Úgy volt jó, ahogy adatott (Karácsony)
Talán jobb lenne, ha másképp lenne, de úgy alakult az elmúlt évszázadok során ezen a tájon, hogy a mindennapi életünk meghatározó eleme a pénz. Egyeseknek több, másoknak kevesebb jut belőle, és mindenki ehhez mérten állítja be a mindennapjait. De vajon miként élnek azok, akiknek semmi jövedelmük sincs, és túl öregek már a munkához? Az árkosi, hetvenöt éves Váncsa Gyula bácsitól arról érdeklődtünk, hogyan lehet egyedül élni, nyugdíj nélkül.
,,Jó volt, amíg nem voltam beteg, de hát egyszer ennek is el kellett jönni, nem vagyunk tökéletesek” – vágott bele élettörténete elmesélésébe Gyula bácsi, megjegyezve, hogy tavaly októberig, amikor beutalták kivizsgálásra, egyszer sem volt kórházban. A tüdejével fektették be, de végül kiderült, hogy a szívével van komolyabb gond, most már sajnos több gyógyszert is szed. „El kellett adni az állatokat, megmondta a doktornő, hogy a tehenekhez nem mehetek ilyen állapotban. Maradt még pár juh, abból is csak három berbécs van itthon, néhány liba, tyúk, s ez a két macska. Volt itt sok minden, de miután kórházba kerültem, minden kivásott kicsidenként” – sorolja Gyula bácsi, aki szerint lassan ezekről is le kell mondania, mert már nem tudja gondozni őket. Szerencséje van az öccsével, aki nagyon jó hozzá, naponta többször meglátogatja, ételt hoz neki, és az állatokat is ellátja.
A család
Gyula bácsi pásztor volt fiatal korában, és soha nem volt felesége. Apjuk is állattartással foglalkozott, és nagyon sokat dolgozott a megélhetésükért, mert az édesanyjuknak sem volt vagyona, fél- éves korától árván nőtt fel. Négyen voltak testvérek, és bár a szülők szerették volna, hogy mindnyájan mesterséget tanuljanak, „amikor az állatok bőgni kezdtek az istállóban, nem kellett semmi más foglalkozás”. Legalábbis neki és annak az öccsének nem, akivel általában együtt legeltettek annak idején, és akivel – annak válása után – együtt is laktak a szülői házban. Sajnos, ez a testvére már kilenc éve meghalt, a nővérük pedig még korábban, így csak a másik öccsére és annak családjára számíthat hátralévő napjaiban.
Az édesapja volt árkosi? – kérdeztem, Gyula bácsi pedig bólintott, és mesélni kezdett az apjáról, akinek tizennégy testvére volt, és korán megtanulta, hogy mit jelent a kétkezi munka. Másképp volt régebben, magyarázta, neki is volt olyan kollégája, hogy tízen voltak testvérek, de mind tisztán, szépen megfésülve ültek az asztal mellett, egyik sem beszélt evés közben, s bizony meg voltak elégedve az anyjuk főztjével. „Most inkább fordítva történik – nézett rám jelentőségteljesen –, tizenöten nevelnek egy csintalan kölyköt, s nem bírnak vele...”
Pásztorélet Szép fiatalkora volt – folytatta történetét Gyula bácsi –, olyan vígan élt a juhok mellett, hogy senkivel sem cserélt volna. Általában a regátban, Buzău, Ploiești, Târgoviste közelében vagy a brassói havasokban legeltettek, mert ott sokkal olcsóbbak voltak a legelők, s az ottani emberek nemigen foglalkoztak állattartással. Amikor learattak vagy száz-kétszáz hektár törökbúzát, szinte a harmada lehullott, s a juhok jól éltek azon. Nem volt könnyű munka: néha háromszáz juhot és sok tehenet is el kellett látni, olykor a szabadban kellett aludni a hidegben, ezért nem csoda, hogy öreg korára megromlott az egészsége. A medvével találkozott-e? – kérdeztem, mire készségesen elmesélte néhány vadregényes kalandját, melyekben többnyire a kutyák mentették meg az életét. A legérdekesebb talán az az eset volt, amit Sugásból hazafelé, a Görgő kertje környékén egymagában élt át, ahol a sűrű bozótban megzavarta a párzó medvéket. 
„A juhokból megéltünk, jól ment dolgunk, és nem gondoltunk arra, hogy munkakönyvvel is dolgozzunk, nyugdíjalapot fizessünk. Most már bánom, de akkor nem számoltam azzal, hogy egyszer így fordul a helyzet” – jegyezte meg keserűen, majd hozzátette: a bikaborjút, tejet, sajtot, telemeát mindig lehetett értékesíteni, és ő most is megélne az állatokból, ha dolgozni engedné a betegsége. Édesanyja románul és németül is megtanult hányatott gyermekkorában, és ezt a jó nyelvérzéket a testvére is örökölte, akinek az irányításával nagyszerű üzleteket kötöttek annak idején, vendéglőknek is árultak tejtermékeket. De „az idő mindent elhoz, és el is visz, a betegségemmel, azt hiszem, eljött az utolsó felvonás”.
Egyedül „Drága a patika”, de eladnak néha egy-egy állatot, s a pénzre nagyon vigyáznak. Sok minden kellene még, de csak addig húzzák a takarót, ameddig ér. „A Jóisten megverne, ha panaszkodnék. Egy-egy kicsi mindig kerül, a testvérem és a családja nagyon sokat segít rajtam” – magyarázza.  Miközben beszélgettünk, a macskái ráfeküdtek az ágyon lévő kabátomra. Nem mocskosak, nem is bolhások – nyugtatott meg –, télen többnyire a házban tartózkodnak. A macskákkal van naphosszat, s ha jobban érzi magát, sétál egyet vagy átmegy a szomszédokhoz. Megszokta-e az egyedüllétet? – kérdezem,  érdeklődésem érzékenyen érinti. „Hát... az egyedüllét, az nagyon... borzasztó – mondja végül, és elcsuklik a hangja –, Isten őrizze meg az ellenségünket is tőle.” Meggyőződése, hogy azért lett beteg, mert a testvére meghalt, és nagyon a szívére vette a halálát: „Mi úgy voltunk, hogy nem dédelgettük, de ügyeltünk egymásra. Ha bárhová ment valamelyikünk, a másik mindig pénzt adott neki, s ameddig odavolt, rendezte helyette az itthoni dolgokat. Még rosszat sem mondtunk egymásnak soha, olyan testvérek voltunk.”
Karácsony Hogyan tölti a karácsonyt? – kérdezem, és szemlátomást nehezen tér vissza az emlékeitől a szomorú valósághoz. „Az ember úgy éli meg az ünnepeket is, ahogy a helyzete engedi – válaszolja. – Itthon leszek, egyedül.” A tavaly kórházban volt karácsonykor, szilveszterkor, aztán a húsvétot és a pünkösdöt is ott töltötte, de mind eltelt valahogy. „A boldog ünnepek lejártak, most már csak olyan az ünnep is, amilyen a világ, kellemes” – mondta, jól megnyomva az l hangot. „Kellemes ünnepünk van, ha van, mit enni, de a karácsony inkább boldog kellene legyen...” Újra visszatér emlékeihez.  Mesél régi karácsonyokról, amikor még éltek a szülei, és télen együtt volt a család. Ünnepnap Kőröspatakra mentek az éjféli misére, amikor pedig hazajöttek, várta őket a töltött káposzta, és akkor kezdték meg a kalácsot. A kenyerek mellett annyi kalácsot sütöttek a szülei a kemencében, hogy még a kántáló cigányoknak is bőven jutott, a kalácstésztából finom tejfölös sütemény is készült, „mert akkoriban még annyi volt a kövér tejföl a házban, hogy taszigáltuk, pedig most sokszor megenné az ember...” Gyermekkorában a karácsonyfát várták, s azt a pár egyszerű fajátékot, aminek sokkal jobban tudtak örülni, mint a mostani gyerekek a millió színes játéknak, melyek közül sokszor egyikhez sem ragaszkodnak igazán. 
„Délután szánkózni mentünk – emlékezik mosolyogva –, de nem kérezetlen, mert ha nem tudtak róla a szülők, s a bakancs elázott a nagy hóban, bizony még meg is nyakruháztak.” Akkor egy lábbelinek ki kellett tartania egy évet, de ki is tartott, mert azok rendes bőrbakancsok voltak, s nem ilyen félcipők, amiben öt perc alatt lefagy az ember lába.  „Tetszik tudni, mi volt a legszebb? – kérdezi, s mondja is rá a választ: a karácsonyra való várakozás. Mert ha vársz valamit, az még jobb érzés, mint amikor átéled azt a bizonyos dolgot. Már csak egy vendéggel is így van az ember. A várakozástól izgalomba jössz, olyan, mintha értelmet adna az életednek.” Az asszony
A kezére téved a tekintetem, a kézfején jókora fekete seb. „Időnként alacsony a vérnyomásom a vízhajtó miatt – magyarázza –, s egy reggel elvesztettem az egyensúlyomat.” Nézem, hogy hová eshetett, tovasiklik a tekintetem a konyhán, lám, mindenütt rendben sorakoznak a kopott tárgyak, csupán a fehéren rikító gyógyszeres dobozok rondítanak bele a meghitt csendéletbe.  „Miért nem nősült meg?” – bukott ki belőlem egy újabb hangos gondolat, de ő nem vette rossz néven. A gondtalan élet nem engedte, mondta komolyan. Volt egy nő az életében, de csalódott benne, és ettől egészen kiábrándult a nőkből. Az elején jó volt a szülőkhöz hazatérni, később pedig, ahogy az idő telt, egyre távolabb sodródott a házasság gondolatától. A pásztorok többnyire távol voltak a feleségeiktől, alig különbözött az ő élete a házas emberekétől. A hegyre nemigen jártak fel az asszonyok, inkább otthon rendezték a gyermekeket. Mint mondta, olyan helyeken is legeltettek, például a Csukásban, ahová látogatóba sem tudtak felmenni az asszonyok, csak csoportosan, ők is jelzett ösvényeken jutottak fel oda. Néha napot sem láttak hetekig, vagy éppen vizük nem volt, annyira, hogy a juhok is csak harmatot nyaltak. „Sok mindenen átmentünk, s úgy eltelt, mintha igaz sem lett volna. Pedig így volt” – tette hozzá.
Virágok Már semmit sem vár ez élettől, válaszolta arra a kérdésre, hogy mit kívánna magának, ha teljesülhetne egy kívánsága. Minden úgy volt jó, ahogy adatott, talán csak egy kis erő hiányzik még ahhoz, hogy ameddig élnie kell, ne fogja meg az ágy. 
Az ablakpárkányon sok a virág. „Nagyon szeretem őket, megnyugtatnak” – magyarázza. A konyhában is van egypár, de a pince egészen tele van velük, ott várják a tavaszt. Vajon lesz-e, aki gondozza őket, ha elmúlik a tél, vagy ezek is kivásnak az életéből?  Az orvosnőről is mesél még, aki tavasszal lábra állította. Nézem a sebet a kezén, és arra gondolok: vajon hányan vásnának ki az életből, ha egy tavasszal elmulasztanák a gondozásukat.
Nagy S. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban! 
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém. 
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni.  Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.  Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény. 
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.  Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...”  A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.  Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott. 
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /1./ (Karácsony)
Az erdélyi ember, aki inkább csak olyankor tölt el két-három napot Bukarestben nagy muszájból, ha valami ügyes-bajos dolga van, alig várja, hogy hazaszabaduljon belőle. S még egy hét múlva is elborzadva gondol erre az egyáltalán nem neki való világra, amelyben ő csak csetlik-botlik, elbizonytalanodva téblábol az ügyintézés útvesztőiben. A városképből csak a szemetes utcák, a bűz, a por vagy – évszaktól függően – a sár vagy locspocs, a metsző hideg vagy az elviselhetetlen hőség, a zsúfolt, levegőtlen villamosok, autóbuszok, a lökdösődő, tülekedő, hangoskodó emberek maradnak meg emlékezetében, s ezeket is igyekszik mielőbb elfelejteni.
Nem csodálkozom rajta. Bukarestet pár nap alatt csak félreismerni lehet, megismerni nem, megszeretni meg éppen nem. Tizennyolc évet töltöttem ott, és beletelt néhány évembe, míg úgy-ahogy megtanultam eligazodni ebben az egészen sajátos világban. Kezdetben szinte semmit nem értettem az egészből, csak döbbenten vettem tudomásul, hogy Caragiale számomra addig oly bizarr figurái, akikről mindaddig esküdni mertem volna, hogy egy igen eredeti fantáziájú író abszurd teremtményei lehetnek csupán, itt százával jönnek-mennek az utcán. (Azóta alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az erdélyi románok, akik ezt a világot nem ismerik igazán, képtelenek Caragiale művét a maga teljességében átérezni.) Izgatni kezdett a dolog, s attól fogva úgyszólván módszeresen figyelni kezdtem ezt a mozgalmas életet, úgy, ahogy az antropológus vizsgálni szokott egy számára ismeretlen kultúrát. Autóbuszon, villamoson, sorban állás közben, piacon, ahol csak alkalmam nyílt rá, mindenütt arra figyeltem, hogyan viselkednek, hogyan nyilvánulnak meg ezek az emberek, mit hisznek, mit remélnek, mit helyeselnek vagy helytelenítenek, miért teszik azt, amit tesznek, s mért éppen úgy, és nem másképp. Megunhatatlanul szép foglalatosság volt ez, számtalan tanulsággal, amely azzal a módszertani konklúzióval zárult, hogy ma már azt hiszem: az antropológus számára követendő elvként elő lehet ugyan írni a szenvtelen megfigyelő szerepét, de ezt a gyakorlatban aligha tudhatja érvényesíteni: lehetetlen, hogy előbb-utóbb nagyon a szívéhez ne nőjön az a világ, az a kultúra, amelynek pedig ő csupán külső szemlélője akart lenni.
Légvonalban Párizs több mint négyannyira van Bukaresttől, mint Isztambul. A háború előtt a bukaresti úrinép mégis szívesen emlegette városát kis Párizsként, ami persze – minden latinitás és frankofónia ellenére – nem jelentette azt, hogy a párizsiak viszont nagy Bukarestnek szerették volna tudni magukat. Bukarest egykori francia kultúrájának romjaival a hetvenes évek közepén még gyakran lehetett találkozni: többször is láttam parkokban sétáló, hajdan jobb módot látott idős hölgyeket, akik franciául csevegtek, ma chère-nek szólítva egymást. Az antikváriumok polcai roskadoztak a francia könyvektől, felvágatlan alig volt köztük, olvasásban megviselt példány viszont annál több. Nemigen vette őket senki – egy letűnt kor emlékei voltak csupán.
