Gulág-jelenség: Egy háború, és ami utána következett – kényszermunkatáborok, börtönök
A Szabadság jelen melléklete folytatása és kiteljesítése annak a tudományos konferenciának, amelyre tavaly november 10-én került sor a Minerva Művelődési Egyesület (MME), illetve a Szeged-Csanádi Egyházmegye (SzCsE) által fenntartott szegedi Gál Ferenc Főiskola (GFF) szervezésében, és amelynek középpontjában a 20. század kommunista államainak egyik legfőbb elnyomó intézménye, a röviden Gulágnak nevezett munkatáborok rendszere állt.
Az akkori előadások és az általuk kiváltott érdeklődés azt bizonyította, hogy a Gulág Emlékév keretében, a Gulág Emlékbizottság támogatásával tanulmányozott téma a tudományos konferencia szűk kereteinél jóval nagyobb figyelmet, kitekintést és részletezést érdemelne, hiszen a diktatúra bebörtönzött vagy munkatáborokba internált rengeteg áldozata között felmenőink is szép számmal képviselve voltak. A Gulág-rendszer félelmetes hazai és szovjetunióbeli lágereibe magyarok és magyar zsidók is bőven eljutottak, szenvedéstörténetük azonban történelmünknek mindmáig kevésbé ismert része.
Így fogamzott meg az a gondolat, hogy a konferencián elhangzott előadásokból és szakemberektől kért, további részleteket feltáró tanulmányok rövidített változataiból különszámot állítsunk össze, illetve hogy a konferenciára és a jelen kiadványhoz elkészült tanulmányokat, az érdekelt közönség számára, napilapunk internetes honlapján teljes terjedelmükben is közzétegyük. Ennek a folyamatnak a nyomán adjuk ma át olvasóinknak ezt a kiadványt, amely a SzCsE, a GFF és a MME közös emlékszáma, illetve teljes terjedelmű, kötetnyi anyagot kitevő internetes összeállításunkat, a www.szabadsag.ro honlapon.
Rendkívül fontosnak tartottuk a meghurcolt ártatlan emberek áldozatának felmutatását, hogy az újabb, fiatalabb generációk a hasonló csapdahelyzeteket könnyebben felismerhessék, és elkerülésük érdekében jóval hatékonyabban felléphessenek. Avégett, hogy ilyen gyilkos kegyetlenségek soha többé ne fordulhassanak elő.
Összeállításunk a témakör igen érdekes részleteire mutat rá. Áttekintjük benne a szovjet Gulág történelmét és rendszerét, a német területen működő szovjet táborokéval együtt, továbbá a Gulág-mintára létrehozott romániai börtönök és lágerek világát, s ennek vonatkozásában bemutatjuk A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumát is, amely Máramarosszigeten működik, az ottani egykori rémséges börtönben. (A teljes szovjet lágerrendszer megismerésének nagyon fontos és látványos segédeszközeként a http://gulag.memorial.de/ internetes portált ajánljuk azoknak az olvasóinknak, akik a témáról többet szeretnének megtudni.) Elemezzük ugyanakkor a második világháború végén szovjet fogságba került (magyarországi és erdélyi) magyar hadifoglyok, illetve az utcán és lakásaikban összefogdosott és a Szovjetunióba hurcolt civil lakosok sorsát, de ugyanakkor azokét a náci halál- és munkatáborokból kiszabadult magyar zsidókét is, akik útban hazafelé vagy immár itthon váltak szovjet foglyokká és jutottak újabb pokolba, a Gulágra. Végül, de távolról sem utolsósorban, ismertetjük a hazai és a magyarországi egyházak üldözésének és lefejezésének folyamatát, kiemelve a leginkább üldözött, a Vatikántól tűzzel-vassal elszakítani szándékolt római katolikus egyház néhány kiemelkedő erdélyi vezetőjének a sorsát, közöttük a hűségéért és a bátorságáért mártírhalállal fizető Boga Alajos egykori kolozsvári kanonok és pápai prelátus, későbbi gyulafehérvári általános helynök és titkos ordinárius kálváriáját is.
Szerzőink a téma kutatói és szakavatott ismerői. Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára, Botos János történész, a szintén budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem docense, Szakács Árpád publicista, kutató, Forró Lajos történész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, Nyikita Vasziljevics Petrov orosz történész, a szovjet politikai elnyomó rendszer és titkosszolgálatok kutatója, a moszkvai Memorial tudományos igazgatója. A hazaiak közül Dobes Andrea és Fürtös Róbert máramarosszigeti muzeológus-történészek A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Múzeumának munkatársai, Papp Annamária és Benkő Levente pedig szintén történészek, kolozsvári újságírók, akik a témát ugyancsak évek óta kutatják.
Különszámunk tematikailag teljes áttekintésre törekedett, és közben arra, hogy elkerülje mindazokat a csapdákat, amelyekbe politikusok, újságírók, történészek és hatásukra egyszerű emberek is gyakran beleesnek. Tehát semmilyen összehasonlítás nem volt a célunk, sem a szenvedésé, sem az elnyomásé, sem a meghurcoltak vagy az áldozatok számáé. Hiszen minden ember élete egymagában véve hatalmas, megismételhetetlen és pótolhatatlan érték, és nem pedig morbid összehasonlítások tárgya. Elutasítjuk azt a negacionizmust is, amely a relativizálás eszközével operál, és amely a holokausztot és a Gulág-jelenséget egymással szembehelyezi. Tisztában vagyunk azzal, hogy a holokauszt az emberiség által ismert emberirtások között egyedi volt, fázisait és gyilkosságait államok által elfogadott törvények szabályozták, amelyek menekülést nem tettek lehetővé, és amelyek a zsidó népnek a teljes, jogilag és államigazgatásilag megalapozott és megfontoltan előkészített kiirtását célozták, ezzel tehát a Gulág-jelenséget összehasonlítani nem lehet és nem szabad. Annál is inkább, mert íme, kiderül e mellékletből is, hogy a Gulágra holokauszt-túlélők is szép számban kerültek.
Nincsenek bűnös népek, kollektív felelősség sincs. Az orosz népet sem vádoljuk. Tisztában vagyunk azzal, amit az 1941-es magyar hadüzenet után a magyar haderő az egykori szovjet területen művelt; az elkövetett bűnökért a szenvedőket megkövetjük. Mindezek tudatában mutatjuk tehát fel a Gulág-jelenséget, annak áldozatait, elsősorban az ártatlanul elpusztultakat, civileket, gyermekeket, asszonyokat, és ezzel a tudattal hajtunk fejet valamennyi áldozat emléke előtt. Reménykedve, hogy ilyesmi sem fog soha többé megtörténni.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.
A ránk bízott örökség....
Máramarossziget – a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeuma
„Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana)
A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték.
Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.
A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított
A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.
A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra.
Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a.
1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.
A világ első múzeuma a kommunizmusról
Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21-én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé.
Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták.
Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye.
Egyetem és élet a fekete cellákban
A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban.
A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg.
A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek.
1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül.
A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”.
A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása.
Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben.
A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; „Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja.
Lélekmadár urna az ország közös sírja
Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989).
Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak.
A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást.
2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik.
Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely
Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e kor

