzeletbeli stadion futópályáján, ahol nem a küzdőtársak voltak az igazi ellenfelek, hanem az akadályok, mert a lelkész élete akadályfutás, és az akadályok kiszámíthatatlanul következnek, rájuk edzeni csak imádsággal lehetséges. Küzdőterének időmérő pontjai: Nagyvárad-Velencén segédlelkész, Patóháza, ahol Józsefházára és Aranyosmeggyesre is helyettesként beszolgált, Fugyivásárhely – hegyaljai templomépítéssel –, és Nagyvárad-Olaszi. Időközben egyházkerületi főjegyző volt, a változás viharos idejében, majd kitérő következett az Egyesült Államokbeli és ausztráliai szórványmagyar reformátusság világába. Szíve csücske volt a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium, melynek bábáskodott az újraindításánál, és később felnőtté cseperedésében mint az anyaegyházközség lelkipásztora munkálkodott. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ létrejöttét is szívügyének tekintette. Kitartása nemcsak egyházi szolgálataira, hanem közéleti szerepére is kiterjedt. Alapítványok, egyesületek tudhatták támogatóik közt, irodalmi, zenei, képzőművészeti bemutatók házigazdájaként sokoldalú kultúráját, gazdag nyelvezetét, jó humorát csillogtatta meg. Igehirdetési szolgálata sokak épülése volt.
A gyászszertatáson közreműködött a várad-olaszi Béczy Ernő kórus, a kántorok kórusa, a lelkészek kórusa és vitéz Erdei József előadóművész. A végtisztességet tévőket a szervezők arra kérték, hogy egy szál virággal jelezzék tiszteletüket, szeretetüket. A koszorúmegváltás összegét a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség reformációi emlékköveinek megvásárlására ajánlja fel a gyászoló család. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. december 27.
Angyalvárás Ördöngösen – külhoniak a Páva-döntőben
A Fölszállott a páva ötödik sorozata december végén a döntővel zárul. A külhoni indulók kiválóan szerepeltek a középdöntőkben, így a végjátékban öt formáció is esélyes a győzelemre.
A Fölszállott a páva népzenei és néptánc tehetségkutató verseny – az MTVA és a Hagyományok Háza közös műsora – a végéhez közeledik. Októbertől két hónapon keresztül a nézők pénteki főműsoridőben először a területi válogatókból láthattak ízelítőt, majd az elődöntők következtek. A decemberi két középdöntő után a 29-ei döntővel fejeződik be a sorozat, az adásba a versenyzők fele érkezik külhonból.
A Kalotaszeg Legénytársulat fergeteges menetelés után tárja a közönség elé nádasmenti összeállítását. Céljukat elérték, Kós Károly szűkebb hazája ismét az érdeklődés középpontjába került (Kód: 17).
Az Ördöngös Zenekar ezúttal mezőségi, búzai dallamokkal kívánja megnyerni a döntnökök szívét. Miklósi Hunor prímás elmondása szerint már otthon mozognak a stúdiók világában, a drukk is alábbhagyott, s továbbra is számítanak az erdélyi szavazókra (Kód: 08).
Úgy tűnik, a táncegyüttesek kategóriájában többségben vannak az erdélyiek, hiszen a Tatrospart Néptánccsoport Gyimes figuráit hozza a fővárosba: a regruta vacsora, s lakodalmas tízes-özöne után ismét Tatros-menti táncokkal kedveskednek a nézőknek (Kód: 20).
Egész Felvidék támogatására számíthat a Pósfa Zenekar. „Egy tradicionális szórakoztatási/szórakozási formát kívánunk megismertetni főként a jövő generációival.” – vallották az induláskor, s missziójuk, úgy tűnik, teljesült. Ezúttal csallóközi dudanótákat hallhat tőlük a közönség (Kód: 14).
A zentai Sőregi Anna – Komáromi Kristóf páros eddigi teljesítményéből az életöröm sugárzott. Mostani dallamválasztásuk messzebb esik a Délvidéktől: „Megfogott minket a Gyimesek világa, s a vidék gazdag furulya-hagyományai” – indokolják döntésüket (Kód: 16).
A Fölszállott a páva zsűrijének elnöke Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze. A bírálók között foglal helyet Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
A négy kategória győztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, így a leírt kódokat érdemes megjegyezni.
Adás: 2017. december 29., péntek (Duna, magyar idő szerint 20.25) Az adások megtekinthetők: www.mediaklikk.hu/pava erdon.ro
2017. december 27.
Nagyszántói hálaadás a templomújításért
A reformációi emlékévet templomfelújítással ünnepelte a nagyszántói református gyülekezet. Az ősz folyamán több hetes felújítást végeztek a templom rossz állapotú tetőzetén, mivel annak folyamatos beázásai az épület homlokzatában és mennyezetében is egyre nagyobb károkat okozott.
Az elavult tetőzet állapotát tovább rontotta egy tavalyi jégeső hatása, ami ismétlődő beázásokat okozott. Ezért vált szükségessé és sürgőssé a munkálatok gyors, még az idei évben történő elvégzése, amelyhez a szükséges forrásokat Bors község Polgármesteri Hivatala biztosította. A munkálatok során sor került a cserepek teljes cseréjére, a faszerkezet részleges cseréjére, megerősítésére. Felújításra került a leomlott homlokzat, kijavították a templombelső mennyezeti részének sérüléseit. Emellett részleges csatornajavításra és az ablakkeretek lefestésére is sor került.
A köszönet
Advent harmadik vasárnapján hálaadó istentisztelet keretében mondott köszönetet Isten vezetéséért, megtapasztalt áldásaiért a gyülekezet. Az alkalomra Bátori Géza polgármestert és Csegő Benjámin vállalkozót is meghívták, mert mint az istentiszteleten Fábián Tibor helyi lelkipásztor részéről elhangzott: illő, hogy a segítségkérést, a „kérem” kifejezést kövesse a köszönet kinyilvánítása is. A lelkipásztor jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a község vezetője első perctől elkötelezetten támogatta a templom mihamarabbi felújítását, az Adeco Art Kft. vezetője és alkalmazottjai pedig nem csupán hétköznapi munkaként, de szolgálatként is tekintettek az istenháza helyreállítási folyamatára. A szemünk könnyen megszokja a jót és könnyen elfelejti, hogy pár hónapja még milyen romos állapotban volt a templom tetőzete. A megújult templom az egész település képét, arculatát formálja, megszépíti, de emellett a közösség hitét és önbizalmát is erősítheti – mondta a lelkipásztor. Az is elhangzott, hogy a munkálatok során a gyülekezet három közmunkával segédkezett a templom padlása és kertje kitakarításában. A felújítás befejezését követő naptól máris újabb munkálatok kezdődtek, amikor is a gyülekezet önerőből felújíttatta a parókiaudvar gazdasági épületeinek tetőzetét, hasonló szükségszerűségből. A köszönetmondást Ónódi-Bányai Dávid ifjú szavalata zárta.
Emléktábla
Az adventi hálaadó istentisztelet egyúttal lezárta a reformációi emlékévet. Az ötszázadik évfordulóra egy emléktábla avatásával emlékezteti a ma élő és az utánunk következő generációkat az eklézsia, melynek Wass Alberttől kölcsönzött szövege az emlékeztetés mellett eszméltetni is kívánja a mindenkori nagyszántóiakat. A tábla éppen ezért az utcáról jól látható helyen kapott helyet. Szövege ez: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” erdon.ro
2017. december 28.
Hónapokig eltarthat a nagymajtényi gázkútnál tíz napja kiütött tűz eloltása
A román belügyminisztérium katasztrófavédelmi főosztályának (DSU) a vezetője szerint hónapokig is eltarthat, míg sikerül eloltani a nagymajtényi gázkútnál tíz nappal ezelőtt kiütött tüzet. Raed Arafat egy szatmárnémeti sajtótájékoztatón beszélt erről, kijelentéseit az Agerpres hírügynökség idézte.
