Provokálnak
A jelenlegi kormánypártok korábbi retorikája alapján bizonyosak lehettünk abban, hogy a magyarellenes hangulatkeltés előkelő szerepet kap majd a választási kampányban. Az utóbbi napokban azonban nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb szinten, sőt a magát civilnek nevezhető szféra részéről is olyan megnyilvánulásokat tapasztalhattunk, amelyek már túllendítik az ügyet az egyszerű „kampánymagyarozás” szintjén.
Egy notórius sovinisztaként közismert, román történésznek, Dinu Giurescunak tulajdonított kiáltvány jelent meg, miszerint a románoknak minél nagyobb számban részt kell venniük a választásokon, hogy a magyarok ne juthassanak be a parlamentbe.
Ez még alapvetően a privát elmebaj kategóriába tartozik – kiderült azonban, hogy a kiáltványt kormányhivatalok dolgozóinak küldözgetik szét villanypostán és kormánypárti kampányeseményeken is felolvassák. Innentől kezdve pedig intézményes szintre emelt, magyarellenes propagandáról beszélhetünk. Különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a Székelyföldön is megszaporodtak a hasonlóan eszelős megnyilvánulások.
Magukat civilnek mondó, soviniszta román szervezetek olyan nyilatkozatokat tesznek közzé, amelyek mintha már a szekus stílusú provokációkat idéznék: a magyarok, jogaik védelmében szervezett megmozdulásait – még ha azok néha kampányízűek is – sovén akcióknak bélyegzik, és a fasiszta korszakot idéző, magyarellenes intézkedésekből álló szlovák modell romániai meghonosítását javasolják. A PC háromszéki jelöltje pedig most már azért is a magyarok ellen uszítaná a románokat, mert a magyar diákoknak lehetőségük van magyarországi érettségi oklevelet szerezni.
Folyamatos provokáció éri a magyarokat – márpedig ebben a helyzetben észnél kell lenni, nem szabad felülni a hergelésnek, mert a helyzet további mérgesedése csak a provokátoroknak kedvezne. Az uszítókat meg kell bélyegezni, fel kell jelenteni minden lehetséges hazai és külföldi fórumon, rá kell világítani, hogy egyes körök az etnikai konfliktus szításában érdekeltek – de számunkra csak egy út létezik: a békés, de annál határozottabb, civil és intézményes kiállás és küzdelem a magyarokat megillető önrendelkezési jogok mellett.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Élőlánc az egyházi javakért
Az egykori premontrei főgimnázium épülete előtt tüntetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Mindent viszsza! elnevezésű demonstrációsorozatának váradi állomásán. A gimnáziumépületet – melyben ma a Mihai Eminescu Főgimnázium működik – mindmáig nem szolgáltatta vissza az állam a római katolikus szerzetesrendnek, amelynek váradi apátkanonokja, Fejes Rudolf Anzelm a rendszerváltás óta harcol és pereskedik a restitúcióért.
A néma, gyertyás tüntetést megelőzően a premontreiek iskolaépület melletti templomában tartott rövid, ökumenikus áhítatot az apát, illetve Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Fejes Rudolf Anzelm az áhítat elején leszögezte: bár nem a rend szervezte a demonstrációt, az EMNT biztosította őt afelől, hogy nem kampányrendezvényről van szó, mindössze arról, hogy a váradiak figyelmét felhívják a vissza nem adott egyházi ingatlanok problémájára.
Az apát az épület rövid történetét is felidézte, elmondva: a premontrei rend 1807 és 1923 között oktatta itt a különböző felekezetű diákokat, nemcsak magyar anyanyelvűeket. Az épületet 1937-ben vették el, és állítólag ez az egyik ok, amiért nem került még vissza eredeti tulajdonosához: a restitúciós törvény ugyanis csak az 1945 után elkobzott ingatlanokra vonatkozik. Ugyanakkor a rend egészen 1958-ig, felszámolásáig pereskedett épületéért, 1991 óta pedig Fejes Rudolf Anzelm kezdte újra a harcot.
Csűry István református püspök rövid beszédében kijelentette: az államosítás álnokság és gaztett volt, az pedig, hogy felemeljük a szavunkat a magántulajdon védelmében, „Istentől kapott kemény kötelességünk”. Csűry szerint a felekezetek közötti összefogás már többször is eredményes volt, például a római katolikus püspöki palota, illetve az egykori Orsolya-zárda, ma Ady Endre Gimnázium épülete esetében. A Himnusz eléneklése után a mintegy százharminc fős gyülekezet mécseseket gyújtott, majd az iskolaépület kerítésénél állt néma sorfalat. Az EMNT akciója miatt egyébként rendőrségi vizsgálat indult: az Eminescu-főgimnázium vezetősége feljelentést tett, amiért a tüntetés résztvevői ráfestették az iskolaépület előtti járdára, hogy„lopott magyar tulajdon”.
Ezzel egy időben Kolozsváron mintegy tucatnyi helybeli magyar követelte a civilszervezetek elkobozott ingatlanjainak visszaszolgáltatását az Erdélyi Múzeum-Egyesület Wass Ottilia-háza, illetve a kaszinó épülete előtt a Mindent vissza! tüntetéssorozat harmadik állomásán.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar utcanévtábla miatt bírságolt a marosvásárhelyi rendőrség
Megbírságolta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezetét a marosvásárhelyi rendőrség, mert tagjai az Erdélyi Magyar Ifjakkal (EMI) közösen magyar történelmi elnevezést feltüntető utcanévtáblát helyeztek ki egy belvárosi ház falára - közölte pénteken az MTI-vel Jakab István, az EMNT Maros megyei elnöke.
A két civil szervezet tagjai szerdán kétnyelvű táblát szereltek fel Marosvásárhelyen "Str. Kossuth Lajos utca" felirattal egy Főtérre néző saroképület, az úgynevezett Teleki-Köpeczi Ház falára, ám a tábla néhány órán belül eltűnt, az EMI két aktivistáját pedig péntekre beidézték a helyi rendőrségre.
A rendőrség egy városi tanácsi határozatra hivatkozva 2500 lejes bírságot szabott ki, amelyet az EMNT nevére állítottak ki.
Maszol.ro

Büntettek a „Kossuth utca” miatt
A legmagasabb kiszabható büntetést rótta ki a rendőrség a szerdán kihelyezett kétnyelvű Kossuth Lajos utca névtáblája miatt. A bírság indoklása szerint magántulajdonon sem szabad a városháza engedélye nélkül feliratot elhelyezni.
Az ominózus táblát Marosvásárhely főterén az úgynevezett Teleki-Köpeczi Ház falára a tulajdonosok belegyezésével helyezte ki az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete, partnerségben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. Az akcióra azért került sor, mert a marosvásárhelyi képviselő-testület nemrég elutasította a kétnyelvű utcatáblák kihelyezését a megyeközpontban.
Az elutasított tervezet után döntött úgy az EMI, hogy ingyen elkészíti a magyar nyelvű utca névtáblákat azoknak a háztulajdonosoknak, akik igénylik ezt. Az első ilyen tábla kihelyezésére került sor szerdán, az EMI és az EMNT a főtéri utca sarkán lévő épületre tette a magyar történelmi elnevezést feltüntető névtáblát – str. Kossuth Lajos utca – felirattal. A táblaszegelés rendben zajlott, de miután elhagyták a helyszínt, a táblát eltávolították – a járókelők beszámolói szerint – a helyi rendőrség tagjai.