Sokan úgy vélik, a románok szinte kivétel nélkül, hogy a francia kultúrához való szorosabb kötődés egyértelműen a latinitásnak köszönhető. Tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Úgy látszik, valami miatt – vérmérséklet?, életszemlélet?, ki tudja? – a Balkánon a nyugati kultúrából a francia illeszthető leginkább a helyi értékrendhez. Hiszen a törökök nem újlatin nyelvet beszélnek, semmiféle rokoni szál nem köti őket a franciákhoz, a nyugati kultúrát mégis a francia közvetíti számukra. Augustus római császár neve törökül Ogüst, a geológiáé jeoloji, és így tovább. Életemben nem láttam találóbb képi megjelenítését annak, hogy mi is tulajdonképpen a Balkán, mint egy isztambuli zsúfolt utcasarkot ábrázoló képeslapon: egy üzletház oldalán kétemeletnyi magas reklámtábla hirdeti öles betűkkel, függőlegesen felírva a cég nevét: ŞANZELIZE. Hát ez a Balkán, röviden és tömören. S a bukaresti francia-szimpátia? Ki tudja? A francia rokonok távol vannak, Isztambul közel. A bukaresti köznép életszemléletén is inkább ez érződik. Számára a francia kulturális hatás idegen, őt ez nem érintette meg. Legfeljebb néhány szó erejéig, mint amilyen a nők között a bonjurral való köszönés. (Vagy, ha nagyon kedveskedni akarnak: bonjurică.) A román társadalmon ez elég nagy tehertétel. A román irodalmi nyelv francia mintára alakult ki, tele van neologizmusokkal, így aztán már az újságok nyelvét is csak az érti igazán, aki ehhez kellő iskolai képzésben részesült. A bukarestiek – és nem csak a bukarestiek – legnagyobb része csak úgy felében-harmadában fogja fel, miről beszélnek a rádióban, tévében, miről írnak a lapok, mert a kulcsszavak nagy hányadának jelentése ismeretlen számukra. 1989 decemberének végén a Colţea Kórház egyik orvosa mondta el, milyen volt a lövöldözésben megsebesült betegek lelkiállapota: amikor beszállították őket, általában nagyon jó állapotban voltak, mert mint az események résztvevői tudták, hogy mi történt. Pár nap elteltével azonban valami pánikszerű bizonytalanságérzet vett erőt rajtuk, mert elkezdtek újságot olvasni, és nem értették világosan, hogy azok mit írnak, voltak szavak, amelyeknek rosszul következtették ki a jelentését, és erőt vett rajtuk a félelem. Ezt már csak azért is tartom fontosnak elmondani, mert csak ezzel együtt érthető igazán, hogy ezek a szegény emberek miért vannak annyira kiszolgáltatva a manipulációnak: jórészt azért is, mert például Gabriel Liiceanu gyönyörűen kimunkált szövegeit nem értik teljesen, viszont Corneliu Vadim Tudor kocsmai stílusát annál inkább. Bukarest egy egészen sajátos képződmény. Lakossága szerfölött tarka, mindenfelől származtak ide emberek, oltyánoktól moldvaiakig mindenféle. A régi Bukarest nagyszámú görögöt olvasztott magába, erre emlékeztetnek az oly gyakori -ache meg -iu végű családnevek (Manolache, Iordache, Dumitrache, Vasiliu, Grigoriu, Gheorghiu stb.). A külváros („mahala”) nyelvében egyre-másra bukkannak elő a török eredetű szavak. Cigányokkal is lépten-nyomon találkozik az ember. Úgyhogy elég kockázatos volna bármit is a román kultúrára általánosítva kijelenteni, ami bukaresti megfigyelésen alapul. Ez ellen egyébként a bukaresti román elitértelmiség is tiltakozna: Bukarestet szívesen tekintik amolyan gyülevész népségnek, amelyhez nekik mint az igazi román kultúra hordozóinak semmi közük, ezért aztán nem is igen igyekeznek a közelébe. A bukaresti nép szánnivalóan magára van hagyva, az értelmiséget – a „könyves (= írástudó, tanult) embert” („om cu carte”) – távol érzi magától, tisztelettel, de ugyanakkor gyanakodva is tekint rá. És számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, milyen hálásak tudnak lenni ezek az emberek, ha a tanult ember közéjük ereszkedik, de nem leereszkedőleg, hanem csak úgy, ember módra: ilyenkor megnyílik a szívük, s az ember csak ámul, mi minden van bennük.
Így üldögéltem egyszer köztük egy üres szobában, egy felfordított vödör volt a székem, mivelhogy úgymond szobafestés volt nálunk, s az egyik emlékezetes élményem innen származik. Lakáscsere után, a Bukarestben normálisnak tekinthető másfél hónapi várakozási idő leteltével végre megjöttek az ICRAL munkásai, hogy rendbe tegyék a lakást, élükön egy tipikus bukarestinek mondható szobafestő, név szerint domnu Pilică. Olyan volt, mint a neve: vézna, rosszul öltözött ember, de eleven szemű, aki mellesleg a vodkát sem utasította el, ha már kínálták vele. Nyomában a „csapata” (az „echipa”), amely állt a feleségéből meg egy tanulólányból, aki inkább a nézőközönség szerepét töltötte be. (Ahogy megláttam őket, eldöntöttem, hogy csak olyan munkát bízok rájuk, amit nem lehet elrontani; utóbb kisült, hogy sajnos az elronthatatlan dolgok határát túlságosan tágra szabtam.) Dolgozott még ott egy cigány származású kőműves, domnu Costică, aki viszont gyönyörű munkát végzett, nagy élvezettel. Tizenegy óra tájt úgy illik, hogy a munkásember elfogyassza a kis kávéját („o cafeluţă”), ennek ültünk neki nagy komótosan mi öten. S akkor, mivel a beszéd az élet folyására terelődött, egyszer csak nagy csend lett, és olyan arccal, mintha csak templomban volnánk vagy temetésen, de mindenesetre a hétköznapok világán kívül, domnu Pilică elkezdte mondani, csak úgy, magának, mintha valami vers vagy zsoltár jutott volna eszébe:
„Hát ilyen az ember sorsa. Reggel felkelsz, elmész a munkába, dolgozol, leülsz kávézgatni, megint dolgozol – s ez így megy nap mint nap. És nem is gondolsz arra, hogy közben a sorsrendelők („ursitoarele”) fonják az életed fonalát, és egyre fogynak a napjaid. És amikor végét érik a fonalnak, akkor jön a Halál, akkor menni kell.
Az ember – milyen, ugye, az ember – próbálna vele alkudozni:
– Hogyhogy? Csak így, minden értesítés nélkül? Várjál még bár egy hetet!
De a Halál azt mondja:
– Neked azt tudni kellett, hogy én egy nap érted jövök. Nem fájt neked soha a fejed? Nem hasogatott a lábad? Nem nyilallt a derekadba? Na látod, ezek mind annak voltak a jelei, hogy én egy nap eljövök. Most lefonták a fonaladat, nem maradhatsz tovább. S akkor menni kell. Így van számunkra elrendelve.”
Látni, filmezni kellett volna akkor ezeket az embereket, ahogy ott ültek, arcukon legalább kétezer esztendővel, úgy ültek ott, úgy hallgattak, ahogyan a homéroszi kor görög pásztorai hallgathattak együtt, amikor valamelyikük csak úgy felidézte az élet fonalát fonó moirákat. Kétezer esztendeje mondják ezt. Közben jött a kereszténység, az ortodoxia, a kommunizmus – átment fölöttük, mintha nem is lett volna, az ő sorsukat változatlanul a régi balkáni végzet irányítja, a moirák, az „ursitoarele”, a fátum. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás Tóth Sándor kopjafájánál
December 23-án, immár 26 esztendeje az Aradon mártírhalált halt Tóth Sándor Maros-parti kopjafájánál emlékeznek meg arról a hódmezővársáhelyi gépkocsivezető-vállalkozóról, aki 1989. december 22-én élelmiszerrel, gyógyszerekkel megrakott gépkocsijával érkezett Aradra a román forradalmárok megsegítésére, és aki a december 23-ra forduló éjszakán kapta a halálos lövést a várba vezető híd közvetlen közelében. Hogy a gyilkos golyókat a Parc Szállóba befészkelődött, Temesvárról menekülő szekuritátés főtisztek különítménye, vagy a várat védő katonaság lőtte-e ki, nem tudni biztosan, csak az biztos, hogy a kétgyermekes családapa már csak koporsóban térhetett haza, a romániai forradalom egyetlen külföldi áldozataként.
Kopjafája – amelyet két példányban faragtak ki még 1990 kora tavaszán székelyudvarhelyi mesterek –, halálának színhelyétől néhány tíz méterre áll, párját Hódmezővásáhelyen állították fel.
Pénteken délben a forradalmárok, intézmények képviselői, aradi magyarok vettek részt a koszorúzási ünnepségen. Amelyet szokás szerint Bognár Levente aradi alpolgármester nyitott meg, emlékeztetve arra, hogy 27 évvel ezelőtt az aradiak a forradalmak általános követeléseiért, a szabadságért, egyenlőségért, testvériségért álltak ki a diktatúrával szemben. 1989. december 21–22. rendkívül szép pillanatokként maradnak meg a forradalomban résztvevők emlékezetében, de figyelmeztetett: azokat az eszményeket ma is meg kell őrizni.
Valentin Voicilă, az aradi forradalom vezéralakja – aki valamennyi megemlékezésen, annak idején Tóth Sándor hódmezővásárhelyi temetésén is jelen volt – egy Caragiale-idézetből kiindulva, meleg szavakkal emlékezett meg a harcostársának tekintett mártír nemes tettéről, hangsúlyozva: mint egykoron az aradi főtéren, hadiállapotban, amikor életüket kockáztatták, hiszen, mint másutt is, lőhettek volna rájuk, ma is együtt, teljes és testvéri egyetértésben kell fellépniük románoknak, magyaroknak, németeknek, szerbeknek, cigányoknak az egykori eszmék érvényre juttatásáért. S minthogy a pénteki megemlékezésen fiatalok egy csoportja is jelen volt (a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai, a koszorúzás közben, Vékony Zsolt református lelkipásztor gitárkíséretével, az alkalomhoz illő zenét szolgáltattak, karácsonyi dallal fejezve be műsorukat) főleg azokhoz intézve szavait, a szokásosnál részletesebben ismertette a román forradalom aradi eseményeit.
Az aradi román ortodox egyház feje, az immár érseki rangú Timotei Seviciu (a legnagyobb elismeréssel mondom, egy vagy két kivétellel valamennyi, Tóth Sándor emlékére tartott megemlékezésen találkozhattunk vele) a megemlékezés végén románul, ft. Király Árpád marosi főesperes vezetésével magyarul hangzott el a Miatyánk. Tóth Sándor lelki üdvéért, de a mienkért is karácsony, a Megváltó születése előtt.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Bűnvádi eljárást indítottak Ion Iliescu volt román államfő ellen az 1990-es bányászjárás ügyében
Emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított a román katonai ügyészség Ion Iliescu volt román államfő, valamint az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt úgynevezett bányászjárás ügyében – jelentette be pénteken a vádhatóság.
    Az ügyészség azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat. Ez utóbbiak betörtek az ellenzéki pártok székházaiba, ott mindent szétzúztak, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak számos polgári lakost, egyetemistát, akikről feltételezték, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsai lehetnek.     A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek – olvasható a katonai ügyészség közleményében.     Iliescu akkor az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Egységtanácsnak volt az elnöke, amely az 1989-es forradalom után irányította az országot. Szintén bűnvádi eljárás indult Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter ellen. Ez utóbbi az idén júniusban elhunyt.     A közlemény szerint a gyanúsítottak ellen vizsgálat indul több mint 1200 ember politikai okok miatti illegális fogva tartása miatt is, a tüntetőket ugyanis őrizetbe vették, és jogszerű eljárás nélkül bezárva tartották, majd elengedték őket. Az ügyben eljárás indult több tábornok és bányász szakszervezeti vezér, közöttük Miron Cozma ellen is. Ez utóbbit elítélték későbbi bányászjárások megszervezése miatt, ugyanis az 1990-es években a Zsil-völgyi vájárok többször Bukarestbe mentek tüntetni.     Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség tavaly októberben jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben Romániát elítélte a strasbourgi emberjogi bíróság, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot.  (MTI) Nyugati Jelen (Arad)

„Hol ő gyakorol, hol én”
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra.   – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.–  Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba.  –  Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz.  – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)

Teológus hallgatók karácsonya
A teológusok nemcsak egyetemi áhítatokat tartanak, hanem évente háromszor gyülekezetekben szolgálnak. Karácsonykor ismét legációba indulnak igét hirdetni, tapasztalatot szerezni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjaival beszélgettünk a család nélküli szentestéről, a barátságos fogadtatásról és a megnevettető esetekről.
A lelkésznövendékek számára a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi időszak nem pihenés, hanem munka a javából: ők ilyenkor nem otthonra csomagolnak, hanem idegen gyülekezetekbe indulnak prédikálni, úrvacsorát osztani. Ilyenkor a szentestét is a vendéglátó lelkész otthonában töltik, húsvétkor pedig a helybeli gyülekezet tagjaihoz járnak locsolni. Előfordultak már visszás esetek is, de az általunk megkérdezettek mindegyike barátságos fogadtatásban részesült. Az egyetemisták elmondták, a szolgálatok száma változó: van, aki könnyebben megbirkózik a feladattal, de olyan gyülekezetek is vannak, ahol a teológus naponta kétszer-háromszor hirdet igét, így készülve a rá váró lelkészi hivatásra.
