Csíkszeredában mínusz 24 fok volt
Csütörtökön az országos legalacsonyabb hőmérsékletet egymás után a második napja Hargita megyében mérték, Csíkszeredában a hőmérők higanyszála mínusz 24 fokot mutatott.
Reggel 6 órakor Csíkszeredában mínusz 24 Celsius-fokot mértek, és két órán keresztül megmaradt ez a hőmérséklet – nyilatkozta Lajos Krisztina, a csíkszeredai mérőállomás meteorológusa.
Csütörtökön reggel rendkívül alacsony hőmérséklet volt a megye más településein is, Gyergyóalfaluban mínusz 18,1, a Bucsin tetőn mínusz 14,4, Maroshévízen mínusz 12 Celsius-fokot mértek.
Az idézett forrás szerint péntekre virradóan is fagy lesz, mínusz 20 fok alatti hőmérséklettel az év utolsó reggelén, a nappali maximumok Hargita megyében mínusz 5 és mínusz 10 fok között alakulnak.
Az eddigi legalacsonyabb decemberi hőmérsékletet Hargita megyében 1998-ban mérték: mínusz 33 Celsius-fokot. A legmagasabb hőmérsékletet decemberben 1989-ben mérték Csíkszeredában: 16,8 Celsius-fokot.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

Hihetetlen Gyerünk is gyorsan haza, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft. Magyarországról egy bizonyos körzeten belül például benzinért, amelynek ára történelmi csúcsra tört, és szilveszteri ajándékként literje még a hat lejt is meghaladja. De még ez sem hihetetlen: a magyarországi jövedelmek – a nyugdíjakat is beleértve – azért minden megszorítás ellenére még mindig magasabbak, mint Romániában. Ha valamikor, hát most igazán tarthatnának Kovács László volt magyar külügyminiszter és pártelnök, utóbb európai uniós biztos jóslatától, a „huszonhárommillió román munkavállaló” beözönlésétől, amit a magyarigazolvány bevezetésekor vizionált, de az özönlés ezúttal is elmarad. Egészen más az, ami – Schengen ide, Schengen oda – nem ismer határokat, jelesül a jelképek nemtisztelete. A szobormászás – olvasom – amolyan nemzeti sporttá vált, amióta Kolozsváron régi pompájában visszaállították Fadrusz János alkotását. Divat lett, hogy a fiatalok meglovagolják Mátyás király szobrát, nincsen bennük semmi tisztelet. (A városi tanács tavasszal növényeket akar körbeültetni, hogy így védje a szoborcsoportot; javaslom, a sövény húsevő növényekből álljon.) Amúgy a „Matyi-szobor” esetében azt sem ártana figyelembe venni, hogy utoljára Gheorghe Funarnak volt bátorsága pimasz módon hozzápiszkálni. No de hát mi köze a szobormászásnak Schengenhez? Hát annyi, hogy nem kimondottan romániai, sokkal inkább nemzetközi jelenségről van szó. Budapesten például most próbálják a Hősök teréről kiűzni a gördeszkásokat, noha korábban – amikor az volt a divatban – már a görkorcsolyásokat rendeletileg kitiltották, mert nemcsak tiszteletlenség a honfoglaló hősökkel, a szoborgalériából letekintő nemzeti nagyokkal, sőt, a magyar hősök emlékművével (korábban az Ismeretlen katona sírjával) szemben, ahol ráadásul díszőrség is áll, hanem még a díszburkolatot is rongálja, ami viszont kárt okoz az önkormányzatnak, végső soron az adófizetőknek. Amikor ilyesféle híreket olvasok, visszamerengek a régi szép diktatúrás időkbe, s eszembe jut a moszkvai Vörös tér. Ahol bizony illően kellett viselkedni, olyannyira tilos volt például a dohányzás, hogy elég volt elővenni egy szál staubot, és máris ott termett szigorú tekintetével a rendőr (helyi nyelven: GAI-poszt), és felszólításának gumibotja meglengetésével adott nyomatékot. Csókot is csak egyetlen esetben lehetett váltani: a Lenin-mauzóleumot az esküvőjük alkalmával szigorúan kötelező jelleggel fölkereső ifjú pároknak – csakis és kizárólag férfinak nővel; kivételt egyedül az képezett, amikor Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár megkívánta valamely elvtársának („csókosának”) a száját. Ezt nem sírom vissza, dehogy, a rendet azért nem bánom, csak ne úgy kényszerítsék rám, hanem belülről fakadjon. (József Attilával: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet...”) De hát ott is mi történik manapság? A Vörös téren rock-koncertek sorát rendezik, korcsolyapályát nyitnak rajta télen, az egykori szovjet időket kifigurázó, avagy napjaink maffiaéletét leleplező hollywoodi filmeket forgatnak, a háttérben a Szpasszkij-torony ormán rendületlenül forgó vörös csillaggal. Bozse moj! Ha most élne, bizony Sztálin is forogna a sírjában. Gyerünk is gyorsan haza onnét, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is. Friss hír: kimutatták, hogy a rendfenntartó erők kötelékében dolgozók létszáma jelenleg huszonöt százalékkal haladja meg az európai átlagot. Ez azt jelenti, hogy nálunk százezer lakosra ötszáz belügyi alkalmazott jut, miközben az európai átlag csak négyszáz. Ezért jövőre leépítések várhatók a belügyminisztériumnál is. Azért ez Ceauşescu idején elképzelhetetlen lett volna, de valójában ez sem hihetetlen. Elvégre ma hosszú évtizeden, a harmadik évezred első évtizedén lépünk túl, holnap már 2011-et írunk. És ez a hihetetlen.
Gyulay Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

A profizmus évada
A román stratégia azóta sem sokat változott. Mi azonban, úgy tűnik, igen.
Az RMDSZ történetének talán legnehezebb évét tudhatja maga mögött. Nem azért, mert a román nacionalizmus virulens támadásait kellett volna visszavernie, erre ma már ritkán van szükség, hanem azért, mert erejéhez mérten túlságosan nagy felelősséget kellett vállalnia.
Nem csak a romániai magyarság gondjainak megoldásában, de az egész ország sorsának rendezésében is meghatározó szerepet játszhatott, sőt kellett – sokszor talán hajlamai ellenére is – játszania. Az elmúlt esztendő minden fontosabb pillanatában a szó szoros értelmében az RMDSZ-en múlott, hogy a román belpolitika milyen fordulatot vesz. S a döntés egyetlen esetben sem volt könnyű. A mind erőteljesebb erodálódás jeleit mutató demokrata-liberálisok oldalán, akik az RMDSZ-hez fűződő viszonyukat is gyakorta nyíltan konjunkturálisnak tekintették, szerfelett kockázatos volt és továbbra is kockázatos vállalni a kormányzást. Azoknak, akik mégis az együttműködés mellett döntöttek, tudniuk kellett, hogy a nekünk szánt engedményeket partnereink „legjobb meggyőződésük” ellenére fogadták el, s az első adandó alkalommal képesek lesznek vissza is venni. Ahogyan az 1945 után történt, amikor a nacionalista Gheorghiu-Dej a Magyar Népi Szövetség politikai támogatásának fejében tett – a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásáig terjedő – engedményeket, amelyeket aztán ‘56-ot követően, élve az adódó alkalommal, vissza is vont. S ugyanezt tette a még nacionalistább (a Bolyai Egyetem felszámolását is lebonyolító) Ceauşescu, aki a magyar értelmiség támogatásának fejében szintén hozzájárult a Bukarestbe, illetve a székely megyékbe átirányított magyar kulturális intézményrendszer bővítéséhez, hogy aztán végül nem csak mindent visszavegyen, de a kulturális intézmények, az iskolarendszer, a civil társadalom maradékának beolvasztásával, az egyházak ellehetetlenítésével a romániai magyarságot a szakadék szélére is juttassa. A román stratégia azóta sem sokat változott. Mi azonban, úgy tűnik, igen. Az RMDSZ ma már nem az osztálynélküli társadalom vagy nemzeti egység fantomjaitól elvakított rajongók naiv gyülekezete, hanem profi politikusokból álló csapat, amely pillanatnyi érzelmeit, ha kell, képes felfüggeszteni is, akit ugyanolyan józan megfontolások, sőt a szó jobbik értelmében vett gátlástalanság jellemez, mint román partnereit.
Számtalanszor hánytuk az RMDSZ szemére – én is megtettem –, hogy politikai házasságszédelgőként viselkedik. Úgy tűnik azonban, hogy a román politikai mezőnyben ezt senki nem veszi tőlünk zokon. Itt ez az úzus. A román pártok képviselői annak függvényében válnak a magyar ügy támogatóivá, hogy mi támogatjuk őket, vagy sem. S rokonszenvük is épp addig tart, amíg maga a támogatás. A korábbi politikusi generációktól eltérően az RMDSZ politikusainak nincsenek illúzióik. Nem hisznek abban, hogy a román féllel egyik napról a másikra örökre szóló kompromisszumokat köthetünk, de abban sem, hogy a karakán igazmondás, égbekiáltó igazságaink nemzetközivé tétele, a román nacionalizmus derekas és rettenthetetlen visszautasítása kézzelfogható eredményre vezethet. Eredményt csak a pillanatnyi lehetőségek és a távlati célok optimális egyeztetésével, a folyton változó politikai erőtér számunkra kedvezőnek ígérkező adottságait kihasználva érhetünk el. Ehhez azonban nem pusztán nemzeti érzelmekre van szükség (persze azokra is), hanem emberismeretre, a román politika labirintusaiban való eligazodásra, a politikai döntések optimalizálásának képességére. Az egy tömbből faragott karakánság teljesítménypotenciálját Tőkés László Európai Parlamentben folytatott kampányainak hatékonysága jól szemlélteti.
Az országot az előző kormányzatok nemzetellenes nacionalizmusa juttatta abba a helyzetbe, amelyben vagyunk. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása – a maga kiegyensúlyozó mechanizmusaival – ennek a paradox nacionalizmusnak a visszaszorulását segítette és segítheti továbbra is.
Hogy közben nehéz döntéseket kell hozni? Tény. De az a másik tény, hogy a Szövetség népszerűségének kockáztatásával is képes vállalni ezek meghozatalának ódiumát, kétségtelen profizmusról tanúskodik.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011-től ezt kívánjuk
Salamon Márton László
„Akit egyre-másra támogatnak, az nem önálló. (...) A romániai magyarságnak az lenne az ideális állapota, ha egy belső pénzügyi egyensúlyt megteremtő romániai magyar családhoz hasonlóan el tudná tartani önmagát.”
Az Új Magyar Szó tegnapi vezércikkének indító mondatai ezek, amelyekkel tulajdonképpen valamennyi romániai magyar lap év végi vezércikkét el lehetne indítani. Hiszen aligha van olyan sajtótermék az erdélyi kisebbségi prérin, amely ne szembesülne lépten-nyomon – és az utóbbi két, gazdasági válság által meghatározott évben főképp – ilyen helyzettel. Amely ne szembesülne azzal, hogy a lap tulajdonosai, előfizetői, vásárlói, illetve hirdetői nem képesek eltartani az illető médiaterméket, ezért a politikai alapon eldöntött-kiutalt támogatások létfontosságúvá válnak számára. Ez a helyzet vezetett el a sajtó teljes kiszolgáltatottságához. Ahhoz az állapothoz, amikor a politikai alapú támogatásért cserébe egy – mindaddig ha másra nem, legalább a látszatokra valamit adó – erdélyi magyar lap, annak publicistája képes meghasonulni. Képes hülyének nézni olvasóit, képes nyilvánosan mosdatni azt a szerecsent, amelynek még csak nem is az a legnagyobb baja, hogy fekete, hanem az, hogy fehérnek mondják.
A magyar sajtótörvényről van szó, természetesen. Arról a törvényről, amelyet a teljes civilizált világ elítél, és amely olyan felvilágosult fejeket, mint Konrád György 1933-ra emlékeztet. Arra az évre, amikor az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Munkáspárt hatalomra jutott Németországban. És amelyről az említett erdélyi magyar lap vezércikkírójának nem az jut eszébe, hogy újságíróként és magyarként őt magát, az ő személyét, lapját és szakmáját alázza meg az Erdély teljes leigázására készülő budapesti politikai hatalom. Hanem a Fidesz-mundér védelmét tartja elsődleges feladatának saját szakmatársaival és Európa közvéleményével szemben. Pénzügyi önállóság, anyagi biztonság – olyan fogalmak, amelyek után most, 2010 végén-2011 elején a romániai magyar média csak áhítozik. Pedig erre lenne szükség ahhoz, hogy ilyen torz vélekedések ne kapjanak nyilvánosságot erdélyi sajtónkban.
2011-től „csak” ezt kívánjuk. Új Magyar Szó (Bukarest)