Ezt megerősíti az is, hogy péntekre beidézte a rendőrség az EMI két aktivistáját. „Arról tájékoztattak minket, hogy egy 2008-ban hozott határozat szerint Marosvásárhelyen nem szabad közfigyelem-felkeltő feliratot kihelyezni a városháza engedélye nélkül, függetlenül attól, hogy az állami- vagy magántulajdonban van” –mondta az EMI marosvásárhelyi elnöke, Karácsonyi Lehel.
Mivel a táblakihelyező akciót az EMNT is felkarolta, a rendőrségi idézésen annak Maros megyei elnöke, Jakab István is megjelent. Elmondása szerint a kiszabható legmagasabb büntetést rótták ki, amit végül az EMNT magára vállalt. Jakab a magyar közösség megfélemlítésének tartja az egész rendőrségi akciót, ami a parlamenti választások miatt erősödött fel. „Az EMI-s fiatalok csak egy létező határozatot érvényesítettek” – véli az EMNT elnöke.
A magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezése tovább fog folytatódni, az EMI és az EMNT azonban ezentúl engedélyt kér majd a hivataltól, s remélik meg is kapják majd.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Emléktáblát avattak Áprily Lajos szülőházán
Emléktáblát avattak csütörtökön Áprily Lajos brassói szülőházán a költő születésének 125 évfordulója alkalmából, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által második alkalommal megszervezett Magyar Szórvány Napja nevű rendezvénysorozat keretében.
A magyar, román és német nyelvű márványtáblát Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és a szövetség helyi vezetői leplezték le.
“Áprily Lajos humanista költő volt olyan időszakban, amikor Európa letévedt a humanizmus útjáról, és az Erdélyi Helikon egyik első szerkesztőjeként, intézményépítő tevékenységével Trianon után otthont teremtett az erdélyi magyar irodalom számára” – mutatott rá az emléktábla-avatáson az RMDSZ elnöke.
Szente László brassói önkormányzati képviselő az MTI-nek elmondta: jelenleg egy magyar és öt román család lakik a költő szülőházában, de mindegyikük szívesen hozzájárult ahhoz, hogy a házat emléktáblával jelöljék meg.
Az emléktáblát az RMDSZ-vezetőkön kívül az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi képviselői is megkoszorúzták.
Áprily Lajos 1887. november 14-én született Brassóban, ahol utcát neveztek el róla, és a magyar tannyelvű főgimnázium is a nevét viseli.
Az RMDSZ 2011-ben döntött arról, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapján, november 15-én, évente megszervezi a Magyar Szórvány Napját Erdély olyan térségeiben, ahol a magyarság részaránya nem éri el a tíz százalékot. Az első rendezvénysorozat házigazdája 2011-ben Hunyad megye volt.
erdon.ro

Nemzeti önvédelem
November 14-én, szerdán véget ért a VIII. Harkányi Szabadegyetem, melynek egyik programpontja volt a Duray Miklós, Balog Zoltán és Koltay Gábor részvételével tartott kerekasztal-beszélgetés.
A több napon át tartó rendezvénysorozat a főszervező Bereczky Ildikó helyi református lelkész szerint a konzervatív keresztény értékek mentén hiánypótló, ismeretterjesztő, gondolkodtatni szándékozó, nemzeti öntudatra ébresztő, az embereket a maguk környezetében cselekvésre indító, közösségépítő mozgalom kíván lenni. Az idei rendezvényt többek közt olyan  neves személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel, mint Böjte Csaba, Tőkéczki László, Andrásfalvy Bertalan és Czakó Gábor.
A szombati napon nagy érdeklődés mellett került sor a Nemzeti Önvédelem címet viselő kerekasztal beszélgetésre, amelyen Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere, Koltay Gábor filmrendező és a felvidéki magyarság legismertebb képviselője Duray Miklós politikus vett részt.  A beszélgetés során a hit, a kultúra és a politika szempontjából közelítették meg az előadók a legfontosabb nemzeti sorskérdéseket, amelyek között kiemelt figyelmet kapott a határon túli magyarság helyzete.
Duray Miklós a felvidéki magyarság problémáival kapcsolatban elmondta, a legnagyobb gond, hogy az ottani magyarság életébe a félelmet próbálják belekódolni. Ez pedig a jogsértéseknél is nagyobb társadalmi hatásokat vált ki.  A magyar kérdés megoldása –véleménye szerint - a Kárpát-medencében ott kezdődhet vagy futhat zátonyra, hogy ezt a problémát miként kezeljük. A jövővel kapcsolatban azt tartja az egyik legfontosabb feladatnak, hogy „a következő sokszor négy évben a magyar kormányok lelki értelemben ne magyarországi kormányok, hanem magyar kormányok legyenek, mert csak így van remény a nemzet megtartására”. Balog Zoltán a kormány eddigi nemzetpolitikai döntései közül kiemelte a kettős állampolgárság megadását, amely lépés a nemzet határokon felüli újraegyesítéséhez járult hozzá. A miniszter kitért a következő két év legfontosabb kérdéseire is. Lényeges dolognak tartja, hogy a gazdasági és ideológiai küzdelemben elért eredményeket a saját közös teljesítményünknek kell tekinteni. Reménye szerint egyre többen felismerik, hogy a Kormány mindennapi életet érintő lépései egy magasabb rendű cél érdekében történnek.
Koltay Gábor szerint a nemzeti sorskérdésekben a lakosság teljes egészének egyet kellene értenie, de ma Magyarországon sajnos nincs olyan nemzeti sorskérdés, amelyben sokmilliós egységet lehetne teremteni. Egy széteső, széthúzó közösség pedig nem tudja hatékonyan megfogalmazni céljait és gondolatait. A Balázs Béla- és Magyar Örökség-díjas rendező a siker egyik kulcsát a helyes múlttudat kialakításában látja.
A beszélgetés után a jelenlevők megtekintették Koltay Gábor: A szabadság ára című - Duray Miklósról szóló -  portréfilmjét, amellyel kapcsolatban Balog Zoltán a főszereplőre utalva úgy fogalmazott „ keresztény és nemzeti értékek csak akkor léteznek, ha vannak olyan emberek, akik megtestesítik őket”.
Felvidék.ma

Statisztika: öregszik Románia lakossága
Romániában a 14 év alatti lakosság csökkenő tendenciájú aránya idén elérte a 65 év felettiek folyamatosan növekvő arányát – derült ki abból az átfogó elemzésből, amelyet a lakosság öregedéséről közölt a Hotnews.ro közéleti hírportál az országos statisztikai hivatal adataira alapozva.
A tanulmány megállapítja, hogy rohamosan nő a függőségi index – a gyerekeknek és a nyugdíjasoknak az aktív lakossághoz viszonyított aránya – a társadalmon belül: az utóbbi két évtizedben 24-ről 15 százalékra csökkent a gyerekek aránya a társadalomban, miközben az időseké 10-ről 15 százalékra nőtt.
Ugyanebben az időszakban másfélszeresére (800 ezerről 1,2 millióra) nőtt a 80 éven felüli idős korosztály létszáma. Főleg falusi környezetben, s főleg a nők körében növekedett a „negyedik” korosztály aránya: a hosszú életűek között csaknem kétszer annyi a nő, mint a férfi.
A társadalom elöregedését jelzi az is, hogy az átlagéletkor két évtized alatt 33 évről 40 évre nőtt (41,5 év a nőknél, 38,5 év a férfiaknál). Ez azonban nem azt jelenti, hogy a várható élettartam is ugrásszerűen nőtt: a statisztikai átlagban fontosabb szerepe van annak, hogy az utóbbi két évtizedben jóval kevesebb gyerek született az országban, mint korábban.