A közösségről szóló karácsony
„Ami más egyetemistáknak szakmai gyakorlat, az nekünk a legáció, kereseti és tapasztalati forrás is egyben. Ilyenkor tudunk javítani prédikálási készségeinken és ellesni az egyházi életet elősegítő ötleteket. Például számos gyülekezet esetében problémát jelent, hogy a roma közösségeknek nincs lehetőségük kifizetni az egyházadót, viszont akad olyan lelkész, aki egyházi közmunka során hívja segítségül őket, ezzel pedig kifizetettnek tekinti az egyházi hozzájárulást” – meséli Kelemen Álmos. A tanárok gyakran tanácsolják, hogy a teológusok igyekezzenek minél több tájegységre eljutni, hogy ismerjék meg a különböző világszemléletű, habitusú gyülekezeteket, így majd oda kérik a kihelyezésüket, amelyik közösséggel a leginkább azonosulni tudnak. „Sokan azt gondolják rólunk, hogy a karácsonyt nem könnyű idegeneknél ünnepelni, de engem nagyon kedvesen fogadtak eddig, kivétel nélkül minden legációs helyemre visszamennék” – teszi hozzá a teológus.
Nagy Henrietta unitárius lelkésznövendék elmeséli: az első karácsonyi legáció alkalmával még az édesanyja is megsiratta, hogy nem otthon ünnepel a családdal. De akkor tudatosodott benne: ezen az ünnepen sehol sem lehetne jobb és szeretetteljesebb helyen, mint egy gyülekezetben. „Csodaszerű az érzés, amikor mosolyogva szembenézhetek embertársaimmal, és áldást kérhetek a gyülekezetre. Számomra teljesebb és élhetőbb az ünnep, amikor tőlem is függ, hogy más hogyan érzi át annak hangulatát, jelentőségét” – osztja meg érzéseit a legációra készülődő diáklány. Úgy véli, a teológus teljesebb emberré válik ilyenkor, hiszen megtapasztalja a valódi közösségi életet. Nagy Henrietta azt is elmondja, legtöbbször egy nappal az ünnepi istentiszteletek kezdete előtt már elutaznak a lelkészcsaládhoz, hogy ismerkedjenek, az ünnepre hangolódjanak, hiszen a karácsonyfa köré is együtt ülnek szenteste, megajándékozva egymást.
„Az ünnepek jelentősége minden teológus számára átalakul, hiszen a legációknak köszönhetően már nemcsak róla és családja szeretetéről szól a karácsony, hanem egy közösség öröméről, aminek ő is a részese és a felelőse” – fogalmaz az unitárius teológus.
Szakmai tapasztalatszerzés
„A cél alapvetően az lenne, hogy az egyetemen tanult elméletet a gyakorlatba ültessük, hogy tanuljuk és szokjuk meg az emberekkel történő foglalkozást” – mondja Borháci Dávid evangélikus teológus, aki azért tartja hasznosnak a kötelező legációt, mert ilyenkor egy tapasztalt lelkipásztor útmutatása során tanulja meg, hogyan zajlanak ünnepekkor az egyházi szolgálatok. „Ilyenkor tudok tanácsot kérni a lelkipásztoroktól arra vonatkozóan, mit kell még a beszédstílusomon javítani. Olyan apróságnak tűnő, de fontos elemekről van szó, amelyekre nem fektetünk elég hangsúlyt az egyetemi órákon” – fejti ki Borháci Dávid, aki szerint nemcsak a szakmai tapasztalatszerzés jelent előnyt, hanem más gyülekezetek, régiók hagyományait is megismerik, amelyekkel később saját gyülekezeteiket is gazdagíthatják.
„Amíg mások ilyenkor vakációznak, addig mi dolgozunk, szolgálunk, de az igazság az, hogy a későbbiekben ez lesz a kötelességünk. Ha ezt a hivatást választottuk, legalább belelendülünk ebbe az életformába. Örvendünk, ha azt látjuk, hogy az emberek szabadnapjukon eljönnek a templomba, hogy hallják az evangéliumot, hogy lelkileg feltöltődjenek” – magyarázza az evangélikus diák.
Lajos József református teológus, az egyetemi diáktanács alelnöke szerint ilyenkor kóstolnak bele a gyülekezeti életbe, de ugyanakkor részben tehermentesítik is a lelkipásztort. „A lelkésznek lehetősége lesz arra, hogy megélje az ünnepet a szolgálat mellett, mi pedig minden alkalommal új gyülekezetet ismerhetünk meg annak minden szokásával, programjával együtt.” Elmondása szerint csak pozitív eredményei vannak a legációknak. Nincs két egyforma gyülekezet, s bár sok esetben hasonló problémákkal küszködnek, a diákok mindenhol új megoldási lehetőségekkel és ötletekkel találkoznak. „Jártam olyan városi gyülekezetben, ahol az egyházközséget körzetekre osztották, és mindenikkel egy-egy presbiter tartotta a kapcsolatot. Ezt a módszert inkább a kisebb lélekszámú, vidéki gyülekezetek esetében alkalmazzák” – meséli tapasztalatait Lajos József.
A legáció időtartama változó: általában három napig szolgálnak, de gyülekezettől függően két nap is lehet, ahol pedig délutáni és bűnbánati istentiszteletet is tartanak, szinte egy hétig besegítenek a helyi lelkésznek.
Nem a pénz az első
A diákok a szükséges tapasztalatok mellett megmosolyogtató történetekkel is gazdagodnak szolgálataik során, így őszintén meséltek ezekről is. „Egy pünkösdi alkalommal Székelyzsomborra mentem szolgálni, ahol a lelkész és családja aktívan foglalkozik állattenyésztéssel és mezőgazdasággal. A szüleim folyton azt ismételgették, hogy mindenhol az első benyomás a legfontosabb. Miután megérkeztem a parókiára – látva, hogy senki nincs az udvaron és a kopogásra sem válaszolnak –, hangosan elkiáltottam magam: erős vár a mi Istenünk! Amint meghallotta, a lelkipásztor előugrott csizmában a pajtából és a szénásvillával a kezében rohant engem üdvözölni” – mesélte nevetve az evangélikus egyetemista.
Kelemen Álmos egy vele történt, kényelmetlen esetről mesél másodéves korából. „Karácsonykor úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a kenyeret osztottam, pillanatnyi figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy kit vezetnek elém. Ti vagytok a világ világossága – mondtam, és csak utólag figyeltem az idős hölgyre, aki világtalan volt”.
A legációhoz ugyanakkor nemcsak a szakmai tapasztalatszerzési lehetőség, de a legátum is hozzátartozik, azaz a gyülekezet adománya a szolgálatot teljesítő diáknak. „Vannak, akik azért várják a legációt, mert pénzt kapnak és nem azért, mert úgy érzik, hogy erre a feladatra hívta el őket Isten. Ez nyilván elszomorító, de minket, evangélikus hallgatókat nem fenyeget az anyagiasság veszélye, hiszen mi legációkor csak egy szimbolikus összeget kapunk” – meséli Borháci Dávid. Nagy Henrietta szerint, amikor visszatérnek Kolozsvárra, elsősorban nem azt mesélik el, hogy ki milyen összegű legátumot kapott, hanem olyan élményeket osztanak meg, amelyekkel erősítik egymást. Lajos József is úgy véli, nem lehet fontosabb az anyagi háttér a szükséges gyakorlatnál, azonban sokan vannak, akiknek az adományként kapott pénzre nagy szükségük van. „Idősebb lelkészek mesélték, hogy régen a három nagy ünnepi legáció után az adományokból a növendékek fedezni tudták a bentlakás költségeit, de manapság is sokan vannak, akiknek ezt az összeget kell beosztaniuk” – magyarázza a diáktanács alelnöke. A legátum bizonyos százalékát minden szolgálat után az egyetem diákköltségvetésébe kell befizetni, amelyet később az egyetemisták közös tevékenységek támogatására használnak fel.
Több gyülekezet fogadhatna legátust
A diákok szerint változásokra lenne szükség a legációs rendszerben. „Minden hallgatónak a karácsonykor választott legációs helyre kellene mennie húsvétkor és pünkösdkor is, mert így a lelkipásztorok az adminisztrációs feladatokba is be tudnának vonni minket” – vélekedik Borháci Dávid. A legáció végén a teológusokat az őket befogadó lelkész értékeli ki annak alapján, milyen magatartása volt a szószéken, a gyülekezet tagjaival szemben, illetve milyen alapossággal készült fel a  szolgálatra.
„Én bevezetnék egy hasonló kiértékelési lehetőségről szóló nyomtatványt, amelyet a teológus töltene ki, vázolva a lelkipásztorral töltött időt, hiszen ugyanolyan fontos tudni, hogy a hallgató hogyan érezte magát, milyen pozitív és negatív tapasztalatokkal érkezett vissza” – osztja meg velünk gondolatait Lajos József. Kelemen Álmos szerint ugyanakkor ünnepi alkalmakkor több lelkésznek kellene fogadnia legátust, ugyanis ma számos, több száz lelkes gyülekezet van az országban, amely nem szerepel a legációs helyek listáján.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava

Töretlen a magyar állampolgárság igénylése Székelyföldön
Hat év után is sokan igénylik Székelyföldön a magyar állampolgárságot, az egyszerűsített honosításra és visszahonosításra idén is a csíkszeredai külképviseleten adták le a legtöbb kérést – hangzott el az M1 aktuális csatorna vasárnap délutáni hírfolyamában.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a csatorna tudósítójának elmondta: a romániai magyarok számára ez egy nemzeti kérdés. Ők identitásukban, kultúrájukban, érzéseikben eddig is kötődtek Magyarországhoz, az állampolgárság viszont „közjogi” értelemben is köteléket is ad.
A főkonzul kitért arra is, hogy nagyobb székelyföldi településeken rendszeresen tartanak kihelyezett konzuli napokat, amelyek keretében az állampolgárok helyben benyújthatják kérelmeiket, illetve átvehetik irataikat.
Zsigmond Barna Pál azt mondta: az idei nagyon munkás év volt, nemcsak a sok kérelem miatt, hanem mert Csíkszeredában is megtartották az október 2-i referendumot. A főkonzul úgy vélekedett: sikeres évet zártak, a főkonzulátus munkájával, a székelyföldi magyar közigazgatás működésével is elégedettek az emberek.
MTI Székelyhon.ro

Akik élethosszig Karácsonyok
Lecsi-pecsiztünk Sikaszóban, úrjöveti gyertyákat gyújtottunk Bethlenfalván, Zetelakán a családtagokkal kértük Istent, hogy az ünnepre mehessen haza a kórházból a ház asszonya. Udvarhelyen pedig kimondtuk: fontos a takarítás, de a szívekben legyen karácsony. Karácsonyváró ízelítő a Karácsony nevet viselőktől.
Vidámító ötletből indultunk felfedezőútra: ismerjük meg az Udvarhelyi Híradó Karácsony családnevű előfizetőit, és lepjük meg őket karácsonyra. Akadt köztük, akit korábbról ismertünk, másokról első hallásra nem tudtuk, hogy már találkozhattunk. Közreműködtek terjesztőink, lapkézbesítőink, ám a találkozás csodáit, a történetek sokszínűségét a Jóistennek is megköszönjük.
Adventi disznóvágás
Ha zetelaki és Karácsony Dénes, akkor ő az Éva férje – gondoltam. Személyes ismeretségünk még izgalmasabbá tette a tervezést, és az a tény is, hogy szentestén Éva névnapját is ünnepli. Hogyan készülnek? Elsőként az adventi disznóvágást említette. Kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen a család hagyományai szerint a nagyszülőktől örökölt birtokon élő szüleinél testvérei és a sógorság mellett barátnői is segédkeznek.
Érkezésünkkor a disznó, amely Ádám és Éva napján, azaz szentestén majd „belép” a káposztásfazékba, már búcsút mondott a házi kosznak. A férfiak a húsvétra füstölendő sonkát kerekítették, és a kaszálás étkét, a szalonnát téglalaposították. A néhai Sánduly lányok nagy egyetértésben kockázták a kolbászhúst. A nyári konyha cseréptűzhelyén az apróléknak való abálódott, a szabad tűzhelyen a nagyobb darabok főttek. Manci néni terített, Laci bácsi a puliszkás üst körül serénykedett. Mi Dénessel – aki büszke is arra, hogy szülei által ilyen névvel áldotta meg a Jóisten – családjukról beszélgettünk.
Több Karácsony nevű család él Zetelakán, de még a további két Dénes nevűvel sem rokonok. Különlegesnek érzi Dini a családnevét: egyesek rácsodálkoznak, a román ajkúak pedig nem tudják kimondani. A házaspár a rendszerváltást követően hat évig Magyarországon élt. Tímea lányuk ott született, hathetes volt, amikor visszaköltöztek Zetelakára. Beszélgetőtársam egy fafeldolgozó vállalat ügyvezetője, immár tizenhat éve. Tímea lányuk Kolozsváron bank-pénzügy szakon tanul, Zsófia és Beáta Udvarhelyen képzősök.
A segítőkkel ültük körbe az asztalt. Munka közben ők koccinthattak is, mi örültünk az adventi disznóvágás ízeinek, illatainak, hangulatának. Előfizetéssel is járó jókívánságaink után hagytuk dolgozni a népes családot.
Ki örökli?
Mind a négy meglátogatott családban felvetődött a kérdés, hogy ki viseli tovább a Karácsony nevet. Szerteágazóbbak lennének a családfák, ha a nagyapák testvéreit nem viszi el az első világháború, ha itthon alapítottak volna családot azok a férfiak, akik kivándoroltak Amerikába. Előfizetőink családjában szinte kizárólag lányok születtek. Igaz, annyira kedvelik nevüket, hogy férjhezmenetelük után sem változtatták meg.
Mosolyok
Bethlenfalván Dávid bácsi és Ella néni mosolyogva fogadtak. Hűséges olvasóink még a Zetelakán tartott Hit-Vallás születésnapon is részt vettek. A férj nevéről asszonyának van egy mondása: ők télben-nyárban Karácsonyok. Dávid bácsit a katonaság idején tette próbára neve. Valahányszor más írta le, betűznie kellett az első hangtól az utolsóig. Ragaszkodott, hogy helyesen vessék papírra. Megnéztük a családi képet: dédnagyapjáig vissza tudja vezetni zetelakai ágú családfájukat. A többieket elmondása szerint a temetői fejfákon követi le.