Féltik a kolozsvári elméleti oktatást
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes viszont nem érti, honnan származik a pedagógusok értesülése, hiszen – noha az ügyben már döntést hoztak – csak pénteken közlik hivatalosan a változásokkal kapcsolatos információkat.
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a Kolozs megyei tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a rohamosan csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége.
A pedagógusok csütörtöki közleményükben rámutattak: ha megszüntetik a tanintézet egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztályát, módosulni fog az iskola jogi státusa, vagyis átalakul szakközépiskolává, ennek nyomán nem működtethet elemi – nullától negyedik osztályig tartó –, valamint általános iskolai – 5–8-as – tagozatot sem. A tanárok úgy vélik, ez egyet jelent a gimnázium felszámolásával, ami szerintük még a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben sem fenyegette a tanintézetet.
Nem történt hivatalos tájékoztatás
Ehhez képest Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának csütörtökön úgy nyilatkozott: nem érti, honnan veszi a tanári kar és a sajtó az információt, miszerint a Brassaiban szüntetnek meg kilencedik osztályt, hiszen erről hivatalos tájékoztatást még senkinek nem adtak. Rámutatott: a tanfelügyelőség vezetőtanácsa szerdán tárgyalt a következő tanévre vonatkozó beiskolázási számokról, változásokról, aznap este pedig valóban meghozták a döntést a leendő ötödikes és kilencedikes tagozatok ügyében, de erről még az iskolaigazgatókat sem tájékoztatták, a beiratkozással kapcsolatos összes információt ugyanis a péntek déli sajtótájékoztatón fogják bejelenteni.
Török Zoltán lapunknak azt is elmondta: ha a Brassai Sámuel-gimnázium – elméleti és turisztikai szakképzést nyújtó – két kilencedik osztálya közül egyet meg is szüntetnek, attól még nyugodtan elindíthatják az ötödik osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes leszögezte: mind a két kilencedik osztályt biztosan nem szüntetik meg a kolozsvári belvárosi iskolában. Török ugyanakkor a Szabadság napilapnak csütörtökön úgy nyilatkozott: a Brassai Sámuel-gimnáziumban „egy 9. osztály marad, és megvan a lehetőség, hogy 5. osztály is induljon".
Diszkriminációt kiáltanak a pedagógusok
A Brassai pedagógusai egyébként közleményükben arra is kitértek, hogy az iskola „kálváriája" még 2010-ben kezdődött, amikor az akkor még három párhuzamos, elméleti képzést nyújtó gimnáziumi osztály egyikét megszüntették. A tanintézetnek 2011-ben költöznie kellett, az új épület szűkös befogadóképessége miatt pedig újabb osztályokról kellett lemondaniuk, nem működtethettek két párhuzamos 1–8 osztályt.
A 2013/2014-es tanévtől akaratuk ellenére indíthattak szakképzést nyújtó osztályt a megszüntetett gimnáziumi helyett, az RMDSZ megyei vezetői pedig írásbeli ígéretet tettek, hogy az elméleti oktatás nem kerül veszélybe. Ennek ellenére 2013-ban elveszítették a második elméleti osztályukat is, most pedig – mint panaszolják – az utolsó, harmadik gimnáziumi osztálytól is megfosztják őket, holott a nyolcadikosok közül húszan a kilencedikes természettudományi osztályban szeretnék folytatni tanulmányaikat. Az iskola tanárai szándékos diszkriminációnak tartják, hogy 2010 és 2017 között a kolozsvári magyar iskolák közül csak tőlük vettek el gimnáziumi osztályokat.
Megszűnik a magyar tagozat?
Eközben a Donát negyedben működő Onisifor Ghibu-gimnázium volt aligazgatója, Zsigmond Ilka Facebook-oldalán közölte, hogy tudomása szerint a Ghibuban a következő tanévben már nem indítanak magyar kilencedik osztályt, holott tizenhét éve a magyar tanári kar „megmakacsolta magát", és mindent megtett azért, hogy ne számolják fel a kisebbségi tagozatot, így három év kiesés után újraindították a kilencedik osztályt. „Pedig olyan nyolcadik végez idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat" – írta az angoltanár.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség az RMDSZ megyei szervezetének közbenjárására korábban a magyar iskolák igazgatóira bízta, hogy döntsék el, melyik tanintézetben mondanak le osztályokról. Az osztálymegszüntetés elkerülhetetlen, mivel a nyolcadikos és a negyedikes évfolyamon is jóval kevesebb gyermek tanul. Az igazgatók azonban a gyűlésen nem tudtak megegyezni, így a megszűnő osztályokra vonatkozó döntés jogát visszaadták a tanfelügyelőségnek. Csoma Botond képviselő, az RMDSZ megyei elnöke csütörtökön közleményben jelezte: ők megteremtették a közös megállapodás feltételeit, amivel az igazgatók nem éltek, így szerinte a „döntés hatáskörét átruházták a román vezetőségű tanfelügyelőségre".
Török Zoltántól azt is megkérdeztük, milyen döntést hoztak az Apáczai Csere János-gimnázium kapcsán, ahol tanév közben szüntették meg az ötödikes képzőművészeti osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes rámutatott: az Apáczai biztosan kap egy ötödik osztályt, de minden bizonnyal nem lesz idegennyelv- és képzőművészeti képzést nyújtó, vegyes profilú osztály, ahogyan azt a vezetőség kérte. A tanintézet viszont lehetőséget kap arra, hogy délutáni foglalkozások keretében tartsanak rajzórákat, amelyre nemcsak a gimnázium, hanem a többi kolozsvári iskola diákjai is járhatnak.
Összevonják a szentgyörgyi szakiskolákat
Meghozta a végleges döntést a sepsiszentgyörgyi önkormányzat arról, hogy a 2017/2018-as tanévtől megszüntetik a Kós Károly Szakközépiskola jogi önállóságát, és alárendelik a Puskás Tivadar Szakközépiskolának. A Kós Károly tanárai és diákjai január 31-én utcai tüntetést tartanak, Komán László igazgató pedig úgy nyilatkozott: a prefektúra segítségét fogja kérni, hogy a kormány állítsa le az iskola-összevonást, és a közigazgatási bíróságon is megtámadja a tanácshatározatot. Az ügy még nem zárult le, a döntésre az oktatási tárcának is rá kell bólintania. Komán László azzal érvelt: a tanintézetben 384 diák tanul, a közeljövőben pedig új, húsfeldolgozó szakosztályt indítottak volna. A városvezetés szerint viszont az átszervezéssel hatékonyabban fog működni az iskolahálózat, az intézkedés miatt pedig nem kell aggódni, hiszen például az óvodák többsége sem önálló jogi személy, de ez nem okoz problémát. Sztakics Éva alpolgármester úgy fogalmazott: egy iskola nem attól teljesít jól, hogy minden 300 gyerekre külön igazgató felügyel – minimálisan egyébként ennyi tanulóra van szükség, hogy egy tanintézet önállóan működhessen. 
Az elöljáró azt is elmondta: a Kós Károly Szakközépiskolának a 2012/2013-as tanévben még 600 diákja volt, így számuk mára szinte a felére csökkent, a fejkvóta alapján az állam által biztosított évi 133 ezer lejes támogatást pedig a helyi önkormányzatnak 138 ezer lejjel kellett kiegészítenie. (Bíró Blanka)
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Angela Merkelt aggasztják a román kormány tervei
Angela Merkel német kancellár egy telefonbeszélgetés során aggodalmát fejezte ki Klaus Johannis elnöknek a romániai korrupcióellenes harcot gyengítő bizonyos kezdeményezések miatt – közölte pénteken a bukaresti elnöki hivatal.
A német kancellár pénteken beszélt Johannisszal, akinek kifejtette, hogy teljes mértékben támogatja a romániai korrupcióellenes harcot. A bukaresti elnöki hivatal közleménye szerint a megbeszélést a német kancellár kezdeményezte.
A felek európai témákról is egyeztettek, főként a február 3-i máltai informális EU-csúcsról, valamint a római szerződés aláírásának 60. évfordulója alkalmából tervezett március végi ünnepségről. „A felek megállapították, hogy az Európai Unió jövőjét illetően Berlin és Bukarest azonos nézeteket vall" – idézte a dokumentumot az MTI.
Johannis arról biztosította Merkelt, hogy Románia megbízható partner és a térség stabilitásának egyik legfontosabb pillére marad. Megállapította, a román–német kapcsolatok dinamikussá váltak a nemzetközi válsághelyzetek következtében, és a jövőben is fejleszteni akarják a kapcsolatokat. A román elnök leszögezte, eltökélt szándéka folytatni a romániai korrupcióellenes harcot egy erős és érett román demokrácia kiépítése érdekében. A német kancellár ebben az összefüggésben biztosította teljes támogatásáról Iohannist.
A Sorin Grindeanu vezette balliberális román kormány a büntetőjog módosítását kezdeményezte egy közkegyelmi, valamint a büntető törvénykönyv módosítására irányuló másik tervezettel, amelyekről Klaus Johannis úgy vélekedett, hogy korrupt politikusok „tisztára mosását" célozzák. A két rendelet elfogadása ellen több tízezer ember tüntetett Romániában.
A közfelháborodást követően a kormány társadalmi vitára bocsátotta a tervezeteket, és várhatóan a jövő héten fogadja el őket a kabinet. Klaus Johannis a héten népszavazást kezdeményezett a romániai korrupcióellenes harc folytatásáról.
Krónika (Kolozsvár)