Szabadság (Kolozsvár)

Még több magyarországi befektetőre lenne szükségünk
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának kezdeményezésére, a helyi polgármesteri hivatal és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem együttműködésével tegnap délután a Közgazdaságtudományi és Gazdálkodástudományi Kar épületében első ízben tartottak Magyar–Román Üzleti Fórumot, amelyen a két országból kis- és nagyvállalkozók, szakminisztériumok és kereskedelmi kamarák összesen több mint százhúsz képviselője vett részt. A konferencia kitűzött célja az volt, hogy az agráriparban, a megújuló energiaforrásokban, valamint az IT szektorban érdekelt magyarországi és romániai vállalkozók találkozhassanak egymással, bővíthessék üzleti kapcsolatrendszerüket, információt és tapasztalatokat cseréljenek, és mindezek ezáltal új befektetési lehetőségeket találjanak. A kétoldali és kölcsönösen előnyős gazdasági kapcsolatok fejlesztésére kiváló színhely Kolozsvár, amely minden szempontból előmozdítója lehet ennek a folyamatnak.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi-Tamás Júlia könyvét mutatták be az Apáczaiban
Szilágyi-Tamás Júlia Örvényben pörgő napok című kötetét mutatták be csütörtökön délután az Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A Stúdium Kiadó gondozásában idén megjelent kötetet méltatva Vörös Alpár iskolaigazgató kiemelte: olvasmányos kötetről van szó, legfontosabb érdeme azonban, hogy hiteles korképet rajzol. Mint mondta, a cím sem véletlen, Szilágyi-Tamás Júlia ugyanis egy nehéz, hanyatló periódusban lett az iskola magyartanára, éppen akkor, amikor az intézmény líceumi jellege megszűnt. – Bizonytalan idők voltak azok, nem tudhattuk, hogy ballagnak-e még nálunk tizenkettedikes diákok. Szilágyi-Tamás Júlia azonban az 1989-es változás után a közösség élére állt, és olyan célokat tűzött ki, olyan hagyományokat teremtett, amelyekből napjainkig táplálkozhat az iskola – hangsúlyozta az igazgató. Véleménye szerint több más mellett neki is köszönheti jelenlegi arculatát és támogatásait az intézmény, valamint azt, hogy ma is vannak Apáczai-napok. – Meghatározó egyéniség az iskola történetében, tanári és igazgatói pályán egyaránt – fűzte hozzá Vörös Alpár.
A kiadó nevében Tőkés Erika köszöntötte a jelenlévőket, a bemutató napját, november 15-ét láthatatlan betűkkel bejegyzendő ünnepnek nevezve, majd az író egykori tanítványai – Vallasek Júlia, Bálint Éva Zsófia, Molnár Galaczi Júlia, Şerban Kertész Szidónia és Ambrus Szőcs Enikő – olvastak fel részleteket a műből. Kifejtették: érdekes kiegészítésekkel szolgált számukra a könyv mindarról, ami diákkorukban történt. – Nem hivatalos történelmet ír le ez a kiadvány, mint a tankönyvek, hanem személyes történeteket, amelyek árnyalják a történelmet – magyarázta Vallasek Júlia. Ambrus Szőcs Enikő úgy nyilatkozott: „mindenki másképpen éli át a könyvet, mást fedez fel magának benne”.
Szilágyi-Tamás Júlia szerényen megjegyezte: az Örvényben pörgő napok igazából nem az ő érdeme, hiszen olyan volt a kor, neki csak meg kellett írnia. Aki a lehetetlent nem próbálja meg, annak a lehetséges sem sikerülhet, mondta. Arra a kérdésre, hogy milyen forrásokat használt fel munkája során, azt felelte: összegyűjtötte a korabeli dokumentumokat, újságokat, emellett emlékeinek felidézésével írta meg a kötetet. – Természetesen kimaradtak részek, mert ha az ember könyvet ír, eleve azokat a darabokat válogatja össze, amelyek összeillenek – fűzte hozzá a szerző.
Az est folyamán Monti Csárdását adta elő Gergely Bálint Ákos hegedűn és Kolcsár Péter zongorán, Kelemen Csongor színművész pedig Ferenczes István Szerelmes vers című költeményét szavalta el.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
A lendület mintha alábbhagyott volna az utóbbi években. Talán az 1920-as évek marosvécsi találkozóitól lehetne eredeztetni az erdélyiség gondolatának azt a polgári önszerveződésben manifesztálódó formáját, aminek bizonyos mértékben e civil szervezetek is – ki-ki a maga módján – szellemi örökösei. Az interjúsorozatban a román–magyar megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától. Elsőként a közülük legfiatalabb kezdeményezésként működő Divers Egyesület képviselőjével, Koreck Máriával olvasható a beszélgetés.
Szabadság (Kolozsvár)

A Kossuth utcanévtábla miatt bírságolt a rendőrség
Megbírságolta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetét a marosvásárhelyi rendőrség, mert tagjai az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen kihelyezték a Kossuth utcanévtáblát a Teleki–Köpeczi-ház falára.
Az EMI két aktivistáját péntekre beidézték a helyi rendőrségre.
A fiatalokat Sorbán Attila Örs, az EMI elnöke és Jakab István, az EMNT Maros elnöke is elkísérte a helyi rendőrségre, ahol jegyzőkönyvezték, hogy az akciót nem magánszemélyek, hanem a két civil szervezet hajtotta végre.
A rendőrség egy városi tanácsi határozatra hivatkozva 2500 lejes bírságot szabott ki, amelyet az EMNT nevére állítottak ki.
A rendőrségen arról tájékoztatták a beidézetteket, hogy a 2008-ban hozott határozat szerint Marosvásárhelyen még magánterületen sem szabad közfigyelem-felkeltő feliratot kihelyezni a városháza engedélye nélkül.
Jakab István szerint a városban számtalan – nyilvánvalóan engedély nélkül kifüggesztett – felirat látható, ezért meggyőződése, hogy a magyar utcanévtábláért kirótt bírság a magyar közösség megfélemlítését szolgálja.
Népújság (Marosvásárhely)

90 éves napjaink erdélyi emlékírásának nagy öregje: Katona Szabó István
Az eltelt évszázad felét (1936–1986) Marosvásárhelyen megélt író, közíró, szerkesztő, a hiteles emlékírás igaz művelője – Katona Szabó István 90 éves.
Gödöllőn gyűlünk össze november második vasárnapján. Körülüljük, mi, háromnegyed századot megéltek és fiatalabbak. Emlékezők, olvasók, pályatársak, tanítványok. A korosztály kegyetlen éveket megélt, kegyetlen évek elől – másként kegyetlenné vált – jövőbe menekülők, erdélyiek és anyaországiak. Tisztelők, a hitelességre vágyók közössége. A sokoldalú irodalmárból most elsősorban az emlékírót hallhatjuk.
Nekünk, Erdélyben születetteknek, sok évtizedes anyaországi múlttal bírva is különös érzés, hogy Pista bácsit mint megbecsült és nagy tiszteletnek örvendő gödöllőit kell ünnepelnünk. Különös érzés, de köszönet érte Gödöllőnek, és az attól elválaszthatatlan polgármesternek dr. Gémesi Györgynek.
A terem ünnepelteknek kijáró sarkában ülő, mosolygós írót láthatnánk akár aggastyánnak is, de mikor megszólal a csodálatos memória, a kétségbevonhatatlan hitelesség, a csillogó szellem és bölcs derű olyan quadrophóniája vesz körül, amivel manapság ritkán lehet találkozni.
Albert Gábor kérdez, s a kérdezettből ömlik az emlékezés eddigi búvópatakjának zuhataga.