„Könny nélküli karácsonya nem volt”
Régi karácsonyokra tereltük a szót. Megtelt a szeme könnyel az emlékezéstől. 1945 gyászos szentestéje örökre megpecsételte a család életét. Korábban levente katona testvére tűzszerészeti baleset áldozatává vált. Többé nem volt könny nélküli karácsonya édesanyjuknak. „Szegényesen bár, de az angyal utána is jövögetett. Amikor már kételkedtek benne, vallásórán tudták meg a mellbeverő igazságot. Az akkor nagyon mélyen érintette a kisfiút. A nemrégiben elhunyt Ervin atyánál volt elsőáldozó – emlékezett. Az autóvezetést megtanulva nyugdíjazásig azon a pályán maradt. Sokat járta az országot. Amikor csak lehet, a nevezetesebb ünnepeken és vasárnap elmennek a templomba. Vallja: amíg tiltották a vallást vagy folyton úton volt, ebből sok elmaradt… Az teszi egésszé az ünnepet és a hétvégét, ha el tudnak menni szentmisére. Míg beszélgettünk, megérkezett Katalin lányuk az egyik unokával, így nagyobb családi körben idézhettük fel közös emlékeinket.
Karácsony Dénes és unokája, Jocóka
Előbb Karácsony Dénes feleségével beszéltünk telefonon. Mondta, mehetünk nyugodtan bármikor. Igaz, ő kórházban fekszik, de férje és lánya otthon van. Első kérdésünk a családanyára vonatkozott volna, de elvonta figyelmünket a kisunoka. Nyáron Magyarországon élnek, a telet itthon töltik. Ő Dénes bácsi szeme fénye. Másik lánya Budapesten, fia Kecsetben lakik. A többi unokától korban kisebb Jocóka, így nem csoda, hogy kibélelik őt ragaszkodással. „Szóval kimondani nem lehet, hogy mennyire szeretem” – mondta elpárásodó tekintettel. És rá is kérdezett: hogy lehet, mondja meg, ennyire szeretni a legkisebbet? A házigazda büszke szépen hangzó nevére. Soha nem is engedte Craciunra fordítani. Veszélyes helyen, köszörűsműhelyben dolgozott harmincöt évig – érzi is ennek kárát a tüdején.
Amikor a karácsonyról kérdeztük, egy darabig nem jött válasz sem a lányától, sem tőle. Újabb kérdést tettem fel: hazaengedik-e a sürgősségi műtét után feleségét. Sóhajjal válaszolt: nagyon reméljük! Hátha kiengedik az ünnepre… De azt is tudja: a baj elől kitérni nem lehet. Úgy adtuk át előfizetési ajándékutalványunkat, hogy majd egymás kezébe adhatják élete párjával lapunkat. Kívánjuk, teljesüljön a család leghőbb óhaja, gyógyuljon fel Jocóka nagymamája.
A szívemben van a karácsony
Látogatássorozatunk idei utolsó meglepetése Udvarhelyen ért. A kapucsengő hangjára hófehér hajú, mosolygó néni jött elém. Korát tekintve nemsokára nyolcvanéves lesz, de hangja, fürgesége sokkal kevesebbre utal. Számos Zetelakához tartozó iskolában, majd óvodában tanított. Miután férjhez ment, Udvarhelyről ingázott. Családja zetelaki, egy testvére Bethlenfalván él. Innentől már csak össze kellett illesztenünk a mozaikkockákat: Dávid bácsi testvérénél vagyunk. Közvetlen hangon, mély bizalommal osztotta meg családjának történetét – mintha már réges-régen ismernénk egymást. Elemlegettük testvére életének tragikus utolsó karácsonyát, szüleik fájdalmát, akiknek összesen tizenegy gyermekük született. Az öt Karácsony lányhoz jó szívvel, énekszóval mentek az aprószententekelők. Testvéreivel, nagynénjével minden adventben rórátéra jártak, szenteste kántálni, majd éjféli misére mentek. A templomba járás kivételével ezeket a szokásokat nem honosíthatta meg a városban. Az édesanyjától eltanultakat viszont gyakorolta. A kopogtató és az adventi koszorú régen nem volt divatban. A bejárati ajtót idén is lánya ékesítette fel. A nyugdíjas tanítónő igazodik családja ünnepléséhez: lányaival, unokáival és dédunokájával várják a karácsonyt. A takarítást már befejezte, fontosnak érzi. Mosolyogva jegyezte meg: „nekem a szívemben van a karácsony”.
E sorok írójának örök emlék marad az úrjöveti időben idegenként bekopogni a Karácsonyokhoz, majd ismerősként, a viszontlátás reményével és sok-sok jó kívánsággal búcsúzni. Ezzel a rendhagyó Karácsonyozással áldódott meg ünnepünk. Hasonlóban legyen részük az Istent és embert szeretőknek!
Molnár Melinda Székelyhon.ro

Ügyvédi irodát bíznak meg a Tanasă-perek ellen Csíkszeredában
A városháza gyűléstermében a Csíki Székely Múzeum kiállítási tárgyai közül helyeztek ki néhányat – számol be Barabás Hajnal a kronika.ro-n. Olyan tárgyakról van szó, amelyek többek között a város zászlóját, a székely zászlót, a város címerét és pecsétjét, az 1956-os forradalmat jelképező szimbólumokat mutatják. A gyűlésen reklámhordozó táblaképeket (roll upokat) helyeztek ki azoknak a zászlóknak a helyébe, amelyeket eltávolítani kényszerült a városvezetés a Dan Tanasă vezette egyesület által indított és megnyert per következményeként. A testület ugyanakkor pénteki ülésén olyan ügyvédi szolgáltatások igénybevételéről hozott döntést, amellyel a Méltóságért Európában Polgári Egyesület által indított perekben védenék Csíkszereda város, a polgármester és a helyi önkormányzat érdekeit – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Akik megélik a karácsonyi szokásokat
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Tíz alkalommal álltak közönség elé a betlehemezéssel és regöléssel
Betlehemes műsorral és regöléssel kedveskedtek udvarhelyszéki idősotthonok lakóinak az idei év utolsó iskolai hetében az Orbán Balázs Általános Iskola VI. A osztályos tanulói – tájékoztatott Hajdó Noémi tanárnő.
A diákok eldöntötték, hogy nemcsak társaikat és tanáraikat lepik meg vidám, népi humorban gazdag műsorukkal, hanem pedagógusi segítséggel megpróbálják minél több helyen közvetíteni azokat az értékeket, melyekre sok száz éves hagyományaink épülnek.
A karácsonyi ünnepkörhöz kötődő betlehemezéssel és regöléssel összesen tíz alkalommal álltak közönség elé. Eljutottak a Székelyudvarhelyen működő öregotthonokba, ahol a bentlakók nagy örömére felelevenítették a gyerekkorukból ismert dalokat, rigmusokat. Az előadást Hajdó Noémi és Farkas Helga, az iskola tanárai tanították meg a gyerekeknek.
A Csillagvár Napközi Otthon apróságai tátott szájjal figyelték a pásztorokat és angyalkákat, az előadás végén pedig a kicsik és az iskolások közösen énekeltek karácsonyi dalokat. Zetelakán megajándékozták a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett otthont is, hiszen már több évre visszanyúló hagyománya van annak, hogy az iskola diákjai adományokkal is kedveskednek valamely környékbeli otthonban.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 

Tizenhét helyről közel 26 ezer lej gyűlt össze a katolikus iskola tanárainak
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára közel huszonhatezer lejt gyűjtöttek a hívek. A megajándékozottak még nem döntöttek a karácsonyi ajándékként átadott összeg sorsa felől.
Maros megyében sokfelé és sokakat mozgatott meg a katolikus egyház felhívása, miszerint a hívek adakozzanak az állami szervek által fizetés nélkül hagyott tanároknak. Alig néhány misén szinte 26 ezer lejt gyűlt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjében álló Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára. A karácsonyi adományt egy kisebb ünnepély keretében Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János plébánia főesperese adta át.
„Amit az elmúlt időszakban az iskolánkkal tettek, jó volt arra, hogy felszínre hozza, milyen értékes tanáraink és jó, összetartó híveink vannak” – mondta karácsonyi prédikációjában Oláh Dénes, köszönetet mondva mindazoknak, akik az elmúlt hetekben hozzájárultak az adományhoz. A főesperes a tanári kar, a hívekhez és a papokhoz szóló köszönő levelét is ismertette.
Mise után a főesperes portálunknak örömmel újságolta el, hogy a katolikus iskola tanárainak megsegítése komoly közösségi szolidaritást szült. Az összeg tizenhét helyről gyűlt, vásárhelyi és vidéki plébániákról, valamint az öregdiákok részéről. A 25 923 lej közel felét a belvárosi templom hívei adták össze.
Kérdésünkre, hogy mi lesz az összeg sorsa, minekután időközben az iskola teljes személyzete megkapta visszamenőleg a fizetését, Székely Szilárd, a tanári kar szószólója elmondta, hogy a döntést a vakáció után hozzák meg. „Volt már olyan kolléga is, aki jelezte, hogy mivel az államtól megkapta a fizetését, nem tart igényt az adományra, és azt javasolta, hogy az összeget fordítsuk valami másra. Mindenki a saját lelkiismerete szerint dönt, a közös határozatot a visszakerülő pénzről majd január elején hozzuk meg” – nyilatkozta Székely.
Szintén január elején, 3-án ér véget Tamási Zsolt igazgató hatvan napos hatósági felügyelete is. Még a napokban kiderül, hogy az ügyészség kéri-e, illetve a bíróság jóváhagyja-e ennek meghosszabbítását.
Szucher Ervin Székelyhon.ro

Kolozsvár közeli szórvány karácsonyi ajándékként
Gáspár Károly: Látok jövőt Bodonkúttól Magyarfodorházáig
Semmiség az a húsz kilométer, amit meg kell tennie naponta Kolozsvárig bodonkúti otthonából, ahova alig két hete költözött be feleségével és a 4 és fél éves Szilárddal. És ahova áprilisra a kislányukat várják. Újdonatúj szolgálati helyén Gáspár Károly egyszerre hat településen fog szolgálni, amelyeket korábban két lelkész pásztorolt. S bár az egymástól legtávolabb eső két szolgálati helye között a távolság nem kevesebb, mint 18 kilométer, ő mégis tele van örömteli bizakodással, és reméli, hogy a gyülekezet kezdeti lelkesedése is hosszasan kitart. Addig, amíg egyre többen, nagyon sokan, mindannyian meglátják azt a bizonyos jövőt, amit Gáspár Károly már megpillantott.
Ha Kolozsvártól Nyugatra nézünk, a kalotaszegi színmagyar, szinte színreformátus falvak gyöngysorát látjuk. Ha derékszögnyit északra fordulunk, teljesen átalakul a kép: olyan szórványra tekintünk, amely a mezőségihez hasonló demográfiai összetételű területen inkább már csak a méltó elmúlás lehetőségét hordozná. Sokan
Bodonkút–Magyarfodorháza–Magyarmacskás háromszögében is ezt látják. Nem úgy Gáspár Károly, a három település és a hozzájuk tartozó, egyetlen lelket számláló Magyarderzse, szintén néhány híves Páncélcseh és 18 lelkes Kisesküllő új lelkésze, aki a hat gyülekezetben összesen is csak alig mintegy kétszáz lelket szolgál.
Lipcsétől Bodonkútig
– Nagy öröm számomra, hogy a gyülekezeteim tekintettel vannak egymásra. Ahogy a kisfiunk készül most a testvére születésére, megnevezve a húgának szánt játékait, készítgetve a majdani helyét, ahogyan osztozik az életterén, hogy abban a kicsinek is helye legyen, úgy a három gyülekezet is egymáshoz igazodva próbálja kialakítani például a vasárnapi istentiszteletek rendjét, a nagyheti szertartásokat, hogy sikerüljön mindenhova eljutnom, ugyanakkor felmérik azt is, hogy nem lehetek ott naponta minden gyülekezetben, és nem is várják el. Viszont a kéthetenkénti istentisztelet helyett igényelték, hogy minden vasárnap meglátogassam őket, ami számomra igen kellemes meglepetés – részletezi Gáspár Károly. A három kisebb gyülekezetbe havonta egyszer jut majd el, de így is nagyobb közelségben lesz minden hívéhez, így sor kerülhet a fodorháziak által igényelt családlátogatásokra is már januárban. – Szívesen megyek, hiszen a családlátogatás a kulcspontja egy kialakulóban levő, újjáalakuló gyülekezeti közösségnek. Ily módon a hívek gondjait, problémáit is közelről lehet érezni, megkísérelni orvoslásukat.
A Gáspár család hosszú utat tett meg Bodonkútig. Két évi dési segédlelkészség után Németországban töltöttek el négy esztendőt, a lipcsei tanulmányi szabadságot követően pedig Gáspár Károly megkapta első egyéni parókiáját a mintegy 120 lelkes Kékesen (Beszterce-Naszód megye). A lelkész kékesi nagy elődeiről beszél, akik a faluban gyülekezeti házat építettek, és akiknek nyomdokain haladva értékes tapasztalatra tehetett szert. Sok terve van, szeretné megmozgatni az embereket új szolgálati helyén. A karácsonyi csomagban egy új otthon mellett sok teendőt is kapott: a páncélcsehi templom tetőszerkezetét magyar kormányzati pénzből tervezik megjavítani, hogy a már romos műemlék állagát megőrizhessék, de a többi település templomainak tetőszerkezetét is javítani kell, hogy a beázások ne okozzanak nagyobb rongálódást. A fodorházi parókia csatornarendszerének a felújítása éppen zajlik, de Kisesküllőn a templomba be kéne vezetni az áramot, hiszen a nyolcvanévesnél idősebb Károly bácsinak már nehéz a harangozás.
Szimbiózisban Kolozsvárral
– A város terjed, ezt megállítani nem lehet. Mi pozitívan tekintjük ezt a lehetőséget. A gyülekezeti tagjaink gyermekei, unokái Kolozsváron élnek, de nagyon sokan naponta ingáznak kolozsvári munkahelyükre – a környék családi szinten összenőtt Kolozsvárral. Nagyobb ünnepeken, így karácsonykor is megtelik a templom olyanokkal, akik nem laknak itt – mondja a lelkész, aki ebben lehetőséget lát. Úgy véli, a gyülekezet élni akar, az emberek nyitottak, és őket is tettekre sarkallja, hogy új lelkészük családostól közöttük fog lakni. Alighanem valami ilyesféle öröm hajthatta őket, és így a faluhoz kapcsolódó sok lelkes vállalkozónak köszönhetően röpke két hónap alatt teljesen felújították a bodonkúti parókia belsejét, a központi fűtést újracserélték, a porond helyén beton és padló van ma már. Az egyik vállalkozó saját költségén készítette el az egyik szobát.