Átadták a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat, kitüntették a leköszönő honatyákat
Huszonkilenc személynek és egy intézmény képviselőjének adott át a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat Kelemen Hunor szombaton, Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése előtt. A szövetségi elnök kitüntette a volt ügyvezető elnököt és a leköszönő RMDSZ-es honatyákat is.
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ünnepi beszédében Kelemen Hunor emlékeztetett, az RMDSZ megalakulásának 13. évfordulóján adták át először az Ezüstfenyő-díjat mindazok munkájának elismeréséért, akik szerepet vállaltak a közösségi javak visszaszerzésében, a szövetség programjának megvalósításában. A 2016-os díjban 29 személy és egy intézmény részesült.
Az elzárkózás, a közöny nem célravezető, a közösség meggyengüléséhez vezethet – hangsúlyozta az RMDSZ-elnök, hozzátéve, hogy nem csupán a jog és az intézményes keretek befolyásolják a közösség fennmaradását. Ez azoknak a személyekhez is köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják.
 „Szükség van a hősökre, a kis- és nagybetűs hősökre, olyan példaképekre, akik összekapcsolják a múltat a jövővel, akik cselekvő részesei, hétköznapi hősei a kultúránk értékeinek megőrzésében, a közösségünk javainak ápolásában, hogy ez az ország ne csak lakcímünk, de otthonunk is legyen. Ezeknek a hősöknek a létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ 2016-os Ezüstfenyő-díjazottjai a következők: 
Balázs Antal nyugalmazott néptanító, faragómester,
Balázs Dénes tanár,
Barcsy Lajos, a nagybányai Teleki Blanka Nyugdíjas Klub vezetője,
Biró Albin, a Szövetség csíki szervezetének alapító tagja, a Biztosítási Felügyelet vezetőtanácsi tagja,
Csibi László az RMDSZ tölgyesi szervezetének elnöke,
Fábián Emese humánerőforrás-felelős,
Fornvald András erdészeti jogi szakértő,
Gábor Árpád János, az RMDSZ búzásbocsárdi szervezetének elnöke, a község alpolgármestere,
Gáspár-Barra Réka újságíró,
Gáspár Attila-Adalbert karnagy, zenetanár,
Hajdú Géza színművész,
a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium,
Ilkei Árpád unitárius lelkész,
Keresztes Kálmán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szeben megyei kirendeltségének elnöke, oktatási szakértő,
Kilyén Ilka színészművésznő,
Kovács Imre Németpereg polgármestere,
Máté András Levente, az RMDSZ volt parlamenti képviselője,
Meleg Vilmos színművész,
Dr. Molnár Csaba állatorvos,
Nits János nyugdíjas, egykori városi tanácsos Szatmárnémetiben,
Pál József Csaba főesperes,
Pauer Andrea főkönyvelő,
Petki Pál tanár,
Pop Piroska pénztáros,
Sipos Ilona, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének irodavezetője,
Szabó Anna nyugdíjas,
Szabó Levente-György, Kémer polgármestere,
Szakács Imre nyugdíjas tanító, egykori alpolgármester,
Székely Levente, az RMDSZ Galac Megyei Szervezetének elnöke,
Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Az Ezüstfenyő-díjak átadása után az RMDSZ szövetségi elnöke megköszönte Kovács Péter volt ügyvezető elnök, illetve a leköszönő szenátorok és képviselők munkáját, oklevéllel és Részegh Botond képzőművész alkotásával díjazva őket.
Antal Erika
maszol.ro

Kelemen a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezésről: Volt még ilyen a parlamentben, és nem dőlt össze a világ
arosvásárhely, január 28. /Agerpres/ - Került már a parlament elé egy, a Székelyföld autonómiájáról szóló tervezet, és nem dőlt össze tőle a világ - mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szombati SZKT-ülést követően. 
A Hivatalos Közlönyben csütörtökön megjelent állampolgári törvénykezdeményezéssel kapcsolatban a szövetségi elnök hangsúlyozta, ez csak a folyamat kezdete, nem biztos, hogy a parlament elé kerül a tervezet, egyelőre ugyanis össze kell gyűjteniük a kezdeményezőknek a szükséges aláírásokat, aztán az Alkotmánybíróságra kerül a tervezet, és csak ezt követően terjeszthető a parlament elé. Bárkinek jogában áll élni ezzel a lehetőséggel, amennyiben talál még kilenc embert, aki az ügy mellé álljon - magyarázta Kelemen, hozzátéve, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követtek el a kezdeményezők, különben nem jelent volna meg a tervezet a Hivatalos Közlönyben. 
A szövetségi elnök ugyanakkor nem kívánta kommentálni a Szociáldemokrata Párt elnöke, Liviu Dragnea azon kijelentését, miszerint a kezdeményezés "feszültséget szít a lakosság egy részében". A Hivatalos Közlönyben csütörtökön jelent meg egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet, amelyet állampolgári kezdeményezésként kíván a parlament elé juttatni egy tíztagú bizottság. Ennek tagjai: Árus Zsolt István, Czink Attila, Kercsó Attila, Bajkó Zsigmond, Kovács László, Cziriák Károly, Elekes-Józsa Márton, Takács József, Kolcsár Géza és Márton Csaba. AGERPRES/(RO - szerző: Dorina MATIŞ, szerkesztő: Mirela BĂRBULESCU; HU - szerkesztő: CSATLOS Károly)
agerpres.ro

Úgy tűnik, sikerül elkerülni az iskolák összevonását
Elismerte pénteken a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy törvénytelenül vonta volna össze a nyárádszeredai iskolákat. A döntés mindenkit meglepett, de üdvözlik.
A megyei tanfelügyelőség tavaly januárban hozott határozata értelmében Marosvásárhelyen, Radnóton, Nagyernyében és Nyárádszeredában vont volna össze egyes iskolákat. Mivel ezt a gyereklétszám sem indokolta, a nyárádszeredaiak nem fogadták el (a magyar iskolák elleni támadásként is értelmezték), és a tavasz folyamán megtámadták azt a közigazgatási bíróságon.
Kétszeri halasztás után szeptemberben a törvényszék felfüggesztette a határozatot, azaz nem vonhatták össze tanévkezdés előtt a Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. Az ügyet azonban nem hagyta annyiban a szeredai városvezetés, a polgármesteri hivatal és a helyi tanács november 8-án ismét perbe hívta a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, azt kérve a törvényszéktől, hogy a tavaly felfüggesztett határozatot nyilvánítsa semmissé.
Az első tárgyaláson, január 27-én azonban meglepetés érte a szeredaiakat: a tanfelügyelőség képviselője úgy érkezett a törvényszékre, hogy ő maga kérte, semmisítsék meg a szóban forgó határozatot. Az alperes nem indított ellenkeresetet az önkormányzat ellen, és a szeredaiak által benyújtott dokumentumok meggyőzték arról, hogy a tavaly januári határozat törvénytelen volt, ezért kérték annak eltörlését – részletezte a várost képviselő Szentgyörgyi Ildikó jegyző rögtön a tárgyalás után.
Megkeresésünkre Tóth Sándor polgármester elégedetten nyilatkozott a döntésről: azért mentek perre, hogy elérjék ezt. „Végre van egy olyan törvényszéki perünk is, amelyet megnyerünk, ahogy eredetileg is elképzeltük. Végre győzött az igazság” – mondta a városvezető, aki szerint ehhez a győzelemhez az is kellett, hogy a tanfelügyelőség belássa: tévedett, amikor ezt a határozatot meghozta. Ami a jövőt illeti, a polgármester szerint most már nyugodtan lehet tervezni, dolgozni, a következő évre is el van fogadva a beiskolázási terv, és marad Szeredában a két jogi személyiséggel rendelkező iskola.
Trufán József, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója szerkesztőségünktől értesült a fejleményekről, és úgy véli, „ezzel visszatértünk a realitáshoz”. Pozitívumként értékeli és üdvözli a pénteki döntést. Szerinte két akkora intézményt, mint az általános és középiskola, képtelenség összevonva vezetni. És nemcsak a gyerekek és pedagógusok szempontjából, hanem főleg ami az adminisztrációt illeti. Ugyanis az általános iskola nemcsak Szeredában működik több helyszínen, hanem még öt környező faluban is intézményei vannak, ez összesen tizenegy udvart és legalább kétszer ennyi épületet jelent. A kisegítő személyzet tekintetében is nagyon rosszul állnak, ennyi intézményre csupán két portás, egy-egy félállású adminisztrátor és karbantartó jut, míg a nyolc hőközpontjukra egyetlen kazánfűtővel sem rendelkeznek. Sem a takarítást, sem a karbantartást nem lehet kiszerződtetni, egy-egy meghibásodást azonnal javítani kell, a takarítóknak pedig egész nap bőven akad tennivalójuk az intézményekben.
Gligor Róbert László 
Székelyhon.ro