A Nagy reménységek kora, 1944–48 (1990) és a Marosvásárhely krónikája (1996) című, alapvető fontosságú kötetei után most a frissen megjelent Nagy hazugságok kora (1948–1968) fekszik az asztalon, s örömmel tudjuk meg, hogy a folytatás is nyomdaközelbe érkezett, sőt az ezt követő munka is készülődőben van.
De a Gödöllőn eltöltött több mint negyed évszázad alatt az anyaországba kényszerült erdélyi közösségért is sokat tett összetartásra és egymás megsegítésére alapozó szervezőmunkájával. Valóságos egyszemélyes tanácsadó intézménye volt az új egzisztenciát építeni próbálók sokezres tömegének.
Katona Szabó István – mint meséli – 1986-ban, "mikor még nem sejthette 1989-et", azzal a szándékkal (és jegyzetgyűjteménnyel) települt át az anyaországba és abban is Gödöllőre, hogy ezután a szülőföld keserves évtizedeinek az összmagyar múltból kiszakíthatatlan hiteles emlékét rögzíthesse a múlt kitalálására oly hajlamos jövendő számára.
Ha ezt tervezte, elmondhatjuk, hogy sikerült neki, és várjuk, nagyon várjuk az újabb kötetek megjelenését, mert az egyre rövidebbre szabályozott nemzeti emlékezetnek óriási szüksége van ezekre az igaz emlékezésekre.
A múltat végképp eltörölni szándékozó igyekezet a jövő építésének egyik leghatalmasabb akadályozója. És mostanság éppen ekörül is az egymásra mutogatók meddő vitája folyik. Egy olyan vita, melyet nem vívhatna a politikai elit, hanem csakis és egyedül a tudományosság. Egy valódi tudományosság, amely a megmaradásunkat szolgálni akarván olyan dokumentumok alapján ítéli meg múltunk tapasztalatait, mint Katona Szabó István emlékiratai.
Üdvözöljük hát a szülőföldről is Őt, a nagy tiszteletnek örvendő Katona Szabó Istvánt, a nemzet emlékezetének idős őrizőjét, és örvendezzünk Vele együtt annak a szép napnak, melyen befogadó városának és az összegyűlt szakmabélieknek szeretetétől körülvéve vette át a gödöllői Polgármesteri Ezüstérmet.
Drága Pista bácsi, adjon néked az Úr további erőt, hogy hatalmas tapasztalatodat és ragyogó emlékezetedet kihasználva átalmenthesd tanulságul a továbbra is küzdelmes jövőnek mindazt, amit erdélyi generációink sorának meg kellett élnie akkor és ott.
Szász István Tas
Leányfalu, 2012. november 12.
Népújság (Marosvásárhely)

Az önépítés irányába
Nem hiszem, hogy Dinu C. Giurescu akadémikus interneten terjesztett kampányszózata döntő módon beleszólhatna a választások menetébe, nem hiszem, hogy mozgósító ereje kiakolbólíthatja az RMDSZ-t a parlamentből.
Mint ismeretes, a jobb sorsra érdemes tudományos címet viselő politikusból hirtelen kibújt a konzervatív párttag, és elektronikus levélben is terjesztett állásfoglalásában arra szólítja fel népét: minél nagyobb számban, 60–65 százalékot meghaladó arányban vegyen részt a választásokon, mert ezáltal szerinte a magyarság kiszorítható a parlamentből, és – miként fogalmaz – ezzel véget lehetne vetni a magyar „zsarolásnak”, mely ezek szerint ott folyt és folyik a román törvényhozásban és a koalíciós kormányokban. Hogy tudományos lelkiismeretével és a mai történettudomány szigorú követelményeivel hogyan számol el a historikus, az ő dolga. De nyilatkozata és a nyilvánosság, melyet kapott, jelzi, hogy a Szociál-Liberális Szövetségben a 19. századi avas kisebbségellenes nacionalizmust valló szárny viszi pillanatnyilag a prímet, és hogy e cinikus politizálás újabb szemfényvesztésbe kezd a szavazatszerzés érdekében. Nem hiszem, hogy valódi húzóereje lesz az „akadémikusi” röffenésnek, viszont fölöttébb jellemzőnek találom ama pártok részéről, melyek az utolsó száz méteren fűvel-fával készek összefogni, még a mentelmi jog mögé bújni kívánó sportmágnásokkal is, hogy több képviselőjük lehessen a következő parlamentben. A legérdekesebb azonban a nyilatkozat ama kitétele, amely „zsarolásnak” minősíti az RMDSZ eddigi két évtizedes politikai ügyködését, ez ugyanis a román politikai elit számottevő részének véleményét tükrözi. A pejoratív jelző a fölöttébb szerény eredményekre vonatkozik, melyeket a valódi társadalomépítés helyett az ún. kisebbségi jogvédelemben elért a szövetség, s melyeket íme, egyes hangadók – ráadásul a leendő többségi padsorokból – sokallnak és eltörölnének. Vajon célszerű-e ennek fényében egyedül üdvözítőnek kikiáltani ama utat, melyen eddig jártunk? Nem kellene megpróbálkozni azzal, hogy levetve a ránk adott kényszerzubbonyt, melyet a kisebbségiség és a párttá lefokozott szövetség jelent, saját valódi népképviseletünk létrehozatalát és annak mint társnemzeti parlamentnek az elismertetését tűzzük ki fő célunkként? Persze nem a december 9-i szavazás helyett, hanem azt követően egy többpárti erdélyi magyar összefogásban, melyben a mandátumokat a helyhatósági és az országos választásokon elért arányok szerint lehetne elosztani, illetve, még inkább, a valódi erőviszonyokat egy új belső választáson tisztázni előbb. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két évtizednyi közművelődés (Erdővidék)
Kevesebb helyszínnel, de gazdagabb programmal szervezik a kedden kezdődő XX. Erdővidéki Közművelődési Napokat. Barót, Vargyas, Nagyajta, Középajta, Nagybacon, Kisbacon, Olasztelek, Erdőfüle és Ürmös kulturális kínálatra fogékony közönsége hadtörténeti értekezéseket hallgathat, Erdővidékről szóló dokumentumfilmet, néptáncos fellépést, bábszínházi előadást tekinthet meg, téma lesz a könyvtár és a könyv, képzőművészeti és fotókiállításnak is örvendhetnek.
Érdekes kalandot ígér a világ új trendjeinek illata által meghintett Brassó magyar képzőművészeinek – Dimény András, Tomos Tünde, Vetró B. S. András, Ábrahám Imola, Sipos Gaudi Tünde, Dimény András és Tomos Tünde – kiállítása. Hasonlóképp izgalmas lehet a bikfalvi NAPtelep természetművészeti alkotóműhely dokumentációs kiállítása is. Az augusztusi táborban készült installációkat, performanszokat és folyamatműveket örökítették meg, hogy a „múlékony” alkotások örömet szerezhessenek másnak is. A Hadtörténeti Múzeum és Intézet Kedves Gyula, Udovecz György és Süli Attila révén komoly segítséget nyújt az Erdővidéki Közművelődési Napok szervezőinek: az Aradi Ereklyemúzeum történetéről és gyűjteményéről, a császári és királyi 68. közös gyalogezred I. világháborús szerepéről, illetve a magyar katonai térképészet úttörőjének, Tóth Ágostonnak az erdélyi tevékenységéről szóló tudományos előadást hoznak. Az Erdővidék Kultúrájáért-díj a volt könyvtáros, kultúrházvezető, kórusszervező, egyesületi mindenes Deák Vilmánál igencsak jó helyen lesz. A kitüntetéssel több évtized kitartó lelkesedéssel végzett kulturális és értékmentő munkáját ismerik el – emlékezzünk csak: a vargyasi Daniel-kastély három évtizeddel ezelőtti, enyészettől való megmentését neki köszönhetjük. Keddtől szombatig lesz, amiért felkeresni a közművelődési napok helyszíneit.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatkozott a Székely Könyvtár (XVIII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár)
Marosvásárhelyen a XVIII. Nemzetközi Könyvvásáron mutatta be a Hargita Kiadóhivatal a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár első tíz könyvét. A hazai piacon egyedülálló kezdeményezésnek köszönhetően a székelység múltjával és jelenével foglalkozó irodalmi és dokumentumértékű művek kerülnek az olvasó elé, melyek rendeltetése elősegíteni a székely-magyar öntudat megerősödését, s egyben élvezetes olvasmányul is szolgálnak – olvashatjuk a Székely Könyvtár honlapjának ajánlójában.
A Székelyföld kulturális folyóirat munkatársai gondozzák a sorozatot. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában felállított standnál Molnár Vilmos szerkesztővel beszélgettünk, aki a sorozat olvasói fogadtatásáról elmondta: mint minden újdonságot, ezt is be kell járatni, természetesen kaptak pozitív visszajelzéseket, előfizetők is jelentkeztek már, mert így is hozzá lehet jutni a könyvekhez, ráadásul olcsóbban. Magyarországról is érdeklődnek a Székely Könyvtár iránt, ám az igen magas szállítási ár gondot okoz, persze már keresik a módot, hogy ezt megoldják. Az ötös „minisorozatokban” kiadott Székely Könyvtár célja: bemutatni a székelységgel, Székelyfölddel kapcsolatos műveket a középkori irodalomból, a XX. század elejéről és jelenkori szerzőktől. A következő öt kötet: Tamási Áron Ábel Amerikában című regénye, Tomcsa Sándor humoreszkjei, Király László válogatott versei, Hermányi Dienes József székely vonatkozású középkori anekdotái és Balázs Ferenc A Rög alatt című önvallomása. A harmadik „ötös” megjelenését jövő tavaszra tervezik – mondta el Molnár Vilmos, hozzátéve, hogy bár a százas lista már nagy vonalakban körvonalazódott, nem zárják ki, hogy „útközben” az módosulni fog. A szerzők székely származásúak, illetve műveik témája Székelyföldhöz kapcsolódik. A sorozat nemcsak tartalmában rendkívüli, a nyomdai kivitel is kiváló. A tetszetős külalakú, jó minőségű papírra nyomtatott könyveket szívesen veszi kézbe az olvasó, s mindez az ismert csíkszeredai grafikus, Siklódi Ferenc munkáját dicséri. Aki pedig előfizet a Székely Könyvtárra, ex librist is kap, melyet szintén Siklódi Ferenc készített. Végül a sorozat megjelenésének anyagi hátteréről is szólt Molnár Vilmos, külön hangsúlyozva, hogy a Hargita megyei tanács mellett magánvállalkozó is számottevően hozzájárult a kiadáshoz: Kurkó Árpád, a Hargita Gyöngye tulajdonosa évről évre jelentős összeggel járult hozzá a költségek fedezéséhez, az ő támogatása nélkül valószínűleg meg sem jelentethették volna az első tíz könyvet.
Forró Eszter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Székely könyvtár)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kós Károly-emlékév (A Székely Nemzeti Múzeum programsorozata)
A neves építész, író, sokoldalú művész születésének 130. évfordulójára a Székely Nemzeti Múzeum 2013-at Kós Károly-emlékévnek nyilvánította. Vargha Mihály igazgatót a tervezett rendezvényekről, illetve az előkészületekről kérdeztük.
– Az általunk tervezett Kós Károly-emlékév mintegy előzményeként Budapesten a múlt héten nyílt meg egy rendkívül fontos vándorkiállítás a Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében Kós Károly világa, 1912 címmel. Az alcíme is beszédes: Egy évszám – három állomás a Budapest–Brassó gyorsvasúti útvonalon. A két kurátor, Antony Gall és Fabó Beáta nagyon szépen, ötletesen összeállított kiállítása 2013. március 31-e után Sepsiszentgyörgyre költözik.  – Az alcím talán egy kicsit magyarázatra szorul, három, Kós ugyanabban az időszakban, vagyis egy évszázada alkotott épületére utal: a budapesti állatkert, a sztánai családi ház és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete... – Ezért is ötletes az elképzelés, hiszen a múzeum épülete nyugodtan nevezhető Kós fő művének, a három alkotás pedig szervesen kötődik egymáshoz a széles látókörű, valójában abszolút modern gondolkodású Kós életművében. A kiállítás anyagának mintegy fele egyébként tőlünk származik, s ez alkalommal az a szerencse is ért, hogy hetven lapunkat, Kós-rajzokat, -terveket, -vázlatokat szakszerűen restauráltak. A kiállítás megnyitóján nagyon nagy szimpátiahullám ért, levetítettük a múzeumról szóló kisfilmünket, beszéltem az intézményről, Kós itteni munkásságáról, és nagyon sokan érdeklődtek, többek között az építész-író leszármazottjai, két Kós-unoka, Czeglédi Enikő és Kós Béla, ők is felajánlották, hogy relikviákat, kisfilmet, egyéb használati tárgyakat, leveleket adományoznak a múzeumnak.  – Ez már a jövő évi tervek felé mutat. Mit is terveztek a Kós Károly-emlékévre? – Fogadjuk a vándorkiállítást, ez lesz az emlékév fő eseménye, a Szent György Napok előtti kulturális hét egyik legfontosabb programja. A kiállításmegnyitó mellett lesz egy könyvbemutató, hiszen az idei, Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum című könyvünk után készül a Kós Károly és Sepsiszentgyörgy kiadvány. Az ötlet onnan származik, hogy Budapest után itt található a legtöbb Kós-épület, s ha egy kicsit tágítjuk a kört, akkor baconi, kászoni épületek is bekerülhetnek. De a legnagyobb vállalkozás talán az a terv, hogy a nyár közepéig berendezzünk egy Kós-emlékszobát a főépületben, a valamikor igazgatói irodában. Ennek kapcsán létrehozunk egy dokumentációs központot, vagyis minden tőle származó skicc, tervrajz, emlék- és használati tárgy legalább virtuálisan – adatbázisban – megtalálható legyen egy helyen. A dokumentációs anyag tartalma persze sokkal tágabb merítésű, minden érdekel, és helye van itt, ami Kóshoz kapcsolódik, a kortársai véleményétől a munkái fogadtatásán át nemzetközi megítéléséig minden dokumentum rendkívül fontos. A Bartók Teremből nyílik majd, minden kiállításkor, bemutatókor, gyakorlatilag állandóan látogatható lesz. Ne csak a portréja legyen a Bartók Terem végében, hanem az emlékszobában „találkozhassunk” Kóssal. De az adatbázis egy részét publikussá is tesszük a honlapunkon a nagyközönség számára. Budapest főpolgármestere jelezte, hogy szívesen itt lenne a megnyitón, úgyhogy ez nemcsak szakintézmények, hanem a két város között is szorosabbra fűzi a kapcsolatokat. A további tervek: egy Kós tervezte kovácsoltvas munkákat bemutató könyv kiadása, illetve bemutatása, a diákok számára tervezünk túrát és vetélkedőt a szentgyörgyi Kós-épületek népszerűsítése érdekében. A rendezvénysorozat lényege, hogy tudatosítsuk Kós művészetének európaiságát, modernségét, amit a magyar, sőt, a székely – akiket nagyon becsült – gyökerekből táplálkozva alkotott.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Zoltán (Mementó)
Holnap lesz száz esztendeje, hogy Désen megszületett a tősgyökeres rétyi Székely család sarjaként. Mikó-kollégiumi tanár volt, hosszú évtizedekig erdélyi régész, 42 évig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A kolozsvári tudományegyetemen szerezte latin-görög és történelem szakos diplomáját.
Zilahon kezdte pályafutását, 1944-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára és a kollégium felügyelete alatt álló Székely Nemzeti Múzeum őre. „Szakmai munkássága a régészetre korlátozva is hatalmas” – írja nekrológjában Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum belső munkatársa. A komollói római táborról írt doktori értekezése (1943) jó szakmai beköszöntő volt, s az abban leírtak vitára adtak okot korántsem zökkenőmentes pályafutása alatt. Az őskortól a középkorig terjedő számtalan település kutatásában maradandót alkotott. A Kora középkori temetők Délkelet-Erdélyben című régészeti beszámolóját (Kolozsvár, 1973) bezúzták, s a zabolai és petőfalvi kutatási eredményeit valójában csak a rendszerváltás után tudta közkincsé tenni a Veszprémi Múzeum közleményeiben. A nyugdíjazása (1990) utáni tíz esztendő alatt is számos tudományos közleménye jelent meg. Érdemei közé sorolják a múzeum kincseinek megőrzését, gyarapítását, közéleti munkásságát. Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasaként és díszpolgáraként hunyt el 2000. szeptember 1-jén. Síremléke a szemerjai régi temetőben áll. Emlékét gyermekei és unokái őrzik. A születésének centenáriumára megjelent emlékkönyvet november 22-én, csütörtökön 18 órától mutatja be fia, dr. Székely Zsolt tanár-régész a Székely Nemzeti Múzeumban. Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro

A rommmagyar politikus
A rommagyar politikusról nem tudni miért, mi végett van, csak úgy egyszerűen: van. Érdekvédelmi célból, meg közképviseletiből. Születési helye, időpontja ismeretlen, mindössze annyit tudni, hogy a 89-es rendszerváltás zavaros, hétköznapi halandó számára átláthatatlan körülményei között „emanálódott". Egyes vélemények szerint nem kizárt, hogy szűznemzéssel fogant. Talán igen, talán nem. Mindenesetre ha arra gondolunk, hogy nem ismer sem anyát, sem apát, akkor valószínűleg igen.
A rommmagyar politikus legfőbb jellemvonása az állhatatosság. És az igazmondás. Állhatatosságának legékesebb bizonyítéka, ahogyan az autonómiáért küzd – megállás nélkül, folyamatosan, folyton-folyvást. Legdrágább kincse neki az autonómia, mondhatni: szíve csücske. Olyannyira, hogy négyévente – mindig az éppen esedékes választások kampányában – előveszi, mint valami raktárban őrzött cégtáblát, leporolja, s kitűzi maga elé. Igen, célként tűzi ki. Amiért aztán harcolni kezd. Pontosabban addig harcol érte, amíg a kampány tart. Aztán a választások másnapján újra elteszi, elraktározza, hogy négy esztendő múltán legyen, amit elővennie, legyen, amiért harcolnia.
A rommagyar politikus másik legfőbb tulajdonsága az igazmondás. Mást nem is tud mondani, csak az igazat. Ez nem is esik nehezére, hisz ő természetesen tévedhetetlen, s ekként bármiféle erőfeszítés, erkölcsi és etikai kényszer nélkül mondja az igazat. Mondja, másként nem teheti. Aki netán kételkedne a tényállást illetően, gondolja végig: hallott-e rommagyar politikus szájából valaha is olyasfajta állítást, miszerint ő vagy politikustársa egyszer is hazudott volna? Ugye, hogy nem.
A rommagyar politikus különös vonzalmat érez a hatalom, illetve a törvényhozás bársonyszéke iránt. Ezért igyekszik is megszerezni mindenáron. S ha már megvan neki, akkor ragaszkodik is hozzá. Foggal-körömmel megtartaná. Abból ítélve, hogy van, aki már két évtizede is benne üldögél, többnyire sikerül is neki. Nagy öröm lehet számára a hatalom bársonyszékében üldögélni. Közben pedig – úgy mellékesen – harcolni. Miért is harcol a rommagyar politikus? Mikor miért. Közképviseletileg és érdekvédelmileg persze. Miközben piszkosul gyarapodik, mármint anyagilag. Ő egyre gazdagabbá válik, a többiek egyre szegényebbé.
Aztán, amint eljön a kampány ideje, a rommagyar politikus osztogatásba kezd: osztja azt, amit minden kampánykor szokás, de legfőképpen az észt. Önzetlensége ilyenkor határtalan. Már-már odáig megy az észosztásban, hogy neki a végére alig marad. A magához való esze viszont, az megvan neki. Szerencsétlenségünkre.
Hát ilyen a rommagyar politikus.
Szentgyörgyi László
(A szerző a Központ című marosvásárhelyi hetilap főszerkesztője)
Székelyhon.ro

25 évvel a brassói munkások lázadása után
Az 1987. november 18-i, brassói lázadásra visszatekintve kétfajta hősről lehetne beszélni. Először is a fellázadt, elítélt és csendben deportált munkások.
A rezsim bukása számukra a hazatérés és a brassói Vörös Lobogó Gyárban való újraalkalmazásuk örömét jelentette. Mivel olyan sok ítélet és szenvedés volt, a történészek és az újságírók éppenséggel kerülik, hogy hősöknek nevezzék őket.
A második kategóriába Silviu Brucan és más külföldi kapcsolatokkal rendelkező értelmiségiek tartoznának, akik „gorbacsovi” módon kommentálták az eseményt és disszidensekként gyűjtöttek be pontokat.
És szintén visszatekintve, egyetlen vesztesi kategória lenne: az 1987-ben kivizsgált, elítélt és deportált brassóiak. A változások és az antikommunista kampányok ellenére, a múlt század azon őszén lezajlott megtorló akciók egyetlen kezdeményezőjének, vagy tettestársának sem kellett elszámolnia. Elégették Ceauşescu arcképét
1987. november 15-e vasárnap volt. És munkanap, mint szinte minden akkori vasárnap, amikor Ceauşescu a küladósság visszafizetése érdekében a „nadrágszíj meghúzására” kötelezte a polgárokat. Ezen kívül „új alkalom volt az ünneplésre”, mert 1987. november 15-én szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről.
Egész Brassót Ceauşescu arcképével és vörös zászlók sokaságával „díszítették fel”. Bárhova néztél, olyan jelmondatokat lehetett látni, melyek arra mozgósítottak, hogy „mindent meg kell tenni” a nép boldogságáért és jólétéért. Minél több ilyen jel volt, a románok annál intenzívebben érezték a helyzetet idegen megszállásként. Hiszen mi másnak nevezhetted? Egy olyan rezsim foglya voltál, mely sorba állásokra és élelmiszerjegyekre, a külföldre termelés frontján történő mozgósításokra és áramszünetekre kényszerített. És főleg, hazugságra.
E kollektív idegességek és frusztrációk közepette az a hír, hogy újabb bérmegvonásokat fognak kiszabni az exportra történő gyártásban tapasztalt selejtek és a terv nem teljesítése miatt, több száz munkást mozgatott meg a Vörös Lobogóban. Az emberek kispricceltek a gyár kapuján a város Polgármesteri Hivatala felé. Felgyújtották a párt vörös zászlóit, de felemelték a trikolórt. A csoport hosszasan gördülő hógolyóként egyre nőtt, tömegeket vonzva. Addig soha nem hallott jelmondatokat kiabáltak a vezetők ellen. És mindenki a „Deşteaptă-t române!”-t (a jelenlegi román himnusz – RS) énekelte.
A tüntetőket még jobban feldühítette, hogy a párt megyei szervezetének székházában az egyszerű polgárok számára tiltott élelmiszereket találtak: szalámit, déligyümölcsöket, csokoládét. A lázadók irodákat és ablakokat törtek fel és be, „elagyabugyálták” az útjukba állókat, aktákat dobáltak ki az utcára és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét. Mindezeket a túl sokáig elfojtott dühvel tették.
Négyszáz letartóztatás
A párt mozgásba hozott gépezete azonban sürgős „lépéseket” tett. Gyorsan végrehajtottak négyszáz letartóztatást. Brassó forrongani kezdett. A letartóztatottak negyedét Bukarestre vitték kivizsgálásra. Tanúvallomásaikat verésekkel és rendkívüli pszichikai nyomásgyakorlásokkal tákolták össze.
Nicolae Ceauşescunak 1987. november 26-án jelentették, miként zajlott le egy nappal korábban a „Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár” pártaktívájának plenáris ülése.
„Kiemelték, arról tájékoztatták, hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”. A vállalat egész vezetését – 15 személyt – leváltották és szétszórták az országban. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat feltételesen felfüggesztett börtönre büntették a munkások javadalmazására kirótt „indokolatlan büntetések” miatt. Akárcsak 1977-ben, amikor Ceauşescu a zsil-völgyi bányászok sarokba szorították, azokat találtak bűnösnek, akik „nem megfelelő módon” hajtották végre a törvényeit.
Azt is jelentették Ceauşescunak, hogy azokat a munkásokat, „akik rendetlenséget okoztak és megsértették a törvényt” el fogják „költöztetni más helyekre”, „a közvetlen felelősöket pedig bíróság elé állítják”.
A per nyomán 61 brassói munkást ítéltek munkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett börtönbüntetésre (6 hónap és 3 év között). A 61 elítéltből 17-et más megyékbe küldtek dolgozni. Ők a Milícia engedélye nélkül nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Ezek a száraz számok azonban a megbélyegzettek szüleinek, feleségeinek, barátainak és rokonainak drámáit pecsételik meg.
Sohasem tettek igazságot
A brassói Vörös Lobogó gyárban 1987-ben 22.000 munkás volt. Most ott, a ROMAN SA-nál kb. 500. A Marius Oprea és Stejărel Olaru által koordinált nyomozásban („Ziua care nu se uită. 15 noiembrie 1987, Braşov”, Polirom, Iaşi, 2002) („Az elfelejthetetlen nap. 1987. november 15., Brassó”, Polirom, Jászvásár, 2002 – RS) Florin Postolachi volt munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”.
Az igazságot keresve
A volt kivizsgáltak, elítéltek és deportáltak létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet. Ennek elnöke, Florin Postolachi azzal a pontos céllal indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy elősegítse a lusztrációs törvényt. Megválasztották, de nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képvisel.
Az 1987-es lázadást felidéző esemény szervezői nem tudják, mi a jobb megnevezés a mai összejövetelre: megemlékezés, vagy évforduló? De a történelem kivédhetetlen folyamában ők kétszeresen is hősök. Először is azért, mert volt bátorságuk és vállalták a kockázatot, hogy szembeszegüljenek egy magát elpusztíthatatlannak tartó hatalomnak. Másodszor azért, mert a remények be nem teljesülése által egyre megterheltebb kollektív emlékezet hordozói.
Izrael nagykövete: Moszkva keze van benne
Izrael akkori bukaresti nagykövete, dr. Yosef Govrin visszaemlékezései („Relaţiile israelo-române la sfârşitul epocii Ceauşescu”, Editura Efes, 2007) („Az izraeli-román kapcsolatok a Ceauşescu-korszak végén”, Efes Kiadó, 2007 – RS) jobb betekintést nyújt az akkori tájékozódási lehetőségekbe. Az első hír, írja Govrin, egy brit újságban jelent meg Silviu Brucan egy külföldi diplomatának tett kijelentése alapján. Ez volt Brucan első színrelépése Ceauşescu ellenzőjeként. Erőteljes külföldi visszhanggal, hiszen Brucan „a párton belüli többség nevében” azt mondta, hogy a munkások elutasítják a rabszolga státuszt. Mihai Botez disszidens is elküldött a Szabad Európa Rádión keresztül egy közleményt a brassóiak lázadásáról. Az eseménynek nem kellett volna senkit sem meglepnie, vélte ő, aki abban bízott, hogy újabb tüntetések remélhetők a jövőben.
A titokzatos film
Govrin nagykövet forrásai Alexandru Vianu professzor és egy pártvezetőséghez közeli, meg nem nevezett személy voltak.
Íme, Vianu professzor tájékoztatója, Yosef Govrin diplomata beszámolója alapján: „Vianu úgy beszélt a brassói lázadásról, hogy azt olyan szervezett eseményként írta le, melynek során a tüntetők azt kiabálták a rendőröknek: «Inkább golyóktól halunk meg, mint hidegtől és éhségtől». Voltak hősies megnyilvánulások a részükről. A helyszínen, «véletlenül», ott parkolt egy szovjet turistákkal teli busz és egyikük lefényképezte a tüntetést. A film, «véletlenül», kijutott nyugatra (azt az olasz televízió 1987. november 23-án sugározta és elsőrangú történelmi dokumentummá vált)”.
Szó sincs szovjet buszról és filmről, mondja ma Florin Postolachi. Egy finn turista lefilmezett néhány másodpercet szállodája tetejéről. Azokat a képeket sugározták Rómából. De bármennyi lépést is tettek a brassóiak a megszerzésükért, eddig nem sikerült.
Gorbacsov látogatása
De az emberek gyakran nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, vagy érdekük látni. Yosef Govrin izraeli nagykövet is így írja le visszaemlékezéseiben a brassóiak lázadását. Ő jól szervezett akcióként írta le, a Tel-Avivba küldött jelentéseiben azon csodálkozva, hogy azt nem látták előre a hatóságok. Az akciót állítólag Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1987. májusi látogatása bátorította fel és az a beszéde, amiben a munkások élet- és munkakörülményeinek javítását javasolta.
„Ezen kirobbanás fő jellemzője egyrészről azon félelem megszűnése volt, hogy a szovjetek esetleg beavatkoznának az elfojtása érdekében, másrészről a hatóságok fellázadtak elleni drasztikus akciójától”, szögezte le a diplomata. Nyilvánvalóan szintén a szovjet védelem alapján.
Ceauşescu a részegségnek tudta be a lázadást
A párt vezetősége által 1987 végén tartott ülések jegyzőkönyvei nem a szervezett akciókkal kapcsolatos gyanúkról, vagy félelmekről tanúskodnak, hanem a hatalom polgárokkal szembeni elképzelhetetlen felelőtlenségéről és közömbösségéről.
A lejegyzett nyilatkozatokból úgy tűnik, Ceauşescut jobban zavarta, hogy későn tájékoztatták, mint maga az esemény. E „huligánok” akciójáért – véleménye szerint – a pártszervezet hibás. „Miféle pártszellem, miféle kommunisták vannak ott?”, szidja le azokat a központi és megyei tisztségviselőket, akik 1987. november 20-án egy gyűlésre ültek össze.
Csakhogy az attól az üléstől stresszelt Dolj megyei kiskirályok, amint hazaértek, elmentek vadászni. A legfelsőbb vezetés tájékoztatása és engedélye nélkül, ahogy az kellett volna. Egy ostoba baleset során halálos sérült szenvedett el a szervezési titkár, Ceauşescu pedig nagyobb hangsúlyt adott a pártaktivisták ezen „fegyelmezetlenségé”-nek, mint a brassói sztrájknak.