Gáspár Károly a lehetőségeket is keresi, amelyekkel azt a bizonyos jövőt meg lehetne alapozni. Egyik kulcsát a faluturizmusban látja, amihez nagy előny a város közelsége, hiszen az infrastruktúra sokkal jobb (mint például Kékes környékén volt), bár nem tökéletes. A városi közszállítás járatai kijutnak Bodonkútra, Magyarmacskásig, a távolsági buszjáratok is elég gyakran közlekednek a főbb útvonalon, a Macskásra vezető utat frissen aszfaltozták, éppen két hete adták át. – Ide biciklivel is könnyű kijutni – mondja a lelkész, és neki elhisszük, hiszen évekig az 1200 kilométerre levő Lipcséből utazgattak haza, de a felesége szüleihez, a 250 kilométerre levő Székelyudvarhelyre is gyakran utaznak, négy éven át pedig 112 kilométert ingáztak Kékesről Kolozsvárra. A közgazdász Tímeát ugyanis ide kötötte a munkahelye, és a kisfiuk is ide jár óvodába.
Múzeum, gyermektábor, vendégszoba
A bodonkúti Budai Nagy Antal Egyesületben és elnökében, Jakab Istvánban is támogatóra vél találni a fiatal lelkész. Az egykori parasztfelkelés vezéregyéniségéről elnevezett egyesület gondozza a volt felekezeti iskolát, Gáspár Károly szerint ott akár kis múzeumot lehetne kialakítani, vendégszobákkal bővíteni, valahol esetleg egy emlékművet felállítani – utóbbi ötlet megvalósításához egyébként adományokat fogad el az egyesület. Rendelkezésre áll egy szép telek is, ahova már két gyülekezet jelezte, hogy gyermektábort szervezne. A lelkész nem riad vissza a pályázatírástól, de a kétkezi munkától sem – Kékesen nem volt vezetékes ivóvízrendszer, ennek helyettesítéséhez több hidrofort kellett összekötni, javítani, karbantartani, meg kellett oldani, hát megoldottuk.
Októberi kinevezése óta megtette a tiszteletköröket az illetékes önkormányzatoknál, járt már Nagyesküllőn és Kajántón is a polgármester asszonyoknál bemutatkozni, és úgy érezi, szintén támogatókra találhat e hivatalokban. Egyikük azzal fogadta, tud adni még ezer lejt az idén, a másik pedig így szólt: ha megjavítják az ortodox templom kerítését, hát hogy nézne majd ki, ha mellette a református templomé dől össze...?
Az ifjú pap nagyon hálás a kolozsvári gyülekezeteknek a sok segítségért, azért, ahogyan útját, otthonteremtését egyengetni igyekeztek. Hiszi, amit egyik kollégája mondott, amikor Bodonkúton őt bemutatta: „A közösen végzett munkának építő ereje van.” Gáspár Károly továbbviszi e gondolatot: – Én is ezt szeretném, hogy együtt gondolkodjunk, együtt dolgozzunk, Isten segítségével tanuljunk meg együtt járni.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Száműzött áhítat
Az biztos, hogy nem a mi tájainkról indult az adventi-karácsonyi áhítat száműzése, hisz évtizedeken át csak szilveszter felé eltolt téli ünnepekről eshetett szó.
Csak filmekből tudtuk meg, hogy a napnyugati, rakottabb vidékeken már valamivel karácsony előtt még az utcákat is feldíszítették. Mi, akkori gyerekek megszoktuk, hogy az iskolában nem említjük a karácsonyt, részt veszünk a „véletlenül” épp aznapra időzített pionírgyűlésen, majd az ideológiai szemináriumon, és szép csendben, a családi biztonság konspirációs hangulatában ünnepeljük a Jézuska születését.
Tudtunk olyanokról is, akik két fenyőfát vettek, az egyiket feldíszítették házi használatra, a másik tüntetően pihent kint az erkélyen, hadd lássa ország-világ, hogy ők csak újév hajnalára viszik a szobába. Később még elérhetetlenebb volt az utcai kivilágítás: vaksötétben botorkáltunk, és örültünk, ha karácsonykor nem vették el a lakásban a villanyt. De mondhatnám kiböjtöltük, hisz elmúltak az ordas idők, és aránylag nagyon hamar átestünk a ló másik oldalára: egyre hamarabb és hamarabb kezdődött a fényes-bódés hivatalos ünnepvárás, egy ideig december legelejéhez kötve a díszkivilágítást és a vásári hangulat beindítását.
Idén viszont – legalábbis Nagyváradon – november közepén már állt a bál a központban. Felállították a hatalmas műanyag kúpot, amiről – bevallom – első látásra azt hittem, hogy valamiféle újdonatúj köztéri világítótest, de ne legyek rosszmájú, inkább védjem az élőfát, hisz a fenyő is ember. És rekordidő alatt bebódésították a teret, kirakták az asztalokat is, felcsapták a lacikonyhát, az ilyen vásári sokadalmat kedvelők pedig kedvükre esznek-isznak azóta is esténként a téren. Mintha nem egész évben ezt tennék! Mert sajnos odajutottunk, hogy sokan ezt tartják az igazi szórakozásnak, a babgulyásos-kolbászos csámcsogást, meg a bömbölő zenét, amitől a mellettük állónak sem hallhatják a hangját, hát még saját belső csendigényükét!
Mert a curájozók közt feltehetőleg vannak olyanok, akik komolyan veszik az advent lelki nagytakarítását, de ha a tömeg inkább a szabadban őgyeleg, ők sem ülhetnek otthon. Hallottam olyat is, aki állította, a szabadtéri grillsütőn sercegő kolbászok és kolbászkák szigorúan böjtös masszából, vagyis az elsötétített és tiltott karácsonyok idején annyiszor elátkozott szójaporból készülnek. Ennél tovább már nem gondolnak semmit, lelkiismeretük nyugodt, hisz megvan minden karácsonyi díszletkellék: fények, zene, kolbász, paszuly! Áhítat?! Azt eszik vagy isszák?!
Molnár Judit Krónika (Kolozsvár)

Gyermekmosolyok karácsonyra
Közel kétszáz Bihar megyei, otthonban nevelkedő gyereknek az arcára varázsoltak mosolyt karácsony alkalmából egy-egy személyre szóló ajándékkal a Mosolygó Karácsonyt! szervezői.
Amint Széll Gabriellától, az RMDSZ nagyváradi nőszervezetének elnökétől megtudtuk, negyedik alkalommal szervezik meg a Mosolygó Karácsonyt! akciót, melyen belül iskolák, történelmi egyházak közreműködésével otthonban lakó gyerekeknek nyújtanak át személyre szóló ajándékokat. Az akciót egyébként Erdély-szerte megszervezik az RMDSZ-nőszervezetei, van ahol idősökhöz jutnak el, van, ahol kézműves foglalkozás, mézeskalács sütés zajlik.
Személyre szólóan
Míg 2014-ben 102 Bihar megyei gyerek kapott ajándékot, az idén 189 intézményben, illetve családi típusú otthonban nevelkedő gyermeknek jutott csomag. Többek között a székelyhídi gyermekotthon, a Kajántó Mária gyermekotthon, a Caritas Szent István Szociális Központ, a micskei gyermekotthon, illetve a váradi szent Angéla Házban nevelkedő gyerekek kaptak ajándékot, s amint a nagyváradi nőszervezet elnöke kihangsúlyozta, Szántó Ildikónak, a gyermekmentő szolgálat nagyváradi szervezetének vezetőjének köszönhető, hogy fel tudták térképezni, kik azok a gyerekek, akik igényelnék ezeket az ajándékokat. Az ajándékokat legnagyobbrészt iskolások készítették, úgy, hogy tudták a megajándékozandó gyermek nevét, korát. Többek között a Szacsvay Imre, a Bălcescu, az Ady, a Szent László, a Traian Vuia, az Eminescu, a Lorántffy iskolák, a 16. sz. iskola, a pedagógiai líceum, a bihari, széplaki iskolák diákjai vettek részt.  Az ajándékokat pénteken vették át a gyermekotthonok képviselői, a Nagyváradi Filharmóniában megszervezett ünnepség keretében. Mint megtudtuk, a filharmónia a Megyei Tanács jóváhagyásával ingyen biztosította a termet.
A csodákért
Sokféleképpen lehet összefogni egy ügyért, van úgy, hogy emberek milliói állnak ki egyetlen cél érdekében, van, hogy egy kisebb csoport mutatja meg, hogy mire képes. A Mosolygó Karácsonyt egy ilyen összefogás eredménye, mondta Kéry Hajnal, a nőszervezet megyei elnöke az ünnepségen. Nem a világ megváltását tűzték ki célul, hanem csak a közvetlen környezetüknek szeretnénk hasznára lenni, gyermekeink szívébe egy kis boldogságot vinni.
Biró Rozália, az RMDSZ nőszervezetének országos elnöke azt hangsúlyozta ki: merjünk kérni és csodát várni, s ha kell, tegyünk is annak érdekében, hogy csodák történjenek a életünkben. Merjünk megállni egy pillanatra, folytatta, örülni a percnek, merjünk örömet nyújtani, megköszönni egymásnak, hogy vagyunk, s a Gondviselésnek, hogy megéltük ezt a karácsonyt. Az országos elnök  áldott, békés karácsonyt kívánt szervezőknek és résztvevőknek.
Program
A program a Szacsvay iskola kórusának műsorával kezdődött, a diákok, akiket Kiss Tünde Anna zenetanár készített fel, Farkas Ferenc Erdélyi betlehemes című összeállítását adták elő, zongorán kísért Benczédi Mónika. Borbiró Timea, művészeti líceum IX. osztályos diákja fuvolán adta elő Benjamin Godard Allegretto from Suite de troix morceaux című számát, Ferenc Mercedesz kísérte zongorán. Baranyi Tünde, aki első helyezést ért el az országos Kriza János balladaéneklő versenyen, karácsonyi népdalt énekelt, majd a telegdi iskola I-IV osztályos diákjainak Betlehemi játékok című műsora következett. A Szent László líceum diákjai, Dulău Diana tanár vezetésével két táncot adtak elő, s a két tánc között Katona Annamária játszott fuvolán. A 16. iskola kórusa és gitárosai követeztek, majd az Ady Endre líceum két diákja táncolt a szalsza ritmusára. A műsort követően az ajándékozó gyerekek és az otthonokban nevelkedő gyerekek találkoztak a színpadon.
Neumann Andrea erdon.ro

Ion Iliescu nem bánta meg a bányászjáráskor történteket
Semmit sem bánt meg Ion Iliescu abból, ami az 1990-es bányászjárás idején történt. A volt államfőt az ellene indított bűnvádi eljárásról kérdezték.
Az idős politikus a Digi24 televíziónak elmondta, nem első alkalommal vizsgálják az ügyészek az 1990-es bányászjárás körülményeit, és el nem tudja képzelni, milyen bizonyítékokat tudnak felhozni ellene.
„Ezek az események nagyon rég történtek, túlléptünk rajtuk. (…) Vizsgálódjanak csak, mi ezzel a gond? Ha beidéznek az ügyészek, válaszolni fogok a kérdéseikre, mi ezzel a gond? Semmi gond nincs ezzel. Én tudom, mi áll annak a hátterében, hogy 27 évvel ezelőtti ügyeket feszegetnek. (…) Az ügyészeknek kötelességük vizsgálódni, az ügy végére járni” – fogalmazott a volt államfő.
Arra a kérdésre, hogy megbánt-e valamit abból az időszakból, Ion Iliescu kijelentette: „Én semmit sem bántam meg egyetlen időszakból sem”.
Mint ismert, a volt államfő ellen emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt indult bűnvádi eljárás az 1990-es bányászjárás ügyében. A vádhatóság azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azért mentek, hogy megvédjék Iliescut és kormányát.
Az ügyészség szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a békésen tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsebesültek. maszol.ro

A romániai titkosszolgálatokról (IV.)
Az előző részekben a Román Hírszerző Szolgálatról, valamint a Külügyi Hírszerző Szolgálat tevékenységéről beszéltünk.
Sorozatunk utolsó részében a fenti két legfontosabb titkosszolgálat mellett a még megemlített többi titkos tevékenységet folytató szolgálatot ismertetjük röviden.
A harmadik a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP). A törvényes rendelkezések értelmében az SPP olyan specializált állami katonai, nemzetbiztonsági szolgálat, amelynek feladata a román közméltóságok védelme, valamint azon külföldi közméltóságok és ezek családja biztonságának szavatolása, akik Románia területén szolgálatot teljesítenek. Ugyanakkor a szolgálat feladata az említett közméltóságok munkahelyének és lakásának biztosítása.
Az SPP tevékenységét az 1998. évi 191. sz. törvény szabályozza. Ennek értelmében a tevékenységét a már korábbi cikkeinkben említett Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – CSAT – koordinálja és irányítja, illetve a parlament szakbizottságai felügyelik. A parlamenti szakbizottságoknak a szolgálat vezetői évente, vagy külön kérésre elszámolási és beszámolási kötelezettséggel tartoznak. Tevékenységében a szolgálat a törvény szerint együttműködik a többi nemzetbiztonsági szolgálattal. Ez a rendelkezés amúgy minden romániai nemzetbiztonsági és/vagy titkosszolgálatra vonatkozik, ezért ezek nemzetbiztonsági rendszert alkotnak, amelyek munkáját a CSAT hangolja össze. Amennyiben romániai közméltóságok külföldön teljesítenek szolgálatot, az SPP természetesen együttműködik az illetékes külföldi nemzetbiztonsági szervekkel. 
Az SPP-t államtitkári rangú igazgató vezeti, akit a CSAT javaslatára Románia elnöke nevez ki. Ezt a funkciót jelenleg Lucian–Silvan Pahonţu generális tölti be. 
Az SPP fő tevékenységének végzése érdekében információt gyűjthet nyilvános vagy rejtett eszközökkel, ügyészi, valamint bírósági jóváhagyással. Az őrzése alá tartozó intézményekbe történő belépés jóváhagyásáról és engedélyezéséről is ez a szolgálat gondoskodik. Azon személyek körét, akik az SPP szolgálat védelmét kérhetik, a CSAT – a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – állapítja meg. Érdekes törvénymódosítás, hogy 2016-tól – igaz, a CSAT előzetes jóváhagyásával – politikai pártelnökök is kérhetik az SPP védelmét. Sőt, nemcsak jelenlegi, hanem volt közméltóságok is kérhetik a védelmét, igaz, nem korlátlanul.