A szakpolitikus szerint jelenleg a szakemberek a nagy hőtől megolvadt és ledőlt fúrótorony roncsainak az eltávolításán dolgoznak. Ezáltal tudják ugyanis szabaddá tenni a gázkút fejét. Hozzátette: egy korábbi becslés szerint két héttől két hónapig is eltarthat a tűz eloltása, és nem a gyorsaság, hanem a biztonság lesz a műveletet meghatározó tényező.
Raed Arafat rendkívül alacsonynak tartotta annak a valószínűségét, hogy olyan kedvezőtlen fordulat következzék be, amely a község kiürítését tenné szükségessé. „Nincsen közvetlen kockázat a lakosságra nézve. (.) Jelenleg nem számolunk kilakoltatásokkal, de bármilyen sürgősségi helyzetre fel vagyunk készülve” – idézte az Agerpres Raed Arafatot.
A Szatmár megyei Szamos katasztrófavédelmi felügyelőség (ISU) korábban azt közölte, hogy a földgázkitermelő cég kanadai szakértőket hívott a helyszínre az oltási művelet kidolgozásához.
A Szatmár megyei Nagymajtényban, a magyar-román államhatártól mintegy tíz kilométerre december 18-án hajnalban ütött ki tűz egy földgázkútnál. A kút azóta több méter magas lángokkal ég. Az érintett vállalat közleménye szerint a balesetet egy váratlan földgázkitörés okozta. A vállalat a földgáz kitermelését készítette elő, és lefúrt a földgázrétegig, de még nem szerelte fel a gázkitörés megelőzését biztosító berendezést. A balesetben senki sem sérült meg. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma
2017. december 28.
Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. december 28.
Januártól minden szolgáltatásért fizetni kell (A családorvosok nem engednek a követelésekből )
A tavasszal kezdődött tiltakozási akcióinktól számítva volt elég esélye a kormánynak, az egészségügyi minisztériumnak és az országos egészségbiztosító pénztárnak, hogy megoldja az alapellátás gondjait, de mert nem tették, nem írjuk alá a keretszerződés január 1-jétől érvényes meghosszabbítását – közölte lapunk megkeresésére dr. Şereş Lucia, a háromszéki családorvosok egyesületének elnöke. Ez azt jelenti, hogy az egészségbiztosító pénztár nem téríti meg a családorvosi szolgáltatások ellenértékét, amit mindaddig a pácienseknek kell kifizetniük, amíg a helyzet nem változik.
Az idei keretszerződések 2018. március 31-ig történő meghosszabbítására vonatkozó kormányhatározat múlt pénteken jelent meg a Hivatalos Közlönyben, csak ezután lehetett kiküldeni az értesítést a szolgáltatóknak, hogy ezen a héten jöhetnek aláírni a dokumentumokat – tudtuk meg Dragoş Tatutól, a Kovászna Megyei Egészségbiztosító Pénztár elnökétől. Az intézet vezetője elmondta, a szerződés meghosszabbítására vonatkozó jogszabály minden szolgáltatói kategóriát érint, a kórházakat is, de egyedül a családorvosok országos szövetsége jelezte, hogy felbontja a szerződéses viszonyt a megyei egészségbiztosítási pénztárakkal, erre vonatkozó hivatalos bejelentést ellenben eddig nem közölt a családorvosok háromszéki szervezete. Tegnapi megkeresésünkig a száz Kovászna megyei családorvos közül egy írta alá a keretszerződés meghosszabbítását, Tatu szerint péntekig még lesznek jelentkezők, legalábbis erre utalnak a korábbi évek tapasztalatai. Ugyanis nem első eset, hogy a családorvosok elégedetlenek a feltételekkel, s bár több ízben próbálták hasonló eszközökkel a helyzet orvoslására bírni a szaktárcát és az országos egészségbiztosító pénztárt, legtöbbször ígéretekkel maradtak – állítja dr. Şereş Lucia. A háromszéki családorvosok egyesületének elnöke elmondta, nem azért tanultak olyan sok évig, és nem azért választották az orvosi hivatást, hogy bürokraták legyenek, és iratokat gyártsanak, azt szeretnék, ha a hatalom elismerné, mennyire fontos az alapellátás, és ehhez igazítaná az ágazatra szánt költségvetést is. Évek óta követelik, hogy az alapellátás részesedjék 15 százalékos arányban az egészségügynek szánt összköltségvetésből, de a tavaszi és őszi tiltakozási sorozat ellenére a korábbi 5,77 százalékról csupán 5,8 százalékra emelték, ami nemcsak nevetséges, de megalázó is – mondotta.
Şereş doktornőtől megtudtuk, a családorvosi rendelőknek átlagban havi tizenkétezer lejből kell gazdálkodniuk, ebből fizetik ki a béreket, utalják át az államnak a kötelező járulékokat, és még a rendelő fenntartására, anyagok vásárlására is kell jutnia. Leszögezte: ha a helyzet nem változik, jövő szerdától minden szolgáltatásért fizetni kell azoknál a családorvosoknál, akik nem írják alá a szerződést. Ez minden bizonnyal megnöveli a kórházak sürgősségi osztályainak a forgalmát, a krónikus betegeknek pedig saját költségükön kell megvásárolniuk nélkülözhetetlen gyógyszereiket. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 28.
Szeretetről a történelem sodrásában
Embert próbáló időkben találtak egymásra, alapítottak családot, s megannyi megpróbáltatás ellenére sikerült együtt maradniuk, gyarapodniuk. Szöllősy Miklós és Jolán családjának története nem egyedülálló, hozzájuk hasonlóan milliók szenvedtek, vándoroltak a háború idején, életútjuk bizonyos mozzanatai vélhetően némely olvasók felmenőinek, elődeinek élettörténetéhez is hasonlít – számomra mégis különleges. A Monarchia idején – 1913-ban és 1916-ban –, Erdély egymástól távol eső településein – Margittán, illetve Gidófalván – látták meg a napvilágot, Brassóban találkoztak első ízben, majd újból Budapesten. Végül Háromszéken állapodtak meg, a honvágy hozta haza a családot.
1944-ben sokak számára inkább gondterhes volt a karácsony, mintsem fényektől pompázó, háború idején a túlélés jegyében és reményében teltek a mindennapok. Miklós sem tölthette családjával, fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával az első közös karácsonyukat. A jobb élet reményében mentek a magyar fővárosba, házasságuk évében, 1941-ben kacagva mondták: jól meggazdagodtak... Állásuk volt ugyan, de sokra nem vitték. Legidősebb lányukkal, Jolánnal idéztük fel azokat az éveket.
– Édesapám egy hadiüzemben dolgozott Pesten, édesanyám egy szövőgyárban. A tulajdonos szőrmegyáros volt, katonai felszereléseket, ruházatot gyártottak, ezért édesapámat sokáig fel tudta menteni, hogy ne sorozzák be katonának. Első karácsonyunk 1944-ben azonban úgy sikerült, hogy december elsején besorozták, így édesanyám egyedül maradt velem. Nem büszkeség, de ez az igazság: édesapám következő év februárjában megszökött – tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy volt édesapánk, életünk. Magyar katonaként az út-hidászokhoz sorozták be – nehéz feladatokkal járó munka volt. Talán Szolnok közelében lehetett, akkor ott már szörnyű harcok dúltak, s egy csataszerűségben, ahol magyarok, németek, oroszok összekeveredtek, édesapám átugrott a kerítésen egy temetőbe. Kiáltott utána egy német katona, de nem értette, mit mondanak neki, végül valahogy hazatért.
Élet egy utazóládában
A család Zuglóban lakott – lányuk ma is őrzi a születésekor kapott lakcímkártyát – a Kupavezér téren, albérletben. Pincékben éltek az emberek, oda költöztek, hogy biztonságban legyenek, mert gyakori volt a légiriadó, állandóan futni kellett. A ház tulajdonosa egy februári napos reggelen hazament, hogy szemügyre vegye, milyen állapotban van az épülete. Félig lebombázták... Miklós őszülő hajjal, borotválatlanul, falusi ruhában állt a ház előtt, főbérlője nem ismerte meg, de megszólította: Lássa-e bácsi, mit csináltak a házammal? – kérdezte tőle. Aztán amikor felesége hollétéről érdeklődött, kézen fogta, s bekiabált a pincébe a fiatalasszony után... Rövid ideig még kínlódtak Pesten, ám a családfőt állandóan bújtatni kellett, bármikor „falhoz állíthatták volna”. Elhatározták hát, hazamennek Miklós szülőhelyére, az akkor még falu Margittára. A nagy ostrom előtt felesége egy méretes utazóládát kapott a háziasszonytól, ebbe a régimódi hajóládába pakolt be mindenféle ágyneműt, értékeiket, majd belehúzta egy aknatölcsérbe és lefödelte. Vándorlásuk előtt ezt vették elő, ez lett kislányuk ágya. Ládájukat gyalogszerrel húzták egészen Margittáig, miután a kiváló műszaki érzékkel megáldott fiatal családfő kerekeket szerelt rá. – A biciklit édesanyám kapta egy román katonától. Egy teherautón ültek, fehér kenyeret szeltek és szalonnáztak. Anyám hetekig nem látott ilyet, vélhetően rájuk csodálkozott. Ekkor az egyik katona levágott egy szelet kenyeret, és mondott valamit a társának, anyám pedig románul köszönte meg. Aztán útbaigazítást kértek tőle, anyám románul válaszolt, ezért köszönetképpen nekiadtak egy biciklit. Ennek a kerekeire szerelte rá apám a ládát, azt húzták, benne engem és egy kis holmit, amit menekíteni tudtak. Gyalog mentek tizenegy napon át. Nem mertek sem vonatra, sem teherautóra, sem más járműre felülni. Valahányszor katonai konvojt láttak, mindig betértek a mezőre, s közben igyekeztek úgy haladni, hogy estére mindig lakott területre, faluba érjenek, ahol szállást kaphattak.
Az első éjszakát egy állomás környékén tölthették a fiatalok, az asszony egy mozdonyról kért és kapott meleg vizet, hogy tisztába tegye gyermekét. Egy alkalommal esőben, árok szélén ülve szoptatta őt, férje betakarta, pokrócot tartott felettük. Éppen akkor valami falusiak jöttek szekérrel, akik a jelenet láttán oda kiabáltak: hát maguk mit csinálnak, fényképeznek? Volt, ahol szívesen látták, máskor visszautasították őket. A kisgyermekkel utazókat általában hamarább befogadták, megsajnálták, s ha volt, meleg vacsorát adtak, legtöbbször pityókatokányt. Pesten a pincében valaki sokáig ecetes csípős paprikát, cukor nélküli egreslekvárt evett... – idézte fel lányuk.
Mire a fiatal család a határ közelébe ért, arra már valamelyest meghúzták az országhatárt, de nehézkes volt átkelni rajta. Még nem rendezték a tulajdonviszonyokat, így akinek birtoka átnyúlt a másik oldalra, átjárhatott a földjét megművelni, engedélyt kapott erre. A fiatalok egy malomnál melegedtek, arra vártak, hátha találnak valakit, aki Margittáig megy vagy legalább átkel a határon, hogy vele tartsanak. Végül egy szénát szállító szekeres jött, fogata után kötötték a kis ládát, s ők karjukon kislányukkal a szekér mellett gyalogoltak. Így sikerült átjutni a határon. Április 4-re értek haza.
Partiumból Háromszékre
Margittán tíz évet élt a család, itt született második gyermekük is, Éva. A háborút követő időszakban nehéz volt az élet, a lányok egyebek mellett arra emlékeznek, gyermekként sokat álltak sorba fekete kenyérért. Kellemes, maradandó emlékük, hogy ügyes nagybátyjuk karácsonyokon bőségesen állított elő szaloncukrot, s emellett fával is ügyesen dolgozott, ő készítette az első bababútort nekik, ma is őrzik egy darabját. Édesanyjuk barátnőjével babát varrt nekik: megvásárolták a papírmasé babafejeket, ahhoz készítettek ruhát, cipőket. A család másik ága, a fiatalasszony szülei, testvérei Sepsiszentgyörgyön éltek, ő pedig vágyott haza, arra is gondolva: gyermekei jobb oktatásban részesülnek majd. Így 1954-ben újabb lakhelyváltás következett, dolgaikat tehervagonra pakolták, s ezúttal vasúton, de ismét hosszú napokig utaztak. Immár véglegesen haza.
Úgy nézett ki, a családfő állása – varrógép-műszerészként dolgozott – áthelyezés révén megoldódott a szövetkezetnél, sőt, a lakhatást is biztosnak tudták. Miklós az apósa házában megüresedett lakrészbe készült családjával, ám mire ide értek, beköltöztettek oda egy másik szövetkezeti alkalmazottat. Gondnak ez is elegendő lett volna, ám az ügyes kezű műszerészt lakás hiányában azzal büntették, hogy nem fogadták el áthelyezését sem. Végül Előpatakon talált állást egy varrodában, a lakhatás azonban jó ideig szerencsétlenül alakult, a család be sem tudott jelentkezni a hatóságoknál. Gyermekeik úgy emlékeznek, anyai nagyapjuk halála után költöztek végül az ő belvárosi házába. A család legkisebb gyermeke, Mária 1957-ben már Sepsiszentgyörgyön született. Édesapját dolgos, ügyes kezű mesterembernek ismerték a városban, aki mindent megjavított, varrógéptől vasalóig, sőt, az ügyvédek is hozzá vitték írógépeiket javításra. Mindig vágyott haza, Margittára, s mint középső lánya felidézte: hihetetlenül boldog volt, amikor sok-sok év múlva visszakapta a család szőlőjét... Valódi szé­kellyé sohasem vált.
*
Bő két és fél évtizeddel azt követően, hogy Sepsiszentgyörgyre költöztek, a sors mondhatni összefonta útjainkat, bennünket. Kisebbik lányuk – édesanyám iskolatársa és barátnője – a keresztanyám lett, s mert a kommunizmus éveiben az anyák igen keveset lehettek kisgyermekeikkel, így ő és az egész család vállalták: vigyáznak rám, amíg szüleim dolgoznak. Ez évek alatt sajátjukként óvtak, neveltek, öreg házuk nagy asztala körül tettem meg az első lépéseket, s további életem minden lényeges eseménye oda és hozzájuk is kötődik. Unokájuk, gyermekük lettem, ők a „fogadott” nagyszüleim, s ma is szeretettel ragaszkodom mindannyiukhoz. Semmihez sem fogható érzés megélni mostanság, hogy kisfiam is ott játszhat, ott majszolhatja a piros, ropogós almát, ahol annak idején magam is. Szőllősy nagymamáék öreg-öreg almafája körül... Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 28.
Biztonságban a Bolyai jövője
A marosvásárhelyi RMDSZ és a szövetség önkormányzati testületének közbenjárására Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala kifizette a Református Egyháznak a Bolyai Farkas Elméleti Líceumnak és a Református Kollégiumnak otthont adó ingatlan elmaradt bérleti díjait. 526.000 lejt utalt a polgármesteri hivatal a református egyház részére, ezzel megtérítve a 2017 márciusa és novembere közti elmaradt bérleti díjakat. Ugyanakkor megállapodás született a felek között, hogy a bérleti szerződést januártól meghosszabbítják (az eddigi szerződésben foglaltak módosítása nélkül). „Fontosnak tartjuk, hogy biztonságban tudjuk a magyar oktatást Marosvásárhelyen, ezért mindent megteszünk a jövőben is azért, hogy a két iskolát ne fenyegesse semmi, aminek értelmében megkérdőjelezhető legyen a működésük a jövőben”, fogalmazott Magyary Előd, az RMDSZ frakcióvezetője. (közlemény) Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 28.
Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Bárba szorult kulturális élet
Mezőseptér irányába folytatjuk utunkat, ahol mindössze öt magyar – mind református – él. Útközben értesülünk arról, hogy a templom gondnoka, annak ellenére, hogy korábban megígérte, nem tud fogadni. Így csak rövid kitérőt teszünk, és lefotózzuk az ortodox temető szomszédságában az erdő szélén álló cserépborítású templomot, amely javításra szorul. Hogy ki szán erre majd pénzt, és lesz-e akinek, egyelőre megválaszolatlan kérdés. A faluból felkapaszkodunk egy dombra, majd egy erdőn átvezető úton kanyarodunk le Mezőörményes községközpontba, ahol az itteni szórvány legnagyobb református közössége él, összesen 47-en vannak.
Mezőörményes a legkorábban ismert adatok szerint a Kán nemzetségbeli László vajda és fiai birtoka volt, amelyet 1321-ben I. Károly király Kácsik nemzetségbeli Mihály fia Péternek adott adományul Myke magtalan halála miatt. 1329-ben I. Károly több birtokkal együtt elcserélte a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal, ő 1336-ban továbbcserélte Zyluas-i Sumbur fiaival, Gyulával és Petheuval, valamint Gyula unokájával, Pál fia Andrással, olyan területekre, amelyeket szegénységük és elpusztulásuk miatt sem hasznosítani, sem megőrizni nem tudtak. Egy peres ügyben 1413-ban említik a települést, amikor a tuzsoni Bolgár Miklós bevádolta az Örményes birtokon lakó Mihály vlah kenézt és Mánt, hogy Dragus nevű jobbágyától elvettek egy 40 forint értékű lovat, forintját száz új dénárral számítva. 1554-ben Somy Anna örményesi és egyéb birtokbeli részének negyedét férje, Kechkemeth-i Pathochy Boldizsár részére kötötte le, annak a 8000 forintnak fejében, amelyet tőle kapott, hogy az apjától örökölt ékszereit, amelyeket zálogba kényszerült adni peres ügyei és fiai neveltetése érdekében, visszaszerezhesse. Kastélyát 1638-ban említik először. 1910-ben 1401 lakosából 1042 román és 314 magyar, 1992-ben a 2430 lakosából 2215 román, 117 cigány és 97 magyar volt. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 1949 lakója volt a községnek, 87,33%-uk román, 8,41%-uk roma, 2,57%-uk magyar nemzetiségű.
Kiváló aszfaltos úton kanyarodunk a házak között. Egy nagy telken van a református templom, mellette jókora parókia, amely jelenleg lelkipásztorhiány miatt üresen áll. Szépen rendezett udvarra lépünk be, ahol Silimon Dénes és felesége, Erzsébet fogad. Leülünk a konyhában, és rögtön a múltról beszélünk. Fiatalkorukban kétszer annyi magyar volt a faluban, mint most. Dénes IMSZ- (Ifjú Munkások Szövetsége) titkár volt. Hétvégeken rendszeresen báloztak. Színjátszó csoport is működött. Emlékezetük szerint 1963-ig négy osztályig volt magyar oktatás is. Az 1970-es években megindult a sorvadás. Akkor városba mentek, ma már külföldre távoznak a fiatalok. Az istentiszteleteken, egyházi ünnepek kivételével nem igazán gyűlnek össze a magyarok. A fiatalok nem tudnak táncolni, énekelni, mint hajdanán – mondja Silimon Dénes, majd hozzáteszi, időnként a bárban azért magyar zene van. Nem véletlenül. A tulajdonos Silimonék lánya, Tomşa Ilona, az RMDSZ helybéli szervezetének a vezetője, Dumitru Tomşa (román) polgármester felesége. Neki aztán nem mernek szólni azok a románok, akik betérnek a bárba, és esetleg nem tetszik az, amit hallanak. Aztán viccesen megjegyzik, hogy lányuk jó házasságban él: az RMDSZ „egybekelt” a PNL-vel, most az ALDE-val. Tisztelik egymást a faluban a magyarok és a románok, a vejük ért magyarul, és jó gazda. Minden utcát leaszfaltozott, felújították a kultúrotthont, rendbe tették a községközpontot, a lehetőségek szerint törődnek az emberekkel. Akkor van remény, hogy megmaradjanak! – jelentem ki. Erre a házaspár elgondolkodik, majd Dénes elmondja: a fiatalság nem szeret gazdálkodni. Ha egy kicsit felkarolnák, talán többen maradnának a falun. Hogy meddig, nem tudni.
Elköszönünk, mert nem messze tőlük Pásztor Lajos presbiter és felesége, Erzsébet is vár ránk. Jó gazda portáján vagyunk. Kőből épült csűr és ól áll a hátulsó udvaron, a kert a ház mögött messze lenyúlik a völgybe.
– Van olyan nap, amikor nem kell jó napottal köszönni – mondja Pásztor Lajos, majd hozzáteszi, azért a szomszédban levő magyar családdal rendszeresen tartják a kapcsolatot. Azon igyekeznek, hogy a templomban ne csak egyházi ünnepekkor gyűljenek össze. Az idén, ha szerényen is, de megünnepelték március 15-ét. Volt anyák napja is, ajándékcsomagokat is készítettek. Gazdálkodnak, ahogy tudnak, de nem panaszkodnak. Azt szeretnék, hogy a parókia minél többször benépesüljön. Csak legyen, aki eljöjjön. Ha kevesen is vannak, de összetartanak, akkor helytállhatnak az őrhelyen – vonjuk le a következtetést, miközben mindketten kikísérnek a kapuig.
Agyúval (is) őrzött kastély
Mielőtt az útirányt Beresztelke felé vennénk, egy kis kitérőt teszünk a községközpontban levő kopott külsejű, egykori Bánffy-kastélyhoz. Egyik oldalán felirat: kultúrotthon. Betört ablakai, az udvaron levő szemét és gaz arról árulkodik, hogy rég nem használták. Fotózom, mire az udvaron levő egyik épületből előkerül egy alkoholtól felpuffadt arcú férfi, és rám szól: tilos fényképezni! Elmondom: békés szándékkal jöttünk, csak a kastély helyzetéről szeretnénk érdeklődni. A földszinten levő sötét helyiségbe invitál, s közben mondja, a tulajdonosok őt bízták meg, hogy vigyázzon az épületre, mert ha nem, a cigányok mind elhordanák. Szállást adtak neki, ő pedig senkit sem enged be. Készségesen megadja a tulajdonos telefonszámát, mert ő nem mondhat semmit, nem is tud. A múltját sem ismeri és a jövőjét sem. Pedig nem is akármilyen épületbe költözött be.