Végül Ceauşescu az egészet a részegségnek tudta be, egész Románia területén megtiltva alkohol bevitelét a vállalatok és az intézmények területére. „És aki részegen megy be, azt rúgják ki a vállalatból, mert rontja a termelést, rendetlenséget okoz!”, parancsolta 1987. december 11-én a beosztottjainak. „Sok minden történt az italok miatt, sokan jöttek részegen és vittek be italt a vállalatokba”. Ez a változat sokkal jobban megfelelt annak, aki haláláig „a nép legszeretettebb fiá”-nak képzelte magát. „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”
Három brassói hallgató nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Pontosan egy héttel később, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató leült a menza felé haladó kollégák elé. Egy tábla volt rajta, amin az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Azonnal és némán két barátja – Lucian Silaghi és Horia Şerban – csatlakozott hozzá.
A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia kisbuszával elvitték. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város és ország tudomást szerezzen róluk. Miután kivizsgálták és „meghatározatlan időre kizárták” őket, hármójukat milicisták kísérték szülőhelyükre. Nem találkozhattak többé a kollégáikkal, mert – ahogy azt később Lucian Silaghi elmondta – a hatóságok attól féltek, hogy a munkások konfliktus a hallgatókra is átterjed.
A Gépészkar három másik hallgatóját azért büntették meg, mert „nem megfelelő tartalmú írást” szerkesztettek. Mihai Torjot, Marin Brâncoveanut és Marian Lupoit kizárták az egyetemről és arra kényszerítették őket, hogy munkásként helyezkedjenek el a szülővárosaikban.
Lavinia Betea
eurocom.wordpress.com/Adevărul
Erdély.ma

A „funarióta” táblák ma is mérgezik a kolozsvári etnikumközi kapcsolatokat
Az elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban.
A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott.
Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást.
Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett.
„Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek.
Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Megalakult a KAT közoktatási szakbizottsága
Megalakult a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) közoktatási szakbizottsága Kolozsváron. Körvonalazódik az a felismerés, miszerint a közoktatás problémakatalógusát egy átfogó oktatási stratégia irányából kell megközelíteni - jelentette ki Székely István, a KAT elnöke. Ez azért is kézenfekvő, mivel a testület összetétele garancia az árnyalt, különböző területek sajátosságaira figyelő megközelítésre - tette hozzá.
A tanácskozás vezérfonalát a módosított oktatási törvény nyújtotta lehetőségek minél jobb kiaknázása jelentette. Az ülésen az iskolaigazgatók mellett jelen voltak önkormányzati tisztségviselők, tanfelügyelők, civil szervezetek vezetői, vagy szórványoktatási programot szervező szakemberek, akik területük eltérő sajátosságai alapján fogalmazták meg észrevételeiket. A törvény kétségtelen előnyei mellett visszatérő motívum volt a szabályozás kuszasága, ellentmondásossága, amit csak érdemi konzultációk sorozatával lehet feloldani.
A résztvevők szerint a legtöbb nehézség a szakoktatás megerősítése, kínálatának változatosabbá tétele terén mutatkozik. Itt nem csak az oktatási intézmények gyakran tapasztalt ellenállását kell leküzdeni, hanem a közvéleményben meglévő előítéleteket is. Fontos a folyamatba bevonni a gazdasági élet szereplőit is, hiszen a szakoktatás kínálata elsősorban a piac elvárásainak kell megfeleljen - hangzott el.
A tanácskozás során felmerült annak igénye, hogy a demográfusok a közoktatási intézmények vonzáskörzetére alapozott, 2007-ben elkészített népesség-előreszámítást a 2011-es népszámlálás adatai alapján aktualizálják. A közoktatási intézményrendszer folyamatosan változik, a stratégiai tervezés, a fenntarthatóság demográfiai folyamatok szempontjából történő vizsgálatának kiemelt jelentősége van. (közlemény)
Transindex.ro

Szobrot avattak Bod Péternek Magyarigenben
November 17-én szobrot állítottak a háromszáz éve született Bod Péter tudós lelkésznek, történésznek az erdélyi Magyarigenben. A Fehér megyei település református templomának kertjében felállított szobor Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, és a joviális tudós lelkészt ábrázolja.
A magyarigeni megemlékezésre a tudós szülőföldjéről, a Kovászna megyei Felsőcsernátonból, de Budapestről is érkeztek vendégek. A település barokk stílusú műemléktemplomában Bod Péterrel az utóbbi időben megjelent kapcsolatos könyveket is bemutatták. Gudor Botond, a nagyenyedi református egyházmegye esperese, Bod Péter életútjának kutatója felidézte: Bod Péter Magyarigenben töltötte élete aktív periódusának nagy részét. Itt írta teológiai, egyháztörténeti, történelmi, munkáinak java részét, és itt is temették el. A szombaton felavatott mellszobor mindössze pár méterre áll a tudós sírjától. Gudor Botond elmondta, Bod Péter emlékének gondozása a parányi magyarigeni magyar és református közösséget is élteti. A mintegy ezer lakost számláló településen húsz magyart, 14 reformátust tartanak számon. A rendezvényen beszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzati képviselő-testületének elnöke
A bemutatott kötetek:
- Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve (1745, 1764), Háromszék Vármegye Kiadó-Státus Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012 (szerk. Gudor Botond és Imregh Monika) - Sepsi Enikő, Kurucz György, Gudor Kund Botond (szerkesztők): Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712-1769) korában. A nagyenyedi és magyarigeni "Bod Péter háromszáz éve" konferencia (2012. május 2-3.) tanulmánykötete, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.
- Gudor Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, Tortoma-Kriterion Kiadó, Kolozsvár- Barót, 2012.
Székelyhon.ro

Ellopták a csíkszeredai rovásírásos helységnévtáblát
smeretlenek kidöntötték és ellopták a Csíkszereda Udvarhely felőli bejáratánál felállított rovásírásos helységnévtáblát. Állíttatója, Csibi Barna két napig őrizte a táblát, késő éjszakáig ott maradt a közelében, harmadik napon azonban már nem ment ki, és aznap már el is tűnt. A rovásírásos táblát magánemberként felállító Csibi nem tudja, ki lophatta el a táblát.
Feljelentést tett a rendőrségen, a rendőrök ki is mentek a helyszínre, rögzítették a nyomokat, felvették a nyilatkozatát. A tábla 27 ezer forintba került, erre az állíttató engedélyt váltott és hat hónapra kifizette a bért az önkormányzatnak.
Dobos László
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Emlékszoba is őrzi a hóstáti népesség szellemiségét
Látogathatók a Kétágú templomban tegnap felavatott helyiségek
Egyre inkább már csak az emlékekben, idősek történeteiben él a kolozsvári földészközösség életmódja, szokásai, hagyományai, mivel az idő és főleg annak történései megváltoztatta sorsukat: a kommunizmus idején kisajátították tulajdonukat, lebontották takaros házaikat, és szeretettel meg gondosan művelt földjeikre tömbházak sokaságát építették. Nem csak vagyonuktól fosztották meg őket, hanem életmódjuktól, sokukat kilátástalanságba és elkeseredésbe kergetve. A későbbi változások pedig már szinte haszontalanná, értelmetlenné tették a hagyományos kertészkedő életvitelt. Mindezek ellenére a hóstáti szellemiség ma is él, fennmaradását és jobb megismerését pedig azok az emlékszobák is szolgálják, amelyeket vasárnap avattak fel istentisztelet és ünnepség keretében a Kétágú templom keleti, felújított tornyában. Ezúttal is bebizonyosodott a közösség ereje, amely segít a túlélésben és a reménység megtartásában.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)