Kapcsolat a szórvány és Székelyföld között
Megyék közti kulturális együttműködésről egyeztettek a hétvégén a háromszéki Árkoson.
Az Összetartozunk székely- szórvány program már hetedik éve működik, eddig több száz programot szerveztek, és ennek keretében egyeztettek a hétvégén Kovászna Megye Tanácsának szervezésében a háromszéki, Brassó, Fehér, Hunyad, Szeben és Máramaros megyei programfelelősök.
A múlt évben tovább bővült a partnerség, megszervezték az első Fogarasi Magyar Napokat, egy olyan településen, ahol a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, most viszont már nem létezik magyar anyanyelvi oktatás – számolt be Grüman Róbert Kovászna Megye Tanácsának alelnöke. Elmondta, 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hatezer lakosából négyezer volt magyar, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösség, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar.
Kun-Gazda Kinga-Viola, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum pedagógusa arról beszélt, hogy az együttműködés keretében a Kovászna megyei minta alapján hatékonyabbá szeretnék tenni a Hunyad Megyei Értéktár Bizottság tevékenységét, dokumentálva és széles körben ismertetve Hunyad megye kiemelkedő értékeit.
A szórványmegyékben nagy igény van a néptánc-oktatásra, Kovászna megye szakmai támogatást nyújt, kiképezik vagy fejlesztik azokat a közösségi vezetőket, akik a néptánc- csoportok irányítását felvállalják – mondta Kiss Csilla a szórványprogram háromszéki koordinátora. Eldöntötték, hogy szeptemberben Háromszéken bemutatják a szórványmegyék kulturális értékeit.
Bíró Blanka

Székelyhon.ro

Kelemen: meg kell erősíteni a jogállamiságot
Meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket, mert ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – jelentette ki szombaton Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A politikus az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén tartott politikai értékelőt. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években Romániában „kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött, amelyet politikai leszámolásokra használtak fel.
Az RMDSZ elnöke bírálta a kormányt, amiért sürgősségi rendeletekkel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.Kelemen Hunor emlékeztetett: az új román büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a román törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert – mint mondta – azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a román szociálliberális kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
MTI
Erdély.ma

Tízezrek tiltakoztak a kormány közkegyelmi tervezete ellen
Ismét tüntetők vonultak utcára a nagyvárosokban vasárnap a kormány közkegyelmi tervezete ellen tiltakozva.
Bukarestben az interneten terjesztett felhívásra több mint húszezren gyűltek össze az Egyetem-téren, megbénították a közlekedést, majd a tömeg az igazságügyi minisztérium, illetve a médiafelügyelet székháza felé indult. A tüntetők szerint a kormánykoalícióhoz közel álló hírtelevíziók valótlanságokat állítottak a múlt vasárnapi megmozdulásukról, ezért azt követelik a médiahatóságtól, hogy bírságolja meg őket.
A bukaresti tüntetésen nem voltak szónokok, és pártjelvények sem voltak láthatók, de több ellenzéki párt politikusa is jelen volt a tömegben. A több kilométeres menetelés során a tömeg több tízezresre duzzadt: az Agerpres hírügynökség csendőrségi forrásokra hivatkozva több mint húszezer tüntetőt említ, a Mediafax hírügynökség legalább harmincezresre becsülte a tömeget.
Kolozsváron, Nagyszebenben, Temesváron és más nagyvárosokban is ezrek vonultak utcára.
A január elején hivatalba lépett szociálliberális kormány egy közkegyelmi és egy másik, a büntető törvénykönyv módosítására irányuló tervezettel készül enyhíteni a börtönök túlzsúfoltságán. A jobboldali ellenzék és Klaus Iohannis államfő viszont azt állítja: valójában a korrupt politikusokat akarják megmenteni a felelősségre vonástól.
A tervezetek nyilvánosságra kerülése óta mindennaposak Romániában a tüntetések, vasárnap azonban – a múlt vasárnapi több tízezres demonstrációhoz hasonlóan – ismét nagyobb szabású, az egész országra kiterjedő megmozdulást szerveztek a közkegyelem ellenzői.
Felháborodásukat növelte, hogy a kormány fő erejének számító Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke – a választási csalás megszervezéséért felfüggesztett börtönre ítélt és egy másik korrupciós ügyben vádlottként szereplő – Liviu Dragnea időközben tagadta, hogy ő lenne a tervezett bűnfeledés egyik kedvezményezettje. A kezdeményezést magára vállaló Florin Iordache igazságügyi miniszter egyértelművé tette, hogy a kormány a közfelháborodás ellenére is végig akarja vinni tervét.
A tervezeteket az igazságszolgáltatás csúcsszervei (legfőbb ügyészség, legfelső bíróság, legfelső bírói tanács), valamint Románia legfőbb szövetségesei is bírálták. Klaus Iohannis kedden népszavazást kezdeményezett a romániai korrupcióellenes harc folytatásáról és a köztisztviselőkkel szemben támasztott feddhetetlenségi követelményekről.
A kormányoldal szerint a büntetőjogi tervezetek körül az államfő szít feszültséget, hogy megcsappant népszerűségét helyreállítsa. A kabinet várhatóan szerdai ülésén dönt arról, hogy milyen formában, azonnal hatályba lépő sürgősségi rendeletként, vagy gyorsított parlamenti eljárással lépteti-e életbe a büntetőjogi módosításokat.
MTI
Erdély.ma

„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa

Elhunyt Borbély Imre
Életének 69. évében, súlyos betegség következtében ma éjjel elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző, volt Hargita megyei RMDSZ-képviselő, a román parlament egykori tagja, a Magyarok Világszövetségének egyik volt vezetője.
Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette.
1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma.
A rendszerváltozás után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak.
1996-tól a Magyarok Világszövetsége nemzetstratégiai bizottságának a koordinátoraként, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak.
Egyik legutóbbi nyilvános szereplése tavaly december 16-án volt, a temesvári népfölkelés 27. évfordulóján rendezett megemlékező fórumon, a temesvári Új Ezredév Református Központban, ahol Tőkés László oldalán, az ő egykori harcostársaként és stratégájaként nyújtott rövid áttekintést – a tisztázás szándékával – arról, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában.
itthon.ma//karpatmedence

Meghalt Solomon Adrián, a csángószövetség volt elnöke
Életének 48. évében január 29-én, vasárnap tragikus hirtelenséggel Budapesten elhunyt Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke – közölte honlapján a szövetség.
Solomon Adrián 1969. március 4-én született Bákóban, egy lujzikalagori család negyedik gyermekeként. Iskolai tanulmányait szülőfalujában, majd Bákóban végezte román nyelven, három évig esztergályosként dolgozott, majd Budapesten diplomázott a külkereskedelmi főiskolán.2005-ben külföldi munkavállalás után tért haza családjával Csángóföldre, ahol az MCSMSZ-ben kezdett tevékenykedni. Integráló személyiségével hamar magára vonta a figyelmet, így 2007. április 21-én az MCSMSZ elnökévé választották. Amint egyik munkatársa, Hegyeli Attila az MTI-nek felidézte, a csángómagyarok szövetsége az ő vezetése alatt vált civil szervezetből intézménnyé. Ekkor teljesedett ki a fakultatív, majd iskolai magyarnyelv-oktatás a csángó falvakban, több településen ekkor építettek közösségi házakat.
Solomon Adrián és az MCSMSZ teljes vezetése lemondott tisztségéről 2012-ben, amikor világossá vált számukra, hogy a Bethlen Gábor Alap immár nem a csángószövetségen, hanem egy tervezett új alapítványon keresztül kívánja finanszírozni a Moldvai Magyar Oktatási Programot. A lemondását követő választás eredményét azonban a bíróság érvénytelenítette, így Solomon Adrián viselte formálisan 2014. augusztusáig az MCSMSZ elnöki tisztségét.MTI
Erdély.ma