A település 1638-ban került I. Rákóczi György tulajdonába, aki a görgényszentimrei várához vezető úton, pihenőhelyként egy korábbi, tornácos, földszintes udvarház helyén 1639–1641 között kastélyt építtetett. Korabeli források szerint az épület téglából, kőalapokra épült, földszintjét az emelettel egy kőből készült oszlopos lépcső kapcsolta össze. A földszint szobái boltozottak voltak, az emelet szobái síkmennyezetet kaptak. Az udvarház alsó ablakait vasráccsal látták el, az épületet pedig fecskefarkú cserepekkel födték be. Az udvarház II. Rákóczi György idején a Barcsai, végül a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került, Bánffy Dénes 1667–1668 között felújíttatta. 1721-ből származik az a leltár, amely leírja a korabeli állapotokat. A jelenlegi épület a 18. század végén nyerte el mai formáját. A 19. század elején több alkalommal kisebb felújításokat végeztek, többször javították a tetőzetet, fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat is. Legutóbb 1962–1967 között végeztek jelentősebb helyreállítási munkálatokat, amelyeket pénzhiány miatt nem fejezhettek be. A kommunizmusban az emeleten kultúrotthon, könyvtár, a földszinten pedig iskola működött. Hozzá tartozott még egy gabonaraktár is. A kastély eredeti berendezése, illetve a díszítése részleteiben sem maradt fenn. Valamikor egy kis tó is állt gyönyörűen rendezett parkjában.
Telefonon beszélgettem a kastély jelenlegi tulajdonosával, a szászsebesi (Sebeş Alba) Cosmean Cosminával, aki elmondta, hogy Ludovic Zaharia 1937-ben vásárolta meg az épületet a tulajdonos Bánffy gróftól. Tőle vette meg Branea Eugen, az ő nagyapja. Így igényelte vissza jogos tulajdonát, amelyet a 10/2001-es törvény alapján 2012-ben meg is kapott. Elmondta, szándékában áll valamilyen turisztikai létesítménnyé alakítani, azonban még nincs elképzelése, hogy miként. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy még azt sem tudta, hogy milyen dokumentáció szükséges egy műemlék épület helyreállításához. Arra is gondolt, hogy támogatja egy falumonográfia szerkesztését, amibe a kastély történetét is belefoglalja. Egyelőre azonban csak a szándéka és az elhatározása van, nem létezik terv, és a pénzről sem igazán beszélt. Az épületre nemcsak a megbízott őr vigyáz. Szomszédságában áll a második világháborúban elhunytak emlékoszlopa, amelyet két korabeli ágyú övez. Az egyik mintha a kastélyt is védené, vagy perlekedne vele. Mert az épület és a fegyver is a letűnt idők néma tanúja, csak éppen másról regélnek.
*
Vannak emberek, akik még mesélnek a közelmúltról és a jelenről, amely lassan történelemmé lesz. A magaslatokra épült templomok őrzik még a falak közé zárt szavakat, a magyarul elmondott zsoltárokat, igéket, aztán maradnak a kövek, amelyek kaviccsá porladnak, és egyszer majd homokként szétszóródnak a szélben. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 28.
Generációk karácsonya Majláthfalván
Talán érdekesnek hangzik a beharangozó cím, de általánosságban így lehetne jellemezni Krisztus Urunk születésének megünneplését falunk templomában.
Először a főszereplők a gyerekek voltak, akik a 24-én délelőtt celebrált szentmisén mutatták be a Kisded születésének történetét. A karácsonyi program előkészítésénél fontos szerepet játszottak Bárdi Melitta és Szőke Szandi, akik a szöveget, illetve versprogramot összeállították, majd segítettek a próbákon, valamint az előadásban is. Fontos szerepet játszott Jenes Feri bácsi is, aki harmonikájával kísérte a gyermekek énekét. Nem utolsósorban a gyermekek ügyességét is meg kell említeni, akik programjukkal szépen átlendítettek bennünket az adventiből a karácsonyi hangulatba.
A stafétabotot a fiatalok vették át, akik az éjféli szentmisén énekeltek. Nagy segítséget jelentett – a daloló fiatalok kórusán kívül – Sós Timothy egyetemistánk elektromos gitárkísérete is, mely által ritmikusabb volt a betlehemi Kisded által hozott öröm ujjongó hangulata. Említésre méltó az is, hogy a tánccsoport tagjai is a fiatalok szentmiséjén ünnepeltek velünk.
Következett a karácsony-napi „népi” szentmise, melyben az annyira ismert és kedvelt karácsonyi énekeket a hívek második és harmadik generációjának bátor és örömteli templomot betöltő hangja szólaltatta meg Jenes Feri bácsi harmonika zenéjének kíséretében. Krisztus születése a templomban ezáltal a különböző korúak együttes ünneplése volt. Ezt teljesítette be néhány órával később a gyermekek programja a pünkösdista gyülekezetben, a református imaházban, valamint a tánccsoport által szervezett sikeres bálban is.
Újból beigazolódott: bár Majláthfalva „egy bejáratú” végállomásnak tűnik, itt élet van, közösség és közös ünneplési hajlam. Miklós Csaba, majláthfalvi plébános / Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 28.
Folytatjuk a köztéri iparművészeti emléktárgyak felleltározását
Továbbra is számítunk olvasóink segítségére
Egy szemfüles olvasónk figyelmeztetése nyomán, miszerint a Főtér sarkán elhelyezett monarchiabeli tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopnak váratlanul nyoma veszett, elkezdtük összeállítani ezen „kordokumentumok” jegyzékét. Több mint egy éve közöltük le először a Kolozsváron fellelhető tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopok és utcai csatornafedők általunk számba vett jegyzékét. A valamikori kincses városnak már sok ilyen emléke eltűnt, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a több mint száz éve kihelyezett, pontos adatokat közlő műtárgyaknak egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat önerőből és olvasói segédlettel leltároztuk fel, az utóbbiak önkéntes közreműködését ezúttal is köszönjük. Olyan tudománytörténeti és egyben iparművészeti tárgyakról van szó, amelyeket a huszonegyedik század embere korszerű technikai eszközökkel könnyűszerrel helyettesíthet, de hitelességük ma is vitán felüli.
2016 decemberében felhívással fordultunk olvasóinkhoz, próbáltuk közösen felleltározni a még meglévő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban fellelhető magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, értesítsenek bennünket, hogy hol, és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképeket is mellékelnek a tájékoztatáshoz. Így jelzett nekünk Cs. Gy., K. Z., F. E., M. L., J. GY., K. J., P. A. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő helyszíneken elhelyezett magasságjelző fémoszlopokról tudunk: a magyar színház épülete mellett (felirata olvashatatlanná kopott); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, tábla a falon (XXXV 349.314); Mócok útja 62., tábla a falon (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Deák Ferenc/Eroilor 48. (a román színház felőli oldalon, tábla a falon: 6/ 342844), a Főposta épületén (VIII 340.495), Élian-palota (Ferenc József/Horea út 2., 12/348.349), Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is a helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban álló, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült beazonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Orbán Balázs/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78.; Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6.; 17., 27.; Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében; Postakert/Cuza Vodă 4.; Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31.; Szappany/Nyomda u. 4–6.; Bocskai/A. Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata; Csermalom/Gorunului 18.; Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka; Kájoni János/Călugăreni u. 6.; 17., Kőváritelepi Közép/Carpaţilor utca 19.; Pata-középsor/Minerilor u. 46.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, hiszen történelmünk, civilizációnk apró, de a maga nemében jelentős részleteiről van szó. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 28.
„Por és Istenpor vagyunk…”
Milyen lesz az a visszaröpülés, /amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky János)
Karácsony második ünnepén, Szent István első vértanú napján különösen nehéz szavakat találni a búcsúzáshoz, a búcsúztatáshoz. Az isteni ige megtestesülését ünnepeljük, azt, hogy az örökkévaló Isten szent fiában a történelemben tapasztalható, mondhatni fogható módon kimondta, kinyilatkoztatta magát és kétezer évvel ezelőtt konkrét választ adott két nagyon fontos kérdésre. A megtestesülés óta már nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen az Isten. Isten olyan, mint a megtestesült ige, Jézus Krisztus. És ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen emberré kell lennünk, akkor a választ szintén Jézus Krisztusban maga a Teremtő adja meg nekünk. Olyanokká, mint Jézus Krisztus. S amikor most a főesperes úr koporsója mellett hitvallást teszünk az ige megtestesüléséről, akkor azt is hozzá kell tennünk a hitvallásunkhoz, hogy minden emberi életben, minden hittel megélt, reménységben megharcolt és szeretetben odaadott életben a sokszor oly távolinak tűnő, „rejtőzködő” Isten mutat meg magából egy darabot. József Attilával vallom én is most e koporsó mellett: „Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek.”
Egy történet szerint két szerzetes azt olvasta valahol, hogy messze tőlük létezik egy hely, ahol az ég és a föld összeér, egybeáll. Éppen ezért elindultak, hogy megkeressék ezt a helyet. Hosszú, fáradságos út után, sok-sok viszontagság közepette, de nagyon sok szép tapasztalatot szerezve fáradtan érkeztek meg a helyhez, ahol egy ajtóba botlottak. Miután bátorságukat összeszedve, de mégis félve-remegve beléptek az ajtón, rá kellett döbbenniük, hogy az ajtón keresztül abba a cellába léptek be, ahonnan nagy reményekkel egykor elindultak.
A hely, ahol a föld és az ég összeér, nem más, mint az a tér, ahol éppen most vagyunk, nem más, mint a testünk, amely lélegzik még, nem más, mint a lelkünk, mert test, szellem és lélek hármasságában és mégis egységében élünk mindaddig, amíg nem marad más belőlünk, mint a lelkünk, az „Istenpor”, csak néhány porszem és a szeretni tudásunk.
Ezekben az órákban nem az a dolgunk, hogy elhunyt testvérünk életét méltassuk, hanem hogy Isten igéjének vigasztalását befogadjuk abban az eucharisztikus közösségben, amellyel maga a testté lett ige, az Úr Jézus Krisztus jön közénk a maga valóságos jelenlétével és vigasztalásával. Mindezek mellett persze engednünk kell, hogy e vigasztalás elhunyt testvérünk életéből áradjon ránk.
Főesperes urat jó negyedévszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. „Mindentől messze, de a szívhez közel, csinálj csodát és én elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog…”, valahol ezzel az életérzéssel, ettől a vágytól hajtva kerestem valami biztosat. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor, 14 évesen, Székelyudvarhelyen, az általa szervezett és vezetett egyházközségben egy olyan egyházképem alakulhatott ki, ami a biztonságról beszélt, ahol biztonságban tudhattam magam, ahol jó volt részt venni a szentmiséken, zarándoklatokon, ifjúsági órákon, hittanórákon, mondjam ki: ahol jó volt katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet ott szervezett, sokunknak volt mentsvára és melegágya, sok nem csak papi, de tanítói, orvosi, színészi, és ki tudja még hányfajta hivatásnak. Élmény volt a Szent Miklós hegyére járni, oda tartozni és megtapasztalni, hogy a sokszor merevnek tűnő struktúrák mögött hiteles élet alakulhat, amely az egyházhoz való hűségből és szeretetből fakad.
Azt tapasztaljuk, hogy minden ember élete valamilyen projekt mentén alakul. Mintha csak akkor lenne jogunk az élethez, ha valami nagy projekt részesei vagy éppen levezénylői lehetünk, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolná azt. Főesperes úr életéből számtalan nagy projektet említhetnénk, amiket ő tényleg úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha a saját élete függött volna tőle, mintha a saját értékessége, az életének értelme lenne az. Mindig azon volt, hogy valami újat, szebbet, jobbat hozzon létre és másokat is motivált, hogy kezdeményezzenek, lépjenek, tervezzenek. Amikor kicsinyhitűen én magam kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő maga volt, aki bátorított: „hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is – mondta nekem, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi”. S valahogy így lett az ő tervei mentén gabonásból hittan és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a Mallersdorfi nővéreknek, szép modern temploma a Bethlen-negyedieknek, papi öregotthona az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron ifjúsági háza, és még ki tudja mi mindene a Székelyudvarhelyieknek, így lett önálló plébániája a szombatfalviaknak, temploma a boldogfalviaknak, Szent István temploma a Donát negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Sokszor kérdeztem, hogy mi szükség az ezekért vállalt sok vitára, küzdelemre, konfrontálódásra, álmatlan éjszakára, konfliktusra emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem találtam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az egyház iránti szeretet miatt és csakis ebből kifolyólag, mert csak emiatt érdemes. Az egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, kapcsolatait, sokszor családtagjait, álmait.
Mindezek mellett és mögött nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető tervei voltak. A közösségépítés és -formálás olyan formáját művelte mindenekelőtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben a személyességnek hihetetlen szerepe volt. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár kolozsvári hívei közül, rögtön tudta kötni azt, nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, sokszor gondhoz, problémához.
És nem csak ezek a kedves ismerősök, egykori hívek és éppen aktuális rábízottak, de bárki, aki szükséget szenvedett valamiben, aki kért tőle valamit, az nem távozhatott üres tarisznyával, mert figyelmességben és nagyvonalúságban nem lehetett versenyezni vele. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ő ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, hogy ne olyan megoldást találjon, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként mindig igyekezett bizalmasan kezelni papjai gondját, kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt, hogy a „kőszentmihály” terv, a templom restaurálását megvalósíthassa, levezethesse. És ez most nem adatott meg neki. Kicsit olyan ez most, mint Dávid király templomépítési projektje, amit az Úr nem írt alá Dávidnak. Nátán próféta tolmácsolta neki a drámai üzenetet.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden projekt. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de soha nem projektjeink által teljesedik be! A halálos ágyon elveszítjük az általunk kontrollált biztonságunkat, elveszti számunkra az értékét mások elismerése és elporlad korábbi hatalmunk és sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kicsi választás után végre az igazi döntés elé: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom el azt. Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy smst, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét, és most csak az Ő jelenlétére összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére siettem. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat! Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Én ezt a lelkigyakorlatozást láttam ebben a kegyetlen folyamatban, amit végig kellett élnie az elmúlt két hónapban. Szépen, lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak arra őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekével, a szentségeket kiszolgáltató „papfiaival” és paptestvéreivel. Gyakran imádkozták Szent Ignác suscipe-imáját: Vedd Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egészen akaratomat. Mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, neked Uram visszaadom. Mindenem a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem a szeretetet és kegyelmet, mert ez elég nekem. Szépen ment el! Mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba, egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „Istenpor”, amit magában hordott immáron, örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozva tanúskodott földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de Istenpor vagyunk. S visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek. Ámen.
Takó István plébánosnak, egyetemi lelkésznek a Szent Mihály-templomban Kovács Sándor lelki üdvösségéért bemutatott szentmiséjén elhangzott prédikációja Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 28.
Népek karácsonya – a Kolozsvári Magyar Opera karácsonyi koncertjéről
Népek karácsonya címmel tartott karácsonyi koncertet a Kolozsvári Magyar Opera. Nemhiába választották a szervezők ezt a címet immár második éve, az opera művészei valóban magukra öltötték a népek legértékesebb zenei öltözeteit.
A koncert első felében Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa örvendeztette meg a közönséget. A két éve létesült kórus szemmel látható, de főleg füllel hallható fejlődése Kovács Dalma karvezetőnek köszönhető, akinek munkája által büszkélkedhetünk Kolozsvár számos tehetséges gyermekével. Idén a 60 tagú kórust Kálló Krisztián, a Gheorghe Dima Zeneakadémia karmesteri tagozatának elsőéves doktorandusza készítette fel és vezényelte a koncert első részében. A repertoár mérlege többnyire a magyar folklór felé billent, e magyar zenei „népviseletet” pedig a Tokos zenekar kísérete ékesítette. A közismert és közkedvelt együttes nemcsak profizmusával, hanem hatalmas lendülettel és lélekjelenléttel varázsolta vissza népünk hagyományos karácsonyának töredékeit, az autentikus zenei világot.
Mielőtt még távolabbi népek karácsonyi zenéi csendültek volna fel, kis ideig hazaibb tájak dallamait hallhattuk. Mivel idén Kodály Zoltán zeneszerző születésének 135., és halálának 50. évfordulója alkalmából Kodály emlékévet tartunk, ennek tiszteletére a repertoárt három Kodály acapella mű gazdagította. A koncert második fele képezte többnyire a nemzetközi repertoárt, de a gyermekkórus előadása által is volt alkalmunk betekinteni más népek karácsonyi zenei világába. Ilyen volt például a spanyol A La Nanita című dal, amelyet Babţan-Varga Flórián, a Gheorghe Dima Zeneakadémia gitár szakos hallgatójának kiváló kísérete tett színesebbé. Az előadó játéka és a kórus őszinte előadásmódja szinte kézzel foghatóvá varázsolta a spanyol kultúra egy kis töredékét.
A gyermekkórus utolsó száma, és egyben a koncert első felének zárómomentuma A bölcsőnél című dal volt, avagy a közismert Kirje, kirje, kisdedecske Bárdos Lajos és Jobbágy István átdolgozásában, a zenekar tagjaiból alkotott kvintett kíséretével. A zene megtette hatását: nem a média által közvetített idilli képeket sugallta, hanem a bensőségesen karácsonyi, kicsit meleg, de kicsit sötét, kicsit fájó és kicsit megrendítő hangulatot.
Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa igencsak színvonalas előadást nyújtott az idei koncerten: a végeredményhez nem csupán a kiváló szövegkiejtés és a tökéletes intonáció járult hozzá, hanem a művészi előadásmód is, amelynek legfőbb forrása a gyermeki lélek őszinte hangja.
A Népek karácsonya zenei vezetője Horváth József volt, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere, aki a koncert második felében át is vette a karmesteri pálcát. De nem csupán szervezési és karmesteri munkájával járult hozzá az előadáshoz, hanem ő zenésítette meg és hangszerelte egy részét azoknak a műveknek, amelyeket a kórus és a szólisták énekeltek.
A koncerten közreműködött a magyar opera ének- és zenekara. A Kulcsár Szabolcs karigazgató irányította énekkar, valamint Nagy Zoltán, Covacinschi Yolanda, Barabás Zsuzsa, Veress Orsolya, Pataki Adorján, Rétyi Zsombor és Peti Tamás Ottó énekművészek által előadott igazán különleges, egyedi és kifinomult stílusban hangszerelt művek valódi sikert hoztak.
Franz Schubert egyik legismertebb művét, az Ave Mariát most Sabin Păutza román karmester és zeneszerző átdolgozásában hallhattuk, a kolozsvári közönség által jól ismert Ábrahám Gellért előadásában. A tökéletes intonáció és a tiszta gyermeki hang ötvözete szívhez szóló pillanatokat nyújtott.
A koncert zárómomentuma a Csendes éj volt. Az 1818-ban komponált, ma már a legtöbb nép körében ismert és népszerű dal idén igencsak különleges feldolgozásban hangzott el az opera színpadán, szintén Horváth József tehetségének és tudásának köszönhetően. A dalt közösen adta elő a gyermek- és felnőtt kórus, a zenekar és szólisták, illetve velük együtt énekelt a közönség is. A magasztos és meghitt hangulatot a fő dallamra épített szoprán szóló dallamív fokozta, Balázs Borbála előadásában.
A Népek karácsonya csenddé, megnyugvássá szelídítette bennünk az ünneppel járó rohanást és zajt. Emlékeztetett és figyelmeztetett a külsőségek mögött megbúvó lényegre. Antal Zsuzsanna / Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 28.
Végrehajtási utasítások nélkül lépnek hatályba az anyanyelvhasználatot elősegítő törvénymódosítások
Végrehajtási utasítások nélkül lépnek hatályba január elsejétől Romániában azok az áprilisban elfogadott törvénymódosítások, amelyek a kórházakban és szociális intézményekben segítik elő a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatát.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője az MTI-nek elmondta: sem az egészségügyi minisztérium, sem a munka és szociális szolidaritás minisztériuma nem dolgozta ki a hatályba lépés előtt a törvénymódosítások végrehajtási utasításait. Korábban a törvénymódosítást kezdeményező RMDSZ azt közölte: nagymértékben a végrehajtási utasításokon múlik, hogy a törvénymódosítás valóban kiterjeszti-e az anyanyelvhasználat jogát az egészségügyre és a szociális intézményekre.
A munkaügyi tárca az MTI kérdésére közölte, hogy egy kerettörvény módosításáról lévén szó, nem szükségesek a végrehajtási utasítások, az egészségügyi minisztérium pedig egyelőre nem válaszolt az MTI kérdéseire. A munkaügyi tárca azt is hozzátette: mivel a törvénymódosítás a közigazgatási törvény küszöbértékeihez köti a kisebbségi nyelveken beszélő személyzet alkalmazásának a követelményét, a közigazgatási törvény végrehajtási utasításait kell irányadónak tekinteni ebben az esetben is. Korodi Attila szerint a törvényeket január elsejétől alkalmazni kell akkor is, ha nincsenek hozzá végrehajtási utasítások.
Kicsit sarkítva: ha nem alkalmazzák, az hivatali visszaélésnek számít” – tette hozzá a politikus. Úgy vélte: az RMDSZ politikusaira hárul a feladat, hogy 2018 elején meggyőzzék az illetékeseket a kormányhatározatok kibocsátásának a szükségességéről. A frakcióvezető szerint az egészségügyben várható a nagyobb ellenállás, mint a szociális intézményekben.
A román képviselőház április 11-én ellenszavazat nélkül fogadta el azokat a törvénymódosításokat, amelyek szerint az egészségügyi és a szociális intézményekben is alkalmazni kell olyan dolgozókat, akik beszélik a nemzeti kisebbségek anyanyelvét. Klaus Johannis államfő előbb alkotmányossági vizsgálatot kért, de az alkotmánybíróság pozitív véleményezése után kihirdette a törvénymódosításokat.
Az erdélyi Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI) arra figyelmeztetett, hogy a törvénymódosítások nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról. Az AGFI példaként azt hozta fel, hogy egy kolozsvári kórházban „egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni” a módosított törvények előírásainak.
A civil jogvédők aggályaira válaszolva az RMDSZ a végrehajtási utasítások fontosságát hangsúlyozta. „Fontos, hogy a törvény alkalmazási módszertana pontosan határozza majd meg, hogy milyen szakembereket kell a kórházi és szociális intézményeknek alkalmazniuk ahhoz, hogy a beteg teljes körű, anyanyelven történő szolgáltatást kapjon ezekben az intézményekben” – fogalmazott közleményében az RMDSZ. A szövetség szerint a törvénymódosítás az „anyanyelvhasználat lehetőségét bővítette”. MTI; Krónika (Kolozsvár)
2017. december 28.
A térség gazdasági fellendítése volt a cél
Emléktábla az EKE-nek
A Bod Péter Megyei Könyvtár előterében december 21. óta háromnyelvű emléktábla hirdeti, hogy 1892. április 3-án itt alakult meg az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) Háromszéki Osztálya. A 125 éve lezajlott eseményre Pótsa József főispán kezdeményezése nyomán került sor az akkor vármegyeházként működő lenyűgöző épület gyűléstermében.
A megalakításhoz szükséges 30 tag toborzása érdekében a Székely Nemzet napilap hasábjain Pótsa felhívást intézett a vármegye lakosságához. A főispán indoklása szerint az egyesület létrehozását a térség természeti értékeinek a megismertetése, és ezáltal az ország turisztikai vérkeringésébe történő bekapcsolása tette szükségessé, a gazdasági fellendülés biztosítása érdekében. 2017 nyarán pedig ugyan ezzel a szándékkal szervezték meg Rétyen az országos vendégtábort – elevenítette fel a kezdeteket ünnepi beszédében Dukrét Lajos, az EKE háromszéki elnöke.
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató az egybegyűlteket köszöntő beszédében rámutatott, az emléktábla kivitelezése és felszerelése Zoltáni Béla és Zoltáni Lóránt helybéli szakemberek érdeme, akik ennek a költségeit is teljes mértékben állták. Háromszék jelenleg hivatalban lévő választott vezetősége – elődeihez híven –szintén feladatának tekinti a térség gazdasági fellendítését, így a turizmussal és vendéglátással foglalkozó cégek, vállalkozók, valamint egyesületek támogatását is – emelte ki rövid felszólalásában Grümman Róbert, a megyei tanács alelnöke.
Az EKE Háromszéki Osztályának megalakulásáról és működéséről dr. Tóth Szabolcs történész tartott előadást. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy az EKE-t az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) hozta létre, és alapító közgyűlését 1891. január 12-én tartották Kolozsváron. A következő év első negyedében megalakult Háromszék vármegyei osztály elnökévé Pótsa József főispánt, alelnökeivé Tompa Miklós alispánt, Seethal Ferenc nagybirtokost, Csipkay János erdőmestert, Gregus János bányaigazgatót, Hollaki Attila főszolgabírót és Dobay János rendőrkapitányt, titkárává pedig Berecz Gyulát, az állami iskola igazgatóját választották.
Az egyesületnek nem volt fizetett tisztségviselője, anyagi hátterét kezdetben a tagok hozzájárulása biztosította. Az EKE tevékenységét négy fő irányvonal: a turistamozgalom felkarolása és kiszélesítése, a néprajzi értékek megismertetése, a fürdők kiépítése és népszerűsítése, valamint az idegenforgalom fellendítése határozta meg. Így az sem véletlen, hogy egyik értelmi szerzője és cselekvő résztvevője volt a Tusnádfürdőn 1902-ben megtartott Székely Kongresszusnak, mely Székelyföld gazdasági fejlesztésének tervét volt hivatott kidolgozni.
A trianoni döntés után az Erdélyben berendezkedő román hatalom elkobozta az EKE vagyonát, az általuk épített hidakat, turistautakat és kilátókat pedig lerombolták, ezért tevékenysége beszűntetésére kényszerült. Az 1934-ben újraalakult háromszéki osztály Fogolyán Kristóf orvost választotta elnökének, aki azt nagy lendülettel és sikeresen irányította 1945-ben bekövetkezett beolvasztásáig. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 28.
Kovács Sándor halálára
Hiába mondjuk azt, néha túlságosan is magabiztosan, hogy régi ismerősünk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mint hogyha sohasem találkoztunk volna vele. Nos, ez is egy ilyen halál.Az alig két hónappal ezelőtt meghalt Kádár István kolozsvár-monostori paptestvérünket Búzásbesenyőn még ő búcsúztatta, és lám, most tőle kellett elbúcsúznunk karácsony másodnapján a Szent Mihály oltalma alatt álló gótikus kolozsvári templomban.
A halál képezi tulajdonképpen annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Ezért mondhatom talán azt is, valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is, ha ez a pillanat majdnem 70 évig tart.
Kovács Sándor a Maros megyei Székelykálon született 1948. április 25-én. Elemi és középiskolai tanulmányai, majd a gyulafehérvári katolikus teológia elvégzése után Isten szolgája, Márton Áron püspök szentelte pappá 1972. április 9-én. Segédlelkészként kezdte papi pályafutását Sepsiszentgyörgyön, majd folytatta Marosvásárhelyen, aztán önálló plébános lett Csíkszentgyörgyön. Ezt követően 23 esztendőn keresztül székelyudvarhelyi lelkipásztorként működött igen eredményesen, s kereken 10 évig kolozsvári plébánosként, illetve a kolozs-dobokai kerület főespereseként bizonyította lelkipásztori és vezetői rátermettségét, a Szent Mihály egyházközség és templom felelős papjaként.
Kovács Sándor közösségépítő és a szó szoros értelmében templomépítő munkáját kell méltatnom elsősorban. Ő építtette a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelt templomot, Boldogfalván az új templomot és plébánia épületet, valamint a multifunkcionális közösségi házat, és köztudottan ő fejezte be a kolozsvári Szent István király oltalma alá helyezett korszerű istenházát is, a Dónát úton.
Valamennyi állomáshelyén természetesen lelki téren is nagyon figyelemreméltó munkát végzett. Fontos feladatának tartotta a hagyományos egyházi és nemzeti ünnepek precíz és mozgósító erejű megszervezését, népes elsőáldozások és bérmálások előkészítését és levezetését, a gondjaira bízott fiatal segédlelkészek hosszú sorának a sokrétű pasztorációs munkába való szakszerű bevezetését, ezzel párhuzamosan újabb papi hivatások ébresztését, valamint a különféle társadalmi és kulturális igényből született rendezvényeknek, nem utolsósorban a kerületéhez tartozó plébániáknak és lelkipásztoraiknak az anyagi és erkölcsi segítését. A sok egyéb teljesítmény mellett külön is kiemelendő a mallersdorfi szegény ferences nővérek újraletelepítése a küküllőmenti városban, a Márton Áron Ifjúsági Ház létrehozása, a tanuló ifjúsággal, a helyi iskolákkal, a társadalmi szervezetekkel és a polgári hatóságokkal kiépített gyümölcsöző kapcsolata. Tovább is sorolhatnám persze a megvalósításokat, amelyeknek a sora ezzel korántsem teljes, de egy kicsit visszakapcsolok a Kincses Városba. Tíz évvel ezelőtt történt Kolozsvárra helyezése óta sokrétű tevékenysége mellett, hogy egyebeket ne említsek, sikerrel működtette a testi táplálékot és megpihenést nyújtó, Czirják Árpád által létrehozott Agapé-szállót és éttermet, valamint mind a helyieknek, mind az átutazóknak szellemi-lelki felüdülést kínáló nőszövetségi dísztermet, illetve az ott megszervezett rendszeres és színvonalas előadásokat, nem utolsósorban pedig a helyi Szabadság napilapban közölt egyházi ünnepekhez kapcsolódó írásokat.
XVI. Benedek pápa hét évvel ezelőtt, 2010-ben szentelte fel a spanyolországi Barcelonában az újkori világ egyik építészeti csodáját, az Antonio Gaudi által tervezett, időben 100 évig épült Sagrada Família (Szent Család) tiszteletére emelt templomot. A szentatya a világhírű Gaudit laudáló beszéde elején azt emelte ki, hogy: az 1926-ban meghalt Mester, saját bevallása szerint, egész művészi pályája során, három könyvből inspirálódott: a nagy természet könyvéből, a Bibliából és a templomi liturgiából. Hasonlósági alapon állíthatom: szerényebb méretekben ugyan, de ugyanezek a „könyvek” inspirálták munkássága során a szépet szerető kolozsvári főpapot is, Kovács Sándort. A szép istentiszteletek liturgikus és zenei megszervezése mindvégig szívügye volt. Így aztán a liturgia nem is vált soha letargiává!
Isten vegye be őt égi kórusába. Lux æterna luceatei! Az Örök Világosság fényeskedjék neki! Jakab Gábor / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. december 28.
Ezred nélkül maradt verselő ezredes
Ha kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese.
Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”.
Mindig akad egy vers a tarsolyban
Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja.
Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását
Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért.
Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk.
A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”.
A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll.
Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították
Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket.
„Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.” Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)