Egy másik speciális nemzetbiztonségi szolgálat a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS). Az STS az a specializált katonai nemzetbiztonsági szolgálat, amely a közintézmények, valamint más, törvény által nevesített intézmények telekommunikációs hálózatát biztosítja. Első hallásra fölöslegesnek tűnik egy ilyen intézmény, viszont ha arra gondolunk, hogy például a rendőrség kommunikációs hálózata nem lenne normális és biztonságos, ha azonos lenne a rendes polgári telekommunikációs hálózattal, világossá válik, hogy szükség van rá. Az utóbbi években a helyhatósági, a parlamenti választásoknál biztosította az STS a telekommunikáció biztonságát. Az STS biztosítja a parlament, az elnöki hivatal, a kormány, a nemzetvédelmi, állambiztonsági és közrendi feladatokat ellátó intézmények, a központi és területi közigazgatási hivatalok, bíróságok, ügyészségek, a Legfelsőbb Magiszteri Tanács, a Számvevőszék, az Alkotmánybíróság és más országos jelentőségű intézmények biztonságos és bizalmas kommunikációs hálózatát.
A Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia generală de informaţii a Apărării – DGIA) egy másik titkosszolgálat, tulajdonképpen katonai hírszerzési és kémelhárítási tevékenységet végez. Fontos szerepe van a katonai jellegű és a NATO-ra vonatkozó információk titkosításában. Tevékenységét a célnak megfelelően nyilvánosan vagy titkos műveletek révén végzi. Alárendeltségében, főleg a terrorizmussal kapcsolatos műveletek esetén, akár harci egységek is lehetnek. Jelenlegi vezetője Marian Hăpău generális.
A rendőrségnek is van egy különleges ügyosztálya a DOS (Direcţia de Operaţiuni Speciale). Ennek az ügyosztálynak a jelentősége nagyon megnőtt az Alkotmánybíróság februári határozata értelmében, amely szerint a büntetőügyekben elrendelt lehallgatásokat és megfigyeléseket csak a rendőrség speciális szervei végezhetik, a többi szolgálat – például a SRI – erre nem jogosult. A DOS-nak a központi bukaresti egységen kívül 14 regionális kirendeltsége van, mindegyik táblabíróság ítélkezési illetékessége szerint.
Nemzetbiztonsági szervnek minősül a nagyon misztikus névre hallgató Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS). Ennek feladata az államtitoknak minősülő információkkal kapcsolatos engedélyezések, rendszerezések és nyilvántartások kezelése. Ennek érdekében az ORNISS listát készít az államtitoknak minősülő információkról, műveleti eljárásokat határoz meg ezekkel kapcsolatosan, nemzetbiztonsángi tanúsítványokat bocsát ki azok számára, akik államtitoknak minősülő információkhoz kérnek hozzáférési jogot (pl. kutatók, tudósok stb.), meghatározza a konkrét technikai, biztonsági követelményeket az államtitoknak minősülő információk tárolásával kapcsolatosan. 
A sorban az utolsó a Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul General de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). Amint már említettük, a működését és vezetőit ért és a Gabriel Oprea volt belügyminiszterhez is kötődő botrányok miatt ez év októberében és novemberében a Ciolos-kormány radikálisan átalakította, új elnevezése: Belső Védelmi Egység, átszervezése pedig jelenleg is folyamatban van. Ez az osztály a régi „2 és egynegyed” (0215) katonai egység átgyúrt utódja, amelynek a forradalom utáni tevékenységét is számos bírálat és vád érte (mint például a bányászjárás, a márciusi események megszervezésében vállalt szerep, törvénytelen megfigyelések és lehallgatások, politikusok és újságírók megfigyelése, a Román Hírszerző Szolgálat feladatainak átfedése), ezért 1998-ban meg is szüntették a „2 és 1/4” osztályt átszervezve más egységekké. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor a DGIPI tulajdonképpen a rendőrség rendőrsége és a belügyminisztériumon belüli törvényesség őre, elsődleges feladata pedig a korrupció megakadályozása.
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Az innováció a gazdaságfejlesztés kulcsa
Új kutatáspolitikát kell kidolgozni Romániában
Dr. Kolozsváry Zoltán több mint négy évtizede foglalkozik műszaki kutatással. 1989 előtt a marosvásárhelyi Metalotehnica mellett működő szakosított kutatóintézetben dolgozott, majd a rendszerváltás után nem sokkal ugyanabban az intézetben létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, ahol elsősorban anyagkutatással és – egy amerikai céggel közösen – termeléssel foglalkoznak. A nemzetközileg is elismert szakember több híres külföldi egyetem meghívott előadótanára, a Magyar Tudományos Akadémia Anyagtudományi Szakbizottságának, a román Műszaki Tudományok Akadémiájának tiszteletbeli és az Európai Bizottság szakértő testületének tagja. Cége több sikeres kutatási projektben vett részt. Jelenleg azt kutatják, hogy az új technológiákkal miként lehet bizonyos anyagok minőségén javítani, hogy a termelésbe kerülve növeljék a különböző szerkezetek működésének hatékonyságát.
 – A tudományos kutatás egy ország gazdasági-társadalmi fejlődésének a hajtómotorja kellene legyen. Nehéz lépést tartani a fejlett országokkal, ahol dollár- vagy eurómilliókat fordítanak a különböző csúcstechnológiákban folytatott kísérletekbe, innovációkba. Hol áll ezen a téren Románia?
– Innováció nélkül nincs fejlődés. A legtöbb romániai egyetemen van egy-egy tárgykör és kiemelkedő szakember, közösség, ahol valamilyen szinten tudományos kutatással foglalkoznak. Hogyha más országokkal hasonlítanánk össze ezt a területet, akkor el kell mondanom, hogy sajnos a körülmények nem azonosak, rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség, és nem mindig a legcélszerűbb az irány. És itt nem a kutatók képességéről van szó, hanem arról a rendszerről, amely meghatározza, hogy mit és hogyan finanszírozzanak a kutatásban. Jelenleg az oktatókat, kutatókat mennyiségi kritériumok alapján értékelik. Az akadémiai grémium valakinek az előléptetésekor azt veszi figyelembe, hogy az illetőnek hány közleménye van, és ezeknek milyen a hatásegyütthatója, illetve az is számít, hogy milyen szakfolyóiratokban közölt és hányan idézték. A tudományt nem lehet kvantifikálni. Ennek az a csapdája, főleg a fiatal oktatók, kutatók körében, hogy kénytelenek olyan szakfolyóiratokban közölni, amelyeknek magas az „impaktfaktoruk”, majd követniük kell a statisztikákat, és így nem tudnak arra a munkára összpontosítani, amire szükség volna, aminek nem föltétlenül az a célja, hogy valamilyen jelentős hatással legyen a világ tudományos kutatására. Ez a rendszer nemcsak Romániára, hanem az Európai Unióra is jellemző.
– Laikusként azt látom, hogy az utóbbi években robbanásszerűen fejlődik a technológia. Gondolok itt a számítástechnikára, az IT-re; alig telt el ötven év, amióta Neumann János üzembe helyezte (1952) az első számítógépet, és ma már életünk minden terén jelen van.
– Anyagtudománnyal foglalkozom, így nincs elég rálátásom a többi szakterületre, de mint ilyen, igen sok kapcsolatom van ennek a területnek az alkalmazásával, hiszen minden fejlődés valahol össze van kötve az anyaggal. A 20. század a fizika százada volt, Einstein relativitáselméletétől az atomrobbantáson át a részecskegyorsítókig a fizika volt az, amely meghatározta a fejlődési irányt. Valóban az adatfeldolgozás és az adatátvitel robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi. Ez nagyon jó, a kérdés az, hogy mire használjuk fel akár egyéni vagy világszinten. Ebben a fél évszázadban arra is vannak példák, hogy milyen csapdái vannak ennek a robbanásszerű információhálózat-fejlesztésnek. De visszatérve az egyetemi berkekbe, ha a diák úgy tekint erre a lehetőségre, hogy nem tanulja meg a tananyagot, mert úgyis megtalál mindent az interneten, és az bármire választ ad, akkor ez a hozzáállás katasztrófához vezethet. Lehet, hogy egy címszó alatt egymillió elérhetőséget találok. A kérdés, hogy miként szelektálok. Ehhez viszont kell egy tudásváz, amire alapozok. A szakemberek nagyon sokat vitatkoznak a rész és az egész viszonyáról, arról, hogy miként kapcsolhatók össze a globális jelenségek a lokális történésekkel. Ha szem elől tévesztjük a célt, azt, hogy mit miért akarok létrehozni, milyen kontextusban, az igencsak megtévesztő lehet a jövőre nézve.
– Szerte a világon, így nálunk is a fontosabb egyetemi központokban végeznek olyan kutatásokat, amelyeket alkalmazva valóban előrelendíthető a gazdasági-társadalmi fejlődés. Ezért, amint ön is mondta, nagyon fontos, hogy milyen az oktatás minősége, hiszen tulajdonképpen itt képezik azt a szürkeállományt, amely képes az innovációra. De elég-e ez ahhoz, hogy az elképzelések valóra váljanak?
– Ma a műszaki lehetőségek szinte határtalanok. Az oktatási-kutatási rendszer támogatása lett bürokratikus. Sajnos a bolognai rendszert is olyan bürokraták dolgozták ki, akik szeretnek mindent egy skatulyába zárni. Nincs rálátás arra, hogy mi a célja, hogyan járulnak hozzá az egyetemek a társadalom fejlődéséhez. Természetesen a kutatók mindig is az egyetemi központokkal álltak és vannak ma is kapcsolatban, nem lehet a kutatást leválasztani az egyetemektől, mert az egyetemeknek kell legyenek ötleteik, rálátásuk arra, hogy hol áll az adott szakterületen a fejlődés, és mit kell még tenni. Ez az elméleti oldal. Azonban ez elválaszthatatlan az ipartól – hogy a saját szakterületemről beszéljek –, hiszen az alkalmazásban merülnek fel azok az apróbb gondok, amelyeket meg kell oldani. Az egyetemeknek választ kell adniuk az átfogó, nagy hatású kérdésekre is, de nem szabad szem elől téveszteni a találmányok vagy egyszerűen csak az újdonságok alkalmazhatóságát sem. Ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes szakmai tanácskozáson vettem részt két alkalommal Budapesten, ahol kutatással foglalkozó közép-európai egyetemek képviselői voltak jelen, és az ipari kutatásfejlesztésről, a duális oktatásról – azaz voltaképpen a kutatás-oktatás-ipar kapcsolatáról – volt szó. Itt hangzott el az is, hogy a kutatásfejlesztés eredményessége érdekében meg kell határozni a prioritásokat. Az említett számszerűsítéssel ellentétben az egyetemeknek saját kritériumrendszere kell hogy legyen, aminek alapján meghatározzák, hogy milyen témákban indítanak el kutatási projekteket. Az is igaz, hogy rendkívül sokoldalú jelenség az informatikai szektor látványos fejlődése, de a kérdés továbbra is az, hogy mit hoz nekünk a nagy problémák megoldásában. Például sokat beszélünk a klímaváltozásról, de valójában amióta felfigyeltek a tudósok a jelenségre, nem igazán találtak gyakorlati megoldásokat a káros hatások megfékezésére. Ha ez a társadalom legégetőbb gondja, akkor erre összpontosítható a kutatás, és meg vagyok győződve, hogy akár helyi, egyetemi szinten is lehet olyan innovációkat találni, ami részként hozzájárulhat az egészhez a konkrét megoldásokkal.
– Beszéltünk a szürkeállományról, a műszaki adottságról, de a kutatáshoz rengeteg pénzre van szükség. Van-e erre lehetőség Romániában?
– Az utóbbi években az Európai Unió nagyon sok kutatásfejlesztési pályázatot finanszíroz. Az a gond viszont, hogy egy ideig minden pályázatot Brüsszelben adtunk le. Hogy a saját cégünkről beszéljünk, 11 pályázatból kilencet meg is nyertünk. Utána megváltozott a rendszer, és Bukaresten keresztül kellett pályázatokat írni és továbbítani az uniónak. Azóta rendkívül bürokratikussá vált minden. Ez nem helyi gond, hanem, amint említettem, jellemző az uniós ügykezelésre is. Szakértőként több alkalommal vettem részt projektek kiértékelésén, és ott is tapasztaltam, hogy hihetetlenül bürokratikus a rendszer, amelyben elvesztődik a rész és az egész viszonya. Mindezek ellenére sok pénz van kutatásra. Sajnos, nincs az országnak átfogó kutatáspolitikája, amely a támogatási rendszer által valamilyen irányt próbálna meghatározni, netán fontossági sorrendet felállítani a kutatásfejlesztésben. Régebb a kutatásfejlesztés arra irányult, hogy volt egy bizonyos probléma, ami ipari vagy társadalmi szükségletből fakadt, és amit meg kellett oldani. Akkor a kutatók arra összpontosítottak, hogy a felmerült kérdésekre választ adjanak, s ha ez megszületett, akkor a legrövidebb időn belül a találmány vagy egyszerűen a megoldás alkalmazásba került az iparban vagy ahol szükség volt rá. Ma másként van. A kutatás nagyon ritkán irányul egy konkrét feladat megoldására, ehelyett kihasználva az ismeretek rendkívül nagy tárát, a fejlett műszertechnikát-technológiát és az informatikából, az adatátvitelből adódó lehetőségeket, a kutatások nagy többségének nem egy bizonyos, jól meghatározott cél az iránya, hanem bizonyos területeket, folyamatokat, jelenségeket tanulmányoznak, ami nem a közvetlen alkalmazhatóságot eredményezheti. A Massachusetts Institute of Technology anyagtudománnyal kapcsolatos tanulmányából kiderült, hogy míg korábban bizonyos probléma megoldására irányult a figyelem, a laboratóriumtól az alkalmazásig rendszerint öt év telt el, ma először a jelenségre adnak választ, majd utána keresik meg az alkalmazhatóságot, ami legalább 15 év.
– Tapasztalatára alapozva, milyen kutatási területeket, prioritásokat határozna meg Romániának?
