Közös énekléssel ünnepelték a kisiskolások a Napsugár 60. születésnapját
Megalakulásának 60. évfordulóját ünnepli idén a Napsugár gyermekirodalmi lap. A folyóirat szerkesztőségének kezdeményezésére hétfő délben országszerte felcsendült a magyar iskolákban a Szabó Kinga által írt és a Kaláka együttes által szerzett Napsugár köszöntő. Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum udvarán néztük meg, hogyan ünnepelnek az elemi osztályosok.
12 óra előtt pár perccel szerre vonultak ki a kisiskolások a Báthory udvarára, majd miután a tanítók megbizonyosodtak arról, hogy minden gyermek a helyén van, megszólalt az iskolacsengő, majd elkezdődött a közös éneklés. A gyerekek kézimunkával is készültek – a kisebbek rajzolt napsugárral integettek, a nagyobbak pedig papírkalapot viseltek.
„Boldog születésnapot, Napsugár!” – zárták a gyerekek a köszöntőt, majd örömmel szerepeltek a mikrofonok, fényképezőgépek, videókamerák előtt.
Egy elsős kislány, Szász Tímea Beatrix például nagyon büszke volt arra, hogy egy mesemondó versenyen Napsugár-különdíjat kapott, aminek köszönhetően szerepelt a Szivárványban. Elmondta, a Szivárványból a színezőket és a mondókákat szereti a legjobban. Demeter Evelin Diána, szintén első osztályos kisdiák arról mesélt, hogy a tanító néni által szokott hozzájutni a Szivárványhoz. A közös éneklést nagyon szerette, ők már a vakációban tanulták meg a dalszöveget – mondta.
Filep Sára, Tamás Zsófia, Enyedi Brigitta és Szabó Zsófia harmadikos gyerekek közös kedvence a Napsugár állat rovata. Azért, mert „érdekességeket”, „különlegességet” lehet megtudni róluk, például azt, hogy „miket esznek az állatok”. Tamás Zsófiának a folyóiratról az is eszébe jutott, hogy karácsonykor a Napsugárban található versekből állították össze az osztályban az ünnepi műsort. „Nagyon szeretünk olvasni, állatmeséket, varázsmeséket, bármit” – nyilatkozták.
Tasi Annabella
maszol.ro

Érvénytelenítették az összes Hargita megyei autonómiahatározatot
A Hargita megyei önkormányzatok által elfogadott mind a 43 autonómiahatározatot jogerősen semmisnek nyilvánították az igazságszolgáltatás különböző szintjein, miután a prefektus megtámadta ezeket a közigazgatási bíróságon. Az Adrian Jean Andrei prefektus által megtámadott határozatok egy részét a Hargita Megyei Törvényszék, másik részét a Marosvásárhelyi Ítélőtábla érvénytelenítette. "Nem is történhetett volna ez másképp, hiszen mind a 43 határozat, amely az úgynevezett Székelyföld autonómiájáról szól, eleve ellentmond az alkotmánynak és az érvényben lévő törvényeknek. A bíróság semmi egyebet nem tett, minthogy megállapította ezek törvénytelen és érvénytelen voltát. Minden bírósági döntésnek törvényereje van, és én azt hiszem, hogy ez figyelmeztetés lehet mindazoknak, akik hasonló dolgokat terveznek, hogy ugyanerre a sorsra jutnak. A megye gazdasági, szociális fejlesztésével kellene foglalkoznunk, nem azzal, hogy megosszuk a lakosságot. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Hargita megye Románia közigazgatási-területi egysége, és mindenki, aki itt él, román állampolgár - nincs semmi gond azzal, hogy ha más országnak is állampolgára, de elsősorban román állampolgár" - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek Adrian Jean Andrei prefektus. 2014 és 2016 között Hargita megye 43 helyi önkormányzata fogadott el olyan határozatot, miszerint különálló, autonóm közigazgatási egységhez kívánnak tartozni, amelynek területén hivatalos nyelv lenne a magyar is. A bíróságnak küldött indoklásában a prefektus rámutat, hogy "egy Székelyföld nevű közigazgatási régió" létrehozása ellentmond az alkotmány előírásainak, amely egyértelműen megszabja, hogy az ország területe, közigazgatási szempontból, községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. Ugyanakkor alaptörvénybe ütközőnek ítélik a magyarnak mint hivatalos nyelvnek a bevezetését, ez ugyanis szembemegy az alkotmány 13. cikkelyének előírásával, miszerint "Romániában a hivatalos nyelv a román". A bíróság által elfogadott dokumentumok szerint az alkotmányban rögzítettől eltérő területi-közigazgatási egység létrehozásáról nem helyi, hanem országos népszavazáson lehetne dönteni. Csütörtökön megjelent a Hivatalos Közlönyben egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezés, amelyet egy tíztagú bizottság dolgozott ki. A tervezet területi autonómiával ruházza fel a nyolc székből álló Székelyföldet, azaz a jelenlegi Kovászna és Hargita megye, valamint a történelmi Marosszék alkotta régiót, ahol a magyar hivatalos nyelvként lenne használható az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. A törvénykezdeményezést negatívan véleményezte a Törvényhozási Tanács, amely arra figyelmeztet, hogy a tervezet egy különálló, a román egységes nemzetállammal párhuzamos entitást hozna létre. "Ha egy, az alkotmány által el nem ismert, kizárólag etnikai alapon szerveződött közigazgatási-területi egység a többinél nagyobb fokú önállóságot kapna, ez nyilvánvaló módon sértené a nemzetközi jogszabályok által szavatolt és az egyazon ország határain belül élő állampolgárokat megillető egyenjogúság elvét, illetve az alaptörvényt is" - írja a Törvényhozási Tanács véleményezésében. (agerpres)
Transindex.ro

Otthon és biztonság az időseknek
Nyolc bentlakóval kezdte meg működését az a farkaslaki idősotthon, amelyet panzióból alakított ki Sebestyén Erzsébet és Simon. A Nyikó Idősek Egyesületének megálmodói ünnepélyes megnyitót tartottak hétfőn.
Udvarhelyről, a környező falvakból, Csíkszékről és Szeben megyéből érkeztek az otthon első lakói – tudtuk meg Both Tímea pszichoterapeutától, a létesítmény ügyvezetőjétől. Az egyesület létrehozói közel két évtizedes vendéglátói tapasztalattal rendelkeznek.
Az épület háromszintes, ötvennyolc férőhelyes. Huszonhárom, külön fürdőszobával rendelkező szobája négy-, három-, két-, illetve egyágyas. „Munkánk célja az itt lakók életminőségének javítása: a teljes ellátás mellett a társasági életre való ösztönzés. Fontosnak tartjuk megtartani, ápolni a szociális kapcsolatokat a hozzátartozókkal, fizikai és lelki gondozást nyújtani” – részletezte az ügyvezető.
Geréb Péter, a község alpolgármestere kitartó munkát kívánt, az idős lakóknak pedig békés környezetet. Hamarosan indul a helyi napközi építésének projektje, és párhuzamos nyitotta meg kapuit a község első magánkezdeményezésű öregotthona. Mindkét intézményre szükség van – jegyezte meg.
Laczkó Vilmos plébános vallja: a működtetők kedvességét az idősek és személyes imája is kíséri majd. Áldáskérelem és közös imádság után Sebestyén Simon köszönetet mondott a jelenlévőknek az együtt gondolkodásért.
Meglátogattuk az egyik szoba lakóit. Nem győztek hálálkodni mindazért, amit új, élethosszig választott otthonukban megélnek. Szakápolójuk nem érzi nehéznek a mindennapokat, mert nagyon szereti hivatását, de a feladat „embert próbáló”. „Öröm az otthon elindulása, az, hogy szeretetet tudunk nyújtani – nyomatékosította Sebestyén Erzsébet. Mintha nagycsaláddá váltunk volna…”
Nem akartak ugyan kórház jellegű otthont, mégis fogadták azokat, akik súlyos betegség után rehabilitációra szorulnak. Lelkét az is megmozgatja, hogy milyen szépen megköszönnek minden odafigyelést. Belső elégtétel látnia az élni akarást.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Rozmaring és Fehér liliom: közösséggé formálódtak Csíkszentimrén
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

Könyvbemutató és előadás a Szent István Körben
Február 2-án 17 órától tartanak történelmi előadást az RMDSZ székházban.
A kötetben az 1940 őszén Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély viszonyait bemutató kordokumentumokat gyűjti össze és jelenteti meg Sárándi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete (Budapest) és a Pro Print kiadásában.
A Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 c. kötet szatmárnémeti bemutatójára 2017. február 2-án, csütörtökön, 17 órától kerül sor a Szatmárnémeti RMDSZ székházban (M. Viteazu / Rákóczi u. 10. sz.).
Ez alkalommal a szerkesztő előadást tart a bécsi döntés után berendezkedő magyar katonai közigazgatásról és annak viszonyáról az itt élő - román, német, zsidó - nemzetiségekkel.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
szatmar.ro

Kétnyelvű feliratok kihelyezőit küldi Magyarországra egy nagyromán
Több mint százezer nézettsége van annak a videónak, amelyet egy nagyromán tett fel Facebook-oldalára. Brassó város bejáratánál található kétnyelvű feliratok miatt kioktatóan azt kívánja az "elkövetőknek", hogy a nevük legyen lefordítva a személyi igazolványukban.
Hozzászólásában megjegyzi: Vegyétek a fordításitokat és menjetek velük Magyarországra vagy amerre akartok! 