Beke Csilla: A hanganyag egy minősíthetetlen zűrzavar (Székelyföldi terrorvád)
A bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött  pénteken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása. A tárgyalásról Beke Csilla, Beke István Attila felesége számolt be lapunknak.
Elmondta: tanúkként kihallgatták Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által bizonygatott beszélgetés időpontját – 2015. október 10-ét –, alátámasztva az ügyvédek régebbi fellebbezését. Az ügyész Szőcs Csongortól azt kérdezte, „akkor mikor volt a beszélgetés?”, aki azt válaszolta, hogy ezt kérdezze meg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeitől, ők vádolják a két kézdivásárhelyit olyan képtelenséggel, amelyet normális ember saját szülővárosában soha nem követne el. Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét.A tárgyalás csúcspontját a mintegy húszperces hanganyag meghallgatása jelentette. A hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert öt százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű a felvétel. Azt is megjegyezte, minden tisztelete annak, aki a hivatalos fordítást elvégezte, de ő képtelen bármit megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a beszélgetésen részt vevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami nyilatkozata szerint Bandi Szabolcsnak „sikerült” a kihallgatása idején). Kérte a hanganyag eredeti átírását magyar nyelvre, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani, szerinte érdekes, hogy ezt az előbb említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították. A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, de pletyka nem lesz belőle – mondta. Beke Csilla továbbá azt is közölte, az ügyvéd kérdését, hogy a fordító (aki hónapok óta fordít az ügyben) tudná-e azonosítani a vádlottakat a hanganyag alapján, a bíró elutasította. A hanganyag-részlet kezdetén kivehető Beke István Attila visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. Sz. kérdése erősít meg: „Már kész is van?”, majd telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsgyűlésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamari), koncertjegyekről, „fóliában (virágházban) használt termosztátról”, kutyatáprendelésről, az emag.ro honlapjának  meghibásodásáról, füstről, Új Jobboldal- (Noua Dreapta) felvonulásról, gyújtózsinórról, zászlókról esik szó. A hanganyag fülhallgatóval történő többszöri meghallgatása esetén sem érthető, mert többszörösen vágott, és ez értelmetlen részeket eredményez. Beke Csilla hangsúlyozza, a beszélgetés nem október 10-én történt (ezt csak a védett tanú és Bandi Szabolcs állítja), ezzel szemben a vádiratban az szerepel, hogy „titkos beszélgetés volt, ahol telefonok nem lehettek és nem is voltak”, ennek ellenére a hanganyagban több mint ötször szólalnak meg telefonok, és hallatszik telefonbeszélgetés. Ezek a hivatalos fordításban vagy nem léteznek vagy érthetetlen szövegként vannak feltüntetve. A hivatalos fordítás „tévedéseiről” is szó esett, például a román központi médiában napokig azt terjesztették, hogy Beke István Attila felvállalta egy bomba elkészítését azzal a szóval, hogy „facem!” (megcsináljuk), ám ő magyarul annyit mondott, hogy „majd meglátjuk” (és nem egy bomba elkészítésének a felvállalására mondta), vagy egy másik példát is említettek, „azi e 10 octombrie” (ma október 10. van), miközben magyarul az hangzott el, hogy „október 10-e a határidő” (valaminek a kifizetésére). Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke István Attila bombakészítési bevállalása. De nem hallatszik az sem, amit a védett tanú „jelentett”, szerinte az is elhangzott, hogy a december elsejére tervezett improvizált szerkezet robbantását Esztelneken fogják megbeszélni, és Székelyföld autonómiáját csak erőszakkal lehet kiharcolni. A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat? – tette fel a kérdést Beke Csilla.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én, a következő tárgyaláson kerül sor, és elméletileg akkor döntenek a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt éves a Hunyad megyei RMPSZ
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum adott otthont a Hunyad megyei RMPSZ 25 éves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségnek.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség tavaly decemberben, Sepsiszentgyörgyön ünnepelte megalakulásának 25 éves jubileumát, melyen számos kitüntetést osztottak ki azon pedagógusoknak, akik az elmúlt időszakban aktívan vettek részt a szövetség munkájában, arra törekedve, hogy jobbá tegyék a romániai magyar oktatást. – Hunyad megyéből többtagú küldöttséggel vettünk részt a jubileumon, a kitüntetések jó részét azonban ünnepélyes keretek között itthon továbbítottuk díjazott pedagógustársainknak a hétvégén megtartott Hunyad megyei RMPSZ-évforduló alkalmával – számolt be Csatlós Zsófia, a pedagógusszövetség megyei elnöke, akit odaadó munkájáért emlékplakettel jutalmaztak Sepsiszentgyörgyön. Kitüntetésben részesült továbbá Kocsis Attila-Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes és Winkler Gyula EP-képviselő, akik partneri minőségben támogatják a pedagógusszövetség munkáját.
A hétvégi dévai ünnepségen további tizenhárom pedagógusnak adtak át emlékérmet, illetve oklevelet az RMPSZ törekvéseit támogató tevékenységükért. Kitüntetésben részesült Kofity Magda, volt RMPSZ-elnök, Széll Zoltán a Tudományos Tanács volt tagja, Balázs Amália megyei alelnök, Szabó Ildikó pénztáros, Vlaic Ágnes, Sáfár Csaba és Lengyel Izabella volt kisebbségi tanfelügyelők, Ács Éva, Balogh-Botár Károly Csaba, Illyés Katalin, Şoacă Erika és Kiss Mihály, a magyar (tagozatos) oktatási intézmények aligazgatói, illetve Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az RMPSZ megyei szervezete emlékoklevélben részesítette továbbá aktív és nyugdíjas tagjait.
Az ünnepséget Pap Evelyn Karina szavalata és a Lengyel Izabella tanárnő vezette iskolakórus előadása gazdagította, melynek keretébe felcsendült az iskola himnusza is. A felszólalók soraiban jelen volt Széll Zoltán nyugalmazott számtantanár, aki kitartóan küzdött az önálló dévai magyar iskola megalakulásáért, Kofity Magda volt RMPSZ-elnök, valamint Acimov Margit nyugalmazott tanítónő.
Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök az ünnepséget követően elmondta: a pedagógusszövetség Hunyad megyében jelenleg közel 80 tagot számlál, köztük olyan román anyanyelvű kollégákat is, akik ismerve a szövetség munkáját, érdemesnek tartották részt venni e tevékenységben. – Az országos RMPSZ támogatásával évente legalább egy továbbképzőt szoktunk szervezni a megyében, melyen 20-30 kolléga vesz részt. Továbbá szép számban veszik igénybe a nyári Bolyai Akadémia keretében zajló továbbképzéseket is, melyekre már román ajkú kollégák közül is volt jelentkező – számolt be Csatlós Zsófia Erzsébet.
A hétvégi Hunyad megyei jubileumot annak rendje s módja szerint, dallal és tortával is megünnepelték a pedagógusok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Borbély Imrétől búcsúzik az RMDSZ
Megrendülten fogadtuk a hírt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egykori elnökségi tagja (1990-1993) és parlamenti képviselője (1992-1996), Borbély Imre temesvári kutató életének 69. évében súlyos betegség következtében elhunyt. Az RMDSZ kegyelettel emlékezik meg a forradalmárra, az akkori kommunista karhatalom ellen meggyőződésből fellépő Borbély Imrére, aki a Temesvári Kiáltvány egyik értelmi szerzője is volt. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, Románia parlamentjében elsőként szólalt fel magyarul. Vigasztalódást gyászoló családjának! Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Porcsalmi Bálint az RMDSZ ügyvezető elnöke 
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésezik az RMDSZ miniparlamentjének tartott Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Az ülés Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójával indult. A politikai vitát követően a testület ellenszavazat nélkül ügyvezető elnökké választotta Porcsalmi Bálint politológust. A funkció Kovács Péter január 4-ei lemondásával üresedett meg. Az eseményen sor került az Ezüstfenyő-díjak átadására, valamint az RMDSZ leköszönő parlamenti képviselőinek és szenátorainak kitüntetésére is.
Kelemen Hunor: Romániában meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket
Ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – hangzott el Kelemen Hunor politikai beszámolójában. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években "kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött Romániában.
Az RMDSZ elnöke bírálta a román kormányt, amiért sürgősségi rendelettel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.
Kelemen Hunor emlékeztetett: az új büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert - mint mondta - azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.
Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
Porcsalmi Bálint: szolgálatra készen állok, a munkát vállalom és várom 
"Egy olyan szerepet kell betöltenem, amire sosem vágytam, de mindig tiszta szívből tiszteltem, és olykor tartottam, féltem tőle. Ma azért állok az SZKT előtt – előttetek, hogy támogatásotokat kérjem – mindenek előtt a munkára, nem csupán a tisztségre. Nekem az a fontos, hogy maradhassak ügyvezető elnökként is az, aki vagyok: Bálint” − fogalmazott szombat délben a marosvásárhelyi SZKT-n Porcsalmi Bálint, akit Kelemen Hunor az RMDSZ új ügyvezető elnökének nevesített.
Az ügyvezető elnökjelölt az elmúlt években a világ számos részén politikusok munkáját segítette, kampányokat szervezett, szervezeteket épített, és mint mondja, tanácsadóként számára a legnagyobb luxus az volt, hogy őszinte lehetett, elmondhatta élesen, nem egyszer nyersen, amit gondol, amit szerinte tenni kell.
„Ma nem tanácsadóként állok itt, hanem politikai felelősséget vállalok. De az őszinte, egyenes magatartástól nem akarok megválni. És ha lehet ilyet kérni, akkor ezt várom el a Szövetség politikusaitól, helyi és megyei vezetőitől, központi és területi munkatársaitól is. Nyílt, egyenes beszédet. Számomra minden jó csapatmunka alapja ez. Hiszek abban, hogy csak így lehet eredményeket elérni.”− nyomatékosított.
Beszédében elhangzott, ugyanazt a célt tartja szem előtt, amiért évek óta dolgozik: hogy 2019-re a Szövetség legyen a legmodernebb politikai szervezet Romániában, de akár a térségben is. „Én ezt komolyan gondolom, és ezt csak együtt tudjuk megvalósítani. Számomra az innováció nem csupán jobb számítógépeket, vagy több FB- reklámot jelent. Én azt vallom, hogy a szervezet életében az innováció elsősorban a tartalomra és a munkamódszerekre vonatkozik. Több munkát, és minden esetben jól előkészített, alapos munkát szeretnék. Valós együttműködésre van szükségünk! Kevesebb gyűlésre, de jóval több egyeztetésre és párbeszédre. Egy olyan rendszerre, amely a megfelelő döntés-előkészítésre, a pontos végrehajtásra, a nyomon követésre és számonkérésre épül.” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnökjelöltje.
Az elkövetkező időszak terveit ismertetve Porcsalmi Bálint elmondta, csapatával, világos iránnyal, pontos feladatokkal, felelősökkel és határidőkkel összeállítják az ügyvezető elnökség munkatervét, ezt követően ellátogatnak minden megyei szervezethez, hogy közösen mérjék fel az igényeket, és összesítsék a feladatokat, napokon belül pedig megkezdik a májusi kongresszus előkészítését.
„Ma nem nekem kellene itt állnom. Egy más időben, más helyzetben, talán egy más, jobb világban ma Nagy Zsoltnak kellene itt állnia. De Zsolt nincs itt. Pontosan tegnap két éve annak, hogy őt börtönbe zárták, koholt vádak alapján, ártatlanul. Ő nekem azt mondta, hogy nyugodt szívvel vállaljam el a szövetségi elnök felkérését. Úgy fogalmazott, hogy magunk fajta emberek számára – akik munkát és nem tisztséget kérnek – ez a legszebb feladat az RMDSZ-ben.”− mondta Porcsalmi, aki beszédének végén kijelentette, szolgálatra készen áll, vállalja és várja a munkát, ehhez pedig az SZKT támogatását kéri.
29 személyt és egy intézményt tüntetett ki Ezüstfenyő-díjjal az RMDSZ
Az RMDSZ idén 15. alkalommal díjazza azok munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a szövetség programjának megvalósításában. Az Ezüstfenyő-díjat először 2002-ben adták át. Idén 29 személyt és egy intézményt díjaztak.
„Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak a személyeknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Az elkobzott anyagi javak visszaszerzésétől szellemi örökségünk gazdagításán át önzetlenül harcolnak a magyar ügyért, a magyarok tiszteletének kivívásáért. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón.
Az RMDSZ megköszönte volt ügyvezető elnöke, parlamenti képviselői és szenátorai munkáját is.
„Díjazottaink közül sokan ott ültek már 1990-ben Románia Parlamentjében, de vannak olyanok is, akik csak egy mandátumot tudnak maguk mögött. Ezek az emberek megteremtették az erdélyi magyar érdekképviseletet, a legnehezebb körülmények között, időben is hitet tudtak adni közösségüknek abban, hogy van értelme az építkezésnek. Hitet adtak a legnehezebb időszakban is, akkor, amikor a társadalom nem tudta, milyen irányba szeretne haladni. Azt a munkát végezték, amelyet a legjobb tudása szerint egy magyar ember Bukarestben végezhet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Díjban részesültek:
Kovács Péter leköszönő ügyvezető elnök, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Klárik László Attila, Patak Csaba, Végh Sándor és Olosz Gergely leköszönő szenátorok. A kitüntetett leköszönő képviselők között Borbély László, Kelemen Atilla, Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Máté András Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Markó Attila és Antal István szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)

A katolikus Státus mindenkori (h)arcairól
Gyárfás Elemér, a „civil püspök” könyv kapcsán„
Bevallom, többet szerettem volna hallani a római katolikus Státus zaklatott jelenéről és emiatt bizonytalan jövőjéről, semmint hányatott múltjáról, ám éppen erről beszél(hetet)t kevesebbet előadásában dr. Holló László egyetemi docens, a státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke. És tette ezt alighanem amiatt, amit hozzászólásában a Státus jogi ügyeiben eljáró Kapcza Mikolt ügyvéd oly találóan megfogalmazott: a Státus olyan egyedi szerveződési forma, hogy még mi magunk sem értjük pontosan, és ilyeténképpen a sajátos hazai restitúció buktatói közepette az egyik legsziszifuszibb küzdelem a Státust megmagyarázni a román törvénykezésnek.
Négy gimnáziumot és két hasznot hajtó épületet mondhat magáénak Erdély-szerte a Státus, közülük a kolozsvári Szentegyház utca 5. szám alatti ingatlan (ahol a katolikus egyetem működik) valójában mindig is a tulajdonában állt, ugyanis a „kommunista” Státusnak meghagyták. Ezen felül perek és visszaigénylési eljárások tucatjai vannak folyamatban hazai bíróságokon és Strasbourgban az egykori ingatlan vagyonok visszaszolgáltatásáért.
Hogy miért éppen most beszélt a katolikus Státus (h)arcairól dr. Holló László az értelmiségi körön, annak sajnos nem valamiféle örömteljes bírósági siker az oka, csupáncsak az, hogy éppen csütörtökön érkezett a nyomdából az a kötet, amely a Státus 20. századi, egyik legmarkánsabb vezetője, Gyárfás Elemér halálának 70. évfordulója alkalmával 2015-ben szervezett emlékkonferencián elhangzott előadások anyagát tartalmazza - köztük azt, amelyet a Státusról tartott Holló László. Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legjelentősebb egyénisége volt, a balosok mondták nemzetinek, a nemzetiek balosnak, de még antiszemitaként is jellemezték, és tehették ezt Holló László szerint amiatt, mert Gyárfás Elemér sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott, ugyanakkor hihetetlen munkabírásról téve tanúbizonyságot, minden erdélyi szervezetben tevékenyen részt vett, emellett számtalan könyvet írt.
Üldözöttségből született 400 éve a státus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus a 16. századi reformáció térhódításával arányosan üldözött katolikus egyház érdekeinek szolgálatára, egyházi és világi tagokkal szerveződött autonóm önkormányzati forma. Szerepe bizonyos belső egyházi ügyekben eljárni, illetve a felekezeti oktatás és az egyházmegyei vagyon egy részének kezelése. Elnevezése a korabeli országgyűlésben használatos „Status et ordines”, azaz „karok és rendek”-ből fakad, amikor a különböző felekezetek képviselői státusokba csoportosulva külön-külön tanácskoztak. Hogy a római katolikusok esetében a szerveződési forma és az elnevezés megőrződött, abban jelentős szerepe volt annak, hogy a reformáció terjedésével és az adott történelmi viszonyok közepette a fejedelemség fennmaradását leginkább szolgáló intézkedések részeként 1556-ban az erdélyi katolikus püspököt kiutasították, és kis megszakítással az erdélyi katolikusoknak gyakorlatilag csak 1716-ban lett újra püspöke, ebben a hosszú időszakban pedig a katolikus vallásgyakorlást sokféle módon korlátozták (az egyházi vagyont államosították, templomokat lebontottak, kiutasították a szerzetesrendeket stb.). A Státus első említésére az 1615-ös országgyűlésen került sor, ahol a katolikus főurak Status Catholicorum Dominorum néven szervezkedtek vallásuk védelmére. 1767-ben a Státus feladatkörét a Mária Terézia által létrehozott „állami” Katolikus Bizottság vette át. A Státus újjászervezésére a 19. században több kísérlet történt, 1873-ban sikerült megegyezni. Innen kezdődően a Státus elnöke a mindenkori püspök, világi elnökét választják, a státusgyűlést és 24 tagú igazgatótanácsát pedig harmadában egyházi, kétharmadában pedig világi tagok alkotják.
A státus sorsa Romániában
A román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött Konkordátum a Státust tételesen nem említi, majd az 1932-ben Rómában aláírt egyezmény nevétől és autonóm jellegétől is megfosztotta, Egyházmegyei Tanácsként működött tovább az 1948-as államosításig. Ebben a időszakban a Státus ellen cikkek százaival és kötetek tucatjaival indított hadjáratot Onisifor Ghibu, aki oly mértékben tudta ezáltal befolyásolni a közvéleményt és általános hangulatot, hogy Holló László elmondása szerint csak úgy besétálhatott a telekkönyvi hivatalba, ahol kérésére a nevére írták a Státus tulajdonát képező egyik-másik ingatlant. A második világháború utáni kommunista hatalom ádáz küzdelmet kezdett a reakciós nyugati hatalom fennhatósága alá tartozó katolikus egyházzal szemben, egyik első intézkedéseként szabálytalanul felmondta a Szentszékkel kötött korábbi egyezményeket. Márton Áron püspök feloszlatta az Egyházmegyei Tanácsot, tartva az esetleg kommunista befolyás alá kerülő világi tisztségviselők túlsúlyától. Az egyház állami fennhatóság alá vonását célzó törekvéseihez a kommunista államhatalom kiváló terepnek találta a túlnyomórészt világiakból szerveződött Státust, így a püspöki tiltás ellenére támogatta ennek újjászervezését, és annak keretében az új államrendszerhez lojális hívek és úgynevezett békepapok szerveződését, amely azonban nem érte el célját, és követőinek kihalásával elsorvadt.
Mit csinál a Státus ma?
1991 februárjában Bálint Lajos püspök újraindította az Egyházmegyei Tanácsot, majd 2005-ben megalakult az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, amely „az egyház érdekeit kívánja szolgálni egyfelől az államosított javak visszaszerzésével, másfelől pedig azoknak a hajdani célalapok szerinti alapítványi szándékának megvalósításával. A Státus elnöke napjainkban Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnöke Holló László, világi vezetője pedig az alelnöke, dr. Benedek József egyetemi tanár.
Az egyház támogatására a történelem során felajánlott adományok az adományozók által megjelölt céljaik szerint külön alapokba – a templomok, szórvány támogatását célzó vallásalap, ösztöndíjalap (amely többek között olyan jeles románok taníttatását támogatta, mint Gheorghe Sincai, Petru Maior, Avram Iancu, Al. Papiu Ilarian stb.), tanulmányi alap, elemi iskolai alap, Teréz árvaházi, tisztviselői és tanári nyugdíjalap és biztosítási alap – csoportosultak, és azokat csak ezekre a célokra lehetett fordítani. A Státus-alapok vagyonát a 20. század elejéig az oktatási intézmények épületei, többezer hektárnyi erdőgazdaság, gazdasági uradalmak és kolozsvári bérházak képezték. Kapcza Mikolt ügyvéd szerint ezt nagyon nehéz megértetni a román törvényszéken (főleg a román nyelvű sajtóban érvényesülő Státus-ellenes hangulatkeltés kontextusában), hogy a fentiekben ismertetett jogállású Státus, illetve az alapok tulajdonát képező egykori vagyon a Státust illeti meg. Mint elmondta, Kolozsváron tucatnyi per folyik a Státus egykori ingatlanjainak visszaszolgáltatására, december elejétől 37 ingatlan esetében született elutasító határozat, mintegy húsz pert kellett indítani, emellett 13 zajlik Strasbourgban. A tulajdonjog egyházi berkekben érvényesülő szigorú tiszteletét tanúsítja az is, hogy annakidején, ha az egyik alap megszorult, akkor a Státus egy másik alapjából az akkoriban szokásos 4,5%-os kamattal vett hitelt.
A marosvásárhelyi iskola kálváriája
Az egykori tulajdonok egy részét 1989 után a gyulafehérvári érsekség és a helyi plébániák igényelték és hellyel-közzel kapták vissza. Így a marosvásárhelyi épületegyüttest, amelyben a katolikus iskolát létrehozták, a helyi plébánia és a gyulafehérvári érsekség kapta vissza. Az iskola körül megnyilvánuló huzavona kapcsán Holló László ismertette a történések kronológiáját. A polgármesteri hivatal fellebbezett a visszaszolgáltatást elrendelő döntés ellen, amelyet viszont megerősített 2005-ben a Fellebbviteli Bíróság. 2008-ban az épületben működő Unirea iskola javára kötöttek 20 éves szerződést, amelyet 2012-ben szerződésszegés miatt egyoldalúan felbontott az egyház. 2013-ban kezdődtek az egyeztetések a római katolikus gimnázium alapításáról, amit 2014 júliusában feltételesen hagyott jóvá a Marosvásárhelyi Helyi Tanács: csak abban az esetben engedélyezte, ha a Státus szerződést köt az Unirea iskola javára. A szerződést a prefektúra megtámadta, 2016-ban érvénytelenítették. 2014 novemberében a helyi tanács felhatalmazta a polgármestert a 20 évre szóló szerződés aláírására, miszerint az épületegyüttesben működhet az Unirea iskola, mellette pedig létrejöhet a katolikus gimnázium, amelynek létrehozásáról 2015 januárjában született tanácsi határozat.
Az önkormányzat a megyei tanfelügyelőség képviselőinek, az Unirea iskola tanárainak, a magyar tagozatos diákok és szüleik közös találkozásán egyeztetett arról, hogy az Unirea magyar diákjai hogyan szeretnék folytatni a tanulást, és tudomásul vette, hogy szeretnének a katolikus iskolába kerülni. Holló László ezután virágzó iskoláról beszélt, ahova felvételre ketten jelentkeztek egy helyre – ezt a történetet törte meg a korrupcióellenes ügynökségnek a visszaszolgáltatás jogosságát megkérdőjelező őszi kezdeményezése.
Mindezek tükrében Holló László úgy fogalmazott a Státus jövendőjét illetően: a cél visszaszerezni azt, ami visszaszerezhetetlen.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Tăriceanu: Nem kockáztathatunk egy polgárháborút
Amennyiben a vasárnapi tiltakozások hatására ellentüntetésekre kerülne sor, polgárháború kirobbanása sem zárható ki – jelentette ki vasárnap késő este, a B1 hírtelevízió műsorában Călin Popescu Tăriceanu. A szenátus elnöke Ion Cristoiu újságírónak válaszolt, aki azt kérdezte: a szociáldemokratáknak és az ALDE-nak vajon nincsenek szimpatizánsai, akik alkalom adtán kiállnak a kormánykoalíció mellett?
- Úgy vélem, ha ugyanazokat a fegyvereket vetnénk be mi is, mint ellenfeleink, abból polgárháború lenne. Romániát az arra hivatott állami intézményeknek kell vezetniük, nem lehet a kormányt, a parlamentet semmibe venni, és engedni, hogy az utca mondja meg, mi a helyes út és mi nem. Ez nagyon veszélyes. Meggyőződésem, hogy ha az ellenfelem törvénytelen eszközökkel próbálja érvényesíteni akaratát, attól még nem érezhetem magam felhatalmazva arra, hogy ugyanezeket az eszközöket alkalmazzam. Mi kormányon vagyunk, nekünk többletfelelősségünk van ebben a helyzetben, és éppen ennek tudatában alaposan mérlegeljük, hogy milyen ellenlépéseket foganatosítsunk – nyilatkozta a politikus.
Szabadság (Kolozsvár)

“Feljavított” formában terjesztik elő a közkegyelemre és a Btk. módosítására vonatkozó rendeleteket
Módosítják a közkegyelemre és a Büntetőtörvénykönyv módosítására vonatkozó kormányrendeleteket – jelentette ki Florin Iordache szombaton.
Az igazságügyi miniszter elmondta: a témában zajló közvita hatására több változás is lesz az említett tervezetekben. Például azokra az elítéltekre, akik betöltötték ugyan 60. évüket, de gyilkosságért, nemi erőszakért, vagy egyéb súlyosnak számító bűncselekményért ítélték el őket, nem vonatkoznak a közkegyelmi rendelet előírásai. Elmondta azt is: ebben az évben elkezdik két új börtön építését, Caracalon és Berceni-ben. Iordache kifejtette: a kormány belátta a módosítások szükségességét, ugyanakkor annak is tudatában van, hogy nem sokat oldanak meg azzal, ha 28.000 elítéltből 3000-et kiengednek.
Hozzátette azt is: az igazságügyi minisztérium egyeztetett a munkaügyi tárcával annak érdekében, hogy ne csak a közkegyelmi rendelet hatálya alá eső elítéltek szabadon engedésére, hanem ezek társadalmi integrációjára is sor kerülhessen. A munkaadók például különböző kedvezményekben részesülhetnek, amennyiben börtönből szabadult személyeket alkalmaznak.
Szabadság (Kolozsvár)

„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)

Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk.  Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Borbély Imre temesvári politikus, politikai elemző
Életének 69. évében, súlyos betegség következtében vasárnap elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző – tájékoztatta az MTI-t a család.
Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette.
1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma.
A rendszerváltozás után az RMDSZ keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak.
1996-tól a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) nemzetstratégiai bizottságának a koordinátora, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi kutatásokat támogat a Magyar Tudományos Akadémia
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Amikor a vád összedől
Fekete komédia lett a Beke-ügyből 
Pénteken, január 27-én tárgyalták az ún. Beke-ügyet a Bukaresti Táblabíróságon, amelynek honlapján három sorban annyit tudattak a legújabb felvonásról, hogy továbbra is érvényben van Beke István és Szőcs Zoltán hatósági megfigyelése.
Beke Csillához és Istvánhoz fordultunk további információkért, és némiképp érthetővé vált, hogy miért a nagy hallgatás, ugyanis a hatóságok egyre inkább kezdenek nevetségessé válni a székely „terroristák” ügyében.
A védett tanú és a dátumok
Csilla és István írásban válaszoltak, megtudtuk: a bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött a Beke István és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása, ezúttal tanúkként hallgatták ki Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által „bizonygatott” beszélgetési időpontot, azaz 2015. október 10-ét, ezzel alátámasztván az ügyvédek régebbi fellebbezését. Így a terrorcselekmény előkészítésének a hatóságok által megjelölt időpontja azért is bukta, mivel Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét, mindketten az ügyész konspirációt sejtető kérdésére is válaszolva, miszerint kitől, hogyan tudták meg, hogy ki lesznek hallgatva.
A fordítás csődje
A tárgyalás csúcspontját egy kb. 20 perces hanganyag meghallgatása képezte. Ami a legelképesztőbb: a hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert 5 százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű vétel, és tiszteletét fejezte ki az iránt, aki a hivatalos fordítást készítette. „Ő képtelen bármit is megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a résztvevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami B. SZ.-nek sikerült a kihallgatása idején)” – írták Bekéék levelükben. A fordító kérte a hanganyag eredeti, magyar nyelvű átiratát, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani. „Érdekes – teszik hozzá –, hogy ezt a fent említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították…”
Tankcsapdából Dancs Annamari
„A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, olyan „pletyka nem lesz belőle” szinten. Az elején kivehető Beke István visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. SZ. kérdése erősít meg: »Már kész is van?«; aztán telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsülésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamariként jelenik meg!), koncertjegyekről, melegfóliában használt termosztátról, kutyatáp-rendelésről, az eMag weboldalának a meghibásodásáról, füstről, ND-s felvonulásról, gyújtózsinórról és zászlókról. A hanganyag fejhallgatóval történő sokszoros meghallgatása esetén sem érthető, és nem teljes mértékben, mert többszörösen vágva van, és értelmetlen részeket eredményez” – tudtuk meg Csillától és Istvántól, akik szerint az október 10-ei dátumot csak a védett tanú és Bandi Szabolcs jelölte meg, mint olyan titkos beszélgetést, amin telefonok sem lehettek, de ennek ellenére több ízben is megszólalnak a mobilok, amiken beszélnek is a hívott felek. Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke Istvántól a bombakészítés bevállalása. „A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat?” – teszik fel a kérdést Bekéék. 
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én kerül sor, ekkor döntenek (elméletileg) a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is. 
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Részvétnyilvánítás – Borbély Imrétől búcsúzunk
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége és tagsága mély megrendüléssel értesült a súlyos betegség következében, életének 69. évében elhunyt temesvári Borbély Imre vegyészmérnök, politikus, politikai elemző haláláról.
Borbély Imre az erdélyi magyar politika és közélet megkerülhetetlen képviselője volt. Az 1989-es temesvári eseményekből – Tőkés László oldalán – döntő mértékben vette ki részét, ezzel is hozzájárulva a rendszerváltozás elindításához. Következetes, elvhű kiállása közösségi céljainkért iránymutató volt mindannyiunk számára, példája pedig erőt adó. Kommunistaellenes állásfoglalásaival – a Temesvár Társaság tagjaként egyik kezdeményezője volt 1990-ben a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának – az erdélyi- és romániai közélet megtisztulását szorgalmazta. Meggyőződése szerint ez csak a múlttal való szembenézés és a kommunista diktatúra felelőseinek erkölcsi elszámoltatása során lehetséges.Lényeglátását bizonyítja az erdélyi magyarság közösségi autonómiájának programszintű megfogalmazását tartalmazó 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek egyik értelmi szerzője volt.Szövetségi vezetőként és parlamenti képviselőként is következetesen képviselte az erdélyi magyarság, a magyar önrendelkezés, a szabad anyanyelvhasználat, vagy az erdélyi magyarság társnemzeti státusának, illetve Románia föderális államreformjának ügyét. Elsőként szólalt fel magyarul Románia parlamentjében.Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapító-tagjaként, Kezdeményező Testületének egyik alkotó vezetőjeként, komoly szerepe volt az erdélyi közösségi autonómiaformák közjogi megalapozását célzó műhelymunkában és ennek következetes képviseletében.Halálával az erdélyi magyar nemzeti közösség egy bátor, szókimondó, lényeglátó harcost veszített el.
A gyászoló családnak vigasztalódást kívánunk!
Emléke legyen áldott!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségei és tagsága nevében búcsúznak tőle:
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Solomon Adriantól búcsúzik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
Megrendülten fogadtuk a hírt: Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének egykori elnöke tragikus hirtelenséggel hunyt el vasárnap.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik meg mindarra, amit Solomon Adrian közel egy évtizedes munkássága jelentett a csángó magyarság számára.
Solomon Adriannak szívügye volt a magyar nyelvű oktatás kiteljesítése a csángó falvakban, elnöksége idején több településen közösségi házak épültek. Jól tudta, hiszen megtanulta: kisebbségi létben nagy veszélynek van kitéve a nyelv, amelyet minden időben minden eszközzel védeni kell.
Meggyőződésből vallotta, hogy a csángó magyarok kultúrájának megőrzése, a 180 ezer embernyi közösség sorsa csakis a kultúra éltetésében rejlik, ettől nem szabad tágítani: az erős asszimiláció ellen csakis konoksággal lehet fellépni.
Hisszük, hogy a Solomon Adrian által elkezdett munkát, az identitástudat és összetartozás erősítését tovább kell vinni mindenkoron, emléke előtt csakis úgy tiszteleghetünk, ha mi, romániai magyar emberek továbbra is sorsközösséget vállalunk a csángó magyarokkal, ha érdekvédelmi szervezetük nehéz és áldozatos munkájában ezután is részt vállalunk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fejet hajt és köszönetet mond Solomon Adriannak, annak a bátor embernek, aki nagy szíve révén, személyes problémáin túl egy egész közösség fájdalmát és örömét meg tudta élni, de sosem élt vissza vele.
Solomon Adrian 1969. március 4-én született Bákóban, 2007 áprilisától a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, amely tisztség felelősségét 2014-ig viselte.
Vigasztalódást gyászoló családjának!
Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
2017. január 30.
erdon.ro

Alkotások a szomorú emlékekkel teli dobozból - a szatmári svábok deportálására emlékeztek
A Szépművészeti Múzeumban látható szombat délután megnyitott kiállítással emlékeztek a szatmári svábok deportálására Szatmárnémetiben. A tárlatban családi fotókat és dokumentumokat láthatunk, amelyeket Renée Renard alakított képzőművészeti alkotásokká a szibériai kényszermunkára elhurcolt rokonai emlékére.
A Szatmár Megyei Múzeum és a Német Demokrata Fórum együttműködésével állítottak össze kiállítást a Szépművészeti Múzeum termeiben, mellyel a szatmári svábok elhurcolásának, oroszországi kényszermunkára ítélésének állítanak emléket. Hetvenkét évvel ezelőtt 5 ezer sváb származású fiatal férfit és nőt vittek el kényszerrel Szatmár megyéből, javarészt szibériai kényszermunkára. Az oroszok által deportáltak 18 és 45 év közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők voltak. Az ötezer személyből több mint 900-an vesztették életüket.
Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum regionális elnöke emlékeztetett: nem csak az ötezer elhurcolt sváb szenvedett, hanem azok családjai is, elsősorban az apák-anyák elvesztése, az aggodalom miatt. Hangsúlyozta: azért kell emlékezni a szomorúsággal teli évekre, hogy ilyen igazságtalanság soha ne történhessen meg még egyszer. De emlékezni kell a szülőkre, nagyszülőkre, akik a nehéz fizikai munkával és embertelen körülmények között töltött évek alatt sem feledkeztek meg hitükről és hagyományaikról.
Renée Renard képzőművész nagyapja is az elhurcoltak között volt, bár a művész hosszú ideig nem is tudott erről. Az 1989-es rendszerváltást követően hallott először a szatmári svábok depotálásáról, amikor a szülei megpróbálták visszaszerezni a kommunizmus ideje alatt a családtól elvett javakat. Elkezdte kutatni a családja múltját és akkor nyitotta ki azt a dobozt is, amiből nagymamája néha papírokat vett elő és sírva olvasta őket. Nagyapja Szibériából írt levelei voltak benne.
Képzőművészeti alkotásokká alakított családi fotók és dokumentumok láthatók a Száz életnyi út című tárlatban, amely a boldogsággal teli napokat és a magányt, a gyökerek keresését is megmutatja. A kiállítás pedig egyfajta boldog végkimenetellel zárul: egy térinstallációban pozitív töltetű képek és üzenetek vannak elhelyezve, amelyekből a látogató akár haza is vihet egyet-egyet.
A kiállítás anyagát a Johann Ettinger Német Nyelvű Líceum diákjainak az alkotásai egészítik ki.
szatmar.ro