– A kutatási stratégiát nem a politikusoknak, hanem azoknak kell kidolgozniuk – egyetemek, kutatóintézetek, akadémia –, akik értenek hozzá. Alapos tanulmányt kellene készíteni arról, hogy mibe érdemes befektetni. Meg kell határozni azokat az iparágakat, amelyekben Romániának komoly lehetőségei vannak, a nyersanyagforrástól kezdődően a szürkeállományon keresztül a műszaki adottságokig. Például: az emberiség egyik legnagyobb gondja az élelmezés, az ivóvízkészletek csökkenése. Románia valamikor olyan agrárállam volt, amely ellátta Európa egy részét termékekkel. Ma, amikor az élelmezés fontos globális kérdés, miért nem ezen a téren fejlődünk? Oda jutottunk, hogy olcsóbb behozni a mezőgazdasági termékeket, mint hatékonyan előállítani. Vagy ott van a bányászat. Még mindig nagyon gazdag nyersanyaglelőhelyek vannak az országban. Miért kell átadni a bányászati, feldolgozási jogot más országbeli cégeknek, amikor tudatos műszaki fejlesztéssel nekünk is lehetnek jól teljesítő gépeink, felszereléseink? Vagy ott van a földgázkitermelés. Nagyon sok tartalékkal rendelkezik Románia, mégis importálunk, és ezzel is külföldi multinacionális cégek gazdálkodnak. Ezen a téren is ki kellett volna dolgozni költséghatékony technológiát. Valamikor jól fejlett iparunk volt – azt nem vitatom, hogy milyen céllal termeltek és miként forgalmazták a termékeket –, de ezt is leépítettük. Ahelyett, hogy átalakítottuk volna a meglévő, saját iparunkat, teret engedtünk a multinacionális cégeknek. Ha megvizsgáljuk a gazdaság jelenlegi helyzetét, kiderül, hogy az országban a munkahelyek 90%-át a kis- és középvállalatok biztosítják. Ezzel szemben az oktatási és az innovációs rendszer nem arra épült, hogy a kis- és középvállalatokon segítsen. Sajnos, a nagyvállalatok diktálják az ország gazdaságpolitikáját. A Plasmaterm kutatóintézet volt, ma középvállalatként termeléssel is foglalkozunk, mert ez biztosítja a megélhetésünket, de ma is abból gazdálkodunk, amit fejlesztettünk és ma is fejlesztünk, egyetemekkel is közösen, és itt ki kell emelnem az együttműködést a Sapientia EMTE-vel. Ez akár modellértékű is lehet.
– Megint visszatérünk az anyagiakra. Említette, hogy kutatóegységként is működnek, de termelni is kell, hiszen enélkül nincs jövedelem, amit az újabb fejlesztésekbe lehet beruházni. Annak ellenére, hogy vannak nyertes kutatási pályázataik. Hogyan lehet a kettőt együtt működtetni?
– Egy neves külföldi cég vezetője, amelynek dolgozunk, egyszer azt mondta, hogy nem azért alakított ki kapcsolatot, hogy sorozatgyártásra álljunk rá, mert ők ennél jobban felszerelt és automatizált gyárakkal dolgoznak együtt. Nekünk megvan a kellő rugalmasságunk ahhoz, hogy a gyártási folyamatban felmerült új típusú problémákat megoldjuk, amelyekkel a későbbiekben változatosabban lehet termelni. Ezért fontos, hogy a kis- és középvállalatok lépjenek direkt kapcsolatba olyan egyetemi központokkal, ahol kutatás folyik, de ez fordítva is érvényes. Az egyetemeknek fel kell tudniuk mérni, hogy a környezetükben melyek azok a cégek, amelyekkel érdemes és hajlandók együttműködni. Ha a cégek jövedelmük bizonyos részét nem fordítják kutatásra, akkor nem fejlődnek, és könnyen csődbe mehetnek. Az említett kutatási stratégia egyik fontos része lehetne az is, hogy miként tudnánk segíteni a kis- és középvállalatokat abban, hogy az egyetemekkel közösen minél több innovációs munkában vegyenek részt. S talán ennek az elképzelésnek az első lépéseként javasolni fogom Péter Ferencnek, a megyei tanács elnökének, hogy az önkormányzat készítsen felmérést arról, hogy a megye nyersanyagforrásait, lehetőségeit kihasználva, bevonva az itt működő egyetemeket, milyen irányba lehetne fejleszteni a helyi kutatási programokat.
– Elméletben mindez szépen, reménykeltően hangzik, azonban a rendszerváltás után egy olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amit mindeddig nem lehetett megfékezni, és ez a szürkeállomány elvándorlása. Nagyon sok kiváló diák végzi el nálunk az egyetemet, és külföldön kamatoztatja azt a tudást, amire itt szert tett. 
– Az elvándorlás megfékezése bonyolult kérdés. Amikor a társadalom egyedüli mérvadója a pénz, akkor nyilvánvalóan nem tudjuk megakadályozni az elvándorlást. Ez természetes, hiszen mindannyian decensen akarunk élni, szükség van megfelelő lakásra, gépkocsira. De ezt a jelenséget is ki lehetne védeni más alapvető politikával, amelynek célja, hogy a jó képességű fiatalok felé irányítson olyan anyagi támogatásokat, amelyek segítik készségeik, tehetségük kibontakozását, az itthon maradást. És ezalatt akár másfajta kutatási-támogatási rendszert is értek. Meggyőződésem, hogy ezáltal az elvándorlás csökkenhet, sőt visszafordítható is lenne.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Éjféli szentmise, pásztorjátékkal
Igaz ugyan, hogy a karácsony előtti napokban meglehetősen sok betlehemezésről írtunk, de egy sem volt annyira autentikus, mint szentestén, a templomban bemutatott betlehemi játék.
A Mosóczy-telepi római katolikus templomban a 21 órától megtartott magyar nyelvű betlehemes játékon a gyermekek ft. Kalapis Damián plébános és Bakó Antal kántor betanításával adták meg a csodavárás magasztos hangulatát a 22 órakor kezdődött esti szentmise előtt. A magyar nyelvű betlehemest, illetve szavalatokat, karácsonyi énekeket, román nyelvű hasonló műsor követte. Az esti (éjféli) szentmise ünnepélyességét nagyban emelte a Bakó Antal kántor által dirigált Schola Sanct Iosephi Aradiensis templomkórus pallérozott énekeivel, Csipkár Laura szólói ezúttal is elkápráztatták a hallgatóságot.
A szentmise végén a jelen volt gyermekek a plébánostól karácsonyi ajándékcsomagokat kaptak, amelyeket Takács Márta, a Kisiratosi Máltai Szeretetszolgálat igazgatója hozta. A kisiratosiak ugyanis a Kecskeméti Máltai Szeretetszolgálattól 300 karácsonyi ajándékcsomagot kaptak, amelyeket elosztották a helybeli óvoda és iskola és a Pio Atya Gyermekotthon lakói között. Aradra is jutott 90 csomag, amelyeket elosztottak a Mosóczy-telepi, a Szilvás-telepi, valamint a belvárosi bolgár katolikus gyermekek között.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Karácsony előtt nőtt az adakozási hajlam
Aki rászorulón segít, az lélekben gazdagodik
Amint annak idején hírül adtuk, karácsony előtt, Püspökség utcai székházában újra nyílt napokat szervezett a Romániai Máltai Szeretetszolgálat Aradi Kirendeltsége. Amint Farkas Viktória elnöktől megtudtuk, az idei karácsony előtti rendezvényük előtt az adakozók jobban összefogtak a tartós élelmiszerek adakozásában, de pénzzel is többen támogatták az idei Nyílt Napokat, amelyek előtt vállalkozók terményeket adományoztak. Egy Újpanáton (Horia) működő osztrák cég napraforgómagot adományozott, amiből 118 liter étolajt sikerült sajtolniuk, amit kiosztottak a rászorulók között. Egy másik vállalkozó, Orda Simion és Floare 60 kiló kristálycukrot adományoztak, a simándi Cordoş-testvérek pénz adtak tartós élelmiszervásárlásra, de más magánszemélyektől is kaptak tartós élelmiszereket tartalmazó csomagokat. Az egybegyűlt pénzből vásárolt, illetve kapott tartós élelmiszerekből 145 csomagot sikerült összeállítaniuk. Ezekben kristálycukor, búzaliszt és étolaj volt, de tisztálkodószereket és gyümölcsöt is vásároltak, osztottak ki a rászorulók között.
Ami a Nyílt Napokat illeti, azokon mintegy 40 rászoruló személy jelentkezett segélyért. Tekintve, hogy a nyilvántartásukban szereplő családok közül sokan nem jelentkeztek a segélycsomagokért, közvetlenül karácsony előtt mintegy 50 csomagot elvittek a kürtösi úton lévő éjjeli menedékhely lakóinak, illetve karácsony után a megmaradt csomagokat hazaszállítják a rászorulókhoz. Ezen kívül, a Jelen Ház nagytermében, a Magányosok karácsonyi ebédjén szerepelt Mosóczy-telepi összevont magyar elemi diákjai is kaptak összesen 23 karácsonyi ajándékcsomagot – tudtuk meg Farkas Viktóriától, a Máltai Szeretetszolgálat Aradi Kirendeltségének az elnökétől, aki hozzáfűzte: őszintén örvend, amiért karácsony előtt a szokásosnál nagyobb mértékben nyilvánult meg az adakozási hajlam a rászorulók részére. Talán azért, mert egyre többen rájöttek, hogy a rászorulók javára történő adakozás nem fölöslegesen kidobott pénz, hanem annak a jótékony hatása kisugárzik a társadalomra, illetve a jótékony célra való adakozás tudata lélekben többé, értékesebbé teszi magát az adakozót is. 
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Csinálj magadnak tavaszt!
Az idei esztendő utolsó aradi, a Jelen Házban tartott könyvbemutatóján dr. Kövér Péter Barkácsolj egy tavaszt! ... és más történetek című, a Corcord Media Jelen Kiadó gondozásában idén megjelent könyvét bocsátották szárnyra. Érdekes a könyv már csak azért is, mert előlről, hátulról is olvasni lehet – persze nem az egyes sorokat (egy ilyen világpremier lenne, amit tudomásom szerint még senki nem produkált), hanem mert a kötetnek előlről is, megfordítva pedig hátulról is neki lehet fogni.
Akármelyik változattal él az olvasó, nem fogja megbánni és nem fog csalódni, mert biztatás nélkül is ez lesz a végkifejlet.
„A módszer, amivel dolgoztam, kőkorszaki.
Pattintott és csiszolt.
Kipattan egy ötlet, azt csiszolgatom, aztán összerakom a részecskéket.
Szép lassan, amihez feltaláltam a részecskelassítót.
Vegyék hát komolyan, mert olyannak szánom.
Szánom és bánom” – olvashatjuk a kötet egyik borítóján.
Amiből rögtön látszik, hogy itt nem egy halálkomoly dologról van szó. Bár ki tudja: már a mindmáig legnagyobb magyar humorista is kijelentette, hogy a humorban nem ismer tréfát.
Kövér Péter – aki aradinak született, s bár több évtizede külföldön él, ma is idevalónak érzi magát, könyveit itt és magyarul adja ki. Azokat a könyveit, amelyek nemcsak megnevettetik, gyakran nagyon, akár igényes olvasóját is (ez sem lenne semmi!): a doktor úr – a jó, sőt nagy írók között feltűnően soknak volt eredetileg orvos a mestersége – egyben filozófus, aki, dehogyis kanti vagy hegeli nehézkeséggel (még az hiányozna!), hanem kövérpéteri könnyedséggel, játékosan és persze nevettetően beszél az élet fontos dolgairól is. Például a címadóBarkácsolj egy tavaszt c. írásában. Olvassák el és próbálják ki. Nem vállalok felelősséget azért, hogy receptje mindenkinél beválik, elvégre olykor a világ legjobb orvosai sem tudnak segíteni a páciensükön (a filozófusok, rövid távon biztosan és még inkább nem), de ez már nem a szerzőn múlik, ő megtette a maga kötelességét.
E sorok írója a könyv (a harminc közül) jónéhány írását már ismerte, a kötet böngészésekor azonban másodszori olvasáskor is sokszor fel-felnevetve úgy érezte: a gyermekkori, egy-egy jó olvasmány okán ma nagyszerűnek érzékelt karácsonyok egyikét, de legalábbis néhány óráját éli át újra. Kövér Péter nemcsak hogy meg tudja ragadni az élet humoros oldalát – erre sem nagyon sokan képesek – de élvezetesen, kacagtatóan el is tudja mesélni, ami aztán végképp csak igazán keveseknek adatik meg.
***
A karácsony előtti pénteki bemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és a figyelemfelkeltő, a kötet szellemiségéhez igazodó borítólap készítője nyitotta meg, a szerzővel Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője és a könyv szerkesztője beszélgetett, akinek nagy érdemei vannak magának a kötetnek a létrejöttében is: a szerző szerint ő biztatta, hogy az aradi folyóiratban megjelent pár írását kiegészítve akár önálló könyv is lehet belőle.
Lett. Köszönet a szerkesztőnek, és természetesen a szerzőnek. Meg biztatás az olvasónak: vegye kézbe, lapozzon bele. S ha már kézbe vette, lefogadom, hogy el is olvassa, és nem bánja meg.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Ki is a hazafi?
Ahogy az borítékolható volt, nem kellett sokáig várni arra, hogy a román közéletben beinduljon a hazafias mázba csomagolt berzenkedés a miniszterelnöki tisztségre jelölt Sevil Shhaideh ellen annak neme, vallása és nemzetisége miatt.
Vezető szociáldemokrata (PSD) politikusok – köztük Jászvásár polgármestere – máris bánják, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, hogy az általuk nyújtott biankó csekket kihasználva Liviu Dragnea pártelnök olyan kormányfőjelöltet húzott elő a cilinderből, aki sehogyse fér bele az egységes román nemzetállamról alkotott mítoszba. Persze sokak számára félig-meddig ugyanilyen „sokként” hatott a szász és evangélikus Klaus Johannis államfővé választása is két évvel ezelőtt, a többségnek azonban már csak azért is sikerült hozzászoknia a „német” elnökhöz, mert az untig szereti kidomborítani jó románságát. Márpedig a román nemzetállamról alkotott összképbe ugyanúgy nemigen fér bele, hogy Ștefan cel Mare országában egy török és muzulmán nő lássa el a miniszterelnöki teendőket, mint az, hogy egy Attila vagy Hunor nevezetű férfi. És hogy miért nem, azt az önmagát a fény harcosának tituláló, az ortodoxia egyszemélyes védelmezőjének szerepében tetszelgő George Becali élő karácsonyi televíziós adásban meg is indokolta: mert ezzel Isten ellen vétkeznének a románok.