Annak a Brassónak nehezményezi a magyar elnevezését, amelyet először 1252-ben említenek IV. Béla egyik adománylevelében, mint Terra Saxonum de Barasu (Barasu-i szászok földje). Hol voltak akkor még a nagyromán ősei?
http://itthon.ma//erdelyorszag

Az „autonómia” – zsákutcája
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget! 
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk. 
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában. 
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma

Kovács Péter szerkesztő lett a Kolozsvári Rádiónál
Kevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. A volt politikus kedden megerősítette a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a közszolgálati rádió területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában.
Kovács Péter – aki egyébként furcsállta, mitől hír az, hogy egy politikai alakulat egyik volt vezetője hol vállal munkát – érdeklődésünkre leszögezte, alkalmazása teljesen törvényes volt, ám nem igényelte versenyvizsga kiírását, mivel munkaviszonya egyelőre meghatározott időtartamra szól. A Krónika kérdésére, miszerint ha versenyvizsgát írnak ki a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére, megpályázza-e az állást, Kovács úgy válaszolt: erről majd az adott időben fog dönteni.
A Krónika egyébként úgy tudja, hogy a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez – amely tavaly novemberben állt át az egész napos sugárzásra – összesen három új szerkesztőt vettek fel, Kovácson kívül Kristály Beát és Ferencz Zsoltot. A létszámbővítés mindenképpen indokolt volt, mivel a szerkesztőség a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni a 24 órás adásra.
Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter január 4-én, a Transindex portálnak adott interjúban jelentette be, hogy aznapi hatállyal megválik a szövetség ügyvezető elnöki tisztségétől, egyúttal az alakulatból is távozik. Döntése okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott.
Miközben Kovács lemondásakor jelezte: visszatér „első szerelméhez", a médiához (1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként), a Krónika már akkor megírta, hogy az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. A magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota átigazolt a budapesti Román Kulturális Intézethez – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Mégis sürgősségi rendelettel módosította a kormány a büntető törvénykönyvet
Azonnal hatályba lépő sürgősségi rendelettel módosította a román kormány a büntető törvénykönyvet (Btk.) és a bűnügyi perrendtartást, egyebek között megváltoztatva a hivatali visszaélés meghatározását – jelentette be a kormány kedd esti ülése után Florin Iordache igazságügyi miniszter.
A Sorin Grindeanu vezette kabinet emellett törvénytervezetet fogadott el a közkegyelemről, amely a dokumentumot a parlament elé terjeszti.
Az idei állami költségvetés tervezetének elfogadása érdekében összehívott keddi kormányülés előzőleg nyilvánosságra hozott napirendjén nem szerepelt az, hogy a szociálliberális kabinet dönteni fog a jobboldali ellenzék, az államfő, Románia külföldi partnerei és az igazságszolgáltatás csúcsszervei által bírált büntetőjogi tervezetek ügyében.
A sürgősségi eljárásban foganatosított intézkedések egyik legvitatottabb pontja, hogy ezentúl csak a 200 ezer lejnél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés minősül bűncselekménynek, a kiszabható legnagyobb büntetést pedig az eddigi hétről három évre csökkentették. Szakértők és a bukaresti igazságügyi szervek már korábban arra figyelmeztettek, hogy a hivatali visszaélés dezinkriminálása nyomán több tucatnyi politikus – köztük Liviu Dragnea PSD-elnök, Gabriel Oprea volt belügyminiszter, Elena Udrea egykori képviselő, fejlesztési miniszter, Titus Corlățean volt külügyminiszter és Ioana Băsescu, Traian Băsescu volt államfő idősebbik lánya – megmenekül az ellene megfogalmazott vádtól.
Vasárnap tízezrek tüntettek Romániában a kormány közkegyelmi tervezete és a Btk. tervezett módosítása ellen.
MTI
Erdély.ma

Felháborító döntés Gyulafehérváron (A kézdivásárhelyi volt minorita rendház felújítása)
Meglehetősen sajátos érvvel utasította el a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség Kézdivásárhely önkormányzatának pályázatát a volt minorita rendház felújítására: azt kifogásolták, hogy nem csatolták a római katolikus egyház alapító okiratát.
Kézdivásárhely önkormányzata tavaly ősszel két pályázatot nyújtott be a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökséghez európai uniós alapokra két romos állapotban lévő műemlék épület, a kantai egykori minorita rendház és a volt székely katonanevelde épületének teljes körű felújítására. Mindkét pályázat esetében az önkormányzat önrésze két százalék, az egykori kaszárnya pályázati értéke közel 3 millió 800 ezer euró áfával együtt, míg a minorita rendházé 3 millió euró áfástól.
A katonanevelde felújítását követően ide költöztetnék át az Incze László Céhtörténeti Múzeumot, míg a minorita rendházba a Böjte Csaba ferences szerzetes által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány szakképző központot létesítene.
Míg az egykori székely katonanevelde felújítását célzó pályázatuk átjutott az első szitán, a minorita rendház felújítására benyújtott pályázatot a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség formai okokra hivatkozva már az első körben elutasította, azzal érvelve, hogy nem csatolták a pályázati iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere felháborítónak és rosszindulatúnak ítélte az indoklást. Az önkormányzat nevében a történelmi egyházak létét elismerő kormányhatározatra hivatkozva fellebbezett. Az óváshoz csatolták azt a kormányhatározatot, amellyel a román állam elismeri a Római Katolikus Egyházat, továbbá a Katolikus Egyház Egyházi Törvénykönyvét és az esperes kinevezéséről szóló dokumentumot. A gyulafehérvári ügynökségnek harminc napon belül választ kell adnia a beadványra.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetnek az érintettek, érvelnek a döntéshozók Iskolaösszevonás
Miközben a Kós Károly Szakközépiskola munkaközössége továbbra is a tanoda önállóságáért harcol, és ma délután egy órakor tüntetést tartanak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal előtt, a döntéshozók továbbra is a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonás mellett érvelnek.
Lapunk tegnapi számában Tovább küzdenek önállóságukért című írásunkban Komán László iskolaigazgató érvelését ismertettük. Tegnap a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közleményben ismertette az átszervezésről szóló álláspontját, Kiss Imre főtanfelügyelő, a Kós Károly- iskola volt igazgatója sajtóbeszélgetésen fejtette ki érveit.
Kevés a diák – állítja az önkormányzat
„Az átszervezéssel az a célunk, hogy észszerűbbé és optimálisabbá, gyermekbarátabbá tegyük a sepsiszentgyörgyi iskolások oktatását. Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg ” – áll a városháza lapunkhoz eljuttatott tegnapi közleményében, amelyben a Kós Károly Szakközépiskolának a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonása mellett érvelnek.A városháza sajtóirodája által kiadott közleményben a közelmúlt diáklétszám-fogyásáról megállapítják: az 1989-es fordulat után Románia lakossága folyamatosan csökkent, és ez közösségünket is érintette. Az elmúlt huszonhét év alatt 17 642-ről 10 365-re csökkent Sepsiszentgyörgyön az iskolai rendszerben részt vevő gyermekek száma, ami közel egyenlő hat Székely Mikó Kollégium nagyságú intézmény diákságával. „Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyermekektől az alternatív oktatásban részt vevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek és a szülőknek egyaránt. Egyáltalán nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg, a továbbiakban új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, egy új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését” – hangoztatják.Részletezik azt is, hogy az elmúlt öt esztendőben a Kós Károly Szakközépiskolát érintette a leginkább a diáklétszám-csökkenés, ami plusz anyagi terhet rótt a városra, mert az iskola kevesebbet kapott a fejkvóta alapú központi finanszírozásból, ezáltal nőtt a helyi kiegészítés, és miközben a belvárosi tanodákban zsúfoltság uralkodik, a Kós Károly-iskola kihasználatlan felületekben bővelkedik. Az átszervezéssel ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mert a város számára minden gyermek fontos, és minden gyermekért egyformán szeretnének felelősséget vállalni.
„Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek, a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és a Mikes előkészítő osztályai. (…) Bízunk benne, hogy mindezek tükrében szeptemberben nyugodt, kiegyensúlyozottabb légkörben, új fejezet nyílik Sepsiszentgyörgy oktatásának történetében” – áll a közleményben.
A főtanfelügyelő az átszervezés mellett
Megszületett a döntés, az önkormányzat a jelenleginél költséghatékonyabb helyi iskolahálózatot kíván kialakítani, nekünk pedig az a feladatunk, hogy minden tanintézményben minőségi oktatást biztosítsunk – közölte Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. A tegnapi sajtóbeszélgetésen az elöljáró azt mondta, a Kós Károly Szakközépiskola esetében elkerülhetetlen az átszervezés, összevonására egy másik iskolával előbb-utóbb sor került volna, mert csak ott működhet tanintézmény, ahol diákok vannak.
Kiss Imre vázolta, hogy az elmúlt tizenöt év alatt milyen folyamatokon ment át az egykori textilisikola, előbb miként növekedett, majd csappant a diákok létszáma. A Perspektíva Szakközpiskola 2001-es odacsatolásával közel ezerre ugrott a tanulók száma, majd rendre veszítették el az V–VIII. osztályos, később a középiskolai sporttagozatot, a speciális osztályok létszáma is csökkent, a IX. osztályos beiskolázásnál pedig a maradékelv alapján kaptak diákokat, aki nem jutott be más iskolába, az ment hozzájuk. Ezt a sorvadást és minőségi alulmaradást nem sikerült megállítani, aminek egyik oka, hogy nem elég vonzóak az itt tanított szakmák – véli Kiss Imre. Közel 18 évig volt igazgatója az iskolának, azt is látta: az oktatói közösséget megosztotta az a helyzet, hogy az elméleti és szaktárgyak oktatói, valamint a gyakorlat vezetői külön telephelyen tanítottak, előbbiek a Gábor Áron utcai főépületben, utóbbiak a Gyár utcai műhelyeknél.
A főtanfelügyelő szerint a jelenlegi háromszázötven tanulóval nem lehet fenntartani azt a hatalmas infrastruktúrát, épületkomplexumot, amit jelenleg a Kós Károly-iskola használ, ezért jó ötletnek tartja a tanintézmény átköltözését a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, de anélkül, hogy a jelenlegi szakmacsoportok csorbulnának. Leszögezte: a Gyár utcai műhelyeknek továbbra is működniük kell, a speciális osztályok pedig használhatnák a műhelyépületben kiképzett tantermeket, nem kellene egy új iskolába integrálódniuk, az elméleti tárgyakat oktatók pedig könnyen átjárhatnának oda megtartani óráikat.
Kiss Imre úgy véli, az átszervezéssel nem tűnik el egy magyar iskola, mert az osztályok tovább működnek egy másik tanintézményben, s bár az iskolahálózatból hiányzik majd a Kós Károly Szakközépiskola nevű önálló egység, nem vész el egyetlen diák sem, aki akar, az továbbra is magyarul tanulhat szakmát a megyeközpontban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A reformáció ünnepe Marosszentkirályon Svájci egyháztörténészt várnak
Nyílt szívű, a gyülekezeti életet mindig mozgásban tartani, felfrissíteni képes lelkipásztoruk van a marosszentkirályi reformátusoknak. Ha a településen járunk, Veress Lászlót és feleségét, Enikőt rendszerint felkeressük. Legutóbbi látogatásunkkor arról kérdeztük a lelkészt, hogyan kapcsolódik be az egyházközség a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezendő eseménysorozatba.
– A nagy ünnepség majd októberben zajlik. Egy svájci barátomat, Jan Andrea Bernhard teológust, egyháztörténészt hívtam meg előadásokat tartani. Jant éppen húsz éve ismertem meg Zürichben egy egyháztörténeti kurzuson. 1999-ben járt először Erdélyben. Megtanult magyarul, a magyar protestánsok történelmét kutatta. Arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak innen ment az értelmiség Nyugatra tanulni, ez fordítva is működött. Ő fedezte fel Rosius a Porta graubündeni teológus, egyháztörténész Bod Péterrel való ismeretségét, ezzel Bod Péter életének egy addig ismeretlen szegmensét tárta fel. Az emlékévre visszatérve, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye egy élő láncot indít el. Minden részt vevő egyházközség egy másik gyülekezetet látogat meg. Mi Mezőbándra megyünk, és a mezőfeleieket fogadjuk. Helyi vonatkozásban ezek a legfontosabb tervek. De minden hétvégén történik majd valami az egyházmegyében, és mi igyekszünk minél több eseményen részt venni. „Ne csak a lakhelyük legyen…” Veress László a legközelebbi rendezvényről, a februárban zajló Házasság hetéről is említést tett. A rendezvénysorozatba a marosszentkirályi gyülekezet is bekapcsolódik, egy magyarországi házasságterapeuta fog a faluban előadást tartani. Az új házasoknál maradva a lelkipásztor arról is beszámolt, hogy rengeteg fiatal pár költözik Marosszentkirályra. A gond csak az, hogy az újonnan érkezettek közül sokan nem kívánnak részt venni a gyülekezeti életben. – Nagy kihívás számunkra, hogy hogyan szólítsuk meg a beköltözőket. Azt szeretnénk, hogy Marosszentkirály ne csak a lakhelyük, hanem az otthonuk is legyen. Minden utcának saját felelőse van, családlátogatásra járunk, az újonnan érkezetteket is felkeressük. A legtöbben hétközben a városban dolgoznak, hétvégén elutaznak valahova, így szinte lehetetlen megközelíteni őket. Sokan ráadásul ragaszkodnak ahhoz a gyülekezethez, ahova korábban tartoztak – mondta Veress László. Tavaly nagyon sok – összesen 33 – temetés volt a faluban, és 17 gyermek született. A gyülekezet kilenc lélekkel apadt, jelenleg 1491 tagja van. Istentiszteletekre rendszerint 100–180-an járnak, és az ifis együttléteken is hullámzó a jelenlét, van mikor harminc, máskor jóval kevesebb fiatal megy el – tudtuk meg a lelkipásztortól. – 2016-ban 18 konfirmandusunk volt, idén 12-en lesznek. Júliusban húsz fiatallal Ausztriába megyünk egy németországi evangélikus-lutheránus csoporttal találkozni. A korábbi években kölcsönösen meglátogattuk egymást a csoporttal, most egy „semleges” területen gyűjtünk közös élményeket – zárta az idei tervek körvonalazását Veress László.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Csifó János beszélgetős délutánja
A marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Borbély Imre
Borbély Imrével a kilencvenes évek elején az MDF Bem téri székházában találkoztam először. Gyakran bejárt a külügyi osztályra, véleményét, kritikáját soha nem rejtette véka alá. Akkor sem, amikor az RMDSZ képviselője volt Bukarestben (egy interjúban arra a kérdésre, hogy érzi magát ott, azt válaszolta „mint egy magyar idegen földön”). Korunk legnagyobb magyar nemzetstratégája volt. A Kolozsvári Nyilatkozat, a magyar autonómiatörekvés szellemi atyja. Vegyészmérnök, kutató vegyész volt a temesvári forradalomig. Tőkés László bajtársa a forradalomban. Róla és öccséről is megemlékezik Mandics György A temesvári Golgota cimű dokumentumtrilógiájában. Elveiből soha nem engedett, ki is szorult a romániai magyar politikai életből. Sorra írta nemzetstratégiai műveit, tudása, műveltsége lenyűgöző volt. Jómagam tanúja lehettem 1992-es genfi beszédének, azon az  NGO-os konferencián, amelyen a romániai magyarságot képviselte Tőkés Lászlóval együtt. Imre a konferencia közepén egyszer csak szót kért, és szolidaritást vállalt Horvátország függetlenségi törekvéseivel. Egyedül ő, csak ő merte ezt megtenni. Anyanyelvi szinten beszélt angolul és németül. A  gyökereit nem a cipőjében hordta – mint ahogyan az agyondíjazott költő és színész verseskötetében hirdeti magáról. A gyökerei ott voltak, ahol ősei éltek és nyugszanak. Visszaperelte az ősi bérházat Temesvár központjában, melyet még dédapja épített a huszadik század legelső éveiben. És számos unokája és fiai ezt a hitet továbbviszik. S ne feledkezzünk meg Viktória asszonyról sem, aki ötven évig volt a társa.
Két hete láttam utoljára, amikor azzal búcsúzott: Nincs még veszve Lengyelország. Nincs bizony, és ő sem, akinek nagyszerű utódai továbbviszik amit Ő elkezdett. Azt hiszem Borbély Imre boldog ember volt. Szerettünk Imre, Isten Veled!
Csisztay Gizella
Nyugati Jelen (Arad)

Ezüstfenyő-díj Sipos Ilonának
Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése előtt 15. alkalommal adták át az RMDSZ ezüstfenyő díjakat olyan magyar embereknek, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a Szövetség programjának megvalósításában. A 29 díjazott között van a temesvári Sipos Ilona, az RMDSZ Temes megyei szervezetének irodavezetője.
Ha valaki megérdemelte az Ezüstfenyő-díjat a bánsági magyarok közül, az Sipos Ilona, a helyi RMDSZ-szervezet mindenese, aki akciókat szervez, irányít, telefonokra válaszol, kimutatásokat készít, a gyűléseken jegyzőkönyvet vezet, miközben honosításokkal is foglalkozik az RMDSZ-irodában. Sipos Ilona „szabadidejében” a Kohézió Egyesületet vezeti, hátrányos helyzetű magyar gyerekeket és családokat istápol, szórványtáborokat és jótékonysági bálokat, húsvéti és karácsonyi ünnepségeket szervez, a helyi magyar közösségi élet lelke és mozgatórugója. A szláv kisebbségi szervezetekkel közösen megszerzett második temesvári tanácsosi mandátum várományosa is Sipos Ilona, aki 2017 őszétől a temesvári önkormányzatban is szolgálhatja a temesvári magyarságot.
„Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Temesvári beszélgetés Böszörményi Zoltánnal
„Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért”
A temesvári Szórvány Alapítvány Baráti esték sorozatának idei első vendége Böszörményi Zoltán költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője volt. Az Új Ezredév Református Központban péntek este megtartott, nagy érdeklődést kiváltó beszélgetést dr. Bodó Barna egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke moderálta.
A bensőséges hangulatú, egy pohár bor mellett lefolytatott beszélgetés során megpróbáltatásokkal teli gyerek- és ifjúkoráról, a Kolozsvári Balettintézetben eltöltött éveiről, a kommunista börtönből való szökéséről és lágerélményeiről, torontói egyetemi tanulmányairól és rádiós tapasztalatairól vallott Böszörményi Zoltán. A beszélgetés során azt is megtudtuk, hogy Böszörményi Zoltán a szerencsés véletleneknek és a külföldről Romániába importált lámpatesteknek köszönheti, hogy sikeres üzletember, majd gyártulajdonos lett belőle, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte volna az életét.
Az aradi magyar napilap megvásárlásáról, a Nyugati Jelen regionális napilap születéséről Böszörményi Zoltán elmondta: „Akkoriban rendelkezésemre állt az a pénzösszeg, hogy egy csődbe ment lapot megvásárolhassak, és továbbvihessem a magyar sajtót a szórványban. Ez nagy kihívás volt, másrészt úgy érzem, hogy szükség is volt erre, mert napilap nem lett volna ebben a régióban, kivéve talán Temesvárt, mert itt azért volt napilap, de nem volt, aki azt a lapot megmentette volna. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért, mert a Nyugati Jelennel, ezzel a regionális napilappal nagy ellenállásba ütköztünk, tulajdonképpen nem tudtunk betörni Temesvárra, pedig az első években olyan jól dolgozott a csapat, hogy ezer előfizetőnk is volt! Aztán lemorzsolódott minden, én elvesztettem a gyáraimat, megszűnt a háttér, ez is hozzájárult ahhoz, hogy már nem azzal az energiával, nem azzal a meggyőződéssel, nem azzal a lelkesedéssel és nem azzal a pénzmennyiséggel támogattam a magyar sajtót.”
Töretlen sikertörténet azonban a 2001-ben útjára indított Irodalmi Jelen független irodalmi újságé, amely a Nyugati Jelen havi mellékleteként indult és ma online újságként, nyomtatott folyóiratként és nyolcoldalas havi újságmelléklet formájában is megjelenik. „Másfél évtized alatt több mint 2700 szerző közölt az Irodalmi Jelenben, köztük Esterházy Péter és sokan mások, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés – mondta Böszörményi Zoltán, az irodalmi újság főszerkesztője. – Úgy érzem, hogy abban, hogy egy Aradon alapított irodalmi lap mindezt véghezvihesse, abban semmiféle szenzáció nincs. Mi ugyanazt éltük meg, mint Nagy Dániel, aki a Periszkopot szerkesztette Aradon a két világháború között, vagy Franyó Zoltán, aki a Geniust és az Új Geniust adta ki. Az volt a szerencsénk, hogy az én pénzem nem fogyott el, és tovább tudtuk vinni az Irodalmi Jelent, ez a 15 év bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk.”
Dr. Bodó Barna felkérésére Böszörményi Zoltán novellákat, verseket olvasott fel a beszélgetésre magával hozott saját köteteiből, majd Eszteró István temesvári költő „provokálására” felolvasta „Soha véget nem érő szeretkezés” című versét is, amely nem kis meglepetésre valójában a mindent átható korrupcióról szól. A Baráti esték jeles vendége azt is bevallotta: bár az utóbbi két évtized alatt nyolc verseskötetet, három regényt és két novelláskötetet írt, mindezt kevesli és úgy érzi, hogy irodalmi pályáját megtörte az 1981 és 1999 között eltelt sok év, amikor üzleti és más tevékenységei annyira lekötötték, hogy nem volt ideje alkotni. „Egész másként indult költői pályám 1979-ben és 1981-ben megjelent első versesköteteimmel, és másként folytattam a 2000-re évek elején” mondta Böszörményi Zoltán, aki szerint az elveszített 20-30 év bepótolhatatlan.
A sikeres temesvári rendezvény végén Böszörményi Zoltán megajándékozta a temesvári olvasókat néhány kötetével, amelyeket dedikált is az érdeklődőknek. Az esemény sikeréhez és a jó hangulathoz ezúttal is hozzájárultak a Tamás Péter tiszteletbeli konzul által biztosított kiváló magyar borok.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Folytatódik a Székely–Szórvány partnerség
Ismertetni a szórványvidékek kulturális értékeit!
Hunyad megyéből kéttagú küldöttség vett részt a hétvégén a Székely Szórvány partnerség első idei egyeztető találkozóján, a háromszéki Árkoson.
A tömbvidék és a szórványközösségek együttműködését szorgalmazó, RMDSZ által kezdeményezett program ezelőtt hét esztendővel indult, és gyümölcseként több száz olyan kulturális esemény említhető, mely nagyban hozzájárult az erdélyi magyar identitás erősítéséhez.
A Kovászna Megyei Tanács által szervezett hétvégi konferenciának az Árkosi Felnőttoktatási Központ adott otthont, ahol Brassó, Fehér, Hunyad, Szeben és Máramaros megyék magyar közösségeinek képviselői egyeztettek a háromszékiekkel az idei közös kulturális programokról
A találkozó alkalmával, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke megerősítette: A székely–szórvány program valódi közösségépítő, identitáserősítő partnerség, amelyet Kovászna Megye Tanácsa a továbbiakban is prioritásként kezel.
A partnerségben már hagyománnyal rendelkező szórványmegyék mellett első ízben képviseltette magát az egyeztetésen Máramaros megye magyar közössége. Tavaly Fogaras jelentette az új színfoltot a székely-szórvány együttműködésben, melynek köszönhetően sikerült megszervezni az első Fogarasi Magar Napokat, egy olyan településen, ahol száz év alatt 2 százalékra csökkent a hajdan többségi magyar lakosság aránya. A partnerség keretében nyújtott támogatásnak köszönhetően azonban feléledt a kultúrélet Fogarason.
Kiss Csilla, a Kovászna Megyei Tanács szórványfelelőse elmondta: a háromszékiek idén is felvállalják a szórványbeli közösségek művelődési életének támogatását, és a feltérképezett igényeknek megfelelően különös figyelmet kívánnak fordítani a néptáncoktatásra, elsősorban a helyi közösségszervezők ilyen irányú képzésére.
Hunyad megyét Kun-Gazda Gergely és Kun-Gazda Kinga képviselte a találkozón. Utóbbi, a megyei Nőszervezet elnökeként, illetve a Téglás Gábor Elméleti Líceum pedagógusaként elmondta: A több éve működő partnerségben a résztvevő felek egyaránt nyertesek szellemiekben. Az együttműködés keretében ebben az évben még hatékonyabbá szeretnénk tenni a Kovászna megyei minta alapján a Hunyad Megyei Értéktár Bizottságnak a tevékenységét, amelynek célja a Hunyad megyei kiemelkedő értékek dokumentálása és széles körű ismertetése, azok éltetése, népszerűsítése és hasznosítása. Ennek értelmében szeptemberben Háromszéken sor kerül a szórvány megyék kulturális értékeinek bemutatására, ezzel is hozzájárulva a partnerség erősítéséhez.
Ami pedig a kapcsolat Hunyad megyei vetületét illeti, a háromszéki megbeszélés értelmében a helyi magyar közösségek idén is vendégül láthatnak majd háromszéki néptáncegyütteseket, kórusokat, színtársulatokat és kézműveseket. Az erre vonatkozó helyi egyeztetésre e héten kerül sor – tájékoztatott az árkosi találkozót követően Kun-Gazda Kinga Viola.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföldi terrorvád - Társaik vallottak a HVIM székelyföldi vezetői ellen
Nem a titkosszolgálatok hallgatták le, hanem az egyik résztvevő rögzítette és juttatta el a hatóságoknak azt a beszélgetést, amely alapján a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) merényletkísérlettel vádolta meg Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi vezetőjét, és merényletkísérletre való felbujtással Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi vezetőjét - állítja az Átlátszó Erdély portál az ügy eddigi tárgyalásait összegző, hétfőn közzétett cikkben.
Az ügy legutóbbi, pénteki tárgyalásán játszottak le a bukaresti tárgyalóteremben egy 25 perces összeállítást a 2015. októberi beszélgetés hangfelvételéből, amelyre az ügyészség a vádat alapozza. A tudósítás szerint a hangfelvétel rendkívül zajos, a beszélgetés résztvevői sok esetben egyszerre beszélnek, így jóformán csak szavakat lehet kivenni. Az azonban kiderül a felvételből, hogy a vád kulcsmondata magyarul másként hangzik, mint ahogy a vádiratban románul szerepel. Beke István nem azt mondja a felvételen, hogy "megcsináljuk", hanem azt, hogy "meglátjuk".
A bukaresti tárgyaláson részt vevő tolmács nem kapta meg a hangfelvétel magyar leiratát, ezért elutasította annak az igazolását, hogy az ügycsomóban lefűzött szöveg hűen tükrözi a lehallgatott beszélgetést. 
Az Átlátszó Erdély arról is beszámolt, hogy az ügy korábbi tárgyalásán hallgatták meg a védett tanút, aki bevallása szerint részt vett az ominózus beszélgetésen, és a felvételt készítette. A tanú egy elkülönített helyiségből, úgynevezett zárt láncú hálózaton csatlakozott a tárgyalóteremhez, az arcát kitakarták, hangját eltorzították. Elmondta, hogy a robbanószerkezetet, amelyet petárdákból akartak összeállítani, december elsején, a román nemzeti ünnepen kellett volna működésbe hozni. 
Szőcs Zoltán ellen vallott egy másik tanú, B. Sz. is, aki korábban hét éven át a HVIM tagja, és az ügy előtt a vádlottak barátja volt. Szerinte Szőcs állt elő a december elsejei "meglepetés" ötletével, és azt is ő javasolta, hogy tolvajnyelvet használjanak, és az összekötött petárdákra pizzaként utaljanak. B. Sz. arról is beszámolt, hogy Beke letartóztatása után megkereste Szőcs Zoltán testvére azzal a kéréssel, hogy kihallgatása esetén vallja azt, hogy csak tréfáltak. Hozzátette: első kihallgatásán ezt is vallotta, de később, miután meghallgatta a hangfelvételt, módosította vallomását. 
Mindkét tanú állította, hogy a HVIM-es beszélgetések résztvevői a telefonjukat az autójukban vagy egy másik szobában hagyták, hogy elkerüljék az esetleges lehallgatást. 
Beke István és Szőcs Zoltán ellen tavaly május 19-én emelt vádat a DIICOT. A vádhatóság közleménye szerint a HVIM romániai tagjainak egy 2015. október 10-i beszélgetésén Szőcs Zoltán azt a feladatot szabta Beke Istvánnak, hogy házilag készítsen egy robbanószerkezetet, és hozza ezt működésbe Kovászna megye területén 2015. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén. A közlemény szerint Beke István "lépéseket tett" a robbanószerkezet előállításához szükséges eszközök beszerzése ügyében.
Szabadság (Kolozsvár)

Elfogadhatatlan a 9. osztály felszámolása a Ghibuban
Folyamatos tűzoltás helyett alkalmazható oktatási stratégia kellene
Visszautasítja, megtévesztőnek tartja a Ghibu-líceum magyar tanári kara azt a kritériumrendszert, ami alapján a tanfelügyelőség úgy döntött, hogy a következő tanévtől nem indul az iskolában magyar 9. osztály. A 2017–2018-as beiskolázási terv értelmében a Brassai is elveszti az egyik 9. osztályát, az iskola vezetősége és a szülői közösség a beletörődés helyett megoldást keres a – megfogalmazásuk szerint – diszkriminatív döntés megváltoztatására. Tárkányi Erika Tímea, a Kolozs megyei RMPSZ elnöke lapunkban kö- zölt írásában arról beszél: az iskolák megszűnése, osztályös - szevonások, a gyermeklétszám csökkenése nem újkeletű gond. A probléma lényege vélemé- nye szerint abban rejlik, hogy a szakma minden tanévben tűzoltással foglalkozott, és továbbra sincs alkalmazható, érvényes oktatási stratégia. És még egy rossz hír: bár a törvény által elő- írt minimális létszám megvolna, fennáll a veszélye annak, hogy az Alverna utcai magyar ovis csoportot megszüntetik
Iskola a Donát negyedben, továbbra is közel hozzád
Az elmúlt napokban arról szólnak a hírek, hogy a 2017–18-as tanévben nem indul elméleti 9. osztály a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban és egyáltalán nem indul magyar 9. osztály a Donát negyedi Természettudományi Líceumban (hivatalos nevén Ghibu). A tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án, több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
Kis létszámú, de nagyon elszánt tanári közösségünknek néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy elemezze a helyzetet, megfogalmazza fenntartásait a kritériumokkal szemben, miközben vigyáztunk arra, hogy az oktatási folyamat zavartalan maradjon, és higgadt légkör jellemezze a nyolcadikos gyerekekkel, valamint a szüleikkel való megbeszéléseket.
Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára.
Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra.
Meggyőződésünk, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által.
Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról.
Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni.
Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre.
Iskolánk, a Donát negyedi Ghibu-líceum magyar tagozata üdítő színfolt a megyei iskolahálózat térképén. Zöldövezetben, hatalmas udvarral várja a diákokat, tágas, világos osztálytermeiben a gyermek jó közérzete a legfontosabb. Ahogy jelszavunk is kifejezi, „Közel hozzád”, családias légkörben, elhivatott és színvonalas tanári karral folyik az oktatás. Azok a gyerekek, akik nálunk jártak általános iskolába, és líceumban szeretnének továbbtanulni, egy-két kivétellel nálunk maradnak. Az igényeiket, jogaikat ki veszi figyelembe?
Büszkék vagyunk azokra a gyerekekre, akik nálunk végeztek. Azokra is, akik kiemelkedő eredményt értek el az érettségin és egyetemi felvételin, de azokra is, akik középfokú végzettséggel megbecsült egészségügyi asszisztensek, mentősök, építkezési, elektronikai szolgáltatók lettek. Magyar közösségünknek hatalmas szüksége van a tanult, művelt, érettségizett szakdolgozókra, szolgáltatókra (nem feltétlenül egyetemi végzettségűekre), még ha az iskolahálózat jelenlegi megtervezői ezt nem ismerték fel.
Határozottan kijelentjük, hogy részt kívánunk venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok.
Végezetül álljon itt egy részlet kolléganőnk Facebook-bejegyzéséből, amelyet legelső indulatában írt, amikor megtudta a tanfelügyelőség döntését. Annyit fűznék hozzá, hogy a megoldás nem a tanfelügyelők és nem is a tanárok kezében van: az egész közösség felelős minden szál gyerekért, minden egyes megszűnő osztályért. Az építőmunkát már nulladik osztályban el lehet kezdeni, azzal hogy a szülő nem a zsúfolt belvárosba viszi, dugóban és benzingőzben idegeskedve a hajnalban felköltött gyermekét, hanem a tőle 5-10 percre levő általános iskolába, a parkon keresztül sétálva, beszélgetve. Mert higgyék el, itt ugyanolyan elhivatott, szakmailag kiváló tanítók, tanárok tanítják a gyerkőcöt, mint a belvárosban.
„Ma tudtam meg, hogy jövőre nem indíthatunk kilencedik osztályt. Pedig olyan nyolcadik végez az idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat? Mit fog kezdeni az a néhány iskola azon a bűvös négyzetkilométeren a lassan 400 ezer fős lakosságú Kolozsvár összes magyar gyermekével? Nem kár azokért a gyerekekért, akit a szüleik román tagozatra iratnak, mert egyébként teljesen jogosan, nem szeretnének naponta 1 órát ingázni? Csak nekem tűnik, hogy ezzel a líceumi osztállyal Kolozsvár egy értékes színfoltját veszíti el? Tényleg jó ez nekünk, kolozsvári magyaroknak? Mert akkor elfogadom.”
Az O. Ghibu Líceum
magyar tagozatának nevében
Nagy Csilla
A fájó valóság
Hónapok óta téma a sajtóban az oktatás, az oktatás problémáiról és egyúttal a bűnbakok kereséséről szólnak a cikkek. Szinte napi szinten olvasni, ki miért marasztalja el az oktatásban éppen dolgozókat, kinek mi a véleménye x-ről, y-ról, egy politikai vagy egy szakmai civil szervezetről. Sok a megmondó, s mind hozzáértő. Mert az oktatás közügy, s mindenki ért hozzá. A téma ennyire égető felszínre kerülésének oka azonban a gyerekszám csökkenése. De ez már magánügy, arról nem nyilatkozhatunk, hogy x vagy y miért nem szül/nem vállal több vagy egyetlen gyereket sem. Holott ez az egyik legnagyobb gondunk, amivel szembe kell néznünk. Nincs elég magyar gyerek. S a gyerekszám csökkenése óhatatlanul maga után vonja az oktatásban jelentkező gondokat.
A kialakult helyzetet pedig csak még jobban nehezíti a másik gondunk: a hatályban levő oktatási törvény a kvóta rendszerrel, az osztályok létszámának megszabásával, a beiskolázási módszertan előírásaival. Ezek a törvénybe foglalt, szigorúan megszabott követelmények hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi oktatást. Bár megállapítottak egy, a kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutatót, ezzel nem sikerült megfelelő védelmet nyújtani a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben a kis létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok fennmaradása és működése veszélyben van, hosszas egyeztetések tárgyát képezi. Ez is bizonyítja, hogy az oktatás anyagi alapon történő szervezése, illetve alulfinanszírozása milyen súlyos következményeket von maga után.
Iskolák megszűnése, osztályok összevonása évtizedek óta gondja a Kolozs megyei oktatásnak, s nemcsak a mi megyénknek. A megyei tanfelügyelőség egykori és mai magyar szakfelügyelőkből álló csoportja mindig jelezte e gondokat, s megoldás keresésével próbálkozott, megbeszélésekre hívtak, közös gondolkodásra buzdítottak. Ugyanez történt idén január 6-án is, amikor összehívták a magyar intézmények és tagozatok vezetőit, a szakmai szervezet képviseletét és a politikumot, s elmondták a gondokat. A gyerekszám csökkenése maga után vonja bizonyos osztályok számának változását is. Arra, hogy hol csökken az osztályok száma, kiket érint ez, nem született javaslat. S higgyék el, kedves olvasók, s oktatáshoz értő hozzászólók, senki nem volt képes önszántából jelentkezni: kérem, xy intézményvezető lemondok xy osztály indításáról. Nem tehette ezt a megbeszélésen jelen levő egyetlen intézményvezető sem, hiszen nem hozhat ilyen döntést, az ilyen horderejű problémát az iskolák vezetőtanácsában kell megbeszélni. Nem dönthetett a politikum, s a szakmai civil szervezet sem mutogathatott senkire, hiszen milyen jogon vállalhatná bárki is a megmondó szerepét. Akkor és ott megfogalmaztunk egy állásfoglalást, s felkértük a tanfelügyelőséget döntsön figyelembe véve a magyar oktatás sajátos helyzetét. Nem léptünk előre, de a jelenlevők mind vállalták és aláírták, hogy akkor és ott ebben az ügyben ez a döntés.
Ezek után ismét elmarasztalás éri a tanácskozókat, hogy nem voltak képesek még dönteni sem, hogy miféle szakmai szervezet az, amely nem hallatja a hangját, s nincs egy oktatási stratégiája … stb. Valóban nincs egy alkalmazható érvényes oktatási stratégia, mert minden tanévben tűzoltással foglalkozott a szakma (ezt találóan fogalmazta meg egyik intézményvezetőnk), s ez elgondolkodtató.  Mert amikor 2015. január végén Szabó Gábor egykori szakfelügyelő bemutatta a Kolozs megyei oktatás helyzetképét, az ő munkája is a megbeszélés szintjén maradt. Nem történt továbblépés, nem történt meg az átgondolása (talán most kiindulópont lehetne), mert a „tűzoltási módszer” mindig az éppen aktuálisan égető probléma megoldására törekedett, nem egy átfogó megoldásmód megtalálására és érvényesítésére.
Megjelentek kutatási eredmények, tanulmányok, amelyek a demográfiai számadatok tükrében körvonalazzák az oktatás problémáját, megjelent honlap az Iskolák veszélyben cím alatt, mely átláthatóan mutatja be a problémás helyeket. Lehet ezek alapján újabb oktatási stratégiák kidolgozását kérni, elindítani, felügyelni, de attól félek, ez sem működne. S ezt azért gondolom így, mert azt tapasztalom, összeülhet szakmai fórum, szakértői testület, hogy ne 4-re, hanem 10-12 évre tervezze meg a Kolozs megyei oktatás helyzetét, megfogalmazhatja a fájó pontokat, körvonalazhatja a problémákat, s javasolhat megoldásokat, akkor sem fogja egy intézmény sem beletörődve elfogadni, hogy éppen milyen megoldás születik/születhet az ő esetében. Hiszen ugyanez történik most is. A január 6-i megbeszélésen minden jelenlévő tudomásul vette, hogy ha nem születik döntés a részükről, akkor az osztályösszevonást a tanfelügyelőség oldja meg, most mégis nehezen fogadják a tanfelügyelőségi döntést. Ha egyszer megegyeztünk valamiben, akkor értsük azt meg, s fogadjuk el.
Mert oktatási stratégiát kidolgozni nagyon szükséges és érdemes is. Kell egy, a jövőt előrevetítő helyzetkép arról, hogyan tovább a Kolozs megyei oktatásban. De egy ilyen kidolgozott stratégia problémamegoldó csak akkor lesz, ha mindenki tudomásul veszi, hogy az érintettség szintjén túl kell lépni, és szembe kell nézni a számadatok tükrében a fájó valósággal. És mindemellett sürgetni kell egy átgondolt, a kisebbségi oktatást megfelelően kezelő új törvénymódosítást/törvényjavaslatot.
Tárkányi Erika Tímea
a Kolozs megyei RMPSZ elnöke
Megmarad-e az Alverna utcai magyar ovis csoport?
Megismétlődni látszik egy ismert forgatókönyv: adott a román igazgató, akinek valamiért nyűg a magyar csoport, adott egy lakótelepi óvoda, félig-meddig betartott procedúrák, jogszabályok. Az igazgató nem kér a beiskolázási tervben magyar csoportot, az érdeklődő szülőket pedig már azzal utasítja el, hogy ősztől nem indul a magyar ovi. Ki, hol, mit mulasztott, de még inkább: ki, hol, mit tehet a korrigálásért? Egyelőre van egy ígéret.
Sokan mennek iskolába az idén az Alverna utcai napközi magyar csoportjának ovisai közül. Ősztől 11 gyermek maradna. A tanügyi törvény 63. cikkelye minimális tízes létszámot ír elő egy bármilyen nyelven működő óvodai csoport számára, de nemzeti kisebbségeknél engedélyezi az ennél kisebb létszámot is, az ilyen csoportok működéséről a törvény szerint a tanügyminisztérium hivatott dönteni, az érintett oktatási intézmény vezetőtanácsával való egyeztetés alapján. De itt most megvan a minimális létszám, a döntésért tehát elvileg nem is kell(ett volna) a minisztériumig menni.
Az óvodavezető az eddigi 9 helyett 10 román csoportot kért a beiskolázási tervben, magyar csoportot viszont nem kért. Értesüléseink szerint azt is megjegyezte: a magyar tagozat 10 gyermeke közül (itt már elveszni látszik egy óvodás a 11-ből –szerk. megj.) három vegyesházasságból származik, őket be tudja fogadni a román csoportok valamelyikébe. A gyermekeiket magyar tagozatra járatni kívánó, vegyesházasságban élő szülőkkel ilyen javaslatról senki sem beszélt, de Fábián Ágnes óvónő megerősítette, hogy a beiskolázási számokról dönteni hivatott vezetőtanácsi ülés sem zajlott szabályszerűen, ugyanis oda nem hívták meg a törvény által előírt testületek képviselőit, így például Csoma Botondot sem, aki a helyi tanácsot lett volna hivatott képviselni a 7 tagú óvodai vezetőtanácsban.
Az óvónővel az igazgató nem közölte szándékait, Fábián Ágnes úgy értesült a csoportot fenyegető megszűnésről, hogy Batiz Elly, a magyar elemi és óvodai oktatásért felelős tanfelügyelő felhívta csodálkozva, amiért nem szer

Pörgettyű – kreatív anyanyelvi vetélkedő szórványban tanulóknak
A szamosújvári Téka Alapítvány tevékenységének színfoltja az évente megszervezett Pörgettyű anyanyelvi vetélkedő, amely az évek során ugyan sokat változott, de célja ugyanaz maradt: a szórványban élő, tanuló diákok anyanyelvi képességeinek fejlesztése, különös tekintettel a román–magyar együttélésből fakadó nyelvhelyességi hibákra.
A környékbeli 5–8. osztályosokat hívtuk versenybe január 25-én. Pozitív választ kaptunk a széki, dési, váraljai és buzai iskola oktatóitól, illetve a helyi Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum is két csapattal képviseltette magát, lévén két párhuzamos osztálya évfolyamonként. A négytagú csapatokban minden évfolyam egy diákkal képviseltette magát.
Idei témánk, számukra is, akárcsak az elemisek számára, a játék volt. Hogy a diákok sokat társasjátékoznak, onnan gondoljuk, hogy a csapatnevek kiválasztásában négy csapat nevében is szerepelt a dobókocka. Hangulatkeltésnek és „jégtörésnek” az Ez nem egy… hanem egy… nevű, közkedvelt játékot használtuk. A bemutatott tárgyra asszociáló más tárgyat kellett találniuk a csapatoknak, a rugó helyett karkötő, de hajlított drót is felmerült.
A verseny nyelvpörgető feladattal kezdődött, ahol egy perc alatt ugyanazt a nyelvtörőt kellett minél többször hibátlanul elmondani. Nem egyszerű feladat, mégis akadt olyan, akinek ötször sikerült. A következőkben szófaj szerinti színezőt kaptak a csoportok, ebben mindegyik csoport maximális pontszámot ért el.
Kreatívabb feladat volt a Dobj és írj egy történetet!, ahol a hat szereplőt, helyszínt, cselekményt és időpontot, amelyekről mesélni kellett, dobókocka segítségével sorsolták ki. A megadott meseelemeket pedig táblázat tartalmazta.
Helyesírásunk nagy kihívása a j-ly helyesírása, amelyre majdnem minden évben feladatot tervezünk. Idén szófelhőből kerestek ki 10 j-s, 10 ly-s szót. S majdnem mind helyesen. A mai diákok oktatásában nem hagyhatjuk ki a „kütyük” használatát, ezért mobiltelefonon játszhatták le a szókereső játékot a résztvevők. Az újságban rejtőzőhöz a Szabadság nyomtatott példányait használtuk. A csapatok egy újságoldalt kaptak, amiben 10 szó bekarikázását követően nyolcsoros verseket alkottak.
Végül, televíziós vetélkedő következett kicsit átdolgozva. Minden csoport egy Toldi-versszakot és egy közismert dalcímet kapott. Feladata az volt, hogy a dallamra ráénekelje a Toldi szövegét, a csapatának pedig egy percen belül a dal címét kellett kitalálnia.
A zsűrinek (Balla Imola, a Téka Szórványkollégium igazgatója, Budai Annamária, Téka alelnök, ill. jómagam) nehéz dolga volt, kis pontkülönbség választotta el egymástól a csapatokat. Idei győztesünk a széki Rubik csapat, őket követte a szamosújvári Játékzsenik és a Sztár dobókockák csapata.
Debreczeni Orsolya, a helyi Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum magyartanára, ez alkalommal játékvezetői minőségben megköszönte a kísérő tanárok munkáját, illetve a Téka Alapítványnak az anyagi segítségét, hogy a részt vevő 24 diák újabb hasznos és jó hangulatú délutánon vehetett részt.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi kutatásokat támogat a Magyar Tudományos Akadémia
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk.
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Visszaeső a romániai fogvatartottak több mint fele
A romániai börtönökben őrzött 27 250 fogvatartottnak több mint 60 százaléka visszaeső bűnöző, vagy büntetett előéletű – derül ki az Országos Börtönigazgatóság (ANP) hétfőn közzétett adataiból.
Az ANP részletes adatai szerint 2017. január 30-án 27 250 személyt tartanak fogva a romániai büntetés-végrehajtási intézetekben, ebben a számban benne foglaltatnak az előzetes letartóztatásban lévők is, illetve azok, akiket első fokon ítéltek el. Közülük 10 389 személy visszaesőként tölti jelenlegi büntetését, 6 397-en pedig büntetett előéletűek.
Az Agerpres hírügynökség tájékoztatása szerint a letöltendő börtönbüntetés időtartamát tekintve a következőképpen oszlanak el az arányok: 610 fogvatartottnak egy évnél rövidebb időt kell börtönben töltenie, 2.204 személynek 1-2 évet, 10 ezer rabnak 2-5 évet, 7 034 fogvatartottnak 5-10 évet, 2 478 személynek 10-15 évet, 1 471 rabnak 15-20 évet, 952 elítélt börtönbüntetése több mint 20 év, és 171 börtönlakó életfogytiglani börtönbüntetését tölti. 2 330 személy van a börtönökben, akiket még csak alapfokon ítéltek el.
Az elkövetett bűncselekmények gyakorisága a következő: 5 195-en lopásért, 4 387-en rablásért, 1 275-en kábítószerek fogyasztásáért vagy forgalmazásáért, 517-en emberkereskedelemért, 381-an kiskorúakkal való kereskedelemért, 458-an közúti forgalomban elkövetett bűncselekményekért, 310-en szervezett bűnözésért töltik börtönbüntetésüket.
6 324 személy emberölésért (gondatlanságból elkövetett vagy szándékos emberölésért, előre eltervezett, illetve különösen súlyos gyilkosságért), 2 194 személy szexuális bűncselekményekért (nemi erőszak, kiskorúakkal létesített nemi kapcsolat, szexuális perverzió vagy megrontás), 161 rab pedig prostituáltak futtatása miatt ül börtönben.
Krónika (Kolozsvár)

Autonómia: önmagunkkal sem értünk egyet
Újfent sikerült az erdélyi magyar közösség politikai és civil szervezetei által egyaránt fontosnak nevezett autonómia ügyében egymásnak tökéletesen ellentmondó, belső konfliktusokat gerjesztő, és így a kezdeményezés sikerére vonatkozó amúgy sem fényes esélyeket tovább csökkentő lépéseket tenni.
A külső szemlélő számára teljesen érthetetlen, miért terjesztette be a Gyergyószéki Székely Tanács állampolgári kezdeményezésként a székely autonómiáról szóló törvénytervezetet, ha ezt a megoldást a Székely Nemzeti Tanács elnöke szerint csak tartalék lehetőségként jelölték meg, mivel az elsődleges célkitűzés az volt, hogy azt az RMDSZ színeiben parlamentbe jutott képviselők terjesszék be törvénytervezetként. Ennek folyományaként ismét csak azzal szembesülünk, hogy még tovább mélyült a magyar-magyar ellentét, hiszen a jelek szerint még az SZNT-n belül sincs egyetértés arról, hogyan is kellene megpróbálni elérni a kitűzött célt.
Persze tudjuk, hogy egy ilyen témájú törvénytervezet benyújtásának felvállalása nem egyszerű, és előzetes, a román pártokkal lefolytatott egyeztetések nélkül gyakorlatilag teljesen esélytelen a sikere, hiszen a kormányoldal és az ellenzék pártjai szorosan összezárva utasítják el. Ugyanakkor a választások óta meglehetősen kevés idő telt el, és ha már eddig kibírtuk, egy-két hónapig még lehetett volna várni, esélyt adva arra, hogy valamelyik magyar honatya előterjessze a tervezetet. Ha pedig ez nem történt volna meg, akkor kellett volna egyeztetni arról, és közösen eldönteni, hogy a nehezebb – mert százezer támogató aláírás összegyűjtéséhez kötött – állampolgári kezdeményezés útján terjesszék a parlament elé.
Így azonban ismét csak azt sugalljuk a magyar jogkövetelésekkel szemben következetesen elutasító román hatalom, illetve a külföld felé, hogy még mi, magyarok sem értünk egyet abban, mit akarunk, illetve hogy a céljainkat hogyan akarjuk elérni. Amíg a magyar szervezeteknek nem sikerült megegyezniük a pontos célokban és az azok elérését szolgáló stratégiában, és nem sikerült a lehető legteljesebb egységet kialakítani a célkitűzések támogatására a magyar közösségen belül, addig minden hasonló kezdeményezés esetében csak növeljük a kudarc esélyét.
Az autonómia kapcsán amúgy is világos, hogy az azzal szemben közel száz éve elutasító bukaresti hatalmat a legjobb eséllyel egy kedvező nemzetközi konjunktúra kényszerítheti rá legalább a róla szóló érdemi tárgyalásokra. Ugyanakkor a nagyhatalmak és a nemzetközi szervezetek sem vesznek komolyan egy olyan közösséget, amely még ilyen alapvető kérdésekben sem egységes. Most a kezdeményezéssel, azzal, hogy az megjelent a Hivatalos Közlönyben, csak újabb esélyt adtunk a kampánycélú (és nem csak) sovinizmusra mindig is hajlamos PSD vezette kormány lakájmédiájának, hogy orosz befolyást kiáltva és az ország szétszakításával riogatva újabb uszítóhadjáratot indítson a magyar közösség ellen. És ezzel elterelve a figyelmet a jelenlegi legfontosabb témáról, a kormányhoz közel álló politikusok és üzletemberek jogi felelősségre vonásának megakadályozását szolgáló közkegyelmi tervezetről és Btk.-módosításról, valamint a költségvetés körüli mizériáról, a kampány során beígért pénzosztás tarthatatlanságáról .
Nem biztos, hogy így érdemes küzdeni az autonómiáért. Vagy bármi másért.
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

Egyensúlyt az iskolákba
Nekünk minden sepsiszentgyörgyi diák fontos! 
1989 után Románia lakossága folyamatosan és hangsúlyosan csökken, ez alól a mi közösségünk, városunk, iskolai hálózatunk sem kivétel, fogalmaz közleményében a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. A megyeszékhelyen az elmúlt 2 évtizedben 17.642-ről 10.365-re csökkent az iskolai rendszerben a gyerekek/diákok száma. Ez a 7.277 gyerek közel hat Mikó-nagyságú intézmény, vagy több mint húsz Kós Károly-nagyságú intézmény eltűnését jelenti városunkban. Alább a közlemény szerkesztett változatát közöljük.
 Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyerekektől az alternatív oktatásban résztvevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek, szülőknek egyaránt. Nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg: új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését.
Döntésünket az alábbiak alapján hoztuk meg:
Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 5 évben a diákok létszáma 941 fővel csökkent. Az elemi iskolák túlzsúfoltakká váltak: a Székely Mikó Kollégium kicsi épülete vagy a Mikes Kelemen Líceum elemi osztályai ma a bentlakás épületének emeletére kerültek. Eközben a Kós Károly Technológiai Líceum diáklétszáma 600 főről 350-re csökkent (nappali és esti tagozaton), a Puskás Tivadar Technológiai Líceumé 630 főről 533-ra. A városban a Kós Károly-iskolának a legrosszabbak a mutatói mind a létszámcsökkenést, mind az érettségi eredményeket nézve. 
Az egyértelműnek látszó aránytalan épületkihasználtságot egy alapos tanulmány is igazolta. Mindezek tükrében Sepsiszentgyörgyön olyan átszervezést javasolunk, ami észszerűsíti a rendelkezésünkre álló épületek kihasználását, és ezáltal igazságosabb feltételeket teremt a kisgyerekek számára. Míg ma a Kós Károly-iskola Gábor Áron utcai, hozzávetőlegesen 7000 négyzetméteres épületébe 350 diák jár (miközben a nappali tagozaton tanuló diáklétszám már a törvény által meghatározott 300 alá csökkent), és még nem számoltuk a Gyár utcai, felújított, közel 3600 négyzetméter összfelületű épületet, amelyben tanműhelyek és szaktantermek állnak a diákok rendelkezésére, tehát összesen 10.600 négyzetméter, addig a kicsi Mikó 1200 négyzetméterében 371 kisgyerek zsúfolódik össze. Ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mi minden gyerekért felelősséget vállalunk.
Az elmúlt években kiemelten figyeltünk a szakoktatásra Sepsiszentgyörgyön, mind a beruházások, mind a népszerűsítés terén. A Puskás Tivadar-iskolában az utolsó 5 évben 6,2 millió lej értékű fejlesztést, beruházást valósítottunk meg, míg a Kós Károly-iskolában 4,7 millió lejjel fejlesztettünk. A fenntartási költségek kiegészítése a szakiskolák esetében az elmúlt három évben megháromszorozódott, a Kós Károly-iskola esetében több mint 100%-kal kellett ezt kiegészíteni 2016-ban. Mindezek ellenére a szakoktatás népszerűsége nem növekedett, a beiskolázási számokat nem valósították meg, hiába próbálták ezt alakítani a szakoktatás javára, osztályok nem, ill. csak kis létszámúak jöttek létre. Az elmúlt években a Mikó és a Mikes kárára születtek döntések, így maradhatott életben a Kós Károly-iskola.
Az elméleti osztályok száma a városban tovább nem csökkenthető. Magyar oktatási vonalon a 2017–2018-as tanévre a következő beiskolázási számokat javasolja a tanfelügyelőség: Székely Mikó Kollégium 3 elméleti osztály, Mikes Kelemen Líceum 3 elméleti osztály, Református Kollégium 1 elméleti plusz 1 református osztály, Plugor Sándor 1 művészeti osztály, Berde Áron Technológiai Líceum 2 szaklíceumi plusz 2 szakiskolai osztály, Puskás Tivadar Technológiai Líceum plusz Kós Károly 2 szaklíceumi plusz 6 szakiskolai osztály plusz 1 román nyelvű osztály, tehát összesen 2 vokacionális osztály, 7 elméleti osztály, 12 osztály szakoktatás magyar nyelven. Látható, hogy a szakoktatás továbbra is kiemelt szerepet kap, de meg kell találnunk az egyensúlyt az elméleti és a szakirányú oktatás között.
Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így egy erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek és a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és Mikes előkészítő osztályai. 
Múlt pénteken találkoztunk a Kós Károly-iskola küldöttségével, igazgatóval, három tanárral, a szülőbizottság képviselőjével, akik elismerték, hogy nem tudják kihasználni a rendelkezésükre álló épületeket, elfogadták a költözés alternatíváját. Az a célunk, hogy Sepsiszentgyörgyön egy nagyon erős, a székelyföldi emberek elvárásaihoz és a piac igényeihez gyorsan alkalmazkodni tudó, jól felszerelt szakiskolát teremtsünk, ennek érdekében szeretnénk átszervezni a sepsiszentgyörgyi szakoktatást.
Két tűz között a tanfelügyelő
Kiss Imre főtanfelügyelő (képünkön) tegnap sajtótájékoztatón ismertette álláspontját az iskola-átszervezés sok indulatot felkavaró ügyében, miután üllő és kalapács közé került: a Kós Károly-szakközépiskola alapítójaként érzelmileg is kötődik ahhoz az intézményhez, amelyet 18 évig vezetett, volt kollégái is elvárják támogatását a megmaradásért folytatott harcban, miközben jelenlegi funkciójában más kötöttségek és felelősségek is terhelik
Iskolaigazgatóként úgy tapasztalta, hogy két telephelyen – az iskolaépületben, illetve a Munkás utcai műhelyekben – folytatni a tanítást nagyon megnehezítette az oktatói gárda összekovácsolását, viszont tág teret nyitott a fejlesztéseknek, és minőségi szakoktatásra nyílt lehetőség – tekintette át a volt előnyöket és hátrányokat Kiss Imre. Most azt kérték tőle a kollégák, támogassa az átszervezésnek azt a változatát, hogy a Kós-szakközépiskola a Munkás utcai épületben (ahol a tanműhelyek vannak) folytassa az elméleti oktatást is, jogi személyisége megőrzésével, viszont véleménye szerint az az épület erre a célra nem alkalmas. Továbbá az, hogy az iskola önálló maradjon – bármelyik épületben –, csak elodázását jelentené a felszámolásnak, véli Kiss Imre, ugyanis a folyamatosan csökkenő beiskolázás mellett sok – motiváció híján – az év közben kimaradó is. 
A diákok körében nem népszerűek a Kósban tanított mesterségek – víz-gázszerelő, kőműves, varrómunkás –, így csak az került be ide, aki máshonnan kiszorult. Legalább ezres létszám kellene, hogy a fejkvóta alapú rendszerrel finanszírozni lehessen az intézményt, de iskolamegszüntetésről nincs szó, hiszen a Kós Károly-iskola összes szakja megőrzésével átköltözik egy másik épületbe, a jól felszerelt műhelyek pedig továbbra is biztosítják a minőségi szakoktatást. A címzetes tanárok katedrakiegészítéseit is 95%-ban már megoldották – mondta a főtanfelügyelő.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ítélethalasztás a partiumi zászló perében
Január 16-án tájékoztatta a nyilvánosságot Tőkés László EP-képviselő ügyvédje, dr. Kincses Előd a nagyváradi európai parlamenti iroda erkélyére kitűzött és a helyi önkormányzat által megtámadott magyar közösségi szimbólumok (székely és partiumi zászlók) ügyének állásáról.
A székely zászló levételét előíró közigazgatási határozat jogerőre emelkedett, Romániában már nincsenek jogorvoslati lehetőségek, ezért az EP-képviselő az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A strasbourgi magas instancia túlterhelt, ennek ellenére befogadta és tárgyalásra alkalmasnak találta a múlt esztendő végén a keresetet, de egyelőre nem tudni, mikor kerülhet erre sor. Alapfokon a partiumi zászlót is reklámhordozónak, ebből adódóan pedig kifüggesztését törvénytelennek, illetve engedélykötelesnek ítélte a Nagyváradi Bíróság. Tőkés László fellebbezését aznap tárgyalta a Bihar Megyei Törvényszék, ítélethirdetést január 30-ára ígértek. Tegnap azonban az ítélethirdetés február 6-ra való halasztásáról szóló információ jelent meg az igazságügyi minisztérium honlapján a 284/271/2016-os számmal regisztrált dosszié kapcsán.
erdon.ro

Jóváhagyta a román védelmi tanács a titkosszolgálatok költségvetésének lefaragását
Jóváhagyta a román legfelső védelmi tanács (CSAT) keddi ülésén, hogy a kormány csökkentse egyes nemzetbiztonsági intézmények költségvetését.
A testületet elnöklő, és a védelmi kiadások csökkentésétől korábban óva intő Klaus Iohannis államfő “problematikusnak” nevezte a büdzsé tervezetét, amelyet – szakértői véleményekre hivatkozva – túl derűlátónak nevezett. Az elnök aggasztónak tartja a tavalyinál 15 százalékkal nagyobb kiadásokat, és ilyen körülmények között érthetetlennek nevezte azt, hogy egyes nemzetvédelmi intézmények büdzséje mégis csökken.
Iohannis kiemelte: a védelmi tárca költségvetése az ország nemzetközi vállalásainak megfelelően idén a GDP két százalékára nő, a belügyminisztérium nagyjából annyi pénzből gazdálkodhat, mint tavaly, a titkosszolgálatok költségvetése viszont átlagosan mintegy tíz százalékkal csökken.
A CSAT, amelynek jóváhagyása nélkül az elnök szerint a kormány nem fogadhatta volna el a költségvetés tervezetét, mindezeket mérlegelve úgy döntött, hogy jóváhagyja a kormány tervezetét – közölte Iohannis.
A CSAT-ban a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE), a testőrszolgálat (SPP), a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) is képviselteti magát, másfelől a miniszterelnök és kabinetjének több tagja is hivatalból tagja. A testületben csak konszenzusos határozatokat lehet elfogadni, ami azt jelenti, hogy a titkosszolgálatok is hozzájárultak az idei költségvetésük csökkentéséhez.
Az év elején hivatalba lépett, Sorin Grindeanu vezette román kormány több mint ötszázalékos gazdasági növekedésre alapozva és a GDP csaknem három százalékára rúgó deficittel tervezte meg az idei büdzsét. A szociálliberális kormánytöbbség azért próbál mégis a nemzetbiztonsági kiadásokon takarékoskodni, hogy a választási kampányban tett béremelési és adócsökkentési ígéreteit teljesíteni tudja.
Iohannis múlt héten levélben figyelmeztette a kormányt, hogy ne helyezze politikai érdekeit az állampolgárok biztonsága elé, szerinte ugyanis felelőtlenség lenne forrásokat elvonni a nemzetbiztonsági intézményektől a világon és a térségben fennálló biztonsági kockázatok közepette.
(MTI)
erdon.ro

Kovászna megye prefektusa 38 pert indított magyar feliratok és szimbólumok ügyében
Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa keddi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján kijelentette: az általa vezetett hivatal 2012 óta 38 pert indított egyes települési önkormányzatok és a megyei önkormányzat ellen a jogtalannak vélt magyar feliratozás és a székely zászló jogtalannak tartott kitűzése ellen, és valamennyit megnyerte.
A prefektus megállapításait az Agerpres hírügynökség idézte. Sebastian Cucu kijelentette, hogy nem kellett volna pereskedniük, ha a helyi önkormányzatok betartották volna a törvényt. Szerinte a pereskedések csupán a következményei voltak a törvényszegéseknek. “Minket csak a törvényesség érdekel. Ha a zászlókat nem törvényellenesen tűzik ki, és ha a feliratozás korrekt módon történik, nekünk sem lett volna dolgunk” – tette hozzá a prefektus.Megemlítette, hogy nem a kétnyelvű feliratok ellen léptek fel, hanem csak azt kérték, hogy tartsák tiszteletben a feliratozásra vonatkozó szabályokat: először az állam hivatalos nyelvén szerepeljenek a feliratok.
A prefektus értetlenségét fejezte ki Tamás Sándor, Kovászna megyei önkormányzati elnök múlt heti kijelentésével kapcsolatban, aki szerint a megyében több mint száz pert indítottak a magyar feliratok és a székely szimbólumok használata ellen.
Tamás Sándor múlt csütörtökön nyilatkozott a hírügynökségnek arról, hogy a román hatóságok kettős mércét használnak a helyi szimbólumok ügyében. Szerinte Moldva és Bukovina zászlajának a használata nem zavarja a kormány képviselőit, a székely zászló ellen viszont perek sokaságát indították. Tamás Sándor nevetséges példaként hozta fel, hogy a 95 százalékban magyarok által lakott Bodok községnek azért kellett pereskednie, mert egy – a község külterületén levő – erdei út neve először magyarul szerepelt, és csak azután románul a névtáblán. Azt a pert is példaként említette, amelyet a prefektus a megyei önkormányzat ellen indított az intézmény háromnyelvű (román-magyar-angol) fejléces levélpapír-használata miatt.
(MTI)
erdon.ro