Persze elintézhetnők az egészet egy kézlegyintéssel, miszerint az is balga, aki odafigyel egy zavaros elméjű korábbi börtöntöltelék hagymázas eszmefuttatásaira. Csakhogy a PSD elnöke tulajdonképpen azt kénytelen enni, amit főzött, a kampány során ugyanis ő (és „dicső” elődje, Victor Ponta) szabadította ki a román (ál)hazafiság szellemét a palackból azzal, hogy az ország érdekei ellen cselekvő idegenekként állította be a csak Julienként és Wernerként emlegetett kormányfőt, illetve az államelnököt. Nincs min csodálkoznia Dragneának, ha választása nem arat osztatlan sikert: a társadalom egy része nyílt vagy lappangó idegengyűlölete okán nézi rossz szemmel a kormányfőjelöltet, a másik fele pedig amiatt, mert jól tudja, hogy a kiszemelt nem más, mint a PSD-elnök bábja.
Mellesleg egy normális országban nem kellene problémát okozzon a miniszterelnöki poszt várományosának neme, vallása és nemzetisége. A valóságban Sevil Shhaidehhel sem ez a baj, hanem hogy annak a balliberális koalíciónak a kormányprogramját kellene megvalósítania, amely a választást megelőzően olyan ígéreteket fogalmazott meg – kezdve a béremelésektől az adócsökkentésekig –, amelyek gyakorlatba ültetéséhez nemhogy a román, de a német költségvetés sem lenne elegendő. Valójában ezzel ártanak a legtöbbet az országnak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Tamás Sándor: az új kormány prioritásként kell kezelje a decentralizációt
A decentralizáció kell legyen az új kormány legfontosabb célkitűzése – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke. A választásokat és a kormányalakítást értékelve kifejtette, a győztes Szociáldemokrata Pártnak (PSD) is érdeke a decentralizálás, ezt különben kockázat nélkül megteheti, hiszen „bepirosodott az ország, nemcsak a parlamentben van kényelmes többségük”.
A decentralizáció kell legyen az új kormány legfontosabb célkitűzése – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke. A választásokat és a kormányalakítást értékelve kifejtette, a győztes Szociáldemokrata Pártnak (PSD) is érdeke a decentralizálás, ezt különben kockázat nélkül megteheti, hiszen „bepirosodott az ország, nemcsak a parlamentben van kényelmes többségük”. A háromszéki politikus emlékeztetett, a Szociáldemokrata Párt és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) egyezményébe is belefoglalták a decentralizálást célkitűzésként. „Az RMDSZ meghallgatta, amit az emberek mondtak, nem léptünk kormányra a szociáldemokratákkal, de igyekszünk megoldani a problémákat. A parlamenti együttműködés kétoldalú, a kormánykoalíciónak is szüksége van az RMDSZ-re, hiszen a többségük törékeny. Nekünk ebből a legtöbbet kell kihozni, és a közösség számára néhány fontos döntést el kell fogadtatni” – szögezte le Tamás Sándor.
A tanácselnök elmondta továbbá, az RMDSZ-nek nagy elvárásai vannak Liviu Dragnea pártelnökkel és Sevil Shhaideh kormányfőjelölttel szemben, hiszen mindketten ismerik az önkormányzatok működését: Shhaideh fejlesztési igazgató volt Konstancán, Dragnea pedig a Teleorman megyei tanács elnöke volt, és különben már korábban is kezdeményezte a decentralizációt. A régiósítással kapcsolatban Tamás úgy fogalmazott: „aki időt nyer, életet nyer, ezt a 98 év alatt többször megtapasztalhattuk”. Rámutatott, az RMDSZ kétszer is megakadályozta a romániai magyarság számára kedvezőtlen régiósítást, most pedig úgy érzi, le fog lassulni ez a folyamat. A háromszéki politikus ugyanakkor úgy értékelte, a Szociáldemokrata Párt politikailag okos döntést hozott Sevil Shhaideh jelölésével, aki szerinte szakmailag felkészült kormányfő lesz. Tamás Sándor egyébként személyesen ismeri a kormányfőjelöltet.
Bíró Blanka | Krónika (Kolozsvár)

Tanasă egyesülete a csíkszeredai forgalmi táblák ügyében is pert nyert
Nemcsak a középületek feliratai és a zászlók miatt perelt sikerrel Dan Tanasă egyesülete, Csíkszeredában a forgalmi táblákon levő feliratok sorrendjét is kifogásolta. Azért indítottak pert, hogy mindenütt a román nyelv legyen elöl. Első fokon nyertek is.
A Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kérésének, és arra kötelezte Csíkszereda helyi önkormányzati képviselő-testületét, illetve polgármesterét, hogy a megyeszékhely területén található összes olyan forgalmi táblát, amelyeken elöl szerepel a magyar nyelvű felirat, cseréljék le olyanokkal, amelyeken a román nyelvű szöveg szerepel az első helyen. A december 21-én kihirdetett elsőfokú ítélet megfellebbezhető a Marosvásárhelyi Ítélőtáblánál.
A pert idén áprilisban indította az egyesület, amely kifogásolta a táblákon megjelenő kétnyelvű feliratok sorrendjét. Azt kérték, hogy a törvénynek megfelelően olyanokat helyezzenek ki, amelyeken a román megnevezések szerepelnek elöl.
A Hargita Megyei Törvényszék kérésünkre rendelkezésünkre elküldte az ADEC által benyújtott keresetlevél másolatát, amelyből kitűnik, hogy a panaszos egyesület az alkotmányra és a helyi közigazgatásról szóló 2001. évi 215-ös törvény előírásaira hivatkozik kérése indoklásában.
„Azok a személyek, akik egymást követték a csíkszeredai polgármesteri hivatal vezetésében, revizionista, sovén és egyértelműen románellenes eszméktől vezérelve sok éve próbálják elfogadtatni hivatalos nyelvként a magyar nyelvet Romániában” – írja a dokumentum, amely szerint az említett vezetők és helyi önkormányzati képviselők nem riadtak vissza az etnikumok közötti gyűlöletre való uszítástól és a románok elleni erőszaktól sem, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvként történő elfogadását kierőszakolják.
Kérdésünkre Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere közölte, a helyi önkormányzat fellebbezést nyújt be a számukra kedvezőtlen elsőfokú ítélet ellen, először viszont szeretnék megismerni a döntés írásbeli indoklását.
Idén nyáron szintén jogerősen elveszített per nyomán – akkor a prefektusi hivatal volt a kezdeményező – kötelezték a várost a Márton Áron, Nagyrét, Szék és Taploca utcák, illetve a Vártér, Zöld Péter, Szász Endre utcák és a Testvériség sugárút kereszteződéseinél kihelyezett táblákat cseréjére, Ezeken szintén elöl szerepelt a magyar nyelvű felirat, és utána a román. Az előbbi útkereszteződésnél a csere megtörtént, az utóbbinál még nem. A prefektusi hivatalt az ADEC kérése nyomán a mostani perbe is bevonta a törvényszék.
[Forrás: Székelyhon]
itthon.ma//erdelyorszag

Újabb hiánypótló kötet az Érmellékről
Megjelent Sütő Évának az Érmellék leírásával foglalkozó második kötete, Érmelléki embermesék címmel. A kötet kiadását a Magyar Kormány a Bethlen Gábor Alapon keresztül, valamint az Érintő Egyesület támogatta.
A tájegységről mind ezidáig nem született átfogó jellegű alkotás, amely leírta volna annak hagyományait, néprajzi jellegzetességeit, szájhagyomány útján terjedő „emberízű” történeteit, a tájegységet alkotó települések legendáit, híres szülötteit. Mindezeket a szerző, hasonlatosan az első kötetéhez (Érmellék, szerelmem), olvasmányos irodalmi keretbe foglalja.
A könyv megeleveníti táj embereinek szokásait, jellegzetes szóhasználatát, életvitelét, tárgyi eszközeit, nem utolsósorban az egykori nádasok, lápok világát, amely fedelet, megélhetést biztosított az ott lakóknak, hiszen a nádból, sásból széket, ágyat, kosarakat, egyéb használati eszközöket készítettek. A kötet a régi nádfedeles „lelkes házakról”, az „otthonillatúakról” is szól, ahol természetes módon generációk éltek együtt. Szól a családi meleget és együvé tartozást biztosító búbos kemencékről, a betyárbújtató nádasokról, régi lápvidék lakóiról, hadat viselt idős emberek történeteiről.
Az Érmelléknek varázsa van – írja a szerző. Aki ezen a tájon születik, nem tud tartósan elszakadni a lápok világától, ha előbb nem, de idősebb korára hazatér, hogy e vidékre oly jellemző homokdombos temetőkben pihenjen meg örökre. Ezeket foglalja össze a szerző az Érmelléki embermesék című kötetében is. itthon.ma

Klaus Johannis: a PSD-ALDE javasoljon új kormányfőjelöltet
Nem bízza meg a választásokon győztes Szociáldemokrata Párt (PSD) miniszterelnök-jelöltjét, Sevil Shhaideht kormányalakítással az államfő. Klaus Johannis december 27-én, kedden felkérte a PSD-t, hogy javasoljon új jelöltet. Cikkünk frissül.
Az elnöki palotában tartott rövid sajtónyilatkozatában az államfő nem indokolta meg döntését. Csupán annyit mondott, hogy mérlegelte a Sevil Shhaideh kijelölése ellen és mellett szóló érveket, és úgy határozott: felkéri a szociáldemokratákat, hogy javasoljanak mást a kormányfői tisztségre.
Mint ismert, a PSD elnöke, Liviu Dragnea karácsony előtt azt nyilatkozta, Sevil Shhaideh az együtt kormányozni kívánó, Szociáldemokrata Pártból (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségéből (ALDE) álló koalíció miniszterelnök-jelöltje, és nem kívánnak más személyt javasolni a tisztségre. „Ha pedig az államfő elutasítja a jelöltünket, akkor máshol találkozunk” – jelentette ki a politikus, aki vélhetőean arra utalt: a választásokon győztes pártok megpróbálják majd felfüggeszteni hivatalából Klaus Johannist.
A török származású Sevil Shhaideh feddhetlenségével kapcsolatban nem merültek fel aggályok, a közgazdász végezettségű hölgy tavaly fejlesztési miniszter is volt egy fél évig.  Férjéről, Akram Shhaidehről azonban kiderült: a háborús bűnökkel vádolt szíriai diktátor, Bashar al-Assad támogatója, emellett kormányzati tisztséget is betöltött Damaszkuszban. Egyes értelmezések szerint ez is volt az oka annak, hogy Klaus Johannis államfő múlt csütörtökön elhalasztotta a miniszterelnök megnevezését.
Băsescu: ez nem hiúsági kérdés
„Liviu Dragneának és Klaus Johannisnak kötelessége azonnal megoldást találni a kialakult helyzetre. Gondoskodni kell arról, hogy az új jelölt és az új kormány tagjai ne legyenek a titkosszolgálatok által irányított emberek” – írta percekkel az államfő bejelentése után Facebook-bejegyzésében Traian Băsescu volt államfő. Hozzátette: indulásból el kell vetni az államfő felfüggesztésének lehetőségét. 
A PNL üdvözli a döntést
Raluca Turcan, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ügyvivő elnöke üdvözölte Klaus Johannis döntését, mert szerinte az ország érdekét szolgálja. „Az elnök alkotmányos joga visszautasítani a miniszterelnök-jelölt személyét, és meg vagyok győződve arról, hogy döntésének jó alapja van” – írta közleményében Raluca Turcan. Hozzátette: Románia következő kormányát meg kell óvni bárminemű támadási felülettől, különösképpen a jelenlegi bonyolult nemzetközi kontextusban.
A politikus szerint megengedhetetlen, hogy a román kormány Liviu Dragnea játékszerévé váljon, amelyet közvetítőkön keresztül irányít. „A PSD azt mondta, hogy tízezer szakértőjük van. Ha ez igaz, akkor nem lesz nehéz dolguk újabb miniszterelnök-jelöltet találni. Olyan valakit, akinek a munkássága ismert, akinek nincsenek gyenge pontjai, és nincs büntetett előélete” – tette hozzá a PNL ügyvivő elnöke.
Az USR is Johannis mellé állt
A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) üdvözli, hogy Johannis nem bízza meg kormányalakítással Sevil Shhaideht - nyilatkozta kedden Cristian Ghinea, az USR parlamenti képviselője.  "A kinevezés ellen szavaztunk volna amúgy is. Egy bizarr jelölés, nagyon keveset tudunk a személyéről. Kerestünk az elmúlt időszakban képeket Sevil Shhaidehről, de nem találtunk. Bizarr dolognak tartjuk, hogy egyfajta szellemet jelöljenek a román kormány élére. Nem tudjuk, milyen érvek győzték meg az államfőt, hogy így döntsön, de úgy gondoljuk, hogy a döntés elnöki mandátuma alkotmány-adta keretei között történt" - nyilatkozta Ghinea a parlamentben.
A képviselő azt mondta: az USR bölcs megfontolásra int mindenkit és arra kéri az érintetteket, hogy ne kezdődjön el a hiúságok harca. "Úgy értettem, hogy a Szociáldemokrata Pártban sokan elégedetlenek, mert nem volt egy valós belső konzultáció. Ha pedig Dragnea és Iohannis közötti hiúsági harcra kerül sor, én azt hiszem, hogy Dragnea fog veszíteni. Maradjunk nyugton és legyünk bölcsek, nincs itt világvége akkor sem, ha nem Dragnea úr védence lesz a miniszterelnök" - tette hozzá Ghinea.
Kelemen Hunor: Dragnea javasoljon új jelöltet
Liviu Dragneának mást személyt kell javasolnia a kormányfői tisztségre Sevil Shhaideh helyett. Az RMDSZ támogató szavazata az újonnan javasolt jelölt személyétől függ - nyilatkozta az Agerpresnek kedden Kelemen Hunor. A szövetségi elnök úgy fogalmazott: nem hinné, hogy Dragnea kétszer egymás után ugyanazt a kormányfőjelöltet nevezné meg, mert "ha egyszer már elutasították Sevil Shhaideh asszony személyét, akkor másodszor is el fogják." maszol.ro

Ezeket a könyveket kölcsönzik előszeretettel a csíkszeredaiak
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.  
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy  műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at